Az olasz kormány meghívásának eleget téve - több ország állam- és kormányfőjével együtt - Petre Roman miniszterelnök is részt vett Milánóban jún. 8-án a labdarúgó világbajnokság megnyitóján. Petre Roman tárgyalt Giulio Andreotti kormányfővel, Francesco Cossiga köztársasági elnökkel, majd találkozott Carlos Saul Menem argentin és Collor de Mello brazil elnökkel. Petre Roman olasz üzletemberekkel is tárgyalt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 10./

"December első napjaiban a milánói törvényszék Iosif Constantin Dragan Milánóban élő, román származású, lugosi születésű dúsgazdag üzletembert, publicistát, írót fasisztának, legionáriusnak és a Ceusescu-rezsim kollaboránsának nyilvánította. A milánói per anyagában szerepel egy fénykép: Lugoson, a választási gyűlésen, Iliescu elnök mellett látható Dragan. Dragan egyre-másra jelentette meg lapjait Romániában /Europa Nova, Mileniul III., Dacia Literara/. Dragan trösztjének egyik tagja Ion Coja, a Vatra Romaneasca első alelnöke. A Romania Mare rendszeresen magasztalja Dragant, aki létrehozta a Dragan Európai Alapítványt, a Dragan Kiadó ontja a dák-trák témájú könyveket. Dragan 1942-ben a román legionárius doktrínát magasztaló könyvet írt, a hetvenes-nyolcvanas években pedig rendszeresen tárgyalt Ceausescuval, aki fogadta őt /erről tanúskodnak a Scinteia régi számai/, könyvei jelentek meg /Noi Tracii, Prin Europa stb./ . Az egyik bukaresti Dragan-lap, a Natiunea bekapcsolódott a magyarellenes kampányba. A Natiunea 19. számában maga Dragan írt, kifejtve, hogy a kommunizmus romániai térhódítása a zsidók és az irredenta magyarok műve volt. Dragan így fejezte be cikkét: "Románok, őrizkedjetek az idegenektől, akiket hazátokba fogadtok." Nyugtalanító, hogy Adrian Paunescu lapja, a Totusi Iubirea közölte: megalakult a Liga Maresal Ion Antonescu, élén Dragan áll, az Antonescu Liga megyei fiókokat is alakít. Corneliu Vadim Tudor a Romania Mare 27-es számában fenyegető hangú levelet írt Iliescu elnöknek, kilátásba helyezve: ha a románok milliós fegyvert fognak a magyarok ellen "a nemzeti ügyért", akkor nem marad más megoldás, mint a katonai kormányzás. /Barabás István: A Dragan-ügy mint kórkép. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 20./ "

A Milánóban élő Constantin Dragan az általa alapított Európai Dragan Alapítvány segítségével egyre terjeszkedik. Először a médiát hódította meg /Temesváron és Lugoson tv, rádió és újság van a birtokában/, szülővárosában, Lugoson magánegyetemet alapított. Terjeszkedését törvényszegésekkel oldotta meg. Temesvári sajtóbirodalma a magyarok által épített Magyar Házban székel. A tulajdonában levő Timpex Kft. kilakoltatási pert indított a Magyar Házban levő Heti Új Szó és a helyi RMDSZ ellen, melyet első fokon megnyert. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./

A közelmúltban 70. életévét betöltő Mátyás József festő, grafikus életművének jellemző szeletét mutatta be a Kriterion Galéria. A Csíkszeredában kiállított anyag valójában a szülőfalunak felajánlott gyűjtemény. Mátyás József állandó kiállítása 1996-ban jött létre Csíkszentmártonban, s a gyűjteményt kezelő Szent Márton Alapítvány ezt vándorkiállítással kívánja bemutatni a székelyföldi városokban. /Szatmári László: Mátyás József csíkszeredai kiállítása. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 17./ Mátyás József 1930. június 27-én született Csíkszentmártonban, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett 1956-ban. Petrozsényben telepedett le, 1971-ben Dévára költözott. Kiállított már Moszkvában, Genfben, Bécsben, Helsinkiben, Athénban, Budapesten, Torinóban, Milánóban, Buenos Airesben, Pekingben is.

"Folyik a színház-vita: Megoldódott, hogy ki a szerzője a Színházi közlemény támadások ellen (Szabadság, 2001. okt. 30.) című írásban említett közleménynek. Ugyanis a Romania Libera is lehozta teljes terjedelmében azt, de már aláírással ellátva. A művészeti vezetőségről kiderült, hogy ők egyszemélyben Tompa Gábor főigazgató úr. A Szabadság szerkesztősége nerm vállalta, hogy akár "fizetett hirdetésként" leközöljék saját költségükön (Sebesi, Madarász, Jancsó) Tompa Gábor előbb másra kent, majd aláírt közleményét. Jancsó Miklós színész visszatekintett a vitára. A "Moszkva téri színház" című írását (Szabadság, okt. 19.), humoreszknek, szatírának szánta. Gondolta, humorral búcsúzik el a kolozsvári magyar színháztól, ahol 32 évet töltött. Ez a humoreszk "támadás a színház és az egyetemes magyar kultúra európai értékei ellen" - mondta T. G. (Erdélyi Napló, nov. 6.) Jancsó humoreszkjéből kiderül, hogy Tompa nemzetellenes, állította T. G. Ezt Jancsó nem írta. Végül így lett Jancsó Moszkva téri színházából "Jancsó és társai terroristák" és "imbecilii". Jancsó szerint érdemes újraolvasni az 1999-ben megjelent Szőcs István - Tompa G. - Páll Árpád vitát. Azok a gondok, amiket Szőcs I. és Páll Á. felvetettek, ma is léteznek. "Tompa Gábor véleményem szerint minden normális mértéket meghaladó türelmetlenségről, gőgről, vádaskodásról tesz tanúbizonyságot, amikor kijelenti, hogy a (főként) Szőccsel, de nemcsak vele, hanem valakikkel is támadt vitájának és az angliai vendégszereplés sajtóvisszhangjának anyagait, május 28-án Milánóban, mint a testület frissen választott tagja, esetleg az Európai Színházi Uniójának Tanácsa elé terjeszti, és ezt a címet adja neki: "Fasizmus a nemzeti kisebbségi kultúrában". (Szabadság, 1994. máj. 24.) - írta Páll Árpád. Évekkel ezelőtt látott napvilágot: "ő is (Tompa Gábor) mint annyi más színházigazgató, aki eredetileg jó művész volt, beletöppedt a hatáskörök összekeverésébe. Művészi döntéseit igazgatói tekintélyével támasztja alá: visszaminősít, elbocsát, fenyeget. Igazgatói ügyetlenkedéseit pedig művészi rangjával próbálja fedezni." (Szőcs István, Szabadság, 1994. május 7.) - "Antiszemitizmus, nacionalizmus" - Ezeket a hangokat hallom ki most ezekből a cikkekből, amelyek amolyan Romania Mare-s írások." (T. G., Szabadság, 2001. nov. 2.) Ha a Moszkva téri színház nacionalista, akkor baj van a főrendezői olvasattal. - A feljelentéshullám tovább tart. A román lapok sorra közlik Tompa írását: terrorizmus a magyar színházban! (Romania Libera, nov. 1., Observator, nr. 88, 2001.) /Jancsó Miklós: Feljelentés - aláírva. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./"

"Június 27-én a Mátyás József-emléktárlat nyílt Déván, születésének 72. évfordulóján. Ez életműtárlat, Mátyás József ugyanis örökre eltávozott január 14-én. Mátyás József rendkívüli tehetséggel és hatalmas alkotóerővel alkotott egy életen át. 1960-ban részt vett a velencei biennálén, 1980-ban a besztercebányai grafikai biennálén, 15 egyéni kiállítása volt. Monumentális alkotásai közül megemlítendők a petrozsényi (1968), a brádi (1972) és a hajdúhadházi (1994). Kiállított alkotásait megtaláljuk Moszkvában, Genfben, Milánóban, Bécsben, Buenos Airesben, Pekingben, Hyvinkaaben, Schwetingenben, Helsinkiben. Csíkszentmártoni szülőházában állandó Mátyás József festészeti és grafikai kiállítást nyitottak. /Schreiber István: Mátyás József-emléktárlat Déván. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 2./"

Kelet-Európa első hangszer-restauráló műhelyét nyitotta meg október 19-én Kolozsváron Márkus Barbarossa János képzőművész, zenész, zeneszerző, író, ahogy ő mondja, életművész. A hangszer-restaurátori mesterséget Európában tanulta, vándorútra kelt, és olyan helyeken állt meg tanulni, mint Bécs, Prága, Párizs, London vagy München. Kolozsváron oktatni is fogja ezt a mesterséget, ingyenesen. Barbarossa nemcsak restaurál, hanem szakvéleményez is hangszereket Bécsben, Brüsszelben, Düsseldorfban vagy Milánóban. /Debreczeni Hajnal: Barbarossa életművészete. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

A Capital pénzügy hetilap toplistát készített az ország háromszáz leggazdagabb emberéről, a 2005. év adatai alapján. A lap becslése szerint dúsgazdagok javainak összértéke 37 százalékkal nőtt 2004-hez képest. A leggazdagabb üzletemberek vagyonának összértéke két évvel ezelőtt 16 milliárd dollárt ért el, most már 22 milliárd dollár. A 22 milliárd dollár az ország nemzeti össztermékének a 18,3 százalékát teszi ki. A lista élén az idén a 89 éves, Milánóban élő Iosif Constantin Dragan áll, akinek vagyonát 1,3 és 1,6 milliárd dollár közöttire becsülik. Második helyen Ion Tiriac 1,2 és 1,5 milliárd dollár közötti összeggel. Az előző években is ők foglalták el az első két helyet. Harmadik Gigi Becali, közel áll az egymilliárd dolláros vagyonhoz. Sorin Ovidiu Vîntu és a Paunescu család a negyedik és az ötödik helyen végzett, tulajdonukat 830–900 millió dollárra értékelhető. A hatodik helyen a nagyváradi Micula-testvérek (750–770 millió dollár) állnak. /B. T.: Az ingatlanpiac gyarapítja milliárdosaink vagyonát. Capital: továbbra is Dragan és Tiriac vezet. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./ Tizenkét magyar büszkélkedhetett tízmillió dollárnál nagyobb vagyonnal a tavalyi évben, most az ők nevük is szerepel Románia háromszáz leggazdagabb emberének lajstromán. A leggazdagabb romániai magyar továbbra is a kábeltévé-, telefon- és internet-szolgáltatásban utazó nagyváradi Teszári Zoltán, aki az országos 16. helyen áll. A második leggazdagabb magyar az Astral telekommunikációs cégben és a Transilvania Bankban érdekelt Urasi Béla, majd a nagyváradi hipermarket-tulajdonos Mudura Sándor után Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor áll. További sorrend: Bába György, a Cosmo üzletlánc tulajdonosa 38-39 millió dollárjával, a háztartási cikkeket forgalmazó Domo üzletlánc alapítói, Szarvadi Lóránd és Zsuzsanna 40 millió dollárjukkal, a kolozsvári Pólus Transilvaniát birtokoló Pászkány Árpád. A Capital idén tízmillió dollárra emelte a bejutási küszöböt, ezért hétmillió dollárra becsült vagyonával lecsúszott a listáról a gyergyószentmiklósi Apicom építkezési vállalat tulajdonosa, Szilágyi Imre. Szerinte a Capital szerkesztői túlbecsülték a vagyonát, nincs hétmillió dollárja. /Mihály László: Dollárderbi a román mágnáslistán. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 15./ Külön listán sorakoznak a leggazdagabb politikusok. Dan Voiculescu konzervatív pártelnök a legmódosabb, akinek vagyona egyetlen év alatt 150 millió dollárral gyarapodott. Az ugyancsak konzervatív párti George Coposnak majdnem sikerült megkétszereznie vagyonát, 230 millió dollárról 420 millióra nőtt. Verestóy Attila RMDSZ-es szenátor Románia harmadik leggazdagabb politikusa 54 millió dollárral. Dumitru Becsenescu, volt PC-s, jelenleg független képviselő vagyona 35-ről 41 millió dollárra gyarapodott, míg a demokrata párti bukaresti főpolgármester, Adriean Videanu 4 millió dollárról 30 millióra gazdagodott. A konzervatív párti Corneliu Pascu vagyona eléri a 25 millió dollárt, Nicolae Bara demokrata párti képviselő pedig kis híján megháromszorozta a vagyonát: 7 millió dollárról 20 millióra. Calin Popescu-Tariceanu kormányfő 5 millió dollárral lett gazdagabb, vagyona jelenleg 20 millióra tehető. Idén is Teszári Zoltán a leggazdagabb romániai magyar, a nagyváradi származású üzletember vagyona a tavalyi 180-190 millió dollárról 220-230 millióra gyarapodott. Az általa 1992-ben alapított RCS&RDS nevű cég azóta három országban – Románia, Magyarország és Szlovákia – mintegy egymillió előfizető számára biztosítja a mindennapi televíziózást, internetkapcsolatot. A második a 60 millió dollárra rúgó vagyonnal rendelkező kolozsvári Urasi Béla. A 90-es évek elején taxisofőrként dolgozott, majd 5000 dollárral beszállt az éppen induló Astral Telecomba. A harmadik Verestóy Attila székelyudvarhelyi RMDSZ-szenátor, akinek 53-54 millió dolláros vagyonát a faipar, az élelmiszeripar, az értéktőzsde, valamint az ingatlan-beruházások gyarapították. Negyedik Fodor Zsolt és felesége, Silvia, az Euro GSM tulajdonosai, egyetlen év alatt megkétszerezték vagyonukat: a tavalyi 22–23 millió után idén már 45–50 milliójuk van. Kézdivásárhelyről indult Szarvadi Loránd és Hegedűs Ferenc. Ötödik Szarvadi és felesége, Zsuzsanna 40 millió dollárral. Bába György kézdivásárhelyi vállalkozó, a Cosmo üzletláncot működtető Primex cég tulajdonosa a hatodik leggazdagabb hazai magyar, 38-39 millió dolláros vagyonnal rendelkezik. Pászkány Árpád kolozsvári üzletember a hetedik, 35-40 millió dollárra rúgó vagyonával. A nyolcadik Hegedűs Ferenc /32 millió/. A kilencedik Kurkó János György idegenforgalmi és ingatlanbefektetésekkel foglalkozó üzletember 23 millió dolláros vagyonnal. László Jánosnak, a székelyudvarhelyi Impar cégcsoport, illetve a Küküllő szálloda tulajdonosának a tavalyi 12-13 millióról 20-21 millió dollárra gyarapodott a vagyona, míg Kovács Zoltán temesvári üzletember különböző sajtóorgánumok, nyomdák, reklámcég működtetése és ingatlanberuházások révén megszerzett vagyona 11-12 millió dollárról 19-20 millióra nőtt. A leggazdagabb romániai magyarok (millió dollár): 1.   Teszári Zoltán  –  220-230; 2.   Urasi Béla –   60; 3.   Verestóy Attila  –  53-54; 4.   Fodor Zsolt és Silvia   – 45-50; 5.   Szarvadi Zsuzsanna és Loránd   – 40; 6.   Bába György   – 38-39; 7.   Pászkány Árpád   – 35-40; 8.   Hegedűs Ferenc   – 32; 9.   Kurkó János György   – 23; 10.   László János   – 20-21; 11.   Kovács Zoltán   – 19-20. /Már ketten dollármilliárdosok. = Krónika (Kolozsvár), nov. 15./

A magát multikulturális metropolisznak valló Milánóban egymás után gyújtják fel a külvárosban szaporodó roma-táborokat. Jönnek a románok! – hallani Rómában is, ahol roma vagy román egyre megy. Az olasz főváros buszain és metróin minden megállóban ezt ismétlik az utasok, amikor újabb és újabb kéregetők vagy muzsikusok szállnak fel, és a pénzt az esetek többségében gyerekek szedik össze. A közel 300 ezres roma közösség (amely nem hivatalos adatok szerint eléri a milliót is) már a harmadik legnagyobb Itáliában az albánok és marokkóiak mögött, sőt, a százezer római román a város legnagyobb idegenajkú csoportját alkotja. Az osztálytermekben is egyre több román kisdiák ül. /Sárközy Júlia (Népszabadság): Jönnek a románok! = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./

A Romániából Olaszországba irányuló bevándorlás évek óta erősödik, az Olaszországba került romániai állampolgárok (köztük szép számmal romák) sokszor csak az olasz nagyvárosok (Róma, Nápoly, Milánó, Torino) peremén létrejött sátortáborokban tudnak letelepedni, amelyek a bűnözés melegágyai. Az olasz rendőrség adatai szerint 2006. január 1. és 2007. június 30. között a bevándorlók közül a romániaiak követték el a legtöbb súlyos bűncselekményt. Az Olaszországban élő román állampolgárok szövetségének adata szerint 2007-ben másfél millió román állampolgár dolgozott Itáliában, közülük – becslések szerint – legfeljebb 300 ezernek van munkavállalási engedélye. A választásokon hatalomra került, Berlusconi vezette jobboldal szigorú intézkedéseket tervez az illegális bevándorlás és a nyomában terjedő bűnözés megfékezésére. /A romániaiak követték el a legtöbb bűncselekményt. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./

December 9-én elhunyt dr. Burány Béla nyugalmazott zentai orvosprofesszor, néprajzkutató, közíró, /sz. Zenta, 1931. febr. 12./ 1949-ben szülővárosában érettségizett, orvosi oklevelet 1956-ban Zágrábban szerzett. Vajdaságban elsőként tette le az epidemiológusi szakvizsgát (1961). Az 1975-ben megvédett kandidátusi értekezése alapján elnyerte az orvostudományok doktora címet, 1981-től egyetemi magántanár, 1988 óta pedig rendes tanár volt az Újvidéki Egyetem orvosi fakultásán. 1996-ban vendégtanárként Milánóban tanított. 1999-ben a Mocsáry Lajos Alapítvány kuratóriuma részesítette ünneplésben, amikor a délvidéki magyarok közül őt tüntette ki Mocsáry-díjjal, amelyre a laudáció szerint „a Németh László-i teljességű hungarológiai munkásságával, különösen népe biológiai pusztulása gondjának a tudatosításával szolgált rá”. A „fehér halál” jelenségére hosszú évtizedek óta figyelmeztetett: a születésszám csökkenésén, a népesség elöregedésén kívül az egyke, a kivándorlás, mind-mind a délvidéki magyarság vészes csökkenéséhez vezet. Nagy visszhangot váltott ki az 1998-ban Újvidéken megjelent Szakad a part! című könyve, amely a Tünetek magyarságunk kórélettanából alcímet viseli. 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották. A szellemi néprajz területén végzett gyűjtőmunkájának eredményeit 1962 óta 24 kötetben tett közzé. Zenta vidéki népballadákon, juhásznótákon, rabénekeken, balladákon, gyermek- és játékdalokon, katona- és más népdalokon kívül gondozta és sajtó alá rendezte az egyik első naiv önéletírást ezen a vidéken (Zabosné Geleta Piroska: Így zajlott az életem), népművészeti hímzésmintákat is kiadott. Az utóbbi években a déli Tisza-vidék jeles és jeltelen napjainak népszokásait gyűjtötte két kötetbe, valamint egy négy generációjú juhászcsalád néprajzi hagyatékát három könyvben (A juhászok így élnek, úgy élnek). A 2000-ben Budapesten kiadott Így éltünk a Délvidéken /Nap Kiadó, Budapest/ című könyve elnyerte Magyarországon Az Év Könyve címet a szociográfiák kattegóriában. /Hajnal Jenő magiszter: In memoriam dr. Burány Béla (1931–2008) = Magyar Szó (Újvidék), 2008. december 10./

Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

Kultúránk nápolyi követe: Amedeo Di Francesco
Amedeo Di Francesco professzor neve valóságos fogalom a magyarságtudománnyal foglalkozók körében, nemzetközi hungarológiai kongresszuson figyeltem fel arra, hogy a dallamos nevű tudós a tanácskozások elnökségében foglal helyet, tíz évig a Nemzetközi Hungarológiai Társaság elnöke is volt. „Balassi-kutató” – közlik kérdésemre suttogva, amitől a csodálkozás csak fokozódik az emberben. Nos, legutóbb a Sapientia Egyetem csíkszeredai konferenciáján találkoztam vele, a nápolyi L’Orientale Egyetem magyar tanszékének vezetője volt szíves válaszolni pár kérdésemre. Előbb a tanszékről és diákjairól beszélgettünk. – A mi egyetemünk neve azért A Keleti, mert egy 18. századi kezdeményezésre épül. Annak idején a kínaiak kollégiumának hívták, mert azok tanultak ott, akiket kínai misszióra készített fel az egyház, és keleti nyelveket kellett tanulmányozniuk. A L’Orientale magánintézményként kezdte, negyven éve már állami egyetem a megfelelő ösztöndíjrendszerrel, mindennel. Nálunk persze mindenkinek kötelező tandíjat is fizetnie, aránylag nem túl nagy összegről van szó. Olaszországban a hungarológiai tanszékeknek egész hálózata működik, hét egyetemen tanítják a magyar nyelvet és irodalmat: Nápolyon kívül Rómában, Firenzében, Padovában, Udinében, Milánóban és Bolognában, ezeken a magyar tanszékek helyzete szilárd. Hogy a jövőben mi lesz, az persze kérdéses, de egyelőre, ahogy a székelyek mondják: mi erősek vagyunk – neveti el magát.
Saját tanulmányairól is elárul egy-két részletet:
– Én egyetemista koromban találkoztam a magyar kultúrával, ahogy viccesen mondani szoktam, mindig vonzódtam a „furcsa” dolgokhoz. Hosszú ideig tanultam latinul, ógörögül, nagyon szeretem az ókori irodalmat, de vonzódom a kelet-európai kultúrákhoz is. A közép-európai műveltségek iránti érdeklődésem vezetett el a magyar, a horvát kultúrához is. Nem utolsósorban azért, mert a gimnáziumban a tanárok nem tudták pontosan megmondani, mi is történt a kontinensnek ebben a felében. Kiváló vendégprofesszoraim voltak Rómában: Balázs János és Szauder József. Magyarországon először ösztöndíjasként 1969-ben jártam a debreceni nyári egyetemen, azóta még számtalanszor. Szerencsés voltam, hogy ilyen kiváló tudósoktól tanulhattam. Nem voltunk sokan, nemegyszer hárman talán. Többnyire baloldali érzelmű diákok, én azonban nem politizáltam, a kommunizmus kimondottan taszított. De nem támadt ebből bonyodalom, mert én a 16. századi irodalommal kezdtem. Hogy azt a szakot végeztem-e? Nem voltunk olyannyira szigorúan szakokra osztva, de szakdolgozatomat valóban Balassi Bálint Szép magyar komédia című pásztorjátékáról írtam. Balassi tudott olaszul, fordított is olaszból, én pontosan ezt a fordítást és átdolgozást elemeztem. Sokáig foglalkoztam a reneszánsz kori olasz irodalommal, és így találtam rá e témára. Az olasz irodalmi nyelv a Dante-féle toscanai dialektusból alakult ki, Pietro Bembo volt az a kiváló tudós és költő a 16. században, aki megteremtette a Dante utáni olasz irodalmi nyelvet. Az ő nyomán ismerte meg Balassi Petrarca költészetét, és lett maga is petrarkista költő. Igen, Balassi lépést tartott a kor irodalmi fejlődésével. Nagyon érdekes a magyar kultúrában, hogy mikor szinkronban, mikor késésben van a Nyugathoz képest, de nem is így kellett volna mondanom, inkább az az igazság, hogy Balassi után a históriás énekek, a hagyományos verselési formák nyomultak előtérbe a reformáció és a török hódoltság korában. Családomban csak én tudok magyarul, ha elvonulok szép magyar könyvtáramba, az az én külön világom.
– Balassi mellett milyen súlypontjai vannak még munkásságának? – Balassival már régen nem foglalkozom, most Zrínyi Miklós köt le. Nagyon tetszik a Szigeti veszedelem és annak horvát változata is, én horvátot is tanultam az egyetemen, és tudom élvezni ezt a magyar–horvát párhuzamot. De Erdélyben vagyunk: nagy szerelmem Dsida Jenő. Nagy költő. Magyarországon tanulmánykötetet várnak tőlem róla, már tizenegy tanulmány el is készült, csak a kötet összeállításával késlekedem. Májusban Dsida-konferenciára is meghívtak, sajnos Amerikában leszek éppen, de tanulmányomat elküldöm, befejezésén dolgozom.
Az olaszországi hungarológiai tanszékek jövőjéről, a tanárutánpótlásról óvatosan nyilatkozik. Fájlalja, hogy a mai diákok „nem annyira bátrak”, mint az ő fiatalkorában, az angol, a kínai ma a sláger, azt remélik, hogy ezekkel könnyebben jutnak majd álláshoz. A L’Orientalén különben 11 ezer diák tanul. A hungarológiai tanszéken ketten dolgoznak, legutóbb hét magyar diák érkezett hozzájuk az Erasmus-programnak köszönhetően. Nápolyban román tanszék is létezik, a professzor elmeséli, hogy dékán korában sikerült a felszámolástól megmentenie. A takarékossági hullám szele megcsapta ezt az intézményt is, az amerikai tanszéknek akarták adni azt az állást, nagy „kelet–nyugati csata volt”, mondja nevetve, de sikerült megőriznie, ma az újlatin filológia erős ágazatnak számít. A magyar állam korábban cserelektort küldött, most ez nincs, de jól kiépített személyes ismeretségi háló biztosítja a szükséges kapcsolatot.
Amedeo Di Francesco professzor ma választmányi tagja a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, melynek elnöke a finn Tuomo Lahdelma – a tudományág egy másik élő „fogalma”.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Valamit igazítani a világon. Gálfalvi Zsolt 80.
Szűk családi és baráti körben köszöntötték Marosvárhelyen a nyolcvanéves GÁLFALVI ZSOLTOT pályatársai, hozzátartozói. Nem csak egy életmű összegzését hozta a Bolyai Klubban megrendezett este, hanem az erdélyi magyar közösségszervezés legfontosabb évtizedeit, a rendszerváltást, a rendszerváltás utáni évtizedeket tette érthetőbbé. Parászka Boróka írása.
Irodalomkritikusként, esztétaként, intézményvezetőként, kultúrdiplomataként, televíziós szerkesztőként-vezetőként, színházigazgatóként is maradandót alkotott, állítják pályatársai. Szerteágazó munkái révén egyike azoknak, akiknek a legkiterjedtebb kapcsolatrendszere épült ki az erdélyi magyar közösségi- szellemi életében. „Beszélgető-” és „kérdezőművész” – ez lehet a legpontosabb és legérzékenyebb meghatározása annak, mi az, amivel alkotók, gondolkodók sorát megihlette, munkára ösztönözte. Nyolcvanadik születésnapján több nemzedék közös kötetben köszöntötte a visszavonultan élő Gálfalvi Zsoltot, kinek szellemi jelenléte ma is meghatározó. A Bolyai Klubban rendezett beszélgetésen ebből a kötetből is elhangzott néhány írás. Földes György történész Budapestről utazott Marosvásárhelyre, hogy Gálfalvi Zsoltot, az „erdélyi Prosperót” köszöntse.
Az erdélyi Prospero„Nincs se világi, se túlvilági hatalma, se sziget, se kard, se varázs, se szolgák, se szellemek és mégis Prosperóra emlékeztet” – mondta Földes György, aki szerint a shakespeari hőshöz a marosvásárhelyi gondolkodót a bölcsesség szeretete és tisztelete teszi hasonlóvá. „Egyikük értelmét, cselekvését sem a bosszú, hanem a bölcsesség, az igazság irányítja” – hangzott el a Bolyai Klubban, ahol az évtizedes pályatárs visszafogott, de egyértelmű meghatottsággal méltatta Gálfalvi Zsolt érdemeit. „Születhetett volna arabnak, akkor kádi lenne, orosznak, akkor sztároszta. Ha amerikainak, akkor békebíró.
Amúgy meg mindenütt az lenne, aki. Újságot szerkesztene, okosítana, híd akarna lenni az emberi vágyak és a valóság között. Tanácsot adna annak, aki kér, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy ne üssenek, hanem inkább egy, vagy inkább két pohár bor mellett beszéljenek. Lehetne szülőföldjének fejedelme, jól járna ezzel mindenki, aki ott él. Legyen román, magyar, szász, félig ez, vagy tán egészen az. Hiszen az én Prospero barátom nem csak Milanónak akar jót, hanem Nápolynak is.
Nem kíván elvenni senkitől semmit, csak mindenkinek a jussát akarja. Nem akar rosszabb sorsot más nemzetének, mint a sajátjának. Ha bölcs barátom szavára hallgatnának az ott élők, akkor az, aki egykor elment, még az is visszatérne, mert tudná, hogy itt jobban értik és tisztelik”. A méltatások nem csak a személyes életművet, hanem a személyes életmű által gazdagított hely szellemét is érintették. „Marosvásárhelyen három világ, civilizáció ölelkezik egymással anélkül, hogy alágyűrné egymást. Ez a bölcsesség kútja három forrásból.” – mondta a budapesti Földes György a körülötte lévőknek, a Kolozsvárról, Bukarestből vagy éppen Nagyváradról származóknak-érkezőknek. Ahhoz, hogy ez a bölcsesség érvényre jusson, személyes kvalitásokra, helyzetértésre is szükség volt. „Az én barátom soha nem akart több lenni önmagánál, de azért a mindenséggel mérte önmagát. Ez a szerény öntudat, a mértékletesség, az empátia, és az ügy iránti alázat az, amivel mértéket ad mindenkinek, aki vele egy szellemi, gondolati és politikai térben és időben létezik, alkot és dolgozik. Mióta ismerem, sajnos káromra és hibámból nem elég régóta azzal a tudattal élek, hogy figyel, segít, harcostárs. Ha becsületes ellenfele lennék, akkor se kerülném el a háza táját. Ha igazáról nem tudna meggyőzni, akkor is okosabb lennék a távozás után, mint érkeztemkor. Az erdélyi Prospero uralkodás helyett egész életét a nép és a kultúra szolgálatával tölti. Nem a nyolcvan év teszi bölccsé, hanem a hivatása, az egyetemessége, az hogy az egyetemes kultúra nemzetivé, közös kinccsé válik. Mindez annak tudatában, hogy a hagyomány segít népként megmaradni, de a kultúra megújítása, a közös jövő kialakítása, a sorsközösség az, ami nemzetté emel egy népet. Sorsközösség nincs közös kultúra, az eltérő szellemi és politikai hagyományok kölcsönös tisztelete, a demokratikus és szociális minimum nélkül” – érvelt „erdélyi barátja” mellett Földes György, aki az életmű összegzésével nem zárta le azt. „Lenyűgöznek a kilencvenes években írt cikkei, az általa szerkesztett lap szerteágazó tartalmai. Ez a nem a múlt, ez az a kompetencia, amelyre mindannyiunknak most is szüksége van. Erdélyi Prospero járj közöttünk, ne csak hallgass minket, szólj is hozzánk, folytasd velünk is a párbeszédet.” – kért és biztatott a felszólaló.
Az intenzív értelmiségi
Gálfalvi Zsolt a tőle megszokott szerény iróniával fogadta a dicsérő szavakat. „Nem hiszem, hogy lenne alkalmam arra, hogy hasonló szövegeket magamról még egyszer végighallgassak. Amikor még egyszer elmondják majd ezeket, már nem fogom hallani” – mondta mosolyogva az ünnepelt, aki a legfontosabbnak a feléje irányuló megértést nevezte. „Éreztem valami megértést az iránt, amit én próbáltam kudarcokon keresztül csinálni az életemben. Az rajzolódott ki a szavaitokból, ami mindannyiónkat összeköt. Azokat, akik a koszorújukat a magyar nyelv elé úgy teszik, mint az egyetlen és közös hazájuk elé.” – utalt vissza Illyés Gyula Koszorú című versére, amelyet az est során Gáspárik Attila mondott el. Markó Béla az ünnepség házigazdájaként és moderátoraként arról faggatta az ünnepeltet, mit jelent a felelősség kérdése számára. Felkészült, de nem érzelemmentes válasz érkezett.
Gálfalvi arra figyelmezett, meg kell érteni, mit jelent „intenzív értelmiséginek” lenni – ezt a szerepkört ugyanis nem lehet kierőszakolni, és ehhez alapvető tulajdonságokra, szellemi, elvi igényekre és igényességre van szükség. „Senkit se lehet rákényszeríteni a felelősségre, arra, hogy gondolja végig, mit ír. Értelmesen élni és dolgozni csak akkor lehet, ha valamilyen felelősséget érzünk nem egyszerűen a leírt szavak iránt, hanem az emberi értelem iránt”
– mondta Gálfalvi Zsolt, aki nem szakadva el az iróniától megjegyezte, az értelem ez a legnagyobb hiánycikk, pedig ezért szoktak a legkevésbé panaszkodni az emberek, hogy nincs. „Szoktak panaszkodni ezért, azért, a pénzért, az élelemért. Az értelemért, na azért nem szoktak panaszkodni” – mosolygott össze a közönségével az ünnepelt. Nem csak az „intenzív értelmiségi” fogalmát elevenítette és magyarázta az érintett, hanem olyan további kulcsszavakat is felvetett, mint a „szóértés”. „Az értelem esélyein, lehetőségein munkálni, megteremteni a szóértés légkörét, azért fontos, mert e nélkül teremtő munka nem létezik.” – emlékeztetett Gálfalvi Zsolt. A tömör helyzetértékelés a rendszerváltás és a rendszerváltás utáni évtizedek értelmezésévé is vált. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a kultúra szerepéről alkotott elképzelések, elvárások megváltoztak, több szempontból „magánüggyé” vált a színház, az irodalom, a képzőművészet. 89 után az emberek „rühellték a prófétaságot” – mondta az esztéta, aki úgy vélte, ez egy alapvető tévedés, és egyet jelent a felelősségtudatról való lemondással. Markó Béla kérdésére újabb és újabb, egymást kiegészítő válaszok érkeztek. „A felelősség nem számonkérés, hanem az, ami az emberen belül munkál, amikor ír, szerkeszt, emberekkel beszél, amikor megteremti a közösségi légkört amelyben értelmes esélyeket valóra lehet váltani. Enélkül nincs szabadság, se teremtő erő.”
„Mindig elkapott a gépszíj”Bár Gálfalvi Zsolt nagyon határozott, humorral erősített szavai „felelős”, következetes álláspontot képviseltek, Markó Béla, mint pályatárs és mint alkotó is árnyalta az elhangzottakat. Az „erdélyi intézménnyé” vált személyiség mögött mégsem olyan „egy tömbből faragott” életmű van. A Marosvásárhely–Bukarest tengelyen dolgozó intézményvezető háta mögül felsejlik a könyvtárlakó filosz, a Barcelonában is otthonosan mozgó européer. Van-e amit elszalasztott, amit másképpen csinálna, vagy nem vállalna el? – kérdezte a költő-politikus. „Ez a kérdés nem igazán időszerű. Nyolcvan éves vagyok, megpróbálhatom, hogy ne töltsem be még egyszer azokat a tisztségeket, amelyeket egyszer már betöltöttem, hogy ne legyek újra színházigazgató, televízió elnök, de ugye ez a vállalkozás teljesen reménytelen. Ha visszatekintek, azt kell mondanom, hogy bár nem akartam, de mindig elkapott a gépszíj. Az ember nem csak érzi a felelősséget, de felelőssé is teszik a szavaiért. Én igazán a műsorkészítést szerettem a televíziózásban, és mégis, egyszer csak ott találtam a vezetésben. Sok mindent sajnálok, hogy nem tettem meg, amit szerettem volna. De mindig volt valami feladat, amit el kellett végezni, és nem akartam kibújni a kötelezettségek alól. Gyakran mondjuk, hogy az esztétikai érték mindenek előtt, de az irodalom és a művészet nem gyakorlati feladatok megoldására való, és ha az ember kisebbségbe született, és annak a nyelvét és kultúráját vallja magának, akkor plusz feladatai vannak. Ezekről lemondani – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem dicséretre méltó dolog. Nagyon szívesen írtam volna Thomas Mannról, Márairól az elmúlt évtizedekben. Az embernek azonban tudnia kell azt, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket el kell fogadni, meg kell érteni, és amelyeknek az érvényesítése nélkül nincs értelmes, teremtő élet” – összegezte lemondásainak és vállalásainak okát az ünnepelt.
Hogy milyen dilemmával jártak a tehertételt és társadalmi megbecsülést is jelentő faladatok, például a televízió elnöki posztja, azt Markó Béla tette érthetővé. „Annak idején nehezen, de meggyőztük Gálfalvi Zsoltot, hogy vegyen részt a televízió vezetőtanácsában, el is vállalta. Nagyon hamar kiderült, hogy a konfliktusok következtében nincs elnök. Korelnökként elvállalta a televízió vezetését, nagyon jól, mindenki megelégedésére, egyetlen hiányérzetem van, hogy nincs mód hosszú távon tovább vinni, és téged agyonnyomni ezzel a feladattal több esztendőn át” – emlékezett vissza az RMDSZ korabeli elnöke.
Kolozsvár, Vásárhely, Bukarest Gáspárik Attila, mint az audiovizuális tanács egykori elnöke úgy fogalmazott: Gálfalvi Zsolt volt az egyetlen olyan vezető, aki megkérdezte az embereket, hogy hogyan működjön az intézmény, amelynek az élén ált. Azzal hozta zavarba a környezetét, hogy odafordult a munkatársaihoz, hogy tárgyalt mindenkivel. „Ezt nem értették Bukarestben, azt hitték, hogy a normalitás az ravaszság. Bevallotta, hogy nem tévés ember, hanem érdeklődő, aki mer kérdezni, és mert munkát adni a körülötte lévőknek.”Hogyan lehetett Kolozsvárról és Marosvásárhelyről érkezve helyet találni Bukarestben, hogyan lehet a fővárosból visszatérni, onnan „visszacsatornázni” értékeket az erdélyi közösségi központokba? Gálfalvi Zsolt a többlakiságról, az utazásról és otthonra találásról így nyilatkozott. „Valójában három városban éltem: Kolozsvárt nagyon szerettem, nagy tisztelettel gondolok rá vissza. Örvendek annak, hogy működik például a Kolozsvár Társaság, változatlanul megteremti a szellemi élet pezsgő légkörét, ami nélkül város nincsen. Kolozsvár után kerültem Vásárhelyre, majd Bukarestbe. Sőt Marosvásárhelyre kétszer költöztem vissza: ez mindig az a hely volt, ahol valamit lehetett értelmesen cselekedni. Ezért mentem Bukarestbe, ezért jöttem vissza.
Az a véleményem, hogy az ember egy helyet akkor tud magáénak vallani, ha ott valamit tud igazítani a világon.
Ez a vágy bennem van. Bukarestben, függetlenül attól, hogy a város életmódja sok szempontból idegen volt, jó lehetőségek adódtak a szellemi kapcsolatokra. A színházi élet egészen csodálatos és ritka volna. Tamási azt mondaná, hogy igyekezzünk otthon lenni, én azt mondanám, legyünk ott, ahol lehet valamit tenni, ahol kapcsolatot lehet létesíteni másokkal, akik, ha nem is úgy gondolkodnak, mint mi, de akiknek az erőfeszítésein osztozni lehet.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)

Milánóban a Kolozsvári Magyar Opera
A Milánói Világkiállítás idején nagyszabású magyar kulturális-művészeti rendezvénysorozatra kerül sor Milánó városában, és számos közeli helyszínen. Ennek része az a három operaelőadásból álló sorozat, amely a magyar operaművészet Bartók utáni korszakait hivatott bemutatni.
A műfaj legfontosabb intézményeinek – Kolozsvári Magyar Opera, budapesti Magyar Állami Operaház, Zeneakadémia – egy-egy produkcióját félszcenikus formában láthatja a milánói Il Triennale közönsége, mindhárom esetben a Rádiózenekar közreműködésével.
Szabadság (Kolozsvár)

Kovách Géza kolozsvári néprajzi téma- és útkeresése
Kovách Géza aradi jó barátai, tanítványai előtt közismert, hogy a nemzedékek sorát szárnyra bocsátó, nagy formátumú pedagógusegyéniség kiterjedt helytörténeti és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatott. Az talán kevésbé tudott, hogy ugyanilyen élénken érdeklődött a néprajz világa iránt is. Az életút ismeretében ez nem véletlen. Kovách Géza ugyanis 1948-ban Kolozsvárott a Bolyai Egyetem történelem–néprajz–földrajz szakán végzett. Sokáig úgy tűnt, a választott tudományterületek közül életre szólóan a néprajz mellett kötelezi el magát. Ezt igazolta az is, hogy tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott.
Gunda Béla viszonylag rövid ideig, 1943–1948 között volt a kolozsvári egyetem nyilvános rendkívüli tanára, állását pályázati úton nyerte el. A professzor tanári munkáját nagy aktivitás jellemezte. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román diákok is látogatták. Antal Árpád irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az 1940-es években a kolozsvári egyetemen „a legtermékenyebb műhelyteremtő tanár kétségkívül a néprajzos Gunda Béla. Szakos és nem szakos diákjait egyaránt serkenti, munkaközösséget szervez (diákokból és tanárokból) Györgyfalva monográfiájának elkészítésére, s vasárnaponként munkatársaival gyalogosan is megteszi a nem csekély utat oda-vissza.” Maga Gunda Béla is szerényen így jellemezte ezt az időszakot egyik kései, 1989-ben megjelent emlékező írásában: „A kolozsvári évek alatt az egyetemi hallgatók körében a néprajzi érdeklődést sikerült ébren tartani, gyűjtőmunkára ösztönözni őket. Felejthetetlenek azok a tanulmányutak, amelyeket az erdélyi Érchegységben, a Gyalui- és Radnai-havasokba, a Retyezátba tettünk.” A tanulmányutak állandó tagjai közé 14 név szerint felsorolt hallgatóját, köztük Kovách Gézát, számlálta. „Mindannyian ma is tevékeny részt vállalnak Erdély kulturális, tudományos életében. Egyik legemlékezetesebb utunk – folytatta a professzor – a Gyógy-patak völgyébe vezetett, ahol a Remete körüli román havasi települések, a cătunok és a nemzetiségi szervezet kapcsolatát tanulmányoztuk. Többször meghajtottuk a fejünket Magyarigenben Bod Péter sírja előtt. Nemcsak a pásztorok, parasztok, hanem az egyik román kolostor szerzeteseinek vendégszeretetét is élveztük. A cătunokban szinte úgy éreztem, hogy a fa- és kőkorszakban járok.”
Gunda Béla a terepmunka mellett sokat publikált. Cikkeinek tematikájában központi helyet kaptak az erdélyi tárgykörök, a magyar–román összehasonlító néprajzi tanulmányok, az etnikumok együttélését, a néphagyományok és nyelvek kölcsönhatását leíró, elemző publikációk. Már ekkor megmutatkozott nagy ívű áttekintésre, lényeglátó összefoglalásra alkalmas szakmai felkészültsége, szintézisalkotó képessége.
Gunda nemcsak kiváló, elhivatott kutató, jó tollú tudós volt, emellett magával ragadó pedagógusegyéniségnek is tartották. Szilágyi Miklós emlékeiben szigorú és megfellebbezhetetlen tekintélyként, karizmatikus személyiségként élt. Alakját feltétlen tisztelet övezte diákjai körében, tudományos kérdésekben egyenrangú félként kezelte hallgatóit, korán kutatói elhivatottságot keltett bennük, gondolatébresztő beszélgetéseket folytatott velük.
Gunda kisugárzó hatása alól Kovách Géza sem vonhatta ki magát. Már 1947-ben egy néprajzi szemináriumon megbízást kapott tőle – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Körüljárta a szilágysági táplálkozás kérdéskörét is, vizsgálta a téma földrajzi, gazdasági-társadalmi hátterét, a kásaszerű ételek fogyasztása és a szegénység közötti kapcsolatot, az olaj étrendbe kerülésétől eljutott az olajütők tipizálásához, munkarendjéhez. Egy évvel később, 1948-ban a fazekasság és a piac kapcsolatát középpontba állító kutatásairól tájékoztatta professzorát. Figyelemre méltó megállapításokat tett a mázas és mázatlan edények társadalmi osztályokhoz kapcsolhatóságáról. Mindemellett foglalkoztatta a lábbeliformák kérdése és a lábbeliviselet. 1949-ben újból néprajzi kutatómunka várt rá, Gunda egykori gyakornoka, Faragó József fiatal etnográfus felkérésére néhány kalotaszegi településen (Sztána, Kis- és Nagypetri, Farnas) a Gunda-féle kérdőíves módszerrel gyűjtött, továbbá Bácsott és Szucságon feltérképezte a kalotaszegi népviselet elterjedtségét.
Kovách Géza eredményeit, kutatási tapasztalatait professzora – kényszerű 1948 őszi távozása folytán – már csak Debrecenből értékelhette. A kettejük között közvetlenül az elutazás után létrejött intenzív levélkapcsolat minden lényeges kérdést érintett. A legfontosabb, életbevágó és életre szóló döntésnek a tanítvány sorsának rendezése számított. Tanár és tanítvány közös célja Kovách Géza egyetemi vagy kutatóintézeti álláshoz juttatása volt, Gunda szerint – kizárólag végső esetben – történettudományi vonalon. 1949 áprilisában arra intette, hogy egykori diákját, „ne engedje magát átszippantani a történelemhez. Nézetem szerint a kelet-európai népi együttélés problémái, a találkozások, kölcsönhatások sokkal inkább megnyilatkoznak azon a területen, amelyet a néprajzi tudomány kutat, mint azon, amelyet a történelem vél magáénak. Napról napra jobban látom, hogy a történelem nem képes a mélybe látni, az izgalmas részleteket nem is képes felfogni. Gondoljon csak a fazekasságra, mint történeti jelenségre is. A történelem számára néhány cserépedény az egész, amit az oklevelek így-úgy számon tartanak. Számunkra: élet, mozgás, munkamód, művészkedés, keserves kenyér, költészet stb. Ez lebegjen a szeme előtt akkor is, amikor ide vonatkozó céh- és más dolgozatait csinálja.”
Az „átszippantás” végül – sajnos csak átmenetileg – mégiscsak megesett. Kovách Géza 1948–1951 között a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékén Jakó Zsigmond asszisztenseként dolgozhatott, de biztatóan induló tudományos karrierje Aradra helyezésével megfeneklett.
A Gunda-tanítványok közül jó néhányan – mint Faragó József, Kós Károly, Nagy Olga – a néprajzkutatás élvonalába kerültek, az 1970-es évekre az erdélyi magyar néprajz klasszikusaivá váltak, munkásságuk, könyveik visszahatottak magára a Mesterre is. Az egyetemi oktató élénk levelezésben állt egykori tanítványaival, csak a Kovách Géza-hagyatékban majdnem félszáz 1947–1991 között általa írt levél, üdvözlő- és levelezőlap maradt fenn. Gunda 1973-ban egy, a pásztorkodásról szóló szimpózium előadójául kérte fel tanítványát, aki két téma kidolgozására vállalkozott. Elsőként a mangalica sertéstenyésztés Körös-közi meghonosodását, és elterjedését ajánlotta, de emellett érdeklődést mutatott az 1848 előtt az aradi síkságon folyó korszerű juhtenyésztés iránt is. De témavázlatai között ugyancsak ott van a vertfalú alföldi ház. Gunda Béla 1978-ban az 1945 utáni erdélyi néprajzi kutatásokról írt nagyobb lélegzetű tanulmányt. Ehhez háttéranyagként tanítványai néprajzi vonatkozású bibliográfiájára is számot tartott. A Kovách Gézától kapott összeállításban kilenc tudományos publikáció és nyolc népszerűsítő cikk szerepelt a céhek, mértékegységek és a határhasználat témaköréből.
A néprajz iránti vonzalom Kovách Géza egész életművén belül határozottan jelen maradt – tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. Első nyomtatásban megjelent cikke, egy 1948-ban az Etnographiában közölt recenzió is ebben a témakörben született, első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló tanulmányát egy évvel később ugyancsak ez a folyóirat hozta. Kovách Géza a következő évtizedekben elsősorban népszerűsítő, ismeretterjesztő cikkek sorát szentelte ennek a témakörnek. Írásait, tárcáit főként a Művelődésben, a Vörös Lobogóban, Szabad Szóban, az Utunkban, a Falvak dolgozó népében olvashatták az érdeklődők. Foglalkozott Kálmány Lajos munkásságával, fennmaradt levelezésével, de a betyárvilág, a hozzájuk kapcsolható balladák, Rózsa Sándor alakja is vissza-visszatérő motívum maradt. A híres betyárvezérről 1985-ben még egy kétórás színes műsort is összeállított a temesvári színházban. Jó érzékkel nyúlt a népköltészethez, szellemi néprajzhoz, érdekfeszítően írt a ponyvairodalom körébe tartozó aradi kalendáriumokról, a magyar nótáról vagy a Borossebes környéki halottvirrasztáshoz kapcsolódó drámai és művészi játékokról, népszokásokról és karácsonyi kántálásról, a repszegi dobos kolindálásról. Legotthonosabban a tárgyi néprajz világában mozgott: aVörös Lobogóban 1981-ben futó cikksorozata egyes darabjai a pásztorkodás, teherhordás, szállítás, népviselet, parasztmesterségek, vásárok világát elevenítették meg. Kovách Géza céhtörténeti kutatásainak bravúros hozadéka, hogy néprajzi adalékaival, adatközléseivel finom egyensúlyt tudott teremteni a két tudományterület között.
Folyton hangsúlyozta, nem kell keseregni a régi hagyományok eltűnésén, a központi fűtés helyett nem kell visszasírni a búbos kemencét, oda kell figyelni az életformaváltás nyomán születő új hagyományokra. Ennek jegyében például ismertetést közölt az 1960-as évek végén a nyárvégi búcsúról és a hozzá kapcsolódó vásárról és esti bálról.
Szívesen recenzálta, szemlézte a gazdag, akár Magyarországon, akár Romániában kiadott néprajzi könyvtermést, a Korunk az 1950-es években két ide vágó kritikáját is közölte.
Kovách Géza az 1990-es években nyúlt vissza az 1946–1950 között részben általa, részben a zilahi református kollégium diákjai által összegyűjtött – s a hagyatékban hiánytalanul fennmaradt – karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó, döntően magyar református és román görög katolikus szilágysági népszokásokhoz. A Szövétnekben 1998-ban közölt írásában 30 tövisháti, Kraszna-, illetve Berettyó-menti falu tradíciójával (a karácsonyi kántálástól és báloktól, a gyermekrigmusokon, újévi, István- és János-napi köszöntőkön át a betlehemezésig) ismertetett meg. Az anyag hű lenyomata a háború utáni évek megpróbáltatásainak: a gyűjtésből kiérződik a hadifoglyok visszavárása, az ősi valláshoz, anyanyelvhez való ragaszkodás, a szülőfalu szeretete. Kovách Géza több megye Mária Terézia-kori úrbérrendezését adatoló tanulmányában szintén átüt a néprajzi megközelítés. Részletesen ismertette írásaiban a hármas vetésforgót, a belső telkek nagyságának, rendszerének XX. századig kiható hagyományait. „Nemhiába, a Gunda-féle szemináriumok nemcsak rám, hanem sok velem egykorú itteni kutatóra hatottak – summázta témaválasztásairól 1982-ben Kovách Géza –, még ha más irányba is tereltek az adottságok és körülmények.” Ő azonban dacolt az adottságokkal és körülményekkel, s aktív tanárként is, főleg pedig nyugdíjas pedagógusként, faggatta a múltat, kitartóan gyűjtötte, rendszerezte és publikálta a forrásokat, tudományos és népszerűsítő szinten egyaránt. A pályája kezdetét, az indulását egyengető professzora, Gunda Béla gyakran mondogatta: „Debrecenben lakom – Európában élek! Ezzel azt szeretném mondani, hogy a Hortobágy széléről is be lehet kapcsolódni a teremtő, a szellemet frissítő gondolatok körébe” Ugyanez maradéktalanul áll Aradon alkotó tanítványára. Kovách Géza kutatási eredményei eljutottak Bukarestbe, Szegedre, Budapestre vagy éppen Milánóba, munkáira magyar, román, német publikációk sorában hivatkoznak. Legyünk büszkék rá!
Héjja Julianna Erika
Nyugati Jelen (Arad)

Európai őshonos nemzeti kisebbségek találkozója Dél-Tirolban
Összekötő kapocs Európa népei között
Sokan vagyunk, olyan 50 millióan, vagyis az EU lakosságának majdnem 10%-a, az általános közvélemény mégis keveset tud rólunk. Holott az őshonos nemzeti kisebbségek nemcsak, hogy évszázados gyökerekkel rendelkeznek, és jelentősen hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, de hidat is képeznek az országok között, hangsúlyozta Roland Psenner, a Bozen/Bolzanói Európai Kisebbségkutató Intézet igazgatója a kisebbségi napilapok egyesületének (MIDAS) dél-tiroli, júniusi éves közgyűlésén.
MIDAS, avagy a kisebbségek együttes hangja
Milyen módszerekkel lehetne felhívni Európa figyelmét az őshonos nemzeti kisebbségekre?
A kisebbségek helyzete nem oldódott meg példásan mindenütt, vannak közöttük olyanok, amelyeket az állam elismer, bizonyos mértékig fel is karol, jogaik bővítését azonban már megtorpedózza (főleg Kelet-Európában), de vannak olyan szerencsétlen sorsú nemzeti kisebbségek, amelyeket az állam üldöz, továbbra is teljes beolvasztásukat tekintve célnak (a franciaországi és görögországi nemzeti kisebbségek). A tágabb közvélemény még az őshonos kisebbségek és a bevándorlók között sem képes különbséget tenni.
Mit tehetnek ilyenkor az őshonos kisebbségek?
Évtizedes fegyveres függetlenségi harcukkal az ETA vagy az IRA ráirányította Európa figyelmét a baszkok, illetve írek nemzeti sérelmeire, de ez aligha tekinthető példaképnek. Legalábbis az 1919 óta Olaszországhoz tartozó dél-tiroli német/osztrák kisebbség vezetői szerint. Inkább a kisebbségi intézmények – mindenekelőtt a média – együttműködésével lehetne felhívni a többség figyelmét a kisebbségekre. Ezért alakult meg Bozen/Bolzanóban a helyi autonómia széles körű támogatásával az Európai Kisebbségkutató Intézet, s szintén ezért alakult meg 2000-ben dél-tiroli kezdeményezésre a kisebbségi napilapok európai egyesülete (angolul: European association of minority daily newspapers, rövíditve MIDAS).
A MIDAS székhelye azóta is Dél-Tirol autonóm tartomány fővárosában, Bozen/Bolzanóban van, költségvetésének jó 85%-át a dél-tiroli kormány biztosítja, a mAradék 15%-ot pedig maguk a kisebbségi napilapok dobják össze.
16 év alatt számos európai őshonos nemzeti kisebbségi nyelven kiadott újság csatlakozott a MIDAS-hoz, jelenleg 28 tagja van – olaszországi német nyelvű újságok, finnországi svéd nyelvűek, spanyolországi katalán és baszk napilapok, németországi dán és dániai német, litvániai lengyel és sok más. Magyarok immár öten vagyunk, a pozsonyi Új Szó, a Kolozsvári Szabadság, a Bihari Napló és a Nyugati Jelen után idén az újvidéki Magyar Szó is csatlakozott a MIDAS-hoz. Székely napilapok segítségével a több mint kétmilliós határon túli magyarság megelőzhetné a 300 000-s finnországi svéd kisebbséget, amelynek 6 napilapja tagja a MIDAS-nak. Amúgy Szlezák Edith, a pozsonyi magyar napilap főszerkesztője tölti be a MIDAS elnöki tisztségét. Éves közgyűléseit más-más helyszínen tartják, más-más kisebbség a házigazda. Tavaly például a horvátországi olasz kisebbség és napilapja, a Voce del popolo volt az Abbáziában szervezett rendezvény házigazdája, idén viszont maga a MIDAS lelke, húzóereje, a dél-tiroli német kisebbség volt a bozeni összejövetel házigazdája.
Egy darabka Ausztria Olaszországban
A Hunyad megyényi területű Dél-Tirol (németül: Südtirol, olaszul Alto Agide) a kisebbségi ügy mintapéldája. Közel 40 éve az alpesi hegyvidéken nemcsak az idegenforgalom lendítette fel irigylésre méltó szintre az életszínvonalat, de az őshonos németek/osztrákok és a bevándorolt olaszok kultúrájának és szellemiségének ötvöződése is példaértékű. Holott sokáig erre a vidékre a kibékíthetetlenségig eldurvult német–olasz ellenségeskedés volt a jellemző, amit a hatvanas években még a terrorizmus is megmérgezett.
Hogyan sikerült Európa egyik „problémás gyerekéből” éltanulót nevelni?
A bűvös „pedagógiai módszer” neve: etnikai alapú területi autonómia. Na és természetesen a – kihagyhatatlan – kölcsönös tisztelet, ismertette a történteket Elisabeth Alber, a kisebbségkutató intézet szakértője.
Az 1919-es önkényes határmódosításig Dél-Tirol évszázadokon keresztül Ausztriához tartozott, lakossága majdnem színtiszta német, az olaszok aránya 3% alatt volt. Sőt, a Dél-Tirol elnevezés sem létezett, senki sem tett különbséget az 1919 után is Ausztriában mAradt Észak-Tirol és az Olaszországhoz került Dél-Tirol között, az egész térséget egyszerűen Tirolnak nevezték. Mussolini idején azonban az erőszakos olaszosítás elképesztő méreteket öltött: bezártak minden német nyelvű iskolát, német intézményt, a német anyanyelv nyilvános használatát szigorúan büntették, a Tirol név említése pedig börtönbüntetéssel járt, s még a lakosság nevét is kényszerrel olaszra változtatták. Közben Olaszország többi részéről tömegesen telepítették be az olaszokat, hogy megváltozhassák az etnikai arányokat.
Az olasz fasizmus és német nácizmus traumája után 1946-ban Ausztria és Olaszország megegyezett a kisebbségi jogok biztosításáról és a területi autonómiáról. Utóbbi azonban papíron mAradt, emiatt került sor 1961 és 1964 között több terrorcselekményre a kisebbség részéről. A teljes kétnyelvűséget előíró dél-tiroli autonómia csak 1972 óta működik, s 1989 kibővült óta az etnikai kvótákkal.
Dél-Tirol, az egész Európában csodált alpesi modell
Manapság Dél-Tirol szigorúan kétnyelvű tartomány Olaszországon belül, ahol a német és az olasz egyenrangúan hivatalos. 1989 óta a kétnyelvűség tett még egy lépést, miután a német ugyanúgy kötelező az olasz nyelvű iskolákban, mint az olasz a német nyelvűekben. Mindkettő kötelező a közalkalmazottak számára is: valamennyi közalkalmazotti tisztség betöltéséhez (beleértve a rendőrséget is) nyelvvizsgán kell átmennie mindenkinek, olaszból és németből egyaránt. A hatóságok általában elnézőek az anyanyelvvel kapcsolatosan, azaz a németeknek csupán olasz, az olaszoknak pedig német nyelvtudásukat kell bizonyítaniuk, az anyanyelvismeretet magától értetődőnek tartják. Ráadásul a tisztségek betöltésénél a két népcsoport számbeli arányait veszik figyelembe. Ez különösen érzékeny kérdés, mivel az olaszok lényegesen arányuk fölött voltak reprezentálva a hivatalokban és az igazságügyben, s ritka volt közöttük olyan, aki németül is tudott. A kötelező nyelvismeret 1989-es bevezetése óta javult a helyzet, s a német nyelv fokozatosan érvényesül, a lakosság arányához közelítve a korábban majdnem egynyelvű olasz rendőrségen és a bíróságokon is. Ennek nyomán 1992-ben Ausztria lemondott a dél-tiroli németség védnöki szerepéről, amit még az 1946-os államközi szerződés nyomán gyakorolt, s ami alapján a dél-tiroli autonómia kiépítéséhez Bozen Bécs hivatalos támogatására számíthatott. Amúgy ez volt az a híres védnökség, amire Tőkés László hivatkozott, s amiből akkora botrányt csaptak Bukarestben.
Tényleg német nyelvből vizsgáznak az olasz rendőrök? Bizony, magyarázza Günther Rautz, a kisebbségkutató intézet munkatársa.
Az etnikai arányokat valóban betartják a 70%-ban német/osztrák, 26%-ban olasz és 4%-ban ladin lakosságú tartományban?
Igyekeznek betartani, az adminisztráció egyre jobban közelít a nemzetiségi arányokhoz, noha a cél nem az, hogy a közigazgatásban, igazságügyben vagy rendőrségnél szigorúan 70-26-4 százalékos legyen a nemzetiségek képviselete, hanem az, hogy ne fordulhasson többé elő, hogy a német/osztrák többségű tartományban a közigazgatási apparátust majdnem kizárólag egynyelvű olaszokkal töltsék be. Ez volt évtizedeken keresztül az olaszosítás fő eszköze, magyarázza Toni Ebner, a bozeni Dolomiten című német nyelvű napilap főszerkesztője. Bozen/Bolzano, a százezer lakosú tartomány fővárosában az etnikai arányok ezért a tartományiak fordítja (olyan 70% olasz és 30% német), az olasz betelepítés főleg a városokba irányult.
A ladinok alpesi katlanokban évszázadokon keresztül elszigetelve éltek, osztrák fennhatóság alatt, s ezalatt újlatin nyelvűk külön utakon fejlődött, manapság ugyanannyira különálló az olasztól, mint a román vagy a francia. Latin eredetük ellenére a ladinok a dél-tiroli németséghez húznak, köztük is erős az osztrák-nosztalgia, és meglehetősen idegenkednek Olaszországtól.
Tényleg kétnyelvű Dél-Tirol 510 000-es teljes lakossága?
Nem egészen, az idősebb olaszok nem tudnak németül, s az alpesi színtiszta német lakosságú falvakban is előfordul, hogy az iskolában tanult olasz nyelvet csak törik, a gyakorlatban ugyanis nincs kivel használni. A fiatalabbak és a városi népesség zöme azonban valóban kétnyelvű, legyen szó németekről vagy olaszokról, válaszolt érdeklődésünkre Marc Röggla. A ladint nem oktatják a másik két népcsoportnak, viszont szinte minden ladin németül és olaszul is tud.
Amikor a siker is problémát okoz
Bozen/Bolzanóban és Dél-Tirolban mindenütt kétnyelvűség uralkodik, nemcsak a hivatalokban, közfeliratokon, hanem a magáncégeknél és az utcán is. A teraszokon pedig hol olasz kommentárral, hol német kommentárral megy a foci-Eb. Az egyik nap olasz zászlókat lobogtató, hangosan dudáló autók lepik el a várost, másnap osztrák zászlós fiatalok: a magyarázat egyszerű, előbbi napon Olaszország, később pedig Ausztria játszott az Eb-n, magyarázzák a házigazdák.
Dél-Tirol a kisebbségi kérdés mintapéldája lett, a lakosság pedig roppant magas életszínvonalnak örvend. Európa számos kisebbsége jár Dél-Tirolba a siker modelljét tanulmányozni – tudjuk, nem minden kisebbség rendelkezik akkora jogokkal, mint a dél-tiroli németség, hangsúlyozza álszerénység nélkül Elisabeth Alber. Amúgy a székelység is dél-tiroli mintára építené fel a székely autonómiát.
PAradox módon az autonómia révén Olaszország leggazdagabb tartományává fejlődött Dél-Tirol sikere az olasz állam berendezkedését is próbára teszi. A szomszédos gazdag olasz tartományok, főleg a Milánó központú Lombardia és a Velence központú Veneto hasonló autonómiát követelnek, mely révén a tartományok kezelnék a helyi jövedelmek 85%-t. Róma hallani sem akar Milánó és Velence követeléséről, az autonómia etnikai alapon jár, célja a nemzeti jelleg megőrzése, nem lehet alapja a gazdagok önzésének. Lombardia, Veneto és a többi gazdag észak-olasz tartomány lakossága színtiszta olasz, autonómia nem járhat nekik, szögezi le Róma. Ez még beláthatatlan következményekhez vezethet, az északiak gazdasági alapja nélkül Dél-Olaszország egyszerűen összeroppanna, Róma autonómia-ellenessége viszont komoly ellenszenvet vált ki Észak-Olaszországban, jelentősen felerősítve az elszakadás vágyát és az azt politikai céljává emelő Lega Norte (Északi Liga) választási támogatottságát, magyarázza Toni Ebner.
Migráció: feszültségszító a kisebbség és az anyaország között
Dél-Tirol kormánya számára azonban nem a Rómához való, már olajozottan működő viszony okoz fejfájást, hanem a Béccsel való viszony, amely egyre feszültebb. A migrációs hullám miatt. Annak megfékezésére Ausztria ugyanis kerítést (politikailag korrekt hivatalos bécsi elnevezés szerint: kapu oldalszárnnyal) épített az osztrák–olasz határon, ahol 2016 első negyedévében 28 000 migráns ment át illegálisan. Dél-Tirol kormánya elszántan ellenzi az Észak-Tiroltól való elzárást, határozottan követeli Bécstől a kerítés eltávolítását. „Hátunkba döfte a kést. Az anyaországunk. A Brenner-hágón 1919-ben önkényesen meghúzott, Tirolt mesterségesen kettévágó, a nemzet testét kettéhasító határ az igazságtalanság megtestesítője, számunkra örökké elfogadhatatlan mArad, és most éppen szeretett anyaországunk zárta le”, fakadt ki a diplomáciában szokatlan vehemenciával az európai kisebbségi sajtó képviselői előtt Martha Stöcker, Dél-Tirol népjóléti miniszter asszonya.
Főnöke, Arno Kompatscher, Dél-Tirol kormányfője visszafogottabb. Rómában is, Bécsben is külön-külön tárgyal, s közvetítőként részt vesz az Ausztria és Olaszország közötti kétoldalú tárgyalásokon is. Keserűen, de ő is elismeri, hogy könnyebb Rómában tárgyalni olaszul, mint Bécsben, édes anyanyelvén, legalábbis a migránsválság kezeléséről.
A muszlimok és színes bőrűek illegális migrációja azonban máshol is éket ver az anyaország és határon túli kisebbsége közé. Az olyan 50 000-es németországi dán kisebbség zokon vette, hogy a migránsözön miatt Dánia lezárta a német határt, s csak ellenőrzés után lehet azt átlépni. Az illegális bevándorlás két célpontja – Svédország és Németország – között fekvő Dánia ugyanis kemény intézkedéseket hozott a migránsok távol tartására, amit a németországi dán kisebbségi politikusok és sajtó kritizált, a németországihoz hasonló befogadóbb hozzáállást sürgetve. Ennek nyomán a koppenhágai politikában és sajtóban olyan hangok is megjelentek, melyek egyenesen nemzetárulással vádolták a németországi dán kisebbséget. „Teljesen leforráztak. Soha sem gondoltuk volna, hogy éppen az anyaországiak vádolnak nemzetárulással”, jegyezte meg keserűen Jörgen Möllekaer, a németországi Flensburgban (dánul Flensborg) megjelenő Flensborg Avis dán nyelvű napilap főszerkesztője.
Habsburg védnökség
A közgyűlésen természetesen díjazásra is sor került. A kisebbségek felkarolásáért a MIDAS minden évben az Otto von Habsburg-díjjal tünteti ki azt a többségi újságírót vagy sajtóterméket, aki/amely a kisebbségek és a többség, vagy a nemzetek közötti együttműködést, illetve a kisebbségek megismertetését felvállalja. A Habsburg uralkodói ház védnöksége kettős célt szolgál: egyrészt a kisebbségi ügyek fokozott nemzetközi hírneve, másrészt elismerés a Habsburgok következetes kisebbség-felkaroló munkájának.
Idén az Otto von Habsburg-díjat az ausztriai Karintia szövetségi tartomány közszolgálati televíziója kapta, amely egy egész éven keresztül Servus–Srečno–Ciao címen német–szlovén–olasz háromnyelvű sorozatot készített és sugárzott a három nemzetről, illetve azoknak a határ túloldalán lévő kisebbségeiről. A díjat őfensége Habsburg György, a díj névadójának fia adta át személyesen ünnepélyes körülmények között a híres fürdővárosban –Meran/Meranóban, Dél-Tirol második legnagyobb városa – rendezett gálaesten, Karintia és Dél-Tirol tartományok miniszterelnökei jelenlétében.
Köszöntő beszédében az utolsó osztrák császár és magyar király unokája több nyelven szólt a MIDAS-közgyűlés résztvevőihez: a német, angol és olasz nyelvű beszéd mellett a magyar kisebbségi sajtó képviselői tiszteletére külön magyarul is megszólalt. A magyar nyelv rendkívül fontos a Habsburg-ház számára, noha nem volt könnyű megtanulni, ismertette a helyzetet az amúgy Budapesten élő Habsburg György. Európai Parlamenti képviselőként édesapja, Habsburg Ottó minden évben magyar nyelvű beszédet tartott az EU-s fórumon, olyan időkben is, amikor a vasfüggöny mögött szenvedő Magyarország még nem is álmodhatott uniós csatlakozásról. Habsburg Ottó mégis magyarul szólalt fel az Európai Parlamentben, hogy tudassa a nyugatiakkal: Magyarország és a magyarok nélkül Európa nem lehet teljes.
Europeada, avagy miniatűr foci-Európa-bajnokság
A MIDAS-közgyűlést úgy időzítették, hogy egybeessen a kisebbségek labdarúgó-Európa-bajnokságával, az Europeadával, melyet Dél-Tirol másik városában, Bruneck/Brunicóban szerveztek 20 európai kisebbség csapatának a részvételével. Németországi dánok, krími tatárok, felvidéki és erdélyi magyarok, számos határon túli német kisebbség csapata, magyarországi cigányok és szlovákok csapata, horvátországi szerbek, vajdasági horvátok, franciaországi occitánok: összesen több mint 400 focista, valamennyien amatőrök, akik a vén kontinens szinte minden sarkából jöttek, sőt még Ázsia távol-keleti részéről is, az oroszországi német kisebbség csapatának egyik tagja Vlagyivosztokból érkezett!
Az Europeada az igazi Európa-bajnokság, nem a Franciaországban zajló, itt nem verekednek össze a szurkolók, terrorista merénylettől sem kell tartani, a pénz sem torzítja el a sportszellemet, itt csak a foci öröme és a nemzetek közös ünnepe jellemző, hangsúlyozta üdvözlő beszédében Arno Krompatscher, Dél-Tirol kormányfője. Nem ő volt az egyetlen, aki köszöntötte a focistákat, Karintia kormányfője, számos országos és EP-képviselő is felszólalt, erdélyi magyar részről például Vincze Lóránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, valamint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke.
Dél-Tirol kitett magáért a kisebbségi focibajnokság megszervezésénél: a hagyományos alpesi zenekar kíséretében valamennyi csapat felvonult Bruneck főterén – akárcsak az olimpián –, a helyi lakosság pedig lelkesen tapsolt. A legnagyobb tapsnak a házigazdák, a dél-tiroli németek/osztrákok csapata örvendett. Valamennyi csapat saját tartományi zászlaja alatt (occitánok, német kisebbségek, krími tatárok) vagy a nemzeti lobogóval (a németországi dánok például dán nemzeti zászlóval) vonultak fel. Csupán a mieink képeztek kivételt, az erdélyi magyarság csapata se nem székely, se nem magyar nemzeti lobogóval vonult fel, hanem RMDSZ-zászlóval! Szerencsére a többiek nem tudták, miről van szó, a fölöttébb kellemetlen meglepetés csupán az erdélyi magyar újságírókat érte. Pedig milyen nagyszerű alkalom lett volna Európa többi kisebbségével megismertetni a székely zászlót, mely körül odahaza akkora a felhajtás. A sportrendezvény egyik célja ugyanis éppen a kölcsönös megismerkedés volt.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Stefano Bottoni: a DNA tevékenysége a társadalom immunrendszerét gyengíti.
A történész szerint a romániai korrupcióellenes harc a pártok szétzilálásához vezet, és közvetett célja a bírósági úton történő rendszerváltozás előidézése.
A 90--es évek olaszországi korrupcióellenes hadjáratára emlékezteti Stefano Bottoni történészt, ami jelenleg Romániában zajlik. A Bolognai egyetemen doktorált történész kutatási területe Kelet-Európa politikai és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban. A szakember nemzeti kötődése kettős, vegyes családból származik, anyai ágon magyar, apai részről pedig olasz. 2002 óta él Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történész rendszerint a Facebookon is reagál a közéleti, politikai eseményekre, a DNA által Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen indított eljárás kapcsán a közösségi oldalon azt írta, hogy Romániában mindenki megvádolható, az alpolgármester ellen pedig azért indult eljárás, hogy ráijesszenek az RMDSZ-re. A Transindex megkeresésére Bottoni kifejtette, hogy a jelenleg a romániai korrupció visszaszorításán dolgozó intézmények olyan helyzetet idéztek elő, amely sok szempontból a kilencvenes évek Olaszországára emlékeztet, amelyben az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet. Bottoni elmondása szerint a hidegháború után, a rendszerváltozást követően rögtön beindult egy olyan folyamat Olaszországon belül, amelynek hatására sok ezer embert börtönöztek be korrupció miatt, de utólag kiderült, hogy nem csupán a korrupciót nem sikerült felszámolni, de az ennek mentén kialakult politikai rendszer sem vált jobbá. „Én ezt működésben láttam, sőt, akkor drukkoltam is ennek. Az ember naiv volt és nagyon fiatal. Láttam, hogyan bontottak le egy politikai felépítményt úgy, hogy rengetegszer keveredett a hazugság az igazsággal, illetve a féligazsággal. Kiderült különböző országok esetében, hogy nem az az eredménye ennek, amit ezek a jóemberek remélnek, hanem valami egészen más, és ez egy probléma.” A DNA tevékenysége kapcsán megjegyezte: „A társadalom immunrendszerét gyengíti, illetve a posztkommunista országokban ez a legrosszabb titkosszolgálati paranoiákat ébreszti fel”. A történész úgy gondolja, hogy az említett vádhatóság tevékenységének következményei az olaszországi esethez hasonlítanak, ahol a Szovjetunió szétesését követően a kilencvenes évek elején beindult a korrupt politikusok elleni harc, amely során több ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba, miközben a legnagyobb példányszámú napilapok egymással versenyezve hozták le bizonyítékként az ügyeszeken keresztül törvénytelenül kijuttatott lehallgatási jegyzőkönyveket: "Persze, hogy ezek a politikusok részben korruptak voltak, hogy ez a politikai rendszer messze nem volt tökéletes, és látszott az is, hogy a hidegháború egyensúly-politikájához kötődik, de abban a pillanatban, ahogy szétesett a Szovjetunió, elindították ezt a politikai hercehurcát. Ez ebben a formában nem volt más, mint egy kollektív karaktergyilkosság és bűnbakkeresés. Aztán a vádlottak kétharmadáról később, bírósági úton kiderült, hogy felmentették, de az már senkit nem érdekelt, akkor már nem volt egyikük sem képviselő vagy polgármester.” Mit kaptunk cserében? Nem kaptunk egy jobb politikai rendszert, alacsonyabb korrupció szintet. – Az változott csupán, hogy a nyolcvanas években a politikum által lefektetett játékszabályok mellett zajlott az üzletelés; ma viszont a meggyengült legitimációjú pártok és az őket megjelenítő politikusok a nagy cégek és pénzügyi konszernek, valamint az egész országot immár átszövő második generációs, ún. „fehérgalléros maffia” hálózatok alárendeltjei" - nyilatkozta a történész. Tangentopoli, a kenőpénz városa, és Berlusconi „Az olaszországi történet 1992. február 17-én kezdődött, amikor egy teljesen ismeretlen fiatal ügyész vádat emelt egy az országos nyilvánosság számára ismeretlen helyi szocialista politikus ellen. A vád az volt, hogy hét millió líra (kevesebb mint 4.000 euró) értékű kenőpénzt fogadott el. Ez Milánóban történt, de Tangentopoli néven híresült el. A Tangentopoli egy összetett szó. A polis várost jelent, tangente pedig kenőpénzt, tehát a kenőpénz városa. A sajtóban terjedt el ez a kifejezés az ügy kapcsán. Miután a vádlott politikust hetekig tartó, igen kemény kihallgatásoknak vetették alá, újabb korrupciós esetek következtek. Másfél év alatt több ezer ember került börtönbe, újabb és újabb városokban alakultak nyomozócsoportok. 1993 őszéig, 18-20 hónap leforgása alatt teljesen összeomlott egy közel félszázados politikai rendszer." A Carlo Azeglio Ciampi volt jegybankelnök által vezetett „szakértői kormány” 1994 márciusára írta ki az előrehozott választásokat. Ekkor a kormánypártok sorra oszlatták fel magukat, miközben képviselőik nagy része már ügyészi eljárás alatt állt. Ekkor lépett színre Silvio Berlusconi médiamágnás, aki 1993 őszén új pártot alapított, a Forza Italia nevű mozgalmat, azzal a céllal, hogy megakadályozza a posztkommunisták választási győzelmét. Tudni kell ugyanis, hogy a „tiszta kezek” hadjárat alig érintette a volt kommunista pártot és a hozzá köthető szövetkezeti és „civil” szférát – pedig a szocialista tömbbel fenntartott kereskedelem révén befutó illegális pártfinanszírozás (évi több tíz millió euróról van szó: elképesztő összegbe került akkor is a politika!) nyílt titoknak számított. Berlusconi északon egy frissen alakult proteszt párttal, az Északi Ligával szövetkezett; délen pedig a korrupciós botrányok által szintén nem érintett, örök ellenzéki neofasisztákkal." "A baloldal és az elemzők meglepetésére, akik semmit nem értettek az akkori olasz valóságból, ez a furcsa szövetség megnyerte a választásokat, és ezzel beállt egy majdnem húsz éves állóháború, a Berlusconi-tábor és ellentábor között. Berlusconit éppen akkor kezdték tüzetesen vizsgálni, amikor kormányra került.” „Azt is fontos tudni, hogy az olasz bírói és ügyészi karban a nyolcvanas években történt egy nagy váltás. Tömegével kerültek be a rendszerekbe a kommunista párthoz kötődő emberek. Olaszországban a bírók politikai hovatartozása nem volt titok. A bírói függetlenségnek nem volt semmilyen álcája, a bíróknak és ügyészeknek jelentős politikai hátszelük van. Maga az olasz legfelsőbb bíróság egyfajta parlamentként működik: tagjainak politikai hovatartozása köztudott, és az utóbbi évtizedekben stabil baloldali fölény alakult ki a testületben. A Tangentopolinak tehát az első pillanattól kezdve elsődleges célja a választók által legitimált politikai berendezkedés megdöntése volt. Ezt a baloldali sajtó erőteljesen támogatta, ehhez néhány évig csatlakoztak a mérsékelt sajtóorgánumok, és elképesztő pergőtűz alá tartották a megroggyant kormánypártok képviselőit. Tucatnyi politikus és menedzser nem bírta a nyilvános kivégzést, és öngyilkos lett." "Búcsúlevelük megrázó olvasmány, az ellenük elkövetett igazságtalanságért senki nem fizetett. Azok az ügyészek sem, akik az általuk indított eljárások közel nyolcvan százalékát első, második vagy harmadfokon elvesztették. A „Mani Pulite” – azaz a Tiszta Kezek mozgalma egy ügyészi úton kikényszerített rendszerváltozás volt, ami meg is történt 1994-ben, azzal a különbséggel, hogy nem teljesen úgy történt, ahogy elképzelték, ugyanis Berlusconi nyert, és ez nem volt benne a pakliban. Mint járulékos veszteség, kiiktattak egy olyan politikai és társadalmi képviseletet, amely az olasz társadalom nagy többségét szolgálta, mivel az olasz „első Köztársaság” tömegpártjai nemcsak választási kartellként működtek, hanem sokrétű szolgáltatást nyújtottak a lakosságnak. Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” – mondja a történész. Kívülről irányított dolog? Arra a kérdésre, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség mennyire független, a történész kifejtette: „A DNA tevékenységét a bukaresti amerikai nagykövetség kitüntetett figyelemmel kíséri, ez manapság köztudott tény, amit a társadalom nagy része normálisnak és helyesnek tart, de egyáltalán nem az. Népszerűtlenséget vállal, aki civilként bírálja ennek az intézménynek a módszereit, és megkérdőjelezi a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit. A probléma ugyanis, hogy Romániában – de nyugodtan általánosíthatunk a térségre vonatkozóan – olyan az állam felépítése, a törvényi szabályozás, az apparátus habitusa, hogy a gyakran egymásnak ellentmondó szabályok betartásával gyakorlatilag semmit nem lehet intézni, sem előrelépni. Roppant egyszerű szinte bárkit visszaéléssel vádolni, aki közpénzt kezel. És abban az országban, ahol a rokoni vagy „keresztapai” kapcsolatok sűrű hálózata egyszerre szabályozza és meghatározza az emberek társadalmi státusát, az a jogi kifejezés, hogy „befolyással való üzérkedés” nekem nem tűnik másnak, mint egy rossz vicc. Vagy még inkább egy tragikusan félreértelmezett jogi fogalom." Elődeink példáján tanulva örökítjük tovább a korrupciót A történész úgy vélekedik, hogy a mostani fiatal generációt ugyanazok a reflexek vezénylik, a túlélés és az érvényesülés érdekében hasonló módon működnek, mint a szüleik. Azok, akik mégsem ebbe a csoportba tartoznak, és nem szeretnének hasonulni, a leggyakoribb eset szerint „lábbal szavaznak”, és elköltöznek az országból, ennél fogva pedig megszűnik a társadalmi hatásuk Romániára nézve. „Rendkívül naiv volt 1989 után az az elképzelés, hogy a társadalom viselkedési normái, az emberek személyisége 10-20 év alatt radikálisan megváltozik azért, mert megváltozott körülöttünk a politikai környezet. Ez az egyik legnagyobb félreértés a kelet-európai rendszerváltások körül. Azt is látom, hogy nagyon naivnak bizonyul a korrupció elleni harc, hogy majd megtisztul a társadalom, előjönnek a tiszták” - mondta Bottoni. A történész szerint ahhoz, hogy Romániában egy működő, stabil politikai rendszer alakuljon ki, amely több pilléren áll, szükség lenne erős, alulról építkező pártokra, valamint a civil szféra részvételére is. De a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzetben ez nem tud megvalósulni, ugyanis ehhez anyagi jólétre, de még inkább „nyugodt lelkiállapotra van szükség”. Horváth Anna egy lejáratási játszma áldozata A Horváth Anna esetében kezdeményezett bűnvádi eljárással kapcsolatosan Bottoni úgy véli, politikai leszámolásról van szó: „Egy tiszta emberről van szó, akit a helyi PSD akar ellehetetleníteni, és leválasztani attól a polgármestertől, akivel jó munkakapcsolatot alakított ki. Miközben tehát meglepőnek tűnhet az ügyészség keménykedése – főleg a nevetségesen gyenge vádak tükrében – látni kell, hogy a DNA-val sajátos módon együttműködő (és néha versenyt futó) titkosszolgálatok nagyobb játszmába foghattak bele az erdélyi magyar közösséget illetően. Ezért írtam egyszer a Facebook falamon, és ma is vállalom, hogy ilyenkor nem kell felülni a hírekre, és meg kell védeni a tisztességesen cselekvő embereket, akik pont olyanok, amilyennek látszanak.” „Ezeket az embereket akkor is meg kell védeni, ha népszerűbb lenne beállni a „korrupt politikusok” megbüntetését, vagy a jelenlegi pártok felszámolását követelő kórusba. Látni kell, hogy úgy tűnik, változóban van Bukarestben az az 1990 után kialakult konszenzus, miszerint az RMDSZ-re szükség van – teljesen függetlenül attól, hogy milyen belső korrupciós ügyei vannak, vagy mennyire sikeres társadalompolitikát folytat. Mert az RMDSZ garantálta 25 éven keresztül az erdélyi magyar közösség politikai képviseletét, és érdemeket szerzett a magyar-román etnikai konfliktus lecsillapodásában. Ma viszont egyre több jel arra utal, hogy Bukarestben sokan úgy látják, hogy „a mór megtette kötelességét...”, ami súlyos következményekkel járhat. A szövetség politikai ellehetetlenítésének számtalan jelét látni, és ebben a dologban a korrupciós vádakat kiválóan lehet használni, mint ahogy ezt megtették Borboly Csaba, Antal Árpád és Ráduly Róbert esetében is. Miközben az igazi, minden újságolvasó által jól ismert „régi motorosokat” soha nem érintette a korrupciósellenes ügyészség vizsgálata” – vélekedik Bottoni. „Abban az esetben, ha a politikai érvelés nem éri el a kívánt hatását az RMDSZ-szel szemben, és kellemetlenné válik az ellenfél, mint ahogy láttuk a székelyföldi fiatal politikusok esetében, akkor jönnek az örökzöld korrupciós vádak. Nem szeretnék itt illetéktelen párhuzamot vonni a diktatúra és a többpártrendszer között, de történész szemmel a mai romániai helyzet kezd hasonlítani az általam kutatott – de a szakmai berkekben is szinte ismeretlen – antikorrupciós kampányra, amit 1957-ben indított a kommunista hatalom azok ellen, akik „loptak a közösből” (a gyárigazgatótól kezdve az egyszerű termelőszövetkezetben dolgozóig). Mi lett az eredménye? Több tízezer embert zártak börtönbe, és ítéltek el – gyakran megszégyenítő körülmények között, nyilvános perek során. És ki profitált az eljárásokból? Gheorghiu-Dej és csapata, akik elitcserét hajtottak végre (Erdélyben etnikai elitcserét) úgy, hogy a kisemberek igazságérzetére játszottak, miközben senkit nem érdekelt a korrupció visszaszorítása.” „Én attól tartok, hogy az eddig meglévő román-magyar konszenzus felbomlik, ami azt jelenti, hogy Bukarest bevállalja majd Erdély bekebelezésének a századik évfordulója kapcsán, hogy bemutassa saját magának és a teljes román lakosságnak: a magyar kérdést igenis megoldották. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy a létező politikai spektrum és az általa jelentett védőháló felszámolásához a magyar közösségből is tapsoljanak” – mondta a Transindexnek Stefano Bottoni. Nem az a lényege, hogy az illető el is legyen ítélve „Az emberek tönkretétele az ügyészségen kezdődik. Annak, hogy másodfokon három év után felmentenek valakit, nincs hírértéke. Ha már egyszer megfogtak valakit, és harminc napot börtönben töltött, annak az embernek vége. (Persze vannak groteszk kivételek, lásd a „cere cash”-nek becézett nagybányai polgármestert, akit annak ellenére szavaztak meg nagyon nagy többséggel, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kicsoda ez az ember – újabb bizonyíték arra, hogy a „politikusok megbüntetése” szép, de önmagában nem elégséges, ha nem változik meg a társadalmi közérzet). De ezeknek az eljárásoknak nem az a lényege, hogy a meggyanúsítottra büntetést is kiszabjanak. Ha el van ítélve az érintettek tíz százaléka, akkor az egy járulékos dolog, de nem ez a lényeg. A cél egyes emberek kiiktatása, egyfajta állandó félelemkeltés. Ezt belső és külső erők egyaránt mozgatják, amivel fontos tisztában lenni, amikor madártávlatból vizsgálunk egy ekkora jelenséget” – nyilatkozta Stefano Bottoni történész. A téma kapcsán ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a korrupciós bűncselekmények egyik szemléletes és súlyos következménye a bukaresti Colectiv-tragédia, de a korrupció által átszőtt egészségügyi rendszer is folyamatosan emberéleteket követel. Elég csupán az idén kirobbant Hexi Pharma ügyét említeni, amelyben az előre kilobbizott közbeszerzési eljárások során hígított fertőtlenítőszert vásároltak a kórházak, ennek következményeként jelentősen megnövekedett a halálos fertőzések száma. Ugyancsak a korrupció hatására vált egyre nagyobb mértékűvé a romániai erdőirtás, amelyet Klaus Johannis államfő nemzetbiztonsági kockázatnak minősített, és a gyanú szerint a szervezett bűnözés, valamint egyes romániai politikusok közösen érintettek benne.
Ambrus István
Transindex.ro

Jelesre vizsgázva – A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara a Müpában
Mindnyájunk életében vannak olyan életreszóló események, amelyek nem múlnak el nyomtalanul bennünk, ráadásul akkor teljesednek ki igazán, ha azt megoszthatjuk másokkal is. A művészek életében ez nagyobb jelentőséggel bír, főleg, ha olyan magas színvonalú szakmai élményben van részük, amelyre büszkék, és habár megérdemelnék, sikerük valami miatt nem kerül a nyilvánosság elé. Ezért vettem rá magam karigazgatóként, hogy megosszam a kedves kolozsvári operalátogató közönséggel – és nemcsak – a következő élménybeszámolót.
A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara egyre többször veszi ki részét a magyarországi zenei élet eseményeiből, de énekkarunk most kapott először önállló meghívást a budapesti Művészetek Palotájába (Müpa), ahol Vincenzo Bellini utolsó operája, A puritánok került bemutatásra sztárszereposztással. 2007-től több produkcióban is szerepeltünk társulatilag a Müpában. 2007-ben énekeltük Verdi Trubadúrját Renato Brusonnal és Sümegi Eszterrel a főszerepekben, 2010-ben Donizetti Szerelmi bájitalát Miklósa Erikával, 2013-ban VerdiAttiláját Giacomo Prestiaval. A puritánok bemutatóját megelőzően karigazgatóként nyilvános pódiumbeszélgetésre kaptam megtisztelő felkérést, amelyen az előadás rendezőjével, Némedi Csabával vettem részt. Petrányi Judit, a Magyar Televízió volt komolyzenei műsorainak vezetője kérdezte, hogyan vélekedek arról, hogy Magyarországnak olyan sok magas szinten teljesítő híres énekkara van, mégis minket hívtak meg erre a produkcióra. Előbbi felsorolásomra hivatkozva tudtam teljes meggyőződéssel válaszolni neki azt, hogy a sikeres sorozat méltó folytatásaként vehetünk részt a produkcióban. Tudott dolog ugyanis, hogy ha a Művészetek Palotájában nem teljesítesz minden alkalommal magas művészi színvonalon, megfelelő hozzáállással, kevés esélye van újabb meghívásnak.
A puritánok című mű egyáltalán nem örvendett nagy népszerűségnek Magyarországon, a színházi adattár ugyanis mindössze négy előadást tart számon, legutóbb 1996-ban egyetlen alkalommal került színre koncertszerűen a Magyar Állami Operaházban. 2015-ben Zamárdiban egy bő keresztmetszet hangzott el a Művelődési Házban. Az utolsó színpadi előadás 1877-ben Kolozsváron volt. Bemutatása nagyon indokolttá vált, egyrészt a reformáció kerek évfordulója miatt – Luther Márton 500 éve hirdette meg saját hittételeit –, másrészt, amiként Luther a vallást, úgy újította meg a 20. század közepén Maria Callas – akinek idén halálának 40. évfordulója van – a bel canto operákat. A két évforduló előtt tisztelgett az előadás, amely május 18-án és 21-én a Müpában csendült fel, 22-én pedig a pécsi Kodály Központban.
Mivel énekkarunknak nem volt repertoárján Bellini operája, a Müpával való két hónapos komoly egyeztetés és felkészülési periódus után utaztunk Budapestre, ahol a legenda szerint „Viktória királynő kedvenc operáját” félig szcenírozott variánsban – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adta lehetőségeihez mérten – kellett színpadra vinnünk mindössze négy nap alatt. Ehhez tudni kell, hogy általában egy háromórás opera bemutatóját, amennyiben megrendezett előadásról beszélünk, egy operaház életében körülbelül 2-3 hónapnyi intenzív színpadi munka előzi meg. Nagy segítségünkre volt Némedi Csaba rendező, aki másodszorra rendez a Müpában. Első alkalommal Kocsis Zoltán meghívására állított színpadra két Richard Strauss ritkaságot, A béke napját, magyarországi bemutatóként, és a Daphnét. Négy nap alatt megrendezni egy operát nem kis dolog, de Némedi Csaba lenyűgöző maximális felkészültsége, operativitása és szakmai hajlékonysága ez alkalommal is lehetővé tette a lehetetlent. Maria Callas 1971/72-ben mesterkurzusokat tartott, többek között a legendás New York-i Juilliard Zeneművészeti Akadémián is. Az említett kurzusok során sok esetben dolgozott növendékeivel saját, korábbi parádés szerepein – ezek közül nem hiányozhatott Elvira szerepe sem. Némedi Csaba erre alapozta sajátos rendezői elképzelését, úgy állította be az operát, mintha az egy Maria Callas által tartott mesterkurzus lenne, énekkarunk pedig mint részt vevő ifjú tanoncok, valamint a kurzus hallgatóiként jelentek meg a színpadi eseményekben. Érdekes színfoltként Maria Callast Popova Aleszja Kossuth-díjas érdemes balettművész jelenítette meg.
A puritánokban a szólistáknál nem kisebb szerepe van az énekkarnak, a kórusoperáról így nyilatkozik Némedi Csaba rendező: „Az énekkarnak mind zenei, mind dramaturgiai értelemben igazi kórusoperai igényeknek kell megfelelnie. Húzásmentes, ill. kevésbé meghúzott verzióként az opera játékideje több mint három óra. Minden szempontot figyelembe véve, A puritánok bemutatása gyakorlatilag az olasz bel cantoval szinte egy időben felfutó francia Grand opéra korszak alkotásaihoz szükséges technikai és logisztikai apparátust igényli (…)”
Az előadást az operajátszás elkötelezett támogatójaként számon tartott pécsi Pannon Filharmonikusok zenekara kísérte, karmester a bel canto elhivatott mestere, Riccardo Frizza volt, aki rendszeres vendége a Párizsi Operának, a Veronai Arénának, a milánói Scalának vagy a New York-i Metropolitan Operának. „Interpretációja teljesen meggyőző, irányítása, ha kell erőteljes, ha kell gyengéd, de mindig az énekeseket támogató” – írta róla egy kritikus. Első találkozásunkkor rögtön kiderült zenei érzékenysége, kis gesztusokkal nagy hatásokat produkált a zenei hangzásban. Nagy örömünkre szinte hibátlannak találta az énekkar munkáját, értékelte zenei precizitásunkat, előadásmódunkat a „fantasztikus” és „elképesztő” jelzőkkel illette mindvégig, több ízben is különösen dicsérte énekkarunkat, kifejezve maximális elégedettségét.
A Müpa hivatalos internetes oldalán így mutatta be a meghívott sztárvendégeket: „Vincenzo Bellini utolsó operája a bel canto manifesztuma: a különféle hangvételű számok olyan változatosságát vonultatja fel, amelynek nincs párja a stílus repertoárjában. A mű csak azért nem szerepel gyakrabban az operaházak műsorán, mert nehéz olyan különleges képességekkel megáldott énekeseket találni, akik el tudják énekelni a főbb szerepeket. Ezúttal azonban nincs ilyen akadály. A női főszerepben Jessica Pratt lép színpadra, aki a legigényesebb bel canto-szerepek keresett előadója, Milánó, Zürich, Bécs, Velence, London neves operaházaiban lép fel rendszeresen, Elvirát évek óta alakítja nagy sikerrel. Francesco Demuro szintén tökéletes választás Lord Arthur Talbot nemegyszer elképzelhetetlen magasságokba szökő, az énekes sztratoszféra felső határát jelentő magas c fölé is merészkedő szólamára. A Szardínia szigetén született tenor a bel canto repertoár »életerős szerelmes ifjú« szerepeinek avatott és világszerte ünnepelt megformálója, többek közt a TraviataAlfredójaként, a Rigoletto Hercegeként és a BohéméletRodolfójaként járta be a világot a Scalától a Metropolitanig.”
Bizony, nem sok tenor énekeli ki a már-már lehetetlennek tűnő magas f-et ilyen hangi minőségben, minden zenésznek életreszóló élmény ezt élőben hallani, nekünk alkalmunk volt vele énekelni egy színpadon. Érdekességképpen, a nagyobb szerepekben fellépő többi szólista is rendszeres meghívottja a szakma egyik csúcsát jelentő New York-i Metropolitan Operaháznak: Bretz Gábor (Sir George), Alekszej Markov (Richard Forth), Sebestyén Miklós (Lord Walton). Pécsett, Elvira szerepét a Kolozsvári Magyar Opera színpadán rendszeresen fellépő, nagy szeretetnek örvendő Kolonits Klára énekelte.
Életreszóló élmény, zenésznek, hallgatónak egyaránt. Nagyon nagy megtiszteltetés részt venni ilyen szintű produkciókban, amelyhez hasonló kevés adatik meg. Ilyenkor nem megerőltető a több napon keresztül tartó 12 órás próbamenet, még a fáradtság is más. Büszkén, szakmai fegyelemből és minőségből jelesre vizsgázva tértünk haza, feltöltődve a becsülettel elvégzett munka minden pozitív hatásával. A csapat ismét csapatként műkődött és bizonyított. A Müpa szervezőinek tapasztalata szerint ritka, hogy akár egy ekkora méretű és felhozatalú előadás után, 15 perces tapssal és ovációval ünnepeljék az előadókat. Saját bevallásuk szerint, a Müpa olyan mércét állított fel önmagának, hogy nehezen tudják majd ezt felülmúlni. Az 1877-es kolozsvári bemutató után 140 évvel, Kolozsvárnak újból szerepe volt ebben a bemutatóban. Örvendünk, hogy részesei lehettünk ennek a zeneünnepnek. Részemről köszönöm a közös munkát, és őszintén gratulálok mindenkinek!
Kulcsár Szabolcs,
a Kolozsvári Magyar Opera karigazgatója, karmestere Szabadság (Kolozsvár)

Pádár Zoltán: nem működnek a globális megoldás-receptek
Tudományos pályáról váltott szakmát már a krisztusi koron túl Pádár Zoltán, aki jellemzően katolikus északkelet-magyarországi vidék kisebb településeinek református lelkésze, tulajdonképpen vallási szórványterületen szolgál. Az egyház mai céljai között tartja számon társadalmunk közös szükségleteinek meghatározását, a Szentlélekre való odafigyelést, a munkálkodni kívánó egyháztagokkal való együttműködést, a gyülekezeti tagokkal kialakított személyes kapcsolatokat.
– A lutheri reformáció 500. évfordulója kapcsán időszerű és releváns téma az aktuális állapotunkkal való szembenézés, a múlt és a jelen értékelése, valamint a jövőre való tervezés. A kérdés az összes keresztyén felekezetre érvényes, hiszen a statisztikák mindenhol létszámcsökkenésekről számolnak be. A nagy múltú Milánóban – saját katolikus hívei önvallomása szerint – a keresztyének zöme egész életében 3 alkalommal tartózkodik templomban: amikor megkeresztelik, amikor megházasodik és amikor eltemetik. Napjaink Genfje büszkén vállalja és óriásplakátokon hirdeti ateizmusát, mondván, ez azért jó nekik, mert így nem tartoznak senkihez. Kálvin templomában ma 40–50 fő jár az istentiszteletekre.
A következő 500 évre való tervezés alapja a reformátorok által megfogalmazott állítás kell hogy legyen: „Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Az egyháznak – bármilyen egyháznak – időről időre szüksége van szembenéznie önmagával, a társadalomban betöltött helyzetével és szerepével, erősségeivel és gyengeségeivel. Ezt az igényt a lehető legtökéletesebben a Szentlélekre való figyeléssel lehet megvalósítani; amire Ő elvezet bennünket, azt érdemes megvalósítani, vagy elvetni hitgyakorlatunk vizsgálatakor. Ha nem így kezdünk hozzá a reformálásnak, csupán emberi erőlködés marad, és sok kudarcot él át Isten népe.
Sok esetben már a kiindulási alappal is baj van: Nincs vagy nem megfelelő a kapcsolat a Szentlélekkel. Liturgiánkban említjük, megnevezzük Őt, énekeinkben hívjuk Őt, de valójában nem mindenki hallgat Rá. A Lélek ajándékait (1Kor 12,4-11) is sokan negligálják, mondván, a bibliai korokban működtek, de napjainkban nem. Pedig nem ártana jobban odafigyelni a Lélek vezette emberekre, mert rajtuk keresztül – csakúgy, mint régen – ma is tud üzenni az Úr. A prófécia Isten kijelentése az ember számára az elkövetkezendőkről. Nem jelent ki újat Krisztusról, sem a végidőkről, de az előttünk álló évekről, korszakokról, teendőkről van üzenete. Gondoljunk csak Pál apostol missziói útjaira, amikor „irányt váltott” (ApCsel 16,9), vagy meglepő dolgokat javasolt (ApCsel 27,21-26) a Léleknek engedelmeskedve! Az evangélium eljutott Európába, illetve az akkori Birodalom központjába, Rómába! Ha tehát vágyunk az, hogy a protestáns egyházak fennmaradjanak, Istenre kell hagyatkoznunk, Tőle kell útmutatást kérnünk.
Nem járható út az az emberi törekvés sem, miszerint globális megoldás-recepteket akarunk megvalósítani. A különböző közösségeknek, társadalmi egységeknek különbözőek az igényeik és a szükségleteik. Vannak ugyan „közös pontok”, hasonló váradalmak, de ezekre veszélyes „általános megoldás-receptet” ráhúzni. Krisztus váltságműve ugyanazt kell, hogy jelentse mindenki számára, de nem mindenkinek ugyanúgy közvetíthető. Maga Jézus Urunk sem egysíkúan munkálkodott az emberek között. Volt, akit elhívott követőjének (Páter, Máté stb.), volt akiket tanított, voltak, akiket szeretetével rehabilitált (Zákeus, Bartimeus, bénák, leprások stb.). Pál apostol ugyanazt, de nem ugyanúgy hirdette pl. Lisztrában, mint Korinthusban vagy Athénban. Kellő alázattal és türelemmel kell tehát az adott közösség felé szolgálnunk. Ebben is segítségünkre adatott a Szentlélek.
Személyesebb kapcsolatokon át gyümölcsözőbb a Krisztushoz vezetés
A reformátoroknak, bár más-más helyen éltek és tevékenykedtek, voltak közös hitújító céljaik (bibliafordítások, közművelődés, anyanyelvi kommunikáció az egyházban és a világban, diakónia, hitvallási iratok stb.). Az ő példájuk arra sarkallhat minket, ma élőket, hogy meghatározzuk napjaink társadalmainak közös szükségleteit. Erre a feladatra igénybe vehetők hívő szakemberek.
Nehézségként fogalmazódik meg sokakban az, hogy ma hogyan lehet az evangéliummal érdemben és érthetően megszólítani az embereket. Úgy gondolom, az apostoli korban sem volt egyszerűbb Jézus Krisztus üzenetét eljuttatni az emberek szívéig. Sőt, sok hasonlóság fedezhető fel azzal a korral. Például ma – úgy tűnik – hatásosabb az egyéni megtapasztalás („Jöjj és lásd meg!”) elősegítése, és a személyes vagy kiscsoportos evangelizáció, mint a nagy tömegek előtti megtérésre hívó beszéd. A nyilvános alkalmakra is nagy szükség van, de az igazán hatékony Krisztushoz vezetést én a személyesebb szintű kapcsolatokon keresztül látom gyümölcsözőbbnek.
Éppen az individualizáció felerősödése indukál sok gyülekezetben szolgálni vágyó egyháztagokat. Nagy kincs az ilyen hívő, sok terhet hordozhat együtt a lelkészekkel vagy vállalhat át tőlük, és nem utolsósorban erős kötődést munkál a hívőben a közösség felé azáltal, hogy értékesnek, hasznosnak éli meg önmagát a gyülekezetben. Számos kiégés, öngyilkosság, kiábrándulás (lelkészi szolgálat elhagyása) fémjelzi a lelkészi szolgálattevők terheltségét. Ezt okozhatja a lelkész tévképzete (csak akkor működnek a dolgok a gyülekezetben, ha ő ott van, ha ő végzi azokat), illetve a hívek helytelen elvárása („csináljon mindent a lelkész, az a dolga”).
A fiatalokra, mint a jövő generációjára különösen oda kell figyelni. Az ő igényeik merőben eltérőek szüleik, nagyszüleik generációiétól. Rugalmasan kezelve, szolgálni engedve őket el lehet fogadtatni velük az idősebbek másságát, a „régi” protestáns szokásokat, hagyományokat.
A hittudomány fontos. A bibliai kijelentéshez ragaszkodó tézisek szintúgy. Lényegi kérdés abban van, hogyan valósítjuk meg, hogyan visszük át a gyakorlatba hittételeinket. Az egymástól különböző irányvonalak már az apostoli korban is nyilvánvalóak voltak a keresztyénségen belül. Más volt a lelkülete pl. az efezusiaknak, mint a korinthusiaknak stb. Napjainkban is megjelenik és egymás mellett él – különösebb szakadástól mentesen – több, különböző kegyességi irányzat (pl. tradicionális, karizmatikus). A szakadás akkor következik be, ha rideg elhatárolódás mutatkozik az egyes irányzatok képviselői között. Ennek be nem következtéért küzdenünk kell, nem kétséges. Ha megértjük és elfogadjuk Pál tanítását a „Krisztus testéről” (1Kor 12,12-31), megóvhatjuk felekezeteinket a szakadásoktól. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)