Jakó Zsigmond történész 90 éves /sz. Biharfélegyháza, 1916. szept. 2./. Középiskoláit a hajdúböszörményi Bocskai István Főgimnáziumban, egyetemi tanulmányait pedig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán végezte, ahol 1940-ben Magyarország történetéből valamint a történelem segédtudományaiból doktorátust szerzett. A Magyar Országos Levéltárban szerzett levéltárosi szakképesítést, 1941-ben Kolozsvárra került, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárában dolgozott. Bekapcsolódott a kolozsvári egyetemen folyó magyar történészképzésbe is, 1941-től nyugalomba vonulásáig (1981) oktatta előbb a magyar történelmet, majd a középkori egyetemes történetet és a történelem segédtudományait. Az erdélyi történet középkori forrásainak feltárása, a segédtudományok valamint az intézmény-, társadalom- és művelődéstörténet területén folytatott kutatásainak eredményeit önálló kötetekben és tanulmányok hosszú sorában tette közzé. Negyven esztendős egyetemi pályafutása során történelemtanárok és kutatók nemzedékei kerültek ki a keze alól. Iskolateremtő professzorként válogatta ki azokat, akiket kutatásokra alkalmasaknak ítélt, pályájukat egyengette. Életének kilencedik évtizedében sikerült a mohácsi vész előtti okleveles források kutatására vállalkozó fiatal munkacsoportot kialakítania. A gyalui vártartomány urbáriumai c. vaskos kötete 1944-ben jelent meg, utána szintén koraújkori emlékiratok és levelek következtek (Misztótfalusi Kis Miklós, Rettegi György), de az enyedi Bethlen Kollégium diáknévsorát is ő betűzte ki. Folyamatosan dolgozott az erdélyi középkori okleveles anyaggal, A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei c., két vaskos kötetre terjedő, terjedelmes bevezető tanulmánnyal kísért forráskiadványa azonban csak 1990-ben jelenhetett meg. Erdélyi okmánytár címen foglalta kiadványba az Erdélyre vonatkozó oklevelek magyar nyelvű kivonatait, az eddig megjelent két kötet után most töretlen munkakedvvel a harmadikon dolgozik, fiatal tanítványai közreműködésével. Ugyancsak az ő felügyeletével látott nyomdafestéket nemrég az Erdélyi fejedelmek királyi könyvei c. kiadvány, nyomdában van a gyulafehérvári káptalan jegyzőkönyveit kivonatoló kötet, és Torda vármegye fejedelemségkori jegyzőkönyvei is nemsokára kiadásra kerülnek. /Sipos Gábor: A kilencven éves Jakó Zsigmond születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./

Amíg tisztességes magyar ember él a földön, soha nem lehet elfelejteni 2004. december 5-ét, a szégyen és a gyász napját, mely úgy híresülhet el a magyar históriában, akár Mohács és Trianon. Kik is vagyunk ,,mi, magunk”? Hát biztosan nem az a Kovács László, volt külügyér és szocialista pártelnök, aki a kettős állampolgárság megszavazásának esetére ,,huszonhárommillió román beözönléséről” prófétált, sem Gyurcsány Ferenc regnáló miniszterelnök, aki költséget nem kímélve, hazudozásokkal és riogatással nem takarékoskodva ágált a népszavazás esetleges sikere ellen, s tette sikerrel, hiszen az agymosott anyaországi polgárok többsége távol maradt a referendumtól. Gyurcsányék, Hillerék, Kókáék, Kuncze-fik ,,győztek” a népszavazáson. A nemzetrontás példátlan ,,diadalát” mutatták fel, írta Magyari Lajos. A nemzetárulás folytatódott. Mindaz, ami a magyarországi, nemzeti akaratból végrehajtott rendszerváltás után megvalósult, Gyur­csányék kezén semmivé vált. Lassan gyakorlatilag nullára csökken a határon túli magyar közösségeknek juttatott anyagi támogatás, felszámolták a HTMH-t, megszüntették az Illyés Alapítványt, a minap a Teleki László Alapítványt, így bezárhatja kapuit az a Teleki Intézet is, mely kényelmetlen igazságokat fogalmazott meg a mai magyar hatalom (nem létező) nemzetpolitikájáról. Már Máért sincs. Gyurcsányék tönkreteszik, szétverik az egészségügyet, az oktatást, a társadalombiztosítási rendszert, a magyar kis- és közepes vállalkozásokat és a tudományos kutatást. Az ország közeledik egy gyurcsányi diktatúra, a rendőrállamiság felé. Az ötvenhatos forradalom ötvenéves évfordulóján agyba-főbe verték a rohamrendőrök az embereket. Közben az EU-csatlakozás küszöbén Traian Basescu elnök bejelentette: a világon bárhol élő román megkaphatja a román állampolgárságot. Népszavazás nélkül. /Magyari Lajos: A szégyen évfordulója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 5./

A magyarországi Máriagyüdről indult április 16-án Csíksomlyóra tartó zarándokútjára Tóth János magyar állampolgár. Zsebében Bíró László püspök ajánló levele, ki “hitét gyakorló becsületes keresztyén embernek” ismeri a kilométereket egymagában rovó, hitében erős, a családot a nemzet és élet alapkövének tekintő gazdálkodót. Zarándoklatával a lelki elsivárosodásra, a család értékvesztésére, széthullására szeretné felhívni a figyelmet. Útvonalán – Máriagyüd, Mohács, Szeged, Makó, Tornya, Arad, a Maros völgye, Gyulafehérvár, Marosszentimre, Balázsfalva, Segesvár, Székelykeresztúr, Csíksomlyó – minden szembejövőre ráköszön és szóba áll azzal, aki megszólítja. Kezet nyújt, elfogadják, s kézfogásával egy családért elmondott Miatyánkot kér. Tóth János 3 éve készül az útra, indulását 5 hónapos felkészülés előzte meg. Reggel 7-kor indul, naponta 25-45 km-t gyalogol. A szálláshelyekről barátok, ismerősök gondoskodnak. Számításai szerint pünkösdre Csíksomlyóra érkezik. Az úton találkozott még magyar zarándokokkal. Haraszti Mária és Pozsgai Éva Pilisszántóról indultak április 20-án. Útjuk Déván, Csaba testvér szálláshelyén keresztezte egymást. /Takács Ildikó: Imát kér a magyar zarándok kézfogása. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 19./

Sokan reménykedtek benne, hogy felülkerekedik a józan ész, és egyetlen, erős táborba szólít mindenkit, de „tovább sújt bennünket ezeréves átkunk, az érdektelenség, a széthúzás, a testvérharc és az árulás. Amelyek reánk zúdították Mohipuszta, Mohács, Világos, Trianon, november 23-a és december 5-e halálos csapásait” – írta a lap munkatársa. „Nincs szükségünk sem Orbán, sem Gyurcsány bábáskodására, nem érdekelnek a magyarországi, tízezrével nevünkre kiállított díszpolgári oklevelek okán és jogán a címünkre postázott kioktatások, kire kell szavaznunk. ” „Tiszta lelkiismerettel szavazzunk bármelyik félre” – írta Balta János. /Balta János: Testvérharcra! = Nyugati Jelen (Arad), nov. 24./

,,A Don, a Don-kanyar a Muhival, Moháccsal és Doberdóval mért nemzeti tragédiáink színtereként hagyományozódott a magyar köztudatban. Itt vívta veszteségteljes harcát 1942―43-ban történelmünk sokat idézett 2. magyar hadserege” ― írta emlékirataiban Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes (1884―1976), honvédelmi miniszter. A doni katasztrófa évfordulóján 1943. január 12. napjának harci eseményeiről közöl a lap részletet dr. Szabó Péter hadtörténész feldolgozása alapján. /(sylvester): Valahol a Don-kanyarban... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 12./

Az erdélyi magyarság egyik őszinte pesti barátja Pomogáts Béla irodalomtörténész legutóbb a Dialógusok – 2008 címen Mezőkövesden tartott régiós konferencián kifejtette: „Az utóbbi években Magyarország annyira lecsúszott, hogy megint a hárommillió koldus országa lett. Ennek egyik oka az, hogy az alkotó értelmiség kimaradt a nemzet sorsát meghatározó programokból. Vagy azért, mert kiszorították, vagy pedig visszavonult. A magyar közélet a szétesés állapotába került, és leszűkült két ember párharcára, s ennek áldozata az értelmiség is. Akaratunkon kívül egy színházi abszurd szereplői vagyunk. A szembenállás oly nagy, hogy már a Mohács előtti időket idézi. S ha csak rajtunk múlik, ugyanúgy széthullhatunk, mint 1526 után. ”Sike Lajos, a lap munkatársa hozzátette: a megosztást sikerrel áthozták Erdélybe. /Sike Lajos: Abszurd. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 17.

Több nagyvárosban az RMDSZ együtt ünnepelt politikai ellenzékével. * Nagyváradon először Rulikowsky Kázmér emlékművét koszorúzták meg a lengyel szabadsághősről elnevezett városi köztemetőben, majd Balcescu szobrához mentek az ünneplők. Délután a várad–olaszi református templomban tartott ökumenikus istentiszteletet követően Szacsvay Imre szobránál immár több ezren vettek részt az ünnepségen. Tőkés László beszéde után Tempfli József katolikus megyés püspök szónokolt. * Közösen ünnepelt március 15-én a Nyergestetőn az RMDSZ Csík Területi Szervezete és a Csíkszéki Székely Nemzeti Tanács is. * Sepsiszentgyörgyön az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt közös ünnepi rendezvényén koszorúzással kezdődött a megemlékezés, majd a rétyi Kovács András Fúvószenekar indulóira a gidófalvi hagyományőrző lovasok, valamint uniós zászlólengető cserkészek vonultak fel. * Bukarestben az emlékezést a Herastrau parkban lévő Petőfi-szobor megkoszorúzásával kezdték március 14-én. A megemlékezés díszvendége Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke volt. Beszédében hangsúlyozta, a jelenleg is tartó rendszerváltás folyamata csak akkor lehet sikeres a többség számára, ha példát vesz a márciusi ifjakról, valamint az azt követő reformkor nagyjainak politikai stratégiájáról. „Amikor megkérdezik tőlem a tanítványaim, barátaim, hogy kiket is nevezek én magyaroknak, azt mondom, azokat, akik egyféleképpen gondolkodnak Szent Istvánról, a tatárjárásról, a mohácsi csata elvesztéséről, Dózsáról, ’48 márciusáról, Trianonról, december ötödikéről. Én remélem, hogy ez a közös gondolkodás egy pontra állít bennünket és képesek leszünk úgy alakítani a rendszerváltó folyamatot, hogy a többség győztes maradjon” – fogalmazott Lezsák, aki a bukaresti magyar középiskolában történelemórát is tartott. /Közös megemlékezések. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./

Különvonat indul Budapestről a csíksomlyói pünkösdi búcsúra – tájékoztatott Tánczos Barna szállításügyi államtitkár. A Keleti pályaudvarról induló szerelvény végállomása várhatóan Csíkrákos lesz. A mintegy ötszáz zarándokot szállító szerelvényt a gyergyószárhegyi állomáson maga Tánczos Barna és Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács alelnöke fogadja. Az RMDSZ-es államtitkár a csíksomlyói búcsúhoz kötődő eseményként kiemelte a gyimesbükki vasútállomás kétnyelvű (magyar–román) emléktábla-avató ünnepségének fontosságát, hiszen ezt a román hatóságok évekig megakadályozták. A helyi önkormányzat és a magyarországi alapítványok kezdeményezésére márványtáblával adóznak Pfaff Ferenc mohácsi származású építész, műegyetemi tanár emlékének, akinek nevéhez számos jelentős vasútállomás tervezése fűződik, többek között a gyimesbükkié is. /Különvonat és emléktábla. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 3./

Mohácsi Viktória liberális európai parlamenti képviselő elnökölt az ENSZ Kisebbségi Fórumának első, Genfben tartott ülésén. A fórum témája a kisebbségi oktatás jelentősége, az oktatáshoz való jog diszkriminációmentes biztosítása volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviseletében Hantz Péter a romániai kisebbségi oktatás hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Mohácsi Magyarországot és több mint 10 millió európai romát képviselve, megjegyezte: „a romák alapjogait érő sérelmek, mint például a diszkrimináció vagy az oktatás területén tapasztalt szegregáció, mind a mai napig olyan, orvoslást igénylő emberi jogi sérelmek, amelyek mind a tagállamoknak, mind az Európai Uniónak, mind pedig az ENSZ-nek is kihívást jelentenek. ” /Magyar képviselő elnökölt az ENSZ Kisebbségi Fórumán. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

Aki magyar, annak fáj Trianon, mint ahogy fáj Mohács, Világos vagy a Don-kanyar, és egyáltalán minden olyan esemény, ahol vérzett a nemzet – jelentette ki egyik résztvevő június 4-én, a csíkszeredai magyar konzulátus előtt rendezett megemlékező ünnepségen, a trianoni békeszerződés aláírásának 89. évfordulóján. Ahogy kimegyünk Madéfalvára megemlékezni a Siculicidium áldozatairól, úgy kötelességünk megemlékezni a magyar nemzet szétdarabolását jelentő szerződés aláírásának napjáról is, hangoztatták a Trianon-megemlékezés szervezői. A konzulátustól a Szabadság térre kígyózó pár száz fős, „Vesszen Trianon!”-t kiáltó tömeget békésén kísérték végig a csendőrök. A megemlékezők megnézték a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistái által bemutatott performanszot, amint keresztre feszítik Nagy-Magyarország térképét. /Hompoth Loránd: A magyarnak fáj Trianon. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 5./

Mintegy száz kézdisárfalvi és ozsdolai, valamint magyarországi vállalta azt, hogy az Ozsdolától 15 kilométerre, embert és autót próbáló út megtétele után Vrancea megye határánál tavaly állított katonai síremléknél emlékezzen a trianoni békediktátumra. A Nagy Musát szomszédságában található keresztnél június 4-én Páll István, az ozsdolai Láros közbirtokosság vezetője, valamint Kádár Sándor sárfalvi plébános emlékezett „a mohácsi vésznél is nagyobb veszteséget jelentő döntésre”. Mint hangoztatták, a magyarság többsége szívében-lelkében továbbra is egy nemzet részét képezi, „a nemzetromboló politika és az önös érdekek fölött”. /Emlékezés Trianonra. = Krónika (Kolozsvár), jún. 5./

A kanadai székhelyű Rákóczi Alapítvány 2009-ben is megszervezte az immár tizenhatodik mozgótábort, mely feledhetetlen élményt nyújtott százharmincöt tehetséges, határon túli magyar fiatalnak. Idén rekordszámú pályázatot kapott az alapítvány, háromszor többet, mint az ezelőtti években. Sokan szülőhelyük szépségét vagy az ott virágzó ősi mesterségeket mutatták be pároldalas esszé keretében. A tábor lényege: a Magyarország határain kívül élő magyar ifjak együvé tartozásának tudatosítása. Az első napon három csoportra osztották a fiatalokat, a Zrínyi, Bethlen és Rákóczi csoportokra. Számtalan település utcáján hangzottak fel a magyar népdalok. Szakszerű idegenvezetéssel több magyarországi városban megfordultak. Fürödtek a Balatonban, Szántódon, Csontváry Kosztka Tivadar festményeit csodálhatták Pécsett, a mohácsi csata helyszínén is jártak. Látták a pannonhalmi apátságot, majd a tihanyi apátságot. Ópusztaszeren megnézték a Feszty-körképet, Kecskeméten a magyarországi Máltai Szeretetszolgálat vendégelte meg őket. Budapesten a három csapat találkozott, és együtt szállt meg régi rákóczis fiatalokkal, akik találkozóra jöttek. /Szucher Ágnes, Bolyai Farkas Líceum: Hajrá, kisebbség, előre! = Népújság (Marosvásárhely), júl. 21./

A mohácsi vész előtti székely ispánok története vagy középkori csíksomlyói iskoladrámák is ingyen „kölcsönözhetők” az internetről. Egy hónap alatt ugyanis tizenkét kiadványt sikerült digitalizálnia a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárnak. Rég okozott olvasó olyan örömet a Kájoni János Megyei Könyvtárban, mint december elején: ekkor született meg az első bejegyzés a Magyar Elektronikus Könyvtár felületén helyet kapott csíki digitális archívum egyik darabja. Vitos Mária és Vitos Zsófia, a megyei könyvtár művészeti-történelmi részlegének két könyvtárosa viszi számítógépre a régi könyvek, dokumentumok minden egyes oldalát, majd elérhetővé teszik bárki számára a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) honlapján. Az intézmény – közösen a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtárával (HRMTK) – sikeresen pályázott 500 ezer forintot a Szülőföld Alap Kulturális, Egyházi és Média Kollégiumánál a digitalizálási munkálatokhoz szükséges alapvető technikai felszerelés – laptop, két speciális könyvszkenner, valamint karakterfelismerő szoftver – beszerzésére. Róth András Lajos, a HRMTK vezetője már évek óta foglalkozik digitalizálással, az Országos Széchényi Könyvtárral kötött partnerszerződés alapján az általa digitalizált művek megtalálhatók a MEK-en. „Amióta elkezdtük ezt a folyamatot, több mint 2300 oldalt szkenneltünk be olyan művekből – többnyire 18–19. századi erdélyi, székelyföldi vonatkozású, illetve helytörténeti kiadványokból, régi helyi nyomdák kiadványaiból, valamint 20. századi erdélyi, székelyföldi vonatkozású munkákból –, amelyek esetében már nem tevődik fel a szerzői jogvédelem kérdése” – mondta Kelemen Katalin, a KJMK dokumentációs részlegének vezetője. A Székelyföldi digitális emlékezet című projekt célja: megőrizni és védeni a székelyföldi vonatkozású nyomtatott kulturális értékeket, bevonni azokat a kulturális körforgásba. A gyűjtemény digitalizált darabjai a http://mek.oszk.hu/07600/07688/ oldalon érhetők el. /Mihály László: Digitális székely emlékek. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 11./

Alapot kell építenünk falak nélkül - Orbán Viktor beszéde a Kossuth téren
A székely himnusszal, majd a Himnusszal megkezdődött a Parlament épülete előtt a Fidesz-KDNP ünnepi nagygyűlése szombat délután, miután az Országgyűlés elfogadta a kormányprogramot, és az új Orbán-kabinet letette hivatali esküt.
Orbán Viktor szerint az ő feladatuk az, hogy alapot építsenek falak nélkül, az elmúlt nyolc évben felhúzott falakat pedig porig fogják rombolni, és gránitalapot építenek a helyükre.
Az új kormányfő a Fidesz-KDNP nagygyűlésén úgy fogalmazott: „azért jöttünk ma össze, hogy megerősítsük szövetségünket, és megerősítsük azt, amit négy éve mondtunk”. Így hangzott: „én maradok, fent vagy lent, de mindig maradok, mert ez nem jutalom, hanem hűség kérdése. Engem mindig meg fogtok találni, a sikerben, a bajban, az örömben, a munkában, és én az elkövetkező négy évben is harcolni fogok veletek, értetek, a hazámért”. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok – zárta szokásos fordulatával beszédét Orbán Viktor.
Közjogi értelemben egyesült a magyar nemzet
Ezt már Semjén Zsolt hangoztatta a nagygyűlésen. Megjöttünk, nem kértünk száz napot, tíz napot, egy napot, egyetlen órát sem, a kormány még meg sem alakult, már megteremtettük, hogy a magyar nemzet közjogi értelemben egyesült – mondta a magyar állampolgárságról szóló törvény módosítására utalva a KDNP elnöke, akinek szavait „szép volt fiúk” felkiáltással fogadta a tömeg.
Semjén Zsolt szerint „kutya nehéz” időszak következik, az országot kirabolták, kifosztották, a szekrényeket telerakták csontvázakkal.
Mi azonban nem a meghátrálás emberei vagyunk! – mondta a politikus, aki azt ígérte, a következő éveket arra szentelik, hogy felépítik Magyarországot a romokból.
A Kossuth tér a nemzet tere
A nemzet terének nevezte a Kossuth teret Schmitt Pál házelnök, amikor köszöntötte az ünnepi nagygyűlés résztvevőit .
A fideszes politikus úgy fogalmazott: „mától véglegesen visszafoglaltuk” a Kossuth teret, újra eljött az idő, amikor „újra kezünkbe vehetjük” az ország és a nemzet sorsát.
Kitért arra: nyolc év kellett ahhoz, hogy ne legyen kordon az ország háza és a nemzet között, ami elzárja a különféle világnézetű és származású embereket attól, hogy közel kerüljenek a Szent Koronához.
Szép ünnepet Magyarország – zárta a tömeghez intézett szavait Schmitt Pál, aki szerint, ha lenne az ország házának lelke, bizonyára azt is megérintené, akárcsak az ő lelkét, az ünneplők látványa.
Tömegek érkeztek az ország minden részéből
A Parlament előtti teret megtöltötték az ország különböző részeiről érkezett szimpatizánsok, akik nemzeti színű és árpádsávos zászlókat lobogtatnak, illetve településneveiket tartalmazó transzparenseket emelnek a magasba.
A feliratok szerint – többek között – Nyírlugosról, Tiszaújvárosból, Esztergomból, Szegedről, Emődről, Mohácsról és Bicskéről is érkeztek, hogy üdvözöljék a hivatalba lépett új kormányt és Orbán Viktor miniszterelnököt.
Az Országház főbejárata előtti lépcsőkre épült a színpad, amelynek két oldalán székek sorakoznak, ahol a meghívott vendégek foglalnak helyet. A szónoki pulpituson, a mikrofon előtt az „Új kezdet napja” felirat olvasható.
A tömegben egyaránt megtalálható valamennyi korosztály, de a túlnyomó többségben a középkorúak vannak. A színpadról megzenésített verseket énekelnek.
Duna Tv, MTI
Erdély.ma

Erdély aranykora: a transzilvanizmus gyökere
Nagyvárad – Szerda délután a Bihar Megyei RMDSZ-szervezet által indított Szacsvay Akadémia történelmi előadássorozat keretében Oborni Teréz, az MTA tudományos főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást a nagyváradi Ady Endre Középiskola dísztermében.
A Szacsvay Akadémia keretében Oborni Teréz történész Az erdélyi fejedelemség címmel tartott előadást szerda délután, teltházas közönség előtt. Kijelentette: a Mohácsutáni magyar történelem egyik legérdekesebb és ugyanakkor a legtöbb vitát kiváltó korszaka ezen államalakulatnak a létrejötte, melyet egy nehéz katonai és politikai folyamat eredményezett. Ennek egyik lényeges mommentuma a kettős királyválasztás volt:Szapolyai Jánost 1526 őszén, Habsburg I. Ferdinándot pedig ugyanezen év decemberében választották meg uralkodónak, azonban míg előbbit még ebben az évben megkoronázták, utóbbit csupán 1527 novemberében. Így a Mohácsot követő első évben egyetlen legitim uralkodó volt, Szapolyai János. 1526-1538 között a két király mindent megtett annak érdekében, hogy a saját maga számára biztosítsa az egyedüli uralmat. Szapolyai különböző diplomáciai manőverekbe kezdett, 1528 tavaszán például szövetséget kötött a török szultánnal, melynek betudhatóan 1541-ig az ő, illetve özvegyének birtokában volt Buda vára. Kevesen tudják, hogy 1528-ban I. Ferdinánd is követséget küldött a Portához ugyanazon céllal, de sikertelenül járt. Az ő érdemei közé sorolták egyébként, hogy a testvérbátyja volt V. Károly német-római császár, akitől azt remélték, hogy segít a törökellenes harcban. Ennek az áldatlan, váltakozó sikerű polgárháborús állapotnak vetett véget az 1538. február 24-én aláírt Váradi béke, mely többek közt kimondta: a felek elfogadják egymást királynak, viszont Szapolyai halála után I. Ferdinánd kapja meg a vetélytársa által birtokolt országrészt is.
Fráter mesterkedései
Közben Fráter György barát, korának politikai vezéralakja tárgyalásokat folytatott arról, hogy a lengyel király leányát, Jagelló Izabellát összeházasítsa Szapolyaival. A frigy 1539-ben köttetett meg, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond, mely gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Szapolyai ebben az évben bekövetkezett halála előtt ugyanis olyan szóbeli végrendeletet hagyott, hogy az ifjú herceg érdekeit mindenáron védelmezni kell.
Az első jelentős fordulat 1541-ben, Buda elestekor következett be, amikor Szulejmán szultán úgy döntött: Erdélyt török szandzsákként Izabella királyné és János Zsigmond birtokába adja, a Temesköz pedig Petrovics Péteré lett. Létrejöttek tehát a területi keretek, ezt követően pedig 1541-1544 között alkotmányozási folyamat zajlott Erdélyben: megindult egyfajta közjogi élet, melynek szintén Fráter György volt a motorja. Fontos döntések születtek a tordai országgyűléseken, 1544 augusztusában pedig a tiszántúli vármegye töredékek rendjei is megjelentek a tanácskozáson. 1551-1556 között Erdély a Habsburgok fennhatósága alákerült, azonban 1556-ban a királyné visszatért és 1571-ig a Szapolyaiak vezetik Erdélyt. Újabb fordulópontot az 1571-ben aláírt Speyeri szerződéshozott, amikor János Zsigmond egyezséget kötött I. Miksa magyar királlyal, s Európa számára világos lett, hogy létezik az erdélyi fejedelemség. Erdély ugyanakkor önálló államalakulat lett, de kettős függésének betudhatóan korlátozott szuverenitással rendelkezett. Ekkorra datálható amúgy a Partium kifejezés megjelenése is.
Erdély aranykora
Báthory István uralkodásával 1571-ben kezdetét vette az 1613-ig tartó Báthory-korszak. Ezt követte Erdély fénykora, mely az 1613-1629 között uralkodó Bethlen Gáborfejedelemsége idején csúcsosodott ki. A meghívott előadó szerint a 16. századba nyúlik vissza a transzilvanista életérzés gyökere is. Bethlent követték a trónon: I. Rákóczi György(1630-1648), II. Rákóczi György (1648-1660) és I. Apafi Mihály (1661-1690). 1690-ben írták alá a Diploma Leopoldinum elnevezésű közjogi dokumentumot, mellyel Erdély, mint önálló fejedelemség megszűnt, és új korszak kezdődött a történelmében.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Nándorfehérvár
Lurkós falusi éveimet faggattam a napokban, és azokat a magyar nótákat is kerestem, amelyeket a népdalok mellett tanultam a legényektől. Meghökkentett, mi jött ki elsőnek: „Szomorúan szól a magyar nóta / De másképpen ugyan hogyan szólna?...”
Lurkós falusi éveimet faggattam a napokban, és azokat a magyar nótákat is kerestem, amelyeket a népdalok mellett tanultam a legényektől. Meghökkentett, mi jött ki elsőnek:
„Szomorúan szól a magyar nóta / De másképpen ugyan hogyan szólna?...”
Az idősebbek közül talán sokan ismerik a folytatást is: „Én nem tudom, mi van ezzel a néppel / Sírva vigad már a magyar régen”.
Aztán a befejezés: „Összeverem mégis a bokámat, / Süvegemmel béfedem orcámat, / Nem akarom, ne tudják, ne lássák / Két szememnek a sűrű-sűrű könnyhullását!”.
Most is összerezzenek, amint leírom. Pedig nem vagyunk mi ennyire búsmagyarok, csak szeretjük ilyennek mutatni magunkat. Azt hisszük, meghatunk vele valakit. Nem hatunk meg senkit. Ellenkezőleg, a sok panasszal egyre szánalmasabbak vagyunk, és elfordulnak tőlünk azok is, akik amúgy mellénk állnának. Példáért nem kell a messzi múltba menni, akad számtalan napjainkban is.
Lám, Brüsszelben sem megyünk semmire a sérelmi politizálással. A fejlettebb demokráciák a hátukat mutatják, kiröhögnek, mert nem szeretik a vádaskodást, az egymásra-mutogatást. Azt mondják: ha bajunk van mások nyelvtörvényével, pofozkodásával, forduljunk a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához.
Sírva vigadásunk oka elsősorban Mohács, Világos, Trianon. Széchenyi azt írja Mohácsról: „Némelyek azt hiszik, ott van koporsója minden scytha fénynek. Én azt hiszem: okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthet meg, s lassankint többet szerezni iparkodik”. A „legnagyobb magyar” életpályája, az általa elindított és megvalósított megannyi gazdasági és társadalmi változás ékesen bizonyítja, hogy ez a helyes út.
A siránkozás a tehetetlenség igazolása. Kudarcainkat másra kenni sokkal könnyebb, mint saját hibáinkkal kritikusan szembe nézni. Talán ezért is van olyan sok gyászünnepünk, ami lehúzza az embert és azt sugallja, hogy nekünk úgysem sikerül semmi! Pedig sok minden sikerült. (Még a magyar uniós elnökség is sikerülhet, ha nem bagatellizálják el...)
Ám sikereinkről a szükségesnél kevesebbet beszélünk, s azt sem ünnepeljük, amit egész Európa velünk ünnepelne. Mint például Hunyadi János világraszóló nándorfehérvári diadalát (555 éve történt!). Vagy mégis? Nemrég Lezsák Sándor javasolta a magyar parlamentben, hogy a fehérvári diadal legyen nemzeti emléknap.
Ha megengedi a képviselő úr: Nándorfehérvár inkább ünnep legyen, Mohács pedig emléknap!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Revíziós és kisebbségvédelmi politika a két világháború között
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében L. Balogh Béni, a tatabányai Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár munkatársa tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
Revíziós politika és kisebbségvédelem a két világháború között című vetítettképes előadása kezdetén L. Balogh Béni arra hívta fel a jelenlevők figyelmét: Kelet-Közép, illetve Dél-Kelet Európa történelmi térképe a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében jelentősen átrajzolódott: a multietnikus birodalmak fokozatosan összeomlottak, és helyettük kisebb-nagyobb független államokat alapítottak. Az Oszmán Biradalom helyén megalakult Görögország, Albánia, Szerbia, Montenegro, Románia és Bulgária, az első világháború után pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és az orosz cári birodalom volt területein létrejött a három balti állam, valamint Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország. A térség körülbelül 100-120 milliós összlakosságából 1914 előtt 50 millióan (50%), 1920-1938 között 30 millióan (30%), 1945 után 8-10 millióan (8-10%) éltek kisebbségben. E nemzetiségek közül a két világháború között a németek voltak a legtöbben kisebbségben (kb. 8 millióan), őket követték a zsidók (6,5 millió), az ukránok (5 millió) és a magyarok (3 millió). A lakosság össz-számát tekintve viszont az albánok után a magyarok éltek a legnagyobb arányban kisebbségben: a 9-10 millió magyar közül 3 millióan, vagyis az összmagyarság 30 százaléka kisebbségben élt. Mindez azt jelentette, hogy a két világháború közötti Európában a kisebbségi kérdés gyújtópontjának számított a magyar ügy. Ugyanakkor az új országok közül egyesek valóban nemzetállamok voltak, míg mások csak annak nevezték magukat, de a tények egészen mást mutattak.
Kisebbségvédelem
1919. január 28-án Wilson amerikai elnök szorgalmazására megalakult a genfi székhelyű Népszövetség, mely 1920-ban kezdett el működni. Ennek a nemzetközi szervezetnek Magyarország 1922-1939 között volt a tagja. 1933-ban bekövetkezett haláláig a nagy tekintélynek örvendő Apponyi Albert volt a fődelegátus, aki Bánffy Miklós külügyminiszterrel együtt azt vallotta: Magyarország bár rosszul járt Trianonnal, azért nem sértődhet meg, hanem tevékenyen részt kell vennie a nemzetközi politikában. Ugyanakkor fő céljuknak tekintették, hogy hivatalos formában elősegítsék a revízió ügyét. Amúgy a kisebbségvédelmi rendszer lényege az lett volna, hogy az alapokat bele kellett volna foglalni a Népszövetség alapokmányába, de végül ez nem történt meg, így az elvek többoldalú kötelezettségvállalások következtében valósultak meg. Problémát okozott, hogy az Eduard Benes vezette Csehszlovákiát kivéve az új államok tiltakoztak- így példáulIonel I. C. Brătianu román miniszterelnök is. 1919 őszén végül a nagyhatalmak ultimátummal kötelezték az akkor már Alexandru Vaida-Voievod vezette kormányt arra, hogy aláírja a kisebbségvédelmi egyezményt. Az erre vonatkozó törvények általában egy kaptafára készültek a különböző országokban, lényegük, hogy kollektív jogokat nem biztosítottak. A betartásukat a Népszövetség lett volna hívatott garantálni, de a szervezet működése nem volt hatékony: 1938 közepéig több mint 8 ezer petíciót kapott, de érdemben csak hatot vizsgált meg, melyek közül hármat magyarok nyújtottak be.
Revíziós politika
A magyarok Trianont szinte nagyobb tragédiának fogták fel, mint Mohácsot. A lakosság elutasította és megemészthetetlennek tartotta az egész igazságtalan rendszert, amiben közrejátszott az is, hogy a nagyhatalmak még a méltányosság látszatát sem próbálták fenntartani. A korszak jelentős kormányfői voltak Bethlen István (hozzájárult Magyarország viszonylagos megerősődéséhez), Gömbös Gyula (akiről semmi jó sem mondható) és Teleki Pál (az ő második miniszterelnöksége idején történt meg Erdély visszacsatolása). Az előadó szerint mindhárman reálpolitikát folytattak, de hibát követtek el azzal, hogy nem hívták fel a közvélemény figyelmét arra: a mindent vissza követelésnek nincs reális esélye. Különben 1921-1928 között Magyarország nyíltan nem hangoztatta revíziós törekvéseit, mivel nem akadt a nagyhatalmak közt támogatója. Változás akkor következett be, amikor Mussolini pártfogolni kezdte e szándékot, és 1927-ben megkötötték az olasz-magyar barátsági szerződést.
 A második békicsi döntés
L. Balogh Béni arra hívta fel a figyelmet: Magyarország nagy dilemmája volt, hogy miként tudná úgy megvalósítani a revíziót, hogy közben a függetlensége megmaradjon. Mint később bebizonyosodott, ez nem sikerült neki, hiszen a második bécsi döntéskor Észak-Erdélyt tulajdonképpen ajándékba kapta a németektől, és ennek következményei voltak. Ezzel együtt Hitler nem szerette a magyarokat, ami valószínűleg azzal is magyarázható, hogyHorthy 1938-ban nem vállalta az agent provocateur szerepét. A bécsi Belvedere palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett döntés eredményeképpen 1941-ben Magyarország területe és lakossága a korábbi 93.073 négyzetkilométerről és 9,3 millió főről több mint 171 ezer négyzetkilométerre és 15 millió lélekszámra duzzadt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Keresek 100 ezer magyart…
Megmondom őszintén – mert nem tartottam és nem tartom illetékesnek magam –, sokáig vártam, hogy megszólaljanak a népszámlálás kapcsán az úgymond „illetékesek”. A magyar egyházak, a civil szervezetek, népesedési kutatók, a magyar újságok, újságírók, bárki.
A politikai szervezeteink vezetői. Ha másért nem, csak hogy elsirassuk magunkat. Nem csendben, hangosan! Hangosan, sírva, zokogva. Ahogy Dsida tette a Psalmus Hungaricusban. Mert 200 ezer mégiscsak nagy szám.Nagyon nagy!
Marosvásárhelyen az elmúlt tíz évben közel 13 ezer fővel apadt a város magyarságának létszáma.
Még azután is vártam néhány napot, miután a napokban megjelent: bukaresti román lapok megkérdőjelezték a saját népszámlálási adataik hitelességét, és vélt vagy valós igazuk igazolásul embereket szólaltattak meg, egész tömbházak lakóit, akiket nem kerestek meg a számlálóbiztosok. Aztán elemezték azt is, mi lesz a következménye annak, hogy „hiányzik” a népszámlálási adatokból egymillió román állampolgár. No nézz oda – mondtam magamnak –, ha már ők is kételkednek a saját népszámlálásuk adataiban, akkor én, a Küküllő-parti magyar miért ne kételkedhetnék? Miért? És vártam.
Vártam, hogy megszólaljanak a népesedési kutatóink, s elmondják, ha mást nem is, hogy egzisztenciális okai vannak ennek a hatalmas csökkenésnek. A magyarság a városlakók legszegényebb rétege, a vegyes házasságban élők nem vállalják a magyarságukat. Vagy adatokkal igazolják, hogy valóban elment 300 ezer magyar. Annál is inkább, mert ha a vénüléssel bölcsebb nem is lettem, de ott motoszkált, s motoszkál bennem már a változások óta, hogy amikor jelentették a Kárpátok Géniuszának, hogy Marosvásárhelyen a románság létszáma meghaladta a magyar lakosságét, a központi bizottság ülésén pezsgőt bontatott a hír örömére. Pedig el tudom képzelni azt is, hogy s miként igyekezett a Maros megyei párttitkár, hogy Ceauşescu elvtársnak megszerezze ezt az örömöt. Ahogy ismertem a párttitkárokat – lásd: opriţi recoltarea, aţi depăşit hotarele ţării –, el tudtam képzelni, hogy még egy kicsi csalás is belefért ebbe a jelentésbe.
És megmondom őszintén, már most az elején azt is, hogy népesedési kutatás ide vagy oda, hogyha népszámlásról van szó, én mindig ebből a jelentésből indulok ki. Ebből az örömből. Ceauşescu elvtárs végtelen öröméből!
De ne kanyarodjak el a témától. Térjünk csak vissza a bukaresti lapok feltételezéséhez.
Nos, csemegéztem a számokon, s a felsorolt gondokon, hogy mi következik ebből, amíg egyszer csak minden előzmény nélkül rá nem döbbentem. Te Jóisten – mondtam magamnak –, hogyha valóban hiányzik egymillió román állampolgár, ahogy az újságok írják, abból akárhogy is számolom, szerény véleményem szerint 100 ezer mi vagyunk! Vagyis a szép magyar fajunk.
Mert azért annyit csak engedjenek meg nekem a népesedési kutatóink is, hogy feltételezzem, a román hatalom sohase azon jeleskedett a népszámlálások során, hogy felkutassa az utolsó magyart is. Nem, nem és nem! Pontosabban – és valószínűleg nem tévedek sokat –, mindig is csak azt szerette volna. Felkutatni az utolsó magyart. Az utolsót, csakis az utolsót! Ha másért nem, azért, hogy a nemzetközi közvélemény előtt igazolja, hogy nem asszimilálódott a magyarság. Él, létezik. Egyedül, magányosan, de a magyar magányos, és egyedül volt mindig. És persze igazolni azt is, hogy itt senki sem akarja és senki sem akarta asszimilálni soha a magyar kisebbséget.
Nem és nem. Ha asszimilálódtak, önmaguktól tették, mert a magyar, amilyen „moslékzabáló” hajlamos az önfeladásra. Ezer éven át, amióta kijött Ázsiából, s zabálta – egyesek szerint a moslékot, mások szerint a nyereg alatt puhított húst –, mást se tett, csak önfeladta magát. Elment Augsburgig is ezért. De ha itthon volt is, próbálkozott. Hol Mohácsnál, hol Nándorfehérvárnál, hol Mohinál, bárhol. Most pedig számoljunk egy kicsit. A harmincnégyezres Székelyudvarhelynek van hat líceuma. Ezzel szemben Temesváron az egykor harmincötezres magyarságnak szintén egy líceuma. Ahogy Brassónak is! Csak azért, hogy ne adják fel maguk.
Pedig gondolkozzunk el: a temesvári vagy brassói magyarság, amelyről már-már lélekben szinte le is mondtunk, az ottani magyarok nehéz, kemény küzdelme ellenére, annyi, mint 10 – jól olvassák, kedves olvasóim –, 10 darab 3000 vagy 3500 lélekszámú magyar falu. Mint a Gyergyói-medence, vagy Felcsík, és sorolhatnám. És ahogy a román újságok, újságírók el kezdtek számolni, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert az sem lehet – gondoltam magamban –, hogy a következő népszámláláskor megint eltűnik csak úgy ukk-mukk-fukk újabb százezer magyar, s aztán oda jutunk egy pár év múlva, miközben nyessük a fenyőfát itt Ábelként a Hargita fenyveseiben, hogy a statisztikákban nem lesz egy magyar se. Nem.
Mert miért is lenne, ha nem hiányzik senkinek? Hogyha a népességkutatóink vagy előre, vagy utólag igazolják ezt. Mintha valóban el lehetett volna fogadni 1930-tól a román népesedési adatokat. Pedig, mit ad az Isten, kiderült, hogy még az Európai Unióban is, ha nem is singgel, darabszámra mérik az embert. Annak a függvényében kapnak támogatást, uniós parlamenti helyeket, döntési jogot és sorolhatnám. Arról már nem is beszélek, hogy egy jó pár helységben itt is, talán éppen a hiányzó 100 ezer magyarnak köszönhetően kerül húsz százalék alá a magyarság létszáma.
Azt pedig tudjuk, mit jelent. És azért az mégsem megy, kedves olvasóim, hogy itt is eltűnik 100 ezer magyar, és Szlovákiában is, s úgy teszünk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még akkor is, hogyha emlékezhetünk, a Római Klub tagjai valószínűleg velünk akarták egyensúlyozni Kína népszaporulatát, a hetvenes években, hét millióban határozták meg a magyarság elfogadható létszámát. Persze egyes politikusainkat se hagyjuk ki, akik jó szándékkal ugyan, de mindegyre azt hangsúlyozzák – talán valamilyen, román hatalmat bíráló céllal –, hogy a rendszerváltozás óta elment 300 ezer magyar.
Valóban kell ez? Kell? Statisztikai adatok híján szinte egy évtizede ilyent állítani? Persze, meg kell kongatni a harangjainkat, s nemcsak azért, mert „minden magyar felelős minden magyarért”, de azért is, hogy tudatosítsuk: mi hozzuk az utódainkat kisebbségbe! Mintha átok lenne rajtunk, nem gondolkozunk el, milyen sors vár – főleg faluhelyen – az utódaink utódaira. Én azok közül való vagyok, akik nem a gendert (valakinek a neme – szerk. megj.) tartják a magyarság legfontosabb kérdése egyikének, hanem igenis azt hangsúlyozzák, amit – Isten nyugtassa – Fekete Gyula Éljünk magunknak? című, vészharangot kongató könyvében. S amelynek, lásd, mára minden sora betelt.
Egy orvos barátom mondta, úgy beszélünk nap mint nap, mintha öngyilkosságra készülnénk. Sose az örömöt, csak a bánatot hangsúlyozzuk. És – folytatta – hogyha egy betegnek mindig csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos az állapota, mennyire reménytelen a helyzete, még ha egészséges lenne, akkor is elveszítené a remény utolsó morzsáit is.
Persze – én is állítom – tenni kell valamit. Mozgalmat hirdetni az iskolákon, egyházakon, a politikai szervezeteinken keresztül, hogy kiket nem írtak össze, s miért. Hol, kinél nem írták be a nemzetiségi adatokat. Hol írták be csak ceruzával. Adatokat keresni, s az újabb népszámlálások előtt hangsúlyozni, miként, s hogyan kell eljárni, leellenőrizni, hogy azt írtak-e, írnak-e be, amit diktálunk. Mert ezt sem tettük meg. Mintha nem vettük, senki nem vette volna komolyan ezt a népszámlálást. Sem utólag, sem előtte. Igen, tenni valamit. Bármit. És nem az önfeladásba menekülni!
Dr. András Zoltán barátom emlékére
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)

A magyarok kenyeréhez 25 tonna búza a Kárpát-medencéből
Eddig már 25 tonna búzát ajánlottak fel a Kárpát-medence településeiről a magyarok kenyeréhez, erről Korinek László ötletgazda számolt be a pécsi városházán tartott csütörtöki sajtótájékoztatón.
Korinek László emlékeztetett rá: tavaly, a nemzet kenyere elnevezéssel Pécsen elindított jótékonysági akció keretében magyar és határon túli magyarok lakta településekről tíz tonna búza érkezett Baranyába. A gabona összeöntése és megőrlése után az alapanyagból sütötték meg a nemzet kenyerét, az azt jelképező négyezer cipót és a lisztből visszajuttattak a küldő településeknek is. A maradék mintegy hat tonnányi lisztet pedig a Böjte Csaba vezette Dévai Szent Ferenc Alapítvány számára juttatták el. A kezdeményezés eredeti elnevezését – a nemzet kenyerét – névegyezés miatt magyarok kenyerére változtatták idén.
Az ötletgazda azt mondta, hogy a program sikerrel folytatódik, ugyanis augusztus elejéig már 25 tonna búzát ajánlottak fel a teljes Kárpát-medencéből, a szállítmányozási és sütőipari vállalkozások segítségével pedig anyagi ellenszolgáltatás nélkül valósulhat meg a teljes akció.
A gabona összeöntése augusztus 18-án a mohácsi Szent Miklós Vízimalomban történik, ezután a Duna-parti városban és Szigetváron őrlik lisztté a búzát. Egy pécsi pékség süti majd ki az öt nagy kenyeret, valamint a magyarok kenyerét jelképező nyolcezer kis cipót, amelyekhez adomány ellenében lehet hozzájutni augusztus 20-án Pécsen, a Szent István téren. A befolyt összegből a Pécsi Jótékony Nőegylet a Nekem nincs ebédem program keretében rászoruló gyerekek számára biztosítja az iskolai étkeztetést.
Budapesten Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek a magyarok lisztjéből Pécsen sütött kenyeret áldja meg augusztus 20-án.
A liszt nagy részét – a mostani számítások szerint tizenöt tonnát – ezúttal is a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz szállítják, hogy 2300 árvának süssenek belőle kenyeret.
A sajtótájékoztatón jelen lévő Páva Zsolt (Fidesz) pécsi polgármester kiemelte: a tavalyihoz hasonlóan Pécs ismét jelentős szerepet szeretne játszani az állami ünnepen. Emellett örömét fejezte ki, hogy Böjte Csaba részt vesz a pécsi ünnepi programokon.
Népújság (Marosvásárhely)

Orbán: fontos a nemzeti összetartozás
A nemzeti összetartozás megerősítésének fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében Orbán Viktor szombaton Ópusztaszeren.
A magyar miniszterelnök Matl Péter kárpátaljai szobrászművész alkotásának, a Nemzeti Összetartozás Emlékművének az avatásán elmondta: a szobor arra figyelmeztet, hogy minden magyar elszámolással tartozik minden magyar felé. Hozzátette: a magyar világnemzet, hiszen az ország határai és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, ráadásul milliók kerültek ezeréves szálláshelyükön kívülre, így, azért hogy erős politikai közösség jöjjön létre, szükség van az összetartozás megerősítésére.
A kormányfő hangsúlyozta: a turul a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik, mint a nyelvbe és a történelembe. „Onnantól, hogy a világra jövünk, a mi hét törzsünk köt szövetséget, a mi Szent Istvánunk alapít államot, a mi seregeink vesztenek csatát Mohácsnál a turulmadár pedig, a most élő, a már meghalt és majd megszülető magyarok nemzeti azonosságának jelképe” – hangoztatta Orbán Viktor.
Felidézte: Szent Mihály ideje a gazdasági év fordulója, a pásztorok ilyenkor adnak számot a jószággal. A politikus és a gazdaember is pásztor, el kell számolnia a rábízottakkal; a jó pásztor az, aki megkeresi az elveszett juhot – mondta. „Elszámolni jöttünk önökhöz, elszámolni a ránk bízottakkal. Ma nyugodtan vethetünk számot, és mondhatjuk egymásnak, örüljetek, mert megtaláltuk elveszett juhainkat” – fogalmazott a miniszterelnök.
Hangsúlyozta: ez az emlékmű azt üzeni, hogy egyetlen anyaország létezik, az, amely képes minden magyart a trianoni határokon innen és túl egyetlen közösségben egyesíteni. Orbán Viktor szerint, aki politikára „adja a fejét”, annak tudnia kell olvasnia a jelekből, ennek képessége a kormányzáshoz nélkülözhetetlen.
„Aki tud olvasni a jelekből, az láthatja, új törvények világa közeledik az európai kontinens felé. Ennek a formálódó új világnak az első parancsolata úgy hangzik: az erősek egyesülnek, a gyengék széthullnak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak, a gyenge nemzetek széthullnak. Azt kívánom minden magyarnak, legyen füle a hallásra, és olvassanak a jelekből” – mondta. Matl Péter kárpátaljai szobrászművész közel tíz méter magas alkotását a park Szent Mihály-napi rendezvényének egyik programjaként avatta fel a miniszterelnök.
A nemzeti összetartozás szobra egy kitárt szárnyú, 210 centiméter magas, bronz turulmadár karddal a karmai között, egy faragott mészkőoszlop tetején. A körszobor az emlékpark szinte minden pontjáról látható. Az oszlop pásztorbotra emlékeztet, oldalait indás mintázat fonja körül az összetartozást, a nemzet egységét jelképezve. A népi díszítőművészetből ismert növényminta bimbói a történelmi vármegyék bronzból öntött címerei. A szobor kelet-nyugati tájolású, ami a magyarság vándorlásának irányára utal. Az eseményt megelőzően 98 külhoni magyar tett állampolgársági esküt Ópusztaszeren. Répás: jogos a kisebbségek védelme
Jogos törekvés a más országokban élő kisebbségek védelme – emelte ki Répás Zsuzsanna a Nemzetpolitikai irányok és trendek Európában és világszerte címmel rendezett nemzetközi konferencián, pénteken Budapesten. A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár előadásában rámutatott: fontos ezt azért is tudatosítani, mert sok esetben védekező álláspontra szorulunk ebben a kérdésben. Répás Zsuzsanna hozzátette: a pénteki tanácskozás bebizonyította, hogy nemzetpolitikát a világ országainak jó része folytat, helyzetünkkel nem állunk egyedül sem Európában, sem a világban. „Hisszük, hogy az elmúlt 22 év során olyan magyar megoldások is születtek ebben a témában, amelyeket büszkén tárhatunk a világ elé” – fogalmazott. A helyettes államtitkár azt mondta, tudják, fontos feladatuk – sok esetben hiányosságuk volt eddig – elmagyarázni és megértetni a szomszédos államok és a világ más országai felé, hogy az, amit mi szeretnénk, nem egy realitásoktól elrugaszkodott törekvés, nem példa nélküli a világban.
Krónika (Kolozsvár)

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Kedves Testvérek!!
Lezsák Sándor a Magyar Parlamentben így fogalmaz: “június 4-e az összetartozás napja.... az összetartozáshoz, az összefogáshoz nekünk végre nem Mohács kell, nem Trianon, hanem közös akarat, tartás, keresztény erkölcs, emberi minőség és céltudatos szervező erő”.
Jó lenne ha legalább jelképesen megfognám valaki kezét ezen a szomorú napon, mert a trianoni döntéssel az összetartozásunk sérült, ezt kell nekünk tudatosan gyógyítani!! Újabb sebek nem fogják ezt a sebet begyógyítani!! Szeretettel, Csaba t.

Nem tudott legyőzni
Trianonra emlékeztünk a mostani június 4-én is, a történelmi Magyarország iszonyatos megcsonkítására, feltrancsírozására – de egy kicsit másképpen, miként az régebb szokásban volt, lévén, hogy 2010 óta, a jelenlegi magyar kormány kezdeményezésére, parlamenti döntés értelmében ez a gyásznap egyszersmind a nemzeti összetartozás napja is, ilyetén pedig egyfajta ünnepnap is. S mert ünnepnap is, sor került ünnepi rendezvényekre is, olyanokra is, amelyeken perdült a tánc, szállt az ének. Sokan nem tartották ezt helyénvalónak. Mármint azt, hogy egy gyásznapon ünnepelünk, akár még tánccal, dallal is. Ez, mondják, azt a látszatot kelti, keltheti, hogy hazánk megcsonkítását ünnepeljük – s ezen a látszaton még az sem segít, hogy azt mondjuk: emlékezünk Trianonra, gyászolunk, de egyszersmind örülünk a végbemenő nemzeti összefogásnak is, a nemzet határok fölötti újraegyesülésének is. Azt is mondják: a nemzet- és országdarabolás időben még túl közeli, a trauma túlságosan nagy volt ahhoz, hogy ezt a magyarság máris fel tudta volna dolgozni – a rettenetes sokk hatása még nem múlt el sem a tudatunkban, sem a lelkünkben, idegeinkben, ezért hát június 4-én csakis gyászolhatunk…
A különféle vélekedéseket hallgatva az jut eszembe, hogy annak idején, néhány száz esztendőkkel ennek előtte a szörnyűséges tatárjárás-dúlás traumájának a feldolgozása sem mehetett sem könnyen, sem hamar – viszont ott volt egy romhalmazzá tett, lakosságában is erősen megcsappant ország, valamit kezdeni kellett véle. Kesergésre, töprenkedésre nem nagyon volt idő, talpra kellett kényszerülnünk, ha meg akartunk maradni. S ezt IV. Béla királyunk pontosan tudta, miként jól és hittel hitte: ha nem is könnyen, ha nem is hamarjában, de sikerülni fog az életünk talpra kényszerülése, mert van népében, népünkben elég erő is, szívós akarás is, hit is az újabb országépítéshez. Mert hát erről volt szó: újraépíteni a megdúlt országot, újraépíteni a megdúlt lelket, tudatot és hitet, hogy megmaradhasson a magyarság, lehessen továbbra is Magyarország. És neki lett igaza, a népében hívő, szintén országépítő IV. Béla királyunknak. S a hitnek, az életakarásunknak, az életigenlésünknek lett igaza: a magyar élet feltápászkodott, Magyarország újraépült.
Nyilvánvaló az is, jut eszembe, hogy a mohácsi vész, a nagy vereség traumáján sem volt könnyű és hamar túltenni magunkat, még a törökvilág múltán, s jó sokáig még annak utána sem, hogy ismét „egy fedél alá került” az ország. Magyarország is újra élt, s mi sem lettünk sem törökké, sem németté – magyarok maradtunk. (Hogy miféle tanulságokat vontunk le például a mohácsi vészt megelőző és az azt követő időkből a későbbiekben? – ezt most ne firtassuk.)
(Csendesen dörmögő

Vajdahunyadon magyar napok, Bánffyhunyadon kalotaszegi magyar napok, Kolozsváron ünnepi magyar könyvhét, s hamarosan a kolozsvári magyar napok, a Szent István-napi rendezvények, és emitt falutalálkozó, amott Anna-bál, itt hagyományőrző, ott nyelvművelő tábor, kézművesek seregszemléje… Tényleg nem tudott legyőzni Trianon sem. Pedig – Isten a tanúnk rá – nagyon le akart, miként ma is nagyon le akarnak a mindenféle sunyi trianonocskák is.)
A tatárdúlás, a mohácsi katasztrófánk mára már történelmünk adaléka lett. Volt-traumákká s időben nagyon távoliakká „szelídültek”. De nem csak ebben különböznek a még csak alighogy „tegnapi” Trianontól (s az ezt bosszúvágyában és mohó koncéhségében, prédaszerző igyekezetében lemásoló párizsi békekötéstől), hanem abban is, hogy a tatárjárás után is egyben maradt, megmaradt az ország, s a török után ismét történelmi Magyarországról beszélünk, amelyhez később „csatlakozott” Erdély, a Márciusi Ifjaknak is köszönhetően. Trianonban viszont a diktátumot diktálók elrabolták a magyaroktól hazájuk kétharmadát, tehát felszámolták az ezeréves történelmi Magyarországot, s a magyar nemzettől elrabolták nemzettársai egyharmadát, koncként dobva oda az utódállamok, kényének-kedvének. A csonkolt országot pedig kifosztották a közeli múlt prédaleső kalózai. És lám, mindezek ellenére is talpra állt a csonka Magyarország – az életigenlés, a megmaradni akarás felülkerekedett a csonkolás okozta traumán: újra meg kellett szervezni az életet, újra hazává kellett építeni a lerombolt, megcsonkított, kirabolt országot. Rendelt idők voltak, rendelt teendőkkel! S ez nem történt másképpen a hirtelen „határon túliakká” lett velünk sem – csak sokkalta nehezebb, emberhez méltatlanabb körülmények közt, jogfosztottságban, másodrendű honpolgárokként. Ha megcsappanva is, de létezünk: Romániában is, Szerbiában, Ukrajnában és Szlovákiában is magyarokként, és sokan már állampolgáraként a „földi” Magyarországnak is, nemcsak ama „magasban levő” hazának. Trianon után maholnap száz esztendővel lám, történik a „csoda”: egységesül a magyar nemzet, és összefog – önmagáért, megmaradásáért, szellemi, lelki, anyagi gyarapodásáért. S ha ennek örülni tudunk, s éppen június 4-én, szerintem ez nem azt jelenti, hogy elfelejtettük Trianont, hanem azt jelenti, hogy még Trianon sem tudott legyőzni, és, a költővel szólván: él a nemzet a hazán. Él, mert élni akar.
Jó sok évvel ezelőtt egyik beszédében mondta Orbán Viktor, hogy ha alaposan szemügyre vesszük történelmünk eseményeit, mindazt, ami vélünk történt, azt kell mondanunk, hogy a magyarság története alapjában véve sikertörténet. Sikertörténet olyan értelemben, hogy a magyarságnak sikerült megmaradni, gyarapodnia, értékeket teremtenie, jelentősen hozzájárulnia az egyetemes művészet, tudomány, kutatás stb. gyarapodásához, fejlődéséhez – mindazok ellenére is, hogy megdúlta tatár, török, labanc és orosz, s mindenki más, aki tehette, és folyton újra kellett kezdeni az országépítést, a hazateremtést, a lelki-tudati talpra állást, ébreszteni az önbecsülést.
Még azt is mondta akkor a mai miniszterelnök, hogy legalább két emberöltőnyi idő kell ahhoz, hogy a nemzet kigyógyuljon az őt ért traumák okozta lelki, tudati sérülésekből, s visszanyerje önbizalmát, derűlátását, önbecsülését. Nos, ennek sok módja van. A Trianon okozta sebek tudatos, következetes kezelésének is.
Olvasom: Vajdahunyadon magyar napok, Bánffyhunyadon kalotaszegi magyar napok, Kolozsváron ünnepi magyar könyvhét, s hamarosan a kolozsvári magyar napok, a Szent István-napi rendezvények, és emitt falutalálkozó, amott Anna-bál, itt hagyományőrző, ott nyelvművelő tábor, kézművesek seregszemléje… Tényleg nem tudott legyőzni Trianon sem. Pedig – Isten a tanúnk rá – nagyon le akart, miként ma is nagyon le akarnak a mindenféle sunyi trianonocskák is.
MOLNOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Árvízzel szemben önkéntesként, Magyarországon
Pilismaróton segédkezett az Erdély Mentőcsoport és a Gondviselés Segélyszervezet
Hosszas szervezkedés előzte meg vasárnap esti indulásunkat a magyarországi árvízövezetbe:
pontosan tudni kellett, hol lenne a leginkább szükség önkéntes munkánkra, várni, hogy partnerszervezetünk, a szolnoki Életjel Mentőcsoport vezetői engedélyt kapjanak az anyaországi szakhatóságoktól ahhoz, hogy civilekként mi is társulhassunk hozzájuk. Későn derült ki, pontosan hányan kelünk útra, késleltetett az élelmiszer beszerzése, az esőköpenyek, gumicsizmák, katonai hálózsákok becsomagolása, az áramfejlesztő szállításának intézése. Két gépkocsival végül nyolcan indultunk neki, a tervezettnél 3 órával később Magyarország északi csücskébe, a Komárom-Esztergom megyei Pilismarótig vezető 500 kilométeres útnak: hárman Székelyföldről, négyen Kolozsvárról, egy önkéntes Tordáról. Nagykároly közelében éjféltájt keltünk át a határon, majd az autópályán hajnali 4-re érkeztünk a Budapesttől alig 45 kilométerre északnyugatra levő Pilismarót sportcsarnokához, a mentőalakulatok szálláshelyére. Tevékenységünket a magyar Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság parancsnoksága alatt álló szolnoki Életjel Mentőcsoport szakmai irányításával fejtettük ki. Induláskor tudtuk: a szakhatóságok bejelentése szerint egyes helyszíneken a hétfői és a keddi nap is kritikus lesz.
A sportcsarnokban már minden hely foglalt volt, s amúgy sem akartunk senkit felébreszteni a csörömpöléssel, hát az udvaron pihentünk le. Alig szűk órát aludtunk, indult a bevetés. A magyar katasztrófavédelem munkatársainak irányításával és felügyelete alatt, illetve Turi László, a szolnoki Életjel Mentőcsoport vezetőjének a tanácsai alapján hozzáláttunk a homokzsákoláshoz, az ezeket elhelyező búvár biztosításához, a gát megerősítéséhez és szigeteléséhez, illetve a szervezési háttérfeladatok ellátásához. Új helyzet adódott az erdélyi önkéntesek számára, hiszen a korábbi bevetésektől eltérően (Albánia északi részén 2010 decemberében, Buzău megyében 2012 telén), most több száz fős tömegben, idegenekkel kellett együtt, összehangoltan dolgozniuk. A pilismaróti gáton jelen levő több száz katona, helybéli, vámos, pénzügyőr, katasztrófavédelmi és községházi alkalmazott, az Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársai, sok-sok más intézmény, önkéntesszervezet emberei mellett önkénteseinknek „munkát kellett keresniük” maguknak. Sikerült is, hiszen többen már két-három, vagy akár négy napja dolgoztak, s hétfőre már nagyon elfáradtak.
Vegyes volt a hangulat a gáton. Sokan egyszerűen nem értették, miért éppen itt, s miért éppen ekkora hatalmas erőbevetéssel zajlik a gátépítés, és annak mindenáron történő megvédése. Helybéliek és sok szakmabeli közül erre a kérdésre senki sem tudott pontos és hiteles választ adni. Több helybéli szerint a korábbi években Pilismarót üdülőtelepi részét szinte mindig elárasztotta a víz, a házakat ezért sokkal magasabbra építették, mint máshol. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott: a „csakazértis árvízvédelem” kissé demoralizált egyeseket, de mások erőt merítettek Orbán Viktor magyar miniszterelnök kijelentéséből: „gátat nem adunk fel, megvédjük a legnehezebb szakaszokat is”. Egyesek szerint az anyaországban egy évvel ezelőtt létrehozott új katasztrófavédelmi struktúra hatékonyságát és életképességét akarták bizonyítani. Voltak, akik úgy vélekedtek, a szakemberek eleve is a könnyű szakaszokat választották ki, mert tudták, azokat meg lehet védeni. Ezt mások határozottan cáfolták, ugyanis több helyen az általuk legproblémásabbnak tartott övezeteket választották ki feltétlen védelemre. A harcba induló katonának vagy a csatatéren levőnek, ugye, nem kell gondolkoznia, hanem parancsokat kell végrehajtania, az elemzést megteszik mások. De a helyszínen úgy éreztem, a megválaszolatlan kérdések, amelyek engem is az érkezés pillanatától emésztettek, elvették egyesek figyelmét a feladattól, bár mindenki a maximumot adta.
Csapatunk tagjai alaposan kivették a részüket a munkából: leváltották a gáton dolgozókat, mindenben segédkeztek, amire csak szükség volt, ha kellett, szemetet gyűjtöttek zsákokba, és a megjelölt helyszínre vitték. Adott pillanatban úgy tűnt, komoly gondok vannak a gáttal: a víz lassan kimosta a néhány nappal korábban kialakított gátat, s egy része megindult. Hirtelen még nagyobb nyüzsgés lett: sokkal gyorsabban érkeztek a homokzsákokat a szakadásveszély helyszínére szállító csónakok, egyből négy búvár jelent meg a vízben. A gátszakadás miatt az ott-tartózkodókat maguk alá temethették volna a zsákok. Hirtelen minden nem hivatásos távozott a helyszínről, csak a szakemberek dolgoztak tovább a helyzet stabilizálódásáig.
Kedd hajnalra látványosan apadt a Duna, ezért itt már csak őrző szolgálatra – néhány katonára – volt szükség. A segítők más feladatot kerestek, ám Budapesten úgy döntöttek: a mintegy 200 kilométerre levő Mohácsra már csak a hivatásos személyek mennek. Helyszíni munkánk mennyiségileg nem volt sok, de azt nagy lelkesedéssel fejtettük ki, miközben számottevő tapasztalatra tettünk szert.
Kiss Olivér
Szabadság (Kolozsvár)

Balog Zoltán: eddig 407 millió forint adomány érkezett az árvízkárosultaknak
Szombatig több mint 407 millió forint adomány érkezett az árvízi károk enyhítésére – jelentette be Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, a Humanitárius Koordinációs Tanács elnöke vasárnap délben a közmédia jótékonysági napján.
A miniszter a jótékonysági napon sugárzott műsorban kifejtette: tárcája azt a feladatot kapta, hogy koordinálja és összefogja a segélyszervezetek adománygyűjtési tevékenységét. Példamutatónak nevezte, hogy az öt legnagyobb magyarországi segélyszervezet – a Magyar Baptista Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Segélyszervezet és a Magyar Vöröskereszt – összehangolja munkáját a Humanitárius Koordinációs Tanácsban, amelynek elnökévé felkérték.
A segélyszervezetek – Magyarországon eddig példátlan módon – egyetlen telefonszámon, az 1357-es segélyvonalon gyűjtik az adományokat. Szombatig több mint 675 ezer telefonhívás, illetve SMS érkezett, ezekből 162 millió forint folyt be eddig, a számlára pedig 245 millió forintot utaltak, vagyis több mint 407 millió forint felajánlás futott be – számolt be a miniszter, aki bízik abban, hogy ez az összeg tovább nő. Balog Zoltán szerint az, hogy Magyarországon nem követelt emberéletet az évszázad árvize, az összefogásnak és az összefogás koordinálásának volt köszönhető. Nemcsak a pénz gyűjtését kellett összehangolni, hanem például azt is, hogy honnan érkezzen az ásványvíz, az ennivaló, vagy a hypo, ez pedig még nehezebb – tette hozzá. Mint elmondta: az adományok mértéke, illetve a védekezés és a helyreállítás szervezettsége is azt mutatja, hogy jó döntés volt a Humanitárius Koordinációs Tanácsot felállítása. A védekezési munkákra több mint 40 ezer önkéntes regisztrált, amire nem volt még példa. A tárcavezető emlékeztetett rá, hogy 2015-től csak az kaphat érettségit, aki vállal önkéntes munkát.
Veszélyes rágcsálók, penészes falak
Szabó Enikő helyettes országos tiszti főorvos a jótékonysági műsorban hasznos tanácsokkal látta el a Duna közelében élőket. Hangsúlyozta, hogy a szúnyogcsípés megbetegedést is okozhat, de megjelenhetnek azok a rágcsálók is, amelyek vizeletükkel megfertőzhetik az élelmiszereket. Külön felhívta a figyelmet a penészes falak veszélyeire, hiszen a gombásodás allergiát okozhat, a penészedést ezért azonnal meg kell szüntetni, akár klórmésszel vagy hypóval. Elmondta: a napsugárzás nem csak szárítja, de fertőtleníti is a falakat, ezért javasolt az átszellőztetés. Szabó Enikő szerint arra is vigyázni kell, hogy az árvíz után megmaradt pocsolyákban senki se fürödjön, különösen a gyerekekre kell figyelni, mert a kórokozók fertőzéses megbetegedést okozhatnak.
„Tudták, hol van a helyük"
Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége a műsorban arról beszélt, meglepte, hogy milyen sok önkéntes és civil segítő szervezet működik Magyarországon, amelyekről eddig nem is hallott. A köztársasági elnök felesége beszámolt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tatai központjában, illetve a neszmélyi és a dunaalmási gátakon szerzett tapasztalatairól is. Koszticsák Szilárd, az MTI fotóriportere, aki az árvízi védekezést, a folyó menti gátakon folyó munkát gyakorlatilag végigkövette Győrtől Mohácsig, azt mondta, számára az volt a szembetűnő, hogy mindenki tudta, mikor mit kell tennie. Utalt arra, hogy az MTI-nél töltött elmúlt másfél évtizedben több tiszai árvizet is végigfotózott, ám azokhoz képest most kevésbé érzékelt aggodalmakat, az emberek most tudták, hol van a helyük a védekezésben. A fotóriporter, aki honvédségi helikopterekről és a házukat védő helyiek csónakjából is készített képeket a gátakat építő katonák, polgárőrök, rendőrök, önkéntesek munkájáról, azt is mondta, fotós szemmel elsősorban az emberi drámákat, a falujukat, vagyonukat féltő emberek drámáit akarta megörökíteni.
Kilencórás műsor a Közmédia csatornáin
A közmédia Jónak lenni jó – árvízvédelem 2013 címmel mintegy kilencórás jótékonysági műsorral jelentkezik vasárnap. Az események több részben az M1, a Duna és a Duna World tévécsatornán, továbbá az Árvízvédelmi Rádióban, valamint a közmédia egyéb csatornáin is nyomon követhetőek. A műsorban rendszeresen közzéteszik azt a telefonszámot és a Nemzeti Összefogás számlaszámát is, amelyekre adományokat várnak, a képernyő alján pedig ismertetik azokat az SMS-eket, amelyekben a nézők köszönetet mondanak az árvízi védekezéshez kapott segítségért. MTI

Türelem és igaz ítélet
Mostanában, amikor ismét dühöng a magyarellenesség, s némely román politikusnak egyenesen szitokszó az autonómia, sokat töprengek a székely faluközösségek történetén. A kérdés szakértője, Imreh István történész több könyvet írt a rendtartó székely faluról, előttünk a minta. Ami volt, még lehet.
A kisebbségi sors örökös kihívások elé állít, most nem is az a kérdés, hogy kinek volt igaza, az író Makkai Sándornak-e, az egykori református püspöknek, aki egy logikus levezetés végén leírta, hogy nem lehet, és távozott Erdélyből, s a két szó, mint két göröngy kopog képzelt koporsónkon, vagy a költő Reményik Sándornak, aki barátjának válaszul megírta: lehet, mert kell! A magyar történelem halálkanyarjai, csapdái, útvesztői, kényszerhelyzetei Mohács óta nemigen állították a történelem terrorját, kataklizmáit elviselni kényszerülőket igazi választás elé, a mohácsi vereség óta megnyert csaták és vesztett háborúk takarják egymást, világossá téve, hogy itt mindig egyetlen szerep kínálkozott: megmaradni. Ezer esztendeje az államalapító király választott, s nem is az volt az igazi tét, hogy kereszténnyé tegye-e népét, s így megmaradhasson a történelem viharaiban, a végzetes árban, amely annyi népet elsodort – hanem az, hogy melyik egyházat válassza. Rómától vagy Bizánctól fogadja el a felajánlott koronát? A csábítás nagy volt, ő Rómát választotta, minden rendelkezésére álló erővel tette kereszténnyé és katolikussá népét, megteremtette a középkori magyar államot.
S ennek az államnak az első ötszáz esztendejében voltak fénylő periódusai: Szent László, Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás kora. Ezek az uralkodók továbbfejlesztették a középkori magyar államot, Szent István példája lebegett előttük. Hogy miként gondolkodott államalapító királyunk a történelemről, a magyarságról, hogyan képzelte el a jó királyt, nem kell találgatnunk. Ő maga írt erről fiának, a tragikus sorsú Imre hercegnek Intelmeiben: „Türelem és igaz ítélet a királyi korona örök ékessége.”
A nagy probléma a kereszténység felvétele után a politikai egység és a monarchikus államforma megteremtése volt! A középkor nagy történésze, Hóman Bálint joggal írhatta le, hogy „évtizedeken át tartó, törvényhozó, szervező, országrendező munkája során István király nem egy idegen eszményt és intézményt, nyugati földön bevált hatalmi szervezetet ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt és időszerűtlen volt, és összeomlással fenyegetett. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, serkentő idegen kovászt a régibe, hogy egymás mellett és majdan egymásba olvadva működhessenek az új magyar fejlődés megalapozásában.” Ez az államszerkezet ötszáz évig, Mohácsig működőképes maradt, s épp a sürgető reformok elmaradása miatt következett be váratlan összeomlása – ám önmagában ez nem lett volna elég, hogy a magyarság történelme halálkanyarjaiban és kényszerhelyzeteiben fennmaradhasson. A látnok Adyt idézve: ez a nép él, és élni akar!
S ha valami egy ilyen végzetesnek tűnő vereségekkel, összeroppanásokkal terhelt nép történetében, mint a magyar, bizakodásra adhat okot a fene fátumok ellenére is, az éppen a hihetetlen élni akarás.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntéshez vezető útról
Nagyvárad- Szerdán este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. L. Balogh Béni főlevéltáros, a Limes főszerkesztő-helyettese tartott előadást a második bécsi döntésről.
A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A második bécsi döntés diplomáciai előtörténetéről szóló előadását két idézettel indította L. Balogh Béni. Arra hívta fel a figyelmet: Bibó István szerint sok szempontból jó volt a döntés, de megbékélést nem hozott, Szegfű Gyula pedig Mohácshoz hasonlította Trianont, így meglátásában jogos volt az ezt követő felháborodás. Ezt a levéltáros azzal egészítette ki: nem a párizsi békeszerződés alapelveivel volt a baj, hanem azzal, hogy ezeket következetlenül és cinikusan alkalmazták, a vitás kérdésekben a nagyhatalmak nem Magyarország javára döntöttek, és főleg a stratégiai szempontok domináltak. Utólagos bölcselkedésként, 90 év távlatából viszont megállapítható: a korabeli politikum és a közvélemény helytelenül reagált a trianoni szerződésre, mert fatális véletlennek tartotta, nem mérlegelte, hogy Magyarország a vesztes országok közé tartozott, és ezért ennek megfelelően büntették. Emellett a vezető elit az 1920 utáni két évtizedben elmulasztotta elmondani azt: nagy igazságtalanság érte a magyarságot, de azért ne álmodozzon, mert a Nem, nem, soha! kijelentésnek és az ezer éves határ visszaállításának nincs realitása, ehelyett inkább etnikai revíziót kellene akarni. Jellemző, hogy a harmincas években Gömbös Gyula miniszterelnök tervei közt sem a történeti Magyarország helyreállítása szerepelt, de ezt elfelejtette közölni a nyilvánossággal, holott nem félni kellett volna a közvéleménytől, vagy idomulni hozzá, hanem tudatosan alakítani ezt.
Külpolitikai dilemmák
A korszak egyik legnagyobb személyisége az erdélyi származású Bethlen István volt, akit reálpolitikusként jellemezhetünk, irányításának betudhatóan állt talpra gazdaságilag az ország. Mussolini fasiszta volt, de őszintén szimpatizált Magyarországgal. Vele ellentétben az 1933-ban hatalomra jutott Hitler nem, mert a magyar népet se tartotta árjának, mégis a sors furcsa fintora, hogy az ő kegyének köszönhető a második bécsi döntés. Lord Rothermere angol sajtómágnás 1927-ben a lapjában együtt érző cikket jelentetett meg a kárvallott Magyarországról, melynek hatására megalakult a Magyar Revíziós Liga, az élén a délvidéki Herczeg Ferenccel. A második bécsi döntés idején miniszterelnök Teleki Pál antiszemitizmusa miatt nem vállalható, viszont egyebekben sok mindenben neki volt igaza. Ő volt a revízió egyik bajnoka, földrajztudósként elvégezte ennek elméleti megalapozását. Nem akarta Erdély ajándékba kapni Hitlertől, szerencsétlenségére azonban pont ez történt- magyarázta L. Balogh Béni.
1939-ben visszakerült Kárpátalja, 1940 nyarán pedig az addig inkább Romániát támogató Berlin pálfordulást hajtott végre, valószínűleg Románia külpolitikai elszigetelődése miatt. A Szovjetunió ultimátumot intézett hozzá, hogy negyvennyolc órán belül adja át Besszarábiát. A magyar diplomáciának kapóra jött a kivonulás, úgy látta, itt az alkalom a saját igényei bejelentésére, és üzent Bukarestnek, hogy tárgyalni akar Erdély sorsáról. 1940 augusztus 16-24. között Berlin nyomására Szörényváron tárgyalt egymással a magyar és a román fél, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz. A sikertelenséget tapasztalva augusztus 23-án Magyarország elhatározta: amennyiben nem változik a helyzet, megtámadja Romániát. Elkészültek a részletes katonai tervek, melyekről Hitler is tudomást szerzett, ezért elhatározta, hogy személyesen kézbe veszi az ügy megoldását. Állítólag augusztus 27-én két munkatársának a jelenlétében saját maga rajzolta be az új határokat, két nap múlva pedig Bécsbe megbeszélésre hívta a két küldöttséget, melynek tagjai nem tudtak arról, hogy kész tények elé fogják állítani őket. Végül Romániában két koronatanácsi gyűlés is elfogadta, hogy meghajolnak a végzet előtt, de ugyanakkor a román politikusok úgy gondolkodtak, hogy ha el is veszítik Észak-Erdélyt, ez csak egy ideiglenes állapot, s végül ismét nekik lett igazuk…
A fél ország
A szakember arra hívta fel a figyelmet: a visszacsatolt Észak-Erdély 43 ezer négyzetkilométeren terült el, így tulajdonképpen a felét tette ki a 93 ezer négyzetkilométernyi Magyarországnak. A Románia része maradt Dél-Erdély 60 ezer négyzetkilométeres területű volt, fél millió magyar lakossal és rengeteg ásványtalaj-kinccsel, így Magyarország tulajdonképpen Erdély kisebb és szegényebb felét kapta vissza, és 2,5 millió lakost, akiknek 52,1 százaléka magyar nemzetiségű volt. Míg Trianon után Magyarország 93 ezer négyzetkilométeren terült el és körülbelül 9,3 millió lakosa volt, addig a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy részének visszacsatolása után 1941 végén 171 ezer négyzetkilométert tudhatott magának, közel 15 milliós lélekszámmal. Ugyanakkor Románia Besszarábia, Észak-Bukovina, Dél-Dobrogea és Észak-Erdély elvesztésével mintegy 100 ezer négyzetkilométerrel és 6,8 millió lakossal lett szegényebb.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Egy államférfi, akinek példáján négyszáz év múltán is okulhatunk
Bethlen Gábor: a fejedelem, aki nemcsak szeretett, tudott is uralkodni
400 éve választották Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki egy évtized leforgása alatt európai jelentőségűvé emelte kifosztottan megörökölt kis országát. Politikai, diplomáciai megvalósításai négy évszázad távlatából is elismerésre méltóak, mi több, példamutatóak lehetnek a ma közszereplője számára. Összeállításunkban Bethlen korának három neves kutatója elemzi és értékeli a jövőbe látó, tehetséges államférfi tevékenységét, aki uralkodásával a fejedelemség történelmének egy olyan időszakát teremtette meg, amelyre ma is szeretünk hivatkozni: Erdély aranykorát. Bethlen megvalósításairól R. Várkonyi Ágnes professzort, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) rendes tagját, Oborni Terézt, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársát, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékének habilitált docensét, valamint Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem művészettörténet professzorát, az MTA külső tagját kérdeztük.
– Miért tartotta fontosnak, és hogyan vezette fel Erdélyt Európa színterére Bethlen Gábor?
R. Várkonyi Ágnes: – A fejedelem tudatában volt annak, hogy Erdély csak európai jelenlétében tudja önállóságát biztosítani. Bekapcsolódott a nagy európai küzdelmekbe, és létrehozott egy konföderációt, amelynek értelmében a cseh, morva, a sziléziai és a magyar rendek közösen léptek volna fel a harmincéves háborút lezáró békeszerződések feltételeinek kidolgozásában, és közös fizetőeszközzel is rendelkeztek volna. A szövetség nem valósult ugyan meg a csehek fehérhegyi veresége folytán, de a Közép-Európában gondolkodó Bethlen a továbbiakban is kapcsolatot igyekezett teremteni a szomszéd államokkal.
1626-ban Bethlen belépett az Anglia, Dánia és Hollandia által előkészített Hágai szövetségbe, hogy az osztrák és spanyol Habsburgok túltengő hatalmával szemben az európai egyensúlyt biztosítsák. A koalíció megszűnt, de Bethlen törekvései nem voltak eredménytelenek, mivel a háborút lezáró békébe Erdélyt is belefoglalták.
– Milyen elméleti felkészültséggel rendelkezett a fejedelem?
– A régi irodalom véleménye Bethlenről, miszerint ösztönös politikus volt, nem helytálló. Tizenkét éves volt, amikor bekerült Báthory Zsigmond itáliai műveltséggel áthatott udvarába, járt Prágában, ahol Rudolf császár egy közép-európai művészeti központot alakított ki, és a pozsonyi országgyűlésben 1609-ben. Nagyon szerette a könyveket, köteteit hadjárataira is magával vitette, bevezette a politikai levél műfaját. Gyönyörű könyvtárat hozott létre Gyulafehérváron, ismerte kora abszolutista államelméletét.
Korszerű államberendezésének alapvető ismérve volt a jól működő kormányzat, a fizetett hadsereg, a merkantilista gazdaságpolitika. Felismerte, hogy egy ország gazdasága abban az esetben működik jól, ha az emberek jó viszonyban vannak egymással. Befogadta Erdélybe az anabaptistákat, és a zsidókat is. Folytatta és továbbfejlesztette az erdélyi toleráns valláspolitikát, visszafogadta a jezsuitákat, méltányolva az oktatásban elért eredményeiket. Nagyon fontosnak tartotta, hogy országának jól képzett fiatalsága legyen, Erdély jövőjének kiépítésén munkálkodott.
Egyszerre lenni rókának és oroszlánnak
– Hogyan jellemezné Bethlen Gábor államférfiúi tevékenységét?
Oborni Teréz: – Bethlen Gábort Erdély legnagyobb fejedelmének nevezném. Uralkodásával egy olyan aranykor érkezett el, amelyet nem véletlenül minősítünk annak. Gazdasági, anyagi sikereket ért el, békés éveket biztosított Erdély lakossága számára. Külföldi szereplése nem volt teljes mértékben sikeres, de Erdély az ő uralkodói zsenijének köszönhetően emelkedett az európai országok színterére; kiváltképpen az európai protestáns országok tekintették egyenrangú félnek azt a fejedelemséget, amely a Mohács utáni évtizedekben kényszerből, a szultáni nyomás folytán jött létre.
– Melyek voltak Bethlen legkiemelkedőbb tulajdonságai?
– Mindenekelőtt gyors észjárását, helyzetfelismerő képességét emelném ki: a körülményeket figyelembe véve, rendkívüli rugalmassággal tudott változtatni lépésein. A nagyravágyás és ambíció mellett jellemezte az önmérséklet is. A politikában kifejezetten előnyére vált a realitások érzelemmentes megvizsgálásának képessége, a tudatosság. Rugalmassága ugyanakkor soha nem vezetett elveinek feladásához. Kormányzási módszereiben a rendkívüli szigort és elszámoltatást alkalmazta.
Magánéletében, udvarában a zenekedvelő Bethlen nem bizonyult szigorú, szikár embernek: szerette az állatokat – nagy szeretettel viszonyult névről is ismert kutyáihoz, lovaihoz. Kifejezetten szerelmi házasságot kötött Károlyi Zsuzsannával, és több elemzés szerint második feleségébe, Brandenburgi Katalinba is beleszeretett. Összetett személyiség volt, akinek képességei az államférfi minősítést teljes mértékben kiérdemlik.
– Mit tanulhatna a ma embere, egy közéleti szereplő a nagy fejedelemtől?
– Elsősorban a távlatokban való gondolkodást, ami az erdélyi politikai életben egyébként szerintem jelen van, talán jobban is, mint másutt. Másrészt, a tudomány, a művészetek, az oktatás pártolásának fontosságát. Követhetnénk nagyvonalúságának példáját is; amint Bethlen írja, „senki ne keresse a maga privátumját”, hanem nagyobb célok érdekében vesse be tehetségét. Talán bizarr a gondolat, de Bethlen napjainkban is ragyogó politikus lenne. Amint Kemény János megjegyzi, „emberi gyengeségektől ő sem volt mentes”, de sokoldalú, tehetséges személyiség volt. Diplomáciai lépéseit a korabeli németalföldi, angliai sajtóban nemegyszer ellenségesen ítélték meg: „rókának”, „oroszlánnak” nevezték. Ugyanakkor, a korabeli politikai irodalom szerint a fejedelemnek egyszerre kell ravasznak, bátornak és ügyesnek lennie – ő ennek teljesen megfelelt, ezért ellenfelei kiismerhetetlennek tekintették.
Rugalmasság és az elvekhez való ragaszkodás
– Milyen szempontoknak megfelelően szervezte újjá az erdélyi kormányzatot?
– Bethlen alapvető változtatásokat nem eszközölt, de megszigorította minden kormányzati intézmény működését, pontosabb elszámolásra kényszerítette. Szükség esetén megbízható, szigorúan ellenőrzött személyeket nevezett ki egy-egy kormányzati ág irányítására. Nagy felismerése és újítása volt, hogy „árus emberektől gazdagodik az ország”. Újító, kreatív ötleteit koncentrált, erős fejedelmi hatalommal tudta véghezvinni. Korabeli források szerint kedvére való volt az uralkodás, és igen szerencsés módon ez tehetséggel is párosult.
– Melyek voltak az elvek, amelyekből országa érvényesülése tekintetében nem engedett?
– Bethlen uralkodói tehetsége talán abban tudott legjobban kibontakozni, hogy két nagyhatalom szorításában miként őrizte meg Erdély önállóságát. Minden politikusi és diplomáciai tehetségét országa megtartására használta, amelyet egy levelében „birodalmacskának” nevezett. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben: bár Erdély a Porta vazallusállama volt, mint maga is írja, „ellenség lova lába nem taposta a haza földjét” amíg uralkodott. Sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. 1615-re kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit nem adta fel. A nagyszombati egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át.
Példaadó eredményei uralkodásának minden egyes részletében megmutatkoztak. Hogyan tette mindezt? Nem tudjuk... Négyszáz év távlatából csodálkozva szemléljük, hogy mire volt képes a fejedelem néhány megbízható embere segítségével.
Az Erdélyi Fejedelemség legfényesebb korszaka
– Művelődéstörténeti és művészettörténeti szempontból hogyan értékelhetőek Bethlen Gábor megvalósításai?
Kovács András: – Bethlen Gábor uralkodása az Erdélyi Fejedelemség közel másfél évszázados történetének a legragyogóbb korszaka. Erdély történetével kapcsolatos mai képünket a rendelkezésünkre álló források határozzák meg. Annak ellenére, hogy a 16. századra vonatkozóan nagyon sok esetben csupán feltevésekre támaszkodhatunk, a 17. század második felének kiadatlan forrásait pedig még alig ismerjük, határozottan állítom, hogy az a tizenhat esztendő, ami a „nagy fejedelem” uralkodását jelenti, a legfényesebb korszaka volt ennek az államocskának.
A kérdéséhez igazodva, nagyarányú megújulást jelez másfél évtizednek a mai szemlélő számára elképzelhetetlen pusztításai után az ország művelődésében és művészetében elengedhetetlen gondolkodó emberek, értelmiségiek viszonylagos sokaságának az újratermelődése, az idegenből érkezett értelmiségieknek, művészeknek a jelenléte. Ők az Európa-szerte a protestantizmus védelmezőjeként és toleranciájáról (ez nagyon nagy szó a harmincéves háború idején) ismert fejedelem hívására érkeztek, és az általa kínált lehetőségek és jelentős anyagi juttatások csábították őket e félelmetesen távoli, a törökök közelsége miatt veszélyesnek tekintett végvidékére a korabeli latin Európának.
– Milyen helyet foglalnak el a fejedelem építkezései Erdély késő reneszánsz építészetében?
– A késő reneszánsz Európának ezeken a tájain sokkal hosszabb életű volt, mint a 17. század elején már a barokk művészetet alakító Itáliában. A fejedelmi reprezentáció nyelve itt nálunk továbbra is a késő reneszánsz maradt. Bethen Gábor akaratából épülnek fel Erdély legjelentősebb reneszánsz kastélyai, Alvincen, Váradon (a fejedelmi palota), Radnóton és Balázsfalván. Ezeknek nyomán, ezek mintájára, hihetőleg a fejedelem udvari építészének, a vernai (Como) Giacomo Restinek tervei szerint épülnek meg a fejedelem főembereinek (a fejedelemség kormányzásában főszerepet vállaló elit tagjainak) a rezidenciái Aranyosmedgyesen (Lónyai Zsigmond), Fehéregyházán (Haller István), Gyergyószárhegyen (Lázár István), Csíkszeredában (Mikó Ferenc), Szentdemeteren (Balási Ferenc). Az itáliai késő reneszánsz építészetben kidolgozott, tiszteletet parancsoló bástyákat utánzó saroktornyokkal alakított belsőudvaros épülettípusról van szó, amely Erdélyben is az új, korszerű életforma elterjedését jelezve váltja fel a 2–3 helyiségből álló korábbi lakóépületeket.
– Milyen mértékben sikerült Bethlen Gábornak megvalósítania a fejedelmi székváros kiépítését? Milyen hozadékai vannak elképzeléseinek elődeihez képest?
– A püspöki palotából a 16. században kialakított gyulafehérvári fejedelmi palotában 1603-ban, két ostrom és tűzvész után mintegy tíz lakható helyiség maradt. Báthory Gábor úgy próbált segíteni ezen, hogy csalárd módon elfoglalta Nagyszebent. Utóda, Bethlen Gábor fejedelem uralkodása alatt az eredetileg egyetlen belső udvart kerítő épületegyüttest két további udvarral toldották ki, s létrehozták az emeletes, mintegy 200 m hosszúságú, lényegében ma is álló, egységes főhomlokzatot a szintén helyreállított, udvari templom gyanánt használt székesegyház szomszédságában.
A vár déli oldalán megépítettek két hatalmas olaszbástyát (ezek a 120 méteres homlokfalú monstrumok egy évtized alatt épültek meg), egyet a fejedelem, a másikat a szász székek költségén. Földbe süllyesztett cserépcsövekből összeállított több kilométer hosszú vízvezeték szállította a külvárosba, a várba és a palota csorgóiba a nyugati szőlőhegyek forrásainak egészséges vizét. Újraindíttatta Erdély legnagyobb manufaktúrájának, a gyulafehérvári ágyúöntőháznak a működését, s 1629-ben 24 újonnan öntött ágyú alá készültek lafettát építeni. A falakon belüli várost romjaiból újjáépíttette, és a megújult székváros díszeként megépült a Collegium Academicum ma is álló, Európának ezen a részén kivételesen igényes épülete, amelyben a fejedelem által meghívott híres német professzorok oktatták az ifjúságot.
– Milyen üzenetet hordozhat a fejedelem tevékenysége, eszmerendszere a mai erdélyi ember számára?
– A 16–17. századforduló mérhetetlenül nagy pusztulásai után Bethlen Gábor fejedelem mutatott utat a polgárháborúban kivérzett erdélyi társadalomnak a kibontakozás felé: ez az út pedig a békés munka, építés, tanulás irányába vezetett. Erdély négy évszázaddal ezelőtt megválasztott, azóta sem feledett nagy fejedelmét én a társadalmi összefogást támogató kiegyensúlyozottság, a lehetőségeket bölcsen mérlegelő tettrekészség, az előrelátás és a jövő számára építkező derűlátás példájaként állítanám honfitársaim elé.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár)