Uniós pénzekben reménykednek az elöljárók
Magyar tervek Szatmártól Háromszékig
Új helyzetet teremtettek Erdélyben az idei helyhatósági választások. Vegyes lakosságú városainkban gyengült a magyar érdekérvényesítés lehetősége, számos településen már alpolgármesterre sem „futja”.
Székelyföldön az RMDSZ-dominancia a jellemző, olyannyira, hogy csak egyetlen várost vezet más magyar párt soraiból származó alpolgármester. Összeállításunkban erdélyi magyar politikusok „vallanak” terveikről.
A vártnál kisebb sikert hoztak a megyei és a városi önkormányzati vezetők tisztségeiről szóló, az RMDSZ és a román pártok közötti egyeztetések. Miután Szatmárnémetiben elúszott a magyar polgármesteri szék, az önmagát is túlteljesítő Szociálliberális Unió (USL) magyar alpolgármesteri tisztséget sem volt hajlandó biztosítani. Nagyvárad is magyar alpolgármester nélkül maradt, akárcsak több olyan erdélyi város, ahol a magyarság részaránya az utóbbi húsz évben drasztikusan visszaesett. Kivételt jelent Zilah, Kolozsvár és Marosvásárhely, ahol a román pártokkal folytatott tárgyalások eredményesnek bizonyultak.
Elsődleges cél a folytatás
A partiumi és belső-erdélyi megyei önkormányzatok magyar elnökhelyettesei a zömmel európai uniós pénzekből elkezdett beruházások folytatását, illetve befejezését tekintik fő célkitűzésüknek. Csehi Árpád, a Szatmár megyei önkormányzati testület alelnöke szerint az idei évtől más a helyzet, mint az elmúlt négy esztendőben, amikor a városnak és a megyének magyar elöljárója volt, az RMDSZ pedig kormányzati tényezőként segítette munkájukat. Ez egyaránt befolyásolja az érdek-képviseleti munka hatékonyságát és a magyar többségű helyi önkormányzatok támogatottságát. Csehi szerint – magyar alpolgármester híján – rá hárul majd a szatmárnémeti magyarság részéről származó gondok, kérések kezelése. Arra törekszik, mondta, hogy az előző mandátum során elkezdett megyei beruházásokat sikeresen be tudják fejezni, valamint kiemelten kezeli a helyi magyar kultúra, a helyi rendezvények támogatását. Csóka Tibor, a Szilágy megyei önkormányzati testület alelnöke ugyancsak a Szociálliberális Unióval kötött egyezség értelmében lett helyettes megyei vezető. A megegyezés révén az RMDSZ zilahi alpolgármesteri tisztséget is kapott, noha a Szövetség mindössze három képviselővel rendelkezik a 21 fős városi testületben – ez a rendszerváltás óta a legrosszabb eredmény. Csóka a több mint 100 millió eurós uniós projektek kivitelezését és befejezését nevezi meg legfontosabb célkitűzéseként. „Szilágyság számára ez szinte Marshall-tervnek számít. Saját költségvetésükből a települések húsz év alatt sem tudnák korszerűsíteni az út-, az ivóvíz- és a szennyvízelvezető hálózatot” – mondta az alelnök. Csóka szerint a magyar települések fejlődése szempontjából elengedhetetlen az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. „Várjuk ki a végét!” – válaszolja felvetésemre, miszerint a következő négy évben stratégiaváltásra lesz szükség, amennyiben az RMDSZ ellenzékben marad. Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzati testület alelnöke árnyaltabbnak látja az RMDSZ kormányzati szerepvállalását. „Az uniós pályázatok önrészének előteremtésénél előnyt jelentett, hogy az RMDSZ a bukaresti kormány tagja volt. Ezt most keményebb helyi érdek-képviseleti munkával kell áthidalni” – fogalmazott. A megyei önkormányzat – a bíróság által is megerősített döntés nyomán – visszaszolgáltatja a magyar tulajdonosoknak a gyalui kastélyt. A Kolozsvár közeli híres épületegyüttest turisztikai látványosságnak szánják. A Kolozs megyei magyar elöljáró kiemelt beruházásnak tartja a Mezőség orvosi ellátását biztosító mócsi kórház újbóli megnyitását. A megye és a régió szempontjából az egyik legfontosabb beruházásnak viszont a kolozsvári reptér korszerűsítési munkálatai számítanak: az új, 3,5 kilométer hosszú le- és felszállópálya az eddiginél nagyobb teher- és utasszállítógépek fogadását is lehetővé teszi. Kiss Sándor, a Bihar megyei önkormányzati testület alelnöke az RMDSZ megyei tisztújító közgyűlésén úgy fogalmazott: Nagyvárad polgármestere, Ilie Bolojan az előzetes megegyezés ellenére sem biztosított alpolgármesteri helyet a partiumi város magyar közösségének. „Mindent meg fogok tenni, hogy az alelnöki tisztség értékesebb legyen annál, mint amekkora jelentőséget ellenfeleink tulajdonítanak neki” – fogalmazott Kiss.
Két Fadrusz-szobor Zilah főterén?
Városaink magyar elöljárói is az infrastruktúrafejlesztést kezelik elsődleges célként. Az utóbbi négy évben sokat sikerült behozni a települések hatalmas lemaradásából, de még távol van a korszerű, lakható város képe. A harmadik mandátumát kezdő Kovács Jenő nagykárolyi polgármester prioritásként kezeli a több pályázatból álló, rekordösszegű – mintegy 10 millió euró értékű – beruházások kivitelezését. Nagykároly teljes infrastruktúrája megújul a következő négy évben. A beruházásokat kormánypénzek is segítik: 150 új lakás épül, amiből 90 szociális célokat szolgál – rászorulók igényelhetik –, további 60 pedig ANL-lakás. „A kormánypénzekből finanszírozott beruházásokat is be kell fejezni, függetlenül attól, hogy éppen ki van hatalmon Bukarestben” – reménykedik a polgármester.
Fazekas Miklós, Zilah alpolgármestere az immár 17 százalékra csökkent zilahi magyarság szempontjából elengedhetetlennek tartja egy fedett piac létrehozását, ahol zömmel szilágysági magyar falvakból származó, zöldséget, gyümölcsöt és tejtermékeket forgalmazó árusok kínálhatnák portékáikat. Az alpolgármester az RMDSZ által vezetett Ady-ház felújításáról is beszélt: a városiak kedvenc gyülekezőhelye megújulva várná a közös találkozókra járó zilahi magyarságot. „Erdélyben egyediek leszünk abban, hogy a város főterén két Fadrusz-munka áll majd” – jelentette ki Fazekas. A turulszobor a református templom udvarán várja köztéri elhelyezését, miután a zilahi önkormányzati testület 2010-ben már elfogadott egy erre vonatkozó, kedvező határozatot. „Terveink között szerepel, hogy Zilah bejáratainál négynyelvű – köztük magyar – tábla fogadja a városba érkezőket. A kétnyelvű tábla kivitelezhetetlen, a négynyelvű már könnyebben elfogadtatható” – ecsetelte az alpolgármester a zilahi közhangulatot. A magyarellenes közhangulat szempontjából Kolozsvár sincs jobb helyzetben. A kincses városban a Demokrata-Liberális Párttal (PDL), Kolozs megyében pedig a Szociálliberális Unióval egyezett ki az RMDSZ, bár az erdélyi viszonylatban egyedi eset egyetlen román pártnak sem tetszett. Horváth Anna kolozsvári alpolgármester úgy véli, munkájában előnyt jelent, hogy az Emil Boc vezette kabinetben koalíciós partner volt az RMDSZ. Ez a kapcsolat Kolozsváron továbbra is gyümölcsöző lehet. Horváth szerint a kolozsvári magyarság jó esélye az Európa Kulturális Fővárosa címért 2015-ben leadandó pályázat előkészítése lehet. A pályázat nem csak a város, de a megye prioritása is, Nagyszeben példája igazolja, hogy a projekt óriási lendületet kölcsönözhet egy egész régiónak. A polgármester asszony a nyelvi és kulturális örökség előtérbe helyezésében látja a magyar elvárások megoldását: műemlékeinkre felkerülnének a magyar feliratok, civil szervezeteink pedig hangsúlyosabban vehetnének részt a város mindennapi életében. A Mátyás-szoborcsoport előtti illegális felirat ügyében bűnvádi eljárás folyik az elkövetők ellen, a közeljövőben várható bírósági döntés orvosolná a helyzetet, de keresik a megoldást a kétnyelvű táblák kihelyezésére is, amit az Európa Tanács egyik újabb ajánlása segíthet. „Kiemelten fontosnak tartom az élhetőbb Kolozsvárért elindított beruházások folytatását. Kerékpárutakra, tiszta belvárosra és gondozott külvárosra van szükség” – összegezte Horváth a kincses város szempontjából elengedhetetlen kívánalmakat.
A száműzött marosvásárhelyi alpolgármester
Szatmárnémetivel és Nagyváraddal ellentétben Marosvásárhelyen ugyan van magyar alpolgármester, ám a helyzet olyan, mintha mégsem lenne. Az RMDSZ a marosvásárhelyi és a Maros megyei önkormányzati testületben az USL-vel egyezett ki, így mind a kormánypárt, mind az RMDSZ állíthatott alpolgármestert. Válaszként a demokrata-liberális Dorin Florea a szövetség mindkét alpolgármesterét kitiltotta a polgármesteri hivatal főépületéből, gyakorlatilag megfosztotta őket munka-, illetve hatáskörüktől. A történet a Funar-korszak hangulatát idézi, amikor Boros János kolozsvári alpolgármester – hosszú semmitevés után – a pataréti szeméttelepen számolgatta a szemeteskocsikat, míg a helyi tanács jobb belátásra nem bírta a román polgármestert. Úgy tűnik, Marosvásárhelyen Dorin Florea „gondozza” a funari örökséget. Józsa Tibor szerint Floreát az zavarja, hogy a PDL nem kaphatott alpolgármesteri tisztséget. Revansként maga mellé édesgette a volt magyar alpolgármestert, Csegzi Sándort, aki újabban személyes tanácsadóként dolgozik. Józsa úgy véli, Csegzi az elmúlt években is ugyanezt tette, nem volt önálló hangja, így nem csoda, hogy a városvezetés hanyagolta a magyar ügyeket. „ Daniela Ciotlăuș nemzeti-liberális alpolgármester asszonynak részletesen bemutattam követeléseinket a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésétől iskoláink helyzetéig. Személyes segítségét, valamint a helyi koalíció hozzájárulását kértem ahhoz, hogy a sok éve húzódó ügyek kimozduljanak a holtpontról. Az új alpolgármester asszony támogatásáról biztosított” – összegezte első tapasztalatait Józsa. Úgy véli, ha az USL-nek, illetve az RMDSZ-nek sikerül hatékonyan együttműködnie Marosvásárhelyen, vége szakadhat Dorin Florea nyolc éve tartó egyeduralmának. „A helyi önkormányzatban nehéz meccsek következnek, a képviselő-testület kitartásán múlik, hogy ki lesz a győztes” – fogalmazott. Lokodi Editet, a Maros megyei önkormányzati testület alelnökét szabadságolása miatt nem tudtuk elérni. Borboly: meg kell menteni a kistelepüléseket
A két székelyföldi megyében tiszta a kép. A kétharmados fölényben lévő RMDSZ nem érezte szükségét a magyar pártokkal való tárgyalásnak. Antal Árpád újraválasztott polgármesternek köszönhetően csak Sepsiszentgyörgyön kapott alpolgármesteri tisztséggel felérő intézményvezetői beosztást Nemes Előd néppárti önkormányzati képviselő. Nemes a közösségépítés, a Székely Szórvány Partnerség-, illetve a Székely–Csángó-programot koordinálja a jövőben. Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke szerint miközben a testület a 2013–2020 közötti európai pályázati kiírásokra készül, saját erőből is keresi a megoldásokat. „Folytatnunk kell az elmúlt négy évben elkezdett Kisfalu programunkat: vonzóbbá, élhetőbbé kell tennünk a kistelepüléseket, infrastrukturális beruházásokkal – az elektromos, illetve vízhálózat, valamint csatornarendszer kiépítésével, aszfaltozással, a helyi termelők felkarolásával –, hogy a fiatalok ne költözzenek be a városba, ne néptelenedjenek el a kis falvak. Továbbra is támogatnunk kell a fiatalok szakképzését, a vendéglátóipart, az élelmiszer-termelést, és a fafeldolgozó-ipart, hogy a faanyag saját középvállalkozóink kezében maradjon, illetve ők értékesítsék” – mondta Borboly Csaba, aki szerint az elkövetkező időszak kulcsszavai: „jó hangulat”, „törődés”, „egymásra figyelés” és „kicsiből sokat”. A megyei önkormányzat elnöke úgy véli, „az ellenzéki szerep nehezíti a munkát, de csak az RMDSZ képes biztosítani a munkavégzéshez szükséges keretet és lehetőséget. Bízom benne, hogy az őszi választásokat követően olyan parlament alakul, amelyben – a magyarság képviseletében – az RMDSZ segíteni tudja az önkormányzatok munkáját.” A másik két magyar párttal történő együttműködésről azt mondta: „Több mint ötven Hargita megyei RMDSZ-es polgármester mellett van négy MPP-s, az EMNP-t pedig egyetlen Hargita megyei közösség sem tüntette ki bizalmával, hogy ráruházza a település irányítását. Az MPP-s polgármesterekkel keresem az együttműködés lehetőségét, hiszen az általuk vezetett települések lakosságáért is szeretnék tenni.” Megújuló székely városok
Az RMDSZ-es sorból „kilógó” egyetlen nagyobb lélekszámú erdélyi település, Gyergyószentmiklós hetvenszázalékos többséggel újraválasztott MPP-s polgármestere, Mezei János elmondta: nagy előny, illetve hatalmas lehetőség, hogy folytathatja a négy évvel ezelőtt elkezdett városfejlesztési terveket, beruházásokat. A távfűtés kérdésének megnyugtató rendezése után a város ivóvíz- és csatornahálózatát akarják teljesen felújítani. Fontos feladatnak tartja a tulajdonviszonyok rendezését, ezzel ugyanis adós a polgármesteri hivatal a város közösségének. Mezei a helyi és a környékbeli turizmus fejlesztésében és támogatásában látja a város és környéke kitörési lehetőségét. A polgármester úgy véli, a közigazgatásilag hozzájuk tartozó Gyilkos-tó kiváló turistacsalogató a város számára, ezt a lehetőséget pedig alaposan ki kell használni.
Bunta Levente, Székelyudvarhely újraválasztott RMDSZ-es polgármestere szintén merész városfejlesztési tervekről számolt be. Ezeknek egy része már elkezdődött az elmúlt években, mások új uniós projektek keretében valósulnak majd meg. A távfűtést biomasszával működtetett hőerőművel szeretnék korszerűsíteni, új óvodát és bölcsődét terveznek, bővítenék a város egyetemi oktatását, támogatják egy magánklinika megépítését, mélyfúrással keresnek jobb minőségű ivóvizet, befejeznék a város körgyűrűjének munkálatait. Bunta úgy véli, a jelenlegi 3–4 millió eurós uniós projektek mellé hamarosan újak is felsorakozhatnak.
Az utóbbi évek egyik leglátványosabban fejlődő székely városa, Csíkszereda polgármestere, a szabadságoló Ráduly Róbert helyett Antal Attila alpolgármester beszélt olyan fejlesztésekről és beruházásokról, amelyek eddig általában meghaladták a székelyföldi városok lehetőségeit. A régi-új csapat harmadik mandátuma során Csíkszeredának teljesen felújított főtere, korszerűsített hulladékgazdálkodása és vízhálózata, számos közösségépítő programja – azaz alapjaiban átalakuló arculata – lesz. Ehhez ma 20 millió eurónyi elnyert uniós pályázat áll a rendelkezésükre, ami a város egyéves költségvetésének felel meg. Antal büszkén említette, hogy az eddigi beruházásokhoz nem volt szükségük kölcsönre, nem adósították el a várost.
Kézdivásárhelyen polgármesterváltás történt: a volt MPP-s polgármestert a választás nyomán Bokor Tibor volt RMDSZ-es szenátor váltotta. Az új polgármester szerint gyakorlatilag mindent újra kell kezdeni, a város ugyanis kimaradt a székelyföldi régióra jellemző nagyobb fejlesztésekből. Problémásnak nevezte a már elkezdett ipari parkot építő uniós projekt kivitelezését: a polgármester szerint a megkötött szerződés hátrányos a városnak. Bokor elsőrendű feladatának tartja a város úthálózatának gyors rehabilitálását, hogy a céhes város élhetőbb településsé váljon. „Hosszú évek után nagytakarítást végeztünk, kitakarítottuk az udvartereket, hogy az itt lakók és az ide érkezők is jól érezzék magukat” – mondta az elöljáró. Ma Kézdivásárhelyen is négy uniós projekt vár kivitelezésre, közülük az ivóvízhálózat felújítása, valamint a hulladékgazdálkodás átalakítása a legégetőbb. A háromszéki önkormányzati testület elnöke, Tamás SÁndor többszöri megkeresésünkre sem válaszolt. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy újraválasztott polgármestere a következőképpen összegezte törekvéseit: „Én a szentgyörgyi emberek közérzetének további javítását tűztem ki elsődleges célomul. Mindezt az infrastrukturális és a kulturális-közösségépítő fejlesztések egészséges arányának megtalálásával szeretném elérni.”
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Templomot kap Marosvásárhely legkisebb katolikus közössége
Több mint két évtizedes álma válik valóra a marosvásárhelyi remeteszegi római katolikus közösségnek, amely a családi házból kialakított kápolnából hamarosan átköltözhet a Szent Család tiszteletére épített templomba. A csíkszeredai Esztány Győző (Makovecz Imre tanítványa) tervei alapján épített templomot október 13-án, szombaton délelőtt 11 órakor szentelik fel az Egyesülés negyedben. Az építési munkálatokat 2005-ben kezdték el, jelenleg az utolsó simításokat végzik.
A Marosvásárhely legkisebb plébániájához tartozó hívek jelenleg egy, a Kerektó utca 2. szám alatt található családi házból kialakított, Remete Szent Antal tiszteletére szentelt kápolnában vesznek részt szentmisén. A plébániához 550 katolikus hívő tartozik, de ez a plébánia látja el a mezőségi szórvány számos településén élő híveket is.
A közösség plébániai jellegéhez az állami jóváhagyást már 1990-ben megadták, de önálló plébánost csak 1995-ben kapott a közösség Ferencz István személyében. Tíz éve Szénégető István a közösség plébánosa, akinek nevéhez a templomépítés is köthető.
Maszol.hu

A riport mint kordokumentum
MÚRE-tanácskozás és díjazás
Évek óta ősszel a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ látja vendégül a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjait országos tanácskozásra és a szervezet közgyűlésére. Az idén szeptember 14-én és 15-én a szakmai beszélgetések témája a riport mint kordokumentum volt, és sort kerítettek a Külhoni Magyar Újságírók Konvenciójának a találkozójára is.
Péntek délután szakmai értekezlet folyt. A téma, amint korábban jeleztük, a riport volt, amely az újságírói műfajok közül a legösszetettebb. Elsősorban nagy tapasztalattal, érzékkel, empátiával, nyelvismerettel, tehetséggel rendelkező újságíró írhat olyan riportokat, amelyekben – a témának megfelelően – az információ és adatközlés mellett akár élettörténetek, helyszínleírások jelennek meg. S ettől az újságban közölt, vagy a képernyőn látott, illetve a rádióban hallott riportok közlésüket követően dokumentumokká válnak, hiszen az adott időszak társadalmi réteg életének tükrévé válik. Bodolai Gyöngyi, lapunk munkatársa vitaindítóként a műfajról beszélt, illetve arról, hogy milyen érdekes témákkal foglalkozott több évtizedes munkássága alatt, többek között a Mezőségen. Ezeket a Táltos erő című riportkötetbe gyűjtötte össze. Vajda György, szintén lapunk munkatársa a fotóriportról beszélt, és arról, hogy a szerkesztőségeknek fontos megőrizni a munkatársaik által készített fotókat, hiszen ezek is idővel kordokumentumok lesznek. Tájékoztatta a jelenlevőket egy erdélyi fotómúzeum létrehozása érdekében tett eddigi törekvésekről. Hangulatos illusztrálása volt az elhangzottaknak a Kacsó Sándor– az RTV magyar adása főszerkesztője – által a tanácskozásra elhozott három, Ceausescu-korszakban készült oknyomozó, szocio- és vívmányriportfilm. A pénteki előadásokat Fischer István Azerbajdzsánban készített dokumentumfilmjének levetítése zárta, amely megrázóan illusztrálta, hogy a kőolajért és a meggazdagodásért vívott harc miként rendezi át a világot és befolyásolja az emberi sorsokat.
Szombaton délelőtt került sor a MÚRE igazgatótanácsának ülésére, majd a közgyűlésre, amelyen Karácsonyi Zsigmond elnök beszámolt a 2011. év tevékenységéről és felvázolta a 2012-es előterjesztést, illetve a jövő évi terveket. A becsületbíróság ismertette, hogy az előző időszakban milyen ügyekkel fordultak hozzájuk a kollégák. A testület új elnöke Mózes Edith, lapunk munkatársa lett. A belső, napirenden lévő témákon kívül három fontos nyilatkozatot is megfogalmazott és elfogadott a szervezet. Az egyik a közelgő parlamenti választásokkal kapcsolatos. A MÚRE megerősítette azt a korábbi ajánlását, miszerint – a romániai magyar újságírói szakma hitelének és tekintélyének megőrzéséért – az az írott vagy elektronikus médiában dolgozó munkatárs, aki politikai szerepet vállal, függessze fel szakmai tevékenységét. Egy másik beadványban – Kacsó Sándornak az igénylésére – a Román Televíziótársaság tervezett átszervezése kapcsán a MÚRE együttműködési szándékát fejezte ki azon testületekkel, amelyek a közszolgálati televízió személyzeti és műssorrácsbeli változásaiért felelnek majd. Ugyanakkor egy következő nyílt levélben a MÚRE aggodalmát fejezte ki a Maros Megyei Tanácsnak azon intézkedése kapcsán, amely a marosvásárhelyi Látó és a Vatra irodalmi folyóiratok összevonására irányult. Ebben az alkotói közösségek függetlenségének tiszteletben tartására hívták fel a helyhatóság figyelmét.
Délben, a pénteki előadás-sorozat folytatásaként, közel kétéves egyeztetés után tarthatta meg előadását Al Ghaoui Hesna, az MTV haditudósítója, a Bábel című riportműsor szerkesztője (sz. m.: a legközelebbi műsor szerdán 22 órától lesz az m1 műsorán), aki érdekes háttér- információkkal szolgált arról, hogy milyen körülmények között dolgozik frontvonalon egy tévétudósító. Majd a Bábel első adásának riportját vetítette le, amelyben egy Líbiában – a felkelők pártján – harcoló amerikai önkéntes sorsán keresztül került emberközelbe a véres konfliktus. A riporternő nemrég megjelent Háborúk földjén című kötetét is bemutatta és dedikálta az érdeklődőknek.
Némiképpen kötődve az előző előadáshoz, Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap hadisírkutató munkájáról számolt be – alátámasztva azt a tényt, hogy a média is végezhet tudományos irányú kutatást, feltárást, hiszen nem egy esetben olyan helyszíneken járhatnak a munkatársak, ahol mások nem, és olyan információkat tudnak meg, amelyek dokumentumértékűek. S hogy azért ne csak a riport pozitívumairól beszéljünk – dr. Csermák Zoltán, az MTVA közkapcsolati szakembere a riport hibáiról is beszámolt a kollégáknak. A Kós Károly Kollégiumot, a külhoni magyarsággal foglalkozó tanácsadó testületet Barlay Tamás elnök mutatta be, amelynek két erdélyi tagja is van, a székely-udvarhelyi Jakab Endre és a kolozsvári Maksay Magdolna– mindketten televíziós szakemberek.
Szombaton délután megtartotta ülését a Külhoni Magyar Újságírók Konvenciója, amelyben az erdélyieken kívül vajdasági, kárpátaljai és horvátországi magyar sajtószervezetek képviselői is jelen voltak. A résztvevők folytatták az idén a Vajdaságban szervezett tanácskozást, ahol körvonalazták a külhoni magyar médiastratégiát, amelynek keretében először felmérés, ún. médiakatalógus készül a határon túli médiaszervezetekről. A stratégia lesz az az útmutató, amely eligazítást nyújthat majd az anyaországiaknak abban, hogy milyen támogatást hova juttassanak, illetve egy olyan együttműködésnek is a szolid alapja lehet, amellyel erősebbé, szorosabbá fűzhetik majd a kapcsolatot a határon túli médiaszervezetek, s ezen túl akár kulturális csereprogramok is elindulhatnak. A tanácskozáson jelen volt Szili Katalin magyar országgyűlési képviselő, a Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke is, aki több éve támogatja az említett törekvést.
A rendezvény a Lázár-kastély Lovagtermében tartott hagyományos díjkiosztással ért véget. Ezen a MÚRE évente egyszer elismerő okleveleket ad át azoknak a kollégáknak, akik életpályájuk során kimagasló eredményt értek el. Az írott sajtóbeli nívódíjat Bakó Zoltán, egykor a Vörös Zászló, majd a Népújság, a Vásárhelyi Hírlap jelenlegi szerkesztője vehette át Vajda György javaslatára. Az audiovizuális média kategóriában Gödri Ildikót, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjét tüntették ki Kacsó Sándor főszerkesztő ajánlására. A különdíjasok között volt B. Szabó Zsolt, előbb a Marosvásárhelyi Rádió, az Erdély Fm mostani munkatársa, aki a Tomcsányi Mária által a férje és fia emlékére alapított és a pályakezdő rádiósoknak felajánlott Tomcsányi-díjat vehette át. A KMÚEK minden évben azokat a személyiségeket tünteti ki, akik sokat tesznek a külhoni magyar sajtóért. A vajdasági Sándorov Péterről, a BBC volt munkatársáról elnevezett Messzelátó Díjat az idén – nem kis meglepetésére – Szili Katalinnak adták át, aki szerényen megjegyezte: barátok közé jön, akikért egyszerűen teszi a dolgát.
A Hargita Megyei Tanács, illetve a szárhegyi művelődési központ nemcsak sajtóbeli, hanem művelődésszervezői munkájáért Ambrus Attilát, a Brassói Lapok főszerkesztőjét díjazta. Az idén nem adták át az Oltyán László- emlékdíjat, amelyet előző években pályáztatás alapján a legjobb oknyomozó riportért osztott ki a néhai marosvásárhelyi újságíró családja és a Juventus Alapítvány.
A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap, a Hargita Megyei Tanács és a Communitas Alapítvány támogatta.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Aggasztóvá vált a szárazság
Katasztrofális terméshozam
A tartós szárazság miatt egyre aggasztóbb a helyzet a mezőgazdaságban, ahol a gabonafélék, a törökbúza és a cukorrépa hektáronkénti hozama is több mint felére csökkent. Az előállt helyzetről tájékoztatta lapunkat Kroner Vilhelm Zoltán mérnök, a Maros Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatója.
A meteorológusok szerint még október is csapadékmentes lesz. A megye településeinek nagy részén a kutak kiszáradtak. A folyóvizek vízhozama az ebben az időszakban mért átlaghoz képest 20-tól 50%-ig csökkent. Marosvásárhelyen a Maros átlagos vízhozama 20,5 köbméter másodpercenként, tegnap azonban alig 7,4-et mértek. A patakok hozama is erősen lecsökkent, és az erecskék kiszáradtak. Még szerencse, hogy a bözödi és a zetelaki víztározókban van megfelelő mennyiség ahhoz, hogy adott esetben pótolják a folyók hozamát. Eddig nem kellett különös óvintézkedést hozni.
A mezőgazdasági igazgatóság legfrissebb adatai szerint a szárazság miatt az idén a dohány és a repce kivételével a szalmásgabonából, a törökbúzából és a burgonyából az átlagtermés a felére csökkent. Törökbúzából a hektáronkénti 5500 – 6000 kg helyett alig 2800 kg-ot, a napraforgóból 3000 kg helyett 1300-at, szójából pedig 4000 kg helyett 1150 kg-ot takarítottak be. A krumpli esetében a hektáronkénti átlagos 20.000 kg helyett alig 9800 kg termett. A szőlőtermést nem érintette a szárazság, úgy néz ki, hogy 3200 kg termett az idén hektáronként.
Megyénkben 25.000 hektár termőföldet kellett volna felszántani ősszel, a talaj szárazsága miatt viszont alig a 10%-át tudták elvégezni, mindeddig az igazgatóságnak nincs információja arról, hogy valahol el is vetették volna a magokat. A tritikáléból 2700 hektárt kellene ősszel elvetni, ezenkívül 1720 hektáron árpa kell a földbe kerüljön de eddig még nincs tudomásuk arról, hogy sikerült valamit is tenni e téren. Az egyetlen jó hír, hogy a tervezett 467 ha repce helyett már 795 hektárt vetettek, de azt nem lehet megjósolni, hogy a növény miként bírja ki tavaszig az időjárási viszonyok okozta körülményeket.
A mezőgazdasági igazgatóság adatai szerint is az évi átlagcsapadék alig fele esett megyénkben, a szárazság inkább a Mezőséget, valamint Marosludas, Segesvár, Dicsőszentmárton környékét érintette. A szakember szerint 180 liter vízre lenne szükség négyzetméterenként ahhoz, hogy a talaj megfeleljen a mezőgazdasági munkálatoknak.
Ilyen körülmények között várható, hogy a gabona ára 50%-kal megdrágul. Ha megnő a gabona ára, ez elsősorban a felvásárlók, viszonteladók zsebét gazdagítja majd – mondta a szakember, majd hozzátette, még nem mer jósolni, hiszen úgyis a kereslet–kínálat viszonya, a piac dönti majd el, hogy télen, tavasszal mennyibe kerülnek majd az élelmiszertermékek.
Azt is megtudtuk, hogy megyeszinten 22.700 gazda jogosult a szárazság okozta kártérítésre, akik hektáronként 100 lejt kapnak a kormánytól. Eddig mintegy 1000 személy nyújtott be igénylést. Az APIA a napokban átküldi a mezőgazdasági igazgatósághoz a naprakész adattárt, amelynek alapján a kérvényeket ellenőrizhetik. A mérnök szerint a jövő héten várható, hogy több támogatást igénylő keresi majd fel őket. A kérvények benyújtási határideje: október 15-e. Felkérték a polgármesteri hivatalokat, hogy segítsék a gazdákat a dossziék összeállításában, így ha idejében lépnek, akkor elméletileg minden jogosult dossziéja eljuthat az asztalukra. Az aligazgató külön felhívta a figyelmet arra, hogy a feltételeket teljesítsék, mert három évre visszamenőleg leellenőrizhetik az igénylés jogosságát, ellenkező esetben a gazdának vissza kell fizetnie a támogatás összegét.
Lapunk kérdésére Kroner Vilhelm Zoltán kifejtette a megye mezőgazdasági területeinek alig 2%-án működnek öntözőberendezések. Ez nagy hiányosság. Sajnos, leállt az uniós támogatások folyósítása, az utóbbi időszakban egyre kevesebb gazda érdeklődik a pályázati lehetőségek iránt. A legtöbb esetben a bürokrácia és az önrész hiánya miatt nem folyamodnak ilyen támogatási eszközökhöz a mezőgazdászok, illetve az is igaz, hogy nincs elég kitartás a folyamat véghezviteléhez. Olyan is volt, hogy jóváhagyott tervet nem támogattak, s ez elkedvetlenítette a gazdákat – mondta a mérnök, majd hozzátette, nem tudnak egyetérteni az emberek ebben a zavaros demokráciában és nem értik meg, hogy összefogás nélkül semmire sem mennek. Azt tanácsolta, hogy a hosszan tartó szárazság miatt, ahol lehetőség van, a mezőgazdasági gépek mellé szerezzenek be mozgatható öntözőberendezéseket is, hiszen technikai lehetőség van, s ma már a traktor mellett ott kell álljon a szivattyú is. Hosszú távon ezt a "beruházási tételt" is be kell számítani a költségvetésbe és akkor kivédhető lesz a hosszan tartó szárazság káros hatása.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Földes Károly-szórványdíjjal tüntették ki a Népújság szerkesztőjét, Bodolai Gyöngyit
Földes Károly a kalotaszegi Mérában született 1891-ben (meghalt Szatmárnémetiben 1968-ban). Tanítói oklevelet szerzett, az első világháborút követően orosz fogságba került, ahonnan 1921-ben szabadult. Mivel nem tette le a román állami esküt, tanítói hivatását nem gyakorolhatta. 1923-ban ún. lévita lelkészi képesítést nyert, rövid ideig a nyárádmenti Teremiújfaluban szolgált, majd 1927-40 között a mezőségi szórványokban. Ott írta 1934-ben Jajszó a pusztuló szórványokról című kiáltványát, amely első nagy, megrázó híradás volt az apadó magyar szórványokról.
1992 októberében Jenei Tamás petrozsényi református lelkipásztor levélben javasolta és kérte szórványdíj létrehozását és odaítélését olyan lelkipásztoroknak és nem lelkipásztoroknak, akik a végeken teljesítenek szolgálatot, és fölvállalják az apadó magyar református közösségek megtartásáért vívott küzdelmet. Ennek alapján alapították meg és osztották ki először 1993-ban a Czelder Márton- szórványdíjat Bányai Ferenc kérői lelkipásztornak és a Földes Károly-oklevelet Péter Jenő somogyomi gondnoknak. Az alapító Jenei Tamás húszéves visszatekintésében megállapította: "nagy dolog, hogy ez a díj húsz évet megélt, közben egy családdá formálódott ez a közösség. (…) Nincs isten háta mögötti hely, s ezzel a hittel szépen lehet szolgálni a szórványban is".
Távolról és szomszéd falvakból, szórványból és Kolozsvárról érkezett vendégek ültek együtt a helybéliekkel a tele templomban egy hétköznap délelőttön, mert a jubileumi díjkiosztásnak helyet adó Malozsa-völgyi falu, Istvánháza érezte, ünnep ez a találkozás. A Czelder Márton-díjjal kitüntetett Ady István magyarfülpösi lelkipásztor szolgált. Ady István lelkipásztor vezetésével a Mezőség széli Magyarfülpösön egy évtizeddel ezelőtt egy olyan szórványotthont létesítettek és működtetnek ma is, ahol számtalan magyar gyermeknek teremtettek lehetőséget anyanyelven való tanuláshoz, főleg olyan falvakból, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola (Görgényszentimre, Unoka, Septér, Komlód).
A nem lelkipásztoroknak alapított Földes Károly- szórványdíjat Bodolai Gyöngyi újságírónak ítélték oda. Húsz év alatt először történik meg, hogy mind a két díjazott Maros megyei. Szórványosodó időben élünk, és az elöregedő vagy apadó falvakban már csak iskola vagy templom marad anyanyelv-kapaszkodónak. Bodolai Gyöngyi a megyei napilap újságírójaként találkozott Kövesdi Kiss Ferenccel, aki a mezőségi magyar szórványok felkeresőjeként útitársnak kérte fel, és az egykori magyar–francia szakos tanárnő "beleszerelmesedett" a sáros, pocsolyás mezőségi világba, járta/járja a kopár dombok mögé rejtőzött, még magyar közösségeket. Szórványokról szóló riportjait a kolozsvári Világhírnév Kiadó Fehér Hollók sorozata jelentette meg az elmúlt évben, és a magyar szórványokról szóló könyv azóta – másfél év alatt – még két kiadást megért, jelezve fontosságát és szükségességét.
Az istvánházi református templomban tartott díjkiosztó ünnepségre meghívták a húsz év alatt szórványmunkájukért kitüntetetteket. Így találkozott egy hétköznap délelőtti ünnepi istentisztelet keretében az istvánházi gyülekezet regáti és kolozsvári, mezőségi és székelyföldi emberekkel, akik valamit tettek és tesznek apadó, szórványosodó magyarságunk érdekében. Húsz év alatt kitüntetett 45 személy közül 11 már nem él.
Az ünnepség végén Vetési László szórványügyi előadó levetítette a húsz díjkiosztáson megörökített képeket. Jó volt látni és felismerni a Mezőség apostolának titulált néhai Herman János nagysármási lelkipásztort (1994-ben díjazták), a marosvásárhelyi Kövesdi Kiss Ferencet (1996-ban kapott Földes Károly-díjat) vagy az egykori görgényszentimrei gondnokot, Szabó Jánost (2001-ben tüntették ki). A 45 kitüntetett között négy nő nevét és arcát láthattuk, köztük a legfiatalabb díjazottat, Bodolai Gyöngyi újságírót.
Ennek a díjnak az átvétele alkalmából gratulálunk neki, és Isten áldását kérjük szórványszolgálata folytatására!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)

Fel kell emelni a Sóvidéket, a Nyárádmentét, a Mezőséget
„Nagy a feladat: a következő években gazdaságilag, infrastruktúra, úthálózat, meg hasonló kérdések szempontjából is föl kell emelni a Sóvidéket, a Nyárádmentét, a Mezőséget, egész Maros megyét, az RMDSZ szenátorainak és képviselőinek ugyanakkor nem csak a saját körzetükért kell dolgozniuk, hanem Erdély minden régiójára, településére oda kell figyelniük” – jelentette ki Markó Béla szenátor, az Erdélyi Magyar Televíziónak (ETV) adott interjújában.
Mint ismeretes, az RMDSZ volt elnöke a Nyárád-, Küküllő- és Marosmentét magába foglaló 2-es számú Maros megyei választókerületben indul szenátori tisztségért.
Úgy fogalmazott, akárcsak a Székelyföld egészét, ezt a régiót is jól megismerte, tudja, hogy milyen gondokkal küszködik. „Az elmúlt években sokat tettünk annak érdekében, hogy felemeljük ezt a régiót, utakat javítottunk, iskolákat korszerűsítettünk, de nem hiszem, hogy máris befejeztük a munkánkat" – mondta Markó Béla, aki úgy értékelte, az RMDSZ ütőképes csapatot indít a 2-es választókörzetben, hiszen itt indul képviselőként Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, aki egy rendkívül hatékony politikus, és aki a körzete számára ki tudja küzdeni a megoldásokat. Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke pedig szakmájánál fogva is jól ismeri a vidéki emberek gondjait – hangsúlyozta.
Markó Béla élesen bírálta azokat az RMDSZ-en kívüli politikusokat és pártokat, amelyek a magyar közösség érdekei ellen dolgoznak azáltal, hogy minden áron meg akarják akadályozni, hogy a magyarságnak legyen a képviselete a parlamentben. Mint mondta, kissé kiábrándultan nézi, hogy egy RMDSZ-en kívüli csoportosulásnak, pártnak más mondandója nincsen, csupán az, hogy minden módon és minden eszközzel le akarja nyomni az RMDSZ-t.
„Az erdélyi magyarságnak létkérdés, hogy ott legyen a parlamentben: amikor alkortmánymódosítás lesz, amikor a közigazgatást át akarják szervezni, ha ez nélkülünk talál megtörténni, abból nagy baj lehet a magyarság számára. Ilyen körülmények között azzal foglalkozni, hogy melyik körzetben tudunk egy kis cirkuszt csinálni a választások során, és milyen mérkőzéseket képzelünk el különbnöző személyiségek között, ez kiábrándító. Tessék programokat ajánlani, tessék elmondani, mit csinálnának másképp, mint az RMDSZ, mit tennének a Sóvidékért, a Nyárádmentéért, a Mezőségért, Maros megyéért, és akkor arról beszélhetünk. De azzal foglalkozni, hogy miként vegyünk el szavazatokat az RMDSZ-től, miköben szó szincs arról, hogy az RMDSZ-en kívül valamelyik más pártnak, politikusnak esélye lenne bejutni a parlamentbe, ez kiábrándító" – szögezte le Markó Béla.
Híradásában az ETV kiemelte, az elmúlt négy év meghatározó volt a térség községeinek és falvainak fejlődése szempontjából. Az RMDSZ révén ugyanis jelentős összegű kormánytámogatásban részesült a régió: az utak javítására, víz- és csatornarendszer kiépítésére kiutalt tetemes összegek mellett, a magyar műemlékek felújítására, hatmillió, iskolák fejlesztésére pedig nyolcmillió lejt szerzett a szövetség. Ugyanakkor húsznál több Maros megyei magyar egyházi ingatlan az RMDSZ közbenjárására véglegesen visszakerült jogos tulajdonosához.
maszol.ro

A mezőségi szórványok szószólója
Örök igazságként vagy elcsépelt mondásként hangzik: díjkiosztásban, kitüntetések ünnepélyes átadásában is az a szép, hogy mindenik sajátos, egyedi, megismételhetetlenül más. Csak a helyet tekintve is már önmagában egyedi találkozás, hiszen a Malozsa völgyi magyar református falvakban emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény. Istvánháza történelmet él át, erdélyi történelmet, szórványosodó életünk táltos erejű őrállásának megható pillanatát. A jelzőt a Földes Károly-díjra kiválasztott Bodolai Gyöngyitől kölcsönöztem, akinek másfél évvel ezelőtt jelent meg Erdély e sajátos világáról szóló riportkötete Táltos erő címmel. Úgy gondolom, a díj odaítéléséhez – tudatosan vagy tudatlanul – hozzásegített a könyv alcíme is: Riportok a magyar szórványról. Akár ennyi is elég lenne magyarázatképpen, miért is szóltak egy őszi, keddi délelőttön a református templom hívó harangjai, és miért öltöttek ünnepi ruhát hétköznapon az istvánházi emberek.
Keresem azt a sajátosságát, azt a másságát e díjkiosztásnak, amitől szép és emlékezetes ünnepi jelenlétünk. Huszadik alkalommal osztják ki a Czelder Márton erdélyi szórványdíjat azoknak a lelkipásztoroknak, akik példaadó szolgálattal és helytállással végezték/végzik gyönyörűséges terhű hivatásukat a végeken. És huszadik – jubileumi – alkalommal osztják ki a Földes Károly- díjat olyan nem lelkipásztorok számára, akik önzetlen elhivatottsággal és önfeláldozó kitartással felvállalták/felvállalják nyelvvesztő falvakban a segítés szép szolgálatát, valamint a segélykiáltás továbbadását. Bodolai Gyöngyi, a Marosvásárhelyen megjelenő megyei napilap, a Népújság szerkesztőjeként az utóbbit tette: jól képzett újságíróként színvonalas riportokban örökítette meg sorvadó erdélyi régióban, főleg a Mezőségen élő magyar reformátusok vallásos életét, iskolába kapaszkodók anyanyelvmegtartó küzdelmét, és óvta meg a feledés homályától megpróbált népünkért küldetést végző emberek neveit: Herman János nagysármási, Zöld György mezőköbölkúti, Zoltán János mezőbodoni lelkipásztorok, vagy Kövesdi Kiss Ferenc vártemplomi presbiter, göczi Szabó István példamutató kitartását. A mezőségi szórványokról írt riportok, akár egy fotóművész felvételei, egy már elmúlt idő, letűnt kor megörökítése. Ő még kifaggatta a Mezőség apostolának nevezett nagysármási lelkipásztort, Herman Jánost, és legközvetlenebb társa, útitársa, munkatársa volt a Mezőség prófétájának titulált Kövesdi Kiss Ferencnek.
Hadd említsek meg egy személyes élményt. Úgy tíz évvel ezelőtt egy vártemplomi presbiteri gyűlés végén Kövesdi Kiss Ferenc presbiter a gótikus terem asztalára tette kalapját, és arra kérte a vártemplomi presbitereket, adakozzanak a mezőségi szórványba menéshez benzinpénzre. Látva, hogy vasárnap nem lesz elég a begyűlt adomány, Feri bácsi halkan megjegyezte: "Nem baj, Gyöngyi kipótolja"… és vasárnap Bodolai Gyöngyi vitte saját autóján a Mezőség apostolát nemzetfelrázó útjára Frátára vagy Noszolyba, Göczre vagy madarasi Feketére, ahová később az egykori magyartanárnő a magyar gyermekirodalom legszebb könyveiből közel ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és adományozott e mezőségi elzárt falunak.
Amint – a jó öreg latin mondás szerint – a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy a szórványszerető újságíróknak is. Ő már gyermekkorában hallotta Földes Károly nevét, amikor anyai nagybátyja, Nagy Ödön, akkor mezőfelei lelkipásztor, a városba jövet rokoni látogatáson felkereste őket, és mesélt a szórványról, a Mezőségről. Közel fél évszázad telt el azóta, és Bodolai Gyöngyi ma, 2012-ben Földes Károly-díjban részesül abban a templomban, ahol egykor – 1950-58 között – rokona, Nagy Ödön szolgált.
Mi, erdélyi reformátusok, vastagnyakú kálvinisták, hisszük a predesztinációt, az eleve elrendelést. Hisszük, hogy Bodolai Gyöngyi lelkében, gyermekkorában elvetett magból felnőttkorára a szórványmagyarságért fölvállalt szép szolgálat nőtt ki, és így vállalta a kopár hegyek mögé megbújt mezőségi falvak felkeresését, néha hideg őszi esőben, máskor sofőrpróbáló pocsolyás utakon.
A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-francia szakos tanárnő tízéves tanári pályája után került az egykori Vörös Zászló korrektoraként a megyei lap szerkesztőségébe, majd a ’89-es fordulat óta, húsz éve annak újságírója, riportere, szerkesztője. Kövesdi Kiss Ferenccel való találkozása óta pedig a mezőségi magyarság szószólója, a nagysármási, az urszujatelepi (Mezőbodon) és más mezőségi magyar iskolák megmentését felvállaló "Kiáltó Szó".
Mint ifjú szerelmes, úgy meséli a mezőségi élményeket: a vendégmarasztaló mezőségi sáros utakon való autózást, a késő éjszakai hazajöveteleket, de legnagyobb érzelemmel a két lélekre apadt Göczről ír és beszél, ahol legalább ötvenszer megfordult. Nem csoda, hiszen édesanyja mezőpaniti volt, a göczi templomot a mezőpanitiak javították meg, s ő A göczi csoda címen adta Erdély, a Kárpát-medence tudtára szórványról szóló riportjában, hogy az erdélyi reformátusok még ma is egymás terhét hordozzák (Gal 6,2). A kolozsvári Világhírnév Kiadónál, a Fehér Holló sorozatban megjelent, magyar szórványokról írt könyvéből egyetlen idézetként hadd álljon itt Bodolai Gyöngyi mezőségi szerelme, a göczi csoda: "A »suvadásos« sebektől tarkított csupasz dombok, a jobbágyi »esetlenségben« épült falvak láttán, a színtelenné vált nyelv »diribdarabjai« után kapdosva el is tűnődhet az alkalmi látogató: honnan ered e táj megmagyarázhatatlan vonzereje, amellyel néhány embert a múltban és ma is megbabonázott. Akik különös, konok szeretettel ragaszkodnak a Mezőséghez, mint kevésbé szép, kevésbé ügyes, kicsit fogyatékos gyermekéhez a szülő. Ennek a kötődésnek köszönhetjük a göczi templom feltámadását is." (Bodolai Gyöngy: Táltos erő, Kolozsvár, 2011, 32. o.)
Németh László-i mértékkel mérve is, Bodolai Gyöngyi közel két évtizedes újságírói szórványszolgálata "az értelmiség hivatása", az erdélyi magyar sajtó szép példája. Ezért érdemli meg, és ezért gratulálunk neki a jubileumi, huszadik Földes Károly-szórványdíj átvételekor!
Istvánháza, 2012. október 16-án
Ötvös József marosvásárhelyi lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföldi tapasztalatszerző körúton a Mezőségi Fejlesztési Műhely
Az I. és a II. Mezőségi Civil Műhelyt Szamosújváron tartották 2009-ben és 2011-ben a magyarországi Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-Európai Segítő Szolgálata (CESCI), a szamosújvári Téka Alapítvány, illetve a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány szervezésében. A két konferencián megfogalmazott kérdésekre igyekezett választ adni, valamint megkezdeni a mezőségi helyi fejlesztési terv előkészítési munkálatait a III. Civil Műhely, amelyet szeptember végén tartottak Válaszúton, a Kallós-alapítvány székhelyén. Itt egyrészt gyakorlati példákról szóló előadások hangzottak el, másrészt a résztvevők megkezdték a mezőségi fejlesztési program előkészítését. A találkozó végén döntés született: szükséges egy helyszíni látogatás is olyan helyeken, ahol működnek a közösségi gazdasági programok. Így esett a választás Székelyföldre, ahová október 27-én útnak is indul egy 22 fős, nagyrészt gazdákból és fiatalokból álló mezőségi csoport.
Szombat délelőtt érkeztünk Farkaslakára, ahol a Székelygyümölcs Egyesület által működtetett feldolgozót néztük meg, és a Székelygyümölcs Programot mutatta be Már István projektvezető. Az egyesület legfontosabb célja a helyi gazdák támogatása. A bevitt gyümölcsből almalevet és lekvárt készítenek. A gazdák a kész termékért literenként 1,50 lejt, illetve a csomagolóanyag árát kell hogy fizessék az egyesületnek. A gazdáknak a piacon eladhatatlan almából kilogrammonként 2 lej hasznuk keletkezik, míg az egyesület a jövedelmet visszaforgatja újabb befektetésekbe, képzésekbe.
Székelyudvarhelyen a Patkó néven ismert téren szervezik meg minden hónap végén a helyi termelők vásárát. Itt találkoztunk Sinka Arnolddal, az Átalvető program menedzserével, aki ismertette a programot, és megmutatta a Kossuth utcában működő átadóközpontot, ahová a gazdák behozzák termékeiket. Itt a mezőségi termelők számára is követhető modellt láthattunk.
Következő állomásunk Zetelaka: az itteni gyümölcsfeldolgozó immár a második olyan létesítmény a térségben, amely a Zöld Vállalkozás elnevezésű program keretében valósult meg. A vidéki közösségeket segítő projekt az erdei gyümölcsök és gombák feldolgozásával foglalkozik. Az erdei gyümölcsöt gyorsfagyasztják, a gombát savanyítják. Az üzem két hűtőkamrával rendelkezik, amelyekben 20 tonnányi árut tudnak raktározni. Mintegy 100–150 munkás foglalkozik napi szinten a begyűjtéssel, az üzemben pedig 8–10 személy tevékenykedik.
Homoródalmáson Sándor Huba kézműves sajtokat készítő fiatal gazdával találkoztunk, aki az egyetem elvégzése után hazaköltözött, és sajtkészítésre szakosodott. Kóstolgatás közben a gazdáink kérdéseket tettek fel, a fiatalok pedig jó példáját láthatták annak, hogy a szülőföldön is lehet boldogulni.
Este lövétei szállásukon összegeztük a nap tapasztalatait. Egyetértettünk abban, hogy bár a Mezőség sajátos világ, a látottakból több dolog megvalósítható, ha az itteni körülményekhez és lehetőségekhez igazodunk.
Vasárnap reggel fogadtak Szászkézden az Adept Alapítvány képviselői. Az alapítvány a Nagy-Küküllő mellett elterülő 85 ezer hektáros terület megóvására törekszik, újító agrár-környezetvédelmi és vidékfejlesztési programok által összekapcsolja a biodiverzitás megőrzését és a helyi jólét javítását: a természeti értékeket összekapcsolva a közösségi jóléttel. Itt is működik egy gyümölcsfeldolgozó, amely méreténél fogva is jobban megfelel modellként egy mezőségi kezdeményezésnek. Ugyanakkor az Adept segíti a családok vállalkozásait termékarculat és marketing kialakításában, és kifejleszti a gazdák piacát a helyi termékek hozzáadott értékének érvényesítésére.
A tapasztalatszerző körutat szervező és anyagilag támogató Kallós és Téka Alapítvány képviselői remélik, hogy a látottak alapján a mezőségi gazdákban is megfogalmazódik az együttműködés igénye, tudatosul, hogy sok helyi értéket nem ismerünk fel és veszni hagyunk, holott ezek az egyén és a közösség gazdasági érvényesülésének alapjai lehetnek.
FODOR EMŐKE
Szabadság (Kolozsvár)

„Vagy az RMDSZ jut be a parlamentbe, vagy nem jut be senki!” – beszélgetés Markó Béla szenátorral –
– Mandátum vége, újabb mandátum kezdete, illetve kampány egy újabb mandátumért. Mit mutat a mérleg? Milyen sikerekről, eredményekről, esetleg kudarcokról számolhat be?
– Abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudom különválasztani a parlamenti munkát az RMDSZ elnökeként elvégzett munkámtól, vagy az utóbbi években a különböző kormányokban betöltött szerepemtől. Az elmúlt négy év is úgy alakult, hogy annak egy részében szenátor is és az RMDSZ elnöke is voltam, és elég hosszú ideig a román kormány miniszterelnök-helyettese. Csak így tudom ezt az időszakot szemlélni. Tagadhatatlan, hogy amióta egyéni körzetes választási rendszer van, 2008 óta, kiemelt figyelemmel követtem, mi történik az én választókerületemben. De emellett egész Maros megyét képviselem, és oda kell figyelnem Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Marosludas gondjaira, a Mezőség gondjaira, még akkor is, ha ezek nem tartoznak az én választókerületemhez.
Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy az elmúlt négy esztendőben, amely bár ínségesebb volt költségvetés szempontjából, mint az azelőtti időszak, mégis sikerült infrastrukturális fejlesztésben, az oktatási intézmények, iskolák, óvodák tekintetében vagy akár az egyházak esetében, templomok felújítása kérdésében folyamatosan segíteni. Ezekre próbáltam kiemelten figyelni. Amit a fentebb említett tisztségekben megvalósíthattam, nem egyedül, hanem az RMDSZ-béli kollégáimmal együtt, abból talán a legfontosabbnak az új oktatási törvényt tartom, amely az anyanyelvű oktatás szempontjából jelentős előrelépés. Listázhatnék más eredményeket is, és listázhatnám azt is, hogy mi mindent – ellenünk irányuló szándékot – sikerült megakadályozni.
– Ez is épp annyira fontos, esetenként talán még fontosabb is lehet.
– Egyetlen példát hoznék föl: adott időszakban a saját koalíciós partnereink majdnem átszervezték a romániai közigazgatást, mi akadályoztuk meg, hogy ne hozzanak létre olyan mamutrégiókat, amelyekben a magyarok nem lesznek döntéshelyzetben. Erre az átszervezésre valószínűleg a következő években sor kerül, és éppen azért kell ott lennünk, hogy megakadályozzuk, hogy rosszul és ellenünkre szervezzék át közigazgatást.
– A kampánynyitón mondta, hogy hetedik alkalommal áll jelöltként választási kampányban, és fel is tette a kérdést, hogy ez sok-e vagy kevés. Nos, sok ez vagy kevés?
– Sok. Tudom, hogy 22 esztendő a parlamentben sok. Nem elsősorban az életkorról van szó, mi korán kezdtük a politikát 1989–90-ben. Szinte rögtön a romániai magyar politika élvonalába kerültem én is, és aztán nagyon hamar az RMDSZ elnöke lettem. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg korán kell átadnunk a helyünket a fiataloknak, mert egyébként – életkor szempontjából persze –, az európai vezető politikusok tulajdonképpen többségükben idősebbek, mint az én generációm. Az Európai Néppárt kongresszusán például Wilfried Martenst 75 évesen választották újra. Tehát mi korán kezdtük, és szerintem a körülmények is olyanok voltak, hogy gyorsabban égtünk, gyorsabban koptunk. Ezért is jutottam arra a következtetésre – bár voltak, akik le akartak erről beszélni –, hogy az RMDSZ elnöki tisztségét át kell adnom nálam fiatalabb kollégának. Be kell vallanom, az újabb jelölésen is sokat dilemmáztam. Lehet, ilyenkor, választási kampányban nem kellene ilyesmiket mondani, hanem erőt és önbizalmat kellene sugározni. Erő és önbizalom van bennem természetesen, de az, hogy ezt az erőt szenátorként kell-e használnom, azon elég sokat gondolkoztam. Lehet, hogy ha a dolgok körülöttünk viszonylag jól mennének, egy viszonylag nyugodt időszak ígérkezne, nem vállaltam volna új mandátumot. De pontosan ez a 22 évnyi tapasztalat mondatja velem azt, hogy megtanultam a parlamenti munkát, megtanultam a törvényhozói munkát.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy ha egy törvénytervezetre ránézek, egy fél mondatból meg tudom állapítani, hogy hol vannak benne a kiskapuk, hol vannak a lehetséges rossz következmények, hogyan kellene úgy átszerkeszteni, hogy ténylegesen garanciákat nyújtson, hogy alkalmazzák. Ezt megtanultam és azt hiszem, hogy erre még a következő négy esztendőben szükség lesz, mert a következő négy évben óhatatlanul sor kerül alkotmánymódosításra. Az új alkotmányt lehet az eddiginél jobbá tenni, de el is lehet rontani, a mi szempontunkból is. Ezt látom az egyik nagy kihívásnak. A másik a közigazgatás átszervezése. Ez hatalmas változás lesz Romániában, ha bekövetkezik, és azt gondolom, hogy ebbe bele kell szólnom nekem is másokkal együtt. A harmadik ilyen problémacsomag az oktatási törvény kérdése. Ahhoz is hozzá fognak nyúlni. Nyilván nem engedhetjük meg, hogy az anyanyelvű oktatásra vonatkozó rendelkezéseket elrontsák. Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy a Sóvidéket, a Küküllő mentét, Nyárádmentét, Maros mentét és a Mezőségnek a mi kerületünkbe eső részét az elkövetkező időszakban kiemelt figyelemmel kell kísérni.
– Arról beszélt nemrég, hogy vannak 22 éve is változatlan, maradandó eszmék, értékek, elvek. Vannak-e olyanok, amelyek elavultak, amin változtatni kell?
– Az alapelvek nem avultak el. Egyrészt a programunkra, a célokra gondolok. Ennek egy része megvalósult, de arról sem lehet mondani, hogy elavult: vannak önálló magyar iskoláink, magyarul ki lehet írni bizonyos százalék fölött a helységneveket, ezek óriási célok voltak akkor, bár ma apróságnak tűnnek sokak számára. Van magyar szakoktatás, mondok most így kapkodva egynéhány dolgot, amelyek akkor rendkívül távolinak tűntek és megvalósultak azóta, magyar nyelvet lehet használni bizonyos hivatalos alkalmakkor, önkormányzati üléseken, van magyar nyelvű egyetemi oktatás, sőt alapítványi egyetem magánegyetem formájában, van magyar egyetem is, tehát ezek mind megvalósultak, de elavultnak nem lehet mondani. Ezek ma is pont olyan fontosak, mint, ezelőtt 22 évvel.
– Vannak célok, amelyek megvalósítása még előttünk áll...
– Lehetnek olyanok, akik kishitűségből vagy azért, mert más irányba látják a világot menni, ezeket a sokak által lejáratott célokat, mint például az autonómia, már értelmetlennek tekintik. Én azt mondom, ez pontosan olyan élő és fontos cél ma is, mint ezelőtt 22 évvel, és meg kell keresni és ki kell alakítani a különböző intézményes közigazgatási formáit. Egy része ezeknek is megvalósult, ma az önkormányzatok sokkal több dologban dönthetnek, mint ezelőtt 22 esztendővel. Tehát haladtunk az autonómia felé, de még persze messze vagyunk attól, amit célul tűztünk ki. Az alapvető célok tehát nem változtak. Az elvek, amelyekről beszéltem, tulajdonképpen az eszközökre vonatkoznak, hogy hogyan kell nekünk politizálnunk. Mi 1989-ben azt mondtuk: nem pártokat kell létrehozni, hanem egy egységes érdekvédelmi szervezetet. Azóta is vitázunk arról, hogy hogyan lehet a politikai sokszínűséget érvényesíteni egységes érdekvédelmi szervezetben. Platformokat hoztunk létre, de kiderült, hogy ezek meglehetősen lagymatagon működnek. Az RMDSZ szövetség jellegét inkább az mutatja, hogy megyei szervezetek szövetsége vagyunk és nem ideológiák szövetsége. Sok ilyen problémánk van, de ennek ellenére nem avult el az az elv, hogy egységes érdekvédelmi szervezetben kell nekünk politizálni, szolidárisnak kell lenni, össze kell fogni. És az sem avult el, hogy ha elmegyünk Bukarestbe a magyar érdekeket képviselni, akkor mi nem mondhatunk többfélét. Azelőtt magunk közt ki-ki elmondhatja a véleményét, veszekedhetünk, de ha kialakul egy többségi álláspont, akkor Bukarestben nem mondhatunk mást, mert gyengítjük magunkat. Nem mondhatunk Brüsszelben sem többfélét, sőt még Budapesten sem. Így tudjuk megőrizni önállóságunkat is. Ezt az önállóságot a több-kevesebb magyarországi támogatással létrejövő RMDSZ-n kívüli csoportosulások, pártok próbálják tagadni, és úgy képzelik a politikai jövőt, hogy itt egyik-másik magyarországi pártnak lesz majd egy-egy fiókszervezete. Azt gondolom, hogy ez nem működik. Mindaddig, amíg két külön országban élünk, bármilyen szoros is legyen köztünk a viszony, nekünk megvannak a saját bajaink, más itt a gazdaság mozgása, másak a szociális körülmények, a nyugdíjak, más az oktatási rendszer, tehát teljesen világos, hogy nekünk alapvető kérdésekben, létkérdésekben is önálló konklúziókra kell jutnunk. Ebben látok szintén olyasmit, ami egyesek szerint nem biztos, hogy ma érvényes. Szerintem ugyanúgy érvényes, mint 22 évvel ezelőtt.
– Ezeket a versenypártoknak is nevezett alakulatokat bontóbrigádoknak nevezte. Viszont léteznek, és ezt tudomásul kell venni. Az ön körzetében is első alkalommal kell szembesülnie egy magyar ellenjelölttel.
– Nem akarok senkit bántani. De valaki elkezdte, hogy Markó Bélával Tőkés Lászlót kellene indítani. Nyilván Tőkés László ilyesmibe nem ugrott bele. Ha nem László, akkor András, ez számomra enyhén szólva nevetséges. Nem beszélve arról, hogy ez az egész RMDSZ-en kívüli mozgalom a megújulás jegyében zajlik. Egyesek szerint Markó is elég régóta politizál, abba kellene hagyja. Szeretném elmondani, hogy amit úgy láttam, hogy abba kell hagyni, azt abbahagytam, és amikor úgy látom, hogy abba kell hagyni a szenátori munkát, azt is abba fogom hagyni. De ha valakik velünk szemben a megújulást, a változást, a fiatalodást hirdetik, akkor miért kapok én a nyakamba jóval idősebb jelölteket?
Számolni kell velük persze, nem kell senkit lenézni. Sohasem gondoltam, hogy a politika vagy a közélet úgy oszlik meg, hogy egyik oldalon vannak a jók, a másikon a rosszak. Azt gondolom, az RMDSZ-ben is vannak kevésbé felkészültek, felkészültebbek, hozzáértők, kevésbé hozzáértők, valószínű, hogy az RMDSZ-en kívüli pártokban is ez a helyzet. Viszont van egy alapvető különbség, és ettől jó az RMDSZ és rosszak ezek a pártok. Az RMDSZ az elmúlt években és most is a helyes irányt választotta: parlamenti politikával eredményt elérni, egyenlő partnerként párbeszédet folytatni a román politikai pártokkal, minél nagyobb befolyásra kell szert tenni Bukarestben és Brüsszelben is, és az önkormányzatokban minél erősebbnek kell lenni. Parlamenten kívüli eszközöket a mai Európában nem látunk használhatónak. Akik az RMDSZ-en kívül vannak, tulajdonképpen nem mutatnak semmiféle utat. Egy dolgot mondanak, hogy az RMDSZ-nek nem kellene bejutni a parlamentbe.
– Egyesek 22 év elhibázott RMDSZ-politikáról beszélnek.
– Természetesen, azt mondják, elhibázott politikája van az RMDSZ-nek, de hogy milyen lett volna az el nem hibázott politika, azt nem mondják meg. Nem mondják meg, hogy mit kellett volna csinálni, csak azt mondják, hogy szerintük az RMDSZ nem jól politizál, miközben az RMDSZ föl tudja mutatni azt, hogy ma a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar oktatás állapota lényegileg egészen más, mint 1989-ben. Ehhez képest ők nem mutatnak egy másik irányt, egy dologgal próbálkoznak bevallva vagy bevallatlanul, hogy hátha meg lehet akadályozni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. Szerintem ez az egyetlen szándék. Mert a román törvényeket és ezen belül a választási törvényt ismerve, nem gondolhatja normális ember azt sem RMDSZ-en belül, sem RMDSZ-en kívül, hogy a jelenlegi körülmények között más, mint az RMDSZ bejuthat a parlamentbe. A jelenlegi törvény szerint vagy az RMDSZ jut be, vagy nem jut be senki. Azzal, hogy jelölteket indítanak az RMDSZ ellen, azzal próbálkoznak, hogy ne jusson be senki. De hogy utána mi lesz, azt nem mondják meg. Arról sem beszélnek, hogy az alternatív küszöb a 6 képviselővel és 3 szenátorral, az 5%-ból van. Tehát szándékos hazugság, amit mondanak, hogy elképzelhető, hogy 6 képviselő és 3 szenátor egyik oldalon, és a másik oldalon 5%. Ilyen nincs. Ha valaki hajlandó lenne számolni, kiszámíthatná, hogy ha összeadjuk a 6-3-at és az 5%-ot, akkor 8-9%-nyi magyar szavazat jön ki. A 6,5%-ból nem tudsz 8 vagy 9 százalékot csinálni, főleg olyan helyzetben, amikor éppen ennek az ellenkezője körvonalazódik, vagyis az a veszély, hogy mivel a románoknál nagy a konfrontáció a két oldal között, feltételezhető, hogy sokan elmennek szavazni. És ha sokan elmennek szavazni, nálunk pedig a magyarok nem mennek el elegen, vagy nem szavaznak az RMDSZ-re, akkor a magas román részvétel lenyomhatja az RMDSZ-t 5% alá. Úgyhogy akárhonnan közelítjük meg, az RMDSZ-en kívüli pártoknak az a céljuk, hogy az RMDSZ-t megakadályozzák, hogy bejusson a parlamentbe. Ezért mondtam, hogy ezek bontóbrigádok.
– Megválasztása esetén melyek az azonnali céljai?
– A céljaimra már utaltam, alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés. Nagyon nagy hangsúllyal szeretnék a következő időszakban az oktatással foglalkozni. A politikán belül én is rákényszerültem, hogy idézőjelben mindenhez értsek. Sok mindent meg kellett tanulnunk, de amiről úgy gondolom, hogy értek hozzá, az a kultúra, az oktatás, a közigazgatás. Önkormányzati kérdésekkel, művelődési, oktatási kérdésekkel foglalkoznék szívesen az elkövetkezőkben, elsősorban az anyanyelvű oktatás problémáival. A Nyárád mentével, Küküllő mentével, Maros mentével, tehát az én kerületemmel, pedig a feladat egyszerű és ugyanakkor rendkívül bonyolult. Segíteni kell minden értelmes infrastrukturális terv megvalósításában, utak: víz, gáz, iskolák, óvodák. És vannak persze saját problémák. Számos kérdés van, amiben szintén segítenünk kell és – ami a legnehezebb, és itt azt hiszem, hogy kiemelten kell ezzel majd foglalkozni – a munkahelyteremtés, a befektetések kérdése, ami most, a gazdasági válságban olyan, mintha akasztott ember házában kötelet emlegetnék, de ezt akkor is nagy feladatnak tartom.
– Huszonkét év munkájáról beszéltünk az elején. Egy húsz év előtti beszélgetésünk címe az volt, hogy nem születtem politikusnak. Húsz év után hogy érzi, politikussá vált?
– Igen, politikussá váltam, nem volt mit tennem. Ha egy olyan hatalmas és bonyolult szervezetet vezettem, mint az RMDSZ, akkor politikussá kellett válnom, de nem a politika a szakmám, a hivatásom továbbra is az irodalom. Sajnos, olyan társadalomban élünk, ahol egyre kevesebb embert érdekelnek ezek a dolgok, sokkal izgalmasabb a politika. És sajnos az életünket is jobban befolyásolja, mint az írók, költők művészek. Ennek ellenére nekem ez a hivatásom, és jó, ha van az embernek egy olyan háttere, amely segít abban, hogy az igazi célokat lássuk meg, és a politikát ne úgy lássuk, mint egy egzisztenciateremtő pályát vagy karriert. Engem a hivatásom segített abban, hogy a megfelelő pillanatban tudjam abbahagyni az RMDSZ-elnökösködést, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsem, kormánytisztséget többet nem vállalok, és majd segíteni fog a megfelelő pillanatban abban is, hogy a parlamenti szerepemet is lezárjam.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

A mezőségi Bonchidától a bukaresti parlamentig
„Szakemberként kerültem az RMDSZ-hez, és minden kaput nyitva találtam, nőként semmilyen diszkriminációt nem éreztem" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Hegedüs Csilla, aki Kolozs megyében, a Mezőségen próbál mandátumot szerezni a választásokon. A képviselőjelöltet politikai pályájáról és a kampányáról kérdeztük.
- Műemlékvédelmi szakemberként vált ismertté a neve. Lehet azt mondani, hogy akkor fertőzte meg a politika, amikor Kelemen Hunor tárcavezetői mandátuma idején Bukarestbe hívta a művelődési minisztériumba?
- Engem nem a politika fertőzött meg, hanem annak a lehetősége, hogy tenni tudjak valami a szakterületemen az erdélyi magyarság helyzetének jobbulásáért. Ezek most nagy szavak, ám másképp nem tudom megfogalmazni. Engem annak a lehetősége fertőzött meg, hogy felveszem a telefont, és azt mondom: „jó napot kívánok, miben segíthetek?".
- Tavaly márciusban felkérték, hogy vállalja el a kulturális főtitkárhelyettesi tisztséget az RMDSZ főtitkárságán. Jelentett-e dilemmát a tisztség elfogadása?
- Ez volt az a momentum, amikor végképp letettem a voksom amellett, hogy ne csak szakemberként, hanem szakpolitikusként létezzem. Nem okozott dilemmát azért, mert addig is egy olyan csapatnak voltam a tagja, amelyiktől nagyon sokat tanultam, nagyon sok pozitív energiát kaptam. Olyan csapatot ismertem meg, főleg a Kelemen Hunor mellett dolgozó munkatársakban, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni. Akkoriban Kelemen Hunor körül megjelent egy nagyon fiatal csapat. Azt hiszem, most én vagyok a legidősebb közülük. Ebben a csapatban óriási tenni akarás van. A Kelemen által meghirdetett új fejezet valóban új fejezet. Olyan szemléletváltás ez, aminek jó része lenni.
- A képviselőjelöltségre felkérték, vagy belső késztetést érzett arra, hogy induljon a választásokon?
- Sokat vacilláltam ezen a kérdésen. Én úgy működök, hogy az ilyen döntésekkor jól jön a serkentés a barátok, munkatársak részéről. Amikor miniszteri tanácsosként elmentem különböző műemléképületek helyreállításáról tanácskozni, éreztem, hogy az emberek odafigyelnek arra, amit mondok, hozzám fordulnak kérdésekkel, számít a szavam, bíznak abban, hogy én meg tudom oldani a problémát. A barátok és a kollégák azt mondták, meg kéne próbálni.
- Miért a mezőségi választókerületben indul?
- Hát, ha valahol indultam volna, az a Mezőség. Bonchidán tizenkét éve dolgozom, ismernek az emberek, felnéznek rám, bíznak bennem. Úgy éreztem, hogy hasznosítani kellene az egész térségben mindazt az energiát, amit Bonchidán befektettem a csapatommal. Hozzám nagyon közel áll ez a térség. Bonchida hatalmas kihívás, mindazért, amit jelent. És itt nem a kastélyfelújításról beszélek, hanem arról, hogy vissza kell adni az emberek hitét abban: ami a miénk volt, azt meg tudjuk menteni, fel tudjuk építeni. Bonchida kapcsán bevonult az erdélyi magyar köztudatba, hogy mindent meg lehet valósítani. Emellett ott van Szék, ahová öt éves koromba vitt magával először nagymamám (Szentimrei Judit – szerk. megj.) varrottasokról adatokat gyűjteni, ott tanultam meg szőni. Nagyon megszerettem Széket, és ismerem a település mai problémáit. A széki közösségnek újra kell építenie önmagát, és ehhez segítségre van szüksége. Óriási kihívás, hogy segíthessek rajtuk.
- Hány települést foglal magába és hány százaléka magyar ennek a választókerületnek?
- Tizenöt településről van szó, a magyarok aránya 17 százalék.
- Végigjárt már valamennyi települést?
- Amikor ez az interjú készül, már harmadszor járom körbe ezt a régiót. Első alkalommal azt szerettük volna megtudni, hogy az emberek mennyire támogatnának egy olyan jelöltet, akiről elsősorban Bonchida kapcsán vagy miniszteri tanácsosként hallottak, és mennyire támogatnának egy női jelöltet. Emellett kezdtük feltérképezni a gondokat is. Szó szerint kapuról kapura jártunk, érdeklődtünk a problémáikról. Érdekes módon az első reakció általában az volt, hogy „tulajdonképpen nagy baj velünk nincs". A faggatózások során derültek ki a gondok: kezdve attól, hogy nincs orvosi rendelő a faluban és az orvos nem jár ki rendszeresen, egészen addig, hogy nincs tánccsoport a településen, és bezzeg a szomszéd falunak van. Kisebb nagyobb problémák gyűltek össze, amelyek kivetítve a teljes térségre 80 százalékban mindenhol visszatérő gondot jelentenek. Ezeken képviselőként tudnék segíteni. Még a kampány hivatalos kezdete előtt falugyűléseket tartottunk, amelynek az volt a mottója, hogy „megbeszéljük, meghallgatjuk, megoldjuk". Elsősorban a falvak véleményformálóival találkoztunk. Ismertettük velük a helyiektől összegyűjtött problémalistát, és arra kértük őket, próbáljunk meg közösen egy prioritási listát összeállítani. Ennek alapján alakult ki az a választási program, amivel most már harmadjára járjuk körbe a vidéket.
- Milyen általában a fogadtatása ezekben a falvakban?
- Jó, rengeteg a pozitív visszacsatolás. Annál is inkább, mert néhány problémát már most sikerült megoldanunk. Mondok egy példát. Szováton kiderült, hogy van 25 gyermek nulladik osztálytól negyedik osztályig, és van egy tanító néni. Törvény szerint legalább 26 diák kell, hogy két tanítónő lehessen. Ám meg kellett találni a megoldást arra, hogy mégis csak indulhasson még egy osztály, mert a nulladik osztályos gyerekkel egészen másképpen kell foglalkozni, mint a negyedikessel. Ezt sikerült kijárni, most Szováton két magyar osztály van. Hasonlóképpen sikerült megoldani a megyei tanácsos kollégáim segítségével a Székre vezető út korszerűsítését is. Úgy gondolom: ahhoz, hogy a vidéki életnek jövője legyen, a fiataloknak megfelelő életkörülményeket kell teremteni. Munkahelyeket kell számukra teremteni, s ez elsősorban a mezőgazdaságba történő befektetések révén lehetséges. Erre a programom azzal válaszol, hogy létesüljenek terméktárolók, vágóhidak, mézfeldolgozó üzemek. Ez azért kell, hogy azok, akik a földet megdolgozzák, ne azzal töltsék az idejüket, hogy bejönnek a kolozsvári piacra árulni a terményeiket, hanem tudjanak dolgozni. Fontos számukra pályázati lehetőségeket biztosítani. Emellett olyan lakhatási körülményeket kell teremteni, amely elmossa a város és a falu közötti különbségeket. Ha ezek a feltételek adottak, akkor visszafordíthatjuk a falusi lakosság kiöregedésének folyamatát. Én tudok azonosulni ezzel a problémával, mert öt éve magam is úgy döntöttem, Kolozsvár túl zajos, ezért kiköltöztem falura.
- Milyen általában a fogadtatása ezekben a falvakban?
- Jó, rengeteg a pozitív visszacsatolás. Annál is inkább, mert néhány problémát már most sikerült megoldanunk. Mondok egy példát. Szováton kiderült, hogy van 25 gyermek nulladik osztálytól negyedik osztályig, és van egy tanító néni. Törvény szerint legalább 26 diák kell, hogy két tanítónő lehessen. Ám meg kellett találni a megoldást arra, hogy mégis csak indulhasson még egy osztály, mert a nulladik osztályos gyerekkel egészen másképpen kell foglalkozni, mint a negyedikessel. Ezt sikerült kijárni, most Szováton két magyar osztály van. Hasonlóképpen sikerült megoldani a megyei tanácsos kollégáim segítségével a Székre vezető út korszerűsítését is. Úgy gondolom: ahhoz, hogy a vidéki életnek jövője legyen, a fiataloknak megfelelő életkörülményeket kell teremteni. Munkahelyeket kell számukra teremteni, s ez elsősorban a mezőgazdaságba történő befektetések révén lehetséges. Erre a programom azzal válaszol, hogy létesüljenek terméktárolók, vágóhidak, mézfeldolgozó üzemek. Ez azért kell, hogy azok, akik a földet megdolgozzák, ne azzal töltsék az idejüket, hogy bejönnek a kolozsvári piacra árulni a terményeiket, hanem tudjanak dolgozni. Fontos számukra pályázati lehetőségeket biztosítani. Emellett olyan lakhatási körülményeket kell teremteni, amely elmossa a város és a falu közötti különbségeket. Ha ezek a feltételek adottak, akkor visszafordíthatjuk a falusi lakosság kiöregedésének folyamatát. Én tudok azonosulni ezzel a problémával, mert öt éve magam is úgy döntöttem, Kolozsvár túl zajos, ezért kiköltöztem falura.
Cs. P. T.
maszol.ro

Két éve jöttek létre a Demokrácia Központok
November 24-én lesz két éve, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Budapesten aláírta a Magyar Külügyminisztériummal, a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és Wetzel Tamás honosításért felelős minisztériumi biztossal azt a dokumentumot, amely kimondja a Demokrácia Központok létrejöttét, és ily módon elkezdődhetett az erdélyi honosítási folyamat.
Sándor Krisztina elmondta: két év alatt 230 ezer erdélyi fordult meg a 28 honosítással foglalkozó irodák egyikében. A Demokrácia Központot honosítási kérelmeikkel megkeresők iratcsomói közül 74 717 lezártnak tekinthető, és ennek köszönhetően 121 637 erdélyi kapta már meg könnyített honosítási eljárással a magyar állampolgárságot. Szász Péter közölte: a kincses városban 25 655-en érdeklődtek, 7784 iratcsomó lezártnak tekinthető, és 13050 személy szerezte meg a magyar állampolgárságot. Gergely Balázs elmondta: jelen volt Budapesten, amikor Toró T. Tibor aláírta a fentebbi dokumentumot.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: az EMNT huszonnyolc erdélyi városban létesített irodát, amelyek hálózatot alkottak. – Az első hat hónapban természetesen nagyon sokan keresték fel a Demokrácia Központokat. A magyar állampolgárságot és a központok segítségét igénybe vevő személyek 53,84 százaléka székelyföldi volt. Közép-erdélyi a kérelmezők 13,67 százaléka, a Partiumbeliek aránya pedig 32,44 százalék. A huszonnyolc iroda közül legtöbben a csíkszeredait, a marosvásárhelyit, a kolozsvárit, a szatmárnémetit és a székelyudvarhelyit keresték fel. A csíkszeredai Demokrácia Központ segítségét 14 568-an, míg a székelyudvarhelyiét 10 582-en igényelték. A huszonnyolc iroda mellett kisebb településekre is ellátogattunk, és segítettünk az iratok lefordításában, a dossziék összeállításában – magyarázta Sándor Krisztina. Megemlítette továbbá, hogy a www.demokraciakozpont.org honlapon bárki tájékozódhat a hozzá legközelebb található központ ügyfélfogadási órarendjéről, vagy a 0264-308-208-as vezetékes számon érdeklődhet a magyar állampolgárság igényléséről.
Szász Péter, az EMNT-iroda kolozsvári vezetője a Demokrácia Központok és a konzulátusok közötti jó együttműködést emelte ki. Szásztól megtudtuk: Kalotaszegen sokkal többen igényelték a magyar állampolgárságot, mint a Mezőségen. Kolozs megyében kiszálltak Székre, Bonchidára, Ördöngösfüzesre, Detrehemtelepre, Jegenyére, Körösfőre, Tordára, Magyarszovátra, Nádasdarócra és Magyarkapusra.
Zárszóként Gergely Balázs, az EMNP alelnöke köszönetet mondott a huszonnyolc központ közel száz munkatársának a tevékenységéért. Szász Péter a történelmi magyar egyházak támogatását említette, amikor a központ kihelyezett tevékenységeit az egyház által a rendelkezésükre bocsátott gyülekezeti termekben fejthette ki. Gergelytől azt is megtudtuk, hogy a magyar állampolgárság elnyerése közösségkovácsoló tény is, hiszen Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben már megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tóth Erzsébetre emlékeztünk
Tóth Erzsébet, a népdaléneklés kitűnő énekművészének szíve 2011. november 26-án szűnt meg dobogni. Emlékét ápolni, munkás, sikerekben gazdag életével példát mutatni a jövő nemzedéknek megtisztelő feladatának érezte a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a Maros Művészegyüttes és a Maros megyei EMKE. A szervezők összefogása szép és tartalmas estét eredményezett. A Maros Művészegyüttes termét megtöltötte az emlékező közönség, bár városunkban aznap a Nemzeti Színház és a Kultúrpalota nagytermében is zenés műsorok kerültek bemutatásra. Csak zárójelben jegyzem meg – gyakran tapasztaljuk a művészi rendezvények egy napra eső bőségét, hiszen kiállítás- megnyitók, koncertek, találkozók, megemlékezések, a színház, a bábszínház, Stúdió színház, filharmónia előadásaiból válogathat egy-egy késő délután vagy este a marosvásárhelyi közönség. Ilyenkor, a bőség zavarával küszködve, fővárosnak érzem városunkat. Ha már elveszítette székely fővárosi státusát, a nívós művészi programok fővárosává nőtte ki magát.
A Tóth Erzsébet-emlékest mottója a Kiss Júlia, a Református Kollégium diákja által nagy érzékenységgel előadott Király László Halljátok-e a dalt? című verse volt. A Székely Népi Együttes olyan alapokat rakott le, amelyre a "jókedvű nemzedékek" nyugodtan építkezhetnek. Ezt sugallta Kilyén Ilka műsorvezető, amikor a hajdani legendás együttes jelen lévő tagjait színpadra szólította. Egy szál virágot megérdemeltek volna… Hajaj, a szegénység… a közönség tapsa megannyi virágszál volt. Gellért Márta, a Lorántffy Egyesület alapító tagja Tóth Erzsébetre, az alapító elnökre és közéleti emberre emlékezett, Sántha Rezső pedig a népi együttes csapatszellemére, magas művészi mércéjére és Tóth Böskének a mindig, a legnehezebb körülmények között is színvonalas színpadi jelenlétére. Dr. Ábrám Zoltán az EMKE megbecsülését juttatta eszünkbe, amikor a díszpolgárságra való jelölés iratcsomóját, dokumentációját összeállította. Ennek a megbecsülésnek a jegyében, mint bejelentette, ezután a Maros megyei EMKE által minden esztendőben kis- és általános iskolásoknak szervezendő népdaléneklési versenyt ezután Tóth Erzsébetről nevezik el. Kelemen Attila Botond, a Bolyai líceum kisdiákja gondolatgazdagon mondta el Horváth István Tornyot raktam című versét, Kiss Júlia pedig egy Szőcs Kálmán-verssel emlékeztetett azokra a nehéz időkre, mégis hőskorszakra, amikor a népi együttes és Tóth Erzsébet, a vele sokszor párban énekelő Széllyes Sándor fáradságot nem kímélve vitték a dalt, néptánc- és énekkultúránkat a legeldugottabb falucskába is. Mert a dalt hallatni kellett, nehogy, mire a jókedvű generációk felnőnek, feledésbe menjen. A Füzesi Albert vezette Napsugár most is kitett magáért. Szemünket és szívünket gyönyörködtetve pálpataki és vajdaszentiványi koreográfiákat táncoltak. A talpalávalót a Cinige zenekar húzta, akiket Sinkó András irányít. Ők kísérték a két fiatal énekest: Diós Brigittát és Szőllősy Katát, akik nyárádmenti illetve mezőségi népdalcsokrot adtak elő. Mindkét fiatal tehetség az EMKE népdaléneklési versenyén – ahol Tóth Erzsébet a zsűri elnöke volt – nyert, különböző esztendőkben, első díjat.
A műsor bebizonyította, hogy a hagyaték átadása megtörtént. Vannak fiatalok és még fiatalabbak, akiknek az elődöktől kapott népdal, néptánc örökség fontos. Ápolják, művelik, továbbadják.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely)

Nyomot hagyni
Lehet-e nagyobb öröme egy pedagógus-házaspárnak, mint az, hogy valahol egy mezőségi településen közel fél évszázad után is szeretettel emlékeznek rájuk? Lehet-e nagyobb meglepetést szerezni az évek során nagyszülővé vált tanítványnak, mint hogy a bajban levő iskolán, ahol már az unokái tanulnak, régen elköltözött volt tanítója- tanára akar segíteni? S a szándék nemcsak gondolatban fogalmazódik meg, hanem tetté is válik.
Túl a nyugdíjkorhatáron, a Marosvásárhelyen élő Konrád házaspárt néhány éve az a szándék vezérli, hogy nyomot hagyjanak azokon a településeken, ahol életük során tanítottak. Többet annál, mint ami hivatásuk gyakorlása, a művelődési élet irányítása közben gyermek- és felnőttszívekben megmaradt, s amit Konrád Béla utolsó munkahelyén, Mezőpanitban a falu tartalmas monográfiájának megírásával hagyott. Pedagógusi nyugdíjukból anyagi segítséget ajánlottak fel az Arad megyei falunak, ahol a ’40-es évek végén tanítottak, s amelynek lakói önerőből református templomot építenek. Mivel pályakezdésük helyszínén, a felsőtóvidéki falvakban, Katonában és Gyekén nincsen már magyar iskola, Böjthe atya árváira gondoltak. S amikor arról értesültek, hogy volt munkahelyükön segítségre van szükség, azonnal felajánlották a támogatásukat.
"Alulírott, Konrád Ibolya és Konrád Béla tanügyi nyugdíjasok, akik az 1952–1966-os években Nagysármáson fejtették ki tevékenységüket, s szeretettel és hálával emlékeznek ezekre az évekre…, tudomásul véve az elszórványosodás veszélyét s a törekvést egy alapítvány létrehozására, amely támogatná, hogy szomszédos települések szórványban élő gyermekeit a sármási iskolába begyűjtsék, felajánlunk ezer eurót erre a nemes célra. Ezzel szeretnénk kifejezni együttérzésünket és szeretetünket volt tanítványaink, azok szülei és volt munkatársaink iránt, akik még életben vannak…"– idéztük az adománylevél néhány sorát.
A Konrád család gesztusa nyomán a válasz sem késett. Ahogy a beszámolóból kiderül, 2012. november 4-én rendkívüli, ünnepélyes találkozást tartottak Nagysármáson, amelyen az egykori magyar nyelvű nyolcosztályos általános iskola volt tanulói Konrád Ibolya tanítónőt és Konrád Béla tanárt köszöntötték. A 47 év után megrendezett lélekemelő találkozás főszervezői az 1961-65 között végzett öregdiákok, az elsők, akik nyolc osztályt jártak. Ezt a korosztályt Konrád Ibolya tanítónő I-IV.-ben tanította, majd V-VIII.-ban négy éven át Konrád Béla volt az osztályfőnökük. Beszédes adat, hogy a találkozót szervező osztály a ’60-as években 40 tanulóból állt.
A találkozásra az indítékot az a sajnálatos helyzet adta, hogy a 2012/13-as iskolai év kezdetén a sármási iskola magyar tagozata az elszórványosodás olyan jeleit mutatta, amely egyes osztályok puszta létét fenyegette. A kialakult helyzetet sem a helybeliek, sem a két volt tanügyi káder nem nézhette tétlenül, és sikerült gyors és hatékony megoldást találni a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány segítségével, akik nagy tapasztalattal rendelkezve autóbuszt biztosítottak, hogy a környékbeli szórványfalvakból, ahol megszűnt már a magyar oktatás, Sármásra szállítsák a gyermekeket – olvasható a beszámolóban.
A találkozón részt vevő mintegy 30 személynek, köztük három nyugalmazott pedagógusnak, akik helybeli lakosok, felejthetetlen élményben volt részük. Az öregdiákok nevében Szász Teréz üdvözölte két volt tanítójukat és nevelőjüket, akiket 47 év után láttak viszont.
"Habár sokan elköltöztek közülünk…, mi, akik itt maradtunk ezen a kicsi magyarságszigeten, megőriztük nyelvünket, kultúránkat és magyarságtudatunkat, s erre neveltük családunk tagjait is, mivel az iskolában kapott példamutatás arra ösztönzött, hogy bármilyen nehéz helyzetben emberek maradjunk. Köszönjük, hogy nem felejtettek el, köszönjük a jó Istennek, hogy megtartotta Önöket, s főleg a segítségüket annyi év után, köszönjük az örömöt, amely a mai napot bearanyozta, s a csodálatos eseményt, amelynek nem volt még példája Nagysármáson" – hangzott el a díszes papírtekercsre írt köszöntőbeszédben.
Az estébe nyúló kötetlen és lelkes eszmecsere minden résztvevő számára felejthetetlen emlék marad, s feltöltődést jelentett a jövőbe vetett hit, remény és szeretet jegyében – írja a 84 éves Konrád Béla, aki köszönetet mond a szervezőknek, különösképpen Nemes Katalinnak és Lukács Melindának.
A nyugalmazott pedagógus-házaspár tartása, segítő szándéka nem egyedülálló. Ők még ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amelyik küldetésnek, hivatásnak érezte a választott szakmát, annak ellenére, hogy az ötvenes-hatvanas években, amikor a kommunista ideológia szőtte át az oktatásügyet, nem volt könnyű úgy tanítani, ahogy szíve szerint egy jól képezett pedagógus elképzelte. Pályafutásuk krónikáját hallgatva, amely a rövid Arad megyei kitérőt leszámítva az 1952-ben létrehozott Nagysármás rajonban kezdődött, elgondolkozhatunk azon, hogy egy fél évszázad alatt milyen mértékben apad a mezőségi magyarság.
A radnóti születésű Konrád Béláné Csiki Ibolya Katonán, a két tanerős iskolában egyedül két váltásban 30-40 magyar gyermeket tanított, Konrád Bélának az egytanerős gyekei iskolában 20 tanítványa volt. Ezeken a településeken ma már nyoma sincs a magyar oktatásnak, s Sármáson, ahol 40-es létszámú osztályt tanítottak, ma csak a környékbeli gyerekekkel lehetett megmenteni a minimális, 12 tanulóból összeálló első osztályt. Ezért tartják annyira fontosnak, hogy ami három lelkes sármási tanítónő, Györfi Apollónia, Vajda Erzsébet és Tamás-Lukács Melinda szervezőmunkája, tanító- és tanártársaik segítsége s a Kallós Alapítvány felbecsülhetetlen támogatása nyomán elkezdődött, eredményes legyen. Az elképzelt szórványkollégium lehetővé tenné, hogy azok a gyermekek, akiknek a szülei is már alig beszélik a magyar nyelvet, s olyan környezetbe születtek, ahol nem hallanak magyar szót, anyanyelvükön tanuljanak. A munka rendkívüli nehézségek, sok akadály elhárítása nyomán elkezdődött, de folytatni kell. Bár eddig is akadtak támogatók, az elképzelt nagysármási szórványközpont tervezésére, kivitelezésére, berendezésére, a gyerekek utaztatási, étkeztetési, a velük való délutáni foglalkozásokkal kapcsolatos költségek fedezésére minden segítséget szívesen fogadnak a továbbiakban is.
Bodolai Gyöngyi
A Kallós Zoltán Alapítvány elérhetőségei:
Kolozsváron, tel/fax.: 0264/598-813
Válaszúton, tel/fax.: 0264/262-623
Népújság (Marosvásárhely)

Ember a Bolyai téren
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére.  Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben. 
A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek. 
Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott. 
Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem. 
Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória.  Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt. 
Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében
Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető. 
Ezt máris hanyagolom. 
Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen. 
Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre.  (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.) 
És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának." 
Meg minek is. 
Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is.  Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt. 
Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink. 
De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse. 
Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában.
Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is. 
Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz. 
Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát. 
Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót. 
Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka. 
Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja.  És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit! 
Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen. 
Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük. 
Ezért is tiszteljük. 
Bölöni Domokos 
* Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen.
Népújság (Marosvásárhely)

A székelyek
Kik is Erdély székely lakói? A Kárpát-medence keleti és délkeleti területein, a magyar néptömbtől elszakadva, idegenekkel (főleg románokkal és szászokkal) körülvéve élnek. Nevük – a sicul – már a XI. században is előfordul; vagy homlokukon fehér lovaikra, vagy a széleken élő helyzetükre vonatkozhat az elnevezés.
Nyelvük a magyar nyelv legrégibb vonásait őrzi, rovásírásuk sok ezer éves. Származásukról a kutatók sok hipotézist állítottak fel, de igaznak az bizonyult, amit maguk is közös emlékezetként őriznek: Csaba király népe Atilla hunjainak utóda. Történetük együtt indult Árpád népével, csak a nyugati hunok előbb váltak ki a hun – hsziungnú – törzsszövetségből, mint eleink. Egy ideig a közép-ázsiai Csu folyó mentén tartózkodtak, majd a Fekete-tenger északkeleti részére költöztek, ahonnan a római császár hívta be őket a Kárpát-medencébe a 360-as években, hogy a szarmatákat kordában tartsák. Atillának mintegy 35 000-nyi lovasíjásza volt, amivel Európában egyedülálló katonai erőt képviselt. Atilla halála (453) után – ezt többek között Thuróczy Jánosnál (1435–1490) és más krónikásunknál (mint Kézai Simonnál, 1285 körül) olvassuk – a hunok – mintegy 165 ezren – az erdélyi Mezőségre vonultak (a Csigle-mező, Csigledomb ma is őrzi első tartózkodási helyüket), és onnan népesítették be Erdély egy részét.
„Csigle mezején már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek a hunok maradványai… Amikor a magyarok újra birtokba vették Pannóniát, az ország felosztásánál a székelyek a magyarok beleegyezésével azt a vidéket kapták osztályrészül, amelyet már ezelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.” (Thuróczy János)
Anonymus egyértelműen írja, hogy „a székelyek régebben Atilla népei voltak”. „A székelyek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek Árpád népe elé, szövetséget ajánlva nekik. Nem meghódolt, hanem szövetséges nép volt. A XI–XII. században a gyepűk védelmét látták el. Mivel sokáig a hunok szabadságát élvezték, hagyományaik szerint Árpád vezér Országgyűlést hívott össze, amelyben a vezér kimondta, hogy mindannyian nemesek legyenek; jobbágy ne legyen köztük. Mai szálláshelyüket 1224-ben foglalták el. Mátyás király uralkodása idején főnemesekre, lófőnemesekre és gyalognemesekre tagozódtak.”
„A székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségi ágazatára osztanak köztük” – olvassuk Werbőczy Tripartitumában, tehát még akkor jelen voltak Erdélyben, amikor a törzsi szervezet fennállt. Különállásukat a „székrendszer” segítette megőrizni, amelyek élén a királybíró, a székbíró és a kapitány állt. A XVI. századtól fokozatosan elszegényedtek, és sokuk jobbágysorba jutott. Egyes erdélyi fejedelmek összefogva a Habsburgokkal a székelyek kiváltságait kezdték eltörölni; az ellenálló székelyeket mindig szigorúan megtorolták. Legismertebb az 1764-es madéfalvai székely népgyűlés szétverése, ami után sokuk Moldvába és más területre menekült.
Ma az Erdélyben élő magyarok lélekszáma reálisan több mint 2 millió, hivatalosan csak 1,2 millió; ennek jelentős részét a székelyek adják. A románoknak Székelyföldre való telepítése egyre erősödik. A székelység autonómiájának megadása erős nemzetközi nyomással feltehetően csak idő kérdése. Kiszely István
Háromszék / Magyar Demokrata
Erdély.ma

Harina – a mezőségi bazilika
A gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel.
1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá.
Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs
Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét.
Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek
Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk.
Somkerék – Bölöni Sámuel átka
Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik.
Szentbenedek – a pusztulás világa
A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába.
Bonchida – az újjáépítés jegyében
Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját.
Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény
Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda.
Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka.
Ötvös József
Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét.
Népújság (Marosvásárhely)

Színes albumban Maros megye és egész Erdély református templomai
Amikor karácsonyi ajándékként beérkezett az utolsó négy kötet, és egymás mellé rakosgattam a könyvespolcon, alig hittem a szememnek: legalább olyan terjedelmes, mint Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája. De nemcsak ez a hasonlóság a két "nagy mű" között.
Magyari Hunor öt év alatt legalább akkora utat tett meg, mint másfél évszázaddal ezelőtt a nagy székely vándor. Ő is Székelyudvarhelyről indult el, bejárta a történelmi Erdélyt, azaz Székelyföldet és a vármegyéket, Mezőséget és Kalotaszeget, s tizenöt kötetben asztalunkra tette Erdély református templomainak gyűjteményét.
Nézegetem a tizenöt kötetben az erdélyi tizenöt református egyházmegye összes templomainak tárházát, és egyszerűen hihetetlennek tűnik. Ha azt írom, hiánypótló, egyszerűen sablonos megállapításnak tűnik. Ha azt mondom, monumentális, talán ledorongolnak, honnan veszem én a bátorságot ilyen nagy szavak használatához. Ha azt állítom, mindmáig egyetlen és legteljesebb templomleltára az erdélyi református egyháznak, sokan kétkedve fogadják, habár bizonyítékképpen igazolható: Marosillyétől Besztercéig, Bánffyhunyadtól Brassóig benne van minden ma még álló magyar református templom.
Megszámoltam, közel hétszáz erdélyi református templom színes felvétele található a tizenöt füzetben, mindenik egyházmegye külön- külön. Árpád-kori templomok Dél-Erdélyben, egyháztag nélkül maradt jeltemplomok a Mezőségen, nagyvárosi tömbháznegyedekbe beszorult, nem igazán szép, de funkcionálisan átalakított templomépületek, a még csak alapjaiban látható negyedik sepsiszentgyörgyi református templom, s mindezek időben egy ezredévet fognak át, térben pedig a történelmi Erdély mindenik régióját. Nézem, nézegetem, fogom a kezemben őket, és mégis hitetlenkedve veszem tudomásul: hétszáz erdélyi templom színes külső- belső felvétele, gazdag képtára, mindeniknek féloldalas történeti leírása.
Magyari Hunor, a Székelyudvarhelyen élő fiatal fotós, külső és belső indíttatástól vezetve elindult, mint egykor Orbán Balázs, Erdélyt bejárva, megörökíteni a 21. század kezdetén (még) álló református templomokat. Valahol 1996-ban kezdődött el ez a szép szolgálat, amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület pályázatán egyik templomképét díjazták. Majd 1997-ben – magyarországi megbízatásból – lefényképezte a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti magyar templomokat. Erdőszentgyörgy a szülőhely, Székelyudvarhely a lakóhely. Így természetes, első két egyházmegye-fotóalbuma a székelyudvarhelyi volt (2008-ban), és a küküllői – benne Erdőszentgyörgy – (2009-ben). Ez az első két füzet akár kísérletnek is tekinthető, hiszen az azokat követőkben már légi fotók, külső-belső felvételek és írott szövegek teszik nagyon gazdaggá és tartalmassá ezeket az "értékőrző köteteket". Ez a szerény fiatalember körülbelül egy évtizeddel ezelőtt így fogalmazta meg: "Álmom az, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutassam a két egyházkerület valamennyi református templomát, kezdve a már nem használt romos épületektől az épülőfélben levőkig". Az álom valóra vált, ha az egyszerű házakhoz hozzáépítéssel létrejött tornyos épületet is templomként nézzük, akkor közel hétszázötven erdélyi magyar református templom igazolja múltunk és történelmünk gazdag lététét.
Egykori esperesként mindenik Maros megyei templomban szolgáltam, álltam előtte vagy benne gyönyörködve, de a légi felvételek számomra, "jó ismerős" számára is egy egészen más képet adnak vissza templomainkról; azt hiszem, pirkadatkor az Úristen is ilyennek látja azokat a mennyből.
A Marosi és Maros-mezőségi Református Egyházmegye református templomainak kötetei megvásárolhatók a református lelkipásztori irodáknál.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely),

Beindult a váradi táncház
Nagyvárad- Az évek során Váradon kisebb-nagyobb próbálkozások voltak már egy rendszeresen működő táncház megszervezésére, de valami oknál fogva mindegyik próbálkozás kudarcba fulladt.
A Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttese és a Partiumi Keresztény Egyetem most közös együttműködésben havi rendszerességgel működő táncházat indított, alkalmanként különböző tematikával: februárban Farsangi táncház, márciusban Forradalmi táncház lesz, áprilisban pedig Húsvéti táncházba jöhetnek a népzene- és néptánc-kedvelők. A legelső, csütörtök este a PKE dísztermében zajlott alkalom arra volt jó, hogy a régi és új táncházasok találkozhassanak. Az ünnepi nyitó táncházon az Üsztürü zenekar húzta a talpalávalót. A vendég zenekar kiemelten foglalkozik Erdély és elsősorban Közép-Erdély vonós hangszeres zenéjével: Szék, Kalotaszeg, Mezőség, Küküllő-mente és Székelyföld. A későbbi táncházak állandó zenekara a Nagyvárad Táncegyüttes Soroglya zenekara lesz. Ne szomorkodjanak azok sem, akik még nem tudnak táncolni, de szívesen eljönnének a táncházba, mert számukra a Nagyvárad Táncegyüttes táncosai vezetésével minden alkalommal néptánc oktatás is lesz. A nyitótáncházban Kádár Elemér oktatott Kisküküllő-menti táncokat Tolnai Tímea segítségével a tanulni vágyók számára.
erdon.ro,

Közszolgálatiság, vonzó formában
Márciustól egész napos magyar rádióadás Marosvásárhelyről
Sajtótörténeti eseményre kerül sor alig négy hét múlva. Egy régi álom valósul meg. A Marosvásárhelyi Rádió egész nap hallható lesz magyar nyelven is. Szász Attila főszerkesztő-helyettes nyilatkozott a Népújságnak az átállásról.
– A Román Rádiótársaság igazgatótanácsa még októberben döntött arról, hogy a Marosvásárhelyi Rádió megkapja az engedélyt az egész napos magyar nyelvű sugárzásra. Ez azt jelenti, hogy új frekvenciát kapunk, az FM 106,8-et. A Hargitán levő nagy teljesítményű antenna lefedi a jelenlegi adáskörzetünket, tehát a Székelyföldet és a Mezőség egy részét. Ezen a hullámhosszon most még a román kulturális adó szól, amely átkerül egy másik sávra.
– A román médiában némelyek ezt rossz néven vették.
– A mi térségünkben nem volt nagy hallgatottsága ennek a kulturális adónak. Viszont a mi hallgatottságunk az egyik legnagyobb a térségben. A döntéshozók felismerték, hogy a piacnak egy olyan szegmenséről van szó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A kétnyelvű szimbiózis nagyon szép, de vannak hatékonyabb megoldások, hogy a két rádió – a magyar és a román – külön frekvenciákon szóljon. A román nyelvű adás is 24 órás lesz, amely marad a jelenlegi frekvenciákon. Középhullámon nem változik a helyzet. Mind a három középhullámú frekvencia megmarad, változatlan idősávokban.
– Közel két évtizede közbeszéd tárgya az egész napos magyar adás megvalósítása. Miért csak most került erre sor?
– A döntéshozók későre ismerték fel, illetve csak most adódtak erre műszaki feltételek. Sajtótörténeti szempontból rendkívül fontos előrelepés nemcsak a rádió életében, hanem a székelyföldi és erdélyi magyarság életében is. Az elvárások nagyok, a rádió felelőssége is rendkívüli.
– A munkatársak miként viszonyulnak e megterhelő kihíváshoz?
– Már egy ideje készülünk erre az átállásra. A csapat lelkesen várja. De mindenki tisztában van azzal, hogy rendkívül nehéz időszak elé nézünk, hisz a jelenlegi egy rádió helyett most két frekvencia tartalmát kell előállítani ugyanazzal a humán erőforrással és költségvetéssel. Nyilván vannak még megoldandó technikai feladatok: szoftverfejlesztések, számítógép- hálózatok bővítése és a sugárzás műszaki részleteinek finom hangolása. Például az antenna beállítása, esetleg teljesítményének növelése. De már célegyenesben vagyunk, és közel egy hónap áll még rendelkezésünkre, hogy ezeket megoldjuk.
– Mikor szólal meg a 24 órás magyar rádió?
– A tervek szerint március másodikán indítanánk az egész napos magyar nyelvű műsort, amely egybeesik a rádió 55. születésnapjával. Ezért kettős ünnep lenne, egyrészt visszatekintve megemlékeznénk az elmúlt 55 évre – amelyből öt évet a Ceausescu-éra utolsó öt évében némaságra volt ítélve. E nagy hagyományú rádió az egyik legismertebb és legbejáratottabb magyar nyelvű média a térségben. Nagy a hitele és népszerűsége, azért nagy a mi felelősségünk, amikor a napi 7 órás programról egész naposra váltunk. Igyekszünk az 55 éves évforduló alkalmából is különböző rendezvényeket szervezni, amelyeken felhívjuk a figyelmet arra, hogy íme, itt van egy öreg rádió, amely nem vén rádió, és hogy egy új fejezet elé nézünk.
– Melyen mértékben változik a műsorstruktúra? A közszolgálatiságot megőrizve miként versenyezhet a Marosvásárhelyi Rádió az adáskörzetében levő kereskedelmi adókkal?
– Az új műsorrács már elkészült. Nyilván szem előtt tartottuk az eddig is hűséges rádióhallgatók igényeit. A bejáratott műsorokat megőrizzük. Nagy kihívás megtölteni az új idősávokat, amelyeket az egész napos rádiózás révén nyerünk. A legnagyobb változás mind a műsorrács, mind pedig a célközönség szempontjából a reggeli műsor. Közismert, hogy a rádiózásban a reggeli, míg a televíziózásban az esti idősáv a legfontosabb. Lesz egy tájékoztató és szórakoztató tartalmat nyújtó reggeli műsorunk 6-tól 10 óráig. Igyekszünk itt a célközönségünket bővíteni. De nem célunk, hogy konkurensei legyünk szórakoztatásban a kereskedelmi rádióknak, hanem megőrizve a közszolgálati jellegünket, színvonalas tartalmat szeretnénk nyújtani.
– Napközben mivel tennék "hallgat- hatóvá" műsoraikat?
– Az egész műsorrácsnak a logikája, hogy hétfőtől péntekig azonos, mind a műsorok, mind a műsorvezetők változatlanok. Mindennap lesz interaktív beszélgetőműsor hasznos információkkal. Lesz egy mezőgazdasággal, a falu világával foglalkozó rovat. Délután háromórás tömbben a napi aktualitásokkal foglalkozunk. Háttér- információk, elemzések, interjú a nap főhősével. Késő délutánra, amikor a televíziókkal kell versenyeznünk, rétegműsorokat terveztünk. Lesz oktatással foglalkozó műsorunk, és megmarad a három jól bejáratott műsorunk: a Törvénytár, az Összhang és a Medicina. Mind olyan interaktív, betelefonálós élő műsorok, amelyek eddig sikeresnek bizonyultak. Pénteken lesz egy gazdasági magazin. A hét minden napján este lenne egy félórás, gyerekeknek szóló adás. A késő esti órákban tovább szűkítjük a rétegeket, és próbáljuk megszólítani az autó-motor, a számítástechnika iránt érdeklődőket. Szeretnénk bevonni az iskolarádiók és suliújságok készítőit a műsorgyártásba. Lesz irodalmi műsor és különböző zenei műsorok. Például nagyobb teret fog kapni a klasszikus zene. Este 9-től egyórás német adás lesz a 106,8-es hullámsávon.
– Hétvégeken mások a rádióhallgatási szokások, mint hétköznap. Erre mit lépnek?
– A reggeli négyórás ébresztő blokk után az aktívabb emberekhez szólunk. Lesznek turisztikai, gasztronómiai, divat-, színházkritikai és zenés műsorok. De megmarad a Kárpát-medencei stúdiók együttműködésével készülő Térerő című színes magazinműsorunk is a régió magyarságáról. Vasárnap főleg az otthonülő és idősebb vidéki hallgatóinkhoz szólunk. A Hitvilágot és az Igehirdetést összevonva egy nagyobb egyházi műsort tervezünk. Hiánypótlónak szánjuk a rádiószínházat vasárnap este, amivel régi hagyományt elevenítünk fel. Szeretnénk új előadásokat is rögzíteni.
– Van elég munkatárs itt a stúdióban, illetve az adáskörzetben, akikkel ezeket a feladatokat megoldják?
– A humán erőforrással vannak gondjaink. Van itt egy erős közösség, közel negyven fő – alkalmazott és bedolgozó –, az adáskörzetünk jelentősebb pontjaiban vannak tudósítóink. Ilyen szempontból lefedettnek tekinthető, de a rájuk eső munka növekedni fog. Nem lesz elég napi egy-két hírt szállítani, valószínűleg aktívabban be kell kapcsolódniuk, és ezt nekünk is valamilyen módon jutalmaznunk kell. Hogy miként, az még számunkra is ismeretlen, keressük az újabb forrásokat.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely),

Aki úgy szereti Kolozsvárt, hogy nem feledi Váradot
Cs. Erdős Tibor 99 éves
Nem tudom, ki koptatja mostanság azt az ódon levegőt árasztó, Dózsa György utcai nyikorgó falépcsőt, amely Cs. Erdős Tibor egykori műtermébe vezetett, ahol a mester saját készítésű, forró fekete nedűvel és a hozzáillő kiegészítőkkel fogadta be-betérő látogatóit. A falakról pedig azok figyelték a hagyományos szertartást, akiket a művész ecsetje mindörökre ott marasztalt: ismerős arcok a múltból és a jelenből. Közben pedig csak úgy röpködtek a történetek, s a szépen faragott, festett kincsesládából, mintegy mondandója hitelesítéseként, előkerültek a tárgyi-műtárgyi bizonyítékok: fiatalkori portrék, s szülőföldje, a bihari táj ihlette megannyi rajz, festmény.
Néhány nappal ezelőtt ismét felkerestem a mestert. De most már a szolidan megalapozott, véget érni sehogy sem akaró lépcsősort koptatva jutottam fel negyedik emeleti, Jókai utcai rezidenciájába. Évek óta az elegáns polgári lakás szolgál műterméül is, és hajdanvolt ifjúságát ébren tartó emlékeztetőül. Az előszobában ott a teli kincsesláda, a falakon a jól ismert képek, újakkal kiegészítve: a mester kiapadhatatlannak tűnő, múltat, közelmúltat felelevenítő, beszédes emlékfolyamának képi dokumentumai. A tanítónő édesanya pedig, a nappali faláról és minden bizonnyal odaföntről is, megértő szigorral figyeli, óvja-vigyázza 99 éves fia sorsának alakulását. Aki most éppen arra emlékezik, hatévesen mint bukdácsolta végig a román iskola első osztályát, mert semmit sem értett az ott elhangzottakból, s aztán hogyan vált korcsolyabajnokká és került az ismert ügyvéd fiaként vasesztergályos inasnak a nagyváradi Phoebus vasgyárba, ahol csakhamar, mint kiváló szakmunkás, az akkori átlagfizetések hat-hétszeresét is megkereste. Nem beszélve a későbbi, brassói karrierről, a repülőgépgyárban betöltött, manualitásának és ötletességének köszönhető, nagyon jól fizetett állásáról. A katonaságot pedig megúszta mindössze egy hónapi szolgálattal.
Tudja, van nekem egy angyalom – avat be titkába a mester –, aki kicsinálta, hogy éppen akkor, amikor a budapesti főiskolára jártam, magyar világ legyen. Az Iparművészeti Főiskolára iratkoztam be, de csakhamar a képzőművészetin kötöttem ki. Nagy Imre ajánlatára kerültem kapcsolatba Aba Novák Vilmossal. Hatalmas ember volt, de már nagy beteg, fonnyadt nyakán csak úgy lötyögött a gallér. Néhány munkámat megmutattam, tetszettek neki. „Atya, jöjjön nézze végig a korrigálást, hogy lássa hova jön, s ha tetszik iratkozzon be” – fordult hozzám. Később aztán famulusnak vett magához, de csakhamar legyőzte a halálos kór. Szőnyitől is volt mit tanulnom. Aztán Varga Nándor Lajos tanársegédje lettem.
Itt néhány percre megpihen a mester, hogy rendezze gondolatait, majd egy élményszerű, felvidéki, nyári táborozással folytatódik az emlékezések sora. A Koburgok 40 holdas kastélyát utalta ki számukra a minisztérium, mai szóhasználattal élve, alkotótáborként. Az általa kiválasztott résztvevők, nyolc férfi és négy lány festői gyakorlata – idős emberek álltak modellt nekik – olyan jól sikerült, hogy ő maga is úgy érezte, igaziból „ez lendítette festővé”. De közben folyt a háború, s a kastélyban megjelent két magas rangú német tiszt, hogy fiatalokat szervezzen be katonának. Nagyon megijedtek, de szerencséjük volt, mert kiderült, hogy a németek egyike a müncheni színház díszlettervezője, aki megértőnek bizonyult, sőt neki köszönhetően jutottak vissza Budapestre. Kaptak egy hivatalos írást arról, hogy színészek, akik a fronton voltak, másképp ugyanis már nem lehetett volna közlekedni. Budapestről aztán feleségével együtt visszaindultak Nagyváradra, öt nap alatt meg is érkeztek, két hétre pedig még két orosz festőt is vendégül láttak.
Látja, minden bejött nekem – érvel vendéglátóm, hogy aztán a háború utáni váradi éveket elevenítse fel, az ottani művészképzést, az iskolát, ahol Miklóssyval együtt tanárkodtak, amíg Kovács Zoltán meg nem hívta mindkettejüket, az irányításával 1948-ban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amely aztán csakhamar beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába.
Nem tetszettem az elvtársaknak, 1959-ben kitettek. Kovács Zoltánt úgyszintén, de még én előttem. Ez egy pénteki napon volt – emlékezik a mester –, de nekem vasárnapra már volt is állásom. Kovács Zoltán ajánlására a színházhoz kerültem. Évente három előadás díszletét kellett megterveznem, de a választás tőlem függött. Ha hiszi, ha nem, a vasesztergályos korszakommal együtt ez a díszlettervezői volt életem legszebb időszaka...
Elhiszem, mert ugyan ki ne szeretné fiatalkori önmagát? Meg aztán született művészi látása, s a génjeiben hordozott és sok gyakorlással tökéletesített rajztudása, színérzéke, kompozíciós készsége mellett ezek az életszakaszok jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz a komplexitáshoz, ami életművére olyannyira jellemző. A ceruzarajztól a művészi tervezésű-kivitelezésű állólámpáig, s az olajfestményektől a sgraffitóig Cs. Erdős Tibor nem ismert lehetetlent. Síkban, térben egyformán otthon érezte-érzi magát. Az élete során szerzett számos elismerés erről a sokoldalúságról is árulkodik: 1942-ben kompozíciós díjat kap a nagybányai festménypályázaton, 1943-ban plakátpályázati díjat nyer, 1947-ben a fasizmus áldozatai nagyváradi emlékművének terveiért részesítik I. és II. díjban, 1948-ban megszerzi az 1848-as forradalom centenáriumi pályázatának II. díját, 2007-ben pedig megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
A művész magas kora ellenére is lankadatlan érdeklődéssel követi a művészeti-társadalmi élet alakulását. Benne él a mában. Figyelemmel kísérte, és rajzi dokumentumokban rögzítette például a Mátyás-szobor újjászületésének momentumait, amelyért a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság 2012-ben Veress Ferenc emlékplakettel tüntette ki.
Bevallása szerint most is napi 4-5 órát dolgozik, és elmaradhatatlan résztvevője az éves megyei tárlatoknak és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításainak. S a sport világában is otthonosan mozog. Örömmel újságolta például, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem sportklubja jótékonysági sportbált rendezett, melynek egyik fővédnöke az olimpiai és világbajnok Gyurta Dániel volt, akit a házigazdák éppen az ő Hegyi beszéd a Körös-parton című festményével ajándékoztak meg. Egyik legjelentősebb, a vibráló színek és fény vonzásában született, váradi ihletettségű munkája is igazolja, hogy a kolozsvárivá vált művész nem feledkezett meg gyökereiről. Mikest parafrazálva azt mondhatnám: úgy szereti Kolozsvárt, hogy soha nem feledi Nagyváradot.
S talán innen az a mobilitásából adódó sokoldalúság is, amellyel a Körös-parti könnyed eleganciát sikerült összeházasítania a súlyosabb, konzervatívabb Szamos-parti mentalitással. Az urbánus tájelemek, a szőlős váradi domboldalak és franciaországi élményeinek franciás könnyedségű útirajzai jól megférnek a kolozsvári műemlékek, s a Kalotaszeg, Mezőség vonzásában született kompozíciók társaságában. De valamennyiükre mintha a széki lányok-asszonyok nemes arcéle, fekete-pirosba fogalmazott szakralitása tenné fel a koronát.
Hosszas beszélgetés után búcsúzom vendéglátómtól, s az előszoba faláról rám tekintő, emberként, történészként, képzőművészként egyaránt kiváló László Gyulától. Ez önarckép – világosít fel a mester – tőle, a barátomtól kaptam. Miklóssy Gáborral együtt mi voltunk a kolozsvári triumvirátus.
A baráti hármas szövetség éltetője február 27-én ünnepli 99. születésnapját. További jó munkát, erőt, egészséget kívánunk a mesternek. Isten éltesse sokáig!
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár),

„Az életképes szórvány önmaga létét is értékként éli meg”
Vitát váltott ki Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán (KMKF) elhangzott felvetése. Egyes értelmezések szerint a volt MPP-s politikus a szülőföldön való boldogulást hirdető, de sok esetben eredménytelennek bizonyuló stratégia alternatívájának a szórványban élő magyar közösségek áttelepítését tartja. A zárt ajtók mögött elhangzott kijelentés, amely a fórumon szintén jelen levő Márton Árpád RMDSZ-es képviselő tolmácsolásában került a nyilvánosságra, számos reakciót váltott ki az elmúlt napokban. Az ügy kapcsán kirobbant politikai adok-kapokon túl lapunk mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogyan vélekednek a szakemberek a kérdésről. Balázs-Bécsi Attilát, a Téka Alapítvány elnökét, Páll Zoltán magyarkályáni lelkészt és Bodó Barna politológust arról kérdeztük, milyen szórványstratégiát tartanak életképesnek, milyen szempontokat ajánlanának a „nemzetstratégák” figyelmébe. [Szóljon hozzá!]
Balázs-Bécsi: a meglévő intézmények működését kellene támogatni
– Érdekes, hogy a stratégiagyártók nem veszik figyelembe a különböző szórványterületeken felhalmozott több évtizedes tudást, tapasztalatot és munkát, nem kérik ki azok véleményét, akik hosszú idő óta foglalkoznak a szórvány kérdésével. A szamosújvári Téka Alapítvány húszéves sikertörténete alapján elmondhatom: nekünk nagy tapasztalatunk van abban, mit lehet, mit érdemes tenni a szórvány megmentése érdekében. A kitelepítésre vonatkozó felvetés nem tartozik ezek közé, ezt nem is lehet komolyan venni. A Téka Alapítvány és a Válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány nem csak a magyarul való tanulás lehetőségét teremti meg, hanem katalizátorként működik a közösségben – magyarázta Balázs-Bécsi.
– A mezőségi gyermekeknek mindenekelőtt meg kell ismerniük Mezőség értékét, hogy büszkék lehessenek hovatartozásukra, ennek a vidéknek az értékeire. A mi feladatunk ezek megőrzése. Az az életképes szórvány, amely értéket teremt, amely önmaga létét is értékként éli meg – vélekedett.
Balázs-Bécsi Attila szerint a meglévő és jól működő intézmények megerősítéséhez és zavartalan működéséhez kellene további forrásokat biztosítani. Egy minőségre alapozó és minőségi oktatást, kultúrát közvetítő szórványintézmény az egész térség rehabilitációját meghatározhatja.
– Olyan vonzó kereteket kell biztosítsunk, hogy a tétovázókat is meggyőzzük, érdemes magyarnak lenni. Elsősorban a vegyesházasságokból származó gyerekek példáját említeném, a válaszúti és szamosújvári intézmények tanulóinak több mint 20 százaléka ilyen családokból származik. Esetükben a román szülőt a minőség motiválta, annak reménye, hogy a magyar intézményben többet és jobbat kap a gyereke – vélekedett.
– Ha már nagy ívű stratégiákban gondolkozunk, akkor azt kellene rendszerszinten támogatni, hogy a magyar fiataloknak gazdasági jövőt teremtsünk a szórványban. Miért nem vásároljuk fel egy-egy mezőségi faluból a parlagon heverő földeket, néptelen házakat és biztosítunk indulási lehetőséget fiataljainknak?
Páll Zoltán: van élni akarás a szórványban
Páll Zoltán, a 200 lelket számláló Magyarkályáni Missziós Egyházközség református lelkipásztora szerint sem ő, sem a környéken szolgáló lelkipásztorok nem hagynák el soha szülőföldjüket.
– Huszonhárom éve szolgálok a szórványban. Talán ezért sem osztom azt az elképzelést, miszerint a szórványban élőket identitásuk megőrzése érdekében tömbmagyar vidékre kellene költöztetni. Hat szórványtelepülés – Magyarkályán, Oláhgyéres, Mezőszava, Kötelend, Apahida és Nemeszsuk – lelkipásztoraként úgy vélem: az itt élők felmérték élethelyzetüket, az abból fakadó lehetőségeket, és nem mennének el innen. Tapasztalataim szerint az elmúlt pár évben a lélekszám nem apadt, hanem valamennyivel nőtt. Többen költöztek haza Kolozsvárról, mivel megszűnt az ottani munkahelyük, vagy akik innen származtak el, gyakrabban járnak haza. A tömbmagyar településekre való „áttelepítés” nem több elméletnél, amely a gyakorlatban nem állja meg a helyét. Az itt élő magyarok ragaszkodnak szülőföldjükhöz, van bennük élni akarás – nyilatkozta a lelkész, aki Romángyéresen és Magyarkályánban élő, alig néhány lelket számláló magyar közösség számára templomot építtetett.
Bodó: Nem az egyénnel, a körülményekkel kell foglalkozni
Bodó Barna szerint mindenekelőtt a „szórvány” fogalmat kellene tisztázni: olyan helyi közösségről van szó, amely nem tudja a nemzeti identitás alapvető elemeit képező tartalmakat előállítani; azok az egyházi, oktatási, kulturális intézmények pedig, amelyek az identitás tartalmait továbbítják, számukra nem biztosítottak.
– Mindenki számára biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy meg tudja őrizni azt a kultúrát, amelyben született. Ha valakinek fel kell adni ezt a nem természetesen állapotot, akkor elsősorban azokkal a körülményekkel kell foglalkozni, amelyek ezt ellehetetlenítik, és nem az egyénnel. Ha például az egyén nem ragaszkodik a kultúrájához, akkor azokat a külső hatásokat kell mindenekelőtt szemügyre venni, amelyek befolyására az illető anyanyelvét, a magyar nyelvet, kultúrát kevésbé tartja értékesnek – vélekedett.
Bodó szerint az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, nem voltak sikeresek azok a kísérletek, amelyek során bármilyen helyi közösséget megpróbáltak átköltöztetni új etnikai környezetbe. Ez legfennebb azokban az esetekben fogadható el, ha az egyének maguk döntenek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket.
N.-H. D. – Sz. K
Szabadság (Kolozsvár),

Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kallós Zoltán: a mezőségi magyar ember kétszáz éve él a szórványban
Értetlenül áll Szász Jenőnek az önkéntes területfeladásra és a szórvány kiköltöztetésére vonatkozó kijelentése előtt Kallós Zoltán néprajztudós. Abból a több mint egymilliárd forintból, amit Szász Jenő kapott a Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére, meg lehetne oldani nem csak az erdélyi, hanem a moldvai szórvány anyagi gondjait is – vélekedett Kallós Zoltán.
– Szívesen elbeszélgetnék a szórvány kérdéséről Szász Jenővel. Vajon járt-e valaha szórványban? Ne riogasson a szórvány halálával, mivel a mezőségi magyar ember, a történelem viharai miatt, már kétszáz éve szórványban él, és remélem, még sokáig élni fog. A mezőségi magyarok még mindig ugyanúgy ragaszkodnak szülőföldjükhöz, kutúrájukhoz, egyházukhoz. Ezt bizonyítja a magyar népi kultúrának az az archaikus rétege, ami itt maradt fenn a legkésőbbi időkig. Ha nem is tudnak magyarul, vállalják a magyarságukat. Szász Jenő nagyot hibázott ezzel a kijelentésével, bizonyára jócskán vesztett népszerűségéből az erdélyi magyarok körében. Ha Szász Jenőt olyannyira érdekli a szórvány, akkor látogassa meg Budapesten az Apáczai Közalapítvány volt igazgatóját, Csete Örsöt, aki az elmúlt években több mint 300 ezer kilométert utazott a Kárpát-medence magyarlakta területein, hogy megismerje a magyar nyelvű oktatás fontosabb szereplőit. Csete ellátogatott olyan kis erdélyi szórványtelepülésekre is, ahol mindössze két-három magyar élt a faluban – magyarázta lapunk kérdésére Kallós Zoltán. (Csete Örsöt idén január 1-jétől nevezte ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatójának – szerk. megj.).
Nézze meg továbbá nem csak a válaszúti, hanem a szamosújvári, a kőhalmi, a vicei és a sármási kollégiumot (ez utóbbit ebben a tanévben indítottuk be), vagy a Böjte Csaba által vezetett alapítványt – ajánlotta Kallós. Akár azt is hozzátehetném, hogy jó lenne, ha nem csak a magyar, hanem a román kormány is jobban odafigyelne a kistelepüléseken működő iskolákra, hiszen még a román tannyelvű iskolák is nehéz körülmények közepette működnek ezekben a helységekben – fűzte hozzá Kallós.
– Abból a keretből, amit Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére fordítanak, meg lehetne oldani a Kárpát-medencei szórvány gondjait. Nem hiszem, hogy a politikusok kellő figyelmet fordítanak az elemi tagozatos magyar tannyelvű osztályokra. Tudni kell, hogy a már létező szórványközpontok a nagyon nehéz szociális és társadalmi helyzetből gyűjtik össze a gyerekek többségét, ennek ellenére a tízéves tapasztalat azt mutatja, hogy értékes magyar emberekként nőnek fel. Van olyan nyolcéves tanítványunk, aki a forró csoki megvásárlására kapott heti egy lejt hazaviszi hétvégén édesanyjának, mert tudja: szükség van még arra a kis pénzre is. Egy másik kislányt az édesanyja egy szál ruhában engedett el otthonról a válaszúti kollégiumba. Egy hétéves kisfiú akkor látott életében először vonatot, amikor szülőfalujából Válaszútra hozták tavaly ősszel. A Kallós Alapítvány elnökével, Balázs-Bécsi Gyöngyivel együtt pontosan tudjuk: milyen körülmények közepette élnek nem csak a növendékeink, hanem azok szülei is. Munkalehetőség nincs, a háztáji gazdaság pedig csak a legszükségesebbet biztosítja a családnak. Sok növendékünk, amikor idejön, csak levest eszik, mert nincs kétfogásos ebédhez szokva. S ha ezeket a tényeket nem vesszük figyelembe, ha nem próbálunk gazdaságilag is lépni, akkor pár év múlva nem lesz középiskolás, majd egyetemista, aki magyarul tanuljon – magyarázta Kallós.
Megtudtuk: a Kallós Alapítvány jelenleg több mint 90 elemista gyereknek biztosít otthont, akik 26 településről jönnek.
– Az észak-mezőségi falvakból származó gyerekek többsége olyan közösségekből jön, ahol 15-20 magyar él. Nagyrészük jobban tud románul, mint magyarul, amikor Válaszútra érkezik. A szomszédos Bonchidáról 20 gyerek ingázik. Fontosnak tartjuk, hogy az itt tanuló gyerekek 24 százaléka vegyes házasságból származik, ami a minőségi oktatásnak köszönhető. Az idén hozta el a válaszúti óvódába kisfiát a zsuki rendőr, hogy az magyarul tanuljon – hangoztatta.
Kallós Zoltán magától értetődő természetességgel közölte, hogy vegyes nemzetiségű faluban nőtt fel, ahol románok, magyarok és cigányok éltek, és ennek köszönhetően mindhárom nyelvet megtanulta, és válaszúti cigányasszony szomszédjával ma is tökéletesen beszél cigányul.
A néprajztudós büszkén mondta el, hogy egyik tanítványuk rajzai bekerültek egy gyerekeknek szóló, nemrég Budapesten napvilágot látott verseskötetbe illusztrációként.
– A politikusoknak nagyon oda kell figyelniük a szórványban élő romániai magyarságra. Ha nem ügyelnek, ha nem szívlelik meg a szakemberek és az ott dolgozók tanácsait, akkor 15-20 év alatt akár 500 000 magyart is elveszíthetünk... – összegzett Kallós Zoltán.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Beszélgetés a szórványkérdésről: lehetőségek és alternatívák
A szórvány kitelepedésének elősegítése címmel szervezett beszélgetést csütörtökön a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága és a kolozsváros.ro csapata a kolozsvári Sapientia EMTE-n. Székely István politológusnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének, és Gergely Balázsnak, az EMNP alelnökének beszélgetését Szalma György, a kolozsváros.ro főszerkesztője moderálta. A szórványkérdés az utóbbi időben a közbeszéd előterébe került Szász Jenő „kontrollált visszavonulást” „népességáttelepítést” javasló, elhíresült kijelentései nyomán. Székely István a szórvány fogalmának tisztázását, a népességtelepítések történelmi analógiáit számba véve leszögezte: ilyen jellegű programokat csak jelentős állami támogatással lehetne megvalósítani; kizártnak tartotta, hogy ez akár a tömbmagyar Székelyföld irányába megtörténhessen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy folyamatosan zajlik ugyanakkor az egyes térségek szórványosodásához hozzájáruló belső migráció, amelynek körülményeit viszont bizonyos eszközökkel alakítani lehet.
Mint ismeretes, széles körű vitát gerjesztett Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Intézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők (KMKF) februári fórumán, zárt ajtók mögött elhangzott kijelentése, amelyben a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, az „önkéntes területfeladásnak” a lehetőségét vetette fel – emlékeztetett Szalma György, hozzátéve: a rendezvény a társadalmi párbeszédre kínálna lehetőséget a kérdés kapcsán.
Mi a szórvány?
Székely István politológus mindenekelőtt a szórványfogalom tisztázását tartotta szükségesnek. Mint kifejtette, az elmúlt húsz évben több értelmezés is született; a számbeliségből kiinduló megközelítés szerint, ha egy településen egy adott lélekszámnál kevesebb magyar él, az szórványközösségnek tekinthető. Egy másik értelmezés arányszámot állapít meg: a tíz százalék alatti közösséget minősíti szórványnak. A politológus szerint vitatható a „szórványmegyék” megfogalmazás, ugyanis a mindennapi élet szempontjából nem a megyei, hanem a helyi népességarány a meghatározó. Maros megyének például a déli, Szilágy megyének pedig a keleti része szórvány, ugyanakkor a megyék szempontjából nem lehet erről beszélni – hangsúlyozta.
Egy másik megközelítés értelmében az intézmények megléte vagy hiánya a döntő: szórvány az, ahol nincs oktatási intézmény, sem etnikailag elkülönült történelmi egyház. Mindemellett, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor meglátásában az alapkérdés az, hogy a mindennapi kommunikáció szintjén hány százalékot tesz ki az interetnikus, és mennyit a saját etnikumon belüli kommunikáció – tette hozzá. Egy másik, összegző célú, funkcionális jellegű értelmezésnek megfelelően a szórvány az a közösség, amely külső segítségnyújtás nélkül alkalmatlan, vagy nincs lehetősége a saját nemzeti identitásának a megőrzésére és továbbadására. Az elmondottak alapján a dél-erdélyi megyékben, Észak-Erdélyben pedig elsősorban Máramaros és Beszterce megyében találunk szórványosodó közösségeket – állapította meg Székely István.
„Nem ördögtől való” a migráció
Az 1990-es nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta létezik egy olyan megfogalmazás, miszerint a szórványt a saját településén kell hozzásegíteni ahhoz, hogy etnikai identitását, saját kulturális értékeit megőrizze; ebben a kérdésben mindig konszenzus volt valamennyi határon túli magyar pártban – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Gergely Balázs kiemelte, helyénvalónak tartja – a sajtóban való üzengetés helyett – a téma megtárgyalását, az erről szóló társadalmi párbeszédet. Egy korábbi nyilatkozatára utalva megerősítette: „nem tartja ördögtől valónak”, ha adott esetben egy kisközösség, család vagy egyén, aki a szórvány olyan pontján él, hogy saját helyzetét, identitásának megőrzését már kilátástalannak tartja, más helyre költözzék. Ez egy ténylegesen zajló folyamat, hiszen például Kolozsvár is egy nagy vonzerővel bíró központ, a magyar népességnek legalább fele áttelepedett valahonnan – fejtette ki a politikus.
Hangsúlyozta, Szász Jenő kategorikusan „áttelepítésről” beszélt, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP vezetői határozottan elutasítanak. Mint mondta, Szásznak az elképzelése egyébként is megbotránkoztató, hiszen az adott közösség „értékes tagjaira” értette a kitelepítést, áttelepítést. Az egyének, családok létező migrációja ugyanakkor egy kétoldalú folyamat, mivel a költözési szándék mellett az új környezetnek befogadónak is kell lennie. Mindezekről a kérdésekről széles körben kellene gondolkodni, tárgyalni, tekintve, hogy az elmúlt húsz év demográfiai mutatói nem sok jót ígérnek.
Népességtelepítési analógiák
A népességfogyás problémájának kezelésére vonatkozó történelmi előzményeket összegezve Székely István elmondta: a 19. század végén a magyar kormány a mezőgazdasági területek túlnépesedése okán beindult tengerentúli kivándorlásra próbált választ adni. Az 1894-ben elfogadott állami telepítések törvényében pontosan szabályozták a feltételrendszert, amely szerint a magyar államkincstár tulajdonában levő – elsősorban bánsági – területekre lehetett költözni. A program főleg Bácskát, Temesvár környékét, a Mezőséget célozta; a jogszabály szerint egy új település létrehozásához például 150 telepes kellett, a templom és iskola felépítését az állam vállalta. A Kolozs megyei Detrehemtelep például mezőgazdaságilag használhatatlan terület volt, ezért a magyar állam saját költségén lecsapoltatta, hasznosíthatóvá tette. 1904-ben a projekt finanszírozására egy telepítő és parcellázó bankot is létesítettek – tette hozzá a szakember. Mint mondta, a program keretében 1390 családot sikerült telepíteni.
További példa az 1921-es román földtörvény, amelynek révén megindították a határmenti magyar települések közé iktatott román helyiségek létesítését; 1940-ben a bukovinai csángókat Bácska északi részére telepítették, e népesség később Magyarországra költözött; a kommunizmus alatt pedig a németek által elhagyott falvakba a termelőszövetkezetekben földműveléssel foglalkozó családokat telepítettek – részletezte Székely István. Következésképpen, ilyen jellegű programok az államreformmal függnek össze, abban az esetben lehet működtetni őket, ha az állam segíteni tudja a telepesek anyagi boldogulását, lakhatási feltételeket, munkahelyeket teremtve. Mint mondta, az eddigi analógiák alapján kizárja a Székelyföld irányába történő esetleges telepítés lehetőségét, hiszen a magyar állam nem rendelkezik megfelelő autoritással és vagyonnal a folyamat beindítására, Romániának pedig nem valószínű, hogy ez lenne a prioritása. Ugyanakkor a magyar kormány részéről, vagy a magyar közbeszéd terén egyetlen olyan kijelentés sem hangzott el, amiből arra lehetne következtetni, hogy a magyar állam a maga romlott demográfiai mutatóit Kárpát-medencei magyarokkal töltené fel – válaszolt Székely István a moderátor kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy a felvetett „áttelepítés” Magyarország fele irányulna.
Gergely Balázs szerint a feltételezés nevetséges, és felhívta a figyelmet arra, hogy a határon túlra szánt magyar állami támogatások jelentős részét interetnikus- és szórvány-környezetbe folyósítják. A néppárti politikus úgy vélte, a felelősen gondolkodóknak be kell látniuk, hogy meggondolatlan és megalapozatlan kijelentésekre alapozva nem szabad politikai harcteret teremteni, mert ez elsősorban a szórványosodás elszenvedőinek lenne kárára.
Alternatívákat fiataljainknak
Gergely Balázs megállapította, erkölcsileg elfogadhatatlan embereket egyik helyről a másikra telepíteni szervezett, tömeges módon. Hangsúlyozta, mindenki szabad akarata szerint él ott, ahol jól érzi magát. Mindemellett úgy vélte, ha egyének, családok költözni óhajtanak, ahhoz technikai feltételeket, segítséget lehet nyújtani. A potenciálisan befogadó térségek, települések vonzereje, a munkahelyteremtés befolyásolhatja az ilyen típusú migrációt – jegyezte meg.
Székely István nehezményezte, hogy az erdélyi – egyébként igen jó szakemberek által végzett – demográfiai kutatások nem tértek ki a belső migráció hátterére, arra, hogy valójában mi áll egy adott terület súlyos népességfogyása mögött. Hangsúlyozta, létezik egy erre alkalmas adatsor, ugyanis a 2011-es népszámlálás során is rákérdeztek arra, hogy az illető hol született, hol volt a jelenlegi előtti lakhelye, illetve kiderül a kérdőívből, hol történt az összeírás. Úgy vélte, ezeknek az adatoknak az elemzése felülírná azt a képet, amely jelenleg – elsősorban a dél-erdélyi szórvány alakulása esetében – kirajzolódik. Kifejtette: a szórványrégiók fiataljai folyamatosan áramlanak a tömbök irányába az országban különböző helyeken tevékenykedő, utazgató ifjúsági szervezetek közreműködésével kialakított kapcsolatrendszerük, másrészt a szórványkollégiumok révén.
A politológus szerint megfelelő odafigyelést, infrastruktúrát, anyagi támogatást kell a szórványkollégiumok, az ifjúsági szervezetek programjai, valamint a magyar házak láncolata mellé rendelni. Mint kifejtette, valószínűleg nem szerencsés az évtizedek óta ugyanabban a környezetben élő polgárok kimozdítása. Mindamellett az új egzisztenciát, új családot létesítő fiatalok számára – nem normatív jellegű – alternatívákat lehet megfogalmazni, amelyekkel vagy élnek majd, vagy sem. Az interetnikus környezetből, szórványból származó polgárok, az esetleges külföldi munkavállalásuk nyomán felhalmozott tőkéjükből valószínűleg inkább a nagyobb magyar lélekszámú településeken fognak letelepedni – vélekedett.
Kiemelte, a politika eszközrendszere kevés a szórványprobléma megoldására: a politika jelzéseket bocsáthat ki követendő magatartásformákat illetően, felerősíthet bizonyos folyamatokat. Elmondta, az Antall-kormány idején egy pénzalapot különítettek el a nyugatról való hazatérés ösztönzésére; Erdélybe egyetlen személy, egy politikushoz közel álló polgár tért vissza.
Székely István Gergő politológus hozzászólásában felvetette: érdemes lenne a támogatáspolitikát oly módon alakítani, hogy az interetnikus vagy szórványkörnyezetben élő szülők a gyermekeiket a lakóhelyük közelében levő, magyar tannyelvű oktatást biztosító felsőoktatási intézményekbe küldhessék, a másod- vagy harmadrangú román tannyelvű egyetemek helyett.
Bodó Barna politológus, egyetemi tanár szerint a Válaszúton létesített intézményhez hasonló szórványkollégium-típusban kell gondolkodni, amely valódi közösségi életformát biztosít a diákoknak, szüleik is tudatában lévén annak, hogy az ott-tanulás társadalmi előrelépést jelent számukra. Hozzátette, fontos lenne kielemezni, hogy a különböző támogatáspolitikai eszközök milyen eredménnyel jártak. Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap kolozsvári irodavezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai ösztönzés és támogatási rendszer mellett ugyanolyan fontos, hogy megfelelő emberanyag is létezzen az adott szórványkollégium létesítésére és működtetésére.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár),

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

Negyvenöt év tánccal, dallal
A szentgyörgyi torony, jaj de messzire látszik – ki tudja, hányszor és hány városi, falusi színpadon hangzott el ez a dal itthon és a nagyvilágban a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium népzene- és néptáncegyüttesének előadásában. Való igaz, a fennállásának negyvenötödik évfordulóját április 5-én ünneplő együttes messzire vitte Sepsiszentgyörgy és a Mikó hírét, ahol megfordult, hirdette: a tanítás mellett a hagyományőrzés is az iskola feladata.
Mondják, hogy a Székely Mikó Kollégium néptánccsoportja összenőtt Péter Alberttel, ami szinte szó szerint érthető, mert az alapképzése szerinti orosz szakos tanár, táncoktató, koreográfus, az együttes szervezője, kapcsolattartója, Pro Urbe-díjas pedagógus nyolcvanegy éve ellenére jelenleg is fáradhatatlan irányítója az együttesnek. Mátisfalván már gyermekkorában magába szívta a népzene és néptánc szeretetét, az akkor még élő hagyományt később magával vitte a székelykeresztúri iskolába, ahol a Haáz Sándor irányítása alatt működő néptánccsoportban is meglelte helyét, majd egyetemi évei alatt Kolozsváron is folytatta a táncolást. „Nem is volt hivatalosan táncoktatónk, hanem mi tanítottuk egymásnak a táncot, azt, amit otthonról vittünk magunkkal Udvarhelyről, Csíkból, Gyergyóból, és egy balettmester segített összeállítani a műsort, időnként pedig Kalotaszegre és mezőségi falvakba mentünk bálba, ahol ellestük az öregek táncát, így ezeket is hamar megtanultuk.” Ilyen gazdag batyuval érkezett Péter Albert három év szamosújvári tanítás után Sepsiszentgyörgyre, előbb a leánylíceumban, majd az esti iskolában oktatott, a rajoni tanfelügyelőség művelődési osztályát irányította, 1968-tól 1994-es nyugdíjazásáig volt a Székely Mikó Kollégium (korábban Matematika–Fizika Líceum) orosztanára. Már az első esztendőben összefogott Dancs Árpáddal, és az Albert Ernő által korábban indított hagyományőrző tevékenységet folytatva hozták létre a néptánccsoportot, a zenekart és énekkart, és már első bemutatkozásukkal, A halálra táncoltatott lány balladájára készített produkcióval nagy sikert arattak. Az együttes 1972-ben lépte át először az országhatárt, a pécsi Leöwey Klára Gimnázium meghívására utaztak Magyarországra, a két iskola kapcsolata azóta is szoros. Bejárták Háromszék, Székelyföld városait, falvait, Erdély és az egész ország magyar és román városaiban nyertek díjakat, kitüntetéseket, többször is országos első és második helyezést, és akkor is vitték a hírét Sepsiszentgyörgynek, a Mikónak, amikor egyre szűkült az utazási lehetőség, és a kommunista hatalom igyekezett elsorvasztani a magyar művelődési intézményeket. Ott voltak székely ruhában az első szabad március 15-én 1990-ben, ott vannak most is az iskola és a város minden ünnepén, s bár Dancs Árpád a kilencvenes évek közepétől már nem vezeti az ének- és zenekart, az évfordulós ünnepségen újból előveszi karmesteri pálcáját. Fellépnek az alapító táncosok, zenészek, énekesek, majd szerre a többi nemzedék csoportjai, köztük az iskola jelenlegi igazgatója is, Kondor Ágota, aki diákként szólóénekese volt az együttesnek. A Mikó mindenkori igazgatói amúgy támogatták a hagyományőrző tevékenységet, s bár anyagiakkal keveset tudtak segíteni, mindig elismerték Péter Alberték munkáját, aki úgy tartja, számára az a legnagyobb elismerés, hogy minden olyan előadáson, rendezvényen, ahol a népzene és a néptánc jelen van, az előadók, illetve a nézők legalább felét ismeri. Több ezer óra próba, ezernél több táncos, zenész tanítvány, több száz előadás, kiszállások, köztük a kárpátaljai, angliai és portugáliai út élménye az, ami miatt Péter Albert negyvenöt éve tanítja néptáncainkat, dalainkat elsősnek, kamasznak, ballagónak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Megszámláltattak a szórvány napjai?

Nem gondoskodnak a kastélyról, de visszaadni sem akarják
Az állam már nem használja, csak fizet a mezőzáhi Ugron-kastély őrzéséért, de még így sem hajlandó visszajuttatni az 1909 és 1911 között épült ingatlant a tulajdonosainak. A megyei önkormányzat illetékesei egy procedurális mulasztásra hivatkozva tagadják meg a középkor francia kastélyaira emlékeztető impozáns épület restitúcióját.
Az Ugron család és ügyvédje, Sărăcuţiu Edit abban reménykednek, hogy előbb-utóbb, – Romániában, vagy szükség esetén Strasbourgban – csak érvényesül a tulajdonjog tiszteletben tartása. E közben a román többségű mezőségi falu lakói is remélik, hogy a hajdanán a település ékességének számító kastély elkezdi vonzani a látogatókat. Addig is a naptári számok misztikumát rejtő épület a maga négy tornyával, tizenkét bejáratával, négy teraszával, ötvenkét helyiségével és 365 ablakával egy alapos restaurálásra szorul.
Alig két kilométer választ el a pazar kastélyával, egyedülálló sztyeppei bazsarózsa-rezervátumával és hatalmas halastavával jobb helyen turistaparadicsomnak beillő Mezőzáhtól, amikor a Nagysármást Marosludassal összekötő, toldott-foldott megyei út mentén egy kidőlt kilométerkő jelzi a község közelségét. Aztán a falu bejáratánál már a valamikor piros-sárga-kékre festett, mára jócskán megkopott oszlopra kiaggatott tábla jelzi, hogy jó helyen járunk. A központban egyetlen, az Ugron-kastélyra utaló turistajelt sem találunk, de a kocsmából kilézengők mutogatásai könnyen rávezetnek az erdő övezte, Burszána nevű domboldalra vezető, szőnyegbombázás utáni állapotokat idéző keskeny útra. A szebb napokat megért kastélykert elhagyatott főbejárata lakattal és tiltó táblával fogad: sem bemenni, de még csak fényképezni vagy filmezni sem szabad. A kerítésen való átjutásra egy kamaszkori mozdulatra van szükség. Odabenti magányában már-már az az érzése támad a látogatónak, hogy egy elvarázsolt kastély udvarára pottyant, ahol minden élőlény kihalt, csak a bokrok és futók nőnek kényük-kedvük szerint, de aztán az épület túlsó oldalára kerülve, két, láncra kötött vakkantó eb és egy szemmel láthatóan megzavart őr visszaszólítják a való világba. A valamikor több mint háromszáz árva és elhagyatott sorsú gyereknek otthont adó épület egy éve teljesen kiürült. Utoljára mindössze 56 rászoruló élt az ódon falak között; a gyerekek többségét a tavaly ilyenkor Mezőrücsre vagy Erdőszentgyörgyre, családi típusú házakba helyeztek át, akit meg lehetett, hazaküldtek az évekig szinte semmi érdeklődést nem mutató szülőkhöz.
A váltásban dolgozó négy őr egyike, Alexandru Mureşan akkor válik barátságosabbá, amikor felmutatjuk „a megyétől kapott papirost”, amiben a hatvanöt évvel ezelőtti államosítás haszonélvezői beleegyeznek tulajdonuk meglátogatásába. A hátsó homlokzaton lévő márványtábla szövege (ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOS NAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.) még a száz évvel ezelőtti eredeti állapotokról tanúskodik, a benti, voroneţi kékre festett falak és az egyik moldvai kolostor hatalmas, berámázott képe viszont egyből elárulja, hogy itt valamikor tulajdonoscsere történt. A kastély építtetője, báró Ugron István, a dualista korszak moszkvai nagykövete nem érte meg birtoka államosítását, nem sokkal a kommunisták kisemmiző 1948-as akciója előtt, 86 évesen elhunyt. A nagyon öregek még emlékeznek arra, amint a nagy gonddal és művészi érzékkel összeválogatott berendezési tárgyak legjavát éppen az azok megőrzésére és leltári átadására hivatott személyek hordták szét. A kastélyban 1954-ig gabonagyűjtő központ, majd öt éven keresztül iskola, 1959 és ’62 között gazdasági líceum működött. Ötven évvel ezelőtt, 1963-ban gyerekotthont létesítettek, amit a tavaly nyáron számoltak fel.
Meggyalázott családi kápolna, elmenekített sírkövek
Bár Lakó Jenő helyi református lelkész szerint a záhi kis, alig több mint kétszáz lelket számláló magyarság nem érzi magáénak az épített örökséget, az emberek ilyen vagy olyan módon mégiscsak kötődnek a kastélyhoz. „Mindaddig amíg a román állam tulajdonában van, és a jelek szerint nem is szándékszik megválni tőle, a helyi közösség nincs ahogy a magáénak érezze a kastélyt” – magyarázza a fiatal lelkész. Pedig szinte nincs olyan tősgyökeres záhi, akinek nagyszülei vagy dédszülei ne vették volna ki részüket az épület felhúzásában vagy működtetésében. Ioan Porim, a 68 éves nyugalmazott történelem szakos tanár nagyapja például téglát hordott a gróf birtokára.
„A nagy sürgölődésben el is törte az öreg a lábát, de hát ilyen egy építkezés, időnként az ember, ha nem figyel oda, megsérülhet” – idézi fel a nagyapja által hallottakat Porim, aki szerint a helyiek, nemzetiségüktől függetlenül, tisztelték Ugron Istvánt. A férfi azt is nagyon jól tudja, hogy a nemes család kápolnáját előbb a ’70-es, majd a ’80-as években nem a cigányok dúlták fel, mint ahogy egyesek ma beállítják a sírgyalázást. „A románok tették tönkre, azt is lehet tudni, hogy kik. A koponyákkal fociztak a réten és ezzel még dicsekedtek is” – mondja Porim.
Nem csak a hamvak, maga a kápolna is a rendszerváltást követő magyarellenes hangulat áldozatává vált. Ma már mindössze egyetlen fala áll, de környéke sokkal inkább szemétdombra, mint kegyhelyre utal. Az, hogy az Ugronok sírkövei nem jutottak a kápolna sorsára, csak a gyülekezeti tagoknak köszönhető, akik a református templom kertjébe menekítették. A Marosi Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János most is hátborzongva idézi fel azt az 1990 eleji lincshangulatot, amely a faluban uralkodott. A záhi gyülekezet akkori lelkésze és családja hetekig nem mert a parókián aludni, és a településre is csak egy becsületes román ember hívására tért vissza. Ioan Pop és családja voltak azok, akik befogadták és oltalmazásuk alá vették Lőrinczéket. „Már a marosvásárhelyi véres események előtt kénytelenek voltunk elmenekülni a faluból, majd egy derék román családhoz visszatérni. A magyarellenes diverzió része volt az is, hogy mindeközben a hatóságok a parókián házkutatást tartottak, fegyvert keresve” – meséli a huszonhárom évvel ezelőtti mezőzáhi lelkész. Lőrincz János ’90 májusától már Marosvásárhelyen szolgált, de utódjának, Décse Ferencnek máig is ismeretlen tettesek betörték az ablakát. „Nem tudom, hogy mivel érdemeltük ezt ki, hisz a forradalom után tetemes mennyiségű külföldi segélyt osztottunk ki magyaroknak, románoknak egyaránt. A forradalomig pedig a román emberek talán még inkább tiszteltek, mint a híveim” – mondja. Az átélt borzalmak dacára az esperesi székbe került lelkész a mai napig is szoros kapcsolatot ápol egykori gyülekezetével és azzal a faluval, ahol pályafutását kezdte.
A kastélyból és legendájából is virágozhatna a falu
Az Ugron-kastély és tulajdonosa története is Lőrincz Jánosnak köszönhetően került be az egyház historia domusába. A pedagógus Ioan Porim is jó történelemtanárhoz illően, kívülről fújja az Ugron István körül keringő, immár évszázados legendát. A báró, aki az Osztrák-Magyar Monarchia moszkvai nagyköveteként egy orosz hercegkisasszonyba lett szerelmes, amikor azt feleségül akarta venni, pompás, de egyben különleges fogadtatásban is akarta részesíteni. Ezért engedélyt kért a császártól, hogy aranypénzekkel teríthesse be az utat a záhi vonatállomástól a dombtetőn lévő kastélyig. A császár beleegyezett az őrült tervbe, egyetlen kikötése az volt, hogy az aranypénzeket élükre állítsák, hogy senki ne léphessen a király arcképére. Bármennyire is gazdag ember volt a báró, nem tudta megvalósítani tervét. Nemsokára, az orosz forradalom következtében, 1918-ban a cár családját, így Ugron nagy szerelmét is kivégezték, így teljesen remény nélkül maradt a báró. Szomorúan és visszavonultan élte élete hátralévő részét, s a halál is magányosságban, egy kolozsvári aggmenházban érte 1948-ban.
„Persze, tudom, hogy ez nem feltétlenül igaz szóról szóra, inkább csak legenda. De akkor is a mi legendák, a mezőzáhiak legendája, és attól szép!” – állítja büszkén a tanár. Az idős pedagógus szerint, ha az illetékesek okosan gondolkodnának, a falu képes lenne megélni történelmi örökségéből, flórájából és faunájából. A kastély mellett – egy kis jó reklámmal – az Európában egyedülállónak számító sztyeppei bazsarózsa-rezervátum vonzhatna még több látogatót, mint ahogy a határban lévő hatalmas halastó is több horgásznak biztosíthatna kikapcsolódási lehetőséget, ha tulajdonosai nem csak a díj bezsebeléséről, hanem a halállomány pótlásáról is gondoskodnának. Hasonlóan vélekedik Octavian Călugăr is, aki 2005 óta teljesen önkéntes alapon gondozza a rezervátum három és fél hektáros területét. Mint mondja, már csak azért is jó volna helyreállítani a kastélyt, mert a százéves épület a környék egyetlen műépítészeti látványosságának számít. „Az nem megoldás, hogy a megyei önkormányzat négy őrt is fizet, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy a kastély visszakapja régi pompáját: se nem adja vissza a tulaj leszármazottjainak, se nem tatarozza. Ha nem történik semmi, a penész megeszi a falakat, de az is lehet, hogy még azelőtt az egész épület leérkezik a völgybe” – próbálja megkongatni a vészharangot a település egykori polgármestere, jelenlegi helyi önkormányzati képviselője.
Se restitúció, se restaurálás?
Ha nem lennének az őrök, a kerítés, a megfigyelő kamerák és a kutyák, az épület állaga még ennél is rosszabb lenne. „Mindent ellopnának, ajtót, ablakot, cserepet, mindent” – mondja az őr, Alexandru Mureşan miközben a szüntelenül ugató kutyákat próbálja csitítani. A kastély udvarán futkosó ebek nagyon elszaporodtak, de nem is baj, véli az őr, mert így legalább a tolvajok is elbátortalanodnak. A négylábúak etetésükről ő és kollégái gondoskodnak, mint ahogy az épületen megjelenő kisebb hibák kijavításáról is. „Ezt-azt mi is meg tudunk oldani, de nézzen oda fel – mutat a tetőre –, látja, hova csúsztak a kupás cserepek? Oda már egyikünk sem mer felmászni”.
Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei önkormányzat alelnöke elismeri, hogy a tanácsnak kellene lépnie, de pénzhiány miatt az épületőrzésnél többre nem futja. Az ingatlan műemlék jellege csak bonyolítja az ügyet, hisz bármilyen kis beavatkozáshoz minisztériumi engedély szükségeltetik. Lokodi szerint a kastélyban egy önmagát fenntartani képes öregotthont lehetne működtetni, ugyanis a Mezőségen egyetlen ilyen jellegű szociális létesítmény sincs. Hasonló véleményen van Schmidt Lóránd is, a megyei szociális gondozási és gyermekjogvédelmi hatóság igazgatója, aki úgy tudja, az Ugron családnak már semmi esélye nincs a kastély visszaszerzésére.
A család ügyvédje, Sărăcuţiu Edit viszont másként látja a helyzetet: azt tapasztalja, hogy az épület körüli jogi vita igencsak bonyolult, de mint mondja, egyáltalán nem reménytelen. Már a telekkönyvbe iktatott bejegyzés is furcsán hangzik, miszerint az ingatlant ideiglenesen államosították a báró fogadott fiától és egyetlen örökösétől, az akkor még kiskorú Ugron Bánffy Istvántól. „Rég a pályán vagyok, de ilyen jogi kifejezést még nem hallottam. Hogy lehet valamit ideiglenesen államosítani?” – csodálkozik el a marosvásárhelyi ügyvédnő, aki 2001 óta képviseli különböző jogi ügyekben a családot. Sărăcuţiu Edit elismeri, hogy Ugronék lekéstek a kastély 2001/10-es törvény alapján való visszaigényléséről, de ez még nem lenne ok a tulajdonjog megtagadására, az ugyanis soha nem évül el. Ezért polgári per útján szándékoznak visszaszerezni jussukat. „Mind a mezőzáhi községháza, mind a megyei önkormányzat ott akadályoz, ahol csak tud. Bármilyen, számunkra fontos okiratot kérünk, csak nagy késéssel szoktak válaszolni. Arról nem is beszélve, hogy a kastély körüli, visszaszerzett területekre a birtoklevelet még 2005 óta nem adták ki” – panaszolja az ügyvédnő, hozzáfűzvén, hogy még szerencse, hogy a családtagok nem csak jogtisztelők, de rendkívül türelmesek is.
Ugron Béla Magyarországon élő örökös, aki mint állítja, utólag került képbe, tudatában van annak, hogy édesanyja, Ugron Istvánné Bánffy Mária későn adta le a visszaigénylési kérést, azonban a határidő be nem tartását nem tekinti a kastélyról való lemondásnak. Mint mondja, egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy utcára tegye az árvákat, és most is azon gondolkozik, hogy milyen közösségi célra fordítsa a kiürített ingatlant. „Az Ugron család bármit is kapott vissza a Székelyföldön, nem herdálta el és nem is tartotta meg kizárólagosan csak magának, hanem a 2005-ben létrehozott alapítványán keresztül közösségi célokra fordította. Ehhez tartanánk magunkat a mezőzáhi kastély esetében is” – szögezi le. Ugron Béla szerint ezzel a helyiek többsége is tisztában van, hisz ottjártakor, annak ellenére, hogy ő már nem Mezőházon született, mindenki örömmel és reményteljesen fogadta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro