"Máj. 19-én Sepsiszentgyörgyön tartotta évi közgyűlését az Erdélyi Ötvenhatosok Bajtársi Társasága. Az egyesület új elnököt választott, és döntött arról, hogy együttműködési kapcsolatra lép a magyarországi '56-os Szövetséggel. Koszorúkat helyeztek el a főtéri parkban a kommunizmus áldozatainak és meghurcoltjainak emlékére állított kopjafánál. A Társaság alelnöke, Puskás Attila és a hírhedt Szoboszlay-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Béla Ervin ferences szerzetes felidézte a múltat. A résztvevők ellátogattak a Székely Nemzeti Múzeumba, megnézték az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharcot felidéző korabeli fényképekből, dokumentumokból összeállított kiállítást. A magyarországi '56-os Szövetség képviseletében Sinkovics Gyula országos elnök, Schütter Tibor ügyvezető elnök és dr. Czeglédi József szóvivő, a politikai foglyok országos szövetsége (POFOSZ) debreceni szervezetének nevében Kondor Zoltán üdvözölte az erdélyieket, akiknek részéről több javaslat hangzott el arra vonatkozóan, hogy létre kell hozni az egész Kárpát-medencét átfogó ötvenhatos bajtársi társaságot. A közgyűlés a mezőfelei Kacsó Tibor leköszönő elnököt tiszteletbeli elnökké kiáltotta ki, helyébe Józsa Csaba bibarcfalvi születésű, Sepsiszentgyörgyön élő nyugalmazott tisztviselőt, volt ötvenhatos elítéltet bízta meg az elnöki teendőkkel. /(benkő): Ötvenhatosok találkozója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 21./ "

"Az 1956-os forradalom budapesti eseményeinek gyergyószentmiklósi résztvevője, az 1999-ben az 56-os Lovagrend Vitézévé avatott Salamon László, aki 1956 után börtönbüntetést szenvedett, idén október 13-án újabb kitüntetést vett át az 56-os Vitézi Lovagrendtől: a Nagykeresztet Csillaggal, ami Erdély főkapitányává avatja. A kitüntetést a lipótvárosi római katolikus templomban vette át az országos főkapitánytól azon az ünnepségen, amely újabb 28 erdélyi 56-os meghurcoltat avatott az 56-os Vitézi Lovagrend Vitézévé. Salamon László tudomása szerint eddig ő az egyetlen kitüntetett Erdélyből a Nagykereszt Csillaggal, és a vele járó törzskapitányi címmel, amelyekkel együtt felhatalmazást kapott a lovagrendtől, hogy vitézzé avassa Németh Zsoltot Székelyudvarhelyről, Kacsó Tibort Mezőfeléről, Lakatos Pált Alsórákosról, Bordás Attilát Székelyudvarehelyről és Lőrincz Károlyt Vargyasról. A kitüntetésnek kizárólag erkölcsi értéke van, anyagi adomány nem társul hozzá, tájékoztatott Salamon László, aki a forradalom október 21-én tartott gyergyószentmiklósi megemlékezésén megvonta a magyar szabadságharc eseményeinek mérlegét. A megemlékezés után a gyergyószentmiklósi temetőben, az 56-os áldozatok emlékművénél Páll Árpád polgármester, Dézsi Zoltán alprefektus, Pest megyei önkormányzat alpolgármestere és a történelmi egyházak képviselői is méltatták a forradalom üzenetét. /(gál): Salamon László, Erdély főkapitánya. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 2./"

A körülbelül 800 lakost számláló mezőségi falunak, Mezőszabédnak nem kedvez, hogy Mezőfele községhez tartozik. A főúttól való távolsága miatt az elszigetelt, elhanyagolt települések életét éli. Az ingázó felnőtt és főként az iskolás gyermekek számára nagy gondot jelent, hogy ki kell gyalogolniuk a főútig, ahol a Mezőség irányából érkező autóbuszok nem biztos, hogy felveszik az út szélén várakozó szabédiakat. Az elszigeteltség nem ijeszti meg a betelepülőket, jobbára romák jönnek. A szegényes óvodába 34 gyermek jár. A legszegényebbeknek ilyenkor, télidőben, még a ruha és cipő is gondot jelent. Az iskola sikeresen pályázott az Illyés Alapítványnál, s tévé- és videokészülékkel, valamint számítógéppel gazdagodott. Az unitárius többségű faluban 60-ra tehető a reformátusok száma, akik jelenleg ideiglenesen egy raktárban tartják az istentiszteletet, mivel az ősszel beomlott a dombra épített templom. A jövőben újjáépítik a templomot. Az unitárius lelkész, Jenei Sándor Levente és felesége a fiatalokkal való foglalkozásra összpontosít. Vásároltak egy számítógépet, amellyel a fiatalok az internet révén bejárhatják a világot, angol nyelvtanfolyamot is szerveznek, s Szabédi betyárok néven indult tánccsoport. A Szabédi Napokat megszervezik az idén is. /Bodolai Gyöngyi: Ahova még a busz se jár. Mezőszabéd, a jobb sorsra érdemes falu. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 4./

"Maros megyében tíz falu lehetőségeit térképezte fel az EMKE /Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület/. A falvak természeti adottságaira, kirándulási lehetőségekre, történelmi örökségeire is tekintettel voltak. Így például Szentdemeteren, Bözödön, Mezőfelében, Kibéden, Nyárádszentimrén, Pókában, Holtmaroson, Magyarón, Görgényüvegcsűrön és Sárpatakon mérték fel a helyi adottságokat . Ezekben a falvakban és környékén számos olyan család él, akik már berendezkedtek vagy igyekeznek berendezkedni a vendégfogadásra. Az EMKE az iskolai történelemórák kiegészítése céljából e tevékenységekbe a középiskolákat is bevonná. Kis Zoltán hangsúlyozta, az EMKE azt szeretné elérni, ha a romba dőlt kastélyok, romos templomok, vármaradványok nem csupán a turistákat vonzanák, hanem a befektetők érdeklődését is felkeltenék, akik elhanyagolt örökségeink megmentésére hajlandók volnának anyagiakat áldozni. /Antal Erika: Fejleszteni a kultúrturizmust. = Krónika (Kolozsvár), júl. 13./"

"Jún. 21-én Sáromberkén tartották a Maros-Mezőségi Egyházmegye református kórusainak Teleki Sámuel nevével fémjelzett találkozóját. A vendégeket Szász Zoltán maros-mezőségi esperes üdvözölte, később pedig felavatta az újjáéledt sáromberki kórus zászlaját. Közjátékként Nemes Ildikó tanárnő megszólaltatta az ez év májusában felújított nyolc regiszteres orgonát. A bensőséges hangverseny során fellépett a marosvásárhelyi Szabadság utcai gyülekezet Hozsánna kórusa, a mezőfelei dalosok, a marosvásárhelyi Szabadi úti gyülekezet Egyetértés és Szeretet kórusa, a székelykakasdi gyülekezeti dalkar, a sáromberki megújult vegyes kar, a marosvásárhelyi felsővárosi gyülekezet Choral vegyes kara és a marosvásárhelyi kistemplomi gyülekezet Evangélium vegyes kara. /Bölöni Domokos: Kórustalálkozó Sáromberkén. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./"

"Okt. 3-án Mezőfelében eltemették Kacsó Tibort, az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság örökös tiszteletbeli elnökét, a Magyarok Világszövetségének erdélyi küldöttét. Varga László marosvásárhelyi ny. lelkész búcsúztatta egykori rabtársát. A sírnál Tófalvi Zoltán mondott búcsúbeszédet. A Magyarok Világszövetségét Patrubány Miklós elnök és András Imre elnökségi tag képviselték. Az MVSZ elnöke megköszönte Kacsó Tibor szolgálatát. Ha ma az MVSZ eljutott az 56-os magyar forradalom értékeihez, az Kacsó Tibornak is köszönhető - mondta az elnök, majd e szavakkal búcsúzott: "Fájlalom, Tibor bátyám, hogy most mentél el, amikor székely népünk az önrendelkezéséért vívja harcát, és amikor magyar nemzetünk a kettős állampolgárság megteremtésével próbálja visszaszerezni elrabolt méltóságát. De tudjuk, harcunkban mindvégig velünk leszel. Nevedet felírjuk azon magyar emberek neve mellé, akikről a magyar nemzet soha sem feledkezhet meg." /MVSZ Sajtószolgálat: Eltemették Kacsó Tibort. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 7./ "

"Kacsó Tibort /Mezőfele, 1931. febr. 7. - Mezőfele, 2003. okt. 1./ koholt vádak alapján 25 év kényszermunkára ítélték. A rendszerváltozás után a részben visszakapott családi birtokon gazdálkodott élete végéig. Az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága elnökévé választották, később a társaság örökös tiszteletbeli elnöke lett. Ő képviselte az erdélyi 56-osokat a Magyarok Világszövetségében. Halála előtt készült vele a beszélgetés. 1959. jún. 6-án letartóztatták Csíkszeredában, fegyveres szervezkedést akartak rá bizonyítani. Addig verték, amíg végül aláírta a jegyzőkönyvet - benne a fegyveres szervezkedés vádját is. Az ügyész halálbüntetést kért. A börtönben tudta meg, hogy 25 év kényszermunkára ítélték. Raboskodott Szamosújváron, később Peripraván és Grinden. Pokoli hely volt. Csatornát ástunk, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Hajszolták őket, szusszanni sem volt idejük. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem! Peripraván olyan emberekkel volt együtt, mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál. Később Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. /November 4. után lettünk ötvenhatosok. Beszélgetés Kacsó Tiborral, az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társasága örökös tiszteletbeli elnökével. = Krónika (Kolozsvár), okt. 25./"

"A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros megyei szervezete Marosvásárhelyen levő oktatási központjában dec. 20-án állandó jellegű nép- és iparművészeti kiállítást nyitottak. A bemutatóteremben az RMGE-tagok által - sásból, fából, háncsból, fűzfavesszőből - készített tárgyak kaptak helyet. A sáromberki gazdakör fonott kerti bútorokat, a mezőfeleiek gyékényből készült haszon- és dísztárgyakat, kalotaszegi varrottasokat állítottak ki. Megtekinthetők továbbá a szovátai László János és fia által készített fafaragások, címerek is. /(kilyén): Sásból, háncsból, fűzfavesszőből... = Népújság (Marosvásárhely), dec. 31./"

A különbözőségek varázsa címmel tartottak egyhetes bemutatót a romániai nemzetiségek a kormány és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala rendezésében, a megnyitót Markó Attila államtitkár tartotta. A rendezvényt a FUEN kongresszusára időzítették, hogy a kisebbségvédelmi kongresszuson részvevők láthassák román kormány kisebbségekkel kapcsolatos politikáját. A folklórrendezvényre a gyergyóalfalvi Domokos Pál Péter Népi Együttes kapott meghívást. A meghívott népművészek között volt Nagy Margit a Maros megyei Nagykendről, aki természetes anyagokból készült virágkompozícióit állította ki. Az immár veterán meghívott Páll Ágoston korondi keramikus mellett megjelent fia, Páll Árpád is. Péter Julianna, gyergyókilyénfalvi népi alkotó a kiállításon élőben mutatja be a gyöngyfűzést. A mezőfelei Pápai házaspár nádból font tárgyaival aratott sikert. A gyergyóalfalvi népművészeket Kanadába hívják, ahol magyar találkozót akarnak szervezni. /Béres Katalin: A romániai nemzeti kisebbségek újabb seregszemléje. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

Elhunyt Bandi Dezső /Magyarsáros, 1919. okt. 7. – Békéscsaba, 2005. jún. 23./ képzőművész, népművelő, művészeti író, aki 1957 és 2004 között több ezer népi alkotó munkáját serkentette, irányította. 1963-ban a Magyar Autonóm Tartományban 170 népi alkotási kört vezetett, a hagyományos szövés, fonás, kötés és varrástechnikákat tanította, neki köszönhető a mezőfelei gyékényszövés, a kendi szedettes és más helyi hagyomány felélesztése. Új alapokra helyezte az öntevékeny műkedvelő-alkotó mozgalmakat. Szobrászként indult, a budapesti képzőművészeti főiskola végzettje volt. Az abásfalvi és a ravai háborús emlékművek az első jelentős alkotásai, még 1943-44-ben. Később művészi kerámiával foglalkozott, majd saját művészi karrierjéről lemondott, hogy a pusztulóban lévő erdélyi magyar népművészet továbbélését segítse. Világhírűvé váltak az irányításával készített szalma- és rongyszőnyegek is. Számos cikket, monografikus igényű összeállítást közölt egy-egy község népi kultúrájáról. A népi faragások motívumfejlődése, szimbolikájának alakulása és formavilága egyaránt foglalkoztatta. Évente faragótáborba vitte Marosvásárhely tehetséges gyermekeit. 80. születésnapja alkalmából Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnökének aranyérmével tüntette ki életműve elismeréseképpen. 2004-ben költözött kisebbik lányához Békéscsabára, ahol 2005. június 23-án reggel váratlanul elhunyt. /Elhunyt Bandi Dezső. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./

A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

Kacsó Tibor (1931-2003) az Erdélyi 56-osok Bajtársi Társaságának előbb elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. A forradalom után 25 év kényszermunkára ítélte a hatalom. A rendszerváltozás után ő képviselte az erdélyi ötvenhatosokat a Magyarok Világszövetségében. Három éve, október 3-án kísérték ki a mezőfelei családi sírkertbe. Több helyen dolgozott, Csíksomlyón, a volt katolikus iskolában volt nevelő. Nem sokkal azelőtt vitték el a ferenceseket, a barátokat. Volt egy kereszt az iskola dísztermében, jöttek, hogy azt el kell tüntetni. Nem lesz az jó, mert műemlék, nem szabad hozzányúlni – mondta erre Kacsó Tibor. Kitalálta, hogy készítenek egy ládát, azzal leborítják, a ládát meg vörös papírral vonják be s ráírnak egy-két Sztálin idézetet. Így is tettek. Később ezt a láda-ügyet is a nyakába varrták. Azután volt egy összetűzése a tanfelügyelőkkel egy Luca-kép miatt: leesett a falról a rendezkedés közben, s nem tették vissza azonnal a többi pártvezér közé. Ezért kitették állásásból. Hányódott munkanélküliként. Végül szolgának alkalmazták a György-Pál villába. Kosztért, lakásért nevelősködött is másodállásban. Később a csíkszeredai gazdasági iskolában lett tanár. Sztálin halálakor szabadult az édesapja, akit kulákként elvittek, de akkor már nem volt hova hazamenni. Elvették mindenüket. Négy évig törvénytelenül élt Csíkban, nem tudott bejelentkezni. És jött 1956. október 23-a. „Az erdélyi ötvenhatosok tulajdonképpen november negyedike után lettek ötvenhatosok. Ezt nem szabad elsimlizni! Akkor voltunk magyarok, amikor már semmilyen előnyt nem várhattunk a forradalomtól” – mondta Kacsó Tibor. 1959. június 6-án letartóztatták. Egy Kiss Lajos nevű tiszt és Bartus Károly ezredes vallatták. Először fegyveres szervezkedést akartak rábizonyítani. Hiába tagadta a vádat, addig verték, amíg aláírta a jegyzőkönyvet. Fenyegették, nehogy visszavonja a tárgyaláson a jegyzőkönyvben leírtakat. Ő azonban visszavonta a »vallomást«. Ennek ellenére az ügyész halálbüntetést kért. A hivatalból kinevezett védőügyvédje vele, mint elsőrendű vádlottal, nem is beszélt. Végül 25 év kényszermunkára ítélték. Elvitték Peripravára, azután Grindre. Csatornát ástak, gátat építettek, de a legborzasztóbb a nádirtás volt. Az őrök kapanyéllel, derékszíjjal verték őket. Az 1960-as volt a legborzalmasabb év. Volt egy részeges, vad parancsnoka a lágernek. Ez mindent elkövetett, hogy megtörje a rabokat, még ha belehalnak is. 1964-ben jött a közkegyelmi dekrétum. Nem amnesztia, közkegyelem. Kacsó Tibor leült a huszonötből több mint öt évet. 1964. július 31-én érkezett haza. Peripraván olyan emberekkel volt együtt mint Veress Sándor, Lay György, Varró János, Mózes Árpád, Páll László, Jamandi Emil, Fülöp Dénes, Erdős János, Fodor Pál... Aztán a Veress Sándorral való barátságából jött létre az 56-os Társaság. Sokan vannak, akik kinevezik magukat ilyen-olyan forradalmároknak, ötvenhatosoknak, közben meg... „Az idő rostál, meg a történelem, nem az ember” – mondta Kacsó Tibor. /Bakó Zoltán: Erdélyi ötvenhatosok. A történelem rostál, nem az ember. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

Hajlik a nád? nevet viselte a második Székely Mezőségi Hagyományőrző Folklórtalálkozó, a székely mezőségi táncosok seregszemléje, mely Mezőfele sportpályáján zajlott. Július 21-én a kánikulában tíz falu táncosai, énekesei, zenészei mutatták be, milyen színvonalon őrzik zenei és mozgásbeli anyanyelvünk értékeit. A 70-es években a községben Veress Ilona magyartanárnő vezetésével megszületett néptánc- és népi gyermekjáték-mozgalom viselte ezt a nevet, mert Mezőfelében sokan ma is nádnak, lapos nádnak mondják a gyékényt. A mostani találkozó szervezői a Pro Regio Egyesület, a Mezőcsávási Polgármesteri Hivatal, a községek helyhatóságai valamint a helybeli Mezőfeléért Egyesület. Nem falunként kell megvívni a fennmaradás nehéz küzdelmét, hanem közösen egy összekovácsolódott térségben, s ezt szolgálják ezek a találkozók is, amelyek az ismerkedés, a barátkozás mellett a hagyományőrzés történelmi felelősségére figyelmeztetnek – mondotta nyitóbeszédében Brassai Zsombor, a Pro Regio Egyesület elnöke. /(bodolai): A tánc olyan, mint a fű. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 23./

„Nekünk újból és újból azt a kérdést kell feltennünk, mire jó a széthúzás, mire jó a megosztottság – mondta Markó Béla, az RMDSZ elnöke múlt heti kampányútjának mezőfelei csúcsrendezvényén. Mezősámsondon az Európa-hírű citerazenekar fogadta az RMDSZ jelöltjeit. /Lokodi Imre: Érdekünk az egység. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 17./

Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk, írta Dr. Ábrám Zoltán. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük van a cikkíró nagyapja, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű. 1959. november 3-án az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központban, Nagybányán a Szekuritátén kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról. Az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bujdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeret-furdalás miatt visszavonta addigi vallomását. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott. A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bujdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Az ártatlanul elítélt érendrédiek Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza. A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, az emléküket idéző márványtábla tíz évvel ezelőtti leleplezésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. /Dr. Ábrám Zoltán: Az érendrédi politikai elítéltek emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./

A mai gyermekek egyre kevesebbet játszanak, a hajdani csoportos játékok pedig, ha nem lenne az óvoda, talán feledésbe merülnének. Ezért jó, hogy H. Szabó Gyula igazgató kezdeményezésére a Kriterion újra kiadta Veress Péter Ilona nyugalmazott magyar szakos tanárnő Mezőcsávási gyermekfolklór című könyvét. A kötet négy falu, Mezőcsávás, Mezőfele, Mezőménes és Galambod rendkívül gazdag gyermekfolklórját mutatja be, énekes-táncos, szórakoztató játékok, mondókák, kiszámolók, nyelvgyakorlatok, csúfolók, hangutánzók stb. 1559 szövegváltozatán át. Az anyagot Veress tanárnő húsz éven keresztül mintegy 300 tanítványa segítségével gyűjtötte. Ebből sokat régen elfeledtek volna, ha egy lelkes pedagógus nem vállalkozik a megörökítésükre. A tanárnő Kolozsváron végezte az egyetemet. A gyűjtés során felkereste az idős embereket, akik először nehezen beszéltek a régi gyermekjátékokról. /Bodolai Gyöngyi: Játékból szőtt élet. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./

Korábbi új könyvről
Ritkaságszámba menő könyvkiadói eseményre figyelhetünk fel: hét év múltán második kiadásban ad közre a Kriterion Könyvkiadó – a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány támogatásával – egy folklórgyűjteményt. Ráadásul olyat, amelynek tető alá hozója, azaz a gyűjtés kezdeményezője és irányítója, szervezője, valamint a gyűjtött anyag sajtó alá rendezője nem olyan személy, akinek megélhetési forrása, fizetett kötelességbeli munkája a néprajzkutatás. A szóban forgó mű, a Mezőcsávási gyermekfolklór szerzője, Veress Péter Ilona – a magyar nyelv és irodalom tanára – ugyanis "csak" nemes kedvtelésből, a nemzeti műveltségünk szerves részét képező népi hagyományok iránti érdeklődésétől, ápolásuk és megmentésük szándékától vezérelve gyűjtötte és gyűjtette össze 1963–1983 között – ha jól számoltam – 292 tanulójával négy falu, a községközpont, Mezőcsávás s a hozzá tartozó Mezőfele, Mezőménes és Galambod 272 adatközlőjétől az itt közölt 1562 szöveget, illetve szövegváltozatot: sokféle s változatos funkciójú és tárgyú mondókát, játékcselekményt és játékszert. Nyomban tegyük is hozzá: a nemes kedvtelés – miként a felhasznált irodalom tiszteletet keltő jegyzéke is bizonyítja – kellő felkészültséggel párosult, aminek köszönhetően a céhbeliek, kutatók és tudósok elvárásainak is eleget tesz a szerző. Megérdemelten írt az első kiadáshoz ez újabban is olvasható, nagy elismeréssel adózó ajánlást a kiemelkedően neves folklórkutató, Faragó József.
Veress Péter Ilona a szöveghitelességet tiszteletben tartva nem javítja ki a mondókák, dalocskák helyenkénti ritmusdöccenőit, nem csendíti össze a rímtelen sorokat, változatlanul hagyja a nyilvánvaló szövegtorzulásokat. Gondosan ügyel arra, hogy evidens legyen az olvasó számára a szövegek és játékok funkciója vagy funkciói, megnyilvánulásuk helyszíne(i), időpontja, hogy milyen nemű és korú gyermekek körében ismertek, vagy csupán az idős korosztály emlékezetében élnek-e. A funkcionalitást illetően ide kívánkozó példa: a Csáváson lejegyzett 422-es számú állatmondóka és az 1277-es számú kiolvasó lényegében azonos, akár felcserélhető szövege, valamint azok a névcsúfolók, amelyekben ugyanazon alapszövegben csupán a keresztnév változik, mert változhat.
A szerző nagyon jól tudja, hogy szöveg, dallam, mozgás (tánc, helyváltoztatás) sok esetben szorosan összefonódik. Ennek a szinkretizmusnak az érvényre juttatása érdekében Nagy Sarolta lejegyzésében és Bibó Lajos kottarajzaival dallamokat is közöl a mondóka- és játékszövegekhez; Sajgó Boros Ilona rajzaival illusztrálja a játékszereket, illetve a felállásokat és térbeli változásokat, s ezeket egészítik ki H. Szabó Gyula, Marx József, Szántó Mihály és Tamas Victor fényképei.
Mindezeknek folytán a jelen kiadványt megbízható forrásként haszonnal forgathatják a szakmabeliek, különböző tudományágak művelői éppúgy, mint a gyermekek nevelésével foglalkozó azon személyek, akik tudatában vannak mind a játékok, mind a hagyományok fontosságának. Azt is el tudom képzelni, hogy a nagyszülők vagy egyszerűen csak az időskorúak akár a nosztalgiázás kedvéért is szívesen veszik kezükbe. E sorok írója a kötet figyelmes átolvasásának köszönhetően egy aprócska adattal tudja gazdagítani a Petőfi- folklorizáció irodalmát: a "Höcögtetők, lovagoltatók" között olvasható 236., Csáváson lejegyzett "Gyí, te fakó, gyí, te szürke" kezdetű négysoros versike szó szerint azonos a költő 1847 augusztusában írt A vándorlegény című versének 6. szakaszával, csupán néhány írásjelben különbözik attól.
Büszkék lehetnek az említett falvak vezetői és lakói, az egykori adatközlők és gyűjtők, büszke lehet a mezőcsávási iskola erre a gazdag, tartalmas, értékes gyűjteményre.
Mitruly Miklós. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Az érendrédi politikai elítéltek emlékére
Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk. Hosszú évtizedek megfélemlítése, kényszerű hallgatása után eljött az emlékezés ideje; az egykori meghurcoltak, hozzátartozóik nem felejthetik el az igazságtalan szenvedéseket. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük nagyapám, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű.
A közvélemény keveset tud a nyolc érendrédi férfi esetéről, mivel a szerencse folytán végül összesen "csak" 51 év börtönbüntetésre ítélték őket.
1959. november 3-án éjjel az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központ, Nagybánya szekuritátéján kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról.
Az összeállított perirat alapján államellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bújdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Két különbséggel: az érmihályfalviakat a fegyveres felkelés szervezése mellett öttagú "ellenkormány" létrehozásával is vádolták, az ítéletet pedig zárt tárgyaláson hozták meg.
Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeretfurdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg 872-es számú ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bújdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Kiegészítő büntetésként a vádlottakat teljes vagyonelkobzásra ítélték.
Ezután az ártatlanul elítélt érendrédiek – sokadmagukkal együtt – Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza.
A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján emlékük felidézésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. A megbocsátás ideje eljött ugyan, de felejteni sohasem szabad.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Száz éve született Nagy Ödön néprajzi gyűjtő
A változó politikai körülmények között válságba került szórványközösségek megmaradásáért a lelkészek fontos szerepet vállaltak. Nagy Ödön református lelkész Sajóudvarhelyen született (akkor Szamos, ma Beszterce-Naszód megye) 1914. május 31-én. A középiskolát Marosvásárhelyen végezte a Református Kollégiumban, ahova 1925 őszén került. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán, magyar–latin–szociológia szakon, majd két év után a Református Teológián folytatta. 1937-ben szerzett oklevelet.
Kutatási területe az egyházi ünnepekhez fűződő népszokások, falusi hagyományok gyűjtése.
A változó politikai körülmények között válságba került szórványközösségek megmaradásáért a lelkészek fontos szerepet vállaltak. Nagy Ödön is szórványlelkész volt. 1995. szeptember 1-jén hunyt el Mezőfelén.
TATAI ORSOLYA
diaszporaalapitvany.ro/
Földes Károly missziós diákjaként, tanítványaként Erdélyben ő írt elsőként számottevő tanulmányt, elemzést a HITEL-ben a szórványkérdésről. Szórványnaplója, a tavaszi néphagyományokról szóló néprajzi gyűjteménye, több kéziratban maradt írása is kiadásra vár.
1990-ben, a nagy lelkesedések, hitek és remények idején mondta: „A szórványmunka utolsó percig helytállás egy süllyedő hajón! Örvendek, hogy te még ilyen optimista vagy: Hajdanán mi is ilyenek voltunk. De vésd eszedbe amit most mondok: meg kell tennünk mindent, de nincs megoldás. Ezek a szórványok mind el fognak tűnni, ez az asszimiláció törvénye.” Szabadság (Kolozsvár)

100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Nagy Ödön szórványlelkészre emlékeztek
A mezőfelei református templomban mutatták be azt a kötetet, amelyben Nagy Ödön egykori lelkész élete ismerhető meg. A könyv Kolozsváron jelent meg.
A vasárnapi ünnepi istentiszteleten Nt. Balla Zoltán lelkész, Nagy Ödön unokája hirdette az igét. Az eseményen jelen volt a néhai lelkész két lánya, unokák, dédunokák. A Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató című könyv nemrégiben jelent meg a kolozsvári Exit kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület közös gondozásában. A család által rendelkezésre bocsátott hagyatékot Keszeg Vilmos dolgozta fel, aki ezúttal fejezte ki örömét, hogy a kötetet elkészíthette és átnyújthatja az érdeklődőknek.
Nagy Ödön 1914-ben született Sajóudvarhelyen, de a család nemsokára Mezőpanitba költözött. Itt és a marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, érettségi után gyalog járta be Erdélyt. 1932-ben a kolozsvári tudományegyetemre felvételizett, két év múlva református teológiai hallgató lett és aktív szerepet vállalt a missziói szolgálatban. 1939-től segédlelkész Kolozsváron, majd hamarosan szórványlelkészi munkába kezd, Kissármáson, Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőköbölkúton, Mezőménesen, Hariban, Ispánházán lelkész. Ezt követően közel egy évtizedet Mezőfelében, ugyanennyit Havadon szolgált. 42 évi munka után nyugdíjazták, Mezőfelében telepedett le, de a kissármásiak visszahívták, így még három évet dolgozott ott.
Néprajzkutatói munkáját már 1938-ban elkezdte, a most megjelent kötet első fejezetében nyolc ilyen jellegű tanulmányt találunk, többek között a felei református temetkezési szokásokról, az adventista gyülekezetről, a paniti juhászatról, a felei táplálkozásról, szőlészetről és seprűkötésről. A szórványosodás kutatása nyomán Nagy Ödön teológusokat, egyetemi hallgatókat irányított a mezőségi fogyatkozó közösségek gyermekei közé az anyanyelv ápolására, könyvtárakat alapított, szórványkátét írt. A második fejezet a szórványosodásról és asszimilációról szól. Mintegy ötszáz leírt prédikációjából találunk válogatást a harmadik fejezetben, míg a negyedik naplók, emlékiratok révén enged betekintést életébe, az ötödik pedig a megmaradt 150 leveléből ad válogatást. A kötet végén lelkésztársai visszaemlékezéseit találjuk Nagy Ödön heroikus munkájáról, a gyülekezetek megújításáról.
Nt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese szerint ez a kötet kihívást, feladatot tartalmaz arra nézve, hogy mit kell tennie egy lelkésznek a Mezőségen és Erdélyben. Nagy Ödön élete szorosan összekapcsolódott a marosi és mezőségi közösségek sorsával, és ezt készséggel vállalta is.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Nagy Ödön, a szórványlelkész és a néprajzkutató
Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen. Mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel abban a szép kivitelezésű könyvben is – Nagy Ödön – szórványlelkész és néprajzkutató –, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak. A dr. Keszeg Vilmos egyetemi tanár szerkesztésében, az Exit Kiadó és az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában megjelent kötetet a mezőfelei református templomban – a szerző 1958-67 közötti szolgálatának színhelyén – június 28-án, a felei napok keretében mutatták be.
Nagy Ödön, aki 101 éve született és húsz éve kísérték ki a mezőfelei temetőbe, nagyon büszke lett volna, ha unokáját, Ballai Zoltán református lelkészt, a kolozsvári Apafi Mihály Református Kollégium igazgatóját, az Erdélyi Református Egyházkerület gazdasági tanácsosát szószéki szolgálat közben látta volna. "Nem igazságtalan az Isten, bár hétköznapi emberként gyakran döngetjük a mennyek kapuját ezzel a gondolattal, ha el vagyunk keseredve" – hangzott el a prédikációban, amely azzal a gondolattal zárult, hogy hit, türelem és szeretet által mindenki elnyeri azt, ami neki jár. Csupán azzal a gondolattal egészíthetnénk ki a hallottakat, hogy a Mezőség leghűségesebb szórványlelkésze még életében megérdemelte volna, hogy a munkásságát átfogó kötet megjelenjen. De szép, tanulságos most is a könyv, és példaértékű, ahogy lánya, Ballai Ágnes biztatására összefogott a család. A rengeteg kéziratos anyagból szerettek volna minél többet a könyv borítója közé zsúfolni, s a szerkesztő Keszeg Vilmos professzor győzte meg őket arról, hogy a kötet az életmű kereszetmetszete kell legyen – osztotta meg gondolatait az Idea és a Glória Nyomdát vezető Nagy Péter, a másik unoka, aki köszönetet mondott testvérének, Szenkovics Enikőnek a korrektúráért.
A szerző életét a szerkesztő Keszeg Vilmos ismertette. Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német "vándormadarak" mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben "lázasan, szorgalmasan" készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain.
1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.
A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társa-dalomnéprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott.
A második fejezetben a 30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: "...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk".
Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a "szórványkáté", amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.
A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz.
A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa.
Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják.
A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a "tisztelgő visszaemlékezése" és gazdag képanyag zárja.
Ennek a rendkívül érdekes és tanulságos dokumentumkötetnek ott van a helye minden lelkész és a szórvánnyal foglalkozó szakember könyvtárában, a mezőpanitiak és a mezőfeleiek érdekes adatokkal gazdagodhatnak lapjairól.
Befejezésül a szerkesztő, Keszeg professzor szavait idézem, aki azt reméli, hogy a kötet életre kelti, megerősíti annak a Nagy Ödönnek az emlékét, akik közel fél évszázadon keresztül "...híveinek a Biblia és a zsoltárok erősítő szavait közvetítette, aki a 20. század történéseire elkötelezetten válaszolt, aki aktív jelenlétével tudatosan alakította a romániai magyar és a gyülekezeti életet".
A kötetet a bemutatót követően sokan megvásárolták, majd a néhai lelkész népes családja és a jelen levő lelkészek megkoszorúzták Nagy Ödön sírját a mezőfelei temetőben.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szép termekben kevés gyermek
A csávási diákokat felszippantja a város
Két éve világbanki támogatásból kívül-belül újjászületett a mezőcsávási iskola, a legtöbb helybéli szülő mégis továbbra is a városban taníttatja gyermekét. Vásárhely közel van, az ottani népszerűbb tanintézetek pedig felszippantják a diákokat – mondta Bordeanu Minerva igazgató. Az intézményvezetőtől megtudtuk, hogy két autóbusznyi, azaz 60 gyermek ingázik a községből a városba. Mezőcsáváson a magyar tagozaton összesen 127 gyermek tanul. A községközpontban idén hét magyar tagozatos gyermek kezdte az előkészítőt, ők a hat negyedikessel tanulnak együtt. A 16 elsősnek külön osztálya van, a nyolc másodikos ugyanennyi h a rma d i k o s s a l osztozik termen és pedagóguson. Az ötödikesek 25-en, a hatodikosok 23- an, a hetedikesek 20-an, a nyolcadikosok 13-an vannak. Szabédon 82 magyar tagozatos diák tanul, az előkészítő az első és a negyedik osztállyal, a második a harmadik osztállyal, az ötödik a hatodikkal, a hetedik a nyolcadikkal összevonva működik. Kölpényben, Mezőfelében és Galambodon csak alsó tagozat van, mindhá- rom faluban előkészítőtől negyedikig egy-egy osztállyal. Felében egy adventista magániskola is van, több magyar szülő oda járatja a gyerekét. Az igazgatónőtől azt is megtudtuk, hogy a tanárok 90 százaléka Vásárhelyről ingázik. Mivel a községbeli tanintézetekben sok az otthoni támogatást nélkülöző, nehéz sorsú gyerek, nagy szükség lenne egy segédtanítóra, a diáklétszám alapján meghatározott állások száma miatt azonban erre nincs lehetőség. A nehézségek ellenére azonban a csávási pedagógusok mindent megtesznek tanítványaik fejlődése érdekében. Ebben az időszakban a felső tagozatosok éppen a közös karácsonyi műsorra készülnek – tette hozzá az intézményvezető.
Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely)

Lelkekbe írt élet
Emlékszobát avattak Disznajón
A Felső-Maros menti falu néprajzát, helytörténeti adatait és a Csősz házaspár munkássága idején virágzó visszhangos művelődési életét tükröző dokumentumokkal Csősz Ferenc tanítónak állít emléket felesége, Csősz Irma. A hónapok óta tartó előkészületekben a polgármesteri hivatal és a nőszervezet nyújtott segítséget, hogy a falu népével közös sok évtizedes munkájuk tárgyi nyomai is fennmaradjanak.
Az ünnepségre összesereglett elöljárók, nőszervezeti tagok, tanítványok, volt kollégák, jelenlegi pedagógusok, rokonok, ismerősök, falubeli érdeklődők főhajtással adóztak a hajdani népnevelő tanító emlékének a disznajói temetőben. Ezt követően a művelődési otthonban bemutatott gazdag műsorral idézték fel Csősz Ferenc emlékét, aki feleségével együtt énekre, táncra, szereplésre bírta a falu lakóit, elismerésre méltó oktatói, nevelői, az önazonosság megőrzésére irányuló és a színvonalas szórakozást meggyökereztető tevékenységük által.
A Nagy Enikő, a marosvécsi iskola aligazgatója által vezetett ünnepségen elhangzott, hogy a Csősz házaspár egyik tagja sem volt helybeli születésű, mégis hamar megnyerték a disznajóiak bizalmát, és „úgy tudtak élni, célokat kitűzni, hagyományt őrizni, kultúrát életben tartani, a megmaradásért minden erejükből munkálkodni, és harcolni is, ha kellett”, ahogy kevesen – hangzott el Vita Melinda, Zsigmond Edit és Dali Enikő visszatekintőjében. A falu történetét levéltárakban kutatták fel, népdalkincsét házról házra járva gyűjtötték össze, a kezükre bízott kis- és nagyobb diákokat az oktatómunka mellett fegyelemre, rendre, kitartásra és a szülőföld, a szülőhely iránti szeretetre, illemre nevelték.
1975-ben érkeztek a faluba, miután első állomáshelyükön, Mezőfelében is belefogtak már a népnevelésbe, amit Iszlón folytattak, ahol iskolát építettek, de tevékenységük a Disznajón töltött évek alatt bontakozott ki a legteljesebben. Tovább éltették a hagyományos Nagy-éneket, úgy adva elő a több mint ötvenszakaszos Móti-lassút, mint sehol máshol Erdélyben. Új viseletet terveztek a disznajóiaknak, ami a szövés, varrás és a jellegzetes helybeli keresztszemes hímzés eredménye. 1982-ben a marosvásárhelyi Kultúrpalotában ebben a viseletben énekelt a 120 disznajói gyermek, akárcsak Csősz Ferenc karmester, akit másnap a pionírtanácshoz hívattak, és ingyen csináltattak neki pionírparancsnoki egyenruhát, hogy máskor abban vezényeljen.
A hőskorszakban műsoraikat csak a megyei pártbizottság engedélyével mutathatták be. A Kodály Zoltán 100. születésnapjára betanult Háry János daljáték, a szigorú feltételek ellenére – a szöveg lefordítása román nyelvre, a huszárok számának egyre való csökkentése – 25 előadást ért meg négy év alatt. A daljátékot a háromszéki Rétyen, Csősz Ferenc szülőfalujában is előadták, ahogy minden május 2-án valamennyi műsorukat, Disznajón pedig minden évben fogadták a rétyiek híres fúvószenekarát.
Csősz Ferenc vezetésével „Háry János volt a csúcs”– hangzott el a továbbiakban. Az előadás érdekében az egész falu összefogott, a fűtetlen kultúrotthonban és az iskolában éjfélig folytak a próbák. A kedvenc éneket – Felszántom a császár udvarát – a művelődési házat megtöltő közönség együtt énekelte.
Megyei viszonylatban Disznajón szervezték meg először az ötvenévesek találkozóját, amire Csősz Ferenc évről évre ünnepi műsort szervezett. 1980-tól erre az alkalomra tanították be Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát három nyelven, amit ma is ismer a közösség, és a falunappá alakult találkozót az idén augusztusban 37.-szer szervezik meg.
Ha valaki azt hinné, hogy ezért az emberpróbáló, lelkes munkáért Csősz Ferenc elismerésben részesült, igencsak téved. 50. születésnapjára az volt a köszönet, hogy kitiltották a kultúrotthonból. A köszöntőműsort a megyei pártbizottság 1989-ben azzal a feltétellel engedélyezte, ha háromnegyed része román nyelven szól.
Csősz Ferenc munkáját felesége folytatta, évről évre új színdarabot mutattak be, a dalcsoport rendszeresen részt vett a Gyöngykoszorú találkozókon, felújították és bemutatták a régi fonó játékait, műsort állítottak össze a János-napi köszöntőkből, sikeres volt a Sorozó is. Színvonalas műsorokkal szerepeltek a Kárpát-medence magyarok lakta területein – hangzott el többek között az előadásban.
Mindezt a tevékenységet a Csősz-szoba őrzi. A plakátokon az összes zenés és prózai darab szereplőjének neve olvasható. A sikeres előadások sajtóvisszhangja a 40 éve vezetett falukrónikában négy kötetet tesz ki. Gyöngybetűs kézírással be van kötve a később könyvformában megjelent helybeli népdalok gyűjteménye, olvashatók a disznajói diákok néprajzi témájú dolgozatai, fényképalbumok őrzik a termékeny évek fontosabb eseményeit, s megtalálható a Csősz házaspár valamennyi kiadványa, ami nyomtatásban is napvilágot látott. Egy nagyon szép kék „lájbis fersing” őrzi az eredeti Felső-Maros menti népviseletet, keresztszemes és írások kézimunkák pedig a házaspár mindkét tagjának a kevés szabadidőben folytatott tevékenységét, hiszen Csősz Ferenc nagyon szépen tudott kézimunkázni. A sportban is élen járt a legjobb környékbeli A osztályos röplabdacsapatok tagjaként.
A falu sok mindennel tartozik a Csősz házaspárnak, ezért örül, hogy a néprajzi múzeum mellett a Csősz-emlékszobát is felavathatják, amely a múltról és Disznajó művelődési életéről szól – hangzott el többek között Ördög Ferenc, Marosvécs polgármesterének az emlékszobát megnyitó beszédében. Csép Éva Andrea parlamenti képviselő a nőszervezet munkáját értékelve kijelentette, hogy egy közösségben olyan kincsre, amit Csősz Irma, a falu óvó nénije jelent, ügyelni kell.
„Aki egy évre lát előre, magot vet, /aki több évre, fát ültet,/ aki több nemzedékre – gyermeket nevel” – idézte az ismert mondást Nagy Ferenc jódtelepi református szórványlelkész, aki tagja volt az első 33 gyermekből álló osztálynak, amelynek kisdiákjai a Csősz Ferenc keze alatt nevelkedtek. A hozzá fűződő emlékeit idézte a gyermekkoriaktól kezdődően egészen a halálos ágyán megszólaltatott hegedűig. Beszélt a ma is benne élő táncokról, dalokról, majd Reményik Sándort idézve hangsúlyozta, hogy az a nemzedék, aki Csősz Ferencnek tanítványa volt, jól tudja, hogy mit köszönhet egykori tanítójuknak. Csősz Ferenccel kapcsolatos családi emlékeket mondott el Nagy Géza, a sógor, Csősz Irma testvére. Felszólalt László (Fülöp) Irén tanítónő, aki a Csősz házaspár előtt bontogatta szárnyait Disznajón.
A beszédeket megszakító műsorban többségében olyan helybeli gyermekek léptek fel, akik már a szüleiktől hallották a Csősz Ferenc által tanított énekeket. Megható volt látni, hogy munkássága hogyan él ma is tovább immár a második nemzedékben. Verset mondott, énekelt és hangszeren játszott Zsigmond Andrea, Nagy Sarolta, Bíró Krisztina, Bíró László, Nagy Boglárka, Nagy Franciska, ifj. Nagy Mihály, aki eljutott a kisiskolások szavalóversenyének országos szakaszáig, és fellépett a Zsigmond Tünde tanítónő irányításával működő tánccsoport, megérdemelt sikert aratva.
Bár munkássága során Csősz Ferenc az egyre nehezebb körülmények között semmilyen elismerést nem kapott, feleségét az EMKE 1994-ben Vámszer Géza-díjjal ismerte el, és Marosvécs község díszpolgárává avatták.
Aki Disznajó régi és mai történetére, egy megszállottan, szívvel-lélekkel dolgozó pedagógus házaspár életének és tevékenységének alapos részleteire kíváncsi, a falumúzeum mellett megtekintheti a Csősz Ferenc-emlékszobát is a helyi óvoda épületében.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)