"Kertész Lóránd jelenleg Montrealban egy fejlesztési iroda elnöke, azelőtt Nagyváradon élt. A Kelet-Nyugatnak adott interjúban beszámolt az Ellenpontokban való részvételéről. Hangsúlyozta, hogy szűk kör tette volt az Ellenpontok. "Az Ellenpontokat Szőcs Géza, Ara-Kovács Attila és Tóth Károly szervezte, szülte, csinálta." Az Ellenpontok Nagyváradhoz kötődik, az erdélyi szamizdat Tóth Károly lakásán készült. 1982. nov. 7-én jelentek meg a rendőrök Kertész Lóránd lakásán, házkutatást tartottak és bevitték őt, az öccsét és édesanyját is. Tóth Károlyt megverték a Securitate vallatói. A nyilvánosság segítette őket. Magyarországon hetvenegy neves értelmiségi írásban tiltakozott a kormánynál az erdélyi letartóztatások ügyében. Az Egyesült Államok kongresszusán is szóba került az Ellenpontok szerkesztőivel kapcsolatos rendőrségi eljárás. Kertész Lóránd 1983-ban kivándorolt Kanadába. /Tar Károly: Bontották a hallgatás falát? = Kelet-Nyugat (Nagyvárad), júl. 18./ "

Moses Rosen romániai főrabbi Montrealban egy szimpózium keretében kifejtette, hogy Romániában szélsőjobboldali, xenofób elemek nagyarányú antiszemita kampányba kezdtek, azonban ez nem vezethet Románia elszigeteléséhez. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 9./

Hatnapos állami látogatásra máj. 24-én Kanadába érkezett Emil Constantinescu román elnök - jelentette az AFP. Személyében román államfő 25 év óta jár először az észak-amerikai országban. Constantinescut és kíséretét az ottawai repülőtéren Roméo LeBlanc, Kanada főkormányzója, II. Erzsébet brit királynő személyes megbízottja üdvözölte. Hatnapos útja során Constantinescu ellátogat Torontóba, Montrealba, Québecbe és Edmontonba. Tárgyalásokat folytat majd Jean Chrétien kanadai kormányfővel is. /MTI/

Harmadik éve annak, hogy a Kanadában élő magyarok ösztöndíjjal támogatják többek között a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium diákjait. A montreali Szent István Magyar Kultúregyesület tagjai, ígéretük szerint tíz éven át segítik az erdélyi magyar iskolákat, a diákoknak ítélt támogatás révén. Okt. 20-án adta át a gimnáziumban az igazgatóság a fejenként 246 kanadai dollárnak megfelelő 2 758 000 lejt annak a tizenegy diáknak, akiket a 23 jelentkező közül előbb az iskolai ösztöndíjbizottság, majd az adományozók választottak ki. A kis ünnepségen jelen volt az iskola egykori tanára, a jelenleg Svédországban élő Rusz Pál is, aki baráti kapcsolata révén sokban hozzájárult ahhoz, hogy az iskola diákjai a kanadaiak ösztöndíjában részesülhetnek. Az ő volt osztálytársa, gyerekkori barátja ugyanis Baka Károly, a Szent István Magyar Kultúregyesület elnöke, aki Háromszékről vándorolt ki Kanadába, és aki minden alkalmat megragad, hogy szülőföldjének, annak lakóinak segítséget nyújtson. /Ösztöndíj Kanadából a csíki diákoknak. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./

"Ápr. 16-án zárult a Kőrösi Csoma Sándor-napok rendezvénysorozata Csomakőrösön a Kőrösi Csoma Sándor Emlékház megnyitásával, amelyhez szép székelykapu, tulipános kerítés nyújt "őshonos" hátteret, s amelyen többek között ünnepi beszédet mondott Szabó Tibor, a HTMH elnöke és az övezet számos kiemelkedő személyisége. A Csoma-emlékérem idei kitüntetettje Marczel Péter svájci Csoma-kutató. /A szülőföld tisztelgése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./ Idén tizenegyedszer rendezték meg Kovásznán és Csomakőrösön a táj nagy fiának emlékünnepét. A négynapos ünnepségsorozat rendre Kovászna és iskolája legrangosabb már a határokon túl is számon tartott eseményévé nőtte ki magát. Ápr. 13-án, a megnyitó ünnepség keretében megkoszorúzták a kovásznai Kőrösi-szobrot, majd templomi hangversenyt, színielőadásokat tartottak. Ápr. 14-én diákkerekasztalt, iskolai ünnepséget tartottak és megnyitották Az idő arcai - Kövek című képzőművészeti tárlatot. Ápr. 15-én volt a tudományos ülésszak, idén Kőrösi Csoma Sándor és a magyar történelem nagy sorsfordulói címmel. Az elmúlt évtized alatt a Gazda József szervezte ülésszakok a Kőrösi-kutatás legfontosabb fórumává léptek elő. Itt találkoznak a világ különböző sarkaiban élő szakemberek s vitatják meg a legújabb eredményeket. Az idén is három olyan kutató volt jelen, aki ázsiai helyszíni tapasztalatok alapján szólhatott hozzá a témához (Galántha H. Judit - Montreal, Marczell Péter - Genf, Bárdi László - Pécs), Kolozsvárról Csetri Elek akadémikus és dr. Gaal György tartott előadást. Ápr. 16-án Csomakőrösön folytatódtak az események, az ünnepi istentiszteleten dr. Juhász Tamás kolozsvári teológiai tanár hirdette az igét. Utána a Kőrösi-szobor megkoszorúzása következett. Többek közt koszorút helyezett el Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke, Elekes Botond, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetője. A tavaly már felavatott, de csak az idénre berendezett, s most megnyitott Kőrösi Csoma Sándor Emlékház előtt zajlott az idei ünnepség. Ünnepi beszédet Csetri Elek és Szabó Tibor mondott, átnyújtották Marczell Péternek a Kőrösi-emlékérmet. Az emlékházat Elekes Botond beszédével nyitották meg. /Gergely Gyula: Kőrösi Csoma Sándor Napok. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./ A tudományos ülésszakon előadói között volt Györffi Dénes és Bernard Le Calloc'h is. A Csoma-tárlat idei díjazottja Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász volt, a kiállítás tiszteletbeli meghívottja szintén szobrász, a temesvári Jecza Péter. Az emlékházavatásra összegyűlt közönség Csetri Elek kolozsvári történész Csoma Sándorra emlékező beszédét hallgatta meg. Az emlékházban a Kónya Ádám történész által szakszerűen elrendezett állandó kiállítást látható: dokumentumok, korabeli rajzok és Csoma életútját illusztráló reprodukciók. /Csutak Levente: Kőrösi Csoma Sándor háza. = Brassói Lapok (Brassó), ápr. 27./"

"Internetes fórumon tarthatják egymással a kapcsolatot a világban szétszóródott magyarok a MON, MagyarOnline.net (www.magyaronline.net) interneten. A honlap szerkesztői maguk is külföldön élő magyarok. A fiókszerkesztőségek Bostonban, Buenos Airesben, Berlinben, Linzben, Los Angelesben, Majna-Frankfurtban, Montrealban, New Yorkban, Seattle-ben, Linzben és Los Angelesben vannak. Sok millió olyan született magyar él a világban szétszórva, aki mindenáron magyar akar maradni. A Kazahsztáni Magyarok Kulturális Szövetsége naponta küzd az életben maradásért - támogatás, nyilvánosság hiányában. A Kazahsztánban élő magyarok kis diaszpórába tömörülve próbálják életben tartani a magyar nyelvet. - Az Argentin Magyar Intézmények Szövetsége, a Bosznia-hercegovinai Magyar Polgári Egyesület, a bostoni Bartók Béla Magyar Iskola vagy a kanadai Magyar Krónika is példái a mintegy ezer, hagyományőrző kezdeményezésnek. Az ilyen vállalkozások összefogására alakult a MON, az első Kárpát-medencén kívüli internetes fórum. A MON Fórumán is megvitatott cikkek nagy visszhangot keltenek. Magyarországi és külföldi lapok is rendszeresen átvesznek, idéznek ezekből a véleményekből. A "Mit jelent magyarnak lenni?" pályázatra szép számban neveztek, és örvendetesen sok díjat ajánlottak föl a győzteseknek. Már hetven magyar szervezet a tagja a MagyarOnline.net-nek. Rendszeresen beszámolnak az általuk vezetett közösségek munkájáról. A Szervezeti Ismertető országok szerint tartalmaz információkat a Finnországi Magyarok Egyesületéről, a párizsi Magyar Katolikus Misszióról vagy a Svédországi Magyar Ifjak Társaságáról és a többiekről. Külföldi magyar kezdeményezés a MON Baráti Közösség kéthetente megjelenő hírlevele is, amely e-mail útján tudósít a világ számos pontján történt magyar vonatkozású eseményről, felhívásokról, friss hírekről. A hírlevélre bárki feliratkozhat a http://groups.yahoo.com/group/magyaronlinenet/ oldalon, vagy a MagyarOnline.net szerkesztőségének címén. /A világ magyarságáról egy MONdatban. = Krónika (Kolozsvár), febr. 17./"

"Veres Kovács Attila nagyváradi református lelkipásztor meghívásnak eleget téve néhány hetet töltött az Egyesült Államokban és Kanadában, hogy a magyar diaszpóra életét közelebbről megismerje. Az Egyesült Államokban két magyar református egyházkerület van: a Krisztus Egyesült Egyházán belül a Kálvin, illetve a Független Magyar Református Egyházkerület. Az első napokban a Kálvin Egyházkerület lelkészeivel találkozott. Nehéz helyzetben van mindkét egyházkerület, mert fokozatosan kiszorul az életükből a magyar nyelv. Két istentiszteletet tartanak: egy magyar és egy angol nyelvűt. Az angolon általában többen vannak. A kanadai Montrealban a Székely Egyesület 70. évfordulóján is részt vehetett, majdnem 300 elszármazott székellyel együtt. Az ottani kis magyar sziget igyekszik fenntartani önazonosságát. A fiatalok a Gyöngyösbokréta Együttesben táncolnak, a népdalokat szakemberektől tanulják. Kanadában jobban őrzik az identitásukat a magyarok, mint az USÁ-ban. Az anyaországi egyházak elhanyagolják a diaszpórát. Nincs koncepciójuk vagy kidolgozott stratégiájuk a diaszpórára vonatkozóan. A régi óriási nagy magyar közösségek, mint a clevelandi vagy a Detroit környéki volt autógyári kolóniák fokozatosan felbomlanak. /Fábián Tibor: Nagy magyar közösségek helyett kis nyelvi szigetek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), márc. 18./"

Szept. 18-án Iliescu államfő a Románia tér és az ott elhelyezett Eminescu-szobor felavatásán vett részt Montrealban, ahol több tízen tiltakoztak Iliescu látogatása ellen, lehurrogva és kifütyölve őt. Egy román származású emigráns kartontekerccsel verte fejbe Románia elnökét. Az elkövetőt a román és kanadai biztonsági erők azonnal elfogták. Utólag az államfő visszatért és a támadás okáról kérdezte a tiltakozót. Az emigráns felrótta Iliescunak, hogy miatta kényszerült elhagyni Romániát, a bányászhadjáratok után, ugyanakkor állatnak nevezte az ország vezetőjét, aki a maga során így válaszolt: épp az vagy, amit mondasz! /Megdobták és kifütyülték Iliescut Montrealban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 20./ Az államelnöki hivatal szerint a montreali Románia tér felavatását megzavarta "egy agresszív tüntető csoport", de Ion Iliescu "állítólagos fizikai bántalmazása csak azok képzeletében történt meg, akik valószínűleg azt kívánták, hogy az incidensnek súlyosabb következményei legyenek". Az elnöki szept. 20-i közleménye szerint Iliescu elnök "mélységes megdöbbenésének" ad hangot médiában hivatalos kanadai látogatásának bizonyos mozzanatával kapcsolatban megjelent beszámolókat illetően. " /Nem bántalmazták Iliescu elnököt. Cáfol az államelnöki hivatal. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 21./

Dr. Lucian Turcescu (született 1966-ban, Pitesti-en) montreali teológus professzor az Adevarul bukaresti lapban március 4-én megjelent interjújában egyház, politika, nacionalizmus összefüggéseit taglalta kutatómunkája alapján, amelyet a kanadai Centre for Post-Communist Studies igazgatójaként végzett. Az interjúból: A kommunizmust megelőző időszakban a Román Ortodox Egyház /ROE/ viszonylagos kényelemben élt, mert az 1923-as alkotmány nemzeti egyháznak nyilvánította. A kommunisták uralomra jutása után azonban addigi igényei veszélybe kerültek, mígnem Iustinian Marina pátriárka révén a rendszer támogatójává váltak. A nacionalizmus kérdésében a ROE és Ceausescu sokszor ugyanazt a nyelvet beszélték. Egykori tisztek beismerték, hogy a Securitate 1960-tól kezdett együttműködni az ortodox egyházzal. – A fejlemények igazolták a Turcescu professzort. Például a Icoana din Adanc, a ROE lapja, 1997/1-es száma a románságra és az ortodox „nemzeti vallásra” veszélyes jelenségek közé sorolja a kisebbségeknek nyújtott olyan privilégiumokat, mint az anyanyelvű oktatás, egyetem, kétnyelvű feliratok stb. Evenimentul zilei, 1997. november 4. – cím: Papok ezrei a Securitate szolgálatában. Fényképpel és rövid életrajzzal az ortodox hierarchia hat személyisége szerepel a listán. Köztük van Bartolomeu Anania, a múlt hónapban Erdély metropolitájává választott főpap is. 1958-1964 között politikai elítéltként börtönben ült, ahol egykori cellatársai szerint besúgó volt. Szabadulása után egy évvel, a Ceausescu-rezsim őt küldte ki az Egyesült Államokba, hogy elfoglalja a detroiti ortodox püspökség székét. – Evenimentul zilei, 1997. november 19.: A Ceausescu-rendszer idején a ROE nem lépett fel műemléképületei védelmében, sőt szolgalelkűségében odáig ment, hogy Scornicesti-ben (a diktátor szülőfaluja) a templom falán megörökítették Ceausescu portréját is. – 22 (a Társadalmi Dialógus Csoport hetilapja), 1997. november 4.: Ion Moisin szenátor papokat sorolt fel, akik besúgókként börtönbe juttatták társaikat: „Teoctist pátriárka négy évtizeden keresztül a kommunista rendszer kollaboránsa volt.” – Romania libera, 1998. március 23.: Bogdan Ficeac főszerkesztő-helyettes: „Helyet adtunk a ROE és a Securitate együttműködését leleplező írásoknak, az egyháznak meg kell tisztulnia erkölcsileg.” – Romania Literara, 2002. április 10.: Mircea Mihaies: „Ha a mai őszentségek és őboldogságok nem volnának tegnapi securitate-rangokat viselő, alázatos közhivatalnokok, hajlamos lennék hinni a harácsoló-bürokrata ROE méltósággal vállalt küldetésében. De mióta ezek a politikai aktivistákká vedlett papok kezdtek kulcspozíciókat megkaparintani a román társadalomban, jön, hogy odakiáltsam nekik: Vade retro!” /Barabás István: A tömjénfüst árnyékában. Román Ortodox Egyház (ROE) kollaborálása a kommunista rendszerrel? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./

Nagy veszteség érte március 18-án a marosvásárhelyi orvostársadalmat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet: 60. születésnapján örökre eltávozott dr. Pongrácz Antal Sándor főorvos (Marosvásárhely, 1948. márc. 18. – Marosvásárhely, 2008. márc. 18.), az egyetem magántanára. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Fogorvostani Fakultását jelessel végezte 1972-ben. Azért, hogy szülővárosában maradhasson, 1976 és 1982 között a Testnevelési Főiskolán tanársegédi állást töltött be a sportélettan tanszéken. Közben 1978-ban megszerezte a fogszakorvosi címet. A főiskola 1982-es felszámolása után a Fogpótlástani Klinikán folytatta tevékenységét. 1988-ban felkérést kapott a magyar nyelvű előadások tartására. Ezt a munkáját igényesen végezte, hozzájárulván 19 éven keresztül fogorvos- generációk képzéséhez. Magánfogorvosként jelentős kutatómunkát végzett. 1996 óta tagja volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának, 1999 óta választmányi tag, 2002-től a Fogorvostani Szakcsoport vezetője. Dr. Pongrácz Antal emellett kimagasló élsportoló volt: 1967-ben ifjúsági párbajtőr-világbajnok, sokszoros országos és Balkán-bajnok, valamint három olimpián (München, Montreal, Moszkva) döntős helyezést ért el. /A MOGYE vezetősége: Nekrológ. Dr. Pongrácz Antal. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 20./

A világhírű tornászedző Károlyi-házaspár – Károlyi Béla és Károlyi Márta – kapta az Amerikai Magyar Alapítvány idei Abraham Lincoln-díját. Az 1942-ben Kolozsvárott született Károlyi Béla minden idők legsikeresebb tornaedzője; 9 olimpiai, 15 világbajnok és 12 Európa-bajnok tornász került ki a keze alól. A szakember az 1976-os montreali és az 1980-as moszkvai olimpián a román, később pedig – miután az Egyesült Államokba távozott – az amerikai női tornát juttatta fel a csúcsra. Az Amerikai Magyar Alapítványt magyar származású egyetemi tanárok és egyesületi vezetők alapították 1955-ben abból a célból, hogy a magyar kulturális hagyományokat ápolja és népszerűsítse Amerikában. A Lincoln-díjat korábban mások mellett olyan személyiségeknek adományozták, mint Bay Zoltán fizikus, Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász, Hargitay Mariska színésznő és Dohnányi Ernő zeneszerző. /Amerikai Magyar Alapítvány Lincoln-díja a Károlyi-házaspárnak. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./

Benkő József (1740–1814) református lelkész, füvész, tudós nevét veszi fel a középajtai általános iskola. Az ünnepségen Kolumbán Vilmos egyetemi tanár a tudós életéről és munkásságáról értekezik, Demeter László pedig Erdővidék nagyjai címmel tart előadást. Incze Irén igazgató kiemelte, Középajta nevét Benkő József tette híressé. Előbb emlékplakettet avattak, majd a Montrealban élő Pusztai Péter grafikus támogatásával a templom udvarán mellszobrot állítottak 1992-ben, 2003-ban a templom egyik helyiségében emlékszobát rendeztek be, 2005-ben az első falunap alkalmával pedig letették az arborétum, vagy ahogy Benkő József nevezte, a Szőlőkert alapkövét. /Hecser László: Iskolanévadó Középajtán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./

Hadovázik a középszer
Április végén beszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság a színház repertoárjáról, közönségéhez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet. A beszélgetésen jelen volt három felháborodott hölgy is, akik hol a múlt rendszer kultúraaktivistáira jellemzően dirigáltak, hogy mit játsszanak és mit ne, hol pedig a jólneveltség nevében törtek pálcát a KÁMSZ előadásai fölött.
Az egyik hölgy be is jelentette, hogy márpedig ő soha többé nem néz meg olyan előadást, amelyet Tompa Gábor rendezett, mert Az elveszett levél például azzal kezdődött, hogy a szereplők kigombolták a nadrágjukat, s egy jót pisiltek... Azt már persze nem mondta meg, hogy hol is történt mindez – nos, a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol a képviselők „kéz kezet mos alapon” rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres... A hölgy hiába ment színházba, mert semmit sem látott. A másik, aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játsszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Románia Fesztivál.
Ma tehát már senki sem gátolja meg a színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak – csupán a középszert istenítő néző, akinek nem kell a művészet, hanem az előítéleteit és a beidegződéseit kívánja igazoltnak látni, illetve megvalósulni. A félműveltek paradicsomát...
Erre keményen rájátszik a média is. Aradon, az Interetnikai Fesztivál idején egy fiatal tévés egyenes adásban feltette nekem a kérdést. „A mai néző gyomra nem veszi be a modern színházat. Mi a véleménye erről?” Hát mit mondhattam volna egyebet, mint azt, hogy „a színház nem a gyomornak szól, néhány emelettel feljebb kell keresni a címzettet. Aki a gyomrát akarja tömni, menjen a vendéglőbe”.
Persze ezzel az ügy nem zárul le. A néző pont olyan fontos szereplője – résztvevője! – az előadásnak, mint a színész. Ha partnerek és együtt produkálják, akkor működik a színház, létrejön a művészi aktus a színházban. Ha nem, megbukik a legcsodálatosabb rendezés is. Ezt gyakran szem elől téveszti, sőt, el is felejti mindkét fél. A rendezés szólózik, a néző pedig pusztán fogyasztóként ül be a nézőtérre, valójában nem akar csinálni semmit, azt várja, hogy kiszolgálják, mint a vendéglőben.
Így nem jöhet létre a színházhoz szükséges kapcsolat. Ami létrejön, az már gyomor alatti...
Bukarestben nemrég a Történelmi Múzeum előtti lépcsőn felállították Traianus császár szobrát, kezében a dákokat jelentő vicsorgó farkassal, amelynek a nyakából egy ötödik végtag, egyesek szerint vakbél nyúl ki vagy félméter hosszan. A szobor a 2008-ban elhunyt Vasile Gorduz műve. Nagy elismeréssel szólt róla két szakértő is – Pavel Şuşara és Răzvan Theodorescu. Ők csak tudják, hogy a szobrászatban mi az érték. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy Traianust meztelenül ábrázolja a szobrász – időtlenné teszi, mert ha valamely kor ruháját adná rá, nem kellene vele többet foglalkozni. Viszont a nagyszájú járókelők és a newsmanek, akik ugye mindenhez értenek, el vannak hűlve, profanizálást látnak benne, mocskos tréfát. Egy elegáns hölgynek például az jutott eszébe: „Mit csodálkozunk azon, hogy Traianus meztelen?
A rómaiak és a dákok között a szexuálison kívül más kapcsolat nem volt.” Egy fiatalember pedig a farkas toldalékán kajánkodik: „Biztos Csernobil áldozata, azért nőtt farok a nyakán.” És a sajtó világgá kürtöli ezeket a mélyenszántó vélekedéseket. Sőt, még hozzátesz egy-két lapáttal. Hát mit is várhatnánk mást Vasile Gorduztól, aki megmintázta Ştefan cel Marét is: kis nyomorék figura, gebén lovagolva – s a bákói tanács szinte elfogadta? Eminescura pedig hálóköntöst adott a szobrász. A nemzeti költő arca bolondéra emlékeztet, aki most szabadult a tébolydából – és egy talapzaton áll Montrealban. „Hát nem gyalázat?!” Tény, hogy a művészet és a középszer, nacionalizmus, populizmus stb. más-más úton halad.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Haszontalan könyv, haszontalan sorozat? (Kőrösi Csoma Sándor szellemiségét sem a Communitas Alapítvány, sem Kovászna megye nem támogatja)
Előttem egy könyv, világoskék csík szeli át fedőlapját, benne a cím: Kőrösi Csoma Sándor – Kultúrák keresztútján. S felette Gy. Szabó Béla ismert grafikája, a nagy magyar, a nagy utazó arca, profilképe ott fent, valahol a Himalája bércei közé beékelve. Jellegzetes cím, tipikus címlapkép.
Kultúrák keresztútján élünk, Kelet és Nyugat kultúrája keresztútján. Itt, ahol e sorokat írom, néhány tíz méterre tőlem kezdenek felszökni a hegyek, láncolatokban, egymás fölé gyűrűzőn, mind fennebb és fennebb, fel, majdnem az égig. Itt a nyugati kereszténység, a nyugati kultúra határa, s kezdődik – ha ortodoxiában gondolkozunk – Kelet. És ott, ama Himalája magas völgyeiben, ahol Kőrösi Csoma Sándor – a nagy előd – alkotott, ott is keresztút volt, kultúrák keresztútja. Ő volt az első, aki a szanszkrit eredetiben elveszett buddhista szentiratokat nyugati emberként olvasta, olvashatta, s az emberi kultúrának, hitéletnek, erkölcsfilozófiának azokat a rendkívül értékes darabjait a világ számára közkinccsé tette. És közkinccsé Tibet nyelvét, addig ismeretlen kultúráját, filozófiáját, tradicionális ismereteinek halmazát. Ott fent, a világ tetején, ott fent, az idő kapujában. A könyv, melyet magam előtt tartok, egy sorozat 18. kötete. Úristen, mi minden van ama 18 kötet mögött. És mi minden bennük!
Elsősorban ennek a 18 kötetnek köszönhető, hogy máig él a nagy előd, a legnagyobb székely, a nagy nyelvész, és a világon nincs nyelvész – ez nem túlzás, hiszen nem olyan látványos szakterület ez –, aki élőbb lenne őnála. Pár éve, ennek a sorozatnak talán a 15. kötetében cikket közöltünk Marczell Pétertől, minden idők egyik leglelkiismeretesebb, legalázatosabb Csoma-kutatójától – sok más, a Csoma-kutatás szempontjából mérföldkőnek tekinthető írása mellett, melyben hírt ad arról, hogy Londonban az egyik világlapban terjedelmes cikk jelent meg szülöttünkről, amelybe „úgymond” egy sor hiba csúszott, ez, ez és ez…. S helyreigazításuk után felteszi Marczell a kérdést, hogy akkor miért is érdemes róla szólni? Azért, mert nagy elődünkről úgy ír a kortárs angol szerző, mint egy szentről, mint egy csodáról, fent látja valahol a tudomány és az emberi nagyság zenitjén, fent, fent a magasban most, a 2000-es években.
Fent látja hát a világ ma is a mi Sándorunkat, nem feledkezett meg róla. S hogy mi is a magasban  láthatjuk, az említett sorozat sokat tett érte. Huszonhárom éve tartjuk évi rendszerességgel a konferenciákat, melyekre összegyűl a tudományos világ e témakör kutatásában érintett tudós társadalma, előadások százai hangzanak, hangzottak el nemcsak Csomáról, de a tudományos műhelyeinkről, a magyar nyelvről, a Kelet-kutatásról, Kelet rejtelmeiről, az Útról, melyen Stein Aurelek és Barátosi Balogh Benedekek, Szentkatolnai Bálint Gáborok jártak, kutattak és „építettek” a magyar identitástudat és népek identitástudata állapotáról, arról, hogy mint lát bennünket a világ. A már idézett Marczell Péter mondta egy alkalommal, amikor genfi otthonában a Csoma-kutatás jelenlegi helyzetéről beszélgettünk: ha ti nem jelentetnétek meg évi rendszerességgel ezeket a köteteket, melyek biztos hátteret jelentettek, s értelmet adtak a munkámnak, én sem szenteltem volna életem húsz esztendejét arra, hogy őt kutassam, hogy megpróbáljam felfedni élete, tevékenysége fehér foltjait.
És nemcsak Csomát állítják elénk ezek a kötetek. Hadd idézzük csak ama legújabbat, a Kertesztutat. A 420 oldalas vaskos könyv négy tömbbe sorolja az írásokat. Csak a tömbcímek: Kőrösi Csoma Sándor nyomában (hét írás, köztük a Csoma egykori zanglai munkahelyének konzerválásán dolgozók ismertetői), Megszólaló múlt (öt írás, köztük Szergej Botalovnak, a cseljabinszki régészprofesszornak, az Orosz Tudományos Akadémia tagjának, osztályvezető professzorának írása az Urálban kiásott, illetve ásatások tárgyát képező magyar temetőről és annak csodálatos leletkincseiről), Találkozások (tizenkét írás, köztük Bárdi Lászlóé Ujguriáról, Csoma végcéljáról, Aradi Éva, Nagy Mari meg Vidák István az indiai, Kacs-félszigeti hunokról), és a negyedik tömb: A magunk keresése hét írással, melyekben többek között „visszaszállhatunk” a múltba, László Gyula nagy régészünk kutatásai felidézéséhez, a csángók mindmáig legnagyobb költőjéhez, Lakatos Demeterhez. Összesen 32 tudós szerző, régészek, sztyeppekutatók, turkológusok, sinológusok, rovásírás-kutatók, mongolisták, tibetológusok, ősvalláskutatók, néprajzosok írásai… Harminckét, magunkat és találkozásainkat kereső tanulmány a kultúrák keresztútjáról. A sorozatban gondolkozva: jó ötszáz – vagy még annál is több – munka, mely élteti, ébren tartja Kőrösi Csoma Sándor emlékét, s melynek szerzői, ha cserélődnek is, de évi rendszerességgel ide zarándokolnak Kovásznára. Ebben a tizennyolcadik kötetben tibeti zarándok is megszólal Csoegyal Tenzin személyében, az első, aki „viszonozta”, amit nagy elődünk az ő népéért tett. És jöttek az évtizedek során Montrealtól Ulánbátorig, Párizstól Budapestig és Kolozsvárig és Cseljabinszkig mindenfelől. Jöttek többnyire saját költségükön, hogy megoszthassák velünk, a magyar kultúrával tudásukat, kutatásaik eredményét. Ennek a sorozatnak még egyetlen kötetét sem támogatta a Communitas Alapítvány, mely a romániai magyar kultúra legfőbb támogatója, úgymond: éltetője. Feltehetőleg azért, mert haszontalan könyvnek, haszontalan sorozatnak tartja. Nincs szükség rá! És erre, a nagy tudósunk halála 170. évfordulóján megjelenő kötetre a megyei támogatásrendszerből sem jutott pénz. Így ama Keresztút 32 írása úgy jelent meg, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület mindmáig nem tudta kiegyenlíteni a nyomdával szembeni adósságát, s úgy tűnik, egyetlen módja lesz ennek, ha a konferenciasorozat és a könyvsorozat fenntartó munkásai az adósságot saját összespórolt pénzükből egyenlítik ki. Ha dolgoztak érte, vele, fizessenek is!
És így kell lennie, mert a Kőrösi Csoma-erkölcs kötelez. Még ma is!
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kizsarolhatja Románia a kanadai vízummentességet
Megmozdulni látszanak a dolgok a román állampolgárok kanadai vízumkényszerének feloldása ügyében Dacian Cioloș kormányfő szerint, aki közölte: tartani fogja a kapcsolatot ez ügyben Justin Trudeau kanadai miniszterelnökkel.
Cioloș mindezt annak kapcsán jelentette ki szerdán késő este, hogy fölmerült: John McCallum kanadai bevándorlásügyi miniszter a jövő héten Brüsszelbe utazik, hogy megoldást keressen a vitára, amely egy ideje akadályozza az Európai Unió és az észak-amerikai ország között megkötendő szabadkereskedelmi egyezmény aláírását.
Mint ismeretes, Kanada még mindig vízumkényszert tart fenn az EU két tagállama, Románia és Bulgária polgáraival szemben, Brüsszel ugyanakkor jelezte: a kereskedelmi egyezmény egyik feltétele az uniós államok polgáraival szembeni vízumkényszer teljes feloldása. Mivel a megállapodás aláírását októberre tűzték ki, Kanadának lépnie kell, ellenkező esetben ugyanis az érintett országok már jelezték: megvétózzák az egyezmény elfogadását.
Dacian Cioloș a téma kapcsán közölte: reméli, hogy kormánya ez év végi mandátumának lezárultáig előrelépés történik, sőt konkrét döntés is születik az ügyben, mivel legutóbbi kanadai látogatása nyomán Justin Trudeau is megértette, hogy a szabadkereskedelmi egyezmény aláírása szorosan összefügg a vízumkényszer eltörlésével. A miniszterelnök leszögezte: Romániának megvannak az eszközei Ottawa jobb belátásra bírására, mivel elfogadhatatlannak tartja, hogy az ország olyan körülmények között írjon alá egy megállapodást Kanadával, hogy közben a román állampolgárokat nem kezelik a többi uniós polgárral azonos módon.
Ugyanakkor a mostani enyhülés még nem jelenti azt, hogy Kanada azonnal és automatikusan feloldja a vízumkényszert minden román állampolgárral szemben. Răzvan Dupleac, a kanadai Montrealban élő bevándorlási tanácsadó a HotNews hírportálnak nyilatkozva úgy vélekedett, első lépésben csak azok részesülnek a kedvezményben, akik az elmúlt tíz évben már kaptak kanadai vízumot, illetve akik érvényes amerikai vízummal rendelkeznek. A könnyítés pedig hosszú távon is kizárólag a turistavízumokra vonatkozik, tehát munkavállalásra vagy ott tanulásra nem jogosítanak majd fel.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

„Ízig-vérig székely sorsú” olimpiai bajnokokról készít filmeket Becze Zoltán
Jelenleg 6 olyan olimpia bajnok sportoló van, aki Székelyföldön született. Az ők történeteit szeretné felkutatni és filmen bemutatni a Csíkszeredai Becze Zoltán sportújságíró, akinek lassan a harmadik filmje is elkészül a magyar sportnak olimpiai aranyérmet nyerő Székelyföldi sportolók témában.
A Parajdon született Keresztes Lajos birkózóról (aki 1928-ban, Amszterdamban lett olimpiai bajnok), illetve a korondi Lőrincz Márton birkózóról (aki 1936-ban, Berlinben lett olimpiai aranyérmes) már elkészült egy-egy 26 perces, rövid dokumentumfilm, a gyergyószentmiklósi Molnár Endre vízipólókapusról (aki Faragó Tamás és Szívós István társaságában, 1976-ban, Montrealban állt az ötkarikás dobogó legmagasabb fokára) pedig most van folyamatban.
Becze állítása szerint mindhármuk sportolói karrierje, életútja ízig-vérig székely sors. Erről kérdeztük a szakértőt.
Miért kezdett el a székely magyar olimpikonok témájával foglalkozni?
- 1979-ben csak kétévente mehettünk külföldre, így amikor kijutottunk, akkor csak habzsoltuk a magyar könyveket, újságokat, folyóiratokat, amikhez hozzájuthattunk.
Én akkor vettem egy Magyar ifjúság évkönyvet és egy Világ ifjúság évkönyvet. Az egyikben volt egy cikk azzal a címmel, hogy Az igazi Toldi Miklós, és az első Székelyföldön született olimpiai bajnokról, Keresztes Lajosról szólt. Ebben leírták, hogy Toldihoz hasonlóan Keresztes is a szarvánál fogva csapta földhöz a megvadult bikát, háromszor is megcsinálta mészáros inas, majd mészáros mesterként egy pesti vágóhídon, tanuk előtt. Ebben ugyan még nem írták, hogy Parajdon, pontosabban a Parajd községhez tartozó Alsósófalván született.
Egy fél órára rá egy Molnár Endréről szóló cikket olvastam, amiben a Faragó- és Szívós-féle nagy vízilabda csapatról volt szó, akik ugye 1976-ban lettek olimpiai bajnokok. És megragadta a figyelmemet egy mondat, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt írta Molnárról, hogy hozta magával a székely hegyek nyugalmát, kitartását, erejét. Határozottan emlékszem, azt írta Székelyudvarhelyen született, de később kiderítettük, hogy gyergyói. Megmutattam ezt a cikket édesapámnak, majd a másikat is Keresztesről. És ő mondta: ez is székely.
És akkor életemben nem tudom hányadszor, de boldog voltam, mert kiskorom óta gondolkodtam azon, hogy mi mit adtunk a világnak. Tudtam, hogy vannak feltalálóink, mint Irinyi János vagy Puskás Tivadar, nagy íróink, mint Kányádi és Sütő, de mindig szerettem volna, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor egy székely a világ tetején áll. Akkor ott megtudtam, hogy két székely kétszer állt a világ tetején.
A '90-es fordulat után indult egy sportnapilap Csíkszeredában, az Új Sport, ott kezdtem el másodállásban sportújságíróként dolgozni, utána a Csíki TV sportrovatának lettem a főszerkesztője. Így vettem részt 1991-ben egy sportújságíró kongresszuson Paks mellett, ahol Schmitt Pállal a MOB egykori elnökével is készítettem egy interjút az Új Sportnak. Ő mondta nekem, amikor végeztünk: Született nálatok 3-4 olimpiai bajnokunk, nem néznél utána?
Ezzel kezdődött el számomra a gyűjtés. Tisztán emlékszem, az első gyűjtési napom az az augusztusi nap volt, amikor puccsolták Gorbacsovot. Elindultam Parajdon és Korondon kérdezősködni. Később derült ki, hogy van egy harmadik olimpiai bajnok is, Lőrincz Márton, akinek akkor még élt a testvére. Ekkor teljesülhetett a gyerekkori álmom, mert nemcsak cikket írtam róluk, hanem dokumentumfilmeket is készítettem. Először egy másfél perces hír lett belőle, majd egy 3, 5, 12 perces film. Az első bemutatók 1995-ben voltak. Az előző olimpián már bemutatták a 12 perces filmeket. Azóta Keresztesről és Lőrinczről már 26 perces film is készült, Molnár Endréről pedig most készül a 26 perces film. Így indult el ez az egész.
Ugyanakkor a paralimpiai hősünkről, Novák Edéről is van már filmem. Igazából vele foglalkoztam először, az első 26 perces filmem vele készítettem.
De nem csak ez a három székely olimpiai bajnok van...
- Székelyföldön hat olimpiai bajnok született. Négy magyar színekben indult, Keresztes, Lőrincz, Molnár és Hazai Kálmán (A Marosvásárhelyi születésű vízilabdázó 1936-ban nyert olimpiai bajnoki címet a csapattal - szerk.), kettő pedig román színekben lett olimpiai bajnok, Urzică Marius és Szabó Katalin. Természetesen tudok róluk. Nekem az első Népsportban megjelenő nagy cikkem még 1990 májusában egy Szabó Katival készült interjú volt.
Jelenleg közülük a már említett három bajnokról és a paralimpiai bajnok Novákról van filmem, de a jövőben szeretném kiegészíteni másokkal is. Hazai Kálmán története még fehér folt, nagyon keveset tudunk róla. Szabó Katiról azért már többet tudunk, sőt archív felvételek is vannak róla. A gyűjtést már megkezdtem.
Mennyi munkát kellett befektetni a kutatásba? És honnan lehet információkat szerezni?
- A 2008-as olimpiára döntöttem el, hogy 2016-ig elkészítek 2-3 rövidfilmet ezekről a bajnokokról, a többiről pedig 2020-ig forgatok egyet-egyet. Rém nehéz információkat gyűjteni. Lőrincz Márton esetében például vannak oldaláig rokonok, de nagyon nehezen lehetett egy mondatot is kiszedni belőlük, egy fényképet vagy egy újságcikket megkapni. Minden idők egyik legnagyobb magyar sportújságírója,Szepesi György például csak annyit írt Lőrinczről, hogy Korondon született '11-ben. Innen indult a kutatás, hogy legyen egy 26 perces film belőle.
Nem vagyok olyan, mint a kollégáim, akiknek ha van egy témájuk, akkor azt, és csak azt végigviszik. Ha pályázaton nyerek pénzt az egyik filmre, akkor saját zsebből még ott töltök 3-4 napot, és a másikhoz is dokumentálódóm. De szerencsére nagyon jó a kapcsolatom a Magyar Olimpiai Bizottsággal és a Magyar Olimpiai Akadémiával, kapok tőlük dokumentumokat.
Ugyanakkor, mivel kétszer megrendeztem a magyar és román olimpiai akadémiák találkozóját, a román féllel is jóban vagyok, tehát ha kérek Katiról valamit, akkor biztosan meg fogom kapni. De besegítenek a Román Televízió Magyar Adásának munkatársai is, mert a nagyobb eseményekről én vagyok a sporttudósítójuk.
Azt írtad, hogy ízig-vérig székely sorsuk volt ezeknek az olimpikonoknak. Számodra ez mit jelent?
- Mert nemcsak a sportvetélkedőkre kellett felkészüljenek. Nemcsak az ellenféllel kellett megküzdjenek, hanem a bírókkal, a szakszövetséggel és az egész rendszerrel. Elmondom a példákat. Keresztes Lajos 1924-ban simán jutott be a döntőbe, ahol egy finn birkózóval kellett megküzdjön. De a szakszövetség megváltoztatta a zsűri összetételét, egy dánt és három finnt rakott a zsűribe. Így kapott ki 3-1-re. Mindezt úgy, hogy a másikat, a birkózók nyelven mondva, 20 percig forgatta. A francia közönség Trianon után négy évvel akkora tüntetést rendezett mellette, hogy lovas rendőrökkel kellett szétverni.
Molnár Endre olimpia bronzzal kezdte Mexikóban, ott talán még nem is csaltak, de 1972-ben az utolsó három meccsükből kettőt egy román, Mărculescu nevű bíró vezetett, és nem a magyar szimpátiájáról tett tanúbizonyságot. Ha a négy meccsük bármelyikén csak egy góllal is többet dobnak a magyarok, a gólarány miatt már ők az olimpia bajnokok. Molnártól is elvettek legalább egy olimpiai aranyat.
Ilyenkor mindenki azt mondaná, hogy nincs kedvenc olimpiai hőse, de én másképp vagyok ezzel. Nekem a kedvencem Lőrincz Márton. A sorsa ízig-vérig székely sors, de a történelemtől megkapta az igazságtételt. Lőrincz 6 éves volt, amikor a román csapatok 1916 augusztusának végén bevonultak és nagyon feldúlták a Sóvidéket, több halálos áldozata is volt az eseménynek. Így amikor megkapta a katonai behívót, akkor eldöntötte, hogy nem akar román katona lenni, és átszökött Magyarországra. Ott kezdett el birkózni, még Keresztes segített neki. Előbb magyar bajnok, majd Európa-bajnok lett, Berlinben pedig az olimpiát is megnyerte. Megszereztem azt a képet is, amikor áll a dobogó tetején, kezében az olimpia tölggyel, amit ott adtak a bajnokoknak, hogy mindenki ültesse el a szülőfalujában.
Lőrincz jelezte a román szövetségnek, hogy el szeretné ültetni Korondon az olimpiai tölgyét. A románok azt mondták, csak akkor, ha utána román színekben szerepel. Ő pedig visszaírta, hogy édesanyám székely-magyar asszony, tehát nem. Több mint 10 magyarországi település jelentkezett, hogy fiává fogadná, csak náluk ültesse el a tölgyet. Barátai tanácsára Szentes városa mellett döntött. Ott ültették el az olimpiai tölgyet. Eltelt azóta közel 80 év, és a tíz magyar bajnoki címhez kapott tölgy közül egyedül az övé él, virágzik és egészséges. Azé, aki a saját falujában nem is ültethette el. Világszintem sem tudom, hogy hány olimpiai tölgy van olyan állapotban, mint az övé. Ez szerintem a nagy igazságtétel volt számára, aki annak idején a szülőfalujában még csak el sem ültethette.
G. L.
Transindex.ro