Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. május 9.
Történelmi emlékhellyé vált a Gac-oldal
Az álmukban legyilkolt honvédek, ártatlanok, a 2. és 3. tízes 284 udvarának épületei és mintegy 1500 gyergyószentmiklósi földönfutóvá válása saját szülővárosában kitörölhetetlen emlék.
Az 1944. szeptember 7-én éjszaka és az azt követő két nap történéseiről már nem csak óvatosan suttogva mesélnek. Szabó József János hadtörténész levéltári adatokkal is megalapozott munkája, és az időközben a megyei és a helyi lapokban megjelent tényfeltáró anyagok is tájékoztatnak. Van úgy, hogy az írás sem elég az intelmek megőrzéséhez, ezért vált a kilencvenes évektől figyelmeztető emlékhellyé a Gac-oldal. Békés emlékeztető hellyé.
A két tömegsírt, amelybe a névtelen áldozatokat hantolták a kiparancsolt felszegiek, bátor asszonyok gondozták addig, ameddig már nyíltan is lehetett emlékezni. Előbb Burján Gál Emil kápolnát jelképező térplasztikája jelzett a sírok fölötti mezsgyén, aztán a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör kezdeményezésére és támogatásával a székesfehérváriak is emlékművet állítottak az onnan ide vezényelt, és itt életüket vesztett, a Szent István ezred pótszázad katonáinak. 2009-ben a helyi polgárok a gyergyószentmiklósi áldozatokra emlékeztető keresztet és névtáblát helyeztek el az oldalban.
Vasárnap délelőtt a Történelmi Vitézi Rend – Erdély szenteltetett kopjafát az itt nyugvó honvédek emlékére. Az esemény főszervezője a Gyergyószéki Vitézi Rend volt, élén vitéz Percze Ferencné Székely Ilona-Mária Gyergyószszék székkapitányával és vitéz ifj. Pál Károly hadnaggyal. A méltóságos rendezvényen v. Lázár Elemér országos törzskapitány köszöntötte az egybegyűlteket, köztük Czink Attila megbízott gyergyószentmiklósi alpolgármestert.
Dr. v. Ambrus Ágnes és Bajna György a tragikus eseményekről és a ránk maradt emlékek üzenetéről szólt. Mike Bernadett és Kercsó Attila mondott verset, illetve v. Czírják Edit Kopjafák című saját alkotását olvasta fel. Ezután v. Hunyadi László a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya és v. Lázár Elemér országos törzskapitány leleplezték a kopjafát, amelyet nagytiszteletű Csedő István szentszéki tanácsos, nyugalmazott plébános áldott meg evangéliumi részlet felolvasása és rövid elmélkedés után.
A kopjafához koszorút helyeztek a vitézi szék, az erdélyi törzs, valamint Gyergyószék, Csíkszék, Háromszék, Kézdiszék, Sepsiszék, Bardóc- Miklósvárszék, Szováta és Sóvidék, Marosszék, illetve Szászrégen küldöttei. Magyarországról v. Béres Ferenc országos törzskapitány és v. Kerecsen László törzskapitány koszorúzott. A tartalmas megemlékezésen Mayer Róbert, ifj. Csibi András és Korpos Szabolcs zenetanárok muzsikáltak.
Bajna György
Székelyhon.ro
Az álmukban legyilkolt honvédek, ártatlanok, a 2. és 3. tízes 284 udvarának épületei és mintegy 1500 gyergyószentmiklósi földönfutóvá válása saját szülővárosában kitörölhetetlen emlék.
Az 1944. szeptember 7-én éjszaka és az azt követő két nap történéseiről már nem csak óvatosan suttogva mesélnek. Szabó József János hadtörténész levéltári adatokkal is megalapozott munkája, és az időközben a megyei és a helyi lapokban megjelent tényfeltáró anyagok is tájékoztatnak. Van úgy, hogy az írás sem elég az intelmek megőrzéséhez, ezért vált a kilencvenes évektől figyelmeztető emlékhellyé a Gac-oldal. Békés emlékeztető hellyé.
A két tömegsírt, amelybe a névtelen áldozatokat hantolták a kiparancsolt felszegiek, bátor asszonyok gondozták addig, ameddig már nyíltan is lehetett emlékezni. Előbb Burján Gál Emil kápolnát jelképező térplasztikája jelzett a sírok fölötti mezsgyén, aztán a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör kezdeményezésére és támogatásával a székesfehérváriak is emlékművet állítottak az onnan ide vezényelt, és itt életüket vesztett, a Szent István ezred pótszázad katonáinak. 2009-ben a helyi polgárok a gyergyószentmiklósi áldozatokra emlékeztető keresztet és névtáblát helyeztek el az oldalban.
Vasárnap délelőtt a Történelmi Vitézi Rend – Erdély szenteltetett kopjafát az itt nyugvó honvédek emlékére. Az esemény főszervezője a Gyergyószéki Vitézi Rend volt, élén vitéz Percze Ferencné Székely Ilona-Mária Gyergyószszék székkapitányával és vitéz ifj. Pál Károly hadnaggyal. A méltóságos rendezvényen v. Lázár Elemér országos törzskapitány köszöntötte az egybegyűlteket, köztük Czink Attila megbízott gyergyószentmiklósi alpolgármestert.
Dr. v. Ambrus Ágnes és Bajna György a tragikus eseményekről és a ránk maradt emlékek üzenetéről szólt. Mike Bernadett és Kercsó Attila mondott verset, illetve v. Czírják Edit Kopjafák című saját alkotását olvasta fel. Ezután v. Hunyadi László a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya és v. Lázár Elemér országos törzskapitány leleplezték a kopjafát, amelyet nagytiszteletű Csedő István szentszéki tanácsos, nyugalmazott plébános áldott meg evangéliumi részlet felolvasása és rövid elmélkedés után.
A kopjafához koszorút helyeztek a vitézi szék, az erdélyi törzs, valamint Gyergyószék, Csíkszék, Háromszék, Kézdiszék, Sepsiszék, Bardóc- Miklósvárszék, Szováta és Sóvidék, Marosszék, illetve Szászrégen küldöttei. Magyarországról v. Béres Ferenc országos törzskapitány és v. Kerecsen László törzskapitány koszorúzott. A tartalmas megemlékezésen Mayer Róbert, ifj. Csibi András és Korpos Szabolcs zenetanárok muzsikáltak.
Bajna György
Székelyhon.ro
2016. június 10.
Huszártoborzó: végiglovagolták Háromszék településeit
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület hétvégén, hetedik alkalommal szervezi meg a Háromszéki Huszártoborzót. Június 11 és 12-e között szombaton és vasárnap Kovászna Megye Tanácsának és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak támogatásával a toborzó csapatok a hajdani Miklósvárszék településeit járják végig, hogy felelevenítsék a régi katonai szokást, a huszártoborzást.
A szervezők felkérnek minden hagyományőrzőt valamint székely lovasembert, hogy egyenruháját vagy nemzeti viseletét magára öltve csatlakozzon, ugyanakkor meghívják Háromszék civil lakosságát, hogy kövesse nyomon a csapatok vonulását a kijelölt útvonalon, és tapasztalja meg, hogyan csalogatták zászlaik alá a hadba vonuló huszárok és honvédek a székely regrutákat.
Kádár László huszárőrnagy lapunknak elmondta: a mai ember számára a huszártoborzó lehetőséget teremt megismerni a székelység ezer éves katonai múltját és történetét, másrészt a látvány miatt is érdemes csatlakozni az eseményhez.
A háromszéki hagyományőrzők a hajdani toborzások legbékésebb módját mutatják be, mutatott rá a huszárőrnagy, aki szerint azt elevenítik fel, ahogyan a hadsereg tisztjei és veteránjai megjelentek a településeken, köztereken vagy kocsmákban szóba álltak a helybéliekkel, együtt italoztak, összebarátkoztak majd kihívták egymást egy verbunkos táncra.
Sokszor azzal sikerült meggyőzni a férfiakat, hogy ha csatlakoznak a hadsereghez ilyen életük lesz. Ha valamelyik helybéli férfi elfogadta a felkérést és kezet fogott majd ivott a katonák borából, csákót tettek a fejére és akkor már nem volt visszaút, mennie kellett katonának, magyarázta Kádár László.
A toborzók pénteken este gyülekeznek Bölönben, ugyanis mindannyian 40 – 80 kilométert lovagolva érkeznek a rendezvényre. Szombaton reggel 9 órakor szervezik az első toborzót a bölöni Erzsébet parkban, majd Nagyajtán, Középajtán, Miklósváron, Köpecen toboroznak és este Barótra érkeznek, ahol este huszárbált szerveznek. Ekkor avatják huszárrá azokat, akiket korábban regrutáknak választottak.
Az avatási ceremónián „kardlappal illetik az újdonsült huszárok ülepét”, majd mikor ezen átestek, el kell fogyasszanak egy pohár bort és kezet fogjanak a tisztikarral, mondta Kádár László, aki szerint az felavatott huszárok számára másnap nem mindig esik könnyen a lovaglás, de ez is hozzátartozik a huszárélet kihívásaihoz. Kádár László szerint Barótról vasárnap reggel 8.30-kor indulnak tovább és Olasztelek érintésével látogatják meg Felsőrákost, majd visszatérnek Barótra, ahol délben 12 órakor a városközpontban tartanak huszártoborzót.
Kádár László szerint három éve már jártak Erdővidéken, de akkor nem sikerült a térség minden településén toborozni, viszont az idei esemény után elmondhatják majd, hogy Háromszék minden települését végigjárták az elmúlt évek során. A toborzások során a jelentkezők először regrutákká válnak, majd ha megfelelő magatartást bizonyítanak, vállalják kihívásokat és bebizonyítják a helytállásukat később huszárok lesznek belőlük.
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesületben nem csak lovas huszárok tevékenykednek, hanem vannak gyalogosok és hagyományőrző tüzérek is. Az egyesületnek több mint 80 tagja van, akiknek többsége az elmúlt évek toborzói révén csatalakozott, közülük mintegy 45-en lovas huszárok. Kádár László szerint majd minden hétvégén szerveznek gyakorlatokat amikor bemutatókra készülnek, illetve felelevenítenek hajdani nagy csatákat is, így eddig bemutatták a madéfalvi veszedelmet, a kökösi csatát, a nyerges tetői csatát, most pedig készülnek a marosmenti lófuttatásra, ahol a segesvári csatát elevenítik fel. A huszárőrnagy rámutatott kizárólag hagyományőrző tevékenységgel foglalkoznak, és a hatóságoktól rendelkeznek mindenféle engedéllyel.
A huszárőrnagy szerint a hagyományőrzők egy része saját maga készítteti el egyenruháját, de inkább az jellemző, hogy egyesületeken keresztül pályáznak a ruházat költségeire. A legolcsóbb huszárruha 500 euróba kerül, de egy tiszti egyenruha ára meghaladhatja az 1000 eurót is. Továbbá, aki lovas huszárnak készül alapfeltétel, hogy legyen saját vagy kölcsön kapott lova, amivel a gyakorlatokon, bemutatókon részt tud venni.
Kádár László szerint átalakulóban van Székelyföldön a ló használata, hiszen évtizedekkel ezelőtt elsősorban mezőgazdaságban, fakitermelésben használták a lovat, kevésbé lovaglásra, ma viszont már egyre inkább elterjedőben van a hobbi lovaglás és sok a hagyományőrző lovas huszár is.
Kovács Zsolt
maszol.ro
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület hétvégén, hetedik alkalommal szervezi meg a Háromszéki Huszártoborzót. Június 11 és 12-e között szombaton és vasárnap Kovászna Megye Tanácsának és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak támogatásával a toborzó csapatok a hajdani Miklósvárszék településeit járják végig, hogy felelevenítsék a régi katonai szokást, a huszártoborzást.
A szervezők felkérnek minden hagyományőrzőt valamint székely lovasembert, hogy egyenruháját vagy nemzeti viseletét magára öltve csatlakozzon, ugyanakkor meghívják Háromszék civil lakosságát, hogy kövesse nyomon a csapatok vonulását a kijelölt útvonalon, és tapasztalja meg, hogyan csalogatták zászlaik alá a hadba vonuló huszárok és honvédek a székely regrutákat.
Kádár László huszárőrnagy lapunknak elmondta: a mai ember számára a huszártoborzó lehetőséget teremt megismerni a székelység ezer éves katonai múltját és történetét, másrészt a látvány miatt is érdemes csatlakozni az eseményhez.
A háromszéki hagyományőrzők a hajdani toborzások legbékésebb módját mutatják be, mutatott rá a huszárőrnagy, aki szerint azt elevenítik fel, ahogyan a hadsereg tisztjei és veteránjai megjelentek a településeken, köztereken vagy kocsmákban szóba álltak a helybéliekkel, együtt italoztak, összebarátkoztak majd kihívták egymást egy verbunkos táncra.
Sokszor azzal sikerült meggyőzni a férfiakat, hogy ha csatlakoznak a hadsereghez ilyen életük lesz. Ha valamelyik helybéli férfi elfogadta a felkérést és kezet fogott majd ivott a katonák borából, csákót tettek a fejére és akkor már nem volt visszaút, mennie kellett katonának, magyarázta Kádár László.
A toborzók pénteken este gyülekeznek Bölönben, ugyanis mindannyian 40 – 80 kilométert lovagolva érkeznek a rendezvényre. Szombaton reggel 9 órakor szervezik az első toborzót a bölöni Erzsébet parkban, majd Nagyajtán, Középajtán, Miklósváron, Köpecen toboroznak és este Barótra érkeznek, ahol este huszárbált szerveznek. Ekkor avatják huszárrá azokat, akiket korábban regrutáknak választottak.
Az avatási ceremónián „kardlappal illetik az újdonsült huszárok ülepét”, majd mikor ezen átestek, el kell fogyasszanak egy pohár bort és kezet fogjanak a tisztikarral, mondta Kádár László, aki szerint az felavatott huszárok számára másnap nem mindig esik könnyen a lovaglás, de ez is hozzátartozik a huszárélet kihívásaihoz. Kádár László szerint Barótról vasárnap reggel 8.30-kor indulnak tovább és Olasztelek érintésével látogatják meg Felsőrákost, majd visszatérnek Barótra, ahol délben 12 órakor a városközpontban tartanak huszártoborzót.
Kádár László szerint három éve már jártak Erdővidéken, de akkor nem sikerült a térség minden településén toborozni, viszont az idei esemény után elmondhatják majd, hogy Háromszék minden települését végigjárták az elmúlt évek során. A toborzások során a jelentkezők először regrutákká válnak, majd ha megfelelő magatartást bizonyítanak, vállalják kihívásokat és bebizonyítják a helytállásukat később huszárok lesznek belőlük.
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesületben nem csak lovas huszárok tevékenykednek, hanem vannak gyalogosok és hagyományőrző tüzérek is. Az egyesületnek több mint 80 tagja van, akiknek többsége az elmúlt évek toborzói révén csatalakozott, közülük mintegy 45-en lovas huszárok. Kádár László szerint majd minden hétvégén szerveznek gyakorlatokat amikor bemutatókra készülnek, illetve felelevenítenek hajdani nagy csatákat is, így eddig bemutatták a madéfalvi veszedelmet, a kökösi csatát, a nyerges tetői csatát, most pedig készülnek a marosmenti lófuttatásra, ahol a segesvári csatát elevenítik fel. A huszárőrnagy rámutatott kizárólag hagyományőrző tevékenységgel foglalkoznak, és a hatóságoktól rendelkeznek mindenféle engedéllyel.
A huszárőrnagy szerint a hagyományőrzők egy része saját maga készítteti el egyenruháját, de inkább az jellemző, hogy egyesületeken keresztül pályáznak a ruházat költségeire. A legolcsóbb huszárruha 500 euróba kerül, de egy tiszti egyenruha ára meghaladhatja az 1000 eurót is. Továbbá, aki lovas huszárnak készül alapfeltétel, hogy legyen saját vagy kölcsön kapott lova, amivel a gyakorlatokon, bemutatókon részt tud venni.
Kádár László szerint átalakulóban van Székelyföldön a ló használata, hiszen évtizedekkel ezelőtt elsősorban mezőgazdaságban, fakitermelésben használták a lovat, kevésbé lovaglásra, ma viszont már egyre inkább elterjedőben van a hobbi lovaglás és sok a hagyományőrző lovas huszár is.
Kovács Zsolt
maszol.ro
2016. szeptember 23.
Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. november 15.
Újabb kutatások – új megvilágítás (Háromszék középkori településtörténete)
Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdései címmel tartott vetített képes előadást Fehér János erdővidéki művészettörténész Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezennel új előadás-sorozat indult – mondotta felvezetőjében a házigazda szerepét betöltő Tóth-Bartos András, a múzeum történésze. Az intézmény és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében zajló előadás-sorozat Székelyföld középkori történetének legújabb kutatási eredményeit igyekszik bemutatni Sepsiszentgyörgyön. Jövő héten Csíkszék, azután Marosszék és Gyergyószék településhálózatával ismerkedhetünk meg.
Írott forrásaink még vannak
Fehér János elmondta, Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit az elpusztult Dobó falut tárgyaló könyvében (Dobó – Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok 1. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014) felvázolta, mostani előadásában igyekszik bemutatni a Három Széket – nem Háromszéket, hangsúlyozta, mert ezek a középkorban és kora újkorban is még külön entitások voltak. Levéltári források újraértelmezésével, újak felkutatásával igyekezett megközelíteni a kérdést, főképp írott forrásokra támaszkodva. Úgy tűnik, mintha a kutatás lemondott volna az új okleveles források feltárásáról, a szakemberek nagy része is a Székely oklevéltár régi sorozatának köteteire és más, esetenként több mint száz évvel ezelőtt megjelent oklevélgyűjteményekre támaszkodik csupán; gyakran hallani, hogy újat már csak a régészeti ásatások hozhatnak. Ezzel az állítással vitába szállt: a régészet szerepe a középkori településtörténet témakörben nélkülözhetetlen, eredményei nélkül nagyon beszűkülnének az értelmezési lehetőségek, ám a legfontosabb problémákat az okleveles források nélkül szintén nehéz lesz megoldani. És bizony, ismeretlen középkori írott forrásaink is vannak még, és az eddig közölteket is felül kellene vizsgálni, a meglévő közlések kritikai kiadását is jó lenne megvalósítani. Előadásában több eleddig ismeretlen középkori dokumentumot (pl. orbaiszéki településekre, személyekre vonatkozó 15. századi iratokat), középkori oklevelekről készült újkori kivonatokat is bemutatott. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nagy szükség van az egyes oklevelek kritikai vizsgálatára: újra és újra meg kell vizsgálni a hitelesként elfogadott írott források valódiságát (ugyanis számolni kell az oklevél-hamisítványokkal), illetve esetenként a korábban hamisnak nyilvánított dokumentumok kapcsán is újra kell gondolni az elmarasztaló ítéletet. Hamis információk a köztudatban
Arról is szólt, hogy sok esetben a korábban tévesen közölt okiratok alapján a ma embere bizony hamis információkkal is él. Például idén is megjelent a sajtóban is, hogy Kézdikőváron, az egykori Peselneken régen besenyők éltek. Valójában azonban ruténekről van szó: gróf Kemény József egy általa még 1846-ban közölt 1324. évi oklevél egyes szavait hibásan olvasta, és a „rutenorum” kifejezés helyett a „bicenorum” (besenyők) változatot közölte. Utóbb pedig még további két hamisítvánnyal igyekezett igazolni tévedését. A történész szakma már a 20. század elején korrigálta a tévedést, azonban a helytörténeti jellegű irodalomba, a köztudatba a hibás változat ivódott be. Fehér János más téves információkra is rávilágított: a helytörténeti kérdésekkel foglalkozók közül sokan készpénznek veszik a Székely oklevéltár 1872 és 1934 közötti köteteibe foglalt adatokat, és pl. egyszerű, lábjegyzetbe helyezett véleménynyilvánításra alapozva településünnepeket is szerveznek. Ezeknek a közösségépítő, identitáserősítő hatása kétségtelen, ám nem árt tudni azért, hogy éppenséggel mit is ünnepelünk: főként az egyes települések úgynevezett születésnapi évfordulói eredményezhetnek torz önképet a helyiek tudatában is, hangsúlyozta az előadó. Példát is felhozott: félreértelmezett oklevél alapján 2011-ben Nagyajta megünnepelte a falu fennállásának 800. évfordulóját, miközben a szakma már régen kimutatta, hogy a II. András által a német lovagrend rendelkezése alá bocsátott terület (Barcaság) határait rögzítő oklevélben szereplő „castrum Noilgiant/Noialt” nem Nagyajtára, hanem Szászugrára és az ott található középkori várra vonatkozik. Mellesleg Nagyajtán mindmáig nem ismerünk 12–13. századi várat sem, az unitárius templom eleddig előbukkant legkorábbi részletei is a 13–14. század fordulójára tehetők.
Településszerkezet Fehér János hangsúlyozta, az egyházi és világi területi igazgatási egységek földrajzilag nem mindig fedték egymást. Kiemelte, hogy az Erdővidék megnevezés előbb csupán a régi Miklósvárszék területére volt értendő, az 1654-ben megalakult Erdővidéki Református Egyházmegye révén terjedt ki aztán a régi Bardocszék területére is (ennek református egyházközségeit ekkor szintén az Erdővidéki Református Egyházmegyébe foglalták). Bardoc fiúszék közigazgatásilag Udvarhelyszékhez tartozott, a kis törvényhatóságot Vargyas-vidékként (districtus Vargyas) is említették már a 16. században, sőt, egy ideig a Vargyasszék és Bardocszék párhuzamos megnevezés is érvényben volt. 1635 után, amikor is a fiúszék kiváltságait oklevélbe foglalták, a Bardocszék megnevezés terjedt el.
Szóba került a Székelyföldbe ékelődött enklávék kérdése is (enklávé – olyan terület, amelyet teljes egészében más jogállású terület vesz körbe). Ilyen a Kézdivásárhely melletti, a régi (Felső-) Fehér vármegyéhez tartozó Peselnek és Kézdiszárazpatak térsége is, de a Hidvég környéki, ún. Székföld is Fehér vármegyei terület volt.
Az egyházigazgatás szempontjából mindmáig a legfontosabb középkori forrás az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzék. Háromszéki viszonylatban a középkorban itt az erdélyi egyházmegyéhez tartozó Kézdi főesperesség (a régi Kézdiszék, illetve az itt található Fehér megyei enklávé plébániáit foglalta magába) és a fehérvári főesperesség Sepsi esperesi kerülete (a régi Sepsiszék, az ún. Székfölde, illetve Miklósvár és Bardocszék egyes plébániái) jöhet szóba. Az orbaiszéki települések nem szerepelnek a pápai tizedjegyzékben. A kérdésre, hogy miért, egyelőre még nem sikerült megnyugtató választ adni. Fehér János fejtegette, megtörténhet, hogy más egyházi főhatóság alá tartozott: pl. a szomszédos Barcaságról tudjuk, hogy ekkor az esztergomi érsek joghatósága alatt állt; vagy az egykori, ún. milkói egyházmegyéhez (Moldva déli és Havasalföld keleti részét is magába foglalta) való tartozás is felmerülhet. Az előadó kiemelte, hogy míg Sepsi- és Kézdiszék plébániái esetében esperességekről (archidiaconatus) van szó az oklevelekben, Orbaiszéken a református esperest még a 18. században is dékánnak nevezték a helyiek (az esztergomi egyházmegyéhez tartozó erdélyi területi egységeket is dékánátusok alkották). Orbaiszék első írásos említéseként a szakirodalom is egy 1419-es oklevélre hivatkozik, ami szintén tévedés (ezt már korábban mások is észrevették), mert a szóban forgó oklevél eredetijében csak Sepsi- és Kézdiszék jelenik meg. Az előadó saját kutatásai eredményeként felmutatott egy oklevelet, amely szerint 1454. május 22-én Kovásznán az orbaiszéki székelyek közgyűlést tartottak Kosztolányi Ozsvát székely alispán jelenlétében. Egy 16. századi másolatban maradt fenn egy másik, eleddig szintén ismeretlen oklevélszöveg is, ezt 1455. október 20-án Hunyadi János bocsátotta ki Nyujtódon, gyakorlatilag Cófalva keletkezésének körülményeire derít fényt: a település, amelyet az oklevél Cófalva alias Jánosháza (Czohffalwa alio nomine Janoshaza) megnevezéssel illet, a középkorban minden jel szerint Telekhez tartozott, és alapítójának az oklevélben is szereplő Có János (quondam Joannes Czoh) tekinthető. Ha valaki forrást keres, talál – tette hozzá a művészettörténész. Kitért a kora újkor idején elpusztult/felhagyott, de oklevelek által említett Damokosfalva és Borcfalva nevű orbaiszéki településekre is (ilyenek a többi szék területén is előfordulnak, a kérdéskör bővebb kifejtésére sajnos már nem maradt elegendő idő).
Korai felirat Zalánban
Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi történész, könyvtáros közlései alapján Fehér János megvizsgálta a zaláni református templomot is. Bemutatta a késő román korra, gótika elejére tehető déli, kőből faragott kapuzatot (13. század vége), amelyet minden jel szerint két korábbi portálé elemeinek kombinálása révén alakítottak ki a templom 1820-as években bekövetkező bővítésekor. Ekkor a helybeli lelkész a bontás idején előkerülő korábbi feliratot is bemásolta az eklézsia jegyzőkönyvébe. Ebből a feliratból (hitelességéhez nem férhet kétség) derül ki többek közt, hogy a zaláni templomot 1319-ben szentelte fel Szent Mihály arkangyal tiszteletére Benedek erdélyi püspök (azaz nem sokkal korábban, legtöbb néhány évtizeddel előbb épülhetett maga a templom is). A zaláni felirat így egyike a legrégebbi ismert erdélyi feliratoknak, ami nem mindennapi dolog. Demeter Lajos az elmúlt évtizedekben két ízben is közölte az eklézsiai jegyzőkönyv eme adatát, de a művészettörténeti szakirodalom gyakorlatilag ma sem ismeri – mondotta az előadó. Mindemellett a felirat az egyházi igazgatás kérdéskörére vonatkozóan is adatot szolgáltat: a pápai tizedjegyzékek keletkezése előtt Zalán és nyilván a sepsiszéki plébániák már az erdélyi egyházmegyéhez tartoztak, legalábbis erre utal az a tény, hogy az erdélyi püspök szentelte fel a zaláni, akkor egyértelműen katolikus templomot.
A művészettörténész továbbá említette még azt is, hogy a nemrég megjelent háromkötetes, a Székelyföld története című kiadványban sem tisztázták, hogy hamis-e vagy sem az az oklevél, amely 1426-ban Berecket román településként említi (villa valachalis Bereczkfalva). Ez a nyitva hagyott kérdés azonban nem egészséges a magyar és a román történészek közti kapcsolatot illetően sem: a szóban forgó oklevélbe (amelynek a valódiságát a jelek szerint először tulajdonképpen egy román történész, Maria Holban kérdőjelezte meg) foglaltakból kiindulva ugyanis pl. román őstelepek létét is hangoztatják a területen. A hitelességét illetően sok szempontból gyanúsnak számító oklevél bővebb elemzésére szintén nem maradt idő.
Az előadó időhiány miatt már csak érintőlegesen említette még Sepsiszentgyörgy várossá válásának 550, illetve 555 éves évfordulóját (itt azért hangsúlyozva azt is, hogy egyes 2011. évi promóciós anyagokon a „legalább 550 éve város” kifejezést is látta) amit 2011-ben, illetve az idén is ünnepeltek; bemutatva egy eleddig szintén ismeretlen, 1427-ben kelt oklevelet is, melyben a település már oppidumként (ún. mezővárosként) szerepel.
Mint kiderült, a témakörben nagyon sok még a kérdés, a megbízható válasz jóval kevesebb. Fehér János jelezte készségét az elmaradt részletek pótlására is, igény esetén.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék és Erdővidék középkori településtörténetének kérdései címmel tartott vetített képes előadást Fehér János erdővidéki művészettörténész Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. Ezennel új előadás-sorozat indult – mondotta felvezetőjében a házigazda szerepét betöltő Tóth-Bartos András, a múzeum történésze. Az intézmény és az Erdélyi Múzeum-Egyesület partnerségében zajló előadás-sorozat Székelyföld középkori történetének legújabb kutatási eredményeit igyekszik bemutatni Sepsiszentgyörgyön. Jövő héten Csíkszék, azután Marosszék és Gyergyószék településhálózatával ismerkedhetünk meg.
Írott forrásaink még vannak
Fehér János elmondta, Erdővidék középkori településtörténetének kérdéseit az elpusztult Dobó falut tárgyaló könyvében (Dobó – Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok 1. A Dobó-Valál Egyesület kiadása, Barót, 2014) felvázolta, mostani előadásában igyekszik bemutatni a Három Széket – nem Háromszéket, hangsúlyozta, mert ezek a középkorban és kora újkorban is még külön entitások voltak. Levéltári források újraértelmezésével, újak felkutatásával igyekezett megközelíteni a kérdést, főképp írott forrásokra támaszkodva. Úgy tűnik, mintha a kutatás lemondott volna az új okleveles források feltárásáról, a szakemberek nagy része is a Székely oklevéltár régi sorozatának köteteire és más, esetenként több mint száz évvel ezelőtt megjelent oklevélgyűjteményekre támaszkodik csupán; gyakran hallani, hogy újat már csak a régészeti ásatások hozhatnak. Ezzel az állítással vitába szállt: a régészet szerepe a középkori településtörténet témakörben nélkülözhetetlen, eredményei nélkül nagyon beszűkülnének az értelmezési lehetőségek, ám a legfontosabb problémákat az okleveles források nélkül szintén nehéz lesz megoldani. És bizony, ismeretlen középkori írott forrásaink is vannak még, és az eddig közölteket is felül kellene vizsgálni, a meglévő közlések kritikai kiadását is jó lenne megvalósítani. Előadásában több eleddig ismeretlen középkori dokumentumot (pl. orbaiszéki településekre, személyekre vonatkozó 15. századi iratokat), középkori oklevelekről készült újkori kivonatokat is bemutatott. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy nagy szükség van az egyes oklevelek kritikai vizsgálatára: újra és újra meg kell vizsgálni a hitelesként elfogadott írott források valódiságát (ugyanis számolni kell az oklevél-hamisítványokkal), illetve esetenként a korábban hamisnak nyilvánított dokumentumok kapcsán is újra kell gondolni az elmarasztaló ítéletet. Hamis információk a köztudatban
Arról is szólt, hogy sok esetben a korábban tévesen közölt okiratok alapján a ma embere bizony hamis információkkal is él. Például idén is megjelent a sajtóban is, hogy Kézdikőváron, az egykori Peselneken régen besenyők éltek. Valójában azonban ruténekről van szó: gróf Kemény József egy általa még 1846-ban közölt 1324. évi oklevél egyes szavait hibásan olvasta, és a „rutenorum” kifejezés helyett a „bicenorum” (besenyők) változatot közölte. Utóbb pedig még további két hamisítvánnyal igyekezett igazolni tévedését. A történész szakma már a 20. század elején korrigálta a tévedést, azonban a helytörténeti jellegű irodalomba, a köztudatba a hibás változat ivódott be. Fehér János más téves információkra is rávilágított: a helytörténeti kérdésekkel foglalkozók közül sokan készpénznek veszik a Székely oklevéltár 1872 és 1934 közötti köteteibe foglalt adatokat, és pl. egyszerű, lábjegyzetbe helyezett véleménynyilvánításra alapozva településünnepeket is szerveznek. Ezeknek a közösségépítő, identitáserősítő hatása kétségtelen, ám nem árt tudni azért, hogy éppenséggel mit is ünnepelünk: főként az egyes települések úgynevezett születésnapi évfordulói eredményezhetnek torz önképet a helyiek tudatában is, hangsúlyozta az előadó. Példát is felhozott: félreértelmezett oklevél alapján 2011-ben Nagyajta megünnepelte a falu fennállásának 800. évfordulóját, miközben a szakma már régen kimutatta, hogy a II. András által a német lovagrend rendelkezése alá bocsátott terület (Barcaság) határait rögzítő oklevélben szereplő „castrum Noilgiant/Noialt” nem Nagyajtára, hanem Szászugrára és az ott található középkori várra vonatkozik. Mellesleg Nagyajtán mindmáig nem ismerünk 12–13. századi várat sem, az unitárius templom eleddig előbukkant legkorábbi részletei is a 13–14. század fordulójára tehetők.
Településszerkezet Fehér János hangsúlyozta, az egyházi és világi területi igazgatási egységek földrajzilag nem mindig fedték egymást. Kiemelte, hogy az Erdővidék megnevezés előbb csupán a régi Miklósvárszék területére volt értendő, az 1654-ben megalakult Erdővidéki Református Egyházmegye révén terjedt ki aztán a régi Bardocszék területére is (ennek református egyházközségeit ekkor szintén az Erdővidéki Református Egyházmegyébe foglalták). Bardoc fiúszék közigazgatásilag Udvarhelyszékhez tartozott, a kis törvényhatóságot Vargyas-vidékként (districtus Vargyas) is említették már a 16. században, sőt, egy ideig a Vargyasszék és Bardocszék párhuzamos megnevezés is érvényben volt. 1635 után, amikor is a fiúszék kiváltságait oklevélbe foglalták, a Bardocszék megnevezés terjedt el.
Szóba került a Székelyföldbe ékelődött enklávék kérdése is (enklávé – olyan terület, amelyet teljes egészében más jogállású terület vesz körbe). Ilyen a Kézdivásárhely melletti, a régi (Felső-) Fehér vármegyéhez tartozó Peselnek és Kézdiszárazpatak térsége is, de a Hidvég környéki, ún. Székföld is Fehér vármegyei terület volt.
Az egyházigazgatás szempontjából mindmáig a legfontosabb középkori forrás az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzék. Háromszéki viszonylatban a középkorban itt az erdélyi egyházmegyéhez tartozó Kézdi főesperesség (a régi Kézdiszék, illetve az itt található Fehér megyei enklávé plébániáit foglalta magába) és a fehérvári főesperesség Sepsi esperesi kerülete (a régi Sepsiszék, az ún. Székfölde, illetve Miklósvár és Bardocszék egyes plébániái) jöhet szóba. Az orbaiszéki települések nem szerepelnek a pápai tizedjegyzékben. A kérdésre, hogy miért, egyelőre még nem sikerült megnyugtató választ adni. Fehér János fejtegette, megtörténhet, hogy más egyházi főhatóság alá tartozott: pl. a szomszédos Barcaságról tudjuk, hogy ekkor az esztergomi érsek joghatósága alatt állt; vagy az egykori, ún. milkói egyházmegyéhez (Moldva déli és Havasalföld keleti részét is magába foglalta) való tartozás is felmerülhet. Az előadó kiemelte, hogy míg Sepsi- és Kézdiszék plébániái esetében esperességekről (archidiaconatus) van szó az oklevelekben, Orbaiszéken a református esperest még a 18. században is dékánnak nevezték a helyiek (az esztergomi egyházmegyéhez tartozó erdélyi területi egységeket is dékánátusok alkották). Orbaiszék első írásos említéseként a szakirodalom is egy 1419-es oklevélre hivatkozik, ami szintén tévedés (ezt már korábban mások is észrevették), mert a szóban forgó oklevél eredetijében csak Sepsi- és Kézdiszék jelenik meg. Az előadó saját kutatásai eredményeként felmutatott egy oklevelet, amely szerint 1454. május 22-én Kovásznán az orbaiszéki székelyek közgyűlést tartottak Kosztolányi Ozsvát székely alispán jelenlétében. Egy 16. századi másolatban maradt fenn egy másik, eleddig szintén ismeretlen oklevélszöveg is, ezt 1455. október 20-án Hunyadi János bocsátotta ki Nyujtódon, gyakorlatilag Cófalva keletkezésének körülményeire derít fényt: a település, amelyet az oklevél Cófalva alias Jánosháza (Czohffalwa alio nomine Janoshaza) megnevezéssel illet, a középkorban minden jel szerint Telekhez tartozott, és alapítójának az oklevélben is szereplő Có János (quondam Joannes Czoh) tekinthető. Ha valaki forrást keres, talál – tette hozzá a művészettörténész. Kitért a kora újkor idején elpusztult/felhagyott, de oklevelek által említett Damokosfalva és Borcfalva nevű orbaiszéki településekre is (ilyenek a többi szék területén is előfordulnak, a kérdéskör bővebb kifejtésére sajnos már nem maradt elegendő idő).
Korai felirat Zalánban
Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi történész, könyvtáros közlései alapján Fehér János megvizsgálta a zaláni református templomot is. Bemutatta a késő román korra, gótika elejére tehető déli, kőből faragott kapuzatot (13. század vége), amelyet minden jel szerint két korábbi portálé elemeinek kombinálása révén alakítottak ki a templom 1820-as években bekövetkező bővítésekor. Ekkor a helybeli lelkész a bontás idején előkerülő korábbi feliratot is bemásolta az eklézsia jegyzőkönyvébe. Ebből a feliratból (hitelességéhez nem férhet kétség) derül ki többek közt, hogy a zaláni templomot 1319-ben szentelte fel Szent Mihály arkangyal tiszteletére Benedek erdélyi püspök (azaz nem sokkal korábban, legtöbb néhány évtizeddel előbb épülhetett maga a templom is). A zaláni felirat így egyike a legrégebbi ismert erdélyi feliratoknak, ami nem mindennapi dolog. Demeter Lajos az elmúlt évtizedekben két ízben is közölte az eklézsiai jegyzőkönyv eme adatát, de a művészettörténeti szakirodalom gyakorlatilag ma sem ismeri – mondotta az előadó. Mindemellett a felirat az egyházi igazgatás kérdéskörére vonatkozóan is adatot szolgáltat: a pápai tizedjegyzékek keletkezése előtt Zalán és nyilván a sepsiszéki plébániák már az erdélyi egyházmegyéhez tartoztak, legalábbis erre utal az a tény, hogy az erdélyi püspök szentelte fel a zaláni, akkor egyértelműen katolikus templomot.
A művészettörténész továbbá említette még azt is, hogy a nemrég megjelent háromkötetes, a Székelyföld története című kiadványban sem tisztázták, hogy hamis-e vagy sem az az oklevél, amely 1426-ban Berecket román településként említi (villa valachalis Bereczkfalva). Ez a nyitva hagyott kérdés azonban nem egészséges a magyar és a román történészek közti kapcsolatot illetően sem: a szóban forgó oklevélbe (amelynek a valódiságát a jelek szerint először tulajdonképpen egy román történész, Maria Holban kérdőjelezte meg) foglaltakból kiindulva ugyanis pl. román őstelepek létét is hangoztatják a területen. A hitelességét illetően sok szempontból gyanúsnak számító oklevél bővebb elemzésére szintén nem maradt idő.
Az előadó időhiány miatt már csak érintőlegesen említette még Sepsiszentgyörgy várossá válásának 550, illetve 555 éves évfordulóját (itt azért hangsúlyozva azt is, hogy egyes 2011. évi promóciós anyagokon a „legalább 550 éve város” kifejezést is látta) amit 2011-ben, illetve az idén is ünnepeltek; bemutatva egy eleddig szintén ismeretlen, 1427-ben kelt oklevelet is, melyben a település már oppidumként (ún. mezővárosként) szerepel.
Mint kiderült, a témakörben nagyon sok még a kérdés, a megbízható válasz jóval kevesebb. Fehér János jelezte készségét az elmaradt részletek pótlására is, igény esetén.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 11.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)