Befejeződött a harmincharmadik Szejke-fesztivál. A fesztivált megelőző héten a népi faragók táboroztak itt. Népviseleti parádéval kezdődött a fesztivál, lovasok vonultak, táncosok és zenészek. A szabadtéri műsorban először a Venyige néptáncegyüttes muzsikált (prímásukra, a nemrég meghalt Tárkányi Jánosra is emlékezve). A medgyesi szászok következtek, majd a monoriak, váciak, barcsiak (Magyarország) léptek fel, az óbudai zeneiskola tanulói, a lipovánok, a máréfalvi gyerekek, a szenterzsébeti cigány együttes, a szlovákiai Somorja táncosai, a tápéiak és Piliscsaba sváb csoportja. A parádét az Udvarhely néptáncműhely bemutatója zárta. /Szejke - 33. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 1./

Néhai Németh Géza lelkész, a budapesti Erdélyi Gyülekezet megalapítójának emlékére, születésének 75. évfordulójára készített Tűz-láng-pár című kötetet mutatták be január 11-én Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban. A példás életű és gondolkodású egykori lelkészről szóló kötet premierjén jelen volt két fia is. A váradolaszi templomban Tőkés László püspök, európai parlamenti (EP) képviselő hirdette az igét. Népünk szétszóródása nem állt le. A történelem és a politika szétszakította a testvéreket, fejtette ki a püspök. A globális és a posztkommunista válság együtt rombolja tovább közösségünket. Bemutatták az emlékkötetet. Németh Géza református lelkész 1933-ban született Székesfehérváron, a teológiai akadémiát 51 és 56 között végezte el. 1956-ban a Református Megújulási Mozgalomban tevékenykedett, ezért 1957-ben Tökölre internálták. 58-tól Monoron, majd Ócsán volt segédlelkész, 63-tól pedig az érdi gyülekezet lelkipásztora lett. A Gépész utcai, engedély nélkül épített, félig kész templom megáldása miatt 1971-ben elvették tőle gyülekezetét, és felfüggesztették állásából. A magát tréfásan názáreti Rózsa Sándornak nevező lelkész a rendszerváltozás utáni rehabilitációjáig műkereskedésből élt, de eközben több könyvet, cikket és verset (kötete Názáreti Rózsa Sándor címmel jelent meg) is írt. Elsőként foglalkozott kábítószeres fiatalok lelki gondozásával, börtönmisszióval és menekült magyarok felkarolásával. 1990-ben megalapította a budapesti Erdélyi Gyülekezetet, továbbá létrehozta és működtette a Reménység Szigete Karitatív és Kulturális Központot. Németh Géza 1995-ben, Budapesten hunyt el. Először ifj. Németh Géza szólt, az elsőszülött fiú, a Budapesti Műszaki Egyetem docense. Elismeréssel és tisztelettel beszélt apjáról. A budapesti Erdélyi Gyülekezet mai lelkésze, Zalatnay István egykori elődje munkásságának méltatása után számos teológiai kérdést vetett fel. Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok bizottságának elnöke, a tiszteletes másodszülöttje kiemelte, hogy elfelejtettük végrehajtani a múlt, az egyház és a társadalom történelmének aknamentesítését. A múlt feldolgozatlansága komoly akadállyá válik a felnövekvő generációk előtt. Az egyházakban és a társadalomban meg kellene születnie az igénynek az elmúlt fél évszázad átvizsgálására. /Borsi Balázs: Bemutatták az Erdélyi Gyülekezet megalapítójának emlékkötetét. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jan. 12./

A nyilvánosság elé állt új feleségével Tőkés László
„Miért nem nyilatkozott a négy évvel ezelőtti válásakor? Mit csinálna másként? Van-e magánéletével kapcsolatos felelőssége egy volt református püspöknek?” - többek között ezekkel a kérdésekkel szembesítette a Heti Válasz Tőkés László európai parlamenti képviselőt, aki december végén nősült újra.
Felesége szintén elvált és hamarosan gyermekük születik; a politikus ezzel kapcsolatban beszélt az újrakezdés nehézségeiről – olvasható az interjú előzetesében.
Mint ismert, a maszol.ro elsőként számolt be arról, hogy Tőkés László december 28-án, a magyarországi Monor melletti Gomba községben nősült újra. Felesége, a barcasági származású Lévay Tünde a helyi iskola zenetanára. Lapunk számolt be elsőként arról is, hogy az EP-képviselő apai örömök elé néz. Értesüléseink szerint Lévay Tünde nyolc hónapos terhesen állt "az oltár elé".
A maszol.ro írta meg egyébként elsőként azt is, hogy az EP-képviselő a magyarországi Heti Válasznak fog beszámolni magánéletének fejleményeiről.
maszol.ro,

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Szentgyörgyi romastratégia magyarországi mintára
A magyarországi Máltai Szeretetszolgálat roma kérdésekkel foglalkozó szakemberei segítik Sepsiszentgyörgy önkormányzatát, hogy véglegesítse romastratégiáját.
A küldöttség kedden érkezett Háromszékre, ahol az Őrkő negyedben élő roma közösség helyzetét mérik fel, és a helyszíni információk, valamint közel egy évtizedes tapasztalat alapján fogalmazzák meg az oktatás, nevelés, kultúra és hagyományápolás területére vonatkozó javaslataikat. Tischler Ferenc alpolgármester lapunknak elmondta: a Máltai Szeretetszolgálat roma kérdésekre szakosodott önkéntesei az elmúlt tíz évben látványos eredményeket értek el, a tevékenységük nyomán több roma közösségben állt be gyökeres változás.
A sepsiszentgyörgyi elöljárók az elmúlt év végén tanulmányozták a magyarországi példákat, voltak Tatabányán, Monoron, Veszprémben, és mindenhol tetten érhető volt a fejlődés, mesélte az alpolgármester. Hozzátette, a máltaiak elsősorban a nevelésre, kisgyerekekkel és édesanyákkal való foglalkozásra fektetik a hangsúlyt.
„Már nulla évtől elkezdik a foglalkozást, észrevették, hogy a roma anyák nem tanítanak gyerekdalokat, mondókákat a kisbabáknak. Ha ezt sikerül behozni, akkor a gyerek nem indul hátránnyal, amikor óvodába kerül” – magyarázta Tischler Ferenc. Hozzátette, a követési folyamat is működik, arra törekednek, hogy minél több roma gyerek jusson be gimnáziumba vagy éppen egyetemre.
A sepsiszentgyörgyi elöljárók abban bíznak, hogy a magyarországiak tízéves tapasztalatára alapozva sikerül majd elkerülni az ottani hibákat, hiszen például Veszprémben elüldözték a romákat, ám néhány év múlva visszaköltöztek, és a korábbinál sokkal agresszívabban viselkedtek. Ezek a szakemberek a választási kampányban is sikeresen közvetítettek a roma közösség és a szélsőséges politikum között is, tette hozzá Tischler.
A helyi civil szervezetek, melyek az elmúlt években az Őrkőn dolgoztak, fenntartásokat fogalmaztak meg arra vonatkozóan, hogy miért kell magyarországi szakvéleményre alapozni, ám Tischler Ferenc szerint a romastratégia gyakorlatba ültetésében az ő partnerségükre is számítanak. „Egyeztetünk, hogy ki melyik szeletét vállalja, milyen területen szeretnének tovább dolgozni, ám ezt össze kell hangolni, hiszen az eddigi sok önálló, apró projektnek alig van látható eredménye” – szögezte le az alpolgármester.
Az Őrkő negyedben mintegy kétezren laknak, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet felmérése szerint a felnőttek egynegyedének van munkahelye, a többség pedig mélyszegénységben, havi 125 lejből él.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

A doni katasztrófa 97 éves szatmári túlélőjével beszélgettünk
A Don-kanyarban vívott harcokban összesen 120 ezer katona esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba, ez volt a magyar hadtörténelem egyik legtragikusabb fejezete. A magyar katonák felszerelése és fegyverzete sem volt megfelelő, akivel nem a golyó végzett, nagy eséllyel halálra fagyott az oroszországi - 40 fokban. A túlélők közül ma már kevesen élnek. Egyikük, a 97 éves szatmári születésű Ferenczy Lajos megjárta a poklok-poklát, de túlélte a doni katasztrófát. A Maszolnak felidézte a 75 évvel ezelőtti eseményeket.
Hogyan került ki a frontra?
Húsz éves voltam 1941-ben, amikor berukkoltam katonának Szatmárnémetiben, majd a háborúban utász lett belőlem. December 18-án kivittek minket a frontra, hiszen ekkor már itt voltak a németek és kellett nekik az utánpótlás. Sokaknak nem tetszett, de mellettük kellett harcolni, hogy megállítsuk a Vörös Hadsereget. Először pár hónapig Szerbiában szolgáltunk, ahol a partizánok nagyon sok magyart öltek meg. Rájuk kellett vadászni. Szerbiából pedig egészen Moszkváig jutottunk el, ahol vissza kellett vonuljunk, mert az oroszok amerikai erősítést kaptak. Több mint száz repülővel érkeztek, így már nem bírtunk velük, ezért menekülőre kellett fogjuk. Szinte két évig meneteltünk Moszkváig, onnan pedig egy fél év alatt vonultunk vissza Budapestig.
Miként emlékszik vissza a don-kanyari harcokra, milyen körülmények uralkodtak ott?
Mivel az utász ezredhez tartoztam, kivezényeltek minket, hogy utakat robbantsunk a hóban. Nagyon rosszak voltak ott is a körülmények. Hideg volt, az öltözékünk pedig túl vékony. Sokan halálra fagytak a mínusz negyven fokban. A Don-kanyarnál a mi feladatunk volt az utak megtisztítása, mivel 70-80 centiméteres volt a hó, az ágyukat pedig 100-200 métert kellett mozgatni – kézzel, mivel már azt a hat lovat is elvitték, hogy legalább azok ne pusztuljanak el –, hogy pontosan tudjunk célba lőni. Az élelmezés is körülményes volt, mert nem tudták eljuttatni hozzánk ételt. A tábori konyhát pedig állandóan kilőtték, ezt hangosbemondón mindig jelentették. Fagyott szalámikat rágcsáltunk, amiket késsel nem is lehetett vágni, illetve kocka kávékat tudtak bedobni hozzánk, amiket nyersen ettünk meg. Ezek tartották bennünk a lelket, meg persze a fagyott kenyerek, amiket sikerült összeszednünk. Több mint egy hónapig alig tudtunk enni, volt, hogy az orosztól kaptunk egy-egy krumplit tűzszünetben. Hókunyhókban laktunk, nem voltunk felkészülve a téli időszakra. Ezzel ellentétben a németeknek jó felszerelésük volt, vastag bundával és szőrcsizmával rendelkeztek. Az oroszok vagy reggel, vagy este támadtak, nap közben csak egy-egy lövés dördült el. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és az elesetteket. Egy idő után a kórházak is megteltek, már nem győztük összeszedni az embereket a frontról. A „dögészek” sem győzték ellátni a sebesülteket. Borzasztó látvány volt. Az egyiknek a karját, a másiknak a lábát vitte el egy-egy golyó vagy gránát. Négykézláb csúszkálva, ahogy tudtunk, segítettünk a bajtársainkon. De mindenkin nem lehetett. Amikor az oroszok áttörtek a frontvonalon, menekülnünk kellett. A tisztek parancsára sok sebesültet hagytunk hátra, akik az életükért könyörögtek. Bár a magyar tisztek előzőleg számoltak azzal, hogy esetleg az orosz túlerő miatt menekülnünk kell, de a menekülési tervet a németek mindig lefújták, mert elképzelhetetlennek tartották a vereséget. Ők voltak a nyugati fronton, mi pedig a keletin. Majd február környékén, amikor körülzártak minket, a magyar tisztek mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, az meneküljön.
Hogyan tudtak a körülzárt frontról elmenekülni?
A vasút mentén volt egy árok. Az volt a terv, ha oda eljutunk, akkor megmenekülünk. Az árokban pedig olyan 500 métert kúszva tettünk meg, amíg elértünk egy német szerelvényig. Majd jött egy mozdony, amely 80-100 kilométerre elszállított minket a Don-kanyartól. Onnan pedig a németek teherautókkal szállították el a katonáikat, és mi is felkapaszkodtunk az autókra. Így értünk vissza Budapestre. Én csak egyetlen egy golyót kaptam a vádlimba, ami három hónapig volt ott. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a golyók többször is súroltak. Utólag vettem észre, hogy a csajkámat is átlőtték. Nekem nagy szerencsém volt. Ezt a golyót meg is tartottam emlékbe, de amikor Budapesten elfogtak minket az oroszok, azt is elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a hideg és az éhség volt. Mi magyarok tartottunk ki a leghosszabb ideig.
Hogyan fogták el önöket Budapesten?
Budapesten ismét bevetettek minket, hogy védjük a várost, mert az oroszok időközben nagy erővel támadtak. Az ellenség a budai oldalon volt, a mi hadseregünk pedig a pesti oldalon. Védenünk kellett az Országházát és a Margit-hidat, de akkor már kevesen voltunk, mert a visszavonulás során nagyon sokan dezertáltak. A kilencedik utász ezredben voltam, de már alig voltunk hatszázan magyar katonák, akik fővárost védtük. Sajnos nem sikerült megvédeni a várost. Az oroszok elfoglalták Budapestet, és hadifogságba kerültem. Egy üzlethelyiség lakásrészében laktunk a katonatársaimmal, tizedesi rangban voltam, így egy hattagú raj felett rendelkeztem. 1944 december 28-án kiküldtem egy fiatal magyar katonát megfigyelőnek, hogy ha az oroszok átjutnak, akkor azt jelentse. A románok már az oroszok oldalán harcoltak, és ők meneteltek elől. A megfigyelő katona, akit kihelyeztem, Nagyvárad környéki volt, ezért tudott románul, így nem sült el jól a dolog. Megkérdezték a megfigyelőtől, hogy mit keres ezen az oldalon, ő pedig elmondta, hogy éppen itt van a magyar katonákkal. A megfigyelő fiút elkapták, elvitték, kivallatták, és elmondta, hogy hol rejtőzködünk. Összesen haton voltunk, fegyver szempontjából pedig hiányosan voltunk ellátva. Néhány pisztolyunk volt, egy géppisztolyunk és pár első világháborús megkopott puskánk, amelyekkel alig lehetett rendesen célba lőni. Betörtek a lakásba, tüzeltek ránk és kiabáltak, hogy dobjuk el a fegyvereket, és adjuk meg magunkat. Ha jól emlékszem, legalább harmincan voltak, így nem volt más választásunk, megadtuk magunkat. Másnap, 29-én elvittek Dunaharasztira. Ott tartották a vallatásokat. Azt hangoztatták, hogy „uri-uri”, én azt hittem, hogy az urakat keresik. Mondtam nekik, hogy köztünk nincs úr, ők Pesten vannak, mire kiderült, hogy a karórákat keresik. Minket nem bántottak, a tiszteket viszont nagyon megverték, letépték a gallérjukat, a kitüntetéseket, egyszóval mindent megtettek, hogy megalázzák őket. Egy felvidéki őrmester volt még velem, akit nagyon megvertek, letépték a rangjelzéseit, ezt követően pedig elvitték valahová, és többet őt soha nem láttam. Tőlem is elvették a fényképeket és a kitüntetéseimet. Volt két tűzkeresztem, az egyiket azért kaptam, mert egy fél évig egyhuzamban a fronton harcoltam, a másodikat pedig azért, mert elfogtam egy ejtőernyős felderítőt Budapesten. A területet akarta feltérképezni. Amikor megláttam, hogy valami kiesett a repülőgépből, először azt hittem, hogy bomba, ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy vonuljanak fedezékbe. Érdekes, hogy a repülőgép magyar jelzésű volt. Aztán az általam bombának vélt zuhanó tárgyból kirajzolódott egy emberi alak. Elkaptuk, bár már akkor megadta magát, amikor látta, hogy közeledünk. Fehér zsebkendőt lebegtetett, hogy ne lőjünk. Motozás után derült ki, hogy nem volt nála semmi, csak térképek. Jelentettem a századosnak, hogy egy orosz felderítőt fogtunk, majd meg is kaptam a kitüntetést, és így lettem tizedes.
Dunaharasztiból pedig a munkatáborba szállították?
Dunaharasztiról elvittek minket egy másik fogolytáborba, ahol már több százan voltunk. A halálfélelem mindvégig bennünk volt. Ott volt egy piroscsíkos nadrágos tiszt, lóháton kelt-járt állandóan, talán tábornok lehetett. Egy hatalmas pisztoly lógott az oldalán, félelmetes marcona alak volt. Az egyik orosz katona mutatta neki, hogy mit talált nálam, mármint a tűzkereszteket. Ha tudom, hogy ilyen kalamajkába keveredek miattuk, már rég eldobtam volna őket, csak abban reménykedtem, hogy hazaérve majd földet kapok értük, ahogy édesapán, aki az első világháborúban szolgált. A tábornok odajött hozzám, elővette a fegyverét, rám szegezte, és közben azt kiabálta, hogy hány oroszt lőttem le a kitüntetésekért. Annyi volt a szerencsém, hogy egy másik fogoly tiszt, aki jól beszélt oroszul, elmagyarázta neki, hogy azokat a kitüntetéseket nem azért adták. Addig-addig beszélt neki, míg a pisztolyt a tábornok visszatette a tokjába. Akkor nagyon féltem. Oroszországból visszakerültem Budapestre épségben, nevetséges lett volna, ha ott lőnek agyon. A fronton harcoltam a hazámért és végül itt kell, hogy lelőjenek? Sok társam mondta, hogy szökjünk meg a frontról, meneküljünk el valahogy, de soha nem akartam dezertálni, mert szerettem a hazámat, és harcolni akartam érte. Dunaharasztiról egy másik táborba vittek minket, Monorra.
Hogyan került vissza Oroszországba, és miként élte túl a munkatábor éveit?
Monoron ismét vallattak: hol voltam, miket csináltam, milyen beosztásban. Itt aztán jelentéseket készítettek rólunk, ezekkel a jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel pedig vonatra tettek minket, mert az oroszok felajánlották, hogy aki akar, az csatlakozhat a németek elleni hadjárathoz. Természetesen mindenki félt a kivégzéstől, ezért senki sem mondta, hogy nem megy harcolni tovább. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vonattal Debrecenbe szállítanak. Amikor betereltek minket a vagonokba és ránk lakatolták az ajtót, nem értettük, hogy miért teszik. Majd egy debreceni katona figyelmeztetett minket, hogy eltért a vonat, és biztos, hogy máshová visznek. Szinte két napig utaztunk, amikor egy vasutas a kerekeket vizsgálta kiderítettük, hogy Jászvárosban vagyunk, és onnan pedig Foksányra szállítanak minket, ezután pedig Oroszországba, a szénbányákhoz.
Sokan haltak meg ott is, aki nem dolgozott, az nem kapott ennivalót, legalábbis nagyon keveset. A körülmények borzasztóak voltak, ráadásul az oroszok úgy temették el a halottakat, hogy csak egy traktor által húzott sáncba helyezték el őket, és 20 centiméter földet szórtak rájuk. Aminek az volt a következménye, hogy a varjak és a kutyák széthordták a tetemeket. Egyszer megkérdeztem egy orosz katonát, hogy miért mentek harcolni, a válasz pedig az volt, hogy fel akartuk szabadítani Európát az elnyomás és a szegénység alól. Az oroszok meg is lepődtek egy-egy faluban, amikor látták a háztájakon a jószágokat és a majorságot, a kamrákban a sok sonkát és szalonnát, amikor ők csak egy kecskét vagy egy szamarat tarthattak. Két év munkatábor után már egy kicsit beszéltem oroszul, és mindig kérdeztem, hogy meddig leszünk itt, de sosem feleltek erre. Majd ahogy telt az idő, a szénbányában kiderült, hogy „robbantós” voltam a hadseregben is, átadták nekem a robbanó szerszámokat a bányában. Innentől az én feladatom volt bizonyos szénréteget kirobbantani, amit majd a munkások összeszedtek. A mi csoportunkban hetvenen bányázták a szenet. Nyolc óra alatt tíz vagont kellett megpakolni. Rengeteg volt a munka. Én aztán szerencsés voltam, miután elvégeztem a munkámat, több dolgom nem volt, csak annyi, hogy amikor robbantottam, mindenkit ötven méterre el kellett zavarjak onnan, hogy a kőhulladék ne sebesítsen meg senkit.
A nehéz fizikai munkát végző foglyok mennyi ételt kaptak?
Nagyon kevés volt az étel. Úgy 40 deka kenyerek adtak és egy kanál cukrot a foglyoknak. De aki például dohányos volt, még azt a kevés ételt is eladta a dohányért. Én adtam egy kanál mohorkát, cserébe kaptam egy kanál cukrot. Ezért én minden nap két kanál cukrot ettem meg. A kenyér olyan lágy volt, hogy nem lehetett késsel vágni, általában dróttal szeleteltük. Fekete, lágy kenyér volt. Csak mártogattam a kenyeret a cukorba. Amikor elfogtak az oroszok, akkor voltam 95 kilós, amikor elengedtek alig voltam 55 kiló. A fogság ideje alatt nem ittam meg több mint 3 deci olajat, és nem ettem meg több mint egy fél kiló húst. De ettünk zöld uborkalevest, zöld paradicsomlevest zöld káposztával összevágva. Két ötszáz literes kondérban főztek ránk nap mint nap a lágerben, de még az is kevés volt annyi embernek. Volt egy orosz nő, akitől néha-néha kaptam egy kis szalonnát, mert azt hitte, hogy majd elveszem feleségül. Mert kitalálta, hogy esküdjünk meg, és majd elmegy Moszkvába, beszél a vezérkarral, hogy akkor ő hazajön velem Romániába, Foksánynál pedig elválnak az útjaink. De nem engedték meg neki. Ő beszélt egy kicsit magyarul, mert forgalmista volt Debrecenben, irányította az orosz katonákat. Munkatáborba pedig azért került, mert az anyja ruhát mosott a német katonáknak, ami aztán kiderült.
A kényszermunka lejártával miként fogadták a szabadulás hírét?
1948 decemberében 14-én pakoltak fel minkét ismét a vonatra Oroszországban. Jött egy tiszt, mondta, hogy háromszáz ember fel van írva, ők mennek haza. Nem hittük el. Már csak akkor hittük el, amikor elindultunk. Akkor már annyira gyengék voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a vagonokba. Mindig jött két-három orosz, és lökték fel az embereket a vonatra. Visszafelé megváltozott az életünk, mert a megállókban voltak tábori konyhák, adtak ennivalót, mert látták, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy alig tudunk mozogni. Foksányban két hétig napi háromszor kaptunk már enni, jó koszt volt. Romániában már szabadok voltunk. Az oroszoktól még pénzt is kaptunk a négy év után. Fejenként 60 ezer lejt, ami akkor még nagyon soknak számított, amikor elvittek katonának, mert 5 ezer lejből venni lehetett egy fejős tehenet, 7-8 ezer lejért adtak egy lovat. De amikor a fogságból szabadultam, egy kifli került 5 ezer lejbe. Kiderült, hogy a szovjetek csak csúfságból adták a pénzt, de így is örültünk, hogy megszabadultunk. Négy évig bányásztam a fogság alatt, majd végül 1948-ban hazajöhettem Szatmárra, és találkozhattam a szüleimmel, akik már rég halottnak hittek. Nagyon örültek, hogy hazatértem. Aztán szépen lassan pár év alatt visszanyertem az erőmet. Sokan hazatérve a fogságból meghaltak a rengeteg hústól és zsiradéktól, amit hirtelen megettek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni. Mindazok után, ami velem történt a fronton és fogságban, a '60-as években még a Szekuritáte is meg akart hurcolni. Egyszer behívattak, hogy meséljek nekik az oroszországi fogságról, én pedig elmeséltem nekik, hogy milyen embertelen volt. Aztán azt mondták, ha kedves az életem, akkor ezt soha senkinek ne mondjam. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogság, mondjam azt, hogy jó volt. Jól bántak velünk, kaptunk rendesen enni. Többet aztán erről nagyon hosszú ideig senkinek nem beszéltem.
A németek oldalán harcolt a háborúban, mennyire tudott vagy kellett azonosulni a náci ideológiákkal?
Már képzett katona voltam, amikor megérkeztek a németek. Szatmáron sok zsidó barátom és ismerősöm volt. A legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor egy zsidó lánynak udvaroltam. Ennek pedig az volt a következménye, hogy eljárás indult ellenem, és százszor leíratták velem a nácik, hogy nem beszélek a zsidó lányokkal. Amikor megérkeztek a németek Szatmárra, a kaszárnyából át kellett költöznünk az iskolákba, mert ők rendfenntartónak érkeztek ide. Legalábbis azt mondták, de mindig csak a baj volt velük, ahogy a fronton is. Nem bíztak bennünk, és fölényeskedtek mindig. A lövészárokban is úgy helyeztek el minket, hogy egy magyar, egy német. Biztos attól tartottak, hogy átállunk. Sajnálták tőlünk az élelmet, a gézt meg a gyógyszert is. Amikor Szatmáron kimenőjük volt, állandóan a zsidó kocsmákban, ettek, ittak és verekedtek. Akkor még csak sárga csillaggal jelölték a zsidókat, a deportálásról még szó sem esett. A zsidók mindig a magyar tisztekhez jöttek panaszkodni a német katonák miatt. Egy alkalommal kimentünk többen felfegyverkezve, amit egyébként nem lett volna szabad, és elfogtunk pár verekedő német katonát, és bezártuk őket a fogdába. Aztán jöttek a tisztek, hogy miért zártuk be őket, elmondtuk, hogy tönkretettek egy vendéglőket. A német tisztek megértőek voltak, egy időre be is vonták ezeknek a katonák a kimenőjét. A gettósítás ellen nem lehetett semmit se tenni. Egy ismerősömnek cigarettát csempésztem be a gettóba, de elkaptak, és egy napi elzárással büntettek. Hosszú és fájdalmas időszak volt ez, de így is a legszerencsésebb emberek közé tartozom, mert túléltem a háborút, a munkatábort és mé