"A máj. 23-án életbe lépő helyi közigazgatási törvény előírásai értelmében Beszterce-Naszód megyében hét községben alkalmazhatóak a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó előírások: Apanagyfaluban, ahol a magyarság aránya 28,83 % (hozzátartozó falvakon: Apanagyfalu 25,8 %, Vice 94,74, Nyírmezőtanya 53,33, Almásmálom 48,13), Árpástón (67,18 - hozzátartozó falvakon: Árpástó 51,55, Magyardécse 99,77), Felőrön (27,37 - hozzátartozó falvakon: Felőr 64,08), Kékesen (25,37 - hozzátartozó falvakon: Kékes 34,59 , Magyarborzás 46,79, Mezőveresegyháza 93,68, Szászzsombor 21,79), Mezőkecsed (24,49 - hozzátartozó falvakon: Mezőköbölkút 65,26), Rettegen (20 - hozzátartozó falvakon: Retteg 20, Baca 45,64), Szentmátén (33,33 - hozzátartozó falvakon: Szentmáté 75,39, Újős 61,61). - A felsorolásból kimarad Tacs, Zselyk és Cegőtelke, itt már a régi törvény alapján fölállították a kétnyelvű táblát. E jogukkal nem élt Teke, Komlód, Magyarnemegye, Magyarberéte, Somkerék és Sajószentandrás, ahol községi szinten nem, de a település magyarsága meghaladja a 20 %-ot. Dr. Szántó Árpád, a megyei tanács alelnöke szerint eddig sem volt s a törvény alkalmazásakor sem lesz ellenállás közigazgatási és politikai síkon. (Kresz Béla): A helyi közigazgatási törvény és Beszterce-Naszód megye. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 17./"

"Lelkészeire emlékezett a Beszterce-Naszód megyei Mezőköbölkút református egyházközsége. A holland segítséggel 1994-ben épített új templom falát szept. 16-tól ünnepi istentisztelet keretében felszentelt emléktábla ékesíti. A két tábla márványába 19, 1754-től itt szolgált lelkész neve van bevésve. Megemlékezett Köbölkút lelkészeiről Nagy Olga néprajzkutató, az élők sorából eltávozott Nagy Ödön lelkész húga. /Kresz Béla: Lelkészeinek állít emléket a szórvány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 21./"

"A Beszterce-Naszód megyei magyar többségű Mezőköbölkúton egymás mellett két református templom van, az egyik öreg, tatarozásra szoruló, a másik modern, nyugatias. A holland és svájci testvérgyülekezet véleménye az volt, hogy nem érdemes felújítani a templomot, hanem egy újat, sokablakost, emeletest, alagsorában hasznos helyiségeket is magába foglalót kellene építeni. A köbölkútiak sokat dolgoztak a templom építésénél. 1996-ban felszentelték az új templomot. A 320 lelkes gyülekezet nehezen tud fenntartani két templomot. Az idősek ragaszkodnak a régihez, és annak minden kicsi részletéhez: a nehéz padokhoz, a súlyos falakhoz, a templomkapuhoz és harangtoronyhoz. Amikor halott van a faluban, a koporsót elhozzák a régi templomba. /Szabó Csaba: Nem az élet és nem a halál temploma. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./"

A hét végén zajlott Besztercén az ötödik Örvendj Ég, örvendj, Föld Beszterce-Naszód megyei magyar karácsonyi ünnepség a Művelődési Házban. A besztercei óvodások sem hiányozhattak a karácsonyváró rendezvényről. A kiváló szervezés Gönczi Irénke RMDSZ-es tanácsos munkájának köszönhető. A kulturális program Boros Erzsébet népdalénekes CD-bemutatójával kezdődött, majd az óvodások fellépésével folytatódott. Ezt követte a magyernemegyei gyermekkórus, a bethleni diákok műsora, az újősi gyerekkórus, a besztercei Andrei Muresanu Kollégium magyar tagozata kórusának és együttesének fellépése, a tacsi gyerekek összeállítása, a szentmátéi ifjúsági kórus, a vicei gyermekcsoport, az óradnai gyermekcsoport, a tekei gyermekcsoport, a besztercei református egyház kórusa, a várkudui gyermekcsoport, a mezőköbölkúti gyermekcsoport, a besztercei római katolikus gitárcsoport, a sófalvi kórus, a besztercei Hópelyhek – Lotus tánccsoport, a besztercei magyar baptista gyülekezet kórusa, a cegőtelki gyerekkórus, a Máltai Segélyszolgálat besztercei szervezetének kórusa, a magyardécsei gyermekcsoport és az idei rendezvényt is a felőri Pelikán együttes fellépése zárta. /Beszterce. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

Van jövője a tetterős szórványnak
Besztercén össze tudnak fogni
Besztercére tartva azon tűnődtem, hogy milyen keveset tudunk a szomszédos megyéről, annak magyarságáról. Néhai Kövesdi Kiss Ferenccel jártuk be évekkel ezelőtt a Mezőséghez tartozó Beszterce-Naszód megyei falvakat Köbölkúttól Mátéig, s akkor csodálkoztam rá Újős, Álmásmálom, Magyarberét és sok más település érdekes, szép hangzású nevére, ismerkedtem meg az ott élő emberek gondjaival. Ezért örültem Szabó Csaba meghívásának, aki a Szórványtengely mozgalom keretében az erdélyi kisközösségek egymás közötti kapcsolatának erősítését tűzte ki célul.
E kezdeményezés keretében vettünk részt az elmúlt héten a besztercei Magyar Házban szervezett könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen, amely a hangzatos Szórványgrófság és szekértábor-média címet viselte. A Marosvásárhelyi Rádiót László Edit és Sármási Bocskai János szerkesztők képviselték, a Szórványtengely mozgalom Fehér hollók könyvsorozatának szerzőit pedig Szabó Csaba, a Kolozsvári Televízió és Mihály István, a Kolozsvári Rádió szerkesztője. Örömünkre a Magyar Ház terme megtelt, s a találkozó során meggyőződhettünk, hogy mennyi értékes, érdekes képviselője van a besztercei magyarságnak.
A szervező beszélt Mihály István két kötetéről – A képernyő jótékony homálya és az Örömszakadtáig – majd saját könyvéről is, amely az erdélyi magyar irodalom három jeles képviselője, Kaffka Margit, Kuncz Aladár és Szabó Dezső barátságáról szól (Kaffka Margit félmosolya). A besztercei közönség megismerhette az újságíró- szerzők által írt Fehér hollók sorozat legreprezentatívabb alkotásait magába foglaló Noi-Mi című román nyelvű antológiát. A vendégek pedig a vásárhelyi és a kolozsvári rádió műsorszerkezetét, illetve a Népújságot mutatták be a jelenlevőknek.
Száz iskolatáska
S hogy miért Beszterce volt a helyszíne a szórványtalálkozónak? Amint a jelen levő megyei RMDSZ-elnök, Décsei Attila beszámolójából kiderült, a reméltnél nagyobb sikerrel zárták a szórványműhely által indított iskolatáska programot. A Nagyváradi Portikum Ifjúsági Központ ajánlatát a szórványtengely-műhely karolta fel. A cél az volt, hogy minden nehéz anyagi helyzetű családban élő első osztályos kisiskolás a szórványban tanfelszereléssel megrakott táskát kapjon becsengetésre. A programot a legsikeresebben Beszterce-Naszód megyében bonyolították le, ahol az ígért 30 és végül 15-re apadt iskolatáska helyett a megye mind a száz magyar osztályba beíratott kisdiákja táskát kapott. Ezt a helyi magyar közösségek összefogása révén és a Communitas Alapítvány támogatásával sikerült megvalósítani. A 22. szórványtengely műhely keretében pedig kiosztották a 80 eurós Őrhely díjat is, amelyet olyan családoknak adományoznak, ahol nagy erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy magyar iskolába írassák a gyermekeiket.
Kérdésemre Décsei Attila elmondta, hogy a 18.000-es Beszterce-Naszód megyei magyarság 40 százaléka városon él, közülük több mint 5000-en a megyeközpontban. Népes magyar közösség található Bethlenben, Magyardécsén és a Melles patak völgyében levő falvakban. A mezőségi szórványtelepüléseken, mint például Komlódon, Oroszfáján még élnek az idősek, de a jobbára vegyes házasságot kötött fiatalokat nehéz megszólítani. Jó hír viszont, hogy új református templom épült Mezőköbölkúton, a mátéit felújították, a Bethlen melletti Várkudun pedig visszaállítják a II. világháború áldozatainak emlékművét.
A tankönyvellátás hiányos
A megye 26 településén működik magyar tagozatos iskola összesen 1200 gyerekkel. Amint már említettük százan kezdték az első osztályt, s a múlt évben 90 nyolcadikos tanuló végzett, ami jóval kevesebb, mint 2001-ben, amikor 148-an fejezték be az általános iskolát. Balázs Dénes kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő elmondta, hogy pedagógusokban nincs hiány, a tankönyvek dolgában viszont rosszul állnak. Sok helyen a magyar gyerekeknek régi, nem a programnak megfelelő könyv jutott. Hiányzik a kisebbségeknek készült román tankönyv, s Újősön, ahol 14 magyar gyerek kezdte az első osztályt, (többen mint a múlt tanévben), egyeseknek egyáltalán nem jutott tankönyv.
Besztercén két kilencedik osztály indult, ami annak köszönhető, hogy a 26 vidéki diáknak ingyenes szállást biztosítanak a református egyház által működtetett központban, ahol összesen 43 középiskolás fiatal lakik.
A beszterceiek élő lexikona Szilágyi Zoltán nyugalmazott tanár, aki közel 400 oldalas átfogó, érdekes, tartalmas könyvet írt Beszterce történetéről (Besztercevidék a népek és a hegyek szorításában) és a megye kisebbségeinek a létért, megmaradásért vívott küzdelméről a huszadik század viharos éveiben (Kisebbségi sors és anyanyelvű oktatás Beszterce-vidéken).
A torony már méri az időt
A városban tett séta nyomán beszélgettem el dr. Illyés Istvánnal, a városi tanács egyetlen magyar képviselőjével. Kérdésemre, hogy miért olyan elhanyagolt a főtér műemlék épületeinek és az egykori Magyar utca régi házainak többsége, a képviselő elmondta, hogy a rendszerváltás után a lakásokat eladták a lakóknak. Többségük olyan család, amelynek nincs anyagi lehetősége a magántulajdonba került épületek felújítására. A városvezetés tömbházakat épít, hogy a régi lakásokért cserébe újakat tudjon felajánlani, s így a műemlék-épületek felújítása elkezdődhessen.
Akkor hallottunk gyakori híradást Besztercéről, amikor a 16. században épített, s a városközpontot uraló evangélikus templom tornya leégett. Az országos és nemzetközi összefogás eredményeként a torony felső része a fiatornyokkal és a templom fedélzete már megújult, s a kicsi torony is visszakerült a helyére. A Németországban és Ausztriában élő besztercei szászok által adományozott GPS vezérelte új óra mutatja már az időt is. Az értékes műemlék épület külső és belső felújításával 2013-ra készülnek el, mondta Illyés doktor, aki egy egységes városfejlesztési stratégia meglétét hiányolja.
Nehéz "táncba vinni"
Bár a helybeliek szerint nehéz a beszterceieket "táncba vinni", azaz a vendégszerepléseknek közönséget toborozni, az elegáns, tágas magyar házban könyvbemutatókat, tárlatokat szerveznek, s Szilágyi Ilona irányításával néptánccsoport működik, amelynek tagjait a Kolozsvárról járó Both házaspár oktatja. Egy fiatalasszony pedig az általa kitalált és már szabadalmaztatott társasjátékot mutatja, ami azt jelzi, hogy játékos kedvben sincs hiány a szórványban.
Összességében pedig kellemes élmény marad a beszterceiekkel való találkozás s a visszatérés reményében várjuk, hogy újra hírt adhassunk arról, hogy milyen újdonságok történnek a velünk szomszédos megyében.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

A mezőségi szórványok szószólója
Örök igazságként vagy elcsépelt mondásként hangzik: díjkiosztásban, kitüntetések ünnepélyes átadásában is az a szép, hogy mindenik sajátos, egyedi, megismételhetetlenül más. Csak a helyet tekintve is már önmagában egyedi találkozás, hiszen a Malozsa völgyi magyar református falvakban emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény. Istvánháza történelmet él át, erdélyi történelmet, szórványosodó életünk táltos erejű őrállásának megható pillanatát. A jelzőt a Földes Károly-díjra kiválasztott Bodolai Gyöngyitől kölcsönöztem, akinek másfél évvel ezelőtt jelent meg Erdély e sajátos világáról szóló riportkötete Táltos erő címmel. Úgy gondolom, a díj odaítéléséhez – tudatosan vagy tudatlanul – hozzásegített a könyv alcíme is: Riportok a magyar szórványról. Akár ennyi is elég lenne magyarázatképpen, miért is szóltak egy őszi, keddi délelőttön a református templom hívó harangjai, és miért öltöttek ünnepi ruhát hétköznapon az istvánházi emberek.
Keresem azt a sajátosságát, azt a másságát e díjkiosztásnak, amitől szép és emlékezetes ünnepi jelenlétünk. Huszadik alkalommal osztják ki a Czelder Márton erdélyi szórványdíjat azoknak a lelkipásztoroknak, akik példaadó szolgálattal és helytállással végezték/végzik gyönyörűséges terhű hivatásukat a végeken. És huszadik – jubileumi – alkalommal osztják ki a Földes Károly- díjat olyan nem lelkipásztorok számára, akik önzetlen elhivatottsággal és önfeláldozó kitartással felvállalták/felvállalják nyelvvesztő falvakban a segítés szép szolgálatát, valamint a segélykiáltás továbbadását. Bodolai Gyöngyi, a Marosvásárhelyen megjelenő megyei napilap, a Népújság szerkesztőjeként az utóbbit tette: jól képzett újságíróként színvonalas riportokban örökítette meg sorvadó erdélyi régióban, főleg a Mezőségen élő magyar reformátusok vallásos életét, iskolába kapaszkodók anyanyelvmegtartó küzdelmét, és óvta meg a feledés homályától megpróbált népünkért küldetést végző emberek neveit: Herman János nagysármási, Zöld György mezőköbölkúti, Zoltán János mezőbodoni lelkipásztorok, vagy Kövesdi Kiss Ferenc vártemplomi presbiter, göczi Szabó István példamutató kitartását. A mezőségi szórványokról írt riportok, akár egy fotóművész felvételei, egy már elmúlt idő, letűnt kor megörökítése. Ő még kifaggatta a Mezőség apostolának nevezett nagysármási lelkipásztort, Herman Jánost, és legközvetlenebb társa, útitársa, munkatársa volt a Mezőség prófétájának titulált Kövesdi Kiss Ferencnek.
Hadd említsek meg egy személyes élményt. Úgy tíz évvel ezelőtt egy vártemplomi presbiteri gyűlés végén Kövesdi Kiss Ferenc presbiter a gótikus terem asztalára tette kalapját, és arra kérte a vártemplomi presbitereket, adakozzanak a mezőségi szórványba menéshez benzinpénzre. Látva, hogy vasárnap nem lesz elég a begyűlt adomány, Feri bácsi halkan megjegyezte: "Nem baj, Gyöngyi kipótolja"… és vasárnap Bodolai Gyöngyi vitte saját autóján a Mezőség apostolát nemzetfelrázó útjára Frátára vagy Noszolyba, Göczre vagy madarasi Feketére, ahová később az egykori magyartanárnő a magyar gyermekirodalom legszebb könyveiből közel ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és adományozott e mezőségi elzárt falunak.
Amint – a jó öreg latin mondás szerint – a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy a szórványszerető újságíróknak is. Ő már gyermekkorában hallotta Földes Károly nevét, amikor anyai nagybátyja, Nagy Ödön, akkor mezőfelei lelkipásztor, a városba jövet rokoni látogatáson felkereste őket, és mesélt a szórványról, a Mezőségről. Közel fél évszázad telt el azóta, és Bodolai Gyöngyi ma, 2012-ben Földes Károly-díjban részesül abban a templomban, ahol egykor – 1950-58 között – rokona, Nagy Ödön szolgált.
Mi, erdélyi reformátusok, vastagnyakú kálvinisták, hisszük a predesztinációt, az eleve elrendelést. Hisszük, hogy Bodolai Gyöngyi lelkében, gyermekkorában elvetett magból felnőttkorára a szórványmagyarságért fölvállalt szép szolgálat nőtt ki, és így vállalta a kopár hegyek mögé megbújt mezőségi falvak felkeresését, néha hideg őszi esőben, máskor sofőrpróbáló pocsolyás utakon.
A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-francia szakos tanárnő tízéves tanári pályája után került az egykori Vörös Zászló korrektoraként a megyei lap szerkesztőségébe, majd a ’89-es fordulat óta, húsz éve annak újságírója, riportere, szerkesztője. Kövesdi Kiss Ferenccel való találkozása óta pedig a mezőségi magyarság szószólója, a nagysármási, az urszujatelepi (Mezőbodon) és más mezőségi magyar iskolák megmentését felvállaló "Kiáltó Szó".
Mint ifjú szerelmes, úgy meséli a mezőségi élményeket: a vendégmarasztaló mezőségi sáros utakon való autózást, a késő éjszakai hazajöveteleket, de legnagyobb érzelemmel a két lélekre apadt Göczről ír és beszél, ahol legalább ötvenszer megfordult. Nem csoda, hiszen édesanyja mezőpaniti volt, a göczi templomot a mezőpanitiak javították meg, s ő A göczi csoda címen adta Erdély, a Kárpát-medence tudtára szórványról szóló riportjában, hogy az erdélyi reformátusok még ma is egymás terhét hordozzák (Gal 6,2). A kolozsvári Világhírnév Kiadónál, a Fehér Holló sorozatban megjelent, magyar szórványokról írt könyvéből egyetlen idézetként hadd álljon itt Bodolai Gyöngyi mezőségi szerelme, a göczi csoda: "A »suvadásos« sebektől tarkított csupasz dombok, a jobbágyi »esetlenségben« épült falvak láttán, a színtelenné vált nyelv »diribdarabjai« után kapdosva el is tűnődhet az alkalmi látogató: honnan ered e táj megmagyarázhatatlan vonzereje, amellyel néhány embert a múltban és ma is megbabonázott. Akik különös, konok szeretettel ragaszkodnak a Mezőséghez, mint kevésbé szép, kevésbé ügyes, kicsit fogyatékos gyermekéhez a szülő. Ennek a kötődésnek köszönhetjük a göczi templom feltámadását is." (Bodolai Gyöngy: Táltos erő, Kolozsvár, 2011, 32. o.)
Németh László-i mértékkel mérve is, Bodolai Gyöngyi közel két évtizedes újságírói szórványszolgálata "az értelmiség hivatása", az erdélyi magyar sajtó szép példája. Ezért érdemli meg, és ezért gratulálunk neki a jubileumi, huszadik Földes Károly-szórványdíj átvételekor!
Istvánháza, 2012. október 16-án
Ötvös József marosvásárhelyi lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

Iskolamentés a szórványban
Erdély-szerte felméri a magyar nyelvű oktatás helyzetét a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research az Iskolák veszélyben elnevezésű kutatási program keretében. A projekt célja rámutatni a kritikus pontokra, ahol a következő tíz évben csak speciális tervekkel menthető meg a magyar iskola. Beszterce-Naszód megyében a negatív demográfia
Az erdélyi magyarság egészére jellemző negatív demográfiai mutatók a gyermeklétszám alakulására is kihatnak, az elmúlt esztendőkben a szórványban 15 százalékkal, a Bánságban ennél is nagyobb mértékben csökkent a gyerekek száma – mutatnak rá az Iskolák veszélyben program működtetői, akik szerint a folyamat számos erdélyi magyar iskola létét sodorja veszélybe. Kimutatásuk szerint 235 olyan erdélyi település van, ahol az évtized végéig megszűnhet a magyar oktatás.
A zömében szórványbeli településeken az elmúlt években csupán 4–5 gyereket írattak be iskolába, és nem született két magyar csecsemőnél több – derül ki a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research kutatási programjából. A szakemberek által veszélyeztetettnek minősített iskolák szomszédságában nincs más magyar tanintézet, így az itteni magyar gyerekek 2020 után valószínűleg csak román nyelven tanulhatnak majd. A veszélyeztetett iskolák megtartása a következő években speciális tennivalókat, helyi és regionális cselekvési tervek kidolgozását igényli, állítják a szakemberek.
Megkeresik a kritikus pontokat
A 2012 nyarán civil kezdeményezésként indított Iskolák veszélyben kutatási program célja bemutatni a kritikus pontnak számító oktatási helyszíneket, információkat nyújtani a döntéshozók részére, illetve közös gondolkodást beindítani arról, hogy milyen módon lehetne megőrizni, megerősíteni ezeket. A programot lebonyolító szociológusok – Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás és Márton János – a statisztikai adatok alapján határolták be, melyek a veszélyeztetett oktatási helyszínek, ezt követően pedig terepmunka során tájékozódnak az aktuális helyzetről, jövőbeni lehetőségekről – mesélte a Krónikának Kiss Tamás szociológus. „Nem az a lényeg, hogy globális következtetést vonjunk le, hanem, hogy helyi szinten nézzük meg, mi van jelenleg, mit lehetne tenni a jövőben” – hangsúlyozta a szakember.
Mint mesélte, elsőként Temes megyét térképezték fel, ahol valamennyi magyar nyelvű oktatási helyszínről adatlap, majd ezek összesítésével megyei helyzetjelentés készült. Azóta Szatmár, Szilágy, Bihar, Kolozs, Fehér és Hunyad kivételével valamennyi erdélyi megyét felmérték, és Arad megyében is elkészítették a jelentést, részletezte a kutatás jelenlegi állását a szociológus. Elmondása szerint ezeket továbbították az adott megye döntéshozóinak, oktatási szakembereinek, de az összegyűjtött adatok alapján a jövőben más típusú elemzéseket is készítenek, például a szórványkollégiumok működéséről, a kistérségi együttműködésről.
Bár a projekt a politikumtól függetlenül, civil kezdeményezésként indult, menet közben a döntéshozók is felkarolták, a magyar kormány a Bethlen Gábor Alap révén támogatja a kutatást, míg az RMDSZ partnerként csatlakozott a programhoz. Kiss Tamás szerint az összegyűjtött adatok hasznos támpontot nyújthatnak ahhoz, hogy oktatási stratégia készüljön a szórványban, de konkrét problémákra is rámutathatnak, többek között arra, hova kell iskolabusz, melyik tanintézet presztízsét kell növelni. A projekt a támogatási rendszerre is hatással lehet, a szociológus szerint arra is rá szeretnének világítani, melyek azok a kiemelt helyszínek, ahova az erőforrásokat összpontosítani kellene.
Helyben készül az oktatási stratégia
Az RMDSZ által is felkarolt kutatási program adatait ismertetve Magyari Tivadar, a szövetség oktatási főtitkárhelyettese a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Mint rámutatott, ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség tényszerű helyzetelemzését.
A differenciált demográfiai mutatók is helyi megközelítést tesznek szükségessé. „Ami jó lehet Dicsőszentmártonban, az már a szintén Maros megyei Segesváron sem jó” – példálózott Magyari Tivadar. Elmondta, az RMDSZ Főtitkársága rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte, első körben a helybeliek és szakmabeliek döntik el több hónapos műhelymunka során, hogy az adott településen, régióban milyen megoldást érdemes választani a magyar oktatás megmentésére. A társadalmi konzultációval készülő 10–15 regionális dokumentumot az adott térségben vitára bocsátanák, ennek eredményeként fogalmazódna meg, hogy mi a teendő az erdélyi magyar oktatásban, magyarázta a főtitkárhelyettes, aki szerint ily módon 2014 nyarára készülne el az RMDSZ oktatási stratégiája.
Minimális gyereklétszám és pedagógushiány Beszterce-Naszód megyében
A gyereklétszám drasztikus csökkenése az észak-erdélyi szórványban is érezteti hatását, az Iskolák veszélyben program adatai szerint Beszterce-Naszód megyében a 23 magyar iskolából csupán hétben biztosított hosszú távon a működéshez szükséges gyereklétszám. A Beszterce környéki oktatási régióban a besztercei és a szentmátéi, míg a Bethlen környékiben az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei iskola fennmaradására mutatkozik reális esély, utóbbi kettőére a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A hatszázalékos magyarsággal rendelkező megyében 2005-ben három magyar iskola – a somkereki, a bacai és a nagysajói – zárta be kapuit, és az alacsony diáklétszám miatt az évtized végéig újabb tanintézetek juthatnak hasonló sorsra. A megyében ugyanis olyan települések is vannak – Kékes vagy Mezőveresegyháza –, ahol az elmúlt 5–6 évben egyetlen magyar gyerek sem született – mesélte a Krónikának Balázs Dénes kisebbségi oktatással megbízott tanfelügyelő.
A Beszterce-Naszód megyei tanfelügyelőség 2013/2014-es tanévre szóló beiskolázási adatai szerint az egyes kisrégiókban egyfajta magyar szigetet képező települések – Tacs, Mezőköbölkút, Magyarberéte – iskolái vannak a legnagyobb veszélyben. Utóbbi településen évek óta 4–5 gyerekkel működik az elemi iskola, és nem tudni, meddig sikerül fenntartani ezt az állapotot. A kis létszámú osztályok esetében ugyanis a fejkvóta nem fedezi a pedagógusok bérét, az anyagi gondokkal küzdő mezőségi önkormányzatoknak pedig nincs pénzük kiegészíteni azt – vetített rá az osztályösszevonások, iskolabezárások legfontosabb okára Balázs Dénes.
Mint magyarázta, az elöljárók többségét nem is annyira a rosszindulat, mint inkább a pénzszűke vezeti, amikor a magyar osztályok összevonása, iskolák megszűntetése mellett dönt, háttérintézmények révén megoldható lenne ezek működtetése. Az illetékes szerint a legtöbb oktatási helyszínen minimális létszámmal működnek a magyar osztályok, a szabály alól a besztercei Andrei Mureşanu Főgimnázium magyar tagozata sem kivétel, ahol a 6. osztályban csak hat magyar gyerek van. A megyeszékhelyen az elemi és általános iskolában egy-egy, a középiskolában a vidékről érkező diákok révén két-két magyar osztály működik.
Az észak-erdélyi szórványmegyében az alacsony gyereklétszám mellett a szakképzett pedagógusok hiánya is gondot okoz, részletezi a problémákat a tanfelügyelő, Besztercén és Szentmátéban például a szülési szabadságra menő pedagógusok helyére keresnek matematika-, illetve magyartanárt. Árpástón szakképzetlen tanítót foglalkoztatnak, Tacson nyugdíjas oktatja a diákokat, miután az oda kinevezett pedagógus külföldi munkavállalás céljából fizetetlen szabadságra ment.
Román iskolában a vegyesházasságból származók
Az észak-erdélyi szórvány másik problémája, hogy sok helyen a meglévő kevés gyereket sem tudják megtartani a magyar iskolák számára, számos szülő a jobb boldogulás reményében román tanintézetbe íratja csemetéjét. Balázs Dénes szerint Újős esetében – ahol nemrég szűnt meg a magyar 5–8. osztály, sikerült elérni, hogy az elemit végzettek 60 százaléka a helyi román iskola helyett a közeli Szentmáté magyar iskolájában tanuljon. A magyar alternatíva választása sokszor azon múlik, hogy a pedagógus, lelkész meg tudja-e győzni a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról, mesélte a tanfelügyelő.
A besztercei oktatási térség fontos magyar szigetének számító Cegőtelkén a szülők nagyrésze a besztercei vagy tekei magyar iskola mellett dönt, de Székely Lilla tanítónő szerint egyre gyakrabban merül fel opcióként a közeli községközpont, Szászlekence román iskolája is. Mint mondta, ezt azok a szülők részesítik előnyben, akik szakmára tanítanák csemetéjüket, és magyar nyelvű szakoktatás hiányában kénytelenek a románt választani.
A 85 százalékban magyarlakta település elemi iskolájában magyar tagozaton 15, románon 9 gyerek tanul összevont osztályban, utóbbiak szinte mind vegyesházasságból származnak. A magyar végzettségű, évek óta román tagozaton pedagógus szerint egyetlen esetben fordult elő, hogy román-magyar szülők gyermekét magyar tagozatra íratták. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként a tanítónő választott tantárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait.
Csángókkal mentik a magyar iskolát
A demográfiai adatok ellensúlyozására Beszterce-Naszód megyében már évekkel ezelőtt találtak megoldást, a vicei Dsida Jenő Általános Iskola tantestülete, hogy megmentse a diáklétszám csökkenése miatt bezárásra ítélt tanintézetet, Csángóföldről hozott gyerekeket. A 2006-ban ily módon létrejött Bástya Egyesület vicei kollégiumában 31 csángó és mezőségi gyereknek biztosítanak szállást, ingyenes ellátást, a magyardécseiben 11-en laknak.
A Bákó megyeiek mellett Óradnáról, illetve olyan mezőségi településekről érkeznek diákok, ahol megszűnt a magyar iskola, mesélte lapunknak Kerekes Zoltán egyesületi elnök. Emellett 11, a vicei iskolából kikerült csángóföldi gyerek továbbtanulását is biztosítják. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van diákokra, ugyanakkor van magyar közösség – magyarázza Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román tanintézetekhez képest, mert ismerjük el, nem való mindenki elméleti líceumba, pedig a közelben magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a Mezőségen is beindul a magyar nyelvű szakképzés.
„Azok a magyar iskolák, amelyeknek nincs háttérintézménye, legyen az egyesületi, egyházi, vagy bármilyen más, megszűnnek” – vetíti elő a jövőt Kerekes Zoltán hozzátéve, bár még a csángó gyerekek vannak többségben intézményeikben, a magyar iskolák felszámolásával kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. A demográfiai mutatókat ismerik, és készek bárkivel konzultálni a megoldás érdekében, teszi hozzá az elnök, amennyiben az valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Krónika (Kolozsvár)

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Elismerés a szórványszolgálatért
A parajdi református templom volt a helyszíne az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány 2014-es díjkiosztó ünnepségének. Az október 11-i bensőséges istentiszteleten a Czelder Márton-díjat Zöld György nyugalmazott székelyvajai lelkipásztor, a Földes Károly-díjat Bálint Árpád magyargyerőmonostori nyugalmazott tanító, volt gyülekezeti és egyházmegyei gondnok vette át.
A szolgáló szeretetet nem pótolja semmi – hangzott el Zöld György lelkipásztor igehirdetésében, amely a János evangéliumából vett tanításra épült. A Székelyvajából nyugalomba vonult lelkész, aki pályája során hosszú éveket töltött a szórványban, s aggasztó adatokat említett az erdélyi református gyülekezetek apadásáról, prédikációjában azt hangsúlyozta, hogy ahol hit van, ott háttérbe szorulnak az önző érdekek, megtelik a szív, és megszületik a csoda. Isten félelme, szeretete, követése adott erőt "a törékeny emberi szóval igét hirdető" lelkésznek is az apadó kicsi gyülekezetek erősítésére, a szórványban vállalt feladat elvégzésére.
A vendéglátó Kántor Csaba parajdi lelkész-esperes, püspök-helyettes köszöntője után a díjazottakat Vetési László, az erdélyi szórványgondozás feladatát ellátó Diaszpóra Alapítvány elnöke mutatta be. Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke, a díj alapítója Ézsaiás prófétát és Bethlen Gábor fejedelmet idézve kiemelte, hogy akiben hit van, az kicsi helyen is nagy dolgokra képes, s elszánt építő munkával tündérkertet tud varázsolni a romokból.
A díjak ismertetése során elhangzott, hogy a szórványgondozásban példát mutató református lelkészek munkáját elismerő Czelder Márton-díj a 19. század közepén a Kárpátokon túli (moldvai és havasalföldi) szórványmissziót megszervező, Sárospatakon tanult lelkész tanárról, misszionáriusról kapta a nevét. A szórványmunkában részt vállaló gondnokok, világiak munkáját értékelő Földes Károly-díjat a két világháború között a mérhetetlen szegénységben is építeni tudó, Mezőújlakon szolgáló lelkész tanítóról nevezték el, aki a szórványlét jajszavát megfogalmazta.
A dolgok érdekes egybeesése, hogy a Földes Károly- díjjal és -díszoklevéllel jutalmazott Bálint Árpád nyugalmazott magyargyerőmonostori tanító, népoktató, a Kalotaszegi Református Egyházmegye volt tanácsosa, majd főgondnoka 88 éve Parajdon született. A kalotaszegi településen, ahol életre szóló otthonra lelt, a vendéglátó parajdi lelkész-esperes, Kántor Csaba tanítója volt, akinek az édesapja Magyargyerőmonostor lelkészeként szolgált. Bálint Árpád életútját, küzdelmes népnevelő, közösségépítő tevékenységét, egyház- és magyarságszeretetét Kiss Tibor, az Erdélyi Református Egyházkerület külügyi tanácsosa méltatta. "Példamutató, hogy a fogyatkozó lélekszámú kalotaszegi falvakban a legnehezebb időben is hű maradt egyházához, népéhez", s bölcsessége, humora lelkesítő erő ma is – áll a díszoklevél szövegében, amit Vetési László olvasott fel.
Zöld György "a Mezőség közepén, Mezőköbölkúton és szórványaiban kezdte lelkészi szolgálatát, Földes Károly életáldozatának nyomában". Szolgálata egész ideje alatt hűséges maradt Földes Károly szelleméhez, s a pusztulónak hirdetett Mezőséghez, sohasem feledte el azt a népet..., ahonnan indult – ismertette a díszoklevél szövegét Vetési László.
Személyes élményeit felelevenítve Zöld György lelkipásztor tevékenységét dr. Juhász Tamás, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet nyugalmazott professzora méltatta. "...Akár Mezőköbölkúton, akár Rettegen, akár Székelyvajában szolgált, ...szeretete, másokat jóságra indító egyénisége az elhagyott mezőségi emberek számára pótolta azt, amit a nagypolitika elmulasztott" – hangzott el a laudációban, amely kiemelte azt a páratlan szeretetszolgálatot, amit lelkészként a köbölkútiakkal végzett. Juhász professzor méltatásához hadd tegyük hozzá, hogy lelkészértekezleti vezetőként sikerült felhívnia paptársainak figyelmét Mezőújlakra, Földes Károly egykori szolgálati helyére, ahol értekezletet szervezett, majd két alkalommal lelkészkollégáival együtt kalákát is. Ennek során felújították a gótikus ablakkeretekkel, reneszánsz ajtóval rendelkező templom födémszerkezetét, az idén szeptemberben pedig faboltozatot készítettek.
Bár szülőfaluja híveihez szeretett volna szólni, a gyülekezet hiányában a résztvevőkhöz intézte köszönő szavait Bálint Árpád, aki tanítódinasztia leszármazottjaként választotta a népnevelői hivatást. Amikor 1950-ben megérkezett Kalotaszegre, nagy meglepetéssel vette tudomásul, hogy Magyargyerőmonostort többségében románok lakják, ahol nyugdíjazásáig az osztatlan elemi osztályban tanított. Tevékenysége első napjaitól a "magyar identitásunk, anyanyelvünk, vallásunk, népszokásaink, gyönyörű kalotaszegi viseletünk" megőrzéséért való küzdelmet vállalta a Mócvidék közvetlen szomszédságában, s teszi ma is. Hogy jól végezte dolgát, az is bizonyítja, hogy 70 éves korában is visszahívták tanítani. A rendszerváltás után részt vett a kalotaszegi egyházmegye újraszervezésében, jövőké-pének kialakításában.
A mezőkövesdi származású Zöld György szerénységére jellemző, hogy magát utolsó helyre sorolva először Istennek, majd szüleinek mondott köszönetet, akiktől, a nehézségek ellenére, nem a gyűlöletet, hanem az elesettek iránti megértést tanulta, s ez a lelkület tette lehetővé, hogy szolgálni tudjon a szórványban. Majd társához szólt, aki zokszó nélkül követte a legmostohább körülmények közé is, ahol sem út, sem víz, sem gáz nem volt, de az esti ének-, imádság- és verstanítás az osztatlan iskolába járó gyermekeiknek soha nem maradt el. Köszönetet mondott köbölkúti híveinek, akik megmutatták számára a Mezőség szép arcát, amit nagyon kevesen látnak meg, s amit a szívében őriz ma is. Az említettek mellett a díj barátait is megilleti, akik traktoron utazva felkeresték, vállalták vele a közösséget, megkönnyítve a mezőségi szolgálat éveit.
A díjazottakat Dézsi Zoltán, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka saját versével köszöntötte.
Bodolai Gyöngyi

Nagy Ödön szórványlelkészre emlékeztek
A mezőfelei református templomban mutatták be azt a kötetet, amelyben Nagy Ödön egykori lelkész élete ismerhető meg. A könyv Kolozsváron jelent meg.
A vasárnapi ünnepi istentiszteleten Nt. Balla Zoltán lelkész, Nagy Ödön unokája hirdette az igét. Az eseményen jelen volt a néhai lelkész két lánya, unokák, dédunokák. A Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató című könyv nemrégiben jelent meg a kolozsvári Exit kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület közös gondozásában. A család által rendelkezésre bocsátott hagyatékot Keszeg Vilmos dolgozta fel, aki ezúttal fejezte ki örömét, hogy a kötetet elkészíthette és átnyújthatja az érdeklődőknek.
Nagy Ödön 1914-ben született Sajóudvarhelyen, de a család nemsokára Mezőpanitba költözött. Itt és a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, érettségi után gyalog járta be Erdélyt. 1932-ben a kolozsvári tudományegyetemre felvételizett, két év múlva református teológiai hallgató lett és aktív szerepet vállalt a missziói szolgálatban. 1939-től segédlelkész Kolozsváron, majd hamarosan szórványlelkészi munkába kezd, Kissármáson, Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőköbölkúton, Mezőménesen, Hariban, Ispánházán lelkész. Ezt követően közel egy évtizedet Mezőfelében, ugyanennyit Havadon szolgált. 42 évi munka után nyugdíjazták, Mezőfelében telepedett le, de a kissármásiak visszahívták, így még három évet dolgozott ott.
Néprajzkutatói munkáját már 1938-ban elkezdte, a most megjelent kötet első fejezetében nyolc ilyen jellegű tanulmányt találunk, többek között a felei református temetkezési szokásokról, az adventista gyülekezetről, a paniti juhászatról, a felei táplálkozásról, szőlészetről és seprűkötésről. A szórványosodás kutatása nyomán Nagy Ödön teológusokat, egyetemi hallgatókat irányított a mezőségi fogyatkozó közösségek gyermekei közé az anyanyelv ápolására, könyvtárakat alapított, szórványkátét írt. A második fejezet a szórványosodásról és asszimilációról szól. Mintegy ötszáz leírt prédikációjából találunk válogatást a harmadik fejezetben, míg a negyedik naplók, emlékiratok révén enged betekintést életébe, az ötödik pedig a megmaradt 150 leveléből ad válogatást. A kötet végén lelkésztársai visszaemlékezéseit találjuk Nagy Ödön heroikus munkájáról, a gyülekezetek megújításáról.
Nt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese szerint ez a kötet kihívást, feladatot tartalmaz arra nézve, hogy mit kell tennie egy lelkésznek a Mezőségen és Erdélyben. Nagy Ödön élete szorosan összekapcsolódott a marosi és mezőségi közösségek sorsával, és ezt készséggel vállalta is.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Nagy Ödön, a szórványlelkész és a néprajzkutató
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

IV. Ifjúsági Karaván Beszterce megyében
Újabb kulturális hetet szervezett a Beszterce-Naszód megyei ifjúsági szervezet, a Besztercei MADISZ az Ifjúsági Karaván által augusztus 9-15 között. Az immár negyedik alkalommal megszervezett karaván megállói közé tartozott ez alkalommal Mezőköbölkút, Tacs, Magyarborzás, Almásmálom, Várkudu, Szentmáté és Magyardécse.
Idén harmincöt fiatal indult útnak, akik a megye különböző településeiről érkeztek. A program fejlődése nyomon követhető a négy éve megszervezett eseményen, hiszen ha első alkalommal a nézőket néptánc, modern tánc és egy kis gitárest fogadta, most színdarab, néptánc, modern tánc, humorprodukció volt megtekinthető.
A mindennapi program négy órakor startolt, amikor főként a gyerekeket szólították meg a fiatalok, hiszen a Gyerekvilág program keretén belül különböző kézműves foglalkozásokat próbálhattak ki: arcfestés, quilling, gyöngyfűzés, rajzolás, színezés, cserépdíszkészítés, álarckészítés, katicabogárka, kőfestés, barátságkarkötő készítés. Ezt követte a kulturális program, elsőként a Csipet-csapat színjátszó kör lépett színpadra az Egyszer volt, hol nem volt, de most itt van című humoros összeállítással, amikor is bemutatták a Hupikék törpikék és a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki című mesetörténeteket. Ugyanakkor a jelenlévők megtekinthették a besztercei Vadrózsa néptánccsoport fellépését is.
Ezt követően modern táncokkal szórakoztatta a közönséget a Szelfie tánccsoport is, valamint a móka, a humor, a jókedv megtestesítői, a besztercei Mókaklub Mindenki másképp csinálja című humorprodukciója zárta a kulturális programot. A meglátogatott települések közül kettő egy meglepetéssel is fogadta a Besztercei MADISZ csapatát, hiszen Almásmálomban színpadra lépett az Almavirág néptánccsoport, valamint Szentmátéban a Kéknefelejts néptánccsoport egy kimagasló műsorral. A településeken minden este a Selena együttes hívta a helybélieket a táncparkettre élő, mulatós zenével, kivéve Magyardécsében, ahol egy fergeteges buli várta a fiatalokat Dj Picivel. A teljes programon való részvétel bérmentes volt.
A fiatalok ugyanakkor ízelítőt nyerhettek az általuk meglátogatott települések történelmi múltjából is. Magyardécsében Fekete János, helyi református lelkipásztor jó tanácsokkal is ellátta a fiatalokat útravalóul, amikor is így fogalmazott „ne sajnáltassuk magunkat, hogy szórványban élünk. Fogjunk össze és legyünk nagyon erősek.”
A program az Etnikumközi Hivatalának támogatásával zajlott le. A program célja az volt, hogy népszerűsítse a magyar kultúrát és szokásokat, olyan településeken, ahol ritkán adódik lehetőség kulturális műsorok megtekintésére.
„Annak csak örvendeni tudok, hogy van tenni akarás a megyei magyar fiatalokban. Ők a következő nemzedék, ők azok, akik továbbviszik a magyar értékeket, hagyományainkat, örökségünket és örvendek, hogy van bennük potenciál, van bennük akarat. Öröm velük együtt dolgozni, és természetesen bármikor bármilyen gonddal fordulhatnak az érdekvédelmi szervezethez, hiszen mi támogatjuk őket. Én csak gratulálni tudok nekik, és kívánok további sok sikert, hogy minden évben meglephessenek bennünket egy ilyen csodálatos műsorral” – fogalmazott Décsei Atilla, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezetének elnöke.
„Minden produkció a fiatalok átdolgozásával került színpadra. A színdarabnál megragadtunk a két mesetörténetből egy-egy jelenetet, kicsit átdolgoztuk és színpadra elevenítettük. Hasonlóképpen történt ez a modern táncokkal is, valamint a humorprodukció esetében is. Büszke vagyok a fiatalokra. Nagyon sok munka áll a háttérben, felbecsülhetetlen energiát fektettek bele ebbe a projektbe és nagyon jól esett az, amikor a helybéliek eljöttek ezt megtekinteni, megtapsolták őket, sőt a végén odamentek hozzájuk és megdicsérték. Nem is kell ennél több. Nagyon jó hetet tudhatunk a hátunk mögött, sok új barátság született, és természetesen bővült a Besztercei MADISZ tagsága is, aminek kimondottan örvendünk, hiszen felkeltettük több fiatal érdeklődését munkánk iránt. Köszönetet mondunk mindenkinek, akik segítettek, hogy sikeresen megvalósuljon ez a hét, a helybélieknek a munkáért, a szülőknek, hogy megbíztak bennünk és nem utolsó sorban támogatóinknak.” – nyilatkozta Zoltán-Sipos Tímea, a Besztercei MADISZ elnöke.
„Az ilyen és hasonló jellegű teljesítményekkel bebizonyíthatjuk, hogy sokszor tévesen ítélnek meg bennünket, fiatalokat. Amit a nézők láthattak a színpadon, az a mi munkánk. Januártól dolgozunk rajta. 2013-ban színjátszó kört alapítottunk, amelynek vannak állandó, de vannak új tagjai is. Ugyanakkor létrehoztuk a Szelfie tánccsoportot is, valamint a humorklubot is, melyet idéntől elneveztünk Mókaklubnak. Örvendünk, hogy ennyire pozitívan értékelték munkánkat, amely által bátorítást nyertünk, hogy igenis ezt nem szabad feladni és tovább kell csinálni.” – jelentette ki Barta Zsolt, a IV. Ifjúsági Karaván programfelelőse.
„A karaván nem csak ismerkedésre jó, hanem egy hét alatt megtanultunk osztozni, tisztelni egymást. A mindennapi fáradságot és az ide-oda rohanást felülmúlta egy kiváló csapat és az esti bálozgatás. Nagyon jól szórakoztunk és mindenkivel jó kapcsolatba kerültem. Néhány személlyel még szorosabb lett a kapcsolatom és ennek nagyon örülök. Nagyon nehéz egy hét után újra visszakerülni a csendbe és az otthonomba. Nagyon örültem, hogy részt vehettem és reménykedem jövőre is meg less szervezve.” – Köő Krisztina.
„Nekem nagyon tetszett a karaván, sok új embert ismertem meg, sok barátra tettem szert, sok újat tanultam egy het alatt és sikerült jobban kikapcsolódni is, habár nem volt könnyű. De a fáradság nem akadályozta meg a tevékenységeket és minden nap újabb vicces dolgok miatt tűnt el a fardság és egyre jobban szórakoztunk és nevettünk. A karaván segítségével sikerült eltávolítani a szégyenlősségemet és bátrabb lettem, többet kommunikálok és ami a lényeg, sok új dolgot tanultam, hogyan kell jobban összetartani és egymásért jóban-rosszban ott lenni. Nekem ez a hét örökre egy nagyon szép emlék marad.”- Kiss Melinda.
„Nagyon örülök, hogy részt vehettem a negyedik Ifjúsági Karavánon. Jó élmény volt számomra. Megismertem rengeteg új személyt, új barátokat szereztem. Jó volt a társaság, karaván társaim szuperek voltak. Igazán jó élmény volt egy héten át minden nap más és más faluban lenni és ott foglalkozni az ott élő gyerekekkel/fiatalokkal. Nekem nagyon tetszett és remélem jövőre is ott leszek.” – Balogh Zoltán.
Zoltán-Sipos Tímea
Erdély.ma

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)