"Máj. 31-én Mezőpanitban zajlott a Hej tulipán, tulipán népdal- és néptánc-találkozó. Több mint háromszáz elemi iskolás - ákosfalviak, marosvécsiek, székelykövesdiek, radnótiak, koronkaiak, jeddiek, csittszentivániak, mezőbergenyeiek, segesváriak és marosvásárhelyiek - érkezett a faluba, és énekszó mellett vonultak fel az utcán, hogy a helybeli művelődési házban bemutassák táncaikat, gyermekjátékaikat. Mezőpanitot, a kétezerötszáz lelkes magyar lakosságú községközpont népi hagyományai nem merültek feledésbe. Barabás László néprajzkutató, az EMKE Maros megyei alelnöke kedvezőnek ítélte, hogy a tömbmagyar falvak mellett az immár szórványként emlegetett Segesvárról és Radnótról is érkeztek csoportok. Barabás László hangsúlyozta, hogy jó lenne, ha valamennyi általános iskolában választható tantárgyként iktatnák be a néptáncot. /Mezey Sarolta: Hej tulipán, tulipán találkozó Mezőpanitban. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 3./"

"Júl. 12-én Marosvásárhelyen a pár évtized elteltével a közös síkon egymásra találó két volt osztálytárs: Ősz Zoltán és Duha László kiállítását nyitották meg az Unirea Galériában. Duha Lászlónak eddig öt egyéni kiállítása volt, a "főállásban" orvosasszisztensként dolgozó Duha faragásai Magyarországra, Németországba, Franciaországba, Angliába, Svájcba, Izraelbe és a tengerentúlra is eljutottak. Ősz Zoltán román-magyar szakos tanárként 35 évet tanított a mezőbergenyei iskolában. Szintén 1986 óta számos tárlaton állított ki. Festményei révén a régi falusi vályogház, a mezőségi utcarészlet, a templom megörökítője, átörökítője. /Mezey Sarolta: Helyet kell adni a szépnek. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 14./"

"A református egyház szervezésében kétnapos, nagyszabású rendezvénysorozat színhelye lesz Mezőbergenye a hét végén. A gyülekezeti ház avatóünnepsége júl. 20-án lesz. Délután bemutatják Nagy Péter falumonográfiáját és Gálfy-Bódi Tamás Az ébredés dilemmái című kötetét. /mezey: Falutalálkozó és gyülekezetiház-avató Mezőbergenyében. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 18./"

"Nyárádtői román gazdáknak osztották ki a mezőpaniti magyar földművesek területeit Birtokháborítás miatt huszonkét mezőpaniti és mezőbergenyi magyar gazda ellen tett bűnügyi feljelentést Liviu Moldovan, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem tanára. Az idős gazdák viszont nem tettek egyebet, csak beálltak saját földterületeikre, amely az államosítás előtt szüleiké volt. Lépésük jogosságát bírósági ítélet is megerősíti, ennek ellenére a földterületeket a szomszéd község polgármestere, Ioan Covrig saját falubelijeinek adta ki. Néhány napja a marosvásárhelyi bíróságot járja huszonkét idős magyar gazda és polgármesterük, Bartha Mihály. A régi paniti és bergenyei telekkönyvekben magyar nevek szerepelnek. Bartha Mihály az intézkedést törvénytelennek tartja. /Szucher Ervin: Huszonkét gazda harcol szülei földjéért. = Krónika (Kolozsvár), nov. 5./"

Mezőpanit községközpont erős faluközösség, állandó népességgyarapodást ért el. Mezőpanit a hozzá tartozó településekkel (Csittszentiván, Mezőbergenye, Harcó és Kövesd) alkot egy nagyobb községet. Az összlétszám közel hatezer (5985) fő. Bartha Mihály, a község szülötte, polgármesteri minőségben a harmadik mandátumát tölti, úgyszintén Gálfi Sándor is Csittszentivánról alpolgármesterként. Sikerült a Tegyük széppé környezetünket! akció első szakaszát befejezni. Járdát öntöttek, melynek összhossza 4920 m. Hosszú távú tervük az ivóvíz bevezetése és a csatornarendszer kiépítése. /Ősz P. Zoltán községi tanácsos: Noblesse oblige! = Népújság (Marosvásárhely), nov. 23./

Kiállítással ért véget a harmadik mezőbergenyei alkotótábor. Az ezerháromszáz lakost számláló falu nyolcszáz lelkes magyar közössége, a Domahidi Béla lelkész vezette református gyülekezet és a mezőpaniti önkormányzat jóvoltából szervezhette meg az örökmozgó Ősz Zoltán tanár az idei találkozást, nyolctagú családját is „hadrendbe” állítva. A művészek két-két alkotásukat ajándékozták a közösségnek. Néhai Molnár Dénes kezdeményezte a mezőpaniti, csittszentiváni, bergenyei táborokat. Ha lesz a falunak állandó tárlata, vonzóbbá válik a távolról érkező látogatók előtt is. /B.D.: Alkotótábor Mezőbergenyében. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./

Harmadik nyara, hogy Mezőbergenyének képzőművész vendégei voltak. A tábor szervezését idén Ősz Zoltán helybeli alkotó, nyugalmazott tanár a mezőpaniti önkormányzat és egyéni támogatók segítségével vállalta magára. A tábor utolsó napján a képeket kiállították a gyülekezeti központban. /Mezey Sarolta: Képeken a mezőbergenyei élet zamata. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 18./

A mezőségi kisrégió – Marosszentkirály, Mezőbergenye, Csittszentiván, Mezőpanit, Kövesd, Harcó, Mezőmadaras és Mezőbánd – református lelkészei új egyházi lapot indítanak. A hetilap első számát október 30-án, vasárnap a csittszentiváni református gyülekezetben mutatják be. A lap főszerkesztője Brassai Zsombor székelykövesdi lelkész. /Új egyházi lap. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 29./

Mezőbergenyén a református gyülekezeti ház a héten immár negyedik alkalommal ad otthont képzőművészeti alkotótábornak. A tábor fáradhatatlan szervezője ez alkalommal is Ősz Zoltán helybeli nyugalmazott tanár, aki maga is amatőr képzőművész. – A mezőbergenyei alkotótábor lényege, hogy a meghívott művészek megörökítsék a falu természeti, építészeti kincseit, a jellegzetes arcokat, felfedezzék a faluban azt, ami fölött a falubeliek tekintete könnyedén átsiklik. Az a cél, hogy a művészek megmentsék a még menthető értékeket, mondta Ősz Zoltán táborszervező. /Mezey Sarolta: Menteni, amit még lehet. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 31./

A mezőbergenyei művésztáborban született alkotásokból nyílt kiállítás december 10-én Marosvásárhelyen, a Teleki házban. Házigazdaként Ötvös József esperes, a Vártemplom lelkésze rámutatott, Bergenyét nem is mezőségi faluként, hanem székely mezőségi faluként kellene emlegetni. /Mezey Sarolta: Mezőbergenye művészszemmel. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 11./

A székely Mezőség jellegzetességeinek megörökítése és az utókornak való átadása érdekében jött létre a Mezőbergenyei Alkotótábor, amely az elmúlt hetekben ötödik alkalommal látta vendégül mindazokat a képzőművészeket, akiket megihletett e tájegység különleges szépsége, illetve akik most ismerkedtek e Marosvásárhely közeli falu életével. A bergenyeiek pedig arra készülnek, hogy a régi iskola egyik szárnyában, amelyet visszakapott az egyház, a falumúzeum mellett egy állandó tárlatot rendezzenek be az alkotótáborban készült művekből. /(bodolai): Begyűjteni a fogyó örökséget. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 12./

A Zsil-völgyi magyar szórványközösség megmaradásának legnagyobb akadálya az, hogy egyre bizonytalanabbá válik az anyanyelvű oktatás helyzete – hangzott el Petrillán, Vulkánban és Urikányban, ahol Winkler Gyula európai parlamenti képviselő találkozott a választókkal. Sógor Csaba európai parlamenti képviselőjelölt Marosszentkirályon, Csittszentivánon és Mezőbergenyében arról beszélt, mekkora történelmi jelentősége van június 7-ének. „Tizenöt millió magyarból már csak 12 és félmillióan maradtunk itt a Kárpát-medencében. ” Kétnapos háromszéki kampánykaravánra indult Kovács Péter. /Járják az országot az RMDSZ-karavánok. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./

Mezőbergenyén a helyi 650 lelkes református gyülekezet gyülekezeti házat épített, további építkezések vannak folyamatban. Domahidi Béla lelkész elmondta, hogy a gyülekezetben 85 hetven év fölötti nyugdíjas él, ezért következő tervük, hogy az egyház tulajdonába visszakerült épületet nappali diakóniai központtá alakítják át. Ehhez svájci és holland támogatásra kaptak ígéretet. Az épületben lesz családorvosi rendelő, klubhelyiség, kávézó, fürdő, amit azok az idős személyek vehetnek igénybe, akiknek otthon erre nincs lehetőségük. Szeretnék befejezni a ravatalozót is. /(mezey): Nappali diakóniai központ létesül Mezőbergenyében. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 31./

Anyák napja Mezőbergenyében
Erdélyben és Magyarországon május első vasárnapján ünnepeljük az anyák napját. E napon több templomban szólt azigehirdetés az Édesanyákról, az Édesanyáknak. Több helyen ünnepséget is szerveztek. Mezőbergenyében több mint ötven gyerek köszöntötte édesanyját a református templomban.
A szeretet erőt ad
– A világtól ezer sebet kapunk, de van egy biztos pont az életünkben, ahol mindig menedéket kapunk. A biztos pont az édesanyánk, aki születésünk pillanatától feltétel nélkül szeret bennünket. Ez a szeretet odahajlást, együttérzést, gondoskodást, fáradozást, figyelmet jelent és erőt ad. Igazi szeretet ez, amely vigasztal, megért és bátorít. Mi mindenről le tud mondani egy édesanya azért, hogy gyerekének mindent tőle telhetőt megadjon! Milyen emberfeletti áldozatra képes, hogy gyermekeit segítse! Emberfeletti áldozatra pedig csak emberfeletti szeretet képes, amit Istentől kapnak az édesanyák – hangzott el tegnap a mezőbergenyei református templomban Domahidi Béla református lelkész igehirdetésében.
Ötven gyerek szavalt
– és mégsem volt unalmas az ünnepi műsor. A lelkész úgy válogatta össze a verseket, hogy ki-ki a korának megfelelőt kapja, óvodás kortól egészen konfirmandus korig. Fölösleges időhúzás nélkül, sallangmentesen folyt a műsor, minden édesanya, nagymama örömmel várta, hogyan sikerül a csemete köszöntője. Persze, kis közösségről lévén szó, minden gyerek szép szavalatának örültek a gyülekezet tagjai. Mivel lehetne meghittebb hangulatú rendezvényt tető alá hozni egy közösségben, mint az édesanyákat köszöntő gyerekkel? Mivel lehet jobban kedveskedni az édesanyáknak, nagymamáknak, mint egy őket köszöntő nyilvánosság előtt elhangzó verssel, énekkel?
A lelkipásztor 74 gyerekhez "kopogott" be egy-egy verssel. Közülük 45 gyerek válaszolt, megtanulta és az ünnepi istentiszteleten el is szavalta a verset. Közel harmincan azonban, más elfoglaltságra hivatkozva nem jöttek el. Voltak olyanok is, akik önként jelentkeztek verset mondani, mint Nagy Andrea, aki felnőttként a gyerekszavalatok sorát zárta.
Az apákat is köszöntötték
– Ha édesapák nem lennének, akkor ti sem lennétek itt, kedves gyerekek! Az édesanyák mellett ma őket is köszöntenünk kell – mondta Borbély Ferenc főgondnok, aki arra világított rá, hogy az egyház ma is a második iskola szerepét tölti be. Feltette a kérdést, hogy az iskolában tanultak-e a gyerekek anyák napi verset? Tanították-e a gyerekeket legalább egy anyákat köszöntő tavaszi énekre? Gondolt-e tanító, tanár arra, hogy ünnepséget szervezzen? A válasz egyértelmű: nem!
Ezért is dicséretes, hogy a bergenyei egyházi közösségben örömet tudtak szerezni az édesanyáknak. S álljon itt Dsida Jenő Hálaadás című, halhatatlan versének két sora: Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:/ köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Székely József: túl nagy a csend az egyházban
„Az egyházban nem szabadna semminek titokban történnie. Miért, nem tartozik az egyházi nyilvánosságra az, hogy legalább hatévente, választások idején, önkritikát gyakorolunk?" – fogalmazott a maszol.ro-nak adott interjúban Székely József, a Kolozsvár alsóvárosi gyülekezet lelkésze, aki Kató Béla püspökhelyettes vetélytársa lesz az Erdélyi Református Egyház pénteken tartandó kerületi választásán. Kató Béla nem kívánt interjút adni lapunknak.
Pénteken tartják az egyházkerületi választásokat az Erdélyi Református Egyházkerületben. A tisztújítást nem előzte meg kampány, nagy volt a csend. Ennek így kell lennie?
Szerintem az egyházi választás nem csak azokat érinti, akiket valamilyen tisztségre jelölnek és esetleg megválasztanak, hanem az egész református egyházat, és itt gondolok arra a 350 ezer reformátusra, aki Erdélyben él. Meglepődve tapasztalom, hogy az egyházi média teljesen hallgat, a világi sajtóorgánumok közül is csak néhány szólalt meg a kérdésben. Nyilván itt nem a választással kapcsolatos részletkérdésekre gondolok, hanem arra, hogy a református egyháztagokat is megillet annyi információ, hogy egyáltalán mit képzelnek el az egyház jövőjéről azok, akik valamilyen vezetői tisztséget vállalnak. Ezelőtt egy évvel megkérdezték tőlem egy lelkészértekezleten, hogy ha valamelyik egyházmegye jelölne püspöki tisztségre, elvállalnám-e. Azt feleltem, hogy igen, de szeretném, ha lenne egy nyílt és nyitott beszélgetés erről. Az egyházban nem szabadna semminek titokban történnie. Miért, nem tartozik az egyházi nyilvánosságra az, hogy tervezünk, hogy akarunk valamit, legalább hatévente, választások idején, önkritikát gyakorolunk?! Ez a világ legtermészetesebb dolga.
Az nem természetes, ha a református egyházban nem beszélgetünk ezekről a kérdésekről. Ez a közhangulat megromlásának a felszabadult légkör hiányának a jele. A magyarországi evangélikus egyházban a püspökjelöltek együtt mentek gyülekezetről-gyülekezetre, nálunk párbeszédre sem volt lehetőség. A mezőbergenyei, székelyudvarhelyi, most december 4-én pedig a marosvásárhelyi lelkésztalálkozóra meghívtunk minden lelkipásztort és presbitert, viszont az egyházkerület hivatalos vezetői nem jöttek el, a lelkészeknek is csak egyötödét sikerült mozgósítani. Rajtam biztos nem múlik: ha arról van szó, hogy meg kell beszélni az egyház ügyeit, vagy bármit, ami a közösség javát szolgálja minden lelkipásztorral, gondokkal, presbiterrel és gyülekezeti taggal kész vagyok tárgyalni.
Az egyház jelenében a kommunikáció hiányán túl milyen problémákat lát még?
Egyik legfontosabb kérdés az, hogy ma mennyire tölti be a hivatását a református egyház. Azt a hivatását, amelyet a Szentírásból kell megérteni, ez pedig a misszió: „Tegyetek tanítványokká minden népeket". Ez határoz meg mindent.
Az a kérdés tehát, hogy a református egyháznak fontos-e a misszió kérdése, hogy hogyan éri el azt a 90 százaléknyi reformátust, aki hátat fordított az egyháznak, nem jár templomba, nem kell neki a gyülekezeti közösség, csak alkalmanként, kereszteléskor, temetéskor és házasságkötéskor kell a lelkipásztor „szolgáltatása" de az egyház nem kell.
Nem hivatkozhatunk arra, hogy Magyarországon csak öt, Hollandiában pedig egy százalék a templomlátogatás, mi pedig hátradőlhetünk, mert nálunk még tíz százalék. Ebből is nagyon hamar lehet öt, vagy akár egy. A mi népegyházi helyzetünkben rendkívül fontos egy átfogó missziói stratégia. Nyilván tudjuk, nem csak emberi tényezőktől függ, hogy miként alakul az egyház élete, de az, hogy mit tűzünk napirendre, és mit tartunk fontosnak, az tőlünk függ. Ha csak arra rendezkedünk be, hogy mentsük át az épületeinket – nagyon fontos! –, ha csak erre szánunk anyagiakat, akkor nagyon rossz úton járunk.
Milyen változtatásokra lenne elsősorban szükség?
Készítettünk egy tíz pontba foglalt programtervezetet, amelynek három pillérét így fogalmaztuk meg: gazdagító jelenlét, erősödő közösség, megújuló lelkiség. Gazdagító jelenlét, vagyis úgy legyen jelen református egyházunk a társadalomban, hogy értékei által kovászként hassa át a társadalmat, gondolok elsősorban az erdélyi magyar kisebbségre, amelyről tudjuk, hogy egyre inkább kifut a talaj a lába alól, szüksége lenne az egyház támogatására, példamutatására. Érzékenyen részt kellene venni a közgondolkodás alakításában úgy, hogy a magunk értékeivel aktívabban vagyunk jelen a társadalomban. Erősödő közösség, mert a gyülekezetekben erre van szükség. Aki jár templomba, az tudja, mit jelent: innen kapok új erőt, motivációt, itt érzem azt, hogy testvérek közt vagyok. Sok lelkipásztor, presbiter és gyülekezeti tag van, akiket jobban be kell vonni az egyház életébe, mert az emberek tudnak és szeretnek is tenni, ha megkapják a bizalmat és az indíttatást. Például ha kidolgozna az egyház egy ifjúsági programot, tegyük fel, kihirdetnénk, hogy jövőben az ifjúság éve lesz, és akkor Kommandótól Kolozsvárig minden református gyülekezetben erről beszélnénk. Ott van a konfirmáció kérdése: folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nem jó a konfirmációs rendszerünk, mert kikonfirmáljuk a fiataljainkat. Ezt elmondjuk minden évben, minden jelentésben megjelenik, és semmit nem teszünk annak érdekében, hogy valami változzon. Gondoljuk át, beszéljük át. Nyilván ez következetes, hosszú távú munkát jelent, és azzal kezdődik, hogy néven kell nevezni a problémákat, aztán megkeresni azokat, akik segíthetnek abban, hogy ezt bölcsen megváltoztassunk.
Kató Béla püspökhelyettes a maszol.ro-val közölte: csak a püspökválasztás után áll majd a sajtó rendelkezésére. „Ez elvi kérdés. Az egyházban nem szokás olyan kampányt szervezni, mint a politikában. Az egyházban ugyanis a múltjukért, nem az ígéreteikért választják meg a tisztségviselőket” – jelentette ki. Amikor tudattuk vele, hogy Székely József interjút adott lapunknak, Kató kijelentette: „a fiatalabb nemzedék valószínűleg másképp látja ezeket a kérdéseket”.
A harmadik pont: a megújuló lelkiség. Erős közösség ott van, ahol megújult lelkű emberek vannak együtt. Nyilván tudjuk, hogy ezt Isten Szentlelke végezheti el, de nekünk ezért könyörögni kell, hogy Isten újítson meg bennünket lélekben, gondolkodásunkban, mert akkor a beszédünk, cselekedetünk, az életvitelünk is más lesz. E nélkül a megújulás nélkül, csak egy akármilyen intézményként adminisztráljuk az egyházat. És elmaradt a kisugárzás, az a lelki erő, amelyre szüksége van minden református gyülekezeti tagnak és nekünk is, lelkipásztoroknak. Erre van szüksége minden espereseknek és a püspöknek is, hogy vidámabban és reménykedve végezze a szolgálatát.
Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy püspöknek?
Elsősorban olyan kompetenciákkal, amelyekkel egy lelkipásztornak kell rendelkeznie. A lelkipásztornak az igehirdetésen, lelkigondozáson túl a kapcsolatteremtés-tartás is a feladata. A személyes kapcsolatok kiépítése, a talentumok kamatoztatása, beépítése, az erők gyülekezeten belüli összefogása, a hívek jó értelemben vett ösztönzése és segítése. Az egyházban rengeteg érték van parlagon, éppen azért, mert nincs kellő odafigyelés, ösztönzés. Ha valaki esperes vagy püspök lesz, ugyanezt kell végeznie, csak más szinten. A püspöknek nyilván az egész egyházra kell hogy rálátása legyen. Nagyon fontos, hogy ismerje a lelkipásztorokat, megtalálja velük a hangot, mert ugye a pásztorok pásztorának is lennie kell valakinek. De sajnos a jelenlegi egyházi helyzetünkben inkább az adminisztrációra álltunk rá, annyira, hogy most már senkinek sincs elegendő ideje arra, hogy a lelkipásztorokkal foglalkozzon, az ő lelki vezetőjük lehessen – ezt én nagyon fontos szempontnak tartom. Az adminisztrációt végezzék adminisztrátorok, a püspök figyeljen oda a lelkipásztorokra, a gyülekezetekre, legyen ő az, aki ezt a nagyon fontos lelki szolgálatot végzi.
A jelölések számát tekintve nagyok a különbségek. Milyen eredményeket remél a december 14-i választásoktól?
A jelöléseket az egyházmegyei tanácsok terjesztették fel. Sajnos több egyházmegyei tanács úgy fogadta el a felülről érkező javaslatlistát, hogy meg sem beszélték, hogy az azon szereplő személyek alkalmasak lennének-e egyházkerületi vagy zsinati tisztségek betöltésére. Örülök annak, hogy néhány tanács mégis felelősen elgondolkozott, és csak azután jelölt. Jó lett volna, ha az év során összeállt volna egy közös jelöltlista, ha letisztult volna, kik azok a személyek a református egyházban – függetlenül attól, hogy adott esetben Kató Bélát szimpatizálják vagy Székely Józsefet –, akik olyan értékeket képviselnek, olyan talentumokkal rendelkeznek, amelyek biztosan az egyház javát fogják szolgálni.
Amikor Domahidi Bélával, Papp Bénivel együtt összehívtuk a mezőbergenyei, székelyudvarhelyi találkozókat, azt reméltük, hogy beindul egy egészséges párbeszéd, amelynek éppen ez lett volna egyik gyümölcse. A jelölések számát tekintve valóban nagyok a különbségek. Ez azzal is magyarázható, hogy nagyon rossz a kommunista rendszerből örökölt választási szabályzat. Nyilván itt nem csak arról van szó, hogy ki lesz a püspök. Nagyon fontos a főgondnokok személye, az igazgatótanács összetétele és egy bölcs, tekintélyes zsinat megválasztása. Az egyház élete, a mi létünk és a választások eredményei is Isten kezében vannak. Ő a keveset is fel tudja használni.
Maszol.ro

Bemutatkozik a Mezőség
Megnyílt a Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása Kolozsváron
A Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása nyílt meg csütörtökön délután Kolozsváron, az Evangélikus–Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériájában. Szép Krisztina galériavezető köszöntője után Zakariás Ágota művészettörténész méltatta a mezőbándi, mezőbergenyei, mezőmadarasi és csittszentiváni alkotótáborok anyagából összeállított tárlatot, majd Czirjék Lajos festőművész, a művésztelep elnöke ajánlotta a jelenlévők figyelmébe a munkákat.
A Maros Mezőségi Művésztelep 2009-ben alakult a Mezőségen működő öt alkotótábor (Csittszentiván, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőmadaras, Mezőpanit) összefogásával, azzal a céllal, hogy a helyi értékeket és a környéket bemutassák, népszerűsítsék – hangzott el a megnyitón. Mint kiderült, a legelső tábor 1999-ben jött létre Mezőpanitban, Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére, majd 2002-ben nyitotta meg kapuit a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor Czirjék Lajos szervezésében, valamint a Csittszentiváni Faragó- és Kézművestábor gyerekek és fiatalok számára, Székely Lajos irányításával. Egy évre rá aztán beindult a Mezőbergenyei Képzőművészeti Tábor Ősz P. Zoltán segédletével, az ötödik tábor, a Mezőbándi Egerházi Képíró János Alkotótábor pedig 2008 óta működik Lukácsi Szilamér református lelkipásztor vezetésével. Évente 15-25 képzőművészt hívnak meg az összejövetelekre itthonról és külföldről, s túl azon, hogy a helyi közösségek egy-egy záró kiállításon tekinthetik meg a táborokban készült munkákat, a szervezők minél több embernek szeretnék megmutatni őket. A Székelyudvarhelyen januárban megszervezett tárlat után ezúttal Kolozsváron tekinthetik meg az érdeklődők a főként tavalyi termésből összeállított kiállítást, amelyen többen között a kolozsvári Bordy Margit, Forró Ágnes és Dobribán Emil, a marosvásárhelyi Marton Márta Ágota és Csorvási Szabó Attila, a brassói Csutak Levente, valamint a dunaszerdahelyi Helena Tóthová művei láthatók.
Zakariás Ágota művészettörténész méltatásában utalt arra, hogy mindenekelőtt a természet közelsége jellemzi az alkotásokat, még azon művészek esetében is, akik év közben egészen más stílusban alkotnak. Ennek nyomán szép számmal születnek tájképek, de ugyanakkor portrék és csendéletek is, a műtermekben és a természetben egyaránt.
Czirjék Lajos kifejtette: alkotótáborok megszervezését az évek során elsősorban a református egyház segítette, továbbá a polgármesteri hivataloktól, pályázati forrásokból és támogatók révén sikerül fedezniük a szükséges költségeket. – Eleinte, amikor elkezdtünk festeni a határban, hatalmas tömeg vett körbe bennünket, fiatalok és gyerekek hada. A bácsikák is gyakran megálltak mellettünk, furcsállva, hogy mivel foglalkozunk. Kiállításokon aztán ráismertek egyik-másik utcarészletre vagy házra… Mára, úgy tűnik, hozzászoktak ahhoz, hogy évente érkeznek művészek a falujukba, és szeretettel fogadnak bennünket – hangsúlyozta a művésztelep elnöke. Hozzáfűzte: nem mellékes szempont az sem, hogy az alkotótáborok révén közben felrázzák a régiót, megpezsdítik annak művészeti életét. Noha valamennyi tábor megőrizte közben a függetlenségét, a résztvevők időnként meglátogatják egymást, kellemes beszélgetésekkel fűszerezve az alkotási folyamatot. Czirjék Lajos megjegyezte: terveik között szerepel, hogy egy állandó kiállítást is berendezzenek valahol, de ennél sokkal fontosabb, hogy a találkozókra ezután is sort tudjanak keríteni.
A mostani kiállítás május 22-ig, munkanapokon 10 és 18 óra között, valamint szombaton 10-től 14 óráig látogatható a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos/ 21. Decembrie 1. szám).
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Mezőbergenyei anziksz
Augusztus 31-én, szombaton zárult a Maros Mezőségi Művésztelep egyik helyszínén, Mezőbergenyében az a 10. képzőművészeti tábor, amelynek szervezői a helyi Kincsásó Egyesület, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány és a helyi református egyházközség. Hadd dicsekedjek, meghívtak engem is egy estére és a záróünnepségre, mert Bálint László szervező (és szülei Kákonyi Csilla meg Bálint Zsigmond) szereti írásaimat, és mivel az Erdélyi Magyarok a Világban című honlapra is többet feltettem az idők folyamán (egy részük épp e lap hasábjain jelent meg először), közülük négy megjelent az „…egy falatnyi Erdély” című antológiában. Mi tagadás, jó érzés volt találkozni a táborlakókkal, hisz a tábort vezető Ősz P. Zoltán vagy a Kincsásó Egyesület elnöke, Nagy Árpád és a művészek közül is az ezen a tájon élők szeretik és kedvelik kis publicisztikáimat, mint kiderült a szeretetteljes fogadtatásból. A műtermi tevékenység számbavétele majd az ebédet követően szürkületkor átvonultunk az előadóterembe, ahol nekem kellett előadást tartanom. De én arra kértem akkor már kedves ismerős barátaimat, inkább beszélgessünk nemrég megjelent könyvemet, a Kincsünk a szó címűt meg a régebbit, az Írásnyomokat használva alibiként – az anyanyelvünkről. Ha nem kellett volna hazajönnünk, jól belenyúlhatott volna az éjszakába is az érdekfeszítő társalgás. Volt köztük állatorvos, gépészmérnök, tanár stb. Különbözőek, de egy dologban mindannyian egyetértettek/ünk, hogy a magyar nyelv gyönyörű, öröm ezt magunkénak vallani, és nagyon kell vigyáznunk rá, különösen manapság, amikor megint fertőzik idegen szavak és a szleng olyan változata, amit már csak az ért, aki használja. No de búcsúzáskor visszahívtak a táborzárásra és kiállításra, ahol az ott született művekből csodálhattunk meg néhányat. Bevallom őszintén, én beleszerettem az egyik színes grafikába, a Nagyváradról Debrecenbe települt grafikus Ritók Lajos öregurat ábrázoló, Csontváryra meg Caravaggióra emlékeztető művébe, szerettem a nagyon fiatal Répás Adrienn Boticelli hatását sugárzó fiatal nő arcképét. Sorolhatnám persze tovább is, de egyszer abba kell hagyni, akár a késő estébe nyúló beszélgetést. Ebből is kitetszik, sok mindent kell még elmondanunk egymásnak. Remélem Ősz P. Zoltán, Nagy Árpád, Bálint László és nem utolsósorban Domahidi Béla református lelkész továbbra is tartja a lelket a táborban és működésében. Apropos, a tiszteletes! Az, hogy négy gyönyörű lánya minikoncertet adott régi magyar zenéből (a legkisebb a hat és fél éves Anna), csak hab a tortán ahhoz képest, hogy az évek során milyen gyülekezeti központot hozott össze a svájci testvérgyülekezet segítségével, és mindig itt székel a tábor. Tíz év nem kis idő, de nem is sok. Ha politikusaink is ilyen hatékonyak lettek volna, akkor most nemcsak a város környékén, hanem Vásárhelyen zajlana ez a gazdag magyar kulturális közélet, mert – ahogy egy kolozsvári újságíró barátom megjegyezte: – Vásárhely leépült, szétesett, és minden, ami fontos, a periférián történik.
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap 7. évfolyam 167. szám
Székelyhon.ro

Székely-mezőségi népművészeti konferencia
A csittszentiváni Bandi Dezső Kulturális Egyesület a hét végén szervezte meg a II. székely-mezőségi konferenciát. A rendezvénynek a helybeli Tollas Jenő Kultúrotthon adott otthont, melyet a székely-mezőségi alkotótáborok munkái díszítettek. A térségbeli és székelyföldi népművészek, többnyire fafaragók, e régi hagyományos mesterségről és az útkeresési megoldásokról értekeztek.
A konferencia érdekes mozzanata a résztvevők körutazása volt, amely során a székely- mezőségi települések népművészeti tárgyi emlékeit látogatták meg, mintegy feltérképezve azokat az építészeti elemeket, amelyek pusztulásra ítéltettek, s amelyek megmentéséért az utolsó órában még tenni lehet. Így látogattak el Mezőpanitba, Harcóra, Székelykövesdre, Mezőmadarasra, Mezőbergenyébe, ahol végignézték és lefényképezték a faragott kapukat, a kopjafákat és a régi épületek díszítőelemeit.
A körutazást kerekasztal-beszélgetés követte székelykapu- és kopjafafaragás témában. A résztvevőket – a fafaragványokkal és festményekkel díszített kultúr-otthonban – Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy a faluban a Bandi Dezső Kulturális Egyesület – Székely Lajos tanár, fafaragó szervezésében – ilyen rangos rendezvénynek adhat otthont.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke Kristó Tibor A kismesterségek alkonya című könyvére utalva elmondta, oda jutottunk, hogy a hagyományos mesterek nincs akinek átadják a tudást, nincs igény rá. Sőt, szerszámjaik, műhelyeik sem kellenek, még ingyen sem! De nincs értelme, hogy panaszkodjunk, így alakult a társadalom. A népművészetet a parasztság hozta létre a XIX. században. Mára már a parasztság is eltűnt. Azt kell megnézni, mit tehetünk saját területünkön. Kis műhelyeinkben, mint amilyen a csittszentiváni is, folytatni kell a munkát – mondta a szövetség elnöke.
Bandi Katalin iparművész kifejtette, szíve legnagyobb gyönyörűsége, hogy vannak folytatói apja munkájának, s ezért hálás Székely Lajosnak, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület elnökének, aki nemcsak farag, hanem fiatal faragókat is nevel.
A konferencia során vetített képes előadást is láthattunk, Czirjék Lajos, a Képzőművészek Egyesülete alelnökének és a Székely-mezőségi Művésztelep elnökének közreműködésével. Pozitív és negatív példákat felvillantva érzékeltették, hogyan milyen faragott, fedeles vagy székelykaput érdemes állíttatni, és milyent nem. Itt jegyezték meg, hogy a bemutatott negatív példák sokszor hatásosabbak, sőt elrettentők. Sajnos, sok esetben a kapuállítók nem konzultálnak szakemberekkel, s ezért állhatnak "torzszülöttek", amelyek sem a jó ízlésnek, sem a szakmai követelményeknek nem felelnek meg.
A mezőbergenyei református egyházközség által állíttatott székely kaput pozitív példaként említve Székely Lajos elmondta, hogy Domahidi Béla református lelkész és a székelyszentkirályi faragómester úgy döntöttek, hogy megőrzik az egyindás motívumot, s ezzel a helyi mintakincset örökítik meg.
– A rendezvényre többek között olyan faragókat hívtunk meg, akik nagyon jól ismerik a mesterséget, mint például Sándor Attila Székelyudvarhelyről, Borbély Attila Mezőpanitból, Barabássy Somogy Örs Backamadarasról, Török László Nagyernyéből, Török Csaba Csíkszeredából, Csiszér Mihály és Tamási Mihály Marosvásárhelyről, Tóásó Béla Udvarhelyről. Velük közösen fogalmaztuk meg, hogy mennyire fontos a régi és hagyományos mintakincs megőrzése. A néprajzi tudnivalókat semmiképpen sem szabad mellőzni egy-egy munka kivitelezése során – fogalmazott Székely Lajos.
A szombati programba művelődési momentumokat is iktattak. fellépett a csittszentiváni vegyes kar – amelyet a vasárnapi kórustalálkozó főpróbájaként iktattak műsorba –, a Fazakas Ildikó által vezetett Fagyöngy citeraegyüttes és a helyi iskolások színjátszó csoportja.
A rendezvényt a Csittszentiváni Fejlesztési Egyesület és a megyei tanács támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Egy falatnyi Erdély...
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza adott otthont csütörtökön este az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány Egy falatnyi Erdély... (A Bit of Transylvania) kulturális vándorrendezvényének. Az egyórás előadás ízelítőt nyújtott az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről, valamint a közhasznú alapítvány szerteagázó tevékenységéről. A vándorkiállítás fotói és festményei pedig Erdély szépséges tájaira kalauzolták el a jelenlevőket.
A rendezvény házigazdája Beke Ernő volt, aki maga is társszerzője az alapítvány által idén februárban megjelentetett Egy falatnyi Erdély… című kortárs erdélyi antológiának, melyet eddig Németországban, Svédországban, Finnországban, Hollandiában, Ausztriában és Magyarországon, majd Erdély több városában mutattak be. A kézdivásárhelyi bemutatón Beke Ernő mellett három sepsiszentgyörgyi társszerző, M. Simon Katalin, Szente Csaba János és Ruszka Zsolt is jelen volt. A kötet születéséről Bálint László alapítványi elnök számolt be a nagyszámú érdeklődőnek. Az erdelyimagyarok.com közösségi portál 2009 végén jött létre azzal a szándékkal, hogy összehozza, összefogja az erdélyi magyarokat, bármerre is éljenek a világban. „Olyan hely ez, amely összeköt minket, és megerősít abban, hogy a határok ellenére együtt lehetünk, és nemcsak múltunk, de jelenünk és jövőnk is lehet közös. Oldalainkon folyamatosan jelennek meg a jobbnál jobb írások a közösség tagjainak tollából. Ez a könyv ennek az alkotómunkának az első gyümölcse” – hangsúlyozta az elnök. Azt is elmondta, hogy európai uniós pályázat révén az alapítvány márciusban háromhetes vándorrendezvényen, és -kiállításon mutatkozhatott be, vihetett magával falatnyit Erdélyről Nyugat-Európa magyar közösségeinek megtéve több mint tízezer kilométert szárazföldön, ezerötszáz kilométert pedig hajón. A könyv mellett válogatást mutattak be Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész székelyföldi felvételeiből. A nemzetközileg is ismert és elismert fotóművész negyven fotója villantotta fel a mai székely falu, a hagyományőrző közösségek életét, szokásait, értékeit. Ugyanakkor a tíz éve működő mezőbergenyei alkotótábor munkáiból is magukkal hoztak és állítottak ki festményeket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkezdődött a Maros-Mezőség alkotótáborainak sorozata
Megkezdődött a képzőművészeti alkotótáborok sora, az öt éve alakult Maros-Mezőségi Művésztelep a tavalyi közös alkotások tárlatával indította a nyári évadot. A Csittszentivánon, Mezőbergenyében és Mezőmadarason készült munkákkal a Maros Mall bevásárló központban kialakított kiállítóteremben mutatkozott be a művésztelep.
Öt falu, a Maros-Mezőséghez tartozó Panit, Madaras, Bergenye, Bánd és Csittszentiván alkotótáborainak szervezői, református lelkészek, civil szervezetek vezetői, önkormányzati képviselők, képzőművészek, művészetkedvelők alapították meg 2009-ben a művésztelepet, hogy közösen pályázhassanak, népszerűsíthessék rendezvényeiket, együttműködjenek a kiállítások létrehozásában, utaztatásában. Az eltelt időszakban Panitban elmaradoztak a táborok, és ahogy Czirjék Lajos kezdeményező, ötletgazda a maszol.ro-nak elmondta, úgy tűnik, hogy végleg meg is szűnik ott a tábor. Tavaly a mezőbándit sem szervezték meg, az idén viszont már alakul a tábor, a művészeknek kiküldték a meghívókat.
A táborok sorát Csittszentiván indította, augusztusban folytatja Mezőbergenye, majd következik Mezőmadarason és Mezőbándon.
A Maros megyei önkormányzat által támogatott kiállításon 34 alkotást – olajfestmény, grafika, pasztell, akril és vegyes technikával készült alkotás – mutattak be. Többek közt Gonda Zoltán Debrecenből, Sz. Kovács Géza Segesvárról, Fazakas Tibor Vajdahunyadról, Sipos Loránd Bajáról, Simó Enikő Sepsiszentgyörgyről, Balló Andrea Szegedről vett részt a tavalyi közös műhelyekben, valamint a marosvásárhelyiek közül Fábián Margit, Hadnagy Gabriella, Czirjék Lajos, Vasile Mureșan, Mihai Frunza.
Az alkotók két-három saját munkával köszönik meg a vendéglátást, évről-évre így gyarapítva a Maros-Mezőséget.
Antal Erika, maszol.ro

Nemzetpolitika és rock: EMI-tábor
Legalább ugyanannyi résztvevőre számítanak, mint amennyien egy évvel ezelőtt táboroztak. Ez tizenkétezer táborozót jelentene a borzonti Dorka panziónál zajló 10. EMI-Táborban. Az előjelek jók, a megvásárolt hetijegyek száma nagyobb, mint a 2013-as rendezvény első napján volt. Beindultak az előadások, koncertek. Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
EMI-tábor – volt és lesz
Az előadósátor programja kerekasztallal kezdődött el, annak apropóján, hogy kerek évfordulóhoz érkezett az esemény, az idei a 10. EMI-tábor. A tábor egykori alapítói és szervezői, Soós Sándor, az EMI korábbi elnöke, Bagoly Zsolt, az EMI volt alelnöke, Vadász Szatmári Huba, a Magyar Ifjúsági Tanács alelnöke, valamint a jelenlegi főszervező, Sorbán Attila Örs EMI-elnök meséltek a kezdeti időkről, s a tíz év alatt adódott történésekről.
Soós Sándor megfogalmazta: „Hittünk benne, hogy igazunk van” – s kifejtette, ez a hit segített a szervezőknek abban, hogy a legkülönbözőbb oldalról érkező nyomások, akadályoztatások ellenére nem adták fel, s működtetni tudják a mai napig a tábort. Elhangzott, céljuk volt és maradt, hogy a jobboldal, a nemzeti beállítottságú személyiségek és szervezetek számára kínáljanak találkozóhelyeket, ahol elhangozhatnak olyan gondolatok, amelyeknek máshol nem igazán adnak teret. Fontosnak tartják, hogy legyen vita, nézetek ütközzenek. Ezt a lehetőséget mindenkinek megadják, aki a jobb oldalon áll.
Szó esett az akadályoztatások felemlegetése során, hogy a legkülönbözőbb hatóságok minden évben ismétlődő alapos ellenőrzései ellenére az EMI-t soha, egyetlen alkalommal sem büntették meg. A szervek azonban megpróbálták úgy ellehetetleníteni őket, hogy a közreműködőkre, támogatókra róttak ki büntetéseket.
A beszélgetés során felvetődött, hogy az EMI-tábor, ha alapjaiban nem is változott, céljai tíz év alatt sem módosultak, továbbra is fontos nemzetpolitikai műhelyként határozzák meg magukat, a felvetődő kérdések azonban sok esetben más súllyal jelentkeznek most, mint ahogyan elhangoztak egy évtizede. Felemlítették, például, hogy ma is vannak, akik Wass Albertre mint háborús bűnösre gondolnak, de már nem ütközik akkora hatósági ellenállásba egy Wass Albert-felolvasás, mint tíz éve, vagy hogy az autonómia szó is másként szerepel a köztudatban, mint az első EMI-tábor idején.
Az elhangzottak alapján le lehetett vonni a következtetést: EMI-tábor ezután is lesz, a lendület nem csökken. Az „alapító atyák” mára családapák lettek, s kevesebb idejük van már táborszervezési feladatokat ellátni. Mások aktívan politizálnak, s éppen ezért nem is vállalnak szerepet az EMI-tábor szervezésében, hogy megmaradjon az egyenlő távolságtartás minden politikai szervezettől, párttól.
Vannak, akiknek már csókolomot köszönnek a mai szervezők, de ők épp olyan lelkesek, mint amilyenek az alapítók voltak tíz éve. A folyamat tovább tart.
Ízelítő a szerdai programból
Az előadósátorban délelőtt 10 órától Az Igazi ősvallás, valódi kereszténység Árpád vezér korában címmel Szántai Lajos történész tart előadást.12-től egy másik történelmi tárgyú előadást hallgathat meg a közönség. Egy megtalált rováskódex s az újjáírandó magyar őstörténet és irodalomtörténet címmel Mandics György történész értekezik. 14 órakor Hetesi Zsolt fizikus Működőképes társadalom, működőképes gazdaság témában tart előadást. Nemzetpolitikai témakörben az első előadás Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik, itt délután 4-től Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP) és Sorbán Attila, Hargita megye önkormányzati képviselője (EMNP) vitáznak.
Számos érdekes program várja a résztvevőket a Csép Sándor-, a Művész-, a Keskeny út, vagy a gyermeksátorban is, de a legnagyobb közönséget természetesen az esti koncertekre várják. Este 8-tól az Ismerős Arcok, 10-től a Leander Rising együttes zenél.
Gergely Imre, Székelyhon.ro

Mátyusföldiek a Székely-Mezőségen
Aki kihagyta, bánhatja, hiszen jó hangulatú, pörgős, vidám és színvonalas előadással rukkoltak elő a felvidéki naszvadiak Mezőbergenyében. Mint beharangoztuk, rendkívüli esemény volt, hiszen a fellépők több száz kilométert tettek meg azért, hogy a székely- mezőségi település lakóit megörvendeztessék, és bemutassák nekik mátyusföldi táncaikat, dalaikat, népviseletüket.
A fellépők erdélyi körútjuk során ejtették útba Mezőbergenyét, ahová a Kincsásó Egyesület hívta meg őket, hiszen ezzel viszonozni kívánták a naszvadiak, a Dobosi Róbert által vezetett Csemadok Alapszervezet vendégszeretetét. A vendégek pénteken Széken, vasárnap Bögözben mutatták be előadásukat.
A kultúrotthon udvara megtelt számunkra különleges népi öltözetű emberekkel, jöttek-mentek, forgolódtak, fotózgattak. Mire begyűlt a közönség, minden készen állt, a fellépők, a hangosítás, s főleg a lelkület.
Az egész estét betöltő vegyes műsorban minden korosztály képviseltette magát elemista tanulótól a középkorúig, vagy mondjuk ki, az idősebb korosztályig. Fellépett a Búzavirág női, férfi és vegyes énekcsoportja, a Sústya citerazenekar, a Viza citerazenekar, a Pettyem néptánccsoport, Szabó Julcsi népdalénekes és a História könnyűzene-együttes.
– Naszvadról jöttünk, Mátyusföldről. Az ottani néptáncokat hoztuk el Mezőbergenyébe, de bemutattuk Kismagyarország, Somogy, Kelet-Magyarország táncait, a szatmári verbunkot, a friss csárdást és dél-alföldi táncokat is. A Pettyem néptáncegyüttes 2008-ban alakult, a nevét egy régi naszvadi utcáról kapta. Akkor nyolc kislánnyal kezdtük a munkát, most három korcsoportban dolgozunk, 54 a csoportok létszáma. Egy óvodás, kisiskolás és egy felső tagozatos, illetve középiskolás csoport táncol. Ez nem iskolai szerveződés, hanem a naszvadi Csemadok Alapszervezet működteti a Viza és a Sústya citerazenekart és a Búzavirág éneklőcsoportot. A Csemadok közösségformáló civil szervezet, amely főleg kulturális téren tevékenykedik, fesztiválokat, kulturális eseményeket, koncerteket szervez, olyan eseményeket, amely a felvidéki magyarsághoz kötődik zenében, táncban, képzőművészetben. Nagyon híres a XVI. alkalommal megrendezésre kerülő Tűzvirág, tűzzománc nemzetközi fesztivál, amelynek fő témája a képzőművészet. A Búzavirág éneklőegyüttes Szlovákiában elnyerte a Bíborpiros minősítést. Ez olyan előkelő díj Szlovákiában, mint Magyarországon a Fölszállott a pávában az első hely – nyilatkozta dr. Malomsoki István, aki a Pettyem néptáncegyüttest vezeti és a magyarországi Nagyigmándról jár át Naszvadra, s akit annak idején azért kerestek fel, hogy a mátyusföldi település hagyományait élesszék újra, tudván, hogy Nagyigmándon már régebben működik néptánccsoport. A két település testvérkapcsolatban áll, ami azért is fontos, mert 1948-ban Naszvadról nagyon sok embert telepítettek át Nagyigmándra, a falu egyharmada volt naszvadi, és a családok tartják a kapcsolatot.
A naszvadiak nemcsak tánccal, énekkel örvendeztették meg a bergenyeieket, akikkel együtt nótáztak, hiszen sok népdalt mindkét vidéken énekelnek, hanem kofolával, felvidéki sörrel is megkínálták a helybelieket. Ez el is fogyott, hiszen a hőségben mindenki megszomjazott. A szünet alatt sem áll le az éneklés, a citerások a művelődési ház előtt muzsikálni kezdtek, az asszonyok pedig jókedvűen énekeltek. Igazán jó példával szolgáltak, hogyan kell közösségben szórakozni, mulatni, közvetlenül, barátságosan viszonyulni egymáshoz.
Közben az asszonyok fejkendőjét is szemügyre vettük, megkérdeztük, hogyan kötik olyan kacifántosra. Előbb ajánlkoztak, hogy megmutatják, majd azt mondták, túl nehéz, nem érdemes megtanulnunk, úgysem viselnénk így a keszkenőt.
Szóval ízes emberek kellemes, élményszámba menő előadását láthattuk, hallhattuk. Szünet után a História könnyűzenekar vette át a teret, szórakoztatta a közönséget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Megörökítik őseink hagyatékát
A Kincsásó Egyesület szervezésében tizenegyedik alkalommal tartanak alkotótábort Mezőbergenyében. Idén 13 művész érkezett a csendes, de látnivalókban gazdag mezőségi településre alkotni és pihenni. A táborban nincs kötött téma, mindenki a maga kedvére dolgozhat, szabadon szárnyalhat a képzelet.
A déli órákban érkezünk meglátogatni az alkotótábort, amelynek idén is a helyi református egyházközség diakóniai központja adott helyett. Az előtérben csend fogad, aztán a nyitott ajtón át megpillantjuk a tágas és világos műteremben tevékenykedő vendégművészeket. Ősz P. Zoltán nyugalmazott tanárt, helyi festőművészt, a tábor megálmodóját és egyik főszervezőjét keressük, aki éppen Marosvásárhelyre „szaladt be” személygépkocsijával, hogy néhány festészeti kelléket vásároljon. Zoli bácsira várva, egy másik pedagógussal, Gálfi Gizellával beszélgetünk, aki az alkotótábort szervező Kincsásó Egyesület oszlopos tagja. Tőle azt is megtudtuk, hogy korábban Domahidi Béla tiszteletes úr és a református egyház vállaltak oroszlánrészt a szervezésben.
Megörökítik az ősök hagyatékát
Megtudtuk, hogy a kulturális egyesület 2010-ben alakult, elsősorban hagyományőrző céllal, felvállalva Mezőbergenye kulturális és sportrendezvényeinek szervezését, de a környezetvédelemmel is foglalkozva. „Örülünk, hogy szervezői lehetünk az alkotótábornak, s alakulásunk óta minden évben igyekszünk festői környezetünkben egy hétig térítésmentes ellátást biztosítani az idelátogató művészeknek. Úgy gondoljuk, az itt található feltételek minden igényt kielégítenek, ami részben holland barátainknak köszönhető, hiszen ők támogatták egyházunkat a diakóniai központ létrehozásában” – fejtette ki Gálfi Gizella. Közben megérkezett Ősz Zoltán is, aki bekapcsolódva a beszélgetésbe elmondta, hogy a tábor elsődleges célja átmenteni, megörökíteni őseink ránk hagyott hagyatékából azt, amit a mezőbergenyei falusi környezet felkínál. A festőművész szerint a táborban mindenki hamar megtalálja a számára megfelelő témát, bebarangolva a falut, bemenve a portákra, szóba állva az emberekkel. Látogatásunk idején két vendégművész éppen a közelben lakó, 95 éves Zsuzsika néni udvarán dolgozott. „Az évek során szem előtt tartottuk azt a feladatot, hogy mentsük meg, ami még menthető. Itt a múlt értékeire gondolok, amit ránk hagytak elődeink: régi házakra, épületekre, székelykapukra” – mondta Ősz P. Zoltán.
Székely írás vagy rovásírás?
Kezdetben a tábor résztvevői a környékről érkeztek. Aztán az évek múlásával határon túli vendégek is jöttek megtapasztalni a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, és megismerni a hely jellegzetességeit. Ősz P. Zoltán szerint a művészek rendszerint elégedetten távoznak, s a tábor vonzereje miatt nagyon sok a visszatérő vendég. Ugyanakkor a művésztábor a helyi közösség életében is fontos esemény. „A tizenegy éves múlt azt bizonyítja, sikerült kialakítani azt az igényt, hogy a falusi ember is ráérezzen a művészet kifejező erejére és tudja értékelni munkánkat, valamint az alkotót, betekintést nyerve az alkotás titkaiba. Erre beszédes példa, hogy éveken át voltak olyan művészkollégák, akik kézműves foglalkozások keretében, az ifjú nemzedéket is megismertették az alkotás szépségeivel. Jelenleg a székely rovásírás titkaiba nyernek betekintést a budapesti Dudás László Sándor festőművész segítségével.”
Itt említjük meg, hogy néhány perccel később, a műterembe látogatva, Dudás művész úr kategorikusan kijavít, amikor a székely rovásírásról kérdezzük. „Székely rovásírás nem létezik, csak székely írás. Egyesek nincsenek tisztában bizonyos fogalmakkal, megnevezésekkel. A római korból fennmaradt régi épületeken olvasható írást sem nevezzük római rovásírásnak, egyszerűen római írásnak mondjuk” – hangsúlyozta a budapesti vendég.
Mindenki a maga kedvére alkothat
A mezőbergenyei alkotótáborban elsősorban tájképek születnek. A falusi táj mellett régi házak, utcasorok, jellegzetes épületek kerülnek fel a vászonra. A gyönyörűen felújított műterem hűvösében szénnel, akvarellel, olajjal, akrill technikával, vízfestékkel készülnek a jobbnál jobb alkotások. Egy korábbi megállapodás értelmében, a vendéglátásért cserébe a művészek két-két alkotást hagynak a településen. Ősz Zoltán elmondta, hogy a képek diverzitása többféle ábrázolásban jut kifejezésre. „A festői táj mellett az alkotásokban néha megjelenik az ember is, sőt absztrakt művek is készülnek. Mindenki a maga kedvére dolgozhat, nincsenek kötelezettségek.” Miután fotókat készítettünk a helyszínen, megtekintettük az elkészült munkákat és a készülő alkotásokat, elköszöntünk a tábor lakóitól. Az önkéntes alapon főző helyi asszonyok már éppen az ebédhez terítettek. Az ebédre való meghívást nem fogadtuk el, azt viszont nem mulaszthattuk el, hogy a diakóniai központ előtt felállított, népi motívumokkal díszített, gyönyörű székelykaput ne örökítsük meg. Ez a fából készült alkotás is hozzátartozik nemzeti kincseinkhez, népi értékeinkhez, amelyekből még bőven lehet találni Mezőbergenyében. Ezért is jönnek szívesen a vendégművészek az itt szervezett alkotótáborba.
A Bergenyében született műalkotásokból összeállított tárlat megnyitójára és az ünnepélyes táborzárásra augusztus 24-én, vasárnap kerül sor. Az alkotótábor működéséhez szükséges anyagiakat a mezőpaniti önkormányzat biztosította.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Kiállítás a Maros Mezőségi Művésztelep alkotásaiból
A Maros Mezőségi Művésztelep munkáiból nyílt kiállítás kedden délután a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében. A megnyitón Barabás János vezető konzul köszöntötte az egybegyűlteket, majd Czirjék Lajos beszélt a művésztelep kialakulásáról. A kiállított munkákat Székely Géza képzőművész-tanár méltatta.
A Maros Mezőségi Művésztelep 2009-ben alakult a Mezőségen működő öt alkotótábor összefogásával (Csittszentiván, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőmadaras, Mezőpanit). A cél a helyi értékek és a környék bemutatása, népszerűsítése a képzőművészet segítségével. Az első tábor 1999-ben alakult Mezőpanitban, Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére. 2002-ben nyitotta a kapuit a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor, Czirjék Lajos szervezésében és a Csittszentiváni Faragó- és Kézművestábor gyerekek és fiatalok számára, Székely Lajos irányításával.
Szabadság (Kolozsvár)

Az összefogás szép példája Mezőszengyelen
Az összefogásnak, a segítségnyújtásnak, az önzetlen munkának egyre ritkább példáját mutatták fel a Maros-Mezőségi Egyházmegye gyülekezetei azáltal, hogy felújították a 19 lelkes mezőszengyeli gyülekezet református templomát. A nyár, az ősz folyamán több napon át közmunkáztak lelkészek, gondnokok, presbiterek, gyülekezeti tagok, hogy Isten házát megmentsék az enyészettől, mondván, kár lenne érte, hiszen legyen bár szórványban, a reformátusság közös kincse. A templom október 25-ére készült el, amikor hálaadó istentiszteletet tartottak Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke, Jakab István esperes, Lakó Jenő beszolgáló mezőzáhi lelkipásztor, az egyházmegye számos lelkésze, gondnokok, közmunkázók és a helyi gyülekezet jelenlétében. Az istentiszteletre több mint kétszázan mentek el, zsúfolásig megtelt a templom, sokan állni kényszerültek, mint egykor.
Fehér ékesség a falu felett
A templom 1937-ben épült dr. Albert Sándorné Farcádi Kovásznai Kovács Ottília nagyobb adományából az akkor négyszáz lelket számláló gyülekezet számára. Az évtizedek során a lélekszám annyira apadt, hogy a ludastelepi egyházközséghez, majd 2002-től a mezőzáhihoz csatolták. A parókiát lebontották, a templom padjait is el akarták vinni. A templom időközben romos állapotba került, a befolyó esővíz gyengítette a tetőszerkezetet. 2012-ben belül kimeszelték, de a külső javítást önerőből nem tudták megoldani. Sokan lemondtak róla, mondván, hogy az alig 77 éves templomnak nincs jövője, többé már nem fog fehéren ékeskedni a falu fölött. És mégis. A templomot felújították, mindez Pál apostolnak a rómabeliekhez írott levelének egy gondolata szellemében valósult meg: Tartozunk mi, az erősek, hogy a gyengék erőtlenségét hordozzuk! – mondta Lakó Jenő lelkipásztor.
Áldozathozatal a kisebbekért
A mezőszengyeli kis gyülekezetnek megadatott az a ritka alkalom, hogy a hálaadás igéjét Kató Béla püspök hirdesse. – Ebbe a templomba vasárnaponként legtöbb tizenkilenc ember járhatna, holott az 1930-as években még négyszázan voltak a gyülekezetben. A templom felé jövet egy gondolat fogalmazódott meg bennem, az, hogy adósok vagyunk. Ha adósságról hallunk, hátunkon végigfut a hideg, hiszen a mai világban nagyon sok ember kínlódik, családok, országok, nemzetek szenvednek adósságok miatt. Veszélyes ez, nem jó tartozni. Van, aki büszke, hogy soha az életben nem kellett kölcsönhöz folyamodnia. Mégis, a vállalkozóknak muszáj hitelt felvenniük. A kilencvenes években létrehoztunk egy alapítványt, gazdálkodásra bátorítottuk az embereket. Rábeszéltem egy idősebb atyánkfiát, vegyen traktort, van anyagi forrás hozzá. Felvette a hitelt, megvásárolta a traktort. Aztán nem járt, nem dolgozott vele. Megkérdeztem tőle: miért? – Mert még nem fizettem ki! Adós vagyok – mondta. Az ige szerint mindannyian adósok vagyunk Istennek. Itt vagyunk egy 19 lelkes, fogyó gyülekezetben. Népként, közösségként is fel kell tennünk a kérdést: mivel vagyunk adósok ezért, mi a mulasztásunk? Miért nem tudunk megmaradni ezen a földön? Miért pusztulunk és egyre inkább fogyunk? A kérdésre sok válasz van, de a leghangsúlyosabb, hogy nem tiszteltük igazán az életet. Hány megszületendő gyermeket nem vállaltak közösségeinkben! Nem tiszteltük a házasságunkat, a hűséget, a becsületet, szétmennek a családok. Megszűnt az egészséges környezet, ahol a gyermekek felnőhettek. A tulajdont sem tiszteltük, könnyen megszabadulunk dolgainktól. Elfecséreljük a javakat. A lista végtelen. Hiába hibáztatunk mást sorsunk alakulásáért, mi magunk vagyunk ennek okozói. És ez a legszomorúbb ebben a történetben!
Akik a templomot javították, ez szólalt meg lelkükben. Érzik, túl sok mindenről lemondtunk, sok mindent elhanyagoltunk, annyira önzők vagyunk, hogy nem tudunk a lejtőn lefele haladó közösségre odafigyelni, pedig törlesztenünk kell ezt az adósságot. A mezőszengyeli templomért megvalósult összefogás jele annak, hogy hittek, megérezték, adóssággal nem lehet élni. Áldozatot kell hozni a kisebbért, a szegényebbért. Hogy milyen jövője lesz a templomnak, tőlünk is függ. Csoda az együttmunkálkodás, de a valódi csoda az lesz, ha lesz ki megtöltse ezt a templomot. Csak hittel van esély arra, hogy a közösség tovább éljen! – mondta a püspök.
Hálából és nem háláért javították a templomot
– Kis közösség nagy ünnepe ez. Szívemben hála, öröm, elismerés, vidámság, reménység, bizakodás. Fél évvel ezelőtt jártunk itt esperesi vizitáción. Megállapítottuk, hogy a templom romos. Csak belül meszeltek, ennyire futotta az erejükből. Ekkor fogalmazódott meg, hogy vajon mi, a Maros-Mezőségi Egyházmegye képes-e a többletre, amivel segíthetjük a kicsi közösségeket? Közgyűlésen vetettem fel a gondolatot. Buzgó presbiterek, gondnokok felvállalták az ügyet, és rengeteg közmunkával megvalósították a csodát. Nem mondhatunk le a kicsiny közösségekről. Nemcsak a mezőszengyeliek gazdagodtak, mi is gazdagodtunk. Nem háláért, hanem hálából javították a templomot, pedig nem kis áldozattal járt. Útiköltséget álltak, 50-60 kilométerről utaztak ide, a közmunkázók állták az ebédet, ők is főzték. Jó volt együtt lenni a munkásokkal. A legfiatalabb 16 éves volt, ifj. Szilágyi János, a nagysármási gondnok fia, de volt nyolcvanéves is, aki azt mondta: – Ha dolgozni akarok, akkor tudok! Itt van a dolgok nyitja. Trianon után fogalmazódott meg, hogy kisebbségként Erdélyben megmaradni nem lehet. Emiatt sokan eltávoztak. A mi válaszunk mindig az: igenis lehet! Rajtunk múlik – mondta az esperes.
Elismerés, oklevelek
Köszönet kíséretében az egyházközségek képviselőinek kiosztották az elismerő okleveleket. Lakó Jenő tiszteletes úr név szerint sorolt fel minden közmunkázót és adakozót. Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondnoknak kiemelten megköszönték, hogy megszervezte és felügyelte a közmunkát, aki megígérte, ilyen lelkülettel vállalják tovább a munkát.
A templomjavítási munkálatokban Mezőbergenyéből 17-en, Nagysármásról heten, Galambodról tízen, Mezőpanitból négyen, Csittszentivánról ketten – Balogh Károly lelkipásztor és Puskás Árpád gondnok –, Marosvásárhelyről Szabó László lelkipásztor, Mezőméhesről Kovács-Szabó Levente lelkipásztor, Uzdiszentpéterről Kiss Szabolcs lelkipásztor, továbbá a mezőbodoni nőszövetség tagjai vettek részt. A mezőszengyeliek, akik szintén hozzájárultak templomuk javításához, csodálkozva tették fel a kérdést: léteznek még ilyen emberek? Igen, léteznek, csak meg kell szólítani őket.
A hálaadó istentisztelet az egyházmegye együttesének énekeivel, szavalatokkal, majd szeretetvendégséggel zárult. Az együttlét délután Mezőzáhon az egyházmegyei presbiteri konferenciával folytatódott, ahol Szabó Árpád udvarfalvi lelkipásztor Evezz a mélyre címmel tartott előadást.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Nyárádmentén még várni kell az ivóvízhálózatra
A decemberben záruló nagylélegzetű befektetésekről számolt be és a 2020-ig tartó pályázatokat ismertette Törzsök Sándor. Az Aquaserv projektmenedzsere hangsúlyozta: alapvetően elégedett a munkálatok menetével.
A 2007-2013-as időszakban a Maros megyei vízszolgáltató vállalat csaknem százmillió eurós projektet valósított meg, nagyrészt uniós pénzalapok felhasználásával. „Maros megye legnagyobb infrastrukturális befektetéséről van szó. Összesen hat vízüzem épült vagy újult meg, öt szennyvíz-tisztítóállomás létesült, és 260 kilométernyi vezetékrendszert cseréltünk ki vagy bővítettünk” – mondta a szakember, akitől azt is megtudtuk, hogy kész van a Nyárádszereda-Lukailencfalva közötti fővezeték, a radnóti és a marosludasi szennyvíztisztító üzem, a dicsőszentmártoni vízüzem. Az év első felében befejeződik a Marosludas és Radnót közötti vízhálózat cseréje, bővítése.
Az uniós alapokból végzett munkálatok idén decemberben be kellett volna fejeződjenek, de számos oka van, hogy miért nem így történt. Elsősorban a versenytárgyalások hosszasak, például a Mezőbánd és Mezőpanit közötti vezetékrendszer kiépítésekor 500 napot késtek az óvások miatt. De az sem mellékes, hogy Romániában nincsen elég szakcég, amely ilyen jellegű munkálatokat meg tudna tervezni, műszaki tanácsadást tudna biztosítani. Marosvásárhelyen nehezen lehet egyetlen olyan céget találni, amely egy vízüzemet meg tud tervezni, s építését felügyelni tudja. A jövő évbe átcsúszó munkálatokat BERD-alapból finanszírozzák.
A vízszolgáltató folytatni szeretné az elkezdett beruházásokat, a 2014-2020-as uniós pályázatokra már időben előkészültek, jelenleg meghirdették a versenytárgyalást a tervezők kiválasztására. Az eddigi nagyvárosok után most a 2-10 ezer lelkes települések ivóvíz és szennyvízhálózatának kiépítése élvez elsőbbséget, de Vásárhelyen is szeretnének egy iszapégetőt létesíteni.
Megkérdeztük,hogy mikor csatlakozhatnak az ivóvízhálózatra a nyárádmenti települések, miután a Nyárádszereda-Lukailencfalva közötti fővezetéket már lefektették. Törzsök Sándor elmondta, két lehetőség van: a helyi önkormányzatok saját vagy pályázati alapból kiépítik a vezetékrendszert és akkor rácsatlakozhatnak a fővezetékre, vagy megvárják, amíg a 2014-2020-as pénzalapokból a szolgáltató építteti ki a hálózatot. Ez utóbbi esetben 2020-2022-ig várniuk kell, hogy vezetékes vizük legyen. Ugyanez a helyzet Mezőbergenyében és Csittszentivánban is.
Simon Virág
Székelyhon.ro

A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

300 fellépő a székely- mezőségi táncosok találkozóján
Mezőbergenyében székely-mezőségi táncosok találkozóját tartották, ami hagyományteremtő rendezvény kíván lenni e térségben. A változatos és jó hangulatú találkozót a Kincsásó Egyesület szervezte, ahol a térség néptánccsoportjait és a testvértelepülés Kisgyőr együttesét vonultatták fel.
Az elmúlt hét végén zajló rendezvény péntek este kezdődött, amikor a helyi kultúrotthonba táncházba sereglettek a táncosok és tánckedvelők. A fergeteges táncház és szórakoztató tánctanulás a rendkívül mozgalmas szombatba torkollott, délelőtt 10 órakor újrakezdték a táncoktatást, ami délután folytatódott. A szombat estét a Bekecs Néptáncegyüttes fellépése tette feledhetetlenné, majd ismét táncház következett, megtelt a művelődési ház előtti tér, s szilaj mulatság kerekedett az óvoda előtt újonnan felállított szabadtéri színpadon.
Vasárnap délelőtt a találkozó résztvevői istentiszteleten vettek részt, majd délben ismét benépesedett a szabadtéri színpad környéke. A kánikulai melegben, a tűző napról menekülve, sörsátrak árnyékában várták a műsor kezdetét. A fellépők ez alkalommal sem okoztak csalódást, hiszen Bartis Zoltán és bandája, azaz az Üver zenekar muzsikájára fürge lábak pezsgő tánca következett.
A fellépések előtt Gálfi Gizellát, a Kincsásó Egyesület titkárát kértük, összegezze a rendezvény történéseit, s ossza meg olvasóinkkal, miért is fontos ez a találkozó.
– Tizenkét együttest hívtunk meg a Székely-Mezőségről és a magyarországi Kisgyőrből. Eljött a csíkszentmártoni Cserebojtos, a holtmarosi táncegyüttes, a marosszentkirályi Vadrózsa, a mezőmadarasi Árvalányhaj, a mezőbándi Csipkebogyó, a csittszentiváni néptánccsoport, a szabédi Fürge Lábak, a helyiek közül pedig a Kincsásó Egyesület kis- és nagycsoportja. Ha csoportonként átlagban 20 fellépőt számolunk, érzékelhető, milyen népes seregszemléről beszélünk. Mi, szervezők úgy számoltuk, hogy 300 fellépő táncos, muzsikus, vendég vett részt a rendezvényen. A legfontosabb, hogy a gyermekek, a fiatalok megtanulják, műveljék és szeressék elődeik tánckultúráját. Ezért vállaljuk fel a szervezést, hogy az ifjúságban kialakuljon a hagyományos népi kultúra művelése iránti igény, hogy ezt sajátjának érezze, hogy a következő generációknak is átörökíthessék.
A meghívott zenészek – a Csíkszeredaiak, az Üver – minőségi élőmuzsikát szolgáltattak. A találkozó táncoktatói is elismert személyiségek, a Maros Művészegyüttes tagjai: Kásler Magdi, Farkas Sándor Csaba. De a fiatal tehetségek is felnövekvőben vannak, itt a helyi Gagyi Lorándot (aki a Napsugárban táncol) vagy Bende Szendét említem – mondta Gálfi Gizella.
A falu életében e rendezvény – amely a szervezőkön túlmenően gyermekeket, fiatalokat, szülőket, egyházat megmozgatott – jó kezdet volt a hagyományteremtésre. A szervezők ezért is leltek nagylelkű – a mezőpaniti helyi tanács, a Magyar Művészeti Akadémia, a mezőbergenyei református egyházközség, a TimKo pékség – támogatókra.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Holtmarosi Gyöngykoszorú
"Összehoz minket a tánc"
Virágos szoknyás és székely ruhás lányok, fekete csizmát, kalapot viselő kis és nagy legények tűntek fel vasárnap délelőtt Holtmaros utcáin. A 21. alkalommal megszervezett Gyöngykoszorú találkozóra éppen 21 néptánccsoport érkezett, nemcsak a környékbeli településekről, hanem Érmihályfalváról és a magyarországi Soltról is jöttek Maros menti barátokkal találkozni és persze táncolni vágyók.
A hagyományos felvonulás előtt Papp György, a találkozó főszervezője avatott be a részletekbe. – A magyarói Polgármesteri Hivatal, a helyi kulturális egyesület, illetve a faluközösség együttműködésével szervezett néptánctalálkozót nem első alkalommal kapcsolták össze a szombaton zajlott falunappal, amikor nótaestre, könnyűzene-koncertekre, illetve tűzijátékra is sor került. Szintén ekkor lépett először közönség elé a solti testvértelepülés Aranykulcs nevű mazsorettcsoportja – tudtuk meg a főszervezőtől. Papp György azt is elmondta, hogy a holtmarosi Gyöngykoszorúnak évek óta díszvendége is van, a múlt évben a Maros Művészegyüttest, idén a Bekecset hívták meg. A Maros megyei települések – Mezőbergenye, Erdőcsinád, Marosvécs, Disznajó, Marosfelfalu, Szabéd, Vajdaszentivány, Csittszentiván, Mezőbánd, Kisfülpös, Szentgerice, Marosszentkirály és Szászrégen – mellett távolabbi vidékről, a Bihar megyei Érmihályfalváról is érkeztek táncosok, ugyanakkor a jeddi és Marosvásárhelyi citerások is eljöttek zenélni Holtmarosra.
– Ez nem egy egyszerű seregszemle, nem fesztivál, sokkal inkább népi vigadalom. Ilyenkor az elszármazottak is hazajönnek, a hagyományápolás mellett ez a Gyöngykoszorú fontos hozadéka – tette hozzá Papp György.
Táncosból szervező
A folyamatosan érkező néptánccsoportok vezetői egy szép arcú székely ruhás lánynál, a holtmarosi Zsigmond Aliznál jelentkeztek be, aki szabad perceiben szívesen beszélgetett velünk.
– Elsős koromtól 14 éven át táncoltam az itteni néptánccsoportban. Négy éve Kolozsvárra járok egyetemre, de egy-két évvel ezelőtt, amíg nem kezdtem el a tanulás mellett dolgozni, még rendszeresen hazajártam a táncpróbákra – mondta Aliz, majd azt is elárulta, hogy a kalotaszegi tánc a kedvence.
– A Gyöngykoszorú találkozók mindig nagy élményt jelentettek számomra. Összehoz, összekovácsol minket a tánc, sok barátság szövődik ilyenkor. Az érmihályfalvi Nyíló Akác tánccsoport áll hozzánk legközelebb, ők most huszadik alkalommal jöttek Holtmarosra, és mi is mindig visszajárunk hozzájuk – tette hozzá a huszonéves lány, aki ezúttal nem lépett fel a táncosokkal, a helybéli fiatalok szervező csapatában viszont fontos szerepet vállalt.
A holtmarosi fiatalok a rendezvény előtti héten végigjárták a falut, kihirdették a találkozót, és adományt – élelmiszert, pénzt – gyűjtöttek, majd a rendezvény további előkészületeiben, például a konyhán segédkeztek, végül a vendégek fogadásából is kivették a részüket.
Belenőttek a táncba
Papp Györgytől megtudtuk, hogy az 1992-ben alakult holtmarosi néptáncegyüttesnek régebb 60-65 tagja is volt, és a táncosok három korcsoportra oszlottak. Mára egyetlen, 20 fős csoport mAradt, 16 és 27 év közötti táncosok alkotják.
– A jelenlegi csoport óvodáskortól táncol, gyakorlatilag belenőttek a táncba – tette hozzá a Gyöngykoszorú főszervezője.
A találkozón a tinédzserek mellett szép számban akadtak kisiskolások is. Marosvécsről Gorbai Mária Melinda és Tóth Pál Melinda csoportvezető két csapatot hozott, a tizenévesekből álló lánycsoportot, illetve a középcsoportot, amelybe második osztálytól járnak a gyerekek.
– A lányok dunántúli ugróst, a középcsoport mezőségi táncokat ad elő, Gorbai Eszter pedig énekel – tudtuk meg az oktatóktól, akik egyetértettek abban, hogy a kisebb gyerekek is felismerték a hagyományápolás fontosságát, a szünidőben is örömmel járnak próbákra, fellépésekre, és annak is örülnek, ha új táncot tanulhatnak.
A harmadik osztályt végzett Zalán és barátja, Szilárd öt éve táncol a vécsi csoportban. Megszokták a fellépéseket, nem is igen izgulnak. Zalán szerint a nyárádmenti táncok a legjobbak, a mezőségiek pedig a legérdekesebbek.
Népdal mamától és a netről
Bíró Anita Disznajóról érkezett. Három éve táncol a helyi néptánccsoportban, de ezúttal énekkel készült.
– A Hej, most kezdtem selyemkendőt viselni című népdalt nagymamámtól tanultam, az Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen kezdetűt pedig az interneten találtam – árulta el a székely ruhás kislány, aki Nyárádremetén készült gyönyörű viseletét unokatestvérétől örökölte.
Távolról jött barátok
Míg a legtöbb táncos a Gyöngykoszorú napján érkezett a faluba, az érmihályfalviak korábban jöttek. Szálláshelyükön, egy 150 éves ház környékén igazi fesztiválhangulat uralkodott.
– 62 táncosunk van, de most csak hat pár táncol. Felcsíki és dél-alföldi táncokat mutatunk be – mondta Borbély Simon Csaba csoportvezető, akitől azt is megtudtuk, hogy a Bihar megyei településen 3 éves kortól táncolnak a gyermekek, a legkisebbek csoportját 12 pár alkotja. Arra a kérdésre, hogy milyen Holtmarosra jönni, a fehér ingek előkészítésével foglalatoskodó, illetve az árnyékban pihenő fiatalok egyhangúlag kiáltották, hogy "mindig jó". Egy fiatalember pedig azt is megjegyezte, hogy nagyon finom a víz errefelé.
Örömünnep forgatagában
Kora délután felvonuláshoz sorakoztak a táncosok, aztán lovasok kíséretében, a solti mazsorettcsoporttal az élen elindult a menet végig a falun. A futballpályán felállított szabadtéri színpadon körülbelül egy óra múlva kezdődött a műsor. Ezt megelőzően Bartha József holtmarosi lelkipásztor hirdetett igét, és áldotta meg az örömünnepnek nevezett együttlétet, majd a Solt várost képviselő Németh István üdvözölte az egybegyűlteket. A testvértelepülés küldötte jelképesen egy lámpást nyújtott át Kristóf József polgármesternek. A községgazda a továbbiakban a találkozó jelentőségéről szólt. Nemsokára aztán az Üver zenekar játékára elkezdődött a színes, gazdag műsor, amelyben számos vidék táncrendje, egyebek mellett a mezőmadarasi, vajdaszentiványi, felcsíki, domokosi, bihari táncok képviseltettek. Az együttlét a hagyományhoz híven táncházzal zárult.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)