Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2008. augusztus 19.
A kormány elindította a városi művelődési házak korszerűsítését célzó programját, közben az erdélyi falvakban megállni látszik a művelődési élet: a kultúrházak inkább csak közösségi rendezvények – keresztelők, lakodalmak, torok – helyszínei. Az elnéptelenedett településeken nincs igény kulturális rendezvényekre, pályázni sem lehet a művelődési házak korszerűsítésére. A kultúrházak állaga megromlott, némelyiküket már tatarozni sem érdemes. A legtöbb faluban arra törekednek, hogy a létesítményt főzőkonyhával, ebédlőkészlettel is ellássák, hogy a közösségi rendezvényeket itt rendezhessék. A községközpontokban kissé élénkebb a kulturális tevékenység, itt művelődésért felelős beosztottak szerveznek tánc- vagy színjátszó csoportokat, kórusokat, zenekarokat, melyek műsorait aztán bemutatják a község falvaiban is. Maros megyében várhatóan még a héten befejeződik a vidéki kultúrházak állapotának leltára, ennek alapján döntik majd el, hogyan lépnek tovább. A Szatmár megyei falusi kultúrházak állapota se nem jobb, se nem rosszabb, mint máshol – mondta el Günthner Tibor építész. Darócon például egy műemlékjellegű épületet, az úgynevezett Ember-kúriát hozott rendbe az önkormányzat. Mikolában nemcsak felújították, de bővítették is a kultúra házát. A falvak a 2006/116-os kormányrendelet értelmében művelődési házaik felújítására kizárólag a falufejlesztési alapból számíthatnak támogatásra – jelezte Para Lóránt, a fejlesztési és lakásügyi minisztérium illetékes igazgatója. /Lakodalomtól halotti torig. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 19./
2009. május 19
A Szociáldemokrata Párt és az RMDSZ között megkötendő alku eredményeként mégiscsak maradhat néhány magyar vezető az intézményeknél Sógor Csaba európai parlamenti képviselőjelölt kampánykaravánja május 18-án Lázáriban, Sándorhomokon, Szárazberken és Mikolában járta be az utcákat, Sógor Csabát elkísérte Erdei D. István Szatmár megyei parlamenti képviselő. A körút a követező napokon folytatódik a Szatmár megyei településeken. /Egységben a megyei magyarság. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 19/
2009. december 9.
Megjelent Varga Auguszta magyartanár negyvenéves pályája során összegyűjtött szólásokból és közmondásokból született kötete. A tanárnő öt településen tanított: Majtény, Avasújváros, Kolcs, Mikola és Szatmárnémeti, ez öt kisebb-nagyobb nyelvi tájegységet is jelent. Többek között olyan adatközlői voltak, mint Gellért Sándor, a mikolai magányos költő. /Sike Lajos: Nyelvi virágok csokra. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 9./
2012. március 8.
Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. december 28.
Hét szatmári község pályázott, első lépésben, sikeresen
Az elmúlt három hónapban hét község pályázott sikeresen a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetségén keresztül. A helyi akciócsoport további három pályázatot hagyott jóvá – a végső szó azonban a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökségé, amely május körül ad végső választ.
Minderről Tóga Judit, a fejlesztési szövetség helyi akciócsoportjának vezetője számolt be péntek délben a Mikolában megtartott sajtótájékoztatón. Az akciócsoport feladata, hogy első lépésben elbírálja a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 54 tagja (önkormányzatok, vállalkozók, a civil szféra képviselői) által elkészített és benyújtott projekteket. Az általuk elfogadott pályázatok a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökség elé kerülnek, ők mondják ki a döntő szót – kap-e támogatást a pályázó, vagy sem.
A tíz pályázati területből a falufejlesztés volt a legnépszerűbb: hét önkormányzat is első lépésben sikeres pályázatot adott le. Vetés hóekét, árokvájót és bozótvágót, Szatmárhegy traktort, Mikola fűnyíró kis traktort, professzionális mosó- és porszívógépet, Lázári hóekét, árokvájót, bozótvágót és légkondicionáló berendezést vásárolna, Szatmárpálfalva a polgármesteri hivatal épületét, a Máramaros megyei Bikácfalva a kultúrotthont újítaná fel, Szatmárudvari pedig a parkot bővítené. A pályázatok értéke egyenként 75.330 euró – ezen felül az önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk a beruházás további költségét.
Mezőgazdasági fejlesztések kategóriában a decebali Toth Ioan és a mikolai Mikó Róbert pályázatát is elfogadták: mindketten 17.000 eurót kaphatnak (előbbi traktor vásárlására, utóbbi különböző fejlesztésekre), amennyiben a második lépésben is zöld utat kapnak. A legnagyobb összegű támogatást Pusztadaróc pályázta meg: 400.000 euró értékben építene egy hűtőházat, erre pedig 100.000 eurót pályáz(hat)ott meg.
Tóga Judit elmondta továbbá, hogy két területen december 28-án kezdődött a pályázati időszak: a középvállalkozások létrehozásának és fejlesztésének a támogatása esetében 26.000, a turisztikai tevékenységek támogatása esetében pedig 85.000 eurós támogatást kaphat egy-egy pályázó.
A Batiz, Pusztadaróc, Vetés, Sárközújlak, Lázári, Szatmárudvari, Szatmárpálfalva, Szatmárhegy, Mikola, Szokond és Bikácfalva alkotta Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 2012 elején alakult meg és szeptember 24-én kezdte el működését. Célja, hogy az Európai Unió LEADER-programján keresztül finanszírozott kistérségi fejlesztési pályázatokat koordonálja, támogassa. Jelenlegi költségvetése 2,5 millió euró, erre írhatott ki pályázatokat.
Szatmár megyében további két kistérség, a Dél-Nyugat Szatmári Kistérségi Társulat (Érendréd, Börvely, Kálmánd, Kaplony, Érkávás, Csaholy, Csomaköz, Mezőfény, Mezőpetri, Szilágypér, Piskolt, Szaniszló, Tasnádszántó, Érszakácsi, Sződemeter, Mezőterem, Csanálos, Tasnád és a Bihar megyei Szalacs) és az Avasi Kistérség (Nagytarna, Batarcs, Turc, Kányaháza, Kisgérce, Vámfalu, Avasújváros, Ráksa, Avasújfalu, Bikszád, Tarsolc, Komorzán és a Máramaros megyei Pálosremete) nyert még hasonló pályázatot. Augusztus elején mindhárom kistérség egyenként 150.000 lejes kölcsönt kapott a Megyei Tanácstól az önrész biztosítására.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma
Az elmúlt három hónapban hét község pályázott sikeresen a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetségén keresztül. A helyi akciócsoport további három pályázatot hagyott jóvá – a végső szó azonban a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökségé, amely május körül ad végső választ.
Minderről Tóga Judit, a fejlesztési szövetség helyi akciócsoportjának vezetője számolt be péntek délben a Mikolában megtartott sajtótájékoztatón. Az akciócsoport feladata, hogy első lépésben elbírálja a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 54 tagja (önkormányzatok, vállalkozók, a civil szféra képviselői) által elkészített és benyújtott projekteket. Az általuk elfogadott pályázatok a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökség elé kerülnek, ők mondják ki a döntő szót – kap-e támogatást a pályázó, vagy sem.
A tíz pályázati területből a falufejlesztés volt a legnépszerűbb: hét önkormányzat is első lépésben sikeres pályázatot adott le. Vetés hóekét, árokvájót és bozótvágót, Szatmárhegy traktort, Mikola fűnyíró kis traktort, professzionális mosó- és porszívógépet, Lázári hóekét, árokvájót, bozótvágót és légkondicionáló berendezést vásárolna, Szatmárpálfalva a polgármesteri hivatal épületét, a Máramaros megyei Bikácfalva a kultúrotthont újítaná fel, Szatmárudvari pedig a parkot bővítené. A pályázatok értéke egyenként 75.330 euró – ezen felül az önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk a beruházás további költségét.
Mezőgazdasági fejlesztések kategóriában a decebali Toth Ioan és a mikolai Mikó Róbert pályázatát is elfogadták: mindketten 17.000 eurót kaphatnak (előbbi traktor vásárlására, utóbbi különböző fejlesztésekre), amennyiben a második lépésben is zöld utat kapnak. A legnagyobb összegű támogatást Pusztadaróc pályázta meg: 400.000 euró értékben építene egy hűtőházat, erre pedig 100.000 eurót pályáz(hat)ott meg.
Tóga Judit elmondta továbbá, hogy két területen december 28-án kezdődött a pályázati időszak: a középvállalkozások létrehozásának és fejlesztésének a támogatása esetében 26.000, a turisztikai tevékenységek támogatása esetében pedig 85.000 eurós támogatást kaphat egy-egy pályázó.
A Batiz, Pusztadaróc, Vetés, Sárközújlak, Lázári, Szatmárudvari, Szatmárpálfalva, Szatmárhegy, Mikola, Szokond és Bikácfalva alkotta Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 2012 elején alakult meg és szeptember 24-én kezdte el működését. Célja, hogy az Európai Unió LEADER-programján keresztül finanszírozott kistérségi fejlesztési pályázatokat koordonálja, támogassa. Jelenlegi költségvetése 2,5 millió euró, erre írhatott ki pályázatokat.
Szatmár megyében további két kistérség, a Dél-Nyugat Szatmári Kistérségi Társulat (Érendréd, Börvely, Kálmánd, Kaplony, Érkávás, Csaholy, Csomaköz, Mezőfény, Mezőpetri, Szilágypér, Piskolt, Szaniszló, Tasnádszántó, Érszakácsi, Sződemeter, Mezőterem, Csanálos, Tasnád és a Bihar megyei Szalacs) és az Avasi Kistérség (Nagytarna, Batarcs, Turc, Kányaháza, Kisgérce, Vámfalu, Avasújváros, Ráksa, Avasújfalu, Bikszád, Tarsolc, Komorzán és a Máramaros megyei Pálosremete) nyert még hasonló pályázatot. Augusztus elején mindhárom kistérség egyenként 150.000 lejes kölcsönt kapott a Megyei Tanácstól az önrész biztosítására.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma
2013. október 24.
Magyar név az alternatív pribéklistán
Saját, harmincöt nevet tartalmazó „pribéklistát” tett közzé a Lelki milícia (Miliţia Spirituală) nevű civil szervezet, amely elégedetlen amiatt, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) a saját, ugyancsak harmincötös listájáról eddig csupán két nevet tett közzé.
A lista szerzője az intézet egy korábbi munkatársa, Mihai Burcea, aki egy, az IICCMER vezetése és közötte kirobbant konfliktus miatt távozott. A lista bevezetőjében bírálják is az IICCMER-t, amiért az „elképesztő kijelentéseket tett a kommunista elnyomás történetéről”, valamint azért is, mert – a szerző szerint – az intézet fegyverként használja a közzé tett neveket és a volt politikai foglyok traumáit a Traian Băsescu államfővel, és az intézetet korábban vezeti Vladimir Tismăneanuval vívott harcban.
Megjegyzik azt is, hogy beadvánnyal fordultak az intézethez, hogy az kiadja a további 33 érintett nevét, azonban az megtagadta ezt. A lista – amelyen az eddig az IICCMER által nyilvánosságra hozott két név, az Alexandru Vişinescué és a Ion Ficiorué nem is szerepel – a bukaresti Országos Központi Történeti Archívum, a Büntetés-végrehajtás Országos Igazgatóságának Archívuma, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívuma, szakdolgozatok és a túlélők visszaemlékezései alapján készült. A dokumentum a szekuritáté, a milícia és a büntetés-végrehajtás egykori, ma is élő magas rangú alkalmazottjai mellett katonai ügyészek és bírák nevét is tartalmazza. Olyan személyekről van szó, akik közreműködtek politikai foglyok elítélésében, vagy a munkatáborok, politikai börtönök parancsnokaiként a megkínzásukban.
A listán számos hírhedt romániai büntetés-végrehajtási intézmény és kényszermunkatábor működtetői szerepelnek. Megtalálható rajta egy magyar hangzású név is: a Szatmár megyei Mikolán 1926-ban született Babicsák Antoné (valószínűleg Antal), aki alezredesi rangban vonult nyugállományba, és miután 1951-ben egy ideig a szatmárnémeti börtönben volt börtönőr, a jilavai büntetés-végrehajtási tisztképzőbe küldték. A Duna-Deltában működő kényszermunkatáborok irányításában játszott jelentős szerepet, ő volt a peripravai láger parancsnoka. 1977-ben vonult nyugállományba.
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER augusztus elején jelentette be, hogy harmincöt fős listát állított össze aolyan egykori személyekről, akik a kommunista rendszer börtöneiben politikai foglyokat kínoztak vagy öltek meg. Eddig azonban csak két nevet hoztak nyilvánosságra, ellenük népirtás miatt tettek feljelentést.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
Saját, harmincöt nevet tartalmazó „pribéklistát” tett közzé a Lelki milícia (Miliţia Spirituală) nevű civil szervezet, amely elégedetlen amiatt, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) a saját, ugyancsak harmincötös listájáról eddig csupán két nevet tett közzé.
A lista szerzője az intézet egy korábbi munkatársa, Mihai Burcea, aki egy, az IICCMER vezetése és közötte kirobbant konfliktus miatt távozott. A lista bevezetőjében bírálják is az IICCMER-t, amiért az „elképesztő kijelentéseket tett a kommunista elnyomás történetéről”, valamint azért is, mert – a szerző szerint – az intézet fegyverként használja a közzé tett neveket és a volt politikai foglyok traumáit a Traian Băsescu államfővel, és az intézetet korábban vezeti Vladimir Tismăneanuval vívott harcban.
Megjegyzik azt is, hogy beadvánnyal fordultak az intézethez, hogy az kiadja a további 33 érintett nevét, azonban az megtagadta ezt. A lista – amelyen az eddig az IICCMER által nyilvánosságra hozott két név, az Alexandru Vişinescué és a Ion Ficiorué nem is szerepel – a bukaresti Országos Központi Történeti Archívum, a Büntetés-végrehajtás Országos Igazgatóságának Archívuma, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívuma, szakdolgozatok és a túlélők visszaemlékezései alapján készült. A dokumentum a szekuritáté, a milícia és a büntetés-végrehajtás egykori, ma is élő magas rangú alkalmazottjai mellett katonai ügyészek és bírák nevét is tartalmazza. Olyan személyekről van szó, akik közreműködtek politikai foglyok elítélésében, vagy a munkatáborok, politikai börtönök parancsnokaiként a megkínzásukban.
A listán számos hírhedt romániai büntetés-végrehajtási intézmény és kényszermunkatábor működtetői szerepelnek. Megtalálható rajta egy magyar hangzású név is: a Szatmár megyei Mikolán 1926-ban született Babicsák Antoné (valószínűleg Antal), aki alezredesi rangban vonult nyugállományba, és miután 1951-ben egy ideig a szatmárnémeti börtönben volt börtönőr, a jilavai büntetés-végrehajtási tisztképzőbe küldték. A Duna-Deltában működő kényszermunkatáborok irányításában játszott jelentős szerepet, ő volt a peripravai láger parancsnoka. 1977-ben vonult nyugállományba.
Mint arról beszámoltunk, az IICCMER augusztus elején jelentette be, hogy harmincöt fős listát állított össze aolyan egykori személyekről, akik a kommunista rendszer börtöneiben politikai foglyokat kínoztak vagy öltek meg. Eddig azonban csak két nevet hoztak nyilvánosságra, ellenük népirtás miatt tettek feljelentést.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 7.
Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye
2014. január 30.
Titkosszolgák a határon
Románia ismét bekeményít: miközben karnyújtásnyira vagyunk a schengeni határ feloldásától, az elfogadás előtt álló földtörvényben a titkosszolgálatokra bíznák a határ menti földek adásvételének felügyeletét. Szakemberekkel folytatott beszélgetésünkből kiderül: nincs új a Nap alatt, a hasonló román praktikák Trianon utánig nyúlnak vissza.
A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.
A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.
Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.
„Szent” elrománosítás
A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.
A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”
A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărișoara Nouă, Horea, Viișoara, Marna, Ianculești (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăgușeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.
Elrabolt beruházások
A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.
„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót. Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.
Élet Schengen után
„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: a határ szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.
„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
Románia ismét bekeményít: miközben karnyújtásnyira vagyunk a schengeni határ feloldásától, az elfogadás előtt álló földtörvényben a titkosszolgálatokra bíznák a határ menti földek adásvételének felügyeletét. Szakemberekkel folytatott beszélgetésünkből kiderül: nincs új a Nap alatt, a hasonló román praktikák Trianon utánig nyúlnak vissza.
A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.
A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.
Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.
„Szent” elrománosítás
A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.
A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”
A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărișoara Nouă, Horea, Viișoara, Marna, Ianculești (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăgușeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.
Elrabolt beruházások
A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.
„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót. Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.
Élet Schengen után
„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: a határ szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.
„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2016. január 28.
Magyar görögkatolikusok Erdélyben
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius
2016. április 1.
A bizonytalan kezdetek miatt új emléktábla hirdeti Szatmárnémeti eredetét
Hajdanán, mintegy négy évtizeddel korábban, a kommunista propaganda számára kapóra jött Anonymus históriája és nyomban „megtalálták" városunk ezer éves múltját. A propaganda - főleg a választási - korunktól sem idegen, új emléktábla tekint tehát vissza Szatmárnémeti múltjára a Vécsey-palota falán.
A korábbi emléktáblát még 1972-ben függesztették ki - meglehetősen ingatag alapokra építve fel a város ezer éves múltját hangoztató doktrínát, magyarázza Popdan Bradut muzeológus a múzeum azon döntését, hogy lecserélte a plakettet.
1972-ben a Román Kommunista Párt hatalmas csinnadrattát csapott, kiállításokat, koncerteket, színházi gálát, filmfesztivált szervezett, Millenium Kupa néven sportmegmérettetéseket írt ki. Sőt, október 3-án maga Nicolae Ceausescu is Szatmárnémetibe látogatott, hogy megünneplje a város ezer éves fennállását.
Az igazság azonban az, semmi nem bizonyítja, hogy Szatmárnémeti 1972-ben lett volna ezer éves. A kommunista propagandistáknak azonban kapóra jött, hisz akkor ünnepelte 25. születésnapját a Román Szocialista Köztársaság. Elméletük azonban kizárólag Anonymus történelmi szempontból nem túlságosan megbízható krónikájára alapozott. Ráadásul III. Béla király jegyzője évszámokat nem írt, történeteit még csak beágyazni sem könnyű - a 972-es esztendőbe pedig különösen nem.
Ezzel szemben 1216-ban II. Endre adományozólevelében Zapthmarként tűnik fel elsőként a város neve írott dokumentumokban. A király ekkor Merc comesnek adományozza Mikolát, Zapthmart pedig a németek városaként tünteti fel, mivel Gizella királynő, Szent István felesége 1000 körül németeket telepített a környékre. Zathmar, Zotmar, Zatmar a további ismert verziók - ez utóbbi tűnik fel az új emléktáblán is, magyarázta Bradut.
A történelmi név mellett az egykori szatmári vár körvonalai látszanak a plaketten. A várat 1571-ben az olasz mérnők Giulio Cesare Baldigara tervei alapján kezdték el építeni. Öt bástyája volt és ez volt a magyar királyság törökök elleni védelmi vonalának legkeletebbre található vára. Hosszas ostrom után 1705 január elsején Rákóczi Ferenc seregeinek sikerült bevenniük az erődítményt. A fejedelem ezt követően döntött a vár lerombolásáról, mivel úgy gondolta, azt képtelenség már újjáépíteni. Hat évvel később, 1711-ben a még épen maradt egykori élelmiszerraktárban írták alá a szatmári békét. Ezen épület helyére épült később a Vécsey-palota, amely jelenleg a Szatmár Megyei Múzeum művészeti részlegének az otthona.
Az új emléktáblát április 4-én, hétfőn 13.00 órai kezdettel avatják fel.
szatmar.ro
Hajdanán, mintegy négy évtizeddel korábban, a kommunista propaganda számára kapóra jött Anonymus históriája és nyomban „megtalálták" városunk ezer éves múltját. A propaganda - főleg a választási - korunktól sem idegen, új emléktábla tekint tehát vissza Szatmárnémeti múltjára a Vécsey-palota falán.
A korábbi emléktáblát még 1972-ben függesztették ki - meglehetősen ingatag alapokra építve fel a város ezer éves múltját hangoztató doktrínát, magyarázza Popdan Bradut muzeológus a múzeum azon döntését, hogy lecserélte a plakettet.
1972-ben a Román Kommunista Párt hatalmas csinnadrattát csapott, kiállításokat, koncerteket, színházi gálát, filmfesztivált szervezett, Millenium Kupa néven sportmegmérettetéseket írt ki. Sőt, október 3-án maga Nicolae Ceausescu is Szatmárnémetibe látogatott, hogy megünneplje a város ezer éves fennállását.
Az igazság azonban az, semmi nem bizonyítja, hogy Szatmárnémeti 1972-ben lett volna ezer éves. A kommunista propagandistáknak azonban kapóra jött, hisz akkor ünnepelte 25. születésnapját a Román Szocialista Köztársaság. Elméletük azonban kizárólag Anonymus történelmi szempontból nem túlságosan megbízható krónikájára alapozott. Ráadásul III. Béla király jegyzője évszámokat nem írt, történeteit még csak beágyazni sem könnyű - a 972-es esztendőbe pedig különösen nem.
Ezzel szemben 1216-ban II. Endre adományozólevelében Zapthmarként tűnik fel elsőként a város neve írott dokumentumokban. A király ekkor Merc comesnek adományozza Mikolát, Zapthmart pedig a németek városaként tünteti fel, mivel Gizella királynő, Szent István felesége 1000 körül németeket telepített a környékre. Zathmar, Zotmar, Zatmar a további ismert verziók - ez utóbbi tűnik fel az új emléktáblán is, magyarázta Bradut.
A történelmi név mellett az egykori szatmári vár körvonalai látszanak a plaketten. A várat 1571-ben az olasz mérnők Giulio Cesare Baldigara tervei alapján kezdték el építeni. Öt bástyája volt és ez volt a magyar királyság törökök elleni védelmi vonalának legkeletebbre található vára. Hosszas ostrom után 1705 január elsején Rákóczi Ferenc seregeinek sikerült bevenniük az erődítményt. A fejedelem ezt követően döntött a vár lerombolásáról, mivel úgy gondolta, azt képtelenség már újjáépíteni. Hat évvel később, 1711-ben a még épen maradt egykori élelmiszerraktárban írták alá a szatmári békét. Ezen épület helyére épült később a Vécsey-palota, amely jelenleg a Szatmár Megyei Múzeum művészeti részlegének az otthona.
Az új emléktáblát április 4-én, hétfőn 13.00 órai kezdettel avatják fel.
szatmar.ro
2016. május 3.
Kopácsi-vetélkedő a magyar reformáció bölcsőjében
Öt egyházmegye tizennégy csapata vett részt az V. Kopácsi István Egyháztörténeti Vetélkedőn, amit ez alkalommal a Reformáció Emlékéve keretén belül szerveztek meg. Az ifjúsági találkozóra más gyülekezetből is csatlakoztak. A régiekről tanultak, történelemből írtak és remélhetőleg a történelmet írják mindazok, akik részt vettek.
Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a gazdag programmal tarkított ifjúsági nap. Kánya Zsolt Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ifjúsági előadó tanácsosa nyitotta meg az alkalmat áhítatával, melyben Gedeonról szólt, aki kilépett a csűrből, a közönyből, a félelemből és hitte, hogy Istennel együtt győzni fog. Kovács Sándor esperes is köszöntötte az ifjakat, bátorítva őket, hiszen már azzal nyertek, hogy jelentkeztek a vetélkedőre.
A versenyzők ezután megkapták az ötven kérdést tartalmazó feladatlapokat, amit Fórizs Enikő magyartanárnő állított össze. Öt egyházmegyéből tizennégy négy tagú csapat mérte össze erejét egyháztörténetből, Arad megyétől Szatmárig. Az aradi egyházmegyéből Kispereg, Pécska és Szentleányfalva, a bihari egyházmegyéből Nagyvárad- Velence és Jákóhodos, az érmellékiből Jankafalva és Nagykágya, a szilágysomlyóiból Szilágyborzás és Kraszna, a szatmáriból pedig Pusztadaróc (2 csapattal), Mikola, Szárazberek és a házigazda Erdőd. A csapatversenyen kívül egy egyéni feladatot is kaptak, melyben megadott címek alapján esszét/ fogalmazást/ jegyzetet írhattak. Egyébként idén is, a fontosabb évfordulókhoz kötötték a tananyagot a szervezők. 450 éve íródott a Második Helvét Hitvallás, a Református Egyház egyik alapirata. Viszonylag kerek évfordulója van idén a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinatnak, 370 éve történt. Kerek fél évezrede született Drágffy Gáspár, a reformációt az első között befogadó főúr, ezért a Drágffy-családdal is megismerkedhetnek azok, aki felkészültek a vetélkedőre.
A megszépült erdődi református templomban ifjúsági istentisztelettel folytatták az együttlétet, melyben Kurta Szabolcs érendrédi lelkipásztor hirdetett Igét. A prédikátor egyháztörténeti szempontból kétszeresen is kötődik az erdődi református gyülekezethez. Egyrészt volt dobrai lelkészként tevékenyen részt vett a gyülekezeti szövetség (Erdőd-Dobra-Magyargéres-Szatmárhegy-Kismajtény) létrehozásában, másrészt érendrédi lelkipásztorként utóda annak a prédikátornak, aki a gyülekezet elüldözése miatt kényszerült elmenni Érendrédre 1769-ben. Az ifjúsági nap igei mottója alapján szolgált: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden." (2Kor 5,17) Az igehirdető az állandóan változó világban a soha el nem múló dolgokra hívta fel a figyelmet: Isten élő szavára a Tőle kapott bölcsességre. Ez az, ami Kopácsiék és Petőfiék idejében is megtartó erő volt, de jelentkezhetett minden kor fiataljainak szívében. Ha valaki saját magáról mondja, hogy bölcs, az hazudik, akiről mások mondják, arról valószínű, elhihetjük - mondta a predikátor. Ősz Sándor Előd kolozsvári egyháztörténész Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítótól és az egyháztörténeti kutatás fortélyairól tartott lendületes és érdekfeszítő előadást. A Bízz Band és az Erdődi Dicsőítő Csapat hangulatos koncertje mutatta meg, hogy lehet az Istent felszabadulva és örömmel dicsérni.
Ezután került sor az eredményhirdetésre. Az első díj Érmellékre, a jankafalvaikhoz került, akik a lehetséges 100 pontból 97-et értek el. Második lett a mikolai csapat Szatmárból (95), a harmadik pedig a szilágysági Kraszna (90,5). Az esszéíró egyéni díjat Magyar István nyerte Mikolából, második a nagykágyai Horvát Irénke, harmadik pedig Komori Viktória Szentleányfalváról. Mindkét kategóriában a győztesek Buzogány Dezső teológiai professzor díját is átvehették a rengeteg más jutalom mellett.
Az eredményhirdetést követően Titoktalanított világ címmel színvonalas, tanulságos, épületes, üzenet-teljes, humorral tarkított előadást tartott a Nagyvárad-Velencei Református Egyházközség ifjúsági színjátszó csapata. Kása Melinda és Kása Zsolt néptánc-tanítással vezette le az együttlétet.
A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Reformáció Emlékbizottság által támogatta. A projekt címe: Erdőd, a magyar reformáció bölcsője. A bölcső előremutat, reményt sugároz, általában, az életről beszél. Ami Erdődön volt, az a szépen szóló jelen és jövő, tehetséges fiatalokkal. Lelki szemekkel lehetett látni azt is, hogy a református templom előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia össze is mosolyogtak, több mint száz magyar fiatalt láttak, értelmet és bölcsességet. A régiek elmúltak, semmiképpen sem értelmetlenül.
szatmar.ro
Öt egyházmegye tizennégy csapata vett részt az V. Kopácsi István Egyháztörténeti Vetélkedőn, amit ez alkalommal a Reformáció Emlékéve keretén belül szerveztek meg. Az ifjúsági találkozóra más gyülekezetből is csatlakoztak. A régiekről tanultak, történelemből írtak és remélhetőleg a történelmet írják mindazok, akik részt vettek.
Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a gazdag programmal tarkított ifjúsági nap. Kánya Zsolt Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ifjúsági előadó tanácsosa nyitotta meg az alkalmat áhítatával, melyben Gedeonról szólt, aki kilépett a csűrből, a közönyből, a félelemből és hitte, hogy Istennel együtt győzni fog. Kovács Sándor esperes is köszöntötte az ifjakat, bátorítva őket, hiszen már azzal nyertek, hogy jelentkeztek a vetélkedőre.
A versenyzők ezután megkapták az ötven kérdést tartalmazó feladatlapokat, amit Fórizs Enikő magyartanárnő állított össze. Öt egyházmegyéből tizennégy négy tagú csapat mérte össze erejét egyháztörténetből, Arad megyétől Szatmárig. Az aradi egyházmegyéből Kispereg, Pécska és Szentleányfalva, a bihari egyházmegyéből Nagyvárad- Velence és Jákóhodos, az érmellékiből Jankafalva és Nagykágya, a szilágysomlyóiból Szilágyborzás és Kraszna, a szatmáriból pedig Pusztadaróc (2 csapattal), Mikola, Szárazberek és a házigazda Erdőd. A csapatversenyen kívül egy egyéni feladatot is kaptak, melyben megadott címek alapján esszét/ fogalmazást/ jegyzetet írhattak. Egyébként idén is, a fontosabb évfordulókhoz kötötték a tananyagot a szervezők. 450 éve íródott a Második Helvét Hitvallás, a Református Egyház egyik alapirata. Viszonylag kerek évfordulója van idén a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinatnak, 370 éve történt. Kerek fél évezrede született Drágffy Gáspár, a reformációt az első között befogadó főúr, ezért a Drágffy-családdal is megismerkedhetnek azok, aki felkészültek a vetélkedőre.
A megszépült erdődi református templomban ifjúsági istentisztelettel folytatták az együttlétet, melyben Kurta Szabolcs érendrédi lelkipásztor hirdetett Igét. A prédikátor egyháztörténeti szempontból kétszeresen is kötődik az erdődi református gyülekezethez. Egyrészt volt dobrai lelkészként tevékenyen részt vett a gyülekezeti szövetség (Erdőd-Dobra-Magyargéres-Szatmárhegy-Kismajtény) létrehozásában, másrészt érendrédi lelkipásztorként utóda annak a prédikátornak, aki a gyülekezet elüldözése miatt kényszerült elmenni Érendrédre 1769-ben. Az ifjúsági nap igei mottója alapján szolgált: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden." (2Kor 5,17) Az igehirdető az állandóan változó világban a soha el nem múló dolgokra hívta fel a figyelmet: Isten élő szavára a Tőle kapott bölcsességre. Ez az, ami Kopácsiék és Petőfiék idejében is megtartó erő volt, de jelentkezhetett minden kor fiataljainak szívében. Ha valaki saját magáról mondja, hogy bölcs, az hazudik, akiről mások mondják, arról valószínű, elhihetjük - mondta a predikátor. Ősz Sándor Előd kolozsvári egyháztörténész Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítótól és az egyháztörténeti kutatás fortélyairól tartott lendületes és érdekfeszítő előadást. A Bízz Band és az Erdődi Dicsőítő Csapat hangulatos koncertje mutatta meg, hogy lehet az Istent felszabadulva és örömmel dicsérni.
Ezután került sor az eredményhirdetésre. Az első díj Érmellékre, a jankafalvaikhoz került, akik a lehetséges 100 pontból 97-et értek el. Második lett a mikolai csapat Szatmárból (95), a harmadik pedig a szilágysági Kraszna (90,5). Az esszéíró egyéni díjat Magyar István nyerte Mikolából, második a nagykágyai Horvát Irénke, harmadik pedig Komori Viktória Szentleányfalváról. Mindkét kategóriában a győztesek Buzogány Dezső teológiai professzor díját is átvehették a rengeteg más jutalom mellett.
Az eredményhirdetést követően Titoktalanított világ címmel színvonalas, tanulságos, épületes, üzenet-teljes, humorral tarkított előadást tartott a Nagyvárad-Velencei Református Egyházközség ifjúsági színjátszó csapata. Kása Melinda és Kása Zsolt néptánc-tanítással vezette le az együttlétet.
A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Reformáció Emlékbizottság által támogatta. A projekt címe: Erdőd, a magyar reformáció bölcsője. A bölcső előremutat, reményt sugároz, általában, az életről beszél. Ami Erdődön volt, az a szépen szóló jelen és jövő, tehetséges fiatalokkal. Lelki szemekkel lehetett látni azt is, hogy a református templom előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia össze is mosolyogtak, több mint száz magyar fiatalt láttak, értelmet és bölcsességet. A régiek elmúltak, semmiképpen sem értelmetlenül.
szatmar.ro
2016. július 19.
Megújuló hagyomány
Három hónapon át szerveznek Ady-délelőttöket és irodalmi délutánokat a korszerű magyarságszemlélet kialakítása céljából.
A Szatmár Megyei Múzeum Ady-karaván címmel három hónapos tájolást szervez szerte a megyében. A diákok számára „Ady-délelőttöket”, az idősebb korosztály számára irodalmi délutánokat tartanak. Az alábbiakban az eseménysorozat kezdeményezőjét Kereskényi Sándor muzeológust kérdeztük:
- Honnan származik az ötlet?
Az ötletet egy Ady-vers, illetve annak utolsó sora adta. A szétszóródás előtt című emblematikus költemény így fejeződik be: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ennek a tragikus gondolatnak ellentmond egy másik Ady-sor:„Isten ne hagyj elveszni minket”. Az Ady-hagyomány ellentmondásos és összetett, lényege az, hogy állásfoglalásra késztet. Ismét Adyval: „Akarom, hogy tisztán lássatok”! Ennek jegyében szeretnénk eljárni, vagyis egy kritikus és önkritikus magyarságtudat jegyében.
- Mennyiben köthető ez Ady Endréhez és a magyar modernizációhoz?
— Ha csupán Ady Nagykárolyi barátaira gondolok (Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Kabos Ede, Marchis Otília, Pop Aurél), már akkor érződik, hogy micsoda korona volt ő a XX. század eleji magyar megújulásnak. Egy olyan megújulásnak, amely román és zsidó elemeket egyaránt szerzett. Hadd említsem ebben az összefüggésben Krúdy Gyula nevét is, akiről tudjuk, hogy notórius Ady kedvelő volt. Igen, Ady körül kristályosodtak ki a magyar és a szatmári értékek és Ady jelenti számukra a hidat bármiféle etnokulturális probléma tudatosításában. Ezért az Ady-karaván állomásainak állandó szereplője lesz az Ady-vers Nagy Orbán színművész előadásában.
- Rajta kívül kik szerepelnek még a rendezvényeken?
Olyanok, akik évek óta foglalkoznak magyar sorskérdésekkel és a térség mentalitástörténeti problémáival. Az ismertebbeket említeném: Egyed Péter filozófus, Jánosi Zoltán, Nagy Éva, Végh-Balázs Béla irodalomtörténészek, Takács Péter történész, Telegdi Zsolt szociológus és természetesen Felician Pop múzeumigazgató.
— Milyen útvonala lesz a „karavánnak”?
— Természetesen Érmindszentről indul és oda is érkezik meg. Lesz állomás Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Tasnádon. Avasfelsőfaluban román közösségnek románul fog üzenni. Mikolában például Gellért Sándor Ady-képéről fogunk beszélgetni, nyilván magyarul.
— Ez a program nem ütközik-e más jelentős és immár nagy hagyományú rendezvényekkel? Gondolok itt az Érmindszenti Zarándoklatra vagy a Mikolában készülő Gellért-évfordulóra?
— Nem hiszem, hogy az Ady-életmű nagy kérdését tematizáló helyi rendezvények egy percig is zavarhatnák Muzsnay Árpád immár Kárpát-medencei súlyú Ady-megemlékezését. Ami pedig Gellért százéves születésnapjának mikolai megünneplését illeti, nos annak valóban az Ady-kapcsolat az egyik fő motívuma, azaz a gellérti életmű elhelyezése irodalmunk és kultúránk hagyományrendszerében, pontosan ennek mérvadó tudatosítása. A Gellért-ünnepre van igény, de az nem elég. Meg kell találnunk azokat az értékelési szempontokat, amelyek révén Gellért Sándor végre méltó helyére kerülhet.
— Ebben tehát még segíthet is az Ady-karaván?
— Feltétlenül. Annál is inkább, mert egy korszerű magyarságszemlélet kialakítása nélkül — és az Ady-karaván célja éppen ez — még egy jó szándékú és nagyszabású Gellért-megemlékezés is belefuthat a nosztalgiázó szentimentalizmus csapdájába, az önünneplő fesztivizmusba.
Elek György
frissujsag.ro
Három hónapon át szerveznek Ady-délelőttöket és irodalmi délutánokat a korszerű magyarságszemlélet kialakítása céljából.
A Szatmár Megyei Múzeum Ady-karaván címmel három hónapos tájolást szervez szerte a megyében. A diákok számára „Ady-délelőttöket”, az idősebb korosztály számára irodalmi délutánokat tartanak. Az alábbiakban az eseménysorozat kezdeményezőjét Kereskényi Sándor muzeológust kérdeztük:
- Honnan származik az ötlet?
Az ötletet egy Ady-vers, illetve annak utolsó sora adta. A szétszóródás előtt című emblematikus költemény így fejeződik be: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ennek a tragikus gondolatnak ellentmond egy másik Ady-sor:„Isten ne hagyj elveszni minket”. Az Ady-hagyomány ellentmondásos és összetett, lényege az, hogy állásfoglalásra késztet. Ismét Adyval: „Akarom, hogy tisztán lássatok”! Ennek jegyében szeretnénk eljárni, vagyis egy kritikus és önkritikus magyarságtudat jegyében.
- Mennyiben köthető ez Ady Endréhez és a magyar modernizációhoz?
— Ha csupán Ady Nagykárolyi barátaira gondolok (Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Kabos Ede, Marchis Otília, Pop Aurél), már akkor érződik, hogy micsoda korona volt ő a XX. század eleji magyar megújulásnak. Egy olyan megújulásnak, amely román és zsidó elemeket egyaránt szerzett. Hadd említsem ebben az összefüggésben Krúdy Gyula nevét is, akiről tudjuk, hogy notórius Ady kedvelő volt. Igen, Ady körül kristályosodtak ki a magyar és a szatmári értékek és Ady jelenti számukra a hidat bármiféle etnokulturális probléma tudatosításában. Ezért az Ady-karaván állomásainak állandó szereplője lesz az Ady-vers Nagy Orbán színművész előadásában.
- Rajta kívül kik szerepelnek még a rendezvényeken?
Olyanok, akik évek óta foglalkoznak magyar sorskérdésekkel és a térség mentalitástörténeti problémáival. Az ismertebbeket említeném: Egyed Péter filozófus, Jánosi Zoltán, Nagy Éva, Végh-Balázs Béla irodalomtörténészek, Takács Péter történész, Telegdi Zsolt szociológus és természetesen Felician Pop múzeumigazgató.
— Milyen útvonala lesz a „karavánnak”?
— Természetesen Érmindszentről indul és oda is érkezik meg. Lesz állomás Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Tasnádon. Avasfelsőfaluban román közösségnek románul fog üzenni. Mikolában például Gellért Sándor Ady-képéről fogunk beszélgetni, nyilván magyarul.
— Ez a program nem ütközik-e más jelentős és immár nagy hagyományú rendezvényekkel? Gondolok itt az Érmindszenti Zarándoklatra vagy a Mikolában készülő Gellért-évfordulóra?
— Nem hiszem, hogy az Ady-életmű nagy kérdését tematizáló helyi rendezvények egy percig is zavarhatnák Muzsnay Árpád immár Kárpát-medencei súlyú Ady-megemlékezését. Ami pedig Gellért százéves születésnapjának mikolai megünneplését illeti, nos annak valóban az Ady-kapcsolat az egyik fő motívuma, azaz a gellérti életmű elhelyezése irodalmunk és kultúránk hagyományrendszerében, pontosan ennek mérvadó tudatosítása. A Gellért-ünnepre van igény, de az nem elég. Meg kell találnunk azokat az értékelési szempontokat, amelyek révén Gellért Sándor végre méltó helyére kerülhet.
— Ebben tehát még segíthet is az Ady-karaván?
— Feltétlenül. Annál is inkább, mert egy korszerű magyarságszemlélet kialakítása nélkül — és az Ady-karaván célja éppen ez — még egy jó szándékú és nagyszabású Gellért-megemlékezés is belefuthat a nosztalgiázó szentimentalizmus csapdájába, az önünneplő fesztivizmusba.
Elek György
frissujsag.ro
2016. október 21.
Iránytűjük az Isten – Megalakult a SZIKE
Megtartotta alakuló gyűlését a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szervezete a SZIKE. A csoportosulás ugyan még nincs hivatalosan bejegyezve, de Rácz Ervin ifjúsági előadó úgy gondolta: kell egy csapat, akivel együtt szervezi az egyházmegye ifjúsági eseményeit.
Csütörtökön délután 16 órától mintegy negyven fiatal előtt Király Lajos esperes Dániel Próféta Könyve 1. részének első 7 verse alapján hirdette Isten Igéjét. A Babilonba elhurcolt ifjak álmai és tervei az idegen földön részben szertefoszlanak, de identitásuk megőrzésében iránytűjük és segítségük az Isten. A posztadoleszencencia, a késő serdülőkor nemrég megszületett új fogalmáról is szólt az előjáró, és az ezzel kapcsolatosan készült tanulmányról, melynek fő kérdése: Miről panaszkodnak a mai fiatalok? A mai ifjak feladatai közé tartozik - Dánielhez és ifjú barátaihoz hasonlóan - a megoldási lehetőségek keresése, melyben a SZIKE is hathatós segítség lehet.
Rácz Ervin megköszönve a rövid, de tartalmas igehirdetést, köszöntötte az ifjakat is, akik tizenhárom gyülekezetből érkeztek el az ifjúsági szervezet debütálására: Szatmár-Láncos, Egri, Mikola, Batiz, Lázári, Szatmárnémeti, Halmi, Tamásváralja, Erdőd, Szatmárgörbed, Ombod, Szatmár-Szamos-negyed, Szatmár-Kültelek.
Az ifjúsági előadó felvázolta a szervezet céljait: a fiatalokat közelebb vinni Istenhez, megszólítani azokat, akik már vagy inkább még nem járnak gyülekezeti alkalmakra (misszió), az ifjúsági alkalmak közös szervezése a fiatalokkal, programközpontúságtól a kapcsolatközpontúság felé haladni, ifjúsági istentiszteletek megszervezése, önkéntes munka beindítása, a gyülekezeti ifjúsági munka előmozdítása.
Kiss József főjegyző hozzászólásában visszaemlékezett a 90-es évek jól működő ifjúsági csoportjaira, megerősítve azt a gondolatot, hogy a fiataloknak saját ötleteiket is hozniuk kell ahhoz, hogy szervezet működni tudjon.
Ezután sor került a választásra, azaz a fiatalok közül vezetőséget választottak ki arra, hogy az egyházmegyei ifjúsági munkában szolgáljanak. Varga Edina ombodi fiatal lett az elnök. Alelnökök: Csatári Leila valamint Kovács Adél Németiből, és Varga Máté Ombodról. Titkár Berendi Bernadett Mikolából. Diakónusokat is választottak, akik legfőképpen a szeretetszolgálatot fogják végezni: Schradi Arabella és Tar Andrea Láncosból, Csáky Lajos Szatmárgörbedről, Dani Alexandra Lázáriból és Bálint Stefánia Erdődről. A diakónusok csapata nyitott, mások is jelentkezhetnek.
A SZIKE első nagy rendezvénye november 13-án a Szatmár-Láncos templomhoz tartozó Kálvin János Gyülekezeti Házban lesz 18 órától, de a november 5-én megszervezendő Bibliaismereti Vetélkedőre is közösen készülnek majd. Iránytűjük, jó reménység szerint, Isten lesz, aki megnyitja nekik az utat a többi fiatal felé is, ezáltal gyógyító szikék lehetnek az Ő kezében. szatmar.ro
Megtartotta alakuló gyűlését a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szervezete a SZIKE. A csoportosulás ugyan még nincs hivatalosan bejegyezve, de Rácz Ervin ifjúsági előadó úgy gondolta: kell egy csapat, akivel együtt szervezi az egyházmegye ifjúsági eseményeit.
Csütörtökön délután 16 órától mintegy negyven fiatal előtt Király Lajos esperes Dániel Próféta Könyve 1. részének első 7 verse alapján hirdette Isten Igéjét. A Babilonba elhurcolt ifjak álmai és tervei az idegen földön részben szertefoszlanak, de identitásuk megőrzésében iránytűjük és segítségük az Isten. A posztadoleszencencia, a késő serdülőkor nemrég megszületett új fogalmáról is szólt az előjáró, és az ezzel kapcsolatosan készült tanulmányról, melynek fő kérdése: Miről panaszkodnak a mai fiatalok? A mai ifjak feladatai közé tartozik - Dánielhez és ifjú barátaihoz hasonlóan - a megoldási lehetőségek keresése, melyben a SZIKE is hathatós segítség lehet.
Rácz Ervin megköszönve a rövid, de tartalmas igehirdetést, köszöntötte az ifjakat is, akik tizenhárom gyülekezetből érkeztek el az ifjúsági szervezet debütálására: Szatmár-Láncos, Egri, Mikola, Batiz, Lázári, Szatmárnémeti, Halmi, Tamásváralja, Erdőd, Szatmárgörbed, Ombod, Szatmár-Szamos-negyed, Szatmár-Kültelek.
Az ifjúsági előadó felvázolta a szervezet céljait: a fiatalokat közelebb vinni Istenhez, megszólítani azokat, akik már vagy inkább még nem járnak gyülekezeti alkalmakra (misszió), az ifjúsági alkalmak közös szervezése a fiatalokkal, programközpontúságtól a kapcsolatközpontúság felé haladni, ifjúsági istentiszteletek megszervezése, önkéntes munka beindítása, a gyülekezeti ifjúsági munka előmozdítása.
Kiss József főjegyző hozzászólásában visszaemlékezett a 90-es évek jól működő ifjúsági csoportjaira, megerősítve azt a gondolatot, hogy a fiataloknak saját ötleteiket is hozniuk kell ahhoz, hogy szervezet működni tudjon.
Ezután sor került a választásra, azaz a fiatalok közül vezetőséget választottak ki arra, hogy az egyházmegyei ifjúsági munkában szolgáljanak. Varga Edina ombodi fiatal lett az elnök. Alelnökök: Csatári Leila valamint Kovács Adél Németiből, és Varga Máté Ombodról. Titkár Berendi Bernadett Mikolából. Diakónusokat is választottak, akik legfőképpen a szeretetszolgálatot fogják végezni: Schradi Arabella és Tar Andrea Láncosból, Csáky Lajos Szatmárgörbedről, Dani Alexandra Lázáriból és Bálint Stefánia Erdődről. A diakónusok csapata nyitott, mások is jelentkezhetnek.
A SZIKE első nagy rendezvénye november 13-án a Szatmár-Láncos templomhoz tartozó Kálvin János Gyülekezeti Házban lesz 18 órától, de a november 5-én megszervezendő Bibliaismereti Vetélkedőre is közösen készülnek majd. Iránytűjük, jó reménység szerint, Isten lesz, aki megnyitja nekik az utat a többi fiatal felé is, ezáltal gyógyító szikék lehetnek az Ő kezében. szatmar.ro
2017. március 14.
Megemlékezések március 15-én
A szatmári megyeközpontban a hagyományokhoz hűen idén is a Villanyóránál, az Ormos-háznál veszi kezdetét az ünnepség jövő szerdán 16.30-kor. Megkoszorúzzák Petőfi Sándor emléktábláját, majd a diószegi huszárok vezetésével a résztvevők elindulnak az István tér irányába. A Petőfi szobornál 17 órakor veszi kezdetét a koszorúzással egybekötött megemlékezés, melyen imát mond Nm. Ft. Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök és Nt. Király Lajos szatmári református esperes, szavalnak a Hazafias Versek Versmondó Versenyének győztesei. Az esemény a felújított Északi Színházban zárul ünnepi műsorral 19 órai kezdettel, melynek keretében előadást tart Dr. Vesztróczy Zsolt történész, az Országos Széchenyi Könyvtár kutatója, kiosztják a Szatmárnémeti RMDSZ 2017. évi díjait és fellépnek a Harag György Társulat művészei.
Nagykárolyban március 15-én 16 órakor lesz megemlékezés és koszorúzás Petőfi Sándor szobránál. Tasnádon 17 órától a moziteremben tartanak megemlékezést. Sárközújlakon 14 órai kezdettel a Petőfi Sándor Iskolában emlékeznek a forradalom és szabadságharc kitörésére.
Több vidéki településen is 11 órától tartanak március 15-i ünnepséget. Szamosdobon, Szilágypérban, Szoporon, Börvelyben a református templomban ünneplik a forradalom hőseit. Érendréd községben az Irinyi templomban, Érkávson a helyi templomban, Hadadon a kultúrotthonban lesz megemlékezés. Szatmárpálfalván a református templomnál fognak koszorúzni, Kolcs községben Szamoskrassón tartanak istentiszteletet és megkoszorúzzák Bem József szobrát, majd este 19.00 órától Kiskolcson ünnepi istentisztelet és kopjafa-koszorúzás lesz.. Peleskén a római katolikus templom kertjében lesz megemlékezés.
Lázáriban 12 órától emlékeznek a Petőfi-emlékműnél, Kaplonyban 13 órától a kultúrotthonban lesz ünnepi műsor. Bogdándon szintén 13 órától lesz megemlékezés a művelődési házban. Kökényesden 15 órától, Mikolában 16 órától lesz ünnepi előadás a helyi kultúrotthonban.
Más településeken a nemzeti ünnep alkalmából március 19-én tartanak ünnepi programot.
szatmar.ro
A szatmári megyeközpontban a hagyományokhoz hűen idén is a Villanyóránál, az Ormos-háznál veszi kezdetét az ünnepség jövő szerdán 16.30-kor. Megkoszorúzzák Petőfi Sándor emléktábláját, majd a diószegi huszárok vezetésével a résztvevők elindulnak az István tér irányába. A Petőfi szobornál 17 órakor veszi kezdetét a koszorúzással egybekötött megemlékezés, melyen imát mond Nm. Ft. Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök és Nt. Király Lajos szatmári református esperes, szavalnak a Hazafias Versek Versmondó Versenyének győztesei. Az esemény a felújított Északi Színházban zárul ünnepi műsorral 19 órai kezdettel, melynek keretében előadást tart Dr. Vesztróczy Zsolt történész, az Országos Széchenyi Könyvtár kutatója, kiosztják a Szatmárnémeti RMDSZ 2017. évi díjait és fellépnek a Harag György Társulat művészei.
Nagykárolyban március 15-én 16 órakor lesz megemlékezés és koszorúzás Petőfi Sándor szobránál. Tasnádon 17 órától a moziteremben tartanak megemlékezést. Sárközújlakon 14 órai kezdettel a Petőfi Sándor Iskolában emlékeznek a forradalom és szabadságharc kitörésére.
Több vidéki településen is 11 órától tartanak március 15-i ünnepséget. Szamosdobon, Szilágypérban, Szoporon, Börvelyben a református templomban ünneplik a forradalom hőseit. Érendréd községben az Irinyi templomban, Érkávson a helyi templomban, Hadadon a kultúrotthonban lesz megemlékezés. Szatmárpálfalván a református templomnál fognak koszorúzni, Kolcs községben Szamoskrassón tartanak istentiszteletet és megkoszorúzzák Bem József szobrát, majd este 19.00 órától Kiskolcson ünnepi istentisztelet és kopjafa-koszorúzás lesz.. Peleskén a római katolikus templom kertjében lesz megemlékezés.
Lázáriban 12 órától emlékeznek a Petőfi-emlékműnél, Kaplonyban 13 órától a kultúrotthonban lesz ünnepi műsor. Bogdándon szintén 13 órától lesz megemlékezés a művelődési házban. Kökényesden 15 órától, Mikolában 16 órától lesz ünnepi előadás a helyi kultúrotthonban.
Más településeken a nemzeti ünnep alkalmából március 19-én tartanak ünnepi programot.
szatmar.ro
2017. július 27.
Magyar igazgatók, aligazgatók (is) kerestetnek
Július 25-én, kedden hozta nyilvánosságra a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség az igazgatók, aligazgatók versenyvizsgájának végleges eredményeit. Ezek szerint negyven tisztség talált gazdára – egy sort igazgatói, aligazgatói posztot azonban meg sem pályáztak.
Az eredményhirdetést követően tudjuk: az 53 jelöltből 44-en teljesítették a követelményeket. Ám mivel voltak olyan tisztségek, amelyekre többen pályáztak (az avasfelsőfalui Ionita G. Andron Műszaki Líceum vezetőségének mindkét állására túljelentkezés volt például), összesen negyven vezetői állás „talált gazdára”: 25 igazgatói és 15 aligazgatói.
Ezzel együtt azonban – a tanfelügyelőség adatai szerint – 28 oktatási intézményben (óvoda, általános- és középiskola) továbbra is üresen tátong az igazgatói és/vagy az aligazgatói szék! Összesen 21 igazgatót „keresnek”! Az üresen maradt tisztségek közül 14 jár a nemzeti kisebbségek képviselőinek!
Hogy a legfajsúlyosabbal kezdjük, nincs igazgatója a Református Gimnáziumnak és a 10-es Számú Általános Iskolának, és aligazgatója a Mircea Eliade Általános Iskolának, a speciális szükségetekkel született gyerekek iskolájának, a nagykárolyi 1-es és 3-as számú általános iskolának. Igazgató kerestetik Sárközújlakon, Bogdándon és Mikolában, aligazgató pedig Halmiban, Szatmárpálfalván, Piskolton és Szatmárhegyen.
A versenyvizsgát sikerrel teljesítők közül mindenképpen az élre kívánkozik Szilágyi Czumbil Judit-Anna, aki a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Nichita Sulyok Iuliana, aki az Aurel Popp Művészeti Líceum és Elek Kinga, aki a Református Gimnázium aligazgatója lesz. Heinrich Tamás Mezőfényen lesz igazgató, míg Dudás Mária Sárközújlakon, Gardó Katalin Érendréden, Dolhai Györgyi a Balcescu-Petőfi Általános Iskolában, Lapuste Silvia pedig a 10-es Számú Általános Iskolában.
Az üresen maradt vezetői helyekre a tanfelügyelőség ideiglenes jelleggel nevez majd ki kádereket.
Kocsis Zoltán / szatmar.ro
Július 25-én, kedden hozta nyilvánosságra a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség az igazgatók, aligazgatók versenyvizsgájának végleges eredményeit. Ezek szerint negyven tisztség talált gazdára – egy sort igazgatói, aligazgatói posztot azonban meg sem pályáztak.
Az eredményhirdetést követően tudjuk: az 53 jelöltből 44-en teljesítették a követelményeket. Ám mivel voltak olyan tisztségek, amelyekre többen pályáztak (az avasfelsőfalui Ionita G. Andron Műszaki Líceum vezetőségének mindkét állására túljelentkezés volt például), összesen negyven vezetői állás „talált gazdára”: 25 igazgatói és 15 aligazgatói.
Ezzel együtt azonban – a tanfelügyelőség adatai szerint – 28 oktatási intézményben (óvoda, általános- és középiskola) továbbra is üresen tátong az igazgatói és/vagy az aligazgatói szék! Összesen 21 igazgatót „keresnek”! Az üresen maradt tisztségek közül 14 jár a nemzeti kisebbségek képviselőinek!
Hogy a legfajsúlyosabbal kezdjük, nincs igazgatója a Református Gimnáziumnak és a 10-es Számú Általános Iskolának, és aligazgatója a Mircea Eliade Általános Iskolának, a speciális szükségetekkel született gyerekek iskolájának, a nagykárolyi 1-es és 3-as számú általános iskolának. Igazgató kerestetik Sárközújlakon, Bogdándon és Mikolában, aligazgató pedig Halmiban, Szatmárpálfalván, Piskolton és Szatmárhegyen.
A versenyvizsgát sikerrel teljesítők közül mindenképpen az élre kívánkozik Szilágyi Czumbil Judit-Anna, aki a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Nichita Sulyok Iuliana, aki az Aurel Popp Művészeti Líceum és Elek Kinga, aki a Református Gimnázium aligazgatója lesz. Heinrich Tamás Mezőfényen lesz igazgató, míg Dudás Mária Sárközújlakon, Gardó Katalin Érendréden, Dolhai Györgyi a Balcescu-Petőfi Általános Iskolában, Lapuste Silvia pedig a 10-es Számú Általános Iskolában.
Az üresen maradt vezetői helyekre a tanfelügyelőség ideiglenes jelleggel nevez majd ki kádereket.
Kocsis Zoltán / szatmar.ro
2017. november 3.
Akkreditált képzés óvónőknek
A Szatmár Megyei Tanfelügyelőség, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata, a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel való együttműködésben akkreditált képzést indított Szatmár és Máramaros megyebeli óvodákban dolgozó szakemberek számára.
A svájci alapokból finanszírozott képzésen 20 településről vettek részt óvodai pedagógusok. A településeket a tanfelügyelőség jelölte ki, a hátrányos helyzetű gyermekek arányára való tekintettel. A kiválasztott helységek: Ákos, Tasnád, Tasnádszarvad, Mezőterem, Lázári, Hirip, Érszakácsi, Szamosudvari, Sárközújlak, Szelestyehuta, Szaniszló, Szakasz, Magyargéres, Krasznabéltek, Mikola, Vetés, Óvári, Kis- és Nagypeleske, valamint Nagybánya.
A képzést hátrányos helyzetű roma gyermekek fejlesztése és felzárkóztatása területén nagy tapasztalattal rendelkező trénerek tartják. A tréning bevezető része október 30-31-én zajlott, második része pedig jövő év februárjában kerül megszervezésre. Az itt elsajátított ismereteket a résztvevő pedagógusok mentorálás keretében mélyítették el.
Az óvónők képzése mellett azok az óvodák, amelyekben tevékenykednek, 1800 svácji frank értékben kaptak taneszközöket és játékokat. szatmar.ro
A Szatmár Megyei Tanfelügyelőség, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozata, a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezettel való együttműködésben akkreditált képzést indított Szatmár és Máramaros megyebeli óvodákban dolgozó szakemberek számára.
A svájci alapokból finanszírozott képzésen 20 településről vettek részt óvodai pedagógusok. A településeket a tanfelügyelőség jelölte ki, a hátrányos helyzetű gyermekek arányára való tekintettel. A kiválasztott helységek: Ákos, Tasnád, Tasnádszarvad, Mezőterem, Lázári, Hirip, Érszakácsi, Szamosudvari, Sárközújlak, Szelestyehuta, Szaniszló, Szakasz, Magyargéres, Krasznabéltek, Mikola, Vetés, Óvári, Kis- és Nagypeleske, valamint Nagybánya.
A képzést hátrányos helyzetű roma gyermekek fejlesztése és felzárkóztatása területén nagy tapasztalattal rendelkező trénerek tartják. A tréning bevezető része október 30-31-én zajlott, második része pedig jövő év februárjában kerül megszervezésre. Az itt elsajátított ismereteket a résztvevő pedagógusok mentorálás keretében mélyítették el.
Az óvónők képzése mellett azok az óvodák, amelyekben tevékenykednek, 1800 svácji frank értékben kaptak taneszközöket és játékokat. szatmar.ro