"Több ezer ember jelenlétében aug. 12-én újraavatták Nagykanizsán a Nagy-Magyarország Emlékművet. Az obeliszket 1934-ben állították fel a városközpontban, az 1920-ban kötött trianoni békeszerződés következményeire emlékezve. Az oszlop a 63 régi magyar vármegye címerpajzsával volt díszítve, négy oldalán négy szobor állt, tetejét a Szent Korona borította be, talapzatára pedig a magyarság tragédiáira emlékeztető Muhi, Mohács, Arad és Trianon városneveket vésték. Az emlékművet 1952-ben ledöntötték, most pedig kiásták és újraállították a helyi önkormányzat 3,5 millió forintos és a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal 10 millió forintos támogatásával - közölte Rózsás János, a nagykanizsai szoborbizottság tagja, a város díszpolgára. Az emlékmű avatásán Simicskó István, a magyarországi miniszterelnöki hivatal politikai államtitkára mondott ünnepi beszédet. - Az emlékmű-avatás azt jelentheti, hogy az eddigi hosszú, gátlásos hallgatás helyett emlékezünk, mert a "szívünket bántó fájdalmakról való hallgatás növelheti a gyűlölet, az indulat erejét is" - mondta az államtitkár. Hangsúlyozta: "Nem nosztalgiával és irredenta ábrándokkal fordulunk Trianon felé, hanem a jövőt, a magyarság egészének szebb és jobb jövőjét képzeljük magunk elé és ezért munkálkodunk". "Higgyük, hogy a népek szabad akaratából, a nemzetiségek önrendelkezésének biztosításával egy új, a nemzeti mellett európai identitással a jövőben szimbolikussá válhatnak a most egymástól elválasztó határok, és újból egyesülhet a magyar nemzet, az unióban eggyé váló országok közösségében". A rendezvényen a politikai pártok közül nagy számban képviseltették magukat a MIÉP tagjai, jelen voltak a Fidesz helyi vezetői is. Az MSZP és az SZDSZ képviselői nem voltak ott az ünnepségen. /Nagykanizsán felavatták a Nagy-Magyarország emlékművet. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./"

Nagyváradon máj. 2-án, vasárnap megkezdődött a XIII. Festum Varadinum a Sebes-Körös-parti Ezredévi emléktéren, a Várad-Olaszi református templomban. A rendezvények az élő magyar bástyaként létező négy nagyváradi történelmi egyházra épülnek. Idén a Királyhágómelléki Református Egyházkerület is visszakapcsolódott a Varadinumba, a nyitóünnepségen Tőkés László püspök hirdetett igét, aki szerint nagyon sok lokálpatriótára volna szükség Erdélyben, hiszen hatalmas a magyarság szétszóratása és ez meggyengíti a közösséget. „11 millió magyar visszakerült az európai népek közösségébe. Erdély az előszobában van. Egyéni és közös útkeresésünkkel indítjuk ezt a Varadinumot, amikor a magyar jövendőt hirdetjük." – mondta. A püspök az MPSZ támogatására szólította fel a megjelenteket. A gyermekek verses-zenés összeállítással köszöntötték az édesanyákat, anyák napja lévén. Szilágyi Zsolt, az EMNT alelnöke szerint az „egyházhoz és szülőföldhöz ragaszkodásunk meghatározza életünket, hiszen a magyarság a diktatúra idején is a templomok védőszárnyai alatt talált menedékre”. A megmaradás eszközének az autonómiát, „a Bukaresttől való függetlenség kivívását" tekinti, az egyházi javak visszaszolgáltatását pedig közös nemzeti ügynek. Az anyaországgal való kapcsolattartást megnehezíti, hogy az országhatárnál 500 eurót kell felmutatni. Pomogáts Béla arról szólt, hogy a történelem véres korszakaira, a veszteségekre emlékezünk leginkább: Muhi-csata, Mohács, Trianon, kevésbé emlékezünk meg az építés, a béke korszakairól, amilyen a magyarság életében jelenleg az európai csatlakozás. Pomogáts Béla három alapelv betartására intett: az autonómia, a nemzeti integráció és a nemzeti szolidaritás: „Egy Magyarország és egy nemzet van", az új békekorszak is veszendőbe mehet, ha nem lesz belső kiegyezés, vélekedett. Az ünnepség végén átadták a Pro Família-díjat ifj. Kristófi János orgonaművésznek és családjának. /(Balla Tünde): Megnyílt a 2004-es Varadinum. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./

A vers emlékmű szerzője: Kányádi Sándor. Címe: Nyerges­tető. Nyergestetőn az 1897-ben felavatott emlékmű áll, ez a hely egyik leglátogatottabb Kárpát-mendencei zarándokhellyé vált. A kőobeliszkkel szemben sírkert létesült. Ez a kegyhely az év minden szakában, de különösen március idusán és augusztus elsején – a nyergestetői csata évfordulóján – tovább építi magát, mondhatni spontán ösztönösséggel. A kegyeleti hely folyamatosan új elemekkel gyarapodik. Az ideérkezők tízével helyezik el a faragott fejfákat, kopjákat, emlékkereszteket, és ezekre rögzítik az emléktáblákat, plaketteket és egyéb szimbolikus jeleket. A kegyhelyet a Kárpát-medence egészének magyarsága a magáénak tartja, sőt, a nyugati szórványban élő magyarok is elhelyezik a kegyelet kopjáit, keresztfáit. A nyergestetői közösségi alkotásnak párja is van: a Muhi csata keresztekkel teletűzdelt emlékdombja a csonka országban. Ez egy statikus alkotás, amely köré a folytonosan frissülő virágok és az egymást váltó látogatók visznek mozgást. A Kányádi-vers szerint ,,Végre csellel, árulással / délre körülvették őket, / meg nem adta magát székely, / mint a szálfák, kettétörtek”. A Kányádi-verset négy évtizede mondják, szavalják, értelmezik, a vers emlékmű a nemzeti azonosulás és önazonosság mementójaként épült a köztudatba, a közemlékezetbe. Az ehhez a közösséghez tartozók úgy látták, hogy ,,Nem csak szép, de híres hely is, / fönn a tetőn, a nyeregben / ott zöldellnek a fenyőfák / egész Csíkban a legszebben, / ott eresztik legmélyebbre / gyökerüket a vén törzsek, / nem mozdulnak a viharban, / inkább szálig kettétörnek.” Ha nincs ez a vers, akkor a helybéliek kegyeleti helye maradt volna továbbra is a Nyergestető. /Sylvester Lajos: Vers emlékmű a Nyergestetőn. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 8./

,,A Don, a Don-kanyar a Muhival, Moháccsal és Doberdóval mért nemzeti tragédiáink színtereként hagyományozódott a magyar köztudatban. Itt vívta veszteségteljes harcát 1942―43-ban történelmünk sokat idézett 2. magyar hadserege” ― írta emlékirataiban Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes (1884―1976), honvédelmi miniszter. A doni katasztrófa évfordulóján 1943. január 12. napjának harci eseményeiről közöl a lap részletet dr. Szabó Péter hadtörténész feldolgozása alapján. /(sylvester): Valahol a Don-kanyarban... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 12./

Könyv a négyes honvédekről
Nagyvárad- Péntek este az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták be Péter I. Zoltán Nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban című könyvét, mely az Europrint kiadó gondozásában jelent meg.
Sok érdeklődőt vonzott Péter I. Zoltán legújabb, a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyvének a bemutatója. Az egybegyűlteket Sárközi Zoltán helyi tanácsos, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet: a több mint negyven kötetes szerző nem a slágertémák száguldó riportere, a bulvár diktálta konzumigények kiszolgálója, most mégis egy centenáriumi témát dolgoz fel: egy jó értelemben vett, Európa-szerte divatossá vált kutatási időszakot, az első világháborút. Kevesen tudják ugyanis, hogy a váradi négyes honvédegység volt az a katonai alakulat, melynek emlékét a legtöbb, a mai napig álló, illetve helyreállított emlékmű, valamint emléktábla őrzi Szlovéniában és Olaszországban. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyancsak innen indult el a frontra a 37. tüzérezred is, de ennek nem volt olyan jó a „PR-menedzsmentje”. A háborús évek (cenzúrázott) helyi sajtóját segítségül hívva, Péter I. Zoltán az akkori kor társadalmi hangulatát igyekszik hűen bemutatni, az emberek viszonyulását a háborús cselekményekhez, illetve ezzel párhuzamosan olvashatunk helyszíni tudósításokat a front közeléből, a harcterekről, mindenhonnan, ahol a négyes gyalogezred megfordult (melynek parancsnoka a legendás Kratochwill Károly volt), és haditettet hajtott végre. Megismerhetjük még a 20. hadosztály összetételét, egy alig néhány évig létező múzeum történetét, és az Isonzó őrének mostanáig agyonhallgatott sorsát. Érdemes emellett átböngészni a kitüntetettek, és az elesett tisztek névsorát is, hiszen megtalálható köztük sok egykori prominens váradi család tagja is, a veszteséget pedig a máig láthatóan megnyirbált statisztikai életfa mutatja. Derzsi Ákos, az Europrint kiadó vezető kiemelte a kitűnő együttműködést a Pro Liberta Partium Alapítvánnyal, Pintér Tamás szaklektorral, történész-levéltárossal, hadszíntérkutatóval, és köszönetet mondott a képek tulajdonosainak, vagyis Nagy Bélának, Sárközi Zoltánnak, néhai Kordics Imrének, és a szerzőnek. Érdekességként két dolgot említett: a kötethez tartozó tábori levelezőlapot, valamint azt, hogy a borítón látható fehér pont nem nyomdahiba, hanem Várad a korabeli Európa térképén.
Agyagemberek
Pintér Tamás felvezetőjében azt nyomatékosította: a Magyar Királyságot nem csak jelentős területi veszteség érte, hanem máig ható következményekkel járó emberi is, hiszen a bevonuló 3,5 millió katonából 660 ezer soha sem tért vissza. A szakember ezután vázlatosan és lényegre törően ismertette azokat a főbb csatákat, melyekben a négyes gyalogezred hősei részt vettek. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy visszatérő harci eszközként milyen nagy szerephez jutott az alakulat életében a buzogány, valamint azt is, hogy Muhitól, Mohácstól, vagy a Don-kanyartól eltérően a doberdói csata nem volt vesztes, hiszen az olaszok sohasem tudták elfoglalni. Nem a váradiak veszítették el tehát az első háborút, hanem más frontokon dőlt el a végkimenetel.
Péter I. Zoltán több közt arról beszélt: a négyes honvédek agyagember megnevezésének ezúttal nincs pejoratív jelentése, hanem arra utal, hogy milyen embertelen körülmények közt harcoltak. Megjegyezte: 2010-ben végigjárta a helyszíneket, és tulajdonképpen akkor került a hatása alá a száz évvel ezelőtti eseményeknek. Utána a könyvtár egészen más témában folytatott kutatásokat, és feltűnt neki, hogy milyen sokszor van említve Kratochwill neve, ahonnan aztán egyenes út vezetett a kötet megírásához.
A rendezvényen közreműködött Molnár Júlia színművésznő. A kiadvány megvásárolható a váradi magyar könyvesboltokban.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A doni hősökre emlékeztek
Bihar megye - Az 1943-ban a Don-kanyarban megsemmisült 2. magyar hadseregre emlékezve, az egykori hősök tiszteletére emléktúrát szervezett a Tanoda Egyesület. Közel másfél tucatnyian vettek részt.
Az idén stílszerűen Edvard Munch norvég expresszionista festő közismert A sikoly című festménye szerepelt az immár harmadik alkalommal megszervezett emléktúra meghívóján, melynek útvonalát a püspökfürdői második világháborús állásrendszer képezte. Sajnos az esős, hideg időjárás nem kedvezett a kirándulóknak, így ezúttal egy kicsit kevesebben, közel másfél tucatnyian vettek részt ezen. A megszokott indulási pontnál, vagyis az erdészház melletti filagóriánál Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke hangsúlyozta: a mi dolgunk az emlékezés, hiszen hála Istennek azóta eltelt több évtizedet a béke jellemezte. Úgy fogalmazott: a magyar nemzet történelmében nagyon sok olyan mélypont volt, amiből aztán főnixmadárszerűen talpra tudott állni, kezdve Muhival és Moháccsal, majd folytatva a sort Világossal, Trianonnal és a második világháborúval. Mégis azt mondják a történészek, hogy ez a bizonyos doni offenzíva volt a legtöbb értelmetlen és esztelen magyar emberáldozatot követelő veszteség, hiszen a mínusz 42 fokos orosz télben 1943. január 12-én a 250 ezres magyar seregnek közel a fele nem tért haza, illetve csak a becsületes helytállásuknak a híre jutott el a családtagjaikhoz. Ugyanakkor abban az időben szinte nem volt olyan magyar család, mely ne veszített volna el ott valakit. Rövid beszédében az egyesületi vezető ismét idézett egy ismeretlen szerzőtől, aki megjárta a Don-kanyart, és naplójában azt kérte: legyen a béke a Föld legnagyobb hatalma, s tegyen boldoggá minden embert. „Azt tanácsolom én is, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy megőrizhessünk ezt a béket, melyet napjainkban egyre többen veszélyeztetnek”- tette hozzá.
Fáklyagyújtás
Az útvonalat Kecse Attila túravezető ismertette, mint elhangzott ez a Nagyvárad környéki harcok egyik fontos helyszínéhez vezet, hiszen a püspökfürdői gránátos állásokat tekintik meg, illetve a domb tetején levő lövészárkokat.
Az időközben eleredő eső miatt végül a tervezettnél rövidebbre sikeredett túra egyik emlékezetes momentuma volt Kecse Ákosnak, a Szacsvay Imre Általános Iskola diákjának a katonadal éneklése, valamint a fáklyagyújtás sem maradt el.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Az aradi lármafák
Bibliai vagy világi példabeszédek vajmi kevéssé nyugtathatnak meg bennünket; másokat is, akik a történelmi erőszak listáin vesztesekként sokszor szerepeltünk, el egészen Muhiig, Mohácsig, Nagymajtényig, Világosig és a drámai hangzású Trianonig. Az 1848–49-es szabadságharc és az orosz cári csapatok előtt lerakott fegyverek véres emlékeztető erővel bírnak a magyarság előtt, lármafák, önvédelemre figyelmeztetők.
Október 6. Mindörökké az egyik nagy Magyar Ravatal. Akár egyetemes emlékeztető is lehetne, hiszen a lobogókon ott virított a Világszabadság mint végső cél. És nem csak Magyarországon, de Bécsben is, Prágában, Komáromban is.
Az Aradon kivégzett 13 hős főtiszt híre-neve nemcsak a Kossuthékkal kimenekült vezető személyiségek révén jutott el Alaszkáig, Ausztráliáig, Londonig, Amerikáig. Az elnyomottak, összetörtek mindig is számon tartották a legyőzött szabadságharcosok erkölcsi nagyságát, Dél-Afrikától Malmőig. Sokszor találkozhatunk azzal az önvigasszal, hogy igen ám, de rövid történelmi tíz esztendő után megkapta I. Ferenc József is Solferinónál (1859. június 24.) a sors bosszúját, Világosra rímelve.
Sekély a vigasz. Gyengült a Habsburg, igaz, a szabadságküzdelmünkben, le is győzetett általunk, s mi lett volna, ha az orosz cár ki nem húzza a pusztulásból… Mondom, mai napig is önvédelemre szorulunk.
A császár bennfentesei parancsra átíratták a magyar nyelvű cégtáblákat, át a magyar emberek nevét tótra, németre, szerbre – csak magyar ne legyen! Visszhangzott a tatárjárás idején föllobbant ige 1849-ben is: Magyarország megszűnt létezni. Akiket amaz átírás a mostanira emlékeztet, nem téved.
Nem gyűjtjük nemzeti gyásznapjainkat. Van abból elég. Az aradi 13 viszont Hétszentség. Jelképerejű a magunk megaláztatásában. Cseppet sem véletlen, hogy a románok ilyen elemi erővel gyűlölik még a Szabadság-szobrát is Aradnak. Adjuk hozzájuk még Kazinczy Lajost, Batthyány Lajos miniszterelnököt, igen a számtalan névteleneket, a koldussá vált, s Arany János versébe úgy került, rokkant honvédeket.
Végül is szívünk, történelmünk, az egykori Magyarország egyetlen kegyhely ezen a napon is. A szabadságunké. Sosem szabad elfelednünk ezt, és a tizenhármakat, akik értünk haltak.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely