Marosvásárhelyen a magát Magyar Ellenállás Ifjúsági Mozgalomnak nevező szervezet „Együtt, szabadon átverünk” felkiáltással támadta az RMDSZ-t, Markó Béla képét Medgyessy Péter és Adrian Nastase közé helyezve. Marosvásárhelyen több körzetben is érvényesítő pecsét nélküli szavazócédulákat osztottak ki. A 17-es iskolában a liberális képviselő mintegy ezer ilyen cédulát fedezett fel. Vidéken szintén folyt a manipuláció. A Pro Europa Liga megfigyelője Szabédon és Mezőménesen észlelte, hogy bizonyos jelöltek kocsmában itatják a falubelieket. Ratosnyán egy bélyegző tűnt el, míg Nyárádkarácsonyban a szavazócédulák közlekedtek egyik fülkéből a másikba. Nagyernyében Győrfi József független jelölt az előző napon talált egy lepecsételt szavazólapot, melyen a bélyegző RMDSZ-es ellenjelöltje nevén volt. /Szucher Ervin: Vásárhelyen szoros az állás. = Krónika (Kolozsvár), jún. 7./

A mai gyermekek egyre kevesebbet játszanak, a hajdani csoportos játékok pedig, ha nem lenne az óvoda, talán feledésbe merülnének. Ezért jó, hogy H. Szabó Gyula igazgató kezdeményezésére a Kriterion újra kiadta Veress Péter Ilona nyugalmazott magyar szakos tanárnő Mezőcsávási gyermekfolklór című könyvét. A kötet négy falu, Mezőcsávás, Mezőfele, Mezőménes és Galambod rendkívül gazdag gyermekfolklórját mutatja be, énekes-táncos, szórakoztató játékok, mondókák, kiszámolók, nyelvgyakorlatok, csúfolók, hangutánzók stb. 1559 szövegváltozatán át. Az anyagot Veress tanárnő húsz éven keresztül mintegy 300 tanítványa segítségével gyűjtötte. Ebből sokat régen elfeledtek volna, ha egy lelkes pedagógus nem vállalkozik a megörökítésükre. A tanárnő Kolozsváron végezte az egyetemet. A gyűjtés során felkereste az idős embereket, akik először nehezen beszéltek a régi gyermekjátékokról. /Bodolai Gyöngyi: Játékból szőtt élet. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./

Korábbi új könyvről
Ritkaságszámba menő könyvkiadói eseményre figyelhetünk fel: hét év múltán második kiadásban ad közre a Kriterion Könyvkiadó – a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány támogatásával – egy folklórgyűjteményt. Ráadásul olyat, amelynek tető alá hozója, azaz a gyűjtés kezdeményezője és irányítója, szervezője, valamint a gyűjtött anyag sajtó alá rendezője nem olyan személy, akinek megélhetési forrása, fizetett kötelességbeli munkája a néprajzkutatás. A szóban forgó mű, a Mezőcsávási gyermekfolklór szerzője, Veress Péter Ilona – a magyar nyelv és irodalom tanára – ugyanis "csak" nemes kedvtelésből, a nemzeti műveltségünk szerves részét képező népi hagyományok iránti érdeklődésétől, ápolásuk és megmentésük szándékától vezérelve gyűjtötte és gyűjtette össze 1963–1983 között – ha jól számoltam – 292 tanulójával négy falu, a községközpont, Mezőcsávás s a hozzá tartozó Mezőfele, Mezőménes és Galambod 272 adatközlőjétől az itt közölt 1562 szöveget, illetve szövegváltozatot: sokféle s változatos funkciójú és tárgyú mondókát, játékcselekményt és játékszert. Nyomban tegyük is hozzá: a nemes kedvtelés – miként a felhasznált irodalom tiszteletet keltő jegyzéke is bizonyítja – kellő felkészültséggel párosult, aminek köszönhetően a céhbeliek, kutatók és tudósok elvárásainak is eleget tesz a szerző. Megérdemelten írt az első kiadáshoz ez újabban is olvasható, nagy elismeréssel adózó ajánlást a kiemelkedően neves folklórkutató, Faragó József.
Veress Péter Ilona a szöveghitelességet tiszteletben tartva nem javítja ki a mondókák, dalocskák helyenkénti ritmusdöccenőit, nem csendíti össze a rímtelen sorokat, változatlanul hagyja a nyilvánvaló szövegtorzulásokat. Gondosan ügyel arra, hogy evidens legyen az olvasó számára a szövegek és játékok funkciója vagy funkciói, megnyilvánulásuk helyszíne(i), időpontja, hogy milyen nemű és korú gyermekek körében ismertek, vagy csupán az idős korosztály emlékezetében élnek-e. A funkcionalitást illetően ide kívánkozó példa: a Csáváson lejegyzett 422-es számú állatmondóka és az 1277-es számú kiolvasó lényegében azonos, akár felcserélhető szövege, valamint azok a névcsúfolók, amelyekben ugyanazon alapszövegben csupán a keresztnév változik, mert változhat.
A szerző nagyon jól tudja, hogy szöveg, dallam, mozgás (tánc, helyváltoztatás) sok esetben szorosan összefonódik. Ennek a szinkretizmusnak az érvényre juttatása érdekében Nagy Sarolta lejegyzésében és Bibó Lajos kottarajzaival dallamokat is közöl a mondóka- és játékszövegekhez; Sajgó Boros Ilona rajzaival illusztrálja a játékszereket, illetve a felállásokat és térbeli változásokat, s ezeket egészítik ki H. Szabó Gyula, Marx József, Szántó Mihály és Tamas Victor fényképei.
Mindezeknek folytán a jelen kiadványt megbízható forrásként haszonnal forgathatják a szakmabeliek, különböző tudományágak művelői éppúgy, mint a gyermekek nevelésével foglalkozó azon személyek, akik tudatában vannak mind a játékok, mind a hagyományok fontosságának. Azt is el tudom képzelni, hogy a nagyszülők vagy egyszerűen csak az időskorúak akár a nosztalgiázás kedvéért is szívesen veszik kezükbe. E sorok írója a kötet figyelmes átolvasásának köszönhetően egy aprócska adattal tudja gazdagítani a Petőfi- folklorizáció irodalmát: a "Höcögtetők, lovagoltatók" között olvasható 236., Csáváson lejegyzett "Gyí, te fakó, gyí, te szürke" kezdetű négysoros versike szó szerint azonos a költő 1847 augusztusában írt A vándorlegény című versének 6. szakaszával, csupán néhány írásjelben különbözik attól.
Büszkék lehetnek az említett falvak vezetői és lakói, az egykori adatközlők és gyűjtők, büszke lehet a mezőcsávási iskola erre a gazdag, tartalmas, értékes gyűjteményre.
Mitruly Miklós. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

125 éves az EMKE
Idén 125 éves az EMKE: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. "Időszámítása – ahogyan Pákei Sándor József tiszteletbeli alelnök és főtitkár írta volt a negyedszázados évforduló alkalmából kiadott emlékkönyv bevezetőjében – voltaképpen a legelső értekezlet pillanatától, 1884. december 27-től, karácsonya napjától kezdődik". Mikor is Haller Károly kolozsvári polgármester hívó szavára gyűlt egybe a 40-50 lelkes ember, akik elhatározták egy magyar közművelődési egyesület megalakítását. Mégis, az EMKE "hivatalos" születésnapjának 1885. április 12-ét tekinthetjük: ekkor tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést, elfogadván azt az alapszabályt, melynek 2. paragrafusa kimondotta: "Az egyesület célja működési körében a hazafiság fejlesztése a nemzeti irányú művelődés által".
Közel fél év múlva, 1885. augusztus 31-én, ugyancsak Kolozsvárt, összeült a "tisztválasztó, vagyis végleg szervezkedő közgyűlés". Ekkor az EMKE-nek már 6303 örökös, alapító, rendes és pártoló tagja és 452 476 korona vagyona volt. Elgondolói, létrehozói között ott találjuk a korszak jeles személyiségeit, politikusokat, írókat, egyházi méltóságokat.
Kossuth Lajos a legelsők között volt, akik felismerték az EMKE-alapítás rendkívüli jelentőségét. Turinból ezt a sürgönyt küldte az alakuló közgyűlés résztvevőinek: "Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, feltartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést, olyan önvédelem, melyet minden magyarnak támogatnia kellene. Levélben intézkedem, hogy alapító tagsági díjul 100 frt. a közművelődési egyesületnek befizettessék. Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit".
De hamarosan megmozdult az egész ország társadalma: tehetős mágnások, birtokosok, jeles egyházi férfiak, áldozatkész értelmiségiek, kereskedők, iparosok, ügyvédek, gazdaemberek siettek fölajánlásaikkal, adományaikkal az EMKE nemes céljainak támogatására. Osdolai Kún Kocsárd gróf – az egyesület első tiszteletbeli elnöke – egy székely földműves iskola létesítésére 1889-ben az EMKE-re hagyta Alsó-Fehér megyében algyógyi birtokát: 2190 hold szántóföldet, kaszálót és legelőt, a hozzá tartozó épületekkel és felszerelésekkel. Lengyelfalvi Orbán Balázs báró, A Székelyföld leírása nagynevű szerzője tövisi birtokát hagyományozta az egyesületre. Dersi János marosvásárhelyi birtokos végrendeletileg 20 000 korona készpénzt hagyott az EMKE-re "munkásságával és takarékosságával szerzett vagyonából". Így jött össze fokozatosan a századforduló idejére az a jelentős EMKE-vagyon, mely lehetővé tette az egyesület sokirányú és hatékony működését.
Elemi népiskolák egész sorát hozta létre az EMKE, és okkal fordított oly nagy gondot a magyar szórványok iskolaviszonyainak javítására. Néhány közeli példa: Mezőménes református felekezeti iskolájának termét az EMKE anyagi segítségével 1903-ban újjáépítették, de EMKE- hozzájárulással épült fel a radnóti, magyarózdi, uzdiszentpéteri iskola is. Az EMKE jelentős összegekkel segítette a tanítókat, a szegény sorsú gyermekeknek adományokat utalt ki, analfabétáknak tanfolyamokat szervezett stb. Szinte áttekinthetetlen a művelődés érdekében kifejtett EMKE-munka teljessége: népkönyvtárak százai, kórusok, különféle irodalmi és népművészeti megmozdulások, műemlékvédelmi tevékenységek sora. És a nép jólétét célzó gazdasági, iparfejlesztési törekvések, közérdekű építkezések, melyek mind az alapszabályzatban megfogalmazott nemzetmentő célkitűzések megvalósítására irányultak.
Sajnos, csak az első világháború végéig tarthatott az EMKE virágzásának eseményekben és sikerekben gazdag korszaka. Ekkor a közadakozásból összegyűlt hatalmas vagyon elveszett. Működése nem szűnt meg egészen, de igen-igen beszűkült. Vezetője, irányító szelleme továbbra is az a Sándor József maradt, aki már az induláskor meghatározó szerepet játszott az egyesület életében. 1944 végén, amikor a főtitkári tisztet a jeles kolozsvári költő és szerkesztő, Kis Jenő vállalta el, ismét megélénkült az EMKE Észak-Erdélyben: könyveket adtak ki, támogatták a műkedvelő színjátszást és kórusmozgalmat, gondjaikba vették a könyvtárak és múzeumok ügyét. Rövid ideig tartó pezsgés után az EMKE 1946-ban kényszerűség folytán beolvadt az egykori Magyar Népi Szövetségbe, annak közművelődési osztályába, és átmeneti vergődés után megszűnt létezni. Négy nehéz évtizeden át említeni sem lehetett, hogy ezeken a tájakon volt egyszer egy EMKE…
1991 tavaszán, április 20-án Brassóban újjáalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, változatlanul Kolozsvár központtal. Azóta eredményesen folyik országos hálózatának kiépítése és működtetése, persze, merőben más feltételek között, mint egykoron. Minden olyan erdélyi megyében, ahol jelentősebb számban él magyar lakosság, működik EMKE-szervezet, illetve hozzá csatlakozó közművelődési egyesület. Ennek a sokágú és eleven tevékenységnek a legjelentősebb keretei kétségtelenül a különböző helyi művelődési egyesületek, társaságok, egyletek.
Erdély földjén messzi múltban gyökerező, gazdag hagyománya van a cselekvő művelődésnek, a sorskérdésekkel történő szembenézés iránti fogékonyságnak. Ez a mindenkori idő parancsa. Ilyen szellemben kíván eleget tenni hivatásának a 125 évvel ezelőtt megalakított EMKE is. Változott történelmi viszonyok között, jelenkori lehetőségekhez igazodva végzi munkáját az annak idején megfogalmazott célkitűzések magasztos alapelveihez igazodva. A megmaradás, megmaradásunk ügyét szolgálja hittel, hűséggel. Amíg és ahogy lehet.
Zászlajára az alábbi jelszót tűzve: Ki a köznek él, annak élni érdemes.
Dr. Ábrám Zoltán,
országos területi alelnök,
Maros megyei elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Ödön szórványlelkészre emlékeztek
A mezőfelei református templomban mutatták be azt a kötetet, amelyben Nagy Ödön egykori lelkész élete ismerhető meg. A könyv Kolozsváron jelent meg.
A vasárnapi ünnepi istentiszteleten Nt. Balla Zoltán lelkész, Nagy Ödön unokája hirdette az igét. Az eseményen jelen volt a néhai lelkész két lánya, unokák, dédunokák. A Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató című könyv nemrégiben jelent meg a kolozsvári Exit kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület közös gondozásában. A család által rendelkezésre bocsátott hagyatékot Keszeg Vilmos dolgozta fel, aki ezúttal fejezte ki örömét, hogy a kötetet elkészíthette és átnyújthatja az érdeklődőknek.
Nagy Ödön 1914-ben született Sajóudvarhelyen, de a család nemsokára Mezőpanitba költözött. Itt és a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, érettségi után gyalog járta be Erdélyt. 1932-ben a kolozsvári tudományegyetemre felvételizett, két év múlva református teológiai hallgató lett és aktív szerepet vállalt a missziói szolgálatban. 1939-től segédlelkész Kolozsváron, majd hamarosan szórványlelkészi munkába kezd, Kissármáson, Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőköbölkúton, Mezőménesen, Hariban, Ispánházán lelkész. Ezt követően közel egy évtizedet Mezőfelében, ugyanennyit Havadon szolgált. 42 évi munka után nyugdíjazták, Mezőfelében telepedett le, de a kissármásiak visszahívták, így még három évet dolgozott ott.
Néprajzkutatói munkáját már 1938-ban elkezdte, a most megjelent kötet első fejezetében nyolc ilyen jellegű tanulmányt találunk, többek között a felei református temetkezési szokásokról, az adventista gyülekezetről, a paniti juhászatról, a felei táplálkozásról, szőlészetről és seprűkötésről. A szórványosodás kutatása nyomán Nagy Ödön teológusokat, egyetemi hallgatókat irányított a mezőségi fogyatkozó közösségek gyermekei közé az anyanyelv ápolására, könyvtárakat alapított, szórványkátét írt. A második fejezet a szórványosodásról és asszimilációról szól. Mintegy ötszáz leírt prédikációjából találunk válogatást a harmadik fejezetben, míg a negyedik naplók, emlékiratok révén enged betekintést életébe, az ötödik pedig a megmaradt 150 leveléből ad válogatást. A kötet végén lelkésztársai visszaemlékezéseit találjuk Nagy Ödön heroikus munkájáról, a gyülekezetek megújításáról.
Nt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese szerint ez a kötet kihívást, feladatot tartalmaz arra nézve, hogy mit kell tennie egy lelkésznek a Mezőségen és Erdélyben. Nagy Ödön élete szorosan összekapcsolódott a marosi és mezőségi közösségek sorsával, és ezt készséggel vállalta is.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Tanszertámogatás mint lendület a szépen neveléshez
Megérkeztek a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet tanszeradományai Marosvásárhelyre a Lazarenum Alapítványhoz, amely közel 470 rászoruló gyerekhez juttatja el az iskolakezdéshez szükséges csomagokat.
Ebből 150 darabot már kedden délelőtt átadtak többek között a marosvásárhelyi Lidia Otthon és a Szivárvány Ház gyerekeinek, illetve olyan vidéki nagycsaládoknak és rászoruló gyerekeknek, akiket évek óta felkarol az alapítvány.
Összesen 1 millió 30 ezer 224 forint értékben érkezett adomány, és a napokban igyekeznek mindenkihez eljuttatni a füzeteket, tollakat, tolltartókat, vonalzókat, színes ceruzákat tartalmazó csomagokat.
Idén a hetven általános iskolás, valamint nyolcvan középiskolás és egyetemista marosvásárhelyi diáknak a mindenki által Ila néniként ismert Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézményvezetője adta át a tanszercsomagokat az alapítvány székhelyén. Ila néni lapunknak elmondta, vannak olyan családok, amelyeken nem lehet segíteni, bárhogy is próbálkoznak, de van néhány olyan is, amelynek csak egy kis támogatás és lendület kell ahhoz, hogy szépen neveljék gyerekeiket.
Legtöbbször a Lazarenum Alapítvány az érintett falvak lelkészétől szerez tudomást a nehéz helyzetben lévő családokról. Az idei csomagok a marosvásárhelyi rászorulókon kívül Nyárádmagyaróson, Székelyberében, Backamadarason, Somosdon, Héderfáján, Búzásbesenyőben, Mezőmadarason, Bándon, Kapuson, Mezőménesen, Mezőkölpényben, Szabédon, Udvarfalván, illetve Vajdaszentiványon élő szerényebb körülmények között élő gyerekekhez jutnak el.
Összesen ezer magyarországi, erdélyi, vajdasági és kárpátaljai iskolás jut idén is beiskolázási támogatáshoz a hatodik éve megszervezett adománygyűjtésnek köszönhetően.
Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)