MTA: nem minden trianoni menekült lett "vagonlakó"
Már 1918 előtt is jelentős népességmozgások zajlottak Magyarországon, az első világháború utáni menekülteknek ugyanakkor csak kisebb része kényszerült vagonokban meghúzni magát – állapította meg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület Trianon 100 kutatócsoportjának vezetője.
Ablonczy Balázsnak az MTA honlapján pénteken közzétett cikke hangsúlyozza: már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a "mozdulatlan massza", aminek sokan szeretik láttatni, az időszakos mobilitás ugyanis a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Az 1880-as évektől megindult tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: sokan hazatértek, és olyanok is akadtak, akik többször átkeltek az óceánon. A magyar kormányzat válasza ambivalens volt: kezdetben próbálta szabályozni a kivándorlási ügynökök tevékenységét, a nemzetiségi kivándorlást tűrte, de csak évtizedek alatt ismerte fel, hogy a tengerentúli magyarok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. Közben a rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr – emlékeztet a történész. A hadi vagy egyéb okból Magyarországra érkező külföldiekről is találni példát: az 1912–1913-as balkáni háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét hazatérésükig.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg galíciai, majd kárpáti betörése miatt menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein már 1914 szeptemberétől. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, de a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Ablonczy Balázs szerint a magyar menekültügy nagy próbája az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe.
A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott, és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel. Az 1920- ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint 1924-ig mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra, de egyes történészek 420- 425 ezer menekültről írnak – számol be a cikk. Ablonczy Balázs két sztereotípiát is cáfol: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt, noha arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül. Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó: egyes becslések szerint nagyjából 40-50 ezer menekült fordult meg a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarok mellékvágányaira félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A történész felidézi: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű. Ablonczy Balázs tanulmánya teljes terjedelmében a http://mta.hu/mtahirei/trianonarvai- 106742 honlapon olvasható.
Népújság (Marosvásárhely)

Lendületet adott az emlékév
Áron püspök születésének 120. évfordulóján, augusztus 28-án dr. Jakubinyi György, a Főegyházmegye érseke mond szentmisét Csíkszentdomokoson, de az emlékezéssorozat már augusztus 23-án egy diáktáborral megkezdődik, majd augusztus 27-én konferenciával folytatódik. A Márton Áron Emlékévről és a szülőfaluban tervezett megemlékezésekről Lázár Csillát, a Márton Áron Múzeum vezetőjét kérdeztük.
Néhány hónappal ezelőtt, a Márton Áron Emlékév kezdetekor kissé fenntartásokkal nyilatkozott, úgy ítélve, hogy talán elsietett a bejelentés, sok még az ismeretlen tényező. Hogy látja most, az emlékév teljében?
– A fenntartásom az emlékév meghirdetése és a programok megkezdése közötti idő rövidségével volt kapcsolatos. Most is úgy gondolom, hogy lett volna még néhány fontos dolog (például egy forrásgyűjtemény kiadása a CNSAS-nál levő megfigyelési anyagból), amit idén nem sikerült megvalósítani. De háládatlanság volna a részünkről ezektől el nem tekinteni, és el nem ismerni, hogy az emlékévnek vannak nagyon szép eredményei. Megvalósult jó néhány fontos projekt, amely forráshiány miatt évek óta csak tervként létezett, illetve hátszelet és nagyobb nyilvánosságot kapott néhány további, az emlékév előttről való kezdeményezés is. Ezek egyike Márton Áron első idegen nyelvű rövid életrajzának kiadása egyszerre két nyelven is: olaszul és angolul. A Virt László által írt, nemcsak életrajzi tényeket, de a püspök eszméit, tanításait is összefoglaló, gazdagon illusztrált, szép kivitelű könyvecske Rómaban jelent meg egy, a boldoggá és szentté avatásra várók életét bemutató sorozatban. Az én szerepem az angol nyelvű változat szerkesztése volt. Az olaszországi megjelenés elsősorban a terjesztés miatt előnyös, de a magas költségek miatt csak az emlékévben válhatott valósággá. Az emlékév lendületet adott annak a vándortárlatnak is, amely a domokosi Márton Áron Múzeum anyagából készült és még tavaly elindult Budapestről, azóta a Kárpát-medence számos szegletébe, és a Hagyományőrzési Forrásközpontnak, illetve Hargita megye Tanácsának köszönhetően több megyénkbeli településre is eljutott. Szintén a domokosi múzeumban található anyag frissítéséből szerkesztettünk Tóth Lászlóval közösen egy szabadtéri plakátkiállítást, amely Csíkszeredában, a Szabadság téri szobor avatásakor volt először látható. Azóta román és angol fordítása is készült, megjárta Krakkót, Nagyváradot, Torockót, Tusnádfürdőt, és jelenleg a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Szent Mihály-templom előtt látható. Az idén ötödik alkalommal megrendezett augusztusi Márton Áron-konferencia is része az emlékév eseménysorozatának, és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásának köszönhetően nagyon távolról, Miskolcról, de még Léváról és Ungvárról is jönnek fiatalok részt venni. A többi eseményt én is az emlékév honlapján és közösségi oldalain követem, és ezek alapján úgy látom, hogy egy ilyen emlékév nem feltétlen csak az egyes események mélysége, hanem azok „szélessége” miatt is fontos. A krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra például több száz fiatal jutott el az emlékév égisze alatt, és selfizett Márton Áron portréjával díszített pólóban a közösségi médiában. Vagyis az emlékévben egészen biztosan hatványozottan megnőtt azok száma, akik életükben először hallottak Márton Áron püspökről. Hogy ezek közül hány emberben indult el mélyebb érdeklődés, és pláné hány emberben „fogant meg” a püspök jóra intő szava, azt nyilván senki sem fogja tudni lemérni.
– A középiskolás diákoknak szervezett társadalomtudományi tábor teljesen új eleme a Csíkszentdomokosi rendezvényeknek. Mi a célja?
– Tavaly, a Lakiteleki Népfőiskola támogatásával tartott diákvetélkedőn született meg az ötlet, hogy ezeket a fiatalokat nem is versenyeztetni kéne, hanem együttműködésre bírni. Alighanem Áron püspök is örülne ennek. Egy ilyen tábornak „természetes” helyszíne Csíkszentdomokos, szakmai bázisa pedig az a lelkes fiatal történészekből, szociológusokból és pedagógusokból álló csoport, akik Márton Áron iránti tiszteletből és a fiatalok iránti bizalomból elvállalták a műhelyek vezetését. Örvendetes, hogy vannak fiatal tudósok, akik nemcsak komoly tudományos munkát végeznek, de nem sajnálják a fáradságot, és eljönnek tizenévesekkel dolgozni, mert átérzik a következő generáció iránti felelősséget. Azt hiszem, ebben a példaértékű magatartásban is ott van „Márton Áron szelleme”. A program összeállításakor arra figyeltünk, hogy lehetőleg több tudományágba is betekintést kapjanak a fiatalok: levéltári kutatás, oral history, drámapedagógia, művészettörténet, kultúrdiplomácia, ilyenformán néhány lehetséges jövőképet is felvillantunk a humán érdeklődésű fiatalok számára. Huszonöt diák nevezett a táborra, és – a jelentkezésük indoklása alapján – mindannyian őszinte érdeklődésből jönnek, nem tanári „lasszóval” (a tábort eleve az iskolaév letelte után hirdettük meg) és nem is „megasztár-koncertek” „műcsalijával” hozzuk őket Domokosra.
– Nagyon érdekesnek tűnik a jövő szombati konferencia programja is…
– Idén is zömében történész-kutatókat hívtunk, olyanokat, akik újszerű megközelítésben, vagy eddig feltáratlan források alapján gazdagítják tudásunkat Márton Áron püspök jelentőségéről. Emellett, mint minden évben, idén is várjuk a posztulátort, aki a szentté avatási eljárásról és az eljárás szempontjából sem mellékes Márton Áron-tiszteletről fog beszélni. Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben megsokasodtak a Márton Áron-kultusz eseményei (szobrok, előadások, kiadványok stb.), Mons. Kovács Gergelynek várhatólag sok fontos közlendője lesz a „Kultusz/tisztelet/reklám – ahogyan a posztuláció látja Márton Áron püspök emlékének ápolását” című előadásban. Marton József nagyprépost előadása a Márton Áron-hagyaték legújabban kiadott köteteihez is kapcsolódik. Virt László előadásának címe „Egyház az állami diktatúra szorításában (Tárgyalások, megállapodás, eskü – különös tekintettel Márton Áron példájára)”, és Márton Áron püspök helyzetét a magyarországi katolikus egyházrész, benne Mindszenty József helyzetével összevetve fogja tárgyalni. Ozsváth Judit a Domokos Pál Péter-hagyatékra alapozva fog beszélni arról, hogyan találkozik a néprajzkutató és az ambíciós Kolozsvári pap népnevelési szándéka. Kiemelném továbbá Izsák Anikó előadását, aki nemrég elkészült a két háború közötti katolikus lap, az Erdélyi Tudósító „társadalmi, tudományos és hitbuzgalmi szemle” repertóriumával, és ennek kapcsán sokat megtudott a fiatal Márton Áron és a korabeli Kolozsvári értelmiség kapcsolatáról, de mindegyik előadás érdekfeszítőnek ígérkezik. A hétvégi rendezvényeinkre mintegy 200 vendégre számítunk – jelen lesz Jakubinyi György érsek és Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár is –, de számunkra mind jeles vendég az, akit a Márton Áron püspök iránti tisztelet hoz Csíkszentdomokosra.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

A lengyel–magyar barátságot erősítette meg a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
A Szentegyházi Gyermekfilharmónia idén, a lengyel–magyar szolidaritás évében hagyományos nyári hangversenykörútján Kis-Lengyelországba látogatott augusztus 11. és 22. között. A csoport négy lengyel dallal is készült, ami nagy sikert aratott a turné koncertjein. A lengyel helyszínekre a szentegyházi huszárok és három honvédcsapat hagyományőrzői is a Filivel utaztak.
Összesen százharmincnyolc gyermek indult Szentegyházáról Lengyelország felé, kilenc kísérővel, szakáccsal, kuktákkal, tolmáccsal, filmessel és sofőrökkel. Lengyelországi tartózkodásuk első három napján erdélyi és magyarországi hagyományőrző huszárok kísérték őket – tudtuk meg Haáz Sándor karnagytól, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjétől. Kilenc helyszínen tíz koncertet és egy kisebb hangversenyt tartottak. A turné erejéig három nem szentegyházi fiatal is csatlakozott hozzájuk, a Nagyváradi Baranyi-Nagy Tünde, a kézdiszentkereszti Gáspár Henrietta és az alsósófalvi Fülöp Attila.
Nyíradonyban tartották meg első koncertjüket, másnap a nyíregyházi Evangélikus Nagytemplomban léptek fel, ez egyben a lengyel dalok főpróbája is volt. Augusztus 13-án a három autóbusszal elindultak Lengyelországba. Az első állomás Szczawnica volt, ide érkeztek az 1848/49-es szabadságharc hagyományőrző csapatai is. Délután Ószandecben díszmenetben vonultak a Szent Kinga-kolostor udvarára hangversenyt tartani. Aztán a Dunajecen tutajoztak és énekeltek a huszárokkal együtt. Szczawnicán Szalay és Esterházy szobránál koszorúztak, közben a honvédek díszlövéseket adtak le.
Tarnón a csapat felkereste Bem apó, az 1848/49-es szabadságharc hős tábornokának síremlékét, megkoszorúzta a magyar nyelvű emléktáblát, ezt szabadtéri koncert követte. Luzsnán szintén szabadtéri kiskoncertet tartottak, számtalan magyar honvédsírt szalagoztak fel a gyermekek. Innen Krakkóba utaztak, ahol bár a szabadtéri nagykoncert végét ismét elmosta az eső, a Jezsuita Templomban tartott hangverseny talán a legszebben sikerült a turné alatt – számolt be Haáz. Már a hazaúton, Felvidéken feladat várta a gyermekeket: Szepesbélán, Haáz Rezső szülővárosában a művész egy korabeli vízfestménye alapján kellett felfedezni a főtéri helyszínt. Miskolc után a Barlangfürdőn látták vendégül őket, amit templomi hangversennyel háláltak meg. A huszadikai díszhangversenyt óriási táncház, vidám utcazenélés követte. A Gyermekfilharmónia történelmi hangversenykörútját az ózdi Olvasó koncertje zárta. Szállítási költségeiket a Bethlen Gábor Alaptól nyert pályázat fedezte, de étkezésüket, szállásukat önerőből oldották meg – mondta el Haáz Sándor.
Az együttes kísérője és tolmácsa, Bíróné Hasznos Hanna javaslatára négy lengyel éneket sikerült felvenni a repertoárba: két lengyel népdalt, egy mozgalmi nótát és egy szenténeket, amely a lengyelek Fekete Madonnájához köthető – mesélte a Filharmónia karnagya. Ez utóbbi nagyon népszerű katolikus búcsús ének, amit a közönség együtt énekelt a gyermekekkel – tudtuk meg. A mozgalmi nótát (magyarul: Hajnal óráján) a lengyelek sördalként ismerik, a Kakukk Jankót és az Egri ménest magyar és lengyel szöveggel is előadta a kórus.
Tamás Krisztina lassan öt éve tagja a csoportnak, most tizenöt éves, kórustagként kezdte, majd beült a zenekarba, és fuvolázik. Elmesélte lapunknak, hogy az idei turné valóban eseménydús volt, élményekkel telve érkezett haza. Számára legkedvesebb emlékként a dunajecei tutajozás mAradt meg. „Sajnos nem sikerült újabb barátságokat kötni lengyelekkel, de volt pár alkalom, amikor angolul próbáltunk szót váltani néhány érdeklődő nézővel” – mondta. Krisztina szeret utazni, s bár hosszú volt a buszozás, a jó társaságnak köszönhetően sosem érezte unalmasnak. Szerinte a közönség nagyon lelkes volt, főleg a betanult lengyel dalok hallatán. „Velünk együtt énekeltek, de volt olyan is, hogy kedvesen kijavították az apróbb kiejtési hibákat” – mesélte Krisztina.
Dávid Anna Júlia |
Székelyhon.ro

Az élő ház, avagy a Maros Művészegyüttes kezdődő évadáról
Elkezdődött a Maros Művészegyüttes új évada is, amely az előzőhöz hasonlóan ünnepi: továbbra is hatvanéves fennállását ünnepli az ország egyik legrangosabb művészegyüttese, amelyet 1956 októbe- rében alapítottak. A nyári eseményekről, közelgő produkciókról és fesztiválokról, sikerekről és gondokról, ünnepi rendezvénysorozatról szerda délelőtt tartottak sajtótájékoztatót az együttes köves- dombi székházában, ahol elsőként Barabási Attila Csaba szólt a jelenlévőkhöz.
– Évadot nyitunk, de a nyár folyamán sem álltunk meg, minden héten volt előadásunk, és részt vettünk több vendégelőadáson, turnén. Augusztustól a műsorok felrázásával foglalkoztunk. Voltunk közben Sátoraljaújhelyen az ottani összművészeti fesztiválon, ahol a helyi táncegyüttes mellett mi képviseltük a népi vonalat. Mi nyitottuk a szemlét a Napsugár, majd zártuk a Maros Művészegyüttes előadásával. Miskolcon részt vettünk az augusztus 20-i ünnepségen, amelyen közel 300 fellépő lépett színpadra, mindannyiuk erdélyi volt. Másnap este Korfura indultunk egy nemzetközi táncfesztiválra: egy, a Bukaresti polgármesteri hivatal által finanszírozott román egyesület kért fel, hogy Romániát képviseljük a korfui fesztiválon – véleményük szerint mint az ország legjobb művészegyüttese. A műsorunk egyaránt jellemezte és képviselte mind Marosvásárhelyt, mind más régiókat: több tájegység magyar, román és cigány táncaival léptünk fel – és megkaptuk a legjobb országnak járó díjat.
Könczey Árpád meghívott rendező- koreográfusunk már májusban elkezdte az idei munkát, előadásai mindig nagy sikert érnek el: a Sodrásban című produkciót például több mint százszor játszottuk. Soron következő bemutatónkat is ő rendezi. Mostani előadásainkat pedig a művészegyüttes megalapítása hatvanadik évfordulójának szenteljük. 1956. október elsején született az együttes, különböző politikai harcok árán. Idén október 3-a és 9- e között ünnepelünk. Hat napon keresztül a székházunkban zajlik a programsorozat, amelynek keretében hétfő, szerda és péntek a magyar tagozaté, kedd, csütörtök és szombat a román tagozaté. Ugyanakkor az ország legjobb amatőr együttesei Maros megyeben vannak, szép lassan profivá növik ki magukat – ezért az első nap az amatőr együttesek találkozója lesz, azon formációké, amelyeket a kollégáink irányítanak. Szerdán találkozást szervezünk a volt tagokkal, kollégákkal, a beszélgetés és az azt követő közös előadás mottója Múlt, jelen és jövő. Előbbit Novák Ferenc Tata moderálja, utána ünnepi műsor következik, amelynek keretében egy színpadon lépnek fel a volt kollégák, a jelenlegiek és az utánpótlás. Az ünnepi gálaestre október 9-én a Kultúrpalotában kerül sor, ezen mindkét tagozat színpadra lép. Közösen ünnepelünk a filharmóniával és a kórussal, amely rólunk szakadt le annak idején – eredetileg a művészegyütteshez tartozott. Amikor alakultunk, zenekar, énekkar és tánckar képezte az együttest, ezt a triós formát próbáljuk ismét megeleveníteni. Premier az is, hogy két bemutató születik meg egy héten, mindkét tagozatunk ugyanazon hét keretében mutatja be új előadását.
Minden évben nagy odafigyeléssel készülünk a Székelyföld Napokra, a tavaly könyvbemutatóval és előadással nyitottuk az eseménysorozatot. Az idén is tartjuk a hagyományt – október 12-e és 23-a között zajlik a rendezvény, amelynek keretében konferenciát tartunk a Kultúrpalota kistermében: ide Maros megye székely falvainak helyi népviseletbe öltözött képviselőit hívjuk meg. A konferencia címe: Az autentikus népviselet fontossága a XXI. század elején. Ugyancsak a Székelyföld Napok keretében ünnepi műsorral lép fel a Maros Művészegyüttes, a Bekecs és a Napsugár. Csak marosszéki székely táncokat táncolunk, 13-án pedig Sepsiszentgyörgyre indulunk, a hivatásos táncosok találkozójára. Vasárnap közös gálán lépünk fel, majd Székelyföldi turné következik, Csíkszeredában és Baróton vendégszerepelünk.
A közelgő bemutatóról a rendező- koreográfus Könczey Árpád beszélt.
– Most múlik címmel tragikomikus játékot adunk elő. A cím szimbolikus tartalmat jelöl. A világ állandóan változik és alakul. A fejlődés fogalmát kritikusan szemlélem, mert kérdés, hogy jó irányba alakul-e a környezetünk? Az előadás az elmúlt tíz évet gyűjti egybe: felgyorsult a zene, a tánc, mert egyre gyorsabb a világ. A show-bizniszben sokkal fontosabbá vált a forma, mint a tartalom. Ilyen a mai világunk is. A táncban a magyarországi Experidance-féle irányzat elkezdte befolyásolni a többi együttest is. De ha a média mindig a tömegízlést részesítené előnyben, már nem lenne szükség magas művészetekre. A kultúra mindig az elit része volt. Sok helyen látványosan táncolnak, a hirtelen térváltások felülírják a motívumot. Én ezt a jelenséget szeretném parodizálni, lesz egy kontraszt az előadásban. Jövőre 40 éves az erdélyi táncházmozgalom, édesapám indította el. Az a széki tánc és a táncház, amellyel indul az előadás, a közösséget jelenti, utána az individuum következik. Táncverseny, színpad a színpadon – ma már mindenki sztár akar lenni. Az előadás ezt az ellentmondást a szatíra és paródia elemeivel viszi színre. A valóságban egy Székelyföldi táncrendet 25-30 percig táncoltak, persze a színpadon ez borzasztóan unalmas lenne. De ennek az ellenkezője, a túlzott gyorsaság sem jó. E két ellentétes pont ütköztetéséről szól az előadás. Szeptember 30-án lesz az előbemutató, október hetedikén a premier.
Barabási Attila Csaba hozzátette: – 2016-ben megnövekedett a nézőszámunk, a bevételünk megnőtt. A kollégák óriási munkát végeznek, reggel korán jönnek be, és késő délután hagyják el a próbatermet. Megfiatalodott a tánckar, szerencsére van utánpótlásunk. Jelenleg is van két, szerződéses alapon itt dolgozó táncosunk. Sok új kollégával gazdagodtunk az elmúlt időszakban, egyikük Zalaegerszegről érkezett: ő mindenképpen hivatásos néptáncos kívánt lenni, Magyarországon pedig nem nyílt erre lehetősége. A bérezés ugyanakkor nagyon alacsony, hatalmas tisztelet jár nekik, nagyon nehéz munkát végeznek. Mi nem tudunk sztrájkolni, ezek az emberek nem a pénzért táncolnak. A szívükben van ez az életforma. A székházunkban is egész nap zajlanak a különböző tevékenységek: tánc, balett, színházi előadások, koncertek – nem kell már mondanunk, hogy a Kövesdombon vagyunk, közismertté vált a székházunk. Igazi kulturális központ lettünk, ahol havonta több ezer ember fordul meg. Ez a ház él.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Hírközlési kismúzeum Sepsiszentgyörgyön
A Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola harmadik emeletén, 160 négyzetméteren, hét helyiségben nyílt meg szombat délután a több mint ezer távközlési berendezést bemutató Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeum. A távközlés történetét működő eszközök által végigkísérő gyűjteményt Csáky Ernő mérnök-tanár, nyugalmazott ezredes adományozta a telefonhírmondó megalkotójának nevét viselő alapítványnak, a múzeumot Puskás Attila Pro Urbe díjas tanárral közösen hozta létre.
Az ünnepség az udvaron kezdődött Puskás Tivadar mellszobrának megkoszorúzásával, a helyi elöljárók, civil szervezetek, szakmai testületek mellett a kegyelet virágait helyezték el a házigazda iskola gyergyóditrói, Budapesti, miskolci testvérintézményeinek képviselői is. A díszteremben tartott köszöntőbeszédek sorát Demeter Dávid iskolaigazgató nyitotta meg, aki szerint a jelen a tudásból nőtt ki, és a jövőt is a tudás táplálja. Tóth-Birtan Csaba alpolgármester azt mondta, a kismúzeum létrejöttének üzenete, hogy Székelyföld számára fontos a műszaki fejlődés, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke pedig azt hangsúlyozta, mivel az eszközök működnek, élő múzeumról van szó, amely didaktikai célokra is használható. Fleckhamer Ottó, a Háromszéki Közösségi Alapítvány elnöke elmondta, amikor a támogatási kérelem a szervezethez érkezett, nem gondolkoztak annak hasznosságán, félretettek másik két kisebb pályázatot, és megítélték a kért összeget.
A főtámogató HKA mellett helyi cégek, az iskola volt és jelenlegi diákjai, az amatőr rádióklub, a pedagógusközösség is sokat segített a múzeum létrejöttében – nekik mondott köszönetet Csáky Ernő. Az alapító elmondta, a gyűjtemény 1980 óta látható, tíz kiállításon és négy bemutatón tizenötezer látogató ismerhette meg a berendezéseket, amelyek működnek, kipróbálhatóak. Csáky hangsúlyozta, Puskás Tivadar ma is példakép mindannyiunk számára, a kismúzeum létrehozásával az volt a szándékuk, hogy kézzelfogható közelségbe hozzák a hírközlés múltját és jelenét, hangsúlyozzák, a tudás jövőt építő szerepét.
Ion Cerăceanu tábornok, kutató, a Bukaresti Távközlési és Informatikai Múzeum alapítója és vezetője méltatta a kismúzeumot és létrehozóinak ajándék könyveket, valamint a Pro Muzeum Egyesület tagsági könyvét adta át. Ajándékkal érkezett a Budapesti Puskás Tivadar Híradó Bajtársi Egyesület elnöke, Rajnai Zoltán is. Szervezetük Csáky Ernőt örökös tiszteletbeli taggá fogadta, okleveleket és ajándék plakettet adott át a múzeumalapítóknak, valamint az iskolának. Miholcsa Gyula az RTV magyar adása részéről egy négy dokumentumfilmből álló, a távközlés történetét bemutató sorozatot nyújtott át, Domokos Zsuzsanna, az iskola egykori tanára saját, első generációs laptopját adományozta a múzeumnak.
A köszöntők sorát Komlóssy József György, a Kelet-Közép-európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke zárta, aki hangsúlyozta, Puskás Tivadar úgy forgatta talentumait, hogy nem feledkezett meg arról, honnan jött – utalva a Budapesten született feltaláló gyergyóditrói gyökereire –, és leszögezte: az emberi szabadságjogok legfontosabbika az identitás szabad megvallása. Ahhoz, hogy hazánkat és nemzetünket szolgálhassuk, az azonos értékeket valló emberekkel kell kapcsolatokat kialakítanunk – mondotta.
Szalagvágás után leleplezték a Túri-Török Tibor által készített Puskás Tivadar-domborművet a kismúzeum bejárati folyosóján, ahol a feltaláló életútját és munkásságát bemutató ismertetők kaptak helyet, egy másik folyosón az iskola történetéből és diákjainak vizsgadolgozataiból kap ízelítőt a látogató. A termekben kronológiai sorrendben eszközök révén követhetjük a kommunikáció és a számítógépek történetét, megtaláljuk a Titanic rádiós kabinjának utánzatát, katonai hírközlő eszközöket, távírókat, rádiókat, őstelefonközpontokat.
Az immár a Puskás Tivadar Művelődési, Műszaki-Tudományos Alapítvány tulajdonát képező gyűjtemény mától látogatható, a tanítási órákon kívüli időpontban egyeztetni kell az iskolával.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gulág: végtisztesség hetven év után
Valóságos történelmi időutazásnak bizonyult a Miskolc melletti felsőzsolcai Megbékélésért Polgári Szövetség által a múlt hét végén szervezett romániai zarándoklat, amelyen a Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt ártatlan polgári személyekre emlékeztek.
A Gulág-emlékév keretében zajló esemény résztvevői, elsősorban tanárok, diákok, történészek, áldozatok hozzátartozói többek között felkeresték a hírhedt Brassó melletti barcaföldvári és a Vrancea megyei focşani-i láger helyszínét is. Az emlékhelyeken imát mondtak, gyertyát gyújtottak és koszorút helyeztek el az elhurcoltak tiszteletére. Többek számára megnyugvást jelentő pillanatok voltak ezek, ugyanis a zarándokok között olyan személy is akadt, akinek 1944 őszén mindkét nagyapját vagy mindkét testvérét elhurcolták a bevonuló szovjetek, és több mint hetven évtized távlatából végre megemlékezhettek szeretteikről elhalálozásuk feltételezett helyszínén.
(P. A. M.) Szabadság (Kolozsvár)

Temesvártól Barótig a diktatúra ellen
Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében fiatalok ezrei igyekeztek szembeszállni Románia-szerte az elnyomó diktatúrával. A megtorlás nem maradt el, és volt, aki sosem tért haza a fogságból. Kolozsváron az Erdélyi Református Múzeumban átfogó kiállítás mutatja be az erdélyiek küzdelmét és szabadságvágyát.
„Forrón szeretett apa, testvér, nép- és tömeggyilkos tetemét, lófark hiányában traktorvégre kötve a Nemzeti elé vonszoltuk, ahol a magyar nép végeláthatatlan sorokban rója le háláját kalapáccsal” – olvasható a kolozsvári Erdélyi Református Múzeum bejárata mellett a Sztálin szobrának ledöntéséről szóló budapesti röpcédula másolatán. A tragikomikus ízelítő megalapozta az Erdélyben egyedinek számító kiállítás megnyitása előtti hangulatot, a nemrég felújított múzeumi termek ugyanis először mutatják be 1956 erdélyi eseményeit történelmi és kortárs művészeti tárlat keretében.
Elődeink vállán állunk
A helytörténeti áttekintést nyújtó kiállítást Benkő Levente, Lönhárt Tamás és Ötvös István történészek hozták el Kolozsvárra az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával.
„Amikor ’56-ra emlékezünk, a mai fiatalok értik, amit mondunk, de nem tudják, miről beszélünk” – mondotta Répás Zsuzsanna a magyar kormány részéről a Magyar Művészeti Akadémia nevében.
A kolozsvári tárlat valóban közelebb hozza a fiatal nemzedékekhez azokat az eseményeket, amelyekért több mint egyszerű hálával tartoznak. A felelevenítés célja nem az, hogy az egykori borzalmak a mai fiatalok számára is traumát okozzanak, hanem annak kiemelése, hogy a jövő korosztályai példamutatást kapva tanulhassanak a múlt hibáiból. Megállni, türelmesen átolvasni, elgondolkodni és megérteni – erre buzdítják a szervezők a hatvan évvel ezelőtti eseményeket át nem élt látogatókat.
Bár Erdélyben fegyveres lázadás nem tört ki, sokakat mégis koholt vádak alapján ítéltek el koncepciós perekben. A történelmi áttekintésen túl a tárlat tehát zömében ártatlan erdélyi magyaroknak állít emléket. „Mindig elődeink vállán állunk, ezt kell megértenie az 1956-ot és a hozzá hasonló eseményeket sokszor figyelmen kívül hagyó fiatalságnak” – mondta Lönhárt Tamás történész.
Az egyház megtörésének forgatókönyvei
Történelmi reprezentativitás, példamutatás, megkésett főhajtás, jeladás a ma emberének – így lehetne összefoglalni néhány szóban a tárlat üzenetét. A háttérben Nagy Imre lelkesítő beszéde hangzik fel, a budapesti eseményekről készült felvételek villognak a kivetítőn, a könyvespolcon egy régi rádió. Mindez figyelmes díszletapróság, hiszen akkoriban mindenki a Szabad Európa frekvenciáját kereste hírek, reménymorzsák után hallgatózva, főként a forradalom mozgatórugóját jelentő Budapesttől több száz kilométerre lakó erdélyi magyarok.
Az érdeklődők szinte tolongva ömlenek át egyik teremből a másikba, hogy szemügyre vegyenek minden rendőrségi portrét, a fiatalok perének papírjait, a nevetséges indokok alapján meghozott ítéleteket – így talán súlyosabb, felfoghatóbb a forradalom és a szervezkedések értéke a jelenkor számára. A látogató pontokba szedve ismerheti meg, hogyan építette fel a Szekuritáté az erdélyi magyar egyházi közösségek, elsősorban a Protestáns Teológiai Intézet megtörésének folyamatát. A pártellenes szervezkedésbe kezdett fiatalok szüleinek küldött levelekben olvashatjuk, hogy a gyermekeiktől való elhatárolódásra szólítják fel őket. Közben tető nélküli, ablaktalan ház fényképét nézegetjük, ahova egy hétgyermekes családot deportáltak.
A termek erdélyi magyar térségek szerint mutatják be a korabeli eseményeket, a Bánságtól a Partiumon át Székelyföldig. Nemcsak a Szoboszlay-pert és a hozzá hasonló közismert eseményeket elevenítik fel, hanem olyan háttérre és gyökerében elfojtott kezdeményezésekre is rávilágítanak, amelyek sokak számára jelentenek újdonságot.
Tapintható hangulat
A múzeum emeleti termében a Magyar Művészeti Akadémia tagjainak a forradalom 60. évfordulójára készített alkotásait tekintheti meg a látogató. A műveket elsősorban a tragikus magyarországi helyszínek eseményei ihlették Budapesttől Miskolcon át Hódmezővásárhelyig. Olyan színhelyek, ahol a fegyvertelen tömegbe lőve a katonaság, az ÁVH ártatlan életeket oltott ki.
A tárlat nemcsak a forradalom, hanem a kommunizmus áldozatainak is igyekszik emléket állítani. Csillag alakú, sebből vérző Krisztus, szinte láthatóan gomolygó lőporfüst, vérvörös, csillag alakú drótkerítés, letépett tapéta, dróthálószerűen sűrű vonalak mögé bújtatott, titkos fegyveres szervezkedés – minden a kommunizmus bezártságérzetét, a forradalom élet-halál szintű súlyosságát, az elhallgattató diktatúra okozta traumákat érzékelteti.
A Partiumban a hadsereget is bevonták
A román kommunista hatalom arra törekedett, hogy elemében elfojtson minden próbálkozást. Emiatt minden enyhe gyanút ébresztő, a pártvezetésre legtöbbször veszélyt nem jelentő tevékenység miatt is ezreket tartóztattak le vagy deportáltak 1956 után is.
A Partiumban sokan törekedtek a kommunizmus által elnyomott, kisemmizett vallási élet megújítására. Visky Ferenc magyarkeceli református lelkész hitéletet újító törekvésekkel foglalkozó szervezetét 1948-ban betiltották, amely ezután mozgalomként élt tovább, s 1956-ban a Szekuritáté látókörébe került. Három csoportban tartóztatták le az egyházi élet aktivistáit: először a Bakó Pál vezette székelyföldi csoportot, majd Visky Ferenc nagyváradi csoportját, végül a Balogh Béla által irányított zilahiak csapata következett. Temesváron, október 30-án a helyi román egyetemisták magyar és szász diákokkal karöltve mintegy 2500-an tartottak nagygyűlést a Műegyetemen, ahol szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal. Egy 12 pontos követelést is összeállítottak, amelyben egyebek mellett kérték a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését és az egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani, a hadsereg és a titkosrendőrség azonban közbelépett: börtönökbe és gyűjtőtáborokba zárták őket. A végső letartóztatások előtt a Szekuritáté a diákotthonokban is összecsapott néhány egyetemistával.
Székelyföld: mintegy ezer ítélet
Székelyföldön a Fekete Kéz csoport tagjainak – a Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben és Marosvásárhelyen tanuló diákoknak – az volt a célja, hogy megakadályozza a magyar iskolák felszámolását, illetve az erőszakos iskolaegyesítéseket. Megpróbáltak nyilvános tiltakozási akciókat szervezni, és röpcédulákat terjeszteni. Emiatt 24 fiatalt ítélt el a Katonai Bíróság: közülük hármat egyévnyi szabadságvesztésre, néhány fiatalt hat esztendőnél több időre, másokat 22 évre, mert 1957–1958. március 15-én megkoszorúzták a Székely Vértanúk emlékművét. A 18 évet kapott Szalay Attila máig tisztázatlan körülmények között a fogságban halt meg.
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) Brassóból szerveződött, tevékenységük főként a Homoród vidékére és Erdővidékre terjedt ki: tagjai művelődési tevékenységeket szerveztek a fiatalság magyarságtudatának ápolására, és eljuttatták a közösség panaszait az állami szervezetekhez. Tevékenységük miatt 77 személyt tartóztattak le és ítéltek el 3–25 év közötti börtönbüntetésre.
1956 novemberében négy baróti diák indult Magyarországra, hogy a forradalomért harcoló csoportokhoz csatlakozzon, de elfogták őket. A tiltott határátlépés mellett rendszerellenes szervezkedéssel is megvádolták, a nagyváradi kirakatper után legtöbben három évet kaptak, a később, 1960-ban elfogott Moyses Mártont azonban hét év fogságra ítélték.
Kolozsváron is elsősorban az egyetemisták szervezkedtek: az akkor még Bolyai Tudományegyetem nagyrészt bölcsészekből álló csoportja pártpolitika-független oktatást és diákszervezetet követelt, valamint az erdélyi magyarság kulturális életének intézményesítését, amelyért szintén több évnyi börtön járt. De olyan kolozsvári diákokat is elítéltek tíz évre, akik november elsején hagyományosan kivonultak a Házsongárdi temetőbe, hogy a jeles magyar személyiségek sírjainál leróják kegyeletüket. Ez 1956-ban rendszerellenes tevékenységnek minősült. Mindemellett a Protestáns Teológiai Intézet számos tanárát és hallgatóját meghurcolták, amiért kinyilvánították szolidaritásukat a magyarországi forradalom mellett, és állami engedély nélkül terjesztettek verseket, prédikációkat.
A legkegyetlenebb romániai megtorlás a Szoboszlay-per tárgyalását követően történt: 57 letartóztatottból tízet ki is végeztek. Ők egy etnikai feszültségtől mentes román–magyar közös államot, az alapvető emberi jogok visszaállítását és a kommunizmus felszámolását tervezték. Szabadulásuk után a túlélő letartóztatottak nagy részét életük végéig zaklatta a román titkosrendőrség.
Kádár Hanga |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az erdélyi 56 a magyar oktatás felszámolása miatt következett be
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro

Segítség lépésről lépésre: interjú Semjén Zsolttal
Egészen biztos, hogy a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon élő magyar közösségek helyzetéről, a nekik nyújtható és nyújtandó segítség mértékéről és állapotáról más képe van egy magas posztot betöltő kormányzati tisztviselőnek, mint az érintetteknek. A MÁÉRT idei plenáris ülését követően Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest kérdeztük.
Ön szerint milyen helyzetben van ma a felvidéki Magyar Közösség Pártja?
A Magyar Közösség Pártja stabilizálta a helyét, ami egy rendkívül komoly teljesítmény. Nagyon erős és elkötelezett szavazóbázisa van, ami magas szlovákiai szavazói részvétel esetén viszont nem elég a pozsonyi parlamentbe szükséges 5 %-hoz, hanem annál ugyan nem sokkal, de alacsonyabb. Szerény szlovákiai választói aktivitás esetén viszont elég! Ugyanakkor akár bent vannak a pozsonyi parlamentben, akár nem, vitathatatlan, hogy a magyarlakta országrészekben regionális pártként ők a meghatározó erő. A Magyar Kormány számára nem elengedhetetlenül szükséges, hogy partnere parlamenti párt legyen az adott országban. Természetesen mi örülünk annak, ha ez mégis így van, és többnyire minden támogatást meg is adunk ehhez, de azt is nagyon nagy értéknek tekintjük, ha a magyar közösség egy stabil, regionális párttal rendelkezik. És az MKP ilyen!
A szavazóbázisa biztos, megújuló, és erős pártstruktúrával is rendelkezik. Ráadásul, miután a felvidéki magyarok a szlovák-magyar határ mentén élnek, ezért az ottani települések szoros együttműködést alakítottak ki a szomszédos magyarországi megyékkel. Ennek is szerepe van abban, hogy az MKP hosszú távon kiszámítható, komoly erő, amiből az is következik, hogy akár a következőkben is átlendülhet a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbön, és akkor immár parlamenti párt lehet!
Mi a véleménye a vegyes pártot illetőleg?
A Most-Híd kérdését sem kívánom megkerülni, hiszen ők is Szlovákia politikai életének a formálói. Szerencsétlen és tragikus, hogy a magyarság abba a helyzetbe került, hogy egy tisztán etnikai és egy vegyes párt közül kellett választania! Ráadásul sokan arra a következtetésre jutottak, ha a helyzet ilyen, akkor inkább egyáltalán nem vesznek részt a választásokon, vagyis a magyar szavazóbázis széthullott!
Ha a Felvidéken többen lennénk, akkor megkerülhetetlenek lennénk. Akkor Szlovákiában nem lenne ilyen nyelvtörvény, és az állampolgársági törvény is más lenne, a V4-ek együttműködése pedig gyorsabb, és sikeresebb lenne, hiszen olajozottabban működne. A fő problémánk a Híddal a Kárpát-medencében főként az, hogy megalapozza a félelmünket. Ugyanis ha létrejön egy vegyes párt, utána könnyen bekövetkezhet, hogy ebben a vegyes szlovák pártban előbb lesz egy magyar tagozat, majd a magyar tagozat esetleges felbomlása esetén néhány magyar képviselő marad.
Ezért a MÁÉRT a statútumában ki is mondta, hogy a MÁÉRT tagszervezeteinek kizárólag az etnikai magyar pártokat tekinti. De abban például mi nem foglalunk állást, ha az MKP a Híddal tárgyal. Ha az ottani legitim magyar civil szervezetek: a Csemadoktól, a pedagógusok szövetségén át a Via Nováig ezt fontosnak látják, és ebben megegyezésre is tudnak jutni, nem fogjuk őket ebben akadályozni.
Mi a helyzet ugyanebben a kérdésben Erdélyben? Ott december 11-én parlamenti választások lesznek.
Erdélyi vonatkozásban tisztában kell lenni azzal, és itt a személyes pártszimpátiáknak nem szabad szerepet játszaniuk, hogy ha az RMDSZ megroppan és – ne adj Isten! – nem, vagy csak nagyon megroggyant állapotában jut be a bukaresti parlamentbe, mondjuk 5% alatti eredménnyel, akkor ennek nem az lesz a következménye, hogy egy másik magyar párt jut oda be, hanem nem lesz ott a magyarok közül senki. Veszélyes, hogy a magyar értelmiség ideológiailag a román pártstruktúrába kezd el integrálódni, hogy a székelyföldi polgármesterek esetleg elkezdenek kliensrendszeri alapon helyezkedni, hogy valamiképpen mégiscsak juthassanak forrásokhoz, mert ez az erdélyi magyar érdekképviselet végét jelentené!
Ezért van minden összefogásra és szavazatra szükség, és ezért kulcsfontosságú, hogy december 11-én legyen meg az 5 százalék, már csak azért is, mert Romániában az úgynevezett regionalizáció réme is fenyeget bennünket, melynek során Maros, Hargita és Kovászna megye tömbmagyarságát különböző régiókba sorolnák be. Ha a három megyével ezt megteszik, és egyiküket Brassóhoz, másikukat a kolozsvári régióhoz csatolják, ahol e jelentős iparterületek óriási román többséggel rendelkeznek, akkor ott a magyarság nyomasztó kisebbségbe szorul, ami a magyar érdekérvényesítés megroppanását jelentené. Mindezt csak úgy tudjuk megakadályozni, hogy az RMDSZ kellő súllyal jelen van a bukaresti parlamentben.
A MÁÉRT és a Magyar Kormány is felszólította a román állampolgársággal is rendelkező magyarokat, hogy vegyenek részt a választásokon. Ez végül is nem személyes szimpátia kérdése, mert Kövér László házelnök úrról például tudható, hogy volt konfliktusa az RMDSZ-szel. De az adott helyzetben a kérdés nem az, hogy valaki nekem szimpatikus-e, vagy volt-e vele vitám, hanem létfontosságú, hogy a magyar párt, a Magyar Összefogás bent legyen a bukaresti parlamentben!
Az utóbbi hónapokban a Vajdaság, majd utána Kárpátalja kapott jelentős gazdasági támogatást. A felvidéki politikusok között van, aki sérelmezi, hogy különösen a Felvidék keleti része: az Ipolyságtól a Királyhelmecig húzódó területsáv mostohagyermeke a szlovák államnak. Úgy látják, hogy a helyzet itt rosszabb, mint bárhol másutt. Erre persze a magyar politikusok mondhatják, hogy az aggteleki térség, vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megye Szlovákia határával érintkező járásai szintén Magyarország mostohagyermekeinek számítanak. Voltak-e, vannak-e az említett régió felemelésével kapcsolatos elképzeléseik, vagy a helyzet az, hogy bár voltak ilyenek, de egyszerűen nem jut rá anyagi erő?
Most jutottunk el először oda, hogy Magyarországon stabil állapotok vannak. A bővülő gazdaság gyümölcsét mindenki élvezheti: fizetés- és nyugdíjemelésről is szó van. Nagy összegű gazdasági támogatást tudunk ezért nyújtani – elsősorban a Vajdaságnak, majd Kárpátaljának is. Miért pont nekik? Azért, mert ők vannak az unión kívül. Vagyis uniós pénzekhez ők ilyen formában nem tudnak hozzájutni. Gazdasági értelemben Szlovákia nem szegényebb, mint Magyarország, Románia pedig szintén az Európai Unió része. Tehát nekünk az első segítséget oda kellett juttatni, ahol az ínség a legnagyobb és egy nem uniós ország nyilvánvalóan nehezebb helyzetben van, például azért is, mert nincs módja uniós pályázatokhoz hozzájutni. Ráadásul Kárpátalján kvázi háborús helyzet van…
Aminek következtében bármikor menekülésbe kezdhetnek az emberek…
Behívhatják őket katonának, vagyis a katonai behívó, de a nyomor és a kilátástalanság elől is útra kelhetnek. Kétségtelen, hogy a Felvidék keleti részén nehéz a helyzet. Persze az is igaz, hogy Miskolc és Kassa között a helyzet szintén hasonló, sőt, ettől keletre a magyar oldalon sem Kánaán például Borsod északi része. De azért mégsem hasonlítható össze azokkal az állapotokkal, amelyekkel Kárpátalján találkozik az ember.
Mindemellett nem teszünk le arról, hogy lépésről lépésre a Délvidék és Kárpátalja mellett az erdélyi és felvidéki vállalkozóknak is nyújtsunk segítséget.
Gecse Géza Felvidék.ma

Könyvbe foglalt élmények a Mária-útról
A 2015-ben megtett 1400 kilométeres Mária zarándokút élményeit könyvbe foglalta Ábrám Noémi, aki a kötetet mindenkinek ajánlja, aki az életét egy zarándokútnak tekinti. A Máriazelltől Csíksomlyóig című könyv bemutatóját csütörtökön este 18 órától tartják a Vártemplomban.
„Benne van az életem” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak a szerző, aki a harminckilenc napos útja alatt naplót vezetett, és feljegyezte a napi eseményeket, mindazt, ami az út alatt vele történt, a gondolatait, az érzéseit, amelyek az 1400 kilométeres táv megtétele során foglalkoztatták. Ábrám Noémi tavaly, hazajövetelét követően egy alkalommal, Marosvásárhelyen tartott egy kisebb közönség előtt élménybeszámolót, illetve a Székelyföld Napok keretében Csíkszeredában szervezett Erdélyi Mária-utas konferencián beszélt zarándokutas élményeiről.
Reformátusként egy katolikus zarándokútra vállalkozott Ábrám Noémi, aki Mariazelltől Csíksomlyóig végiggyalogolta az utat, és aki a most megjelent kötetét más nemzetiségűeknek és felekezetűeknek is ajánlja. Ausztriából indulva sokan befogadták, szállást és vacsorát adtak neki, osztrákok, magyarok, romák és románok, különböző templomba tért be imádkozni, reformátusba, római katolikusba, lutheránusba, görög keletibe, sok temetőt látott gyaloglása során, magyart és románt, osztrákot,  zsidót, katolikust és protestánst.
Arra a kérdésre, hogy nőként egyedül miért vállalta e hosszú útnak a megtételét, azt válaszolta, „csupán” hálából. Semmilyen betegség miatt, vagy valamiféle megtérés jeleként, még csak nem is azért, hogy valakiért imádkozzon. Egyszerűen azért, mert hálás Istennek az életéért. Indulás előtt még itthon összeállított egy tervet arról, hogy naponta mennyit kell megtennie, hogy a rendelkezésére álló idő alatt célba érhessen. Bár a szálláshelyekről is tájékozódott, senkit nem értesített előre, nem ismervén saját teherbíró képességét. Ezért történhetett meg már az első nap végén, hogy a 12 kilométeres gyaloglás után a tervezett szálláshelyen zárt ajtók fogadták, viszont a sors úgy hozta, hogy egy román asszony által gondozott ember hajlékában szállt meg.
Megtörtént többször, hogy nem találta a jelzést, vagy nem volt egyértelmű,  merre kell folytatnia az utat. Ausztriában három út közül választott, egy 2200 magas hegyen is átkelt, aztán a hosszas erdei gyaloglás után éhesen és szomjasan érkezett egy faluba, ahonnan még öt kilométerre volt a szálláshelye. Élményeit minden este bejegyezte a naplójába, mert már akkor megfogalmazódott benne, hogy mindazt, amit átélt, könyvben is kiadja. Most itt a kötet, amelyet szeretne a jövőben lefordítani, hogy románul is olvasható legyen – árulta el érdeklődésünkre Ábrám Noémi, akinek példájából kiindulva mások is vállalkoztak zarándokútra gyalogosan, vagy kerékpárral, illetve nagyobb csoportban túrázásszerűen. Arra is felkérést kapott, hogy a székely autonómiaküzdelem érdekében vezessen egy zarándokcsoportot Miskolctól Csíksomlyóig, amit csak akkor vállalna el, ha román nemzetiségű tagja is lenne a csoportnak.
A Máriazelltől Csíksomlyóig – Találkozás Istennel, emberekkel című, a Juventus Kiadónál megjelent kötetet csütörtökön 18 órától a marosvásárhelyi Vártemplomban Ötvös József vártemplomi református lelkipásztor és Szucher Ervin újságíró, felelős kiadó mutatja be.
Antal Erika Székelyhon.ro

Mozgalmasan kezdik az évet
Jó eredményekkel zárta az évet a Szigligeti Színház. Az elmúlt időszak történéseiről, s idei terveikről számolt be a vezetőség a pénteki sajtótájékoztatón.
Jó eredményeket értek el, így követik a már elkezdett utat ugyanazzal az elkötelezett csapattal, mint eddig, mondta el Czvikker Katalin, a színház főigazgatója. A bérletes közönség száma 4100-ról 4700-ra nőtt, ez több mint tíz százalékos fejlődést  jelent, s nagyrészt annak is köszönhető, hogy Novák Eszter művészeti vezető javaslatára a bérleteket egész évben értékesítik. Ezek a fajta bérletek három-öt előadásra vonatkoznak és 60-70 százalékos kedvezményt nyújtanak. Fontos, hogy nőtt a Szigligeti társulat fizető nézőinek száma, ugyanis a különböző statisztikák elkészítéséhez ezt a számot veszik alapul.
Új formában
„A közönség irányából tapasztalt támogatás arra ösztönöz bennünket, hogy még színesebb kínálattal gazdagítsák a térség kulturális palettáját. Így 2017-ben az előadások mellett számos fesztivál lesz, Arany János születésének 200. évfordulóját is megünnepeljük, egyúttal a Hubay Miklós emlékévre is készülünk. Szorosabbra fűzzük kapcsolatainkat a partnerintézményekkel és újabb együttműködéseket építünk ki az amatőr csoportokkal.” – mondta Czvikker Katalin.
Áprilisban, új formában jelentkezik a HolnapUtán Fesztivál ötödik kiadása, ezúttal első sorban színházi programokkal várják majd az érdeklődőket, de az idei programban egy színművészeti szakos hallgatókkal közösen szervezett workshop is lesz majd.  Harmadik alkalommal  zajlik majd a Fux fesztivál, melyen profi báb-társulatok mutatkoznak majd be, s ezen belül is tartanak majd workshopokat is. Egyúttal az idén is megszervezik a már ismert alkotótáborokat.
Turné
Februárban négynapos turnéra készül a Szigligeti Színház – a Várad kulturális folyóirattal közösen mutatják be a nagyváradi kulturális életet Miskolcon. A programban szerepel többek között a Szigligeti Társulat két előadása, a Lilliput Társulat és a Nagyvárad Táncegyüttes egy-egy előadása, de lesz különleges Törzsasztal és Élő Várad performansz is.
Novák Eszter, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője azt hangsúlyozta ki: fontosak az előadásokon kívüli párbeszédek, a különböző szakmai események, például a Színházak Éjszakáját is váratlanul nagy érdeklődés kísérte, szeretnék az idén is megismételni. A felolvasó színház, a vendégelőadások, a szakmai beszélgetések arra mutattak rá: a „speciálisabb” programok iránt is van érdeklődés, így az idén is lesz például miniévad, melynek során vendég szakembereket hívnak meg. Március másodikán, Arany János születésnapján, Nagyszalontán kerül bemutatásra a költő verseiből összeállított Honnan hová című vers-est, amelyet Nagyváradon március 15-én láthat a közönség. Mint elhangzott, a HolnapUtán fesztivál során a  fiatalok felé is szeretnének nyitni. Ami pedig a fesztivál programjait illeti: tárgyalások zajlanak a budaörsi színház Liliomfi előadásáról, továbbá a Hátrányos Helyzetű Angyalok Kara című különleges előadásról, melynek létrejöttét ifjúsági börtönökben végzett kutatások előzték meg.
Előadások
Dimény Levente, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetője elmondta: januárban Nagyváradon tartja egyeztető gyűlését a Magyar Táncművészeti Szövetség, amelynek tagjai többek között a Nagyvárad Táncegyüttes által megszervezendő Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Fesztiváljáról is egyeztetnek. Mint elhangzott, március 10-én lesz következő nagyszínpadi előadásuk bemutatója, a Györfi Csaba által rendezett Barbárok című táncszínházi produkció.
A reformáció 500. Évfordulója alkalmából a Református Püspökséggel, az egyházkerülettel, valamint a Duna művészegyüttessel együttműködve szerveznek programot, hangzott el.
Lélek Sándor-Tibor, a Lilliput társulat tagozatvezetője arról szólt: február folyamán a legkisebbeknek szóló Moha és Páfránnyal, tavasszal pedig a Tolkien meséjéből inspirálódott A sonkádi Egyed gazda című előadással készülnek.
Bérletek
A sajtótájékoztató során felhívták a figyelmet arra, hogy ebben az időszakban is megvásárolhatók a szabadbérletek, amelyek három-négy előadásra érvényesíthetők, szabadon választott időpontban. A közelgő fesztiválokra és vendégfellépésekre való tekintettel pedig a közönség figyelmébe ajánlják a Fesztiválbérletet, amely négy előadásra érvényesíthető. Minderről bővebben a www.szigligeti.rooldalon lehet tájékozódni.
Neumann Andrea
erdon.ro

Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Ébren tartani a kollektív emlékezetet
Az 1944–1945-ben a Szovjetunió kényszermunkatárboraiba hurcolt áldozatok emléke előtt tiszteleg a február 25-én záruló emlékév. Dr. Murádin János Kristóf történész a Krónikának elmondta, rendkívül fontos tudni az erdélyi civilek elhurcolásáról, szenvedéseiről, hiszen ha hagyjuk feledésbe merülni, akkor legalább annyira bűnösek vagyunk, mint azok, akik okozták, elkövették.
A szovjet munkatáborokba hurcolt áldozatok emléke előtt tisztelgett és tiszteleg több, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévébe illeszkedő rendezvény(sorozat) Kolozsváron. Dr. Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja a Krónikának elmondta, történelmi adósságot törlesztenek azok, akik a 2015-ben kezdődött emlékév apropóján megemlékeznek a második világháború végén és azután a szovjet munkatáborokban fogságot szenvedőkről és az áldozatokról.
Jól átgondolt, ördögi rendszer volt
„Negyven éven keresztül nem lehetett beszélni a lágerek szörnyűségeiről és az elhurcolásokról, viszont az elmúlt 27 évben már lehetett volna, mégsem tettük meg kellő időben. Az elmúlt évtizedekben egyre fogyott és rohamosan fogy azoknak a száma, akik elszenvedői, tanúi voltak mindannak, ami a Szovjetunió lágereiben történt. Az 1990-es években kellett volna odafigyelni a túlélőkre, amikor még jóval többen éltek közülük” – fejtette ki Murádin János Kristóf. Mint mondta, a 2015-ben indított emlékév idén február 25-éig, a kommunizmus áldozatainak emléknapjáig tart. Az emlékévet a Miskolcon 2013 áprilisában megalakult „Málenkij robot” Emlékbizottság 2014–2015 kezdeményezésére Magyarország kormánya hirdette meg, hogy a Kárpát-medence településein megemlékezzenek az 1944–1945-ben a Szovjetunióba, kényszermunkára hurcolt magyar és német civilekről.
„Rendkívül fontos tudni az elhurcolásokról, szenvedésekről, hiszen ha ezekről továbbra is hallgatunk, és hagyjuk feledésbe merülni, akkor legalább annyira bűnösek vagyunk, mint azok, akik elkövették. A fiatal generációknak is tudniuk kell arról, hogy csak Kolozsvárról 5000 magyar polgári lakost hurcoltak el a sztálini kényszermunkatáborokba, egész Erdélyből pedig legalább 20 ezer, de inkább 30 ezer magyart 1944 szeptember–októberében. Ez tehát nemcsak egy jelenség volt a sok közül, hanem egy jól átgondolt, megtervezett és következetesen végrehajtott, ördögi rendszer. Az első hullámban főként magyarokat vittek el, azután 1945 januárjában 70–90 ezer német származásúnak tekintett embert: erdélyi szászokat, bánsági és partiumi svábokat, köztük sok magyar identitású embert is. A foglyoknak legalább egyharmada életét veszítette a szovjet lágervilágban, több ezerre tehető az áldozatok száma” – fejtette ki a történész.
Murádin János Kristóf 15 éve foglalkozik ezzel a korszakkal, nagyon sok túlélővel készített interjút, emléktárgyakat gyűjtött, számos tudományos konferencián mutatta be a történteket, és több tucat, a korszakról szóló tanulmány, szakcikk szerzője. A történész, aki behatóan ismeri az 1944–45-ben Erdélyből elhurcoltak történetét, úgy nyilatkozott, nemcsak a nácizmus bűneiről kell megemlékezni, hanem a másik oldal által elkövetett szörnyűségeket is meg kell őrizni a köztudatban, hiszen az is az erdélyi magyar történelem szerves része. „Csak akkor kerülhetnek helyükre a dolgok a kollektív emlékezetben, ha e két diktatorikus rendszer, a kommunizmus és a nácizmus ideológiája alapján végbement üldöztetések, deportálások, tömeggyilkosságok egyforma módon számon tartatnak. Ha elfelejtjük azokat, vagy nem veszünk tudomást róluk, esetleg csak az egyik fél tetteit tartjuk nyilván, csak azokra emlékezünk, a másik a jövőben félő, hogy bármikor megismétlődhet” – hívta fel a figyelmet a szakember.
Erdélyi magyar foglyok emléktárgyai
Az emlékév keretében számos rendezvényt szerveztek és szerveznek a kincses városban, ezek sorába illeszkedik az a képzőművészeti tárlat is, amely január 16-án nyílt meg és február 16-áig látogatható a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében: M. Lovász Noémi képzőművész alkotásai a Gulag-sorsokat idézik meg.
A Sapientia egyetemen 2016 májusától többrészes előadássorozatot tartanak a korszakról magyarországi, erdélyi és kárpátaljai történészek közreműködésével. Az előadások idén is folytatódnak: február 2-án dr. Hámori Péter budapesti történész a Gulag női foglyainak sorsáról, február 16-án pedig Majorszki András miskolci történész a Tokaj-hegyalja vidéki elhurcolásokról tart előadást a Sapientia kolozsvári karának Tordai úti épületében. Mindemellett az egész országban egyedülálló, állandó kiállítás tekinthető meg a szovjet fogság emléktárgyaiból ugyanitt. A nagyszabású, több mint 450 darabos, múzeumi jellegű anyagból álló tárlat tavaly október 12-én, a kolozsvári elhurcolások kezdetének napra pontosan 72. évfordulóján nyílt meg.
A Meghalni könnyebb, mint elválni – Erdélyi magyar civilek szovjet fogságban 1944–1949 című kiállítás hatalmas sikert aratott, látogatóinak száma még a tavalyi évben meghaladta az ezret – fejtette ki a történész. Az áldozatok fogságának emléket állító gyűjtemény a második világháborút követően végbement razziaszerű elhurcolásokat idézi fel, a fogságból hazaküldött leveleket és tábori használati tárgyak sorát vonultatja fel, különleges dokumentumokat mutat be, korabeli fotókkal érzékelteti a lágerek világát, ott készített egyedi szuvenírtárgyakat, valamint még ki nem adott visszaemlékezések eredeti kéziratait teszi közszemlére.
Dokumentumfilm a túlélőkről
Murádin János Kristóf elmondta, február 25-ére, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára és egyben az emlékév zárónapjára időzítik szintén a Sapientia EMTE-n annak a két dokumentumfilmnek az ősbemutatóját, amelyeket 2016-ban forgattak a témában. Egyik a történészi, tudományos megközelítést mutatja be, a másik pedig a túlélők személyes történeteit dolgozza fel. „Számos interjút készítettünk túlélőkkel, tanúkkal, az ő vallomásaikat rögzítettük, ezt mutatja be a dokumentumfilm. A túlélők emlékezései nyilván sokkal személyesebbek és mélyebbek, mint az adatokra alapozó történészi szakmai megközelítések, így közel hozhatják a nézőhöz a szenvedésekkel teli korszakot. Tóth Orsolya és Farkas György filmrendezők, dr. Nagy Alpár Csaba, Benkő Levente, Papp Annamária történészek, Józsa István Lajos, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke és jómagam készítettük a szovjet kényszermunkatáborokra emlékező és emlékeztető dokumentumfilmeket” – mondta el a történész.
A február 25-én a Sapientia EMTE Tordai úti épületének Aula Magna termében délelőtt 11 órakor kezdődő filmvetítéseket követően a szovjet fogságot túlélők és történész kutatók részvételével kerekasztal-beszélgetésre kerül sor. A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét ezzel a programmal, illetve a szovjet foglyul ejtések kolozsvári helyszíneire kalauzoló, különleges mobiltelefonos applikáció projektjének útjára indításával zárják a Sapientia kolozsvári karán.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Magyarságismereti Mozgótábor: várják a jelentkezőket
A kanadai székhelyű II. Rákóczi Ferenc Alapítvány 24. alkalommal szervezi meg Magyarságismereti Mozgótáborát olyan határon túli fiatalok számára, akik érdeklődnek a magyar nép hagyományai, irodalma és műemlékei iránt.
A Magyarságismereti Mozgótáborok célja, hogy minél több határon túli fiatal megismerje az anyaország nevezetesebb történelmi helyszíneit, a különböző tájegységek kultúráját.
Akárcsak az eddigi években, idén is Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély régiókban élő magyar fiatalok számára hirdették meg a pályázatot, ami egy választott téma kidolgozásából áll. Ehhez a szervezők által kért dokumentumokat is csatolni kell. A táborba tanulmányaikban eredményes, tehetséges, kreatív, talpraesett 15–19 éves fiatalok jelentkezését várják.
Összesen öt pályázati téma közül lehet választani: a Szent László-emlékév, a Kodály Zoltán-emlékév, a vallás, mint magyarságmentő erő, a sokszínű Európa jövője témák kapcsán várnak pályamunkákat, illetve Így éltem én címmel a pályázó saját települése egy neves személyének életútját is bemutathatja. A pályamunkák 2–3 oldal terjedelműek lehetnek.
A pályázati kiírásról, a táborról interneten, a www.rakoczialapitvany.hu honlapon található részletes tájékoztatás.
A táborról
A június 29.–július 10. között zajló táborban két csapatra oszlik majd a száz résztvevő fiatal, majd a két csapat bejárja Magyarország nevezetes történelmi helyszíneit. A résztvevők Miskolc, Pécs és Budapest városokban szállnak meg. A tábor minden költségét a szervező alapítvány finanszírozza.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Száz éve a Magyaroson – Színesítik a fehér foltot
Pontosan száz évvel ezelőtt, 1917. március 8-án emlékezetes ütközet helyszíne volt a Magyaros-tető: az egyesített osztrák–magyar és német csapatoknak ekkor sikerült visszavenniük az idegen betörőktől a Csíki-havasok egyik 1340 méter magas, stratégiai fontosságú pontját. Az évfordulón a hagyományőrzők egy csoportja emléktúrát szervezett a helyszínre, mi lapunk hasábjain a történteket foglaljuk össze.
Csíkszentmárton évek óta élen jár az első világháborús emlékhelyek rehabilitálásában, az elesettek emlékének ápolásában. Gergely András polgármester 1994 óta foglalkozik behatóan a községhez tartozó Úz-völgye történelmével.
– Annak idején, amikor húzogattam a palackból a dugót, sokan azt sem tudták, hogy hol van Úz-völgye, nemhogy a Magyaros-tető. 1994-ben ismerkedtem meg a háromszéki, egykori 11-es székely határőr zászlóalj katonáival, 1994-ben készült el a második világháborús emlékmű és megpróbáltam utánanézni az eseményeknek. Rájöttem, hogy ez egy hihetetlen fehér folt, nem tud róla senki, nem foglalkoznak vele. Ez indított többek között arra, hogy Székely határőrök nyomdokain címmel éveken keresztül honismereti tábort szervezzek fiataloknak, és velük együtt fedeztük fel az Úz-völgy történelmét, együtt festettünk turistautat az Úz-völgye és a Magyaros-tető között, és közben rádöbbentünk, hogy tulajdonképpen mi zajlott a térségben.
Magyarosi történések
Gergely András a román betörést követő 1916-os eseményeket kutatva ismerte meg a 39-es hadosztály, s ezen belül többek között a 9-es kassai, a 10-es miskolci, a 11-es munkácsi és a 16-os besztercebányai gyalogezredek történetét. Ez mintegy hatezer katonát jelentett, akik a havasokban teleltek. A magyar csapatok 1916. október 12-én érték el az Úz-völgy térségét, visszaszorítva a román egységeket, de az ellentámadásba lendült orosz erők december 24-én a Magyaros-tetőt elfoglalták.
– Ez nem a legmagasabb pont a Csíki-havasokban, mindössze 1340 méteres magaslat, de stratégiailag rendkívül fontos – hangsúlyozta Gergely András. – Csak az érti meg, aki már járt ott és láthatta, hogy onnan az egész Szeret-völgye látszik, az Úz-völgyébe pedig direkt belövési lehetőséget engedett, és ez nagyban akadályozta a hadtáputánpótlást. Amúgy is az a tél hihetetlenül nehéz volt, nagy hó volt, szélvihar, széldöntés, rossz útviszonyok és nehéz lehetett megoldani a több ezer katona ellátását.
Közben a 10-es miskolci gyalogezredet kivonták az Úz-völgyéből és a jobban szorongatott Gyimes-völgyébe vezényelték. 1916 végén Breit (Bánlaky) József vette át a 39-es hadosztály vezetését, aki jobban szót értett a Csíkszeredában székelő Karl Litzmann hadtestparancsnokkal. Mivel többszöri próbálkozásra sem sikerült a 9-eseknek, sem a németeknek a Magyaros-tetőt visszavenni, Breit visszakérte a miskolciakat a saját hadosztályába és a 10-es honvédeket egy hónap csíkzsögödi gyakorlatozás során rohamosztaggá képezték ki. – Ez is igazolja, hogyha valamit jól előkészítenek, annak eredménye is tud lenni – részletezte Gergely András. – Kinéztek Zsögöd fölött egy magaslatot, ami hasonlított a Magyaroshoz. Ez a kutatások szerint a mostani lőtér fölötti részen lehetett. Egy hónapig gyakoroltak egészen élesben, például kiválasztották a legjobb dobókat, akik 30-40 méterre is el tudták hajítani a gránátokat. Eközben az Úzban telelő egységek támadási vonalakat építettek ki. 1917. március 8-án pedig nagyon komoly tüzérségi előkészítés után, még a megadott jel előtt támadásba lendültek, és alig több mint egy óra alatt elfoglalták a tetőt. A veszteséglista ehhez a fontos fegyvertényhez képest nem olyan nagy. 44-en estek el a csaknem négyszáz orosz katonához képest és ezer hadifoglyot, köztük 13 tisztet ejtettek.
A Magyaros-tető legmagasabb pontját, a Névtelen-kúpot ekkor nevezték el Litzmann kúpnak a katonák Karl Litzmann porosz tábornok tiszteletére, és a névadást egy gránittáblán is megörökítették. Néhány hónap múlva Csíkszereda tanácsa a tábornokot a város első díszpolgárává választotta. Az oroszokat érzékenyen érintette az 1917. március 8-i vereség, utána legalább ötször próbálták visszafoglalni a tetőt, de sikertelenül.
A feledés homályától hagyományteremtésig
A gránittábla már nincs meg, átviharzott felette két háború, s a kommunizmus. Az Úz-völgye elnéptelenedett, és az első világháború ember alkotta építményei mind eltűntek, pedig a leírások és a korabeli fényképek szerint az egész Magyaros-völgye akkoriban úgy nézhetett ki, mint egy különös város, házak, kaszinó, még üzlet is volt – részletezte Csíkszentmárton polgármestere. – Minden tisztnek külön kis házikója volt, s még fürdőt is kialakítottak. Az Aklosban megoldották a villanyvilágítást, kórházat és kisvasúti szerelőműhelyt is működtettek, de ma már semminek nincs nyoma, visszasüllyedtek a feledés homályába. Pedig az egyik korabeli szerző a létesítmények háború utáni turisztikai kihasználását is előrevetítette…
A Magyaros-tetőt gépjárművel Hargita megye felől nem lehet megközelíteni, a régi hadiutakat már benőtte az erdő. (Kománfalva felől, az ún. „oroszok útján” közelebb lehet jutni hozzá.) Gyalogosan a Magyaros-patak völgyén vezet arra a kijelölt turistaút (piros háromszög, fehér szegélyben), amely az első világháborús kápolna mellett indul, és a bal oldali ágon, a Magyaros-élen halad, ahol még ma is jól látszanak a világháborús állások.
– Fel lehet jutni, emberpróbáló, de nem lehetetlen – hangsúlyozta a polgármester, hozzátéve, hogy a Litzmann-kúp elérése kb. kétórás gyaloglást jelent. Ott ma már egy fára elhelyezett tábla őrzi a jeles tábornok emlékét. Ezt a Budakeszi Baráti Társaság állította 2015-ben. Az úz-völgyi temetőnek Csíkszentmárton önkormányzata viseli gondját. 2004-ben székely kaput állítottak, elkészült a kerítés és 600 sírt megjelöltek. Közben több magánszemély és civil szervezet is bekapcsolódott az emlékőrzésbe. Az egyik emlékművet az Etele és a szegedi Meritum Egyesület felújította, dolgoznak a másikon is, ami kimondottan a miskolci tízes honvédek emlékműve lesz.
– Úgy vélem, sikerült kirángatni a dugót a szellemet záró palackból és jó irányba ki is szabadult a szellem, mert egyre több embernek lett fontos ez a kegyeleti hely – foglalta össze Gergely András. – Az Etele Egyesület, a Meritum, az Erdélyi Kutatócsoport mind részt vesz a munkában. Szeretnénk már idén gránittáblákba vésetni az eddigi kutatások szerint azonosított 850 első világháborús hős – többnyire 18–21 éves fiatal – névsorát, és ezeket a táblákat a temető falában elhelyezni. Úgy gondolom, lassan szép kegyeleti és emlékhely lesz a nagy kiterjedésű Úz-völgyi hősi temető, amely mindig arra kell, hogy emlékeztessen, hogy ne kövessük el a múlt hibáit.
A százéves évfordulón a csíki hagyományőrzők emléktúrán vesznek részt és a miskolci 10-es honvédek utódaival közösen róják le tiszteletüket az elődök egyik legfényesebb fegyverténye előtt a helyszínen, a Magyaros-tetőn.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Máriás József: Az írás: szolgálat
Március 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk
avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek.
Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett.
— Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre?
— Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt.
Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához.
Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak.
Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban.
— A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig…
— Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket.
— A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké?
— A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan.
- Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre.
— 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről.
— Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást?
— Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem.
Elek György
frissujsag.ro

Fiatal műszakiak nemzetközi fóruma Kolozsváron
Tizenhárom egyetemről és hat kutatóintézetből érkezett mérnökhallgatók és kutatók, valamint a versenyszférát képviselők részvételével tegnap Kolozsvár adott otthont a 22. Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakának. A hagyományos rendezvény szervezője az idén is az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya, társszervezője pedig a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara; fővédnöke Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, védnöke Gyulai József, a Novofer Alapítvány kuratóriumi elnöke. A megnyitóval egybekötött plenáris előadások délelőtt a János Zsigmond Unitárius Kollégium Dávid Ferenc dísztermében zajlottak, a szekcióelőadások pedig délután az EME és a Sapientia EMTE épületeiben hangzottak el. A harmadízben adományozott Maros Dezső-díjat Máriás Nimród fiatal hőerőgépész mérnök érdemelte ki.
A résztvevő fiatalok Budapestről, Gödöllőről, Miskolcról, Debrecenből, Kecskemétről, Nyíregyházáról, Veszprémből, Pécsről, Nagyszombatról, Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról és Kolozsvárról érkeztek. Érdekesség, hogy első ízben megjelent néhány, a budapesti és miskolci egyetemeken angolul tanuló külföldi diák Azerbajdzsánból, Egyiptomból, Irakból, Mexikóból, Nigériából és Pakisztánból, akik szintén kutatómunkájuk eredményeit mutatták be. A számbavételen a műszaki területek (anyagtudományok, biztonságtudomány, gépészet, informatikai alkalmazások, környezetvédelem, építészet, járműipar, mechatronika, mezőgépészet, vegyészet, villamosságtan stb.), a műszaki oktatás, a tudomány- és technikatörténet, az interdiszciplináris kutatások kerültek terítékre – hangsúlyozta megnyitó beszédében Bitay Enikő, a szervezőbizottság elnöke, az EME főtitkára, a Műszaki Tudományok Szakosztályának vezetője.
Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy induláskor a műszaki tudományosság magyar nyelven való művelése volt az eredeti cél, aztán az évek során az ülésszak örvendetesen kinőtte magát, ma már fontos kapocs az anyaországgal. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora szerint csak egyetlen Kárpát-medencei tudományosság létezik, ehhez kell az élő kapcsolattartás. Gyulai József (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) kijelentette: a tudományban elsődleges szerep jut az anyanyelvnek, ha ez nem nyomja el a nemzetközileg elfogadott kommunikációs úzust. Roósz András (Miskolci Egyetem) és M. Csizmadia Béla (Gödöllői Szent István Egyetem) a szakképzettségen a fiatalok számára a tudást meghaladó világnézet kialakítását érti (ide értve a humán tudástárat is), amelyben a kutatási eredményeket el kell tudni helyezni. Rajnai Zoltán (Óbudai Egyetem) és Danyi József (Kecskeméti Egyetem) szerint van utánpótlás a kutatómunkában, amit a fiatalok szívesen vállalnak.
Az EME nevében Sipos Gábor Gr. Mikó Imre-emléklapot adományozott Roósz Andrásnak az erdélyi magyar műszaki tudományosság szíves és kitartó támogatása elismeréséül.
Délelőtt plenáris előadások hangzottak el, és – kiemelkedő kutatási tevékenységéért, sikeres előadásaiért – Maros Dezső-díjban részesítették Máriás Nimród fiatal hőerőgépész mérnököt. Délután a szekció-előadásokon összesen 163 szerző 95 munkáját mutatták be, amit konferenciakötetben jelentettek meg, de a tanulmányok külön-külön is elérhetők online az Erdélyi Digitális Adattárban (eda.eme.ro/handle/10598/29716).
Szabadság (Kolozsvár)

A folyton újra- meg újrakezdő társulat – idén tízéves az Aradi Kamaraszínház
Az idén tízéves Aradi Kamaraszínház eredményeit értékelte a Krónikának Tapasztó Ernő, a társulat alapító-igazgatója. Mint fogalmazott, a csapat munkáját összhang és folyamatos újrakezdés jellemzi.
„Idén szeptember 10-én lesz tízéves az Aradi Kamaraszínház, már azt nagy dolognak tartom, hogy létrejött és sikeresen működik" – mondta el a Krónikának Tapasztó Ernő, a teátrum alapító-igazgatója. Úgy fogalmazott, az elmúlt tíz évben komoly sikereket értek el szakmailag, egyes előadásaikat a kezdetektől a mai napig játsszák.
Magyarországi társulatokkal való együttműködés
A társulat által létrehozott produkciók jó része magyarországi színházakkal való együttműködés eredményeképpen született. „Ennek egyszerű oka van, hiszen közel vagyunk a magyar–román határhoz. Ugyanakkor kis költségvetéssel és kis számú személyzettel rendelkező színház vagyunk, a magyarországiakkal való közös munka révén pedig számos helyre eljutnak a produkcióink. Ebben a hónapban például Aradon kívül Tatabányán, Békéscsabán, Szegeden, Győrben is játszottunk és játszunk, tehát 4 előadásunk megy öt helyszínen" – ecsetelte Tapasztó Ernő.
Összesen 13 előadást kínál a jubiláló Aradi Kamaraszínház 2017-ben, a nézők viszontláthatnak ismerős színészeket, társulatokat, számos vidám, zenés produkció került a repertoárba, de helyet kap a klasszikus műfaj is. Tapasztó Ernő azt is elmondta, a csapat tulajdonképpen „vegyes" társaság, például a társulat vezető színésze, Harsányi Attila miskolci, Tege Antal békéscsabai, Éder Enikő Aradon és Temesváron is játszik, a színészgárda együttműködéseképpen pedig nagyon jó előadások születnek. Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közösen Tömöry Péter Európa, édes hazám című darabját állítják színpadra, az előadásban Tapasztó Ernő is játszik. Az ősbemutatót április 8-án tartják Székesfehérváron, és 11-én Aradon.
Összhang és direkt kommunikáció
Tapasztó Ernő kiemelte, az Aradi Kamaraszínház nagyon sokat köszönhet a város alpolgármesterének, Bognár Leventének, aki mindig is támogatta a teátrumot, az ő segítsége nélkül nem érhette volna el eredményeit a társulat. „Komoly sikereket értünk el az elmúlt tíz évben, a színházi szakma, a kritikusok egyre elismerőbben nyilatkoznak az előadásainkról. Ami a társulat mozgatórugóját illeti, azt hiszem, egyfajta »őrület«, állandó elégedetlenség és esztétikai barbarizmus az, ami bennünket továbbvisz. Megpróbáljuk magasra rakni a lécet, és mindig át is ugrani" – mondta Tapasztó Ernő. Hozzátette, a csapat nem folytatja, hanem mindig újra- meg újrakezdi a munkát, hiszen a színészek jól ismerik már egymást, a kezdetektől nagyjából ugyanazok játszanak a társulatban, és természetesen akad olyan is, aki belecsöppen és aztán kimarad a munkából.
„Kemény munka folyik nálunk, az is jó, hogy ismerjük a saját korlátainkat, soha nem hazudunk egymásnak, nem szépítjük a dolgokat. Nem vagyunk sem szerények, sem pedig álszerények. Azt hiszem, folyamatos újrakezdés jellemez minket egy állandóan átmeneti állapotban, az előadásaink pedig nem válnak rutinszerűvé. Ahhoz, hogy a produkció megteremtse önmagát, komoly összhangra van szükség, és ez működik nálunk" – mondta az igazgató. Hangsúlyozta, az is lényeges a csapat munkáját illetően, hogy nincs hierarchia, fölé- meg alárendeltség náluk, kiiktatják a mellékszálakat, és a direkt kommunikáció segíti őket abban, hogy jó előadások születhessenek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Tanácskozás és megemlékezés Rákóczi koráról
Április 28-án tudományos tanácskozásra és megemlékezésre került sor Szatmárnémetiben II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelme címmel. A rangos rendezvényen előadást tartott dr. Fleisz János nagyváradi történész is.
A rendezvény főszervezője a szatmárnémeti Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Rákóczi-szabadságharc egyike az olyan eseményeknek, amely egy táborba gyűjtötték a különböző társadalmi, vallási és etnikai kötődésű embereket, emiatt a szabadság szeretet mellett máig aktuális üzenete van: megfelelő vezető esetén létrejöhet a széles társadalmi összefogás a közös célokért.
Az Erdélyi Magyar Művelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében létrejött rendezvényen mintegy 12 tudományos előadás hangzott el. Mellette színvonalas művészeti eseményekre, bensőséges koszorúzásokra és baráti beszélgetésekre került sor.
Az előadások fő kérdései az egyes területeken végbemenő események, a kutatás nemzetközi, országos és helyi eredményei, lehetőségei, különböző szintű együttműködések kialakítása volt. Szatmárnémetiben a megyei múzeum dísztermében többek között Csatáry György és Zubanics László (Beregszász) Balogh Béla (Nagybánya), Czigány István és Mészáros Kálmán (Budapest), Kónya Péter (Eperjes), Molnár Sándor (Vaja), Gyulai Éva (Miskolc), illetve Keresztesi Csaba, Mandula Tibor, Póti Eduárd-János, Kereskényi Sándor (Szatmárnémeti) tartottak előadást. Dr. Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, az EMKE alelnöke Nagyvárad és környéke a Rákóczi-szabadságharc időszakában (1703–1711) című előadását mutatta be. Ebben értekezett Nagyvárad és Bihar helyzetéről a szabadságharcban, a helyi eseményekről, illetve a váradi vár elhúzódó ostromának menetéről és a város szituációjáról a szabadságharc után. Kitért arra a kettős helyzetre, hogy a váradi várat nem sikerült elfoglalni, a várost pedig hol egyik, hol a másik tábor pusztította, a váradiak szabadságszeretete mégis a fenntartotta Rákóczi szabadságharc kultuszát, hiszen például a 20. század elején a város főutcáját Rákóczi útnak nevezték el. Összességében, a Rákóczi-kutatást tovább fejlesztő, a kuruc-kor néhány alapvető kérdését új megvilágításba helyező tanulmányok, hangzott el.
Másnap, április 29-én, szombaton „Az élő Rákóczi” néven immár 28. alkalommal megrendezett majtényi megemlékezésre került sor. Külön színfoltja volt az idei rendezvénynek, hogy a Kárpát-medence egykori Rákóczi-birtokainak jelenlegi megye vezetői is részt vettek a megemlékezésen. A nagyszabású rendezvény sorozatot jövőre is megszervezik.
F. J. Nagyvárad / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egy híres-neves nemesi csaláról
A Miskolczi család eredetéről, múltjáról és jelenéről tudhattak meg többet mindazok, akik eljöttek a család leszármazottjának csütörtök esti előadására, mely a PBMET szervezésében, a várban zajlott.
Dukrét Géza, a  Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mint elmondta, az előadás a híres családokat bemutató sorozaton belül zajlik,  s a híres Miskolczi családról nem más, mint a család leszármazottja, Miskolczi Lajos fog előadást tartani.
A Miskolc-nemzetség Borsod vármegyének tősgyökeres nemzetsége, melynek első ismert tagja Kálmán király idejében Borsod vármegye főispánja volt – mondta el ismertetője során a 84 éves Miskolczi Lajos. Mint elhangzott, a régi nemzetség egyik ága a királyi házzal is rokoni összeköttetésben állt, III. Béla a nemzetség egyik tagját, Domokos bánt rokonának nevezte – s ő alapította meg később a kéthelyi apátságot. Mivel a Miskolcz név egykor személynév gyanánt szolgált, alig lehet kétséges, hogy a nemzetség megalapítója olyan Miskolcz nevű főúr volt, aki a mai Miskolc helyén telepedett le és amelyet róla neveztek el. A nemzetség tagjai a csatatéren is kitűntek – ezt az előadó példákkal is illusztrálta.
Jeles személyek
A Miskolczy nevet a XIV. század második felében már olyan sok család használta mint nemesi előnevet, vagy származási helyüket jelölő vezetéknevet, hogy innentől szinte lehetetlen az ősi Miskolczy nemzetségből való származásukat kimutatni. A Miskolczy nevet először István (1575-1645) Gyulay Katától született gyermeke, Gáspár tartotta meg; a Miskolcziak időközben más megyékbe is elszármaztak – később szó esett a mezőtelegdi, és a micskei Miskolczy családról – előbbi címere a pajzs kék udvarában zöld halmon álló és szárnyait repülésre táró fehér galamb, csőrében fehér gallyal.
A későbbiekben elhangzott: a Miskolczy családok sok tanult embert adtak az országnak, fő- és alispánokat, szolgabírókat, ügyvédeket, orvosokat, katonatiszteket, papokat, jegyzőket, politikusokat, mérnököket. Különösképp Bihar, Szatmár, Szilágy, Hajdú vármegyékben, később Budapesten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagybányán voltak jeles vezető emberek. A Miskolczy nemzetségből származó bihari ágat Miskolczy István solmlyai várkapitány alapozta meg 1679-ben. Az előadó bemutatta a leszármazottakat egészen a XX. századig.
Ezt követően az előadó Lakos Lajos levéltárosnak a Szabadság 1905 évi számában megjelent cikkét olvasta fel, melyben a levéltáros kifejti, hogy megyénk ősrégi családja, a Miskolczy család már Attila idejében is létezett, sőt, meg is előzte – tulajdonképpen maga Attila is ezen nemzetségből valónak tekinthető, a Miskolczy név ugyanis a Mikse névből alakult ki az idők során.
Az előadás végén beszélgetés alakult ki a jelenlévők között – szó esett többek között dr. Miskolczy Dezső orvosprofesszorról, a marosvásárhelyi orvosi egyetem megalapítójáról. Dukrét Géza elmondta, hogy Miskolczi Lajos kutatásairól könyvet jelentetnének meg – ehhez azonban szükséges lenne, hogy rendszerezze a rengeteg összegyűlt információt, adatot. A jelenlévők arra bíztatták a család leszármazottját, hogy mihamarabb fogjon hozzá.
Neumann Andrea
erdon.ro

Személyes, de mégis egyetemes „léleksanzonok”
Demény Péter költő, Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellista közös előadását a nagyon személyes fájdalom találkozása hozta össze. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban csütörtökön, két alkalommal játszott Lélekcsönd című előadást Demény Péter szövegei alapján Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellista, zeneszerző hozta létre. A második előadást követően a három alkotóval Dimény Áron, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja beszélgetett a színház emeleti előcsarnokában.
Az előadás motívuma a találkozás, de a létrejöttét is az jellemzi, derült ki a beszélgetésen. Salat Lehel Miskolcra költözése után fél lábbal azért Kolozsváron szeretett volna maradni, ezért indította el a Találkozások című előadássorozatát, amelyben erdélyi költőket mutatott be a miskolci közönségnek. Ennek eredményeként dolgozta fel Demény Péter költészetét is. A színművész szerint „véletlen találkozások mentén alakult az előadás”.
A produkció Salat Lehel kezdeményezésére jött tehát létre, ő kérte fel Demény Péter költőt, hogy írjon neki sanzonszövegeket. A színművész úgy képzelte, a kész szövegeket majd egy zenész ismerőse megzenésíti.
– Megkértem Pétert, írjon sanzont az alázatról, rövid időn belül érkezett is a szöveg. Néha egyszerre több témát mondtam, ő pedig sorra küldte a szövegeket – ecsetelte a munkafolyamat kezdetét a színművész. – Beköltöztem Péter lelkébe. Olyan szövegeket írt, ami én vagyok. Mindeközben Péternek jelentek meg különböző kötetei, azokból is vettem át szövegeket – mondta Salat Lehel.
A kész sanzonszövegek megzenésítését végül egyetlen zenész ismerőse sem akarta elvállalni, így a színész Márkos Albert csellistát kereste fel, akinek munkásságát, zenei tehetségét már ismerte.
– Saci [Salat Lehel, szerk.megj.] adott nekem egy paksaméta szöveget, többet, mint amennyit ma hallottak, majd megkért, írjak belőle sanzonokat. Ám a szövegek nem inspiráltak erre engem, így nem sanzon lett belőle, hanem az, amit ma láttak, hallottak – mondta Márkos Albert.
Dimény Áron szerint az előadásra erős zeneiség jellemző, amely nem csak a csellónak tudható be, hanem a szövegre és szövegmondásra is jellemző a zeneiség.
Márkos Albert megjegyezte: a szöveg és zene viszonya régóta foglalkoztatja, ám ez az előadás eltért mindentől, amit eddig tapasztalt ezen a téren, hisz ez sokkal személyesebb, mélyebb. A kész szövegeket Salat Lehellel közösen kezdték el „gyúrni”, megtalálni azok színpadi formáját, tökéletes sorrendjét, íveket építeni, illetve rálelni a zene, zenész és cselló szerepére.
– A cselló ebben az előadásban a hiányzó nő, a szövegekből hiányzó erotika, a cselló képviseli a színpadon azt, amit a költő nem ír le – mondta Márkos Albert.
A zenét hét akkordra építette, Krisztus utolsó hét szavára alapozva. Ezeket az akkordokat ismételgeti különböző stílusokban, néha jazzként, néha tangóként szólalnak meg. A zene nagyon precíz, összetett, ám emellett az előadás nagy szabadságot is biztosít a zenésznek.
„Egyszerűség és önző személyesség jellemzi az előadást” – mondta Dimény Áron, ennek kapcsán Demény Péter kifejtette: a személyes fájdalma került ki a nagyvilágba, azzal a céllal, hogy majd lesz belőle valami,és ez a „valami” lett belőle. Ám nem csak a költő személyes fájdalmait dolgozza fel az előadás, Salat Lehel is kitárulkozik a színpadon.
– A játéktér úgy van kialakítva, hogy amint bejön a néző, a mi terünkbe „lép be”. Mi már benne vagyunk a térben, fent vagyunk a „színpadon”, így közelebb kerülhetnek hozzánk a nézők úgy, hogy még el se kezdődött az előadás. Minden nézőt fogadok és befogadok – jegyezte meg az előadás személyességével kapcsolatban a színművész.
Dimény Áron hozzáfűzte: úgy érezte, a három ember a színpadon nem akar megfelelni senkinek, nem akar se vastapsot, se kritikát, csak ott akar lenni a pillanatban.
– Ez nekem terápia. Nem adok elő semmit, csak megpróbálok létezni abban, ami már egy történet, nem önmagamat, hanem a lelkemet adom. Az előadásban önmagammal tudok szembenézni, saját magamat járom végig – mondta Salat Lehel.
Demény Péter szerint hiába épül nagyon személyes tapasztalatokra és fájdalomra az előadás, a felcsendülő „léleksanzonok” mégis egyetemesek.
– Ezek univerzáliák az előadásban: a boldogtalanság, csalódás, boldogság, szerelem, döntés, döntésképtelenség. Mindenki érti, hogy miről beszélnek a színpadon, abban a térben. De mégsem tudsz bárkivel dolgozni ezeken az univerzáliákon. Mindenki érzi ezeket, de nem ugyanúgy – mondta el a költő, aki később kifejtette: a személyesség nem befolyásolhatja a művészeket abban, amit csinálnak, nem süllyednek egy bizonyos szint alá, és ezért igazán mestermű a Lélekcsönd, mert három „mesterember” közös munkája.
– Én abban hiszek, hogy a szavaknak helyi és érzelmi, lelki értéke van, és ezeknek az értékeknek nagyon a tudatában kell lenni. Nem azt jelenti, hogy én fűrészport rágok versírás közben, azt jelenti, hogy nem vagyok öntudatlan. Ez választja el a profit a dilettánstól, hogy a profi végig tudja, hogy mit csinál. Ezt a feszültséget szeretem a versírásban, különben, hogy írtam volna én sanzonszövegeket – fejtette ki a költő, aki megjegyezte, hasonló tudatosság jellemző Salat Lehelre és Márkos Albertre is. A tudatosság kapcsán a csellista elárulta, nincs ebben semmi misztikum, csak koncentráció
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetegyesítés az irodalomban
Ötödik találkozóját tartják ezen a héten a Rákóczi Szövetség és a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének közös szervezésében a külhoni és a magyarországi irodalomtanárok. A helyszín ugyanaz, mint az elmúlt heti történelemtanár-találkozón: a Várpalotától néhány kilométerre fekvő gyönyörű Királyszállás.
Az ilyen és ehhez hasonló egyhetes együttléteken a szakmai eszmecserén, feltöltődésen van a hangsúly, de a tanári hivatást gyakorlók számára a legkevésbé sem közömbös, hogy szakmai tevékenységüket milyen társadalmi, politikai klímában folytatják. Ezért is gondoskodik a Rákóczi Szövetség mindig arról , hogy politikus, gazdasági vezető is legyen az előadók között.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, amikor csak feladatai engedik, eljön a Rákóczi Szövetség szakmai táboraiba, hiszen alelnöke is a Szövetségnek. Mint elmondta: közvetlenül tapasztalhatta, hogy a megalakulásakor még csupán a Felvidékre fókuszáló szervezet hogyan tudta fokozatosan kiterjeszteni tevékenységét az egész Kárpát-medencére, szerencsésen összefogva, egyeztetve a külhoni és a hazai irányt.
Rátérve a külpolitikára, vázolta a Közép-európai helyzetet, azt az intenzív külpolitikai szakaszt a külkapcsolatokban, amely a térséget az utóbbi időben jellemzi. Foglalkozott Trump amerikai elnök és a visegrádi négyek találkozójával, Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatásával, a régió nemzetközi felértékelődésével, visszatért Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédére, és szólt a migrációról, amely a népesség- és kultúracsere veszélyét jelentheti Európának.
„A mi Európa iránti elkötelezettségünk nem kíván magyarázatot, szétszakítva, több országban élünk, ezért számunkra a nemzetállami szuverenitás abszolutizálása nem jelent jövőképet. A külhoni magyarsággal való kapcsolat két pillére, a nemzetegyesítés és autonómia vonatkozásában az utóbbi időben a gazdasági programokon volt a hangsúly. Uniós forrásból sikerült elindítani a határ-összeköttetési pontok fejlesztését, csak Szlovákiával 26 ilyen van folyamatban, határátkelőhelyek, Miskolc-Kassa autópálya, komáromi híd, Ipoly-hidak. A többi irányban is az összeköttetés fejlesztésén van a hangsúly, kiegészülve regionális gazdasági fejlesztéssel, Délvidéken és Kárpátalján kis- és közepes gazdaságoknak, családi vállalkozásoknak nyújtott segítséggel, hogy versenyképessé válhassanak. Az ezekhez kapcsolódó, részben már el is indult hitelprogrammal együtt mintegy tízszeresére növekedett az anyaország által nyújtott források értéke. Mindez nem jelenti azt, hogy az oktatás, a kultúra és a hagyományos nemzetpolitikai területek ne élveznének továbbra is kitüntetett figyelmet. Például az óvoda- és bölcsőde-program, amelynek keretében 17 milliárd forint megy a határon túlra. Ez kiegészülve a Rákóczi Szövetség hagyományos beiratkozási és egyéb támogatási programjával, érzékelhető, hogy a magyar identitás megőrzésének célját segítik elő, mégpedig minél korábbi életszakaszban, már a bölcsődénél és az óvodánál. Mert ha egy gyerek az általános iskolát többségi nyelven végzi el, akkor már nehéz megakadályozni, hogy végigmenjen az asszimiláció útján.”
A szakmai program Takaró Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének Arany Jánosról szóló nagyhatású és gondolatébresztő előadásával kezdődött. Végigkísérve a 200 éve született költő pályáját, szinte minden állomásánál olyan adatokra, összefüggésekre, a művek olyan mélyrétegeire világított rá, amelyek jó része az irodalomtanárok számára sem volt ismert. Például az, hogy a költő 6-7 éves gyerekként már 35-40 zsoltárt tudott, s mikor társai a betűvetést tanulták, ő már elolvasta a Károli Bibliát. Mikor nagyszalontai jegyző volt, geometriát és jogot tanult, hogy tudjon segíteni a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban illetve peres ügyeikben. Takaró Mihály példákkal illusztrálta, hogy Arany balladáiban a költő egész életbölcsessége összpontosul, és mindegyik középpontjában a legfőbb morális kérdés: a bűn és bűnhődés kérdése összpontosul. Vagy: a Toldi trilógiában nem a történet a lényeg, hanem a nemzeti sorskérdések, a régi és új nemzetfogalmak tisztázása. A nép nemzetté válásának jelképe a Toldi, mint ahogyan a Toldi estéje a nemzeti hagyomány és korszerűsítés, magyarság és európaiság dilemmájával a legmaibb mű az irodalomtörténész szerint, aki ezzel kapcsolatban Babitsot idézte: a magyarságot nem politikai nézetek, hanem műveltsége köti Európához.
A nagy tapssal kísért előadás után arról a szó szoros értelmében súlyos könyvről kérdeztük Takaró Mihályt, amelyet ő szerkesztett. A kötet példányai még fóliaborításban sorakoztak a fal mellett, ahogyan a felvidéki Méry Ratio Kiadó szállította. Címe: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig.
„Öt éve azt a célt tűzte ki vezetésemmel a KMKE, hogy létrehoz egy olyan új irodalomtörténetet, amely arra az elvre épül, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence. Ugyanis Trianonban nemcsak a nemzettesteket szakították le Magyarországról, hanem megszűnt az a kommunikációs lehetőség, amely ezeket a nemzettesteket kulturálisan összeköthette volna. 1920 után például egy délvidéki iskolában nem taníthattak többé Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken született műveket. A Kis-Magyarország vagy anyaország irodalmát megismerhették, bár e tekintetben sem volt mindegy, hogy az iskola szerb, román vagy csehszlovák uralom alá került, vagy később szovjet uralom alá, gondolok Kárpátalja hányatott sorsára.
A határon túli magyarság mindenütt saját választ adott a maga kisebbségi létére. Erről szól az 1920 utáni kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, erdélyi irodalom. Ez a kötet tesz először kísérletet arra, hogy amit hetven éve meg kellett volna írnunk, azt most öt év munkájával helyrehozzuk. Így született meg ez a több mint 800 oldalas könyv, amelynek utolsó 300 oldala szöveggyűjtemény. Magyar tankönyvekben sosem szereplő felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi írók életművét lehet megismerni, olyanokét, akiket Magyarországon sem olvasnak vagy tanítanak. Ha azt mondom, hogy Kovács Vilmos, nem biztos, hogy tudja valaki, hogy Kárpátalja egyik legnagyobb alakjáról van szó. Vagyis a mi célunk az, hogy megteremtsünk egy közös Kárpát-medencei műveltségi sztenderdet. Amit a politika és a hatalom nem tud megtenni, azt a kultúra megteheti. Ez a könyv az irodalomban valósítja meg ezt az egységet, s mivel a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének kétszáznál több tagja van, vélhetően szeptembertől nagyjából négyszáz határon túli magyar osztályban kezdik tanítani azokat az írókat, költőket, akiket még soha nem tanítottak.”
Nyilván a magyar pedagógusoknak meg kell harcolniuk azért, hogy a többségi állam tanterveiben helyet, vagyis óraszámot kapjon a Kárpát-medencei magyar irodalom.
Nem volt, nem is lehetett célunk egy olyan irodalomtörténet és hozzá tanterv megalkotása, ami egyetemes, hiszen Ukrajnában 11 osztályos az iskola, míg a többi országban 12. Nemzeti alaptanterv mindenhol van, az nem írható felül egy magyarországi kezdeményezéssel. De van az a sáv, amelyet kitölthetne ez a könyv. Minden országban megvan ugyanis a kisebbségi irodalom tanításának a lehetősége. Továbbá vannak úgynevezett szabad sávok. Három éven át kutattuk, hogy egyes országokban milyen mozgásteret adnak a tantervek úgy, hogy törvényt ne sértsen egyetlen tanár sem, ugyanakkor mégis taníthasson Kárpát-medencei magyar irodalmat. Megtaláltuk ezeket a sávokat és lehetőségeket, és erre készítjük fel már ötödik éve a tanárainkat. Ez a hét is arról szól, hogy a könyv egy-egy szerzője kiválaszt egy-egy írót, költőt és bemutatót tart tanártársainak abból, hogy ő hogyan tanítaná. Nyilvánvalóan a 21.században vagyunk, a mai modern oktatási eszközöket is bevetve folynak a bemutatók ennek a könyvnek az alapján.
Egyik alapelvem, hogy mindent tanítok, amit hasznosnak tartok, de semmit, amiről úgy gondolom, tapasztalom, hogy rombolja a lelket, a szívet.
Cservenka Judit / Felvidék.ma

Pro memoria – idézetek Kántor Lajos sajtónyilatkozataiból
Meggyőződésem, hogy a Korunknak nemcsak tekintélyes múltja, de jövője is van. Itt egy gondolkodásmódról van szó, amely messze túlmutathat az erdélyi problémákon, s amely szerintem a magyarországi szellemi életben és sajtóban is ritka. Ez egyféle túlemelkedni akarás a pártszempontokon és a különböző műhelyek egymás elleni acsarkodásán. S ez a magatartás, amelyet belőlünk a helyzet kényszerít ki, modell értékű lehet, és a világ számára is hasznos. A Korunk nem egyszerűen egy kolozsvári, romániai magyar folyóirat, de olyan folyóirat, amelyet a világon bárhol olvashatnak, és talán érdemes is olvasni.”
(A Hét, 1998. március 19.)
„A mi viszonylatunkban nem szabad elfelejteni: addig, míg nincsenek igazán demokratikus feltételek az országban, mindig megvan az etnikai manipulálásnak és a kijátszásnak a veszélye, addig az egységnek a megőrzése prioritás. Elnökségi tagként is kiálltam ezért, ma is azt vallom, hogy szükség van még erre az egységre. Bármennyire nagy az ellentmondás az érdekszövetség és a politikai képviselet között, még mindig össze kell valahogy egyeztetni az igényeket, egyébként nincs meg a súlyunk. Tény, hogy az érdekvédelem politikai szinten valósítható meg. Ez magyarázza és indokolja, hogy a kettősség mindmáig fennáll. (…) Tehát nem mondanám magam csalódottnak. Az RMDSZ nem tett csodát, de valamit javított a romániai magyarság helyzetén. És a közérzetén. Az, hogy a kezdeti célokból és követelésekből mennyi valósult meg, nem hiszem, hogy pusztán a radikális vagy mérsékelt vezetés kérdése, hanem nagyon nagy mértékben a lehetőségeknek a függvénye. Azok, akik úgynevezett radikális alapon azt mondják, hogy csupán azért nem valósultak meg bizonyos dolgok, mert valakik nem képviselték eléggé következetesen, azok énszerintem erősen tévednek.” (Szabadság, 2000. január 12.)
"Kampány-vállalkozások helyett normalizálásra, normalitásra volna szükség, semmiképpen nem a feszültségek fokozására. Honos-hontalan című, 1997-ben (Miskolcon) megjelent kötetemben idéztem Kós Károlytól ezt a mondatot: „Most azonban leteszem a pennát, mert még keserűséget talál a papírra szántani, és nem akarom megzavarni a nemzet ünnepét.” Igaz, most nem ünnepel a nemzet, hanem belső konfliktusokkal, pártharcokkal teli időket él – mégsem a keserűségek kiöntésének van az ideje. Inkább az újragondolásoké, az építésé. Az EU-ba bekerült Magyarország és az egész magyarság közös érdekei újragondolásának az ideje. A magyar kormány elérte, hogy az európai alkotmányba bekerüljön a kisebbségi jogvédelem; következésképpen gyakorolnia kell ezt a maga politikájában, magyar művelődéspolitikájában is. A hírek szerint szó van a nemzetstratégiai elvek kidolgozásáról. Kérem, eközben ne feledkezzenek meg Kós Károlyról. Hasonlóképpen gondoljanak rá a politikai gyakorlatban is.” (Szabadság, 2004. november 9.)
„Több RMDSZ-kongresszuson is elmondtam, hogy Kolozsvár stratégiai fontosságú kérdés, s ma azt hiszem, még inkább az. Mindent meg kellene tenni azért, hogy Kolozsvár múltját, jelenét és jövőjét átgondoltan szolgáljuk. Sok meglévő intézményünknek jól és lehetőleg összehangoltan kell működnie, s a sajtónak is tudomást kell vennie arról, ami ebből a szempontból fontos, s aminek PR-értéke is van.”
(Szabadság, 2005. január 26.) Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld, a borvíznagyhatalom (Konferencia az ásványvizekről)
A Kárpát-medence ásványvizei címmel tartanak nemzetközi tudományos konferenciát immár 13. alkalommal, ezúttal – első ízben – Sepsiszentgyörgyön. Az előadások pénteken lesznek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanulmányi központjában. A rendezvényről a konferencia három társelnöke közül ketten, Máthé István, a Sapientia EMTE docense és Nagy József, az Aquasic Egyesület igazgatója, valamint Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tartott beharangozó sajtótájékoztatót tegnap a megyeházán.
Tamás Sándor örömét fejezte ki, hogy a tudományos konferencia helyszínéül Háromszéket, Sepsiszentgyörgyöt választották, hisz, mint mondta, ez büszkeség forrása, ugyanis Székelyföld Európa borvíznagyhatalma. Csupán Háromszéken több mint 600 borvízforrást tartanak számon. Ilyen térség Kovászna Vajnafalvával együtt, Bálványos és a Felső-Olt mente. Románia ásványvizeinek harmada Székelyföldön található. A cél, hogy a gyógyvizes kezelőközpontok működtetésével és a népi feredők használatával párhuzamosan az ásványvíz turisztikai és gazdasági vonzatát is fellendítsék.
Az elnök felemlítette: a megyeháza korábban kiadta Kisgyörgy Zoltán Háromszéki borvizeskönyv című kötetét, ez alkalomra az Incze Réka, Jánosi Csaba, Kisgyörgy Zoltán és Tatár Márta szerzőcsoport Székelyföldi mofettás könyv – Gyógygázok az egészség szolgálatában című kiadványa látott napvilágot. Ugyanebben a sorozatban előkészületben Nagy Botond A háromszéki ásványvizek hőskora című tanulmánya, valamint Kisgyörgy Zoltán nagy címkegyűjteményének albuma.
Nagy József elmondta, fontosnak tartották, hogy Háromszék is bekapcsolódjék szervezőként egy ilyen nemzetközi tudományos konferenciába. Nem utolsósorban azért, mert a Kovászna megyei borvízipar visszaesett, és hátha felkeltik potenciális beruházók érdeklődését. Ugyanis a régi nagy töltödék közül a bodoki és a málnásfürdői zárva áll, a bibarcfalvi éppen csak döcög. Jelenleg palackozás folyik Szentkatolnán, és gyógyvizet töltenek Előpatakon, Málnásfürdőn és Sugásfürdőn. A konferencia szakmai részéről Máthé István beszélt. Előzményeiről elmondta: a Sapientia és a magyarországi Felszín Alatti Vizekért Alapítvány közösen indította a sorozatot, ennek ötletgazdája néhai Makfalvi Zoltán csíkszeredai geológus. 2005 őszén szervezték az elsőt. Fő céljuk volt a szakembereket megszólítani. 2006-ban úgy döntöttek, minden második évben Magyarországon szervezik, aztán Szlovákia is bekapcsolódott. Hétszer tartották Csíkszeredában, négyszer Miskolcon, egyszer Mohácson, a felvidéki Herlányban és egyszer Herkulesfürdőn, most Sepsiszentgyörgyöt választották.
A főszervező ismertette: a rendezvény célja szakmai fórumot biztosítani azoknak a szakembereknek, akik a Kárpát-medencében ásványvizek feltárásával, kutatásával, tanulmányozásával, hasznosításával és védelmével foglalkoznak. A konferencia témakörei: ásványvíz és közegészségügy, az ásványvizek geokémiája, biológiája, az ásványvizek kutatása, feltárása, védelme, a gyógyvizek, termálvizek hasznosítása, a geotermális energia mint az ásvány- és gyógyvízfelhasználás mellékterméke, az ásványvíz palackozása, balneológia és egészségturizmus. Eddig mintegy 75-en jelentkeztek, 35–35-en Magyarországról és Romániából, öten Szlovákiából. Tizennyolc előadás hangzik el, ezekből konferenciakötetet szerkesztettek, és tegnap a frissen kikerült könyvet már kézbe is vehették az érdeklődők. A konferencia nyitó előadását Kisgyörgy Zoltán tartja Háromszék mint ásványvíz- és szén-dioxid-nagyhatalom címmel. Értekezik még többek között Gyila Sándor a kovásznai ásványvizek és szén-dioxid-feltörések geofizikai paramétereiről, Incze Réka a Kovászna megyei mofettákban feltört gázok radonösszetevejőnek gyógyhatásáról, Tatár Márta a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórházban végzett kutatások és ötven év tapasztalata alapján a szénsavas ásványvízfürdők szerepéről a szív-érrendszeri betegek rehabilitációs kezelésében, Sikó-Barabási Sándor a torjai Büdös-barlangról. Ugyanakkor bemutatják a mofettákról szóló, frissen megjelent könyvet. A konferenciát szombaton szakmai kirándulás zárja. Ellátogatnak Bálványosfürdőre az Apor lányok feredőjéhez, a torjai Büdös-barlanghoz és környékére, a Grand Hotel Bálványos wellnessközpontjába, a Szent Anna-tóhoz és a Mohos tőzegláphoz. A tegnapi tájékoztatón felmerült: ha Székelyföld borvíznagyhatalom, mégis mivel magyarázható a háromszéki töltödék hanyatlása? A tanácselnök a romániai privatizációs rendszerre mutatott, és arra, hogy olyanok kezébe kerültek a borvíztöltödék, akik nem megfelelően működtették azokat. A megyeháza meg szerette volna vásárolni a bodoki palackozót, ám a hazai törvénykezés ezt nem tette lehetővé. Ugyanis önkormányzatként nem ajánlhattak többet, mint a hivatalosan felértékelt ár, így idegen kézbe került a gyár, s azóta sem indult újra.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kerek évforduló Olasziban
A nagyvárad-olaszi református templom felépítésének 230. évfordulóján ünnepi istentisztelet, könyvbemutató és emléktábla avatás zajlott.
Amint Veres-Kovács Attila lelkipásztor a vasárnapi istentiszteleten bevezetőként elmondta, többszörösen is ünnepelnek vasárnap délelőtt a nagyvárad-olaszi református templomban, hiszen 230 éve épült meg a templom, s ennek alkalmából bemutatták Dr. Pálfi József nagyvárad-réti lelkipásztor, a Partiumi Keresztény egyetem rektorának Keresztesi József templomépítő prédikátorról írt könyvét, továbbá azt a három emléktáblát is felavatták, mely a templom összes tiszteletesének nevét megörökíti. A nagyvárad-réti lelkipásztor rendhagyó igehirdetése következett, melynek során Keresztesi Józsefnek, a várad-olaszi templom egykori tiszteletesének 1786-ban írt igehirdetését olvasta fel, melyben csak az archaikus kifejezéseket helyettesítette.
Noéról szólt
Az ige Noéról szólt, akinek Isten szólt – akkor az orákulumok ideje volt, most viszont Isten a Szentírás által tudatja velünk akaratát, s az ő döntését csak az nem látja, aki nem akarja. Isten nem rekesztette ki a többieket, hiszen ők is építhettek volna bárkát Noé után, de ehelyett kinevették intéseit, s így ők maguk tették magukat menthetetlenné. Lett volna idejük, hiszen a bárka száz évig épült, de elvesztek, mert bezárták füleiket minden jótanácsra. Hasonlóság van közöttünk és e történet szereplői között, hangzott el, hiszen az eklézsia is egy bárkácska, mely azért épül, hogy Isten tiszteltessék és az ő szava prédikáltassék. Mégis, vannak, akik a templom építését akadályozzák – s akiknek a képmutatása nem is derült volna ki másképp. S ez a templom még többeket fog kárhoztatni. „Ne keményítsétek meg szíveteket, meg ne csaljátok magatokat, ha földi bíró nem is vádol benneteket, ne gondoljátok, hogy nincs okotok a félelemre” – hangzott a több mint két évszázaddal ezelőtti igehirdetés szövege. Az ünnepi istentisztelet könyvbemutatóval folytatódott.
A kötet címe „Bátor szívvel és okos ésszel Isten nyája körül…”, s annak a Keresztesi Józsefnek az életét mutatja be, aki a várad-olaszi templomot felépíttette. Mint elhangzott, az 1748-ban született templomépítő prédikátor polihisztor volt, nemcsak teológus, hanem történész, nyelvész is, aki a numizmatikát is művelte, e mellett egyben költő és író. Élete során rengeteget alkotott, kéziratait Kolozsváron, Budapesten, Debrecenben, Sárospatakon, Prágában őrzik. Nagyon sok munkája maradt kézirat formában, s ezek értelmezése, megjelentetése nagy munka lenne.
Nehéz időszak
Dr. Baráth Béla Levente szólt a korszakról is, melyben Keresztesi József élt, s arról, hogy – amint a kötetből is kiderül – a tehetséges fiatalember Veszprém mellett született, Miskolcon járt gimnáziumba, s a Debreceni Református Kollégiumot végezte el, majd Hajdúböszörményen volt tanító, de Hollandiában is járt egyetemre. 1784-ben fogadta el a nagyváradi állást, s egy nehéz, bonyodalmas időszakot élt át itt, melynek eredményeként felépült a várad-olaszi templom; azonban a lelkipásztor életének sikertelenségei is voltak, például kevéssel a templom felépülése előtt összeveszett a presbitériummal, s Szalacsra távozott, ahol további két évtizeden át volt lelkipásztor. Ő indította el a születési és elhalálozási anyakönyvek vezetését Váradon, de hosszútávon nem ő vezette ezeket. A kötet első része Keresztesi József életét mutatja be: naplóíró ember volt, ezenkívül latin és magyar verseket egyaránt írt. A róla szóló könyv széles, áttekintő munka, mely a források szintjén mutatja be a prédikátort.
A későbbiek során felolvasta néhány versét is – a tiszteletes Váradról való elmenetelét is versben örökítette meg, de korábban annak kapcsán is verset írt, hogy a Habsburg hatalom megszüntette a debreceni diákok hagyományos, a magyar nemzeti függetlenséget is jelképező öltözetét. Ezért a verséért utóbb majdnem kirúgták az egyetemről.
A könyv megjelenését többek között a Szalacsi, a Nagyvárad-Olaszi, valamint a Nagyvárad-Réti Református Egyházközség támogatta. Amint a kötet elején olvasható: a szerző ezzel a kötettel tiszteleg az 500 éves reformáció emléke előtt.
Három emléktábla
A könyvbemutatót követően Veres-Kovács Attila parókus lelkész elmondta: a lelkipásztorok szolgálata nélkül a 230 éve felépített templom csak lakatlan ház lett volna, épp ezért fontosnak tartották, hogy a gyülekezetek közreműködésével begyűjtsék az emlékeket, s összeállítsák a Nagyváradon valaha szolgált református lelkészek névsorát. A sehol másutt fel nem lelhető névsort három emléktáblán örökítették meg: ezeken, merített papírra írva sorakoznak az 1557-től 1660-ig, azaz a török-vészig szolgáló lelkészek nevei, illetve az 1696-tól napjainkig az olaszi gyülekezetben szolgáló lelkészek nevei. Egyúttal köszönetet mondott a szentendrei Vinczemill tulajdonosának, Vincze László mérnöknek, aki önzetlenül, ajándékba készítette el a nagy értékű emléktáblákat.
Ezt követően a parókus lelkész átadta a Czeglédi György-díjat a nagyvárad-olaszi nőszövetség képviselőjének. Mint elhangzott, a Reformáció 500. évfordulója alkalmából tartott közös ünnepi istentiszteleten jutalmazták a nőszövetséget eddigi munkájáért. Neumann Andrea / erdon.ro