Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Mercyfalva/Carani (ROU)
4 tétel
2003. augusztus 10.
"A temesvári egyházmegye Caritas-szervezetének sokoldalú tevékenységei közé tartozik a sérült és beteg gyerekekkel való foglalkozás. Mercifalván (Carani) a plébánia épülete adott otthont ezeknek a fogyatékossággal élő gyerekeknek. A német hívek kivándorlása után a temesvári püspökség a teljes plébániaépületet Szűz Mária Nappali Otthon néven működő intézménnyé alakította át, jelenleg 12 gyermek számára. Ők reggeltől délután 4 óráig tartózkodnak az otthonban. A szülők számára nagy segítség ez az otthon, mivel amíg ott vannak a gyerekek, a szüleik néhány órára felszabadulnak, végezhetik munkájukat, elláthatják a ház körüli tennivalókat. Az otthonban megtanítják a gyermekeket evőeszközöket használni, rajzolni, papírból különböző dolgokat készíteni, tornázni, ülni, állni, járni, beszélni és énekelni. Egy német alapítvány évek óta anyagilag segíti munkájukat, egy új mikrobuszt is kaptak. A nappali otthon nemrég ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját. /Boér Jenő: Tizedik évforduló Merczifalván. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 10./"
2007. január 6.
A temesvári római katolikus egyházmegye 2006. évi tevékenységéről Böcskei László általános helynök beszámolója az év végi hálaadáson hangzott el a temesvári székesegyházban. A plébániák kimutatásai továbbra sem egyeznek a 2002-es népszámlálás adataival. Akkor 141 000-en vallották magukat római katolikusnak, szemben a plébániákon nyilvántartott 87 586 hívővel (-959). Zárójelben a 2005-ös évhez mért változások szerepelnek. Ebből 46 927 (-573) magyar, 10 106 (-680) német, 13 866 (+272) román, 6146 (-382) horvát, 4392 (-220) bolgár, 2602 (+244) cseh, 2386 (+366) szlovák, 622 roma, 492 más nemzetiségű, amelyhez a mintegy 1000 lélekszámú olasz közösség csatlakozik. A 2006-os esztendőben 1055 keresztelést (+86), 2573 elhalálozást (+66), 529 házasságkötést (+12) jegyeztek be, ez utóbbiak közül 204 esetben mindkét fél római katolikus vallású volt (+25). Az egyházmegye 72 plébániája közül 65-ben van helyben lakó plébános, létezik egy kihelyezett lelkészség helyben lakó plébánossal, valamint egy papi személyzettel rendelkező templom. Az egyházmegye 97 (+2) lelkipásztora közül 80 (+1) a plébániákon, 2 a tanügyben, 5 az egyházmegyén kívül, 3 és a megyés püspök a Püspöki Hivatalban tevékenykedik. Van továbbá 6 nyugalmazott és 1 szolgálaton kívül helyezett lelkipásztor. A 2006-os esztendőben 1 diakónus- és 2 papszentelés volt. Az Egyházmegyei Ifjúsági Központ közvetlen támogatásával a 2006-os esztendőben 59 ifjúsági programot szerveztek Temesváron, továbbá Arad és Krassó-Szörény megyében, amelyekbe 4720 fiatal kapcsolódott be. A Laudetur című magyar, román és német nyelvű időszaki ifjúsági kiadvány átlagosan 1100 példányban látott napvilágot. A Gerhardinum Katolikus Líceum magyar és román tannyelvű párhuzamos osztályaiban 2006-ban is folytatódott a vallási oktatás. A végzősök száma 2006 júniusában 42 volt. A 2006–2007-es tanévet a magyar tannyelvű osztályban 10, a román tannyelvű osztályban 25 növendék kezdte. Az év végén a líceumnak összesen 132 növendéke volt (102 a román, 30 a magyar tannyelvű osztályban). A líceum bentlakásában 69 tanulót szállásoltak el. Az egyházmegyei Caritas a temesvár-szabadfalui, az újpécsi, a vecseházai, a mercyfalvi, a nadrági és az újbesenyői központjában összesen 178 gyermek ellátásáról, ápolásáról gondoskodott. A többi szociális központban 232 hátrányos helyzetű felnőtt támogatását biztosítják. /A temesvári egyházmegye 2006. évi tevékenységének mérlege. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 6./
2008. május 4.
Boér Jenő, a temesvári Caritas és Egyház című lap főszerkesztője könyvében (Merjetek jók lenni…, Solness Könyvkiadó, Temesvár, 2007) a hit, a szeretet megnyilvánulásait, az emberséges cselekedeteket sorakoztatja fel. Mintegy tíz év karitatív eseményeiről szólnak a kötetbe foglalt beszámolók, riportok, krónikák, interjúk és portrék. Írásaiban a hivatásos karitatív intézmények mellett olyan magánszemélyeket, civileket is bemutat, akik segítették és odaadóan szolgálják embertársaikat. A temesvári egyházmegye Caritas-szervezete több szociális intézményt is működtet. Boér Jenő képet ad a Temesváron és Nadrágon létesített szociális étkezdéről, a Páter Jordán Menhelyről, amely hajléktalanokat fogad be éjszakára és étkezteti őket, a családi erőszak áldozatait befogadó Mária Otthonról, az újpécsi Szent Miklós gyermekfaluról, az újbesenyői, merczyfalvi, vecseházi gyermekotthonokról, ahol árva, mozgássérült vagy értelmi fogyatékos gyermekekkel foglalkoznak. /Szekernyés Irén: A jóság mércéje: a segítségnyújtás. = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 4./
2016. október 12.
Post-cox
Ne tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat.
Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után.
A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos.
Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni! – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni.
Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból.
És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé.
DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár)
Ne tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat.
Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után.
A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos.
Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni! – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni.
Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból.
És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé.
DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár)