Markó Béla Szatmárnémetiben közösségi fórumon találkozott a megye lakosaival. A fórumon ott volt többek között Riedl Rudolf, a megye prefektusa, Varga Attila, az RMDSZ Szatmár megyei elnöke, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti alpolgármestere, Erdei Líviusz megyei főtanfelügyelő-helyettese, Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere. Markó Béla elmondta, hogy a jelenlegi román politikai elit gyermeteg, nem tekinthető minden esetben tárgyalóképes partnernek. Az RMDSZ kormányban való részvételével szólásszabadságát és külföldi mozgáslehetőségét is korlátozta. Nagykároly polgármestere a határátkelők ügyét hozta szóba, kitérve a forgalomtól elzárt Nagykároly-Mátészalka vasútvonalra is. A kettős állampolgárságról felesleges beszélni, mert magyar részről ezt nem kínálták fel. Markó Béla élesen bírálta azokat a pártvezetőket, akikkel egyszer már sikerült egyezségre jutni, de ezek álláspontjukat nem érvényesítik pártjukban. Ezzel a tanügyi megállapodásra utalt, melyet sorra megszegnek a koalíciós társak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 10./

"A Nagykároly és Vidéke című hetilap /főszerkesztő Silimon Várday Zoltán/ sok helyi dologgal foglalkozik. Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere a legutóbbi számban kifejtette: "Nagykároly évi adóbevétele 13 milliárd lej, Mátészalkáé 4,3 milliárd forint, kb. 258 milliárd lej. Ennyi jövedelme egész Szatmár megyének nincs." /"A reform szótól jobban félnek, mint az elvtárstól!" = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 6./"

Aug. 6-án Sándorhomokon, a római katolikus templom előtt a falu két neves szülöttjére - Berencei Kováts Lajosra és Nagy Miklósra - emlékeztek helybeliek és távolabbról jött vendégek. Szabó Menyhért, a mátészalkai múzeum muzeológusa az 1812-ben Homokon született Berencei Kováts Lajos munkásságát méltatta, aki 1848-49-ben az első felelős magyar kormányban államtitkár volt. Életének utolsó évtizedeit a családi birtokon töltötte, Szatmárnémetiben temették el 1890-ben. Ezután a Nagy Miklós Emlékbizottság tagja, Nagy István budapesti történész leleplezte a templom bejárata mellett a Kovács Albert által készített emléktáblát, dr. Szeifert Ferenc csolnoki plébános pedig a népi író és papköltő életútját ismertette, amely 1894-ben Sándorhomokról indult és 1973-ban a Komárom megyei Unyban ért véget. Nagy Miklós Mindszenty bíboros köréhez tartozott, s a per ötödrangú vádlottjaként a mártíriumot, börtönbüntetést is vállalta. /Emlékünnepség Sándorhomokon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 7./

Reszler István, a 10. Számú Iskola igazgatója /Szatmárnémeti/ elmondta, hogy megszervezték a cseretanulási módszert, a mátészalkai 2. Számú Általános Iskolával együttműködnek: egy itteni osztály fog Mátészalkán tanulni, egy ottani pedig itt, Szatmárnémetiben fog iskolába járni. Mindez elsősorban az iskolareformnak köszönhető, amely az eddiginél jóval nagyobb autonómiát biztosít az iskoláknak. Az igazgató szeretné, hogy más hazai, magyarországi és nyugati iskolákkal is együttműködnének. /A cserekapcsolatok az európaiasodást segítik elő. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jan. 27./

A millennium alkalmából nagyszabású nemzetközi diákvetélkedőt rendeztek ápr. 15-én Mátészalkán. A helybeli líceumok, környékbeli oktatási intézmények diákjainak, valamint mohácsi és nagykárolyi tanulók részvételével lebonyolított versenyen a Nagykárolyi Elméleti Líceum tanulói sikeresen szerepeltek, színjátszó csoportjuk első lett, a matematikaversenyen egyik diákjuk, Balogh Szabolcs volt az első. /Szomszédolás. Nagykárolyi diákok Mátészalkán. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 18./

"Nagykároly magyarországi testvérvárosában, Orosházán megjelent egy antológia: Átmentett igék. Nagykárolyi alkotók antológiája. Megjelentette a nagykárolyi Kaffka Margit Művelődési Társaság, Nagykároly, 2000. Szerkesztette: Sróth Ödön, Silimon-Várday Zoltán. A könyv megjelenését támogatta: Orosháza és Mátészalka testvérvárosok önkormányzata; Reflektor Kulturális Alapítvány - Orosháza; Helios Alapítvány - Orosháza; Wallingdorfi Magyar Irodalmi Kör. A kiadvány bemutatója jan. 20-án lesz Nagykárolyban. /Boros Ernő: Átmentett igék címmel megjelent a nagykárolyi Kaffka Margit Művelődési Társaság kiadványa. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jan. 4./"

"A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Tájékoztatási Szolgálata közleményében jelentette, hogy együttérzéséről biztosította a kárpátaljai, magyarországi és romániai árvízkárosultakat, elhatározta az egész egyházkerületre kiterjedő segélyakció beindítását. Tőkés László püspök látogatást tett az áradások által megpróbált - anyaországi - Bereg vidékén, meglátogatták a mátészalkai kórházban az áradások elől odamenekített betegeket és öregeket. A királyhágómelléki gyülekezetek adományait nagyrészt a legrászorultabb kárpátaljaiak megsegítésére fogják fordítani. Egy magyarországi települést is segélyben kívánnak részesíteni - éspedig a Bereg vidéki Gulácsot. Erdélyben a Máramaros vidéki Kistécső és Máramarossziget szorul segítségre. /Segítő egyház. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), márc. 20./"

"Az idei rendezvényen is nagyszámú érdeklődő vett részt a domahidi vasútállomás melletti emlékműnél, amelyet a szatmári béke emlékére állított a MÁV. Muzsnay Árpád, a rendezvény főszervezője ünnepi köszöntőjében kitért arra, hogy a majtényi fegyverletételt szenvedélyektől mentesen, a történelmi tények árnyalt elemzésével kell értékelni. Hármas évforduló az idei: 325 éve született II. Rákóczi Ferenc, 290 éve kötötték meg a szatmári békét, 130 éve adták át a Szatmárnémeti-Nagykároly közötti vasútvonalat. A megemlékezésen George Vulturescu, a Szatmár Megyei Művelődési Igazgatóság igazgatója, Köpeczi Béla budapesti történész, Fülöp István, Mátészalka alpolgármestere és dr. Németi János nagykárolyi történész méltatta az eseményt. /Az élő Rákóczi. Megemlékezés és koszorúzás a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 30./"

"Immár hagyománynak számít, hogy két testvérváros, Mátészalka, és Nagykároly román és magyar elöljárói, illetve különböző intézmény- és cégvezetői évente ellátogatnak egymáshoz. E hagyománynak megfelelően Bekő Tamá, Nagykároly polgármestere, Petcu Emil alpolgármester, a károlyi tanács tagjainak a többsége, több nagykárolyi igazgató és gazdasági vezető, valamint a megyei labdarúgó bajnokságban szereplő nagykárolyi roma-együttes játékosainak a társaságában nemrég Mátészalkán vendégeskedett. /Szomszédolás Mátészalkán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 11./"

"Néhány hónapja alakult meg Nagykárolyban a Rekettye Kulturális Egyesület, melyet a Rekettye tánccsoport tagjai hoztak létre tevékenységük bővítése érdekében. Céljuk a hagyományőrzés, a népi kultúra felelevenítése. Megbeszélték a Nagykároly Napjai keretében lebonyolításra kerülő népzenei nap (aug. 25.) teendőit. Erre napra meghívott vendégek a sepsiszentgyörgyi Fabatka zenekar (moldvai csángó és felcsíki zenét játszanak), a balmazújvárosi néptáncegyüttes, és a mátészalkai Szatmár Népi Együttes. Ősszel lesz tízéves a nagykárolyi táncház, ebből az alkalomból terveznek egy nagyszabású rendezvényt. /Balogh Tímea: Nagykároly. A Rekettye Kulturális Egyesület tervei. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 18./"

"Aug. 24-én volt a Nagykárolyi Napok megnyitója. Eljöttek a testvérvárosok /Orosháza Nyírbátor, Mátészalka/ képviselői is. A rendezvények két helyszínen zajlanak: két felállított szabadtéri színpadon. /Megnyitották Nagykároly Napjait. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 25./"

"Nov. 30. és dec. 2. között ismét megrendezték Mátészalkán a Felnőtt Amatőr Színjátszó Fesztivált, amelyen ezúttal két erdélyi város csoportja is bemutatkozási lehetőséget kapott, Nagykároly és Szentegyháza. A szentegyháziak a helyi Gábor Áron Szakközépiskola és a mátészalkai szakközépiskola között évek óta jól működő testvériskolai kapcsolatnak köszönhetően a 2000. évi fesztiválon léphettek fel első alkalommal. A szentegyháziakat a díjkiosztó gálán különdíjjal jutalmazták. Ugyancsak különdíjat kapott Kiss László csoportvezetői, rendezői és színészi munkájáért. /Kiss László, Szentegyháza: Szentegyházai színjátszók Mátészalkán. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 12./"

Márc. 15-én a Nagykárolyban rendezett ünnepség első színhelye a város központjában álló Petőfi–szobor volt. A Kaffka Margit Művelődési Társaság által itt szervezett megemlékezést Benedek Zoltán nyitotta meg. Délután a színházteremben Kiss Zita, a BEZ – Humanitas Kulturális Egyesület tagja által rendezett ünnepi műsor következett. Szabó Károly szenátor, a nagykárolyi RMDSZ elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, köztük a két magyarországi testvérváros, Mátészalka és Orosháza küldötteit, utána jött a műsor sok szavalattal. /Boros Ernő: Nagykárolyban a Petőfi–szobornál és a színház termében emlékeztek. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 16./

"Aug. 23-án elkezdődött a Nagykárolyi Napok rendezvénysorozat. Megjelentek Mátészalka és Nyírbátor képviselői, Gheorghe Ciocan, Szatmár megye prefektusa, Szabó István, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, Riedl Rudolf, a megye alprefektusa, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti alpolgármestere és mások, így például a Ford cég képviselője. A Ford immár három éve a Nagykárolyi Napok fő szponzora. /Boros Ernő: Nagykárolyi Napok - hatodszor. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 24./"

"A magyarországi kisebbségi önkormányzatok alakulásának műhelytitkaiba avatott be Konczili Vendel, a mátészalkai Széchenyi István Általános Iskola igazgatója, egyben a mátészalkai Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke, az Országos Német Kisebbségi Önkormányzat Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képviselője. Elmondta, hogy az Országos Német Kisebbségi Önkormányzatnak 52 tagja van. A tavalyi népszámlálás alkalmával a megyében valamivel több mint ezer németet írtak össze. Konczili elismerte, hogy Magyarországon a kisebbségek körében teljes asszimiláció ment végbe. Elmondra azt is, mit jelent az etnobiznisz. Magyarországon hivatalosan 13 nemzeti kisebbséget tartanak nyilván. Ezek mindegyike alakíthat külön kisebbségi önkormányzatot. Mátészalkán 6 lengyel él, alakult lengyel kisebbségi önkormányzat. Nem kell bizonyítaniuk, hogy ők valóban lengyelek. A szabály szerint ugyanis az tekintendő lengyelnek (németnek, cigánynak stb.), aki annak vallja magát. Tehát ha egy cigány németnek vallja magát, annak fogadják el. A kisebbségi önkormányzat megalakulásához ezenkívül még a következő két feltételt kellett teljesíteniük: legalább öten jelöltették magukat lengyelként, és ezek mindegyike legalább 100 szavazatot kapott. Mi az etnobiznisz? Mátészalkai szinten például ha sikerül valamilyen kisebbségi önkormányzatot alakítani, annak a képviselője bekerül a helyi "nagy" önkormányzatba, amely testület tagjaként, tiszteletdíj gyanánt havi 100 ezer forintot kap. Emellett a megalakult kisebbségi önkormányzatnak minden évben leosztanak 600 ezer forintot az államkasszából, és nekik például Mátészalkán további 1 millió forintot a város. Ezt a pénzt el lehet költeni a német (lengyel stb.) kultúra ápolására, de arra is van lehetőség, hogy a kisebbségi önkormányzatnak leosztott pénzt tiszteletdíj gyanánt elosszák egymás között. És ugyanezt a legközelebbi választásokig, vagyis négy éven át minden évben megismételhetik... Summa summarum, az etnobiznisz lényege: öt szegény ember összeáll, azt mondják például, hogy ők szlovákok, és ezzel fejenként keresnek pár százezer forintot. A magyarországi románok esetében pedig még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a magyarországi cigányság egy része is román ajkú... /Boros Ernő: Mi az etnobiznisz? = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 24./"

Pécsi Ferenc /Szatmárnémeti/ volt RMDSZ-es parlamenti képviselő visszavonult a politikától, s napjait az általa évekkel korábban létrehozott két szervezet, a Vállalkozók Fóruma és a Kis-és Középvállalkozások Fejlesztési Alapítványa vezetésével, menedzselésével tölti. Most például a Mátészalkán február 18-án megtartandó Új lehetőségek a határon átívelő kapcsolatokban címet viselő régiós konferenciára készülnek. Pécsi Ferenc egész rendezvénysorozatot szervez idén a kis- és középvállalkozók EU-s felkészítésére. Arra a kérdésre, igaz-e, hogy ki akar költözni Magyarországra (van, aki szerint lakása is készül Debrecenben), Pécsi Ferenc kitérő választ adott. /(Sike Lajos): Pécsi Ferenc: „egyelőre itt vagyok”. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 4./

Kevés irodalmi lap büszkélkedhet azzal, hogy egy hónap alatt 14 helyszínen tart bemutatkozót. Az Irodalmi Jelen /Arad/ számos magyarországi településre látogatott el, a közönség mindenhol örömmel fogadta a lap munkatársait. Március 29-én Szolnokon mutatkozott be Böszörményi Zoltán főszerkesztő, Nagyálmos Ildikó, Orbán János Dénes és Szőcs Géza. Kisújszálláson az Arany János Városi Könyvtárban még aznap várták a szerzőket. Március 30-án Debrecenben a Benedek Elek Városi Könyvtár adott helyet a rendezvénynek, aznap Berettyóújfalu következett. Március 31-én a Nyíregyházi Főiskolán, másnap Mátészalkán, a könyvtárban léptek a közönség elé. A 2001-ben alakult Irodalmi Jelenben eddig több mint 250 szerző közölte írásait, s több mint fél éve nem a Nyugati Jelen mellékleteként, hanem különálló irodalmi lapként jelenik meg, a 15 ezer példányból Magyarországon 5 ezer kerül a standokra. /(NI): Sikeres turnézárás Észak-Magyarországon. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 4./

Április 21-én tíz éve lesz annak, hogy újból felállították Mátészalka és Kocsord között, az egykori harcok helyszínén, a Székely Hadosztály emlékművét. Erre az eseményre emlékeznek a térségben április 22-én. Kőröstárkányban az 1919. április 19-én legyilkolt tárkányi magyarokról emlékezve a Székely Hadosztály sorsát is felidézték. 1919. áprilisában vonultak be a román megszállók a Bihar megyei nagyvárosokba. Április 19-én Szatmárnémetibe, április 20-án Nagyváradra és Érmihályfalvára nyomulnak be, de négy nap múlva már Debrecenben és április végére a Tisza vonalánál sorakoznak fel a román megszálló alakulatok. A megszállókkal szemben a Székely Hadosztály és néhány más alakulat vette fel a harcot. A főleg Partiumban és Észak-Erdélyben működő Székely Hadosztályt, Székely Különítmény néven, Kratochwill Károly ezredes szervezte meg székely és erdélyi magyar menekült katonákból, de ide tartozott a korábbi kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály maradványa és egy kárpátaljai rutén zászlóalj is. Az alakulat legnagyobb létszáma 649 tiszt, 12 438 fő legénység, 68 löveg és egy repülőosztály volt. A Székely Hadosztály nevet 1919. január 20-án vették fel, amikor már harcban álltak a 26 ezer fővel támadó román megszálló sereggel. A hadosztály felszerelése gyenge volt, lőszerutánpótlást nem kapott. A Székely Hadosztály példás hősiességgel harcolt a túlerővel szemben, és szép sikereket is elért. Hadadnál, Kocsordnál, Mátészalkánál is megfutamították az ellenséget. A Tanácsköztársaság vezetői vörös alakulatokat küldtek ellenük. Egyik oldalról a kommunista alakulatok, másik oldalról a román túlerő támadta őket. Emiatt a Székely Hadosztály április 26-án Demecsernél letette a fegyvert a román megszállók előtt. Kb. 400 tisztet és 4000 fő legénységet a románok Brassóba internáltak. Kratochwill Károly ezredest a románok haditörvényszék elé állították és bebörtönözték. 1920 októberében szabadult, később tábornok lett, majd altábornagy. A revíziós mozgalom egyik legismertebb képviselője lett, 1946-ban hunyt el Budapesten. A Székely Hadosztály harcainak tiszteletére az utolsó harcok színhelyén emlékművet emeltek, ezt az 1950-es években a kommunista hatóságok leromboltatták. Újbóli felavatása 1995. április 21-én történt. Koréh Endre tábori lelkész Erdélyért – A székely hadosztály és dandár története 1918–1919 című könyvében leírta, hogy a Székely Hadosztály harcában Kőröstárkány népe példátlan hősiességgel vett részt. A román túlerő miatt a harcoló magyar alakulatok kénytelenek voltak meghátrálni. A románok közérdekű hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a falu népét a községháza elé. Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. A református templom előtti téren 91 (más források szerint 93) áldozata lett a tömegmészárlásnak. A szomszédos Kisnyégerfalván szintén kivégeztek 17 magyart. A kőröstárkányi öldöklés alatt a szomszéd román falvak lakosai is megjelentek, és garázdálkodni, rabolni kezdtek a jómódú magyar faluban. A három napig tartó szabad rablásban teljesen kifosztották a falut. A gyilkosok nem elégedtek meg a lövésekkel, volt, akinek kezét, lábát, nyakát is átvágták. 16 évestől 80 évesig, férfiak, nők, leányok voltak az áldozatok között. Beke György Itt egymásra találnak az emberek című, 1984-ben megjelent könyvében Kőröstárkányt is bemutatta. A faluban való gyűjtésekor kikötötték, mindenről írhat, csak 1919. április 19-ről nem. A könyvben nem is jelenhetett meg az a beszélgetés, amit az író az egyik még élő szemtanúval folytatott. A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni, olyannyira nem, hogy a temetőben lévő sírkövekről a román kommunista hatalom lekapartatta az 1919. április 19-ét, nehogy feltűnjön valakinek a sok sírkereszt ugyanazzal a dátummal. Féltek az emberek. Ezt a félelmet csak 1999-re tudták levetkőzni. 1999 augusztusában felállították az emlékművet a román öldöklés során, valamint az első és második világháborúban elhunyt tárkányiak emlékére. /Nagy József Barna: Kőröstárkány és a Székely Hadosztály tragédiája. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 12./

Alig másfél hónapja indult, máris a közönség kedvence az önálló szatmári magyar rádió. Dancs Artúr, a Romániai Magyar Szó külső munkatársa, akit a Tarom-iroda éléről csábítottak el a City Rádióhoz, egészen fiatal csapattal tette igen hamar népszerűvé. Mondják, a Cityt hallgatják a határon túl is, egészen Mátészalkáig. Az egyik legnépszerűbb műsorvezető Bartos Erzsébet Magyarországra ment, de később hazajött, hiányzott a család. Nagyon szeretik a városban, szereti a munkáját. Egy öreg embert kiraktak a kórházból, és nem volt hova mennie. A City Rádió közbenjárására estére befogadták a Hans Lindner Alapítvány menhelyére. „Lám, jók az emberek, sokan mozdulnak, ha akár ismeretlen társuk is bajba kerül.” – mondja Bartos Erzsébet. /Sike Lajos: Akit durván hazaparancsolt a sors! Bartos Erzsike a szatmári City Rádió csapatában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 29./

Március 15-én Nagykárolyban az emlékezés díszvendége Veress János magyarországi pénzügyminiszter volt, aki a nyírbátori küldöttséggel látogatott el a városba. Több határon túli csoport is jelen volt: a két testvérváros, Mátészalka és Orosháza mellett Nyírbátor, a Tolna megyei Zomba önkormányzatai is részt vettek a megemlékezésen. A nagykárolyi Petőfi–szobor előtt Sróth Ödön mondott ünnepi beszédet. Vincze András kaplonyi iskolaigazgató kijelentette: a másfél évig tartó forradalom és szabadságharc emléke ma is égő fáklyaként lobog Európa országaiban, és hatása ma is érezhető, hiszen a „tizenkét pont” a szabadság örök érvényű üzenete. A hagyományokhoz híven a megemlékezés második része a városi színházban zajlott, ahol ünnepi gálaműsort rendeztek. /(fodor): Koszorúzás és gálaműsor. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), márc. 16./

Második alkalommal kapott meghívást a nagykárolyi Rekettye tánccsoport a horvátországi Pulába, az ottani magyar közösségtől. Hat táncospár utazik május végén a fellépésre. A 2001–ben, 21 alapító taggal létrejött Rekettye Kulturális Egyesület fő célkitűzései: a táncház mint alternatív szórakozási forma életben tartása Nagykárolyban, a magyar néptánc és népzene iránti érdeklődés felkeltése a gyerekek valamint a fiatalok körében. Idén februárban rendezte meg a Rekettye Kulturális Egyesület a farsangi táncházat, márciusban a Mátészalkán megrendezett Nagykárolyi Kulturális Napokon a Rekettye utánpótlás mezőségi, a Rekettye tánccsoportja pedig szatmári táncokat mutatott be. Szintén márciusban az egyesület több tagja, részt vett a Szól a fügemadár című népdalversenyen, melynek szervezője Székely Sára néprajzkutató, kultúrházi referens, a Rekettye egyik alapító tagja. A Rekettye Kulturális Egyesület hangszeres zeneoktatást kezdeményezett. Ebben az évben is megrendezi az egyesület a VI. Nagykárolyi Táncháztalálkozót. /Konglovits Éva: Horvátországba utazik a Rekettye tánccsoport. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 19./

Szűkösnek bizonyult a Makovecz Imre tervezte Csengeri Polgármesteri Hivatal tanácsterme a január 19-én rendezett konferencia befogadására. A minden évben megrendezett Határ menti Területfejlesztők Napja sikeres volt. A Magyarországért Európában nyíregyházi egyesület, valamint a Tasnád Közösségfejlesztéséért Civil Egyesület kezdeményezte konferencián a határ menti települések együttműködésének ösztönzése, új, közös regionális stratégiák, tervek kidolgozása volt a cél. Szabó István, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, a Szabolcs-Szatmár-Bereg és Szatmár megye térségeinek közös múltjáról, a határ mindkét oldalán jelenleg működő önkormányzatok és civil szféra hatékony együttműködéséről, valamint az elkezdett közös tervek megvalósításának folyamatairól számolt be. Méltatta Ilyés Gyula szatmárnémeti polgármester város- fejlesztésben elért eredményeit, valamint szó esett egy Csenger-Szatmárnémeti közös tükörpályázatról, ami a hajdan létező Szatmárnémeti-Csenger-Mátészalka vasútvonal visszaállítását tűzte ki célul. /Területfejlesztők találkozója Csengerben. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 22./

Május 7-én ünnepli kétéves születésnapját a szatmárnémeti City Rádió. 2005. május 7–én, reggel 6 órakor szólalt meg először a rádió magyar nyelven, emlékezett vissza a két társtulajdonos – Túrós Lóránd és Erdei Róbert. A Samtel rádiónak volt ugyan egy magyar nyelvű adása, amely az elején több órában sugárzott, aztán már csak naponta két órában. Kiderült, hogy nem jó megoldás folyton átváltani románról magyarra és újra vissza, mert a rádió elveszítheti a hallgatóit. A Samtel utolsó magyar búcsúadása után elhangzott, hogy egy magyar rádiót kellene létrehozni. 24 órán át közvetít magyar nyelven a City Rádió, már 14 műsorvezetővel dolgozik, és 2006 április 30-ától Nagykárolyban külön frekvencián sugároznak. Az egész megyét lefedi, már nemcsak a szatmárnémetieké ez a rádió, hanem a sárközieké, a csengerieké és a mátészalkaiaké is. Ha Csengerben történik valami, a polgármester vagy a művelődési ház igazgatója elküldi e-mailben, mert ott nincs helyi rádió, sem Mátészalkán, sem Fehérgyarmaton, sem Csengerben. A rádió jelenlegi székhelyét lassan kinövi. /Fábián Ágnes: Kétéves a szatmárnémeti City Rádió. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 7./

Tizennyolc év elteltével fordult az RMDSZ-hez segítségért az 1990. március 15-i szatmárnémeti román nacionalista pogrom egyetlen súlyos sérültje, Szűcs Ferenc, mivel állapota ismét rosszabbra fordult. A hatvanöt éves férfi lényegében arra az éves pénzügyi támogatásra pályázott volna, amelyet az RMDSZ a marosvásárhelyi fekete március néven elhíresült erőszakos cselekmények néhány áldozatának nyújt. Az idei támogatásosztásból azonban kimaradt, sőt választ sem kapott kérelmére. A Krónika napilap megkeresésére Markó Béla azt ígérte, felveszi a kapcsolatot az RMDSZ Szatmár megyei szervezetével, hogy tájékozódjon a történtekről. Szűcs Ferenc december óta kénytelen rendszeresen Kolozsvárra utazni orvosi kezelésre. 1990 márciusában kirakatrendezőként dolgozott, és a nemzeti ünnepet megelőző napokban az volt a fő foglalkozásuk, hogy sorra kaparták le a kirakatokról a magyar és a német nyelvű feliratot, mert ahol a felbőszült román fiatalokból álló randalírozó bandák magyar szöveget láttak, azt betörték. A csőcselék őrjöngött, a felbőszült fiatalok csapatokba szerveződtek. Március 15-én olyan volt a hangulat az utcákon, hogy a magyarok nem mertek kimenni ünnepelni. Amikor kollégájával hazafelé igyekezett, egy csapat román nacionalista épp a székesegyházat rohamozta. A csőcselék bekergette az ünneplőket a templomba, amelynek ajtaját késekkel kezdték el vagdosni. Szűcs Ferenc látta, hogy belerúgtak Rozs István püspöki titkárba, aki kiment, hogy lecsillapítsa őket, akkor Szőcs közbelépett, erre orrba rúgták, Szőcs elájult. 50–60 fiatal rugdosta őt a földön. A felbőszült tömeg a mentőautót is megrohamozta, amelyet a sekrestyéből hívtak, úgyhogy alig tudták elszállítani az eszméletlen sérültet. Ha a nővérek nem állnak a sarkukra, a román orvosok nem engedték volna be őt. Súlyos agyrázkódása, orrsövénytörése és rengeteg zúzódása volt, a román sebész, Birlea doktor tizenhetedikén hajnalban mégis kirakta őt a kórházból. Kollégái ezután a mátészalkai kórházba szállították Szűcs Ferencet. Elterjedt a halálhíre, emlékére Sinkovics Imre elszavalta a tévében a Nemzeti dalt. Az akkori verés nem tűnt el nyomtalanul, 1993-ban agyvérzést kapott. Az orvos mondta, úgy tűnik, hogy egy korábbi fejsérülés okozta a bajt, de ő nem merte elmondani, hogy mi történt, mivel a verés után sokáig zaklatták őt, fenyegető leveleket is kapott. Tavaly decemberben több egészségügyi problémát is felfedeztek nála, melyek jó része – például az elsorvadt vese – minden valószínűség szerint a régi sérülések következménye. /Babos Krisztina: Gyógyírt vár a régi sebekre. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 3./

Állami ösztöndíjat nem kaphat a romániai diák, ezért egyre több partiumi magyar hozza vissza gyerekét Magyarországról, ahová általános vagy középiskolába ment tanulni. Korábban nagy divat volt a nyugati határ mentén, hogy a nyolc általános vagy a középiskola befejezése után sokan Magyarországra mentek tanulni, legtöbben a közeli városokba – Nyírbátorba, Mátészalkára, Debrecenbe, Nyíregyházára, Miskolcra. Magyarország ma már nem annyira vonzó a továbbtanuló fiatalok számára. Egyes diákok arra panaszkodtak, hogy „kinézik őket” anyaországi társaik. Szatmár megye legnagyobb magyarnyelvű oktatási intézményében, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban idén 160 fiatal érettségizett, s közülük nyolc-tíz tanul tovább az anyaországban. Elek Imre igazgató szerint ez alig fele a három-négy évvel ezelőttinek. /Fleischer Hilda, Sike Lajos: Nem kifizetődő már a vendégdiákság. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 15./

Január 23-án ünnepi keretek közt avatták fel Borsi Antal képzőművész Czine Mihály irodalomtörténészről /1929 – 1999/ készült mellszobrát a Mátészalka melletti Hodászon, ahol a XX. század végének legjelentősebb irodalomtörténésze gyerekkorában élt és elemi iskoláit végezte. A tíz éve meghalt irodalmár emlékére többszázan hajtottak fejet a hodászi református templom kertjében felállított szobor előtt, s tekintették meg a Czine Mihály nevét viselő községi könyvtár állandó kiállítását, mely a sokak által ismert és nagyrabecsült irodalomtörténész egész életpályáját, az összmagyar irodalom népszerűsítéséért kifejtett áldozatkész tevékenységét is bemutatja. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Muzsnay Árpád koszorúzott a hodászi szobor előtt. /Szobor Czine Mihálynak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 27./

Román panaszok
Petícióban fordult tegnap a Magyarországi Románok Kulturális Szövetsége a magyar állam több intézményéhez, melyben a kisebbségi szervezet „tiltakozását fejezi ki a magyarországi román közösséget ért közjogi abúzus ellen”. Mint fogalmaznak, „nem nézzük tovább tétlenül, hogy a hazai román kisebbség önkormányzati autonómiáját olyan súlyos támadások érik, mint az úgynevezett etnobiznisz, amely közösségromboló erejével egyre jobban ellehetetleníti közösségi jogaink gyakorlását, veszélybe sodorja intézményeinket, erodálja etnikai identitásunkató”.
A dokumentum szerint a magyar politikai elit „kéz a kézben jár a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata vezetőivel, miközben semmit sem tesznek annak érdekében, hogy a hazai kisebbségi közélet megtisztuljon az etnobiznisz káros jelenségétől”. Az aláírók kérik a nemzetiségekért felelős hivatalos szerveket, vizsgálják ki a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata vezetőinek felelősségét „az etnobiznisz térnyerése és egyre nagyobb elterjedése miatt”.
Mint fogalmaznak, „az aktuális kisebbségi önkormányzati választás során kialakult anomáliák kérdésessé teszik a kisebbségi önkormányzati rendszer legitimitását, mely veszélybe sodorja az oly nagyon áhított kisebbségi kulturális autonómia megvalósulását”. Megemlítik, hogy számos olyan településen alakulhatnak 2010. október 3-án, a magyarországi helyhatósági választásokon román kisebbségi önkormányzatok, ahol nincs román közösség.
„Ilyenek a Borsod-Abaúj-Zemplén és Győr-Sopron-Moson megyékben létrejövő ál-román kisebbségi önkormányzatok, de hasonló jelenség tapasztalható Mátészalkán, illetve a Baranya megyei Szebényben, továbbá számos (14) budapesti kerületben” – teszik hozzá az aláírók. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Tudom, munkám nem vész el”
Scheffler János mártír püspök emlékezete
Július 3-án Szatmárnémetiben boldoggá avatják az 1952. december 6-án Jilaván mártírhalált halt Scheffler János püspököt. Az életáldozata óta eltelt közel hatvan év igencsak megritkította azok sorát, akik személyesen ismerhették őt, azokét, akik személyes kapcsolatban voltak vele.
Ebben a kegyelemben részesült dr. Cserháti István nyugalmazott vásárosnaményi plébános, egykori szatmári egyházmegyés pap, akit anyaegyházához való hűségéért, a szatmári katolikus oktatás újraindításához való áldozatos hozzájárulásáért, hatvanéves papi jubileuma alkalmából a szatmári egyházmegye Scheffler János-díjban részesített.
A nyíregyházi papi otthonban készített interjúban Isten szolgája Scheffler János püspökhöz fűződő emlékeiről kérdeztük.
- A neves személyiségekkel való első találkozásunk mély nyomot hagynak emlékezetünkben. Kérem, idézze fel annak körülményeit!
- A szatmári Királyi Katolikus Főgimnázium növendéke voltam, amikor 1942 tavaszán a szentatya dr. Scheffler Jánost, a kolozsvári tudományegyetem kánonjogi tanárát kinevezte az újraegyesített szatmári egyházmegye főpásztorává. A szentelési szertartáson a püspöki konviktus kórusának tagjaként vettem részt.
- Kispapjelöltként 1942 karácsonyán ölthettem fel a kék reverendát, és beköltöztem a püspöki szemináriumba.
- Attól kezdve rendszeresen ministrálhattam a főpásztori ünnepi szentmiséken. A püspök úr különös figyelmet fordított a teológusok és kisszeminaristák lelki életére. Rendszeres időközönként beszélgetésre hívott bennünket, amelyek során érdeklődött a családi háttérről, a hivatásunk alakulásáról. Szülőfalum, Túrterebes plébánosa, néhai Barna József a püspök úr baráti köréhez tartozott. Kiváló tanulmányi eredményeim mellett bizonyára az ő kedvező jellemzésének is része volt abban, hogy az érettségit követően magához hivatott és közölte velem, hogy még két jelölttel együtt a budapesti Központi SzEMInáriumba küld, azzal a gondolattal, hogy annak elvégzését követően Rómába mehetek tanulni. Akkor nem gondolhattunk arra, hogy döntésének mily súlyos következményei lesznek életem, papi sorsom alakulására.
- A front, a háborút lezáró békekötés…
- Baljós idők voltak. Budapesten is utolért a háború. Miután a szovjet csapatok elfoglalták a magyar fővárost, eső félévi vizsgáimat követően hazajöttem. Kértem a püspök urat, hogy otthon folytathassam tanulmányaimat. De ő kitartott amellett, hogy visszatérjek, mondván, hogy a háború után is szükség lesz jól képzett papokra. 1947-ben még hazatérhettem, de újból visszaküldött, immár a lázári „zöldhatáron” át. A békekötést követően a határokat lezárták, én pedig kívül rekedtem. A püspök úr annak előtte még ellátogathatott az elszakított területekre, sőt, 1947. június 8-án Mátészalkán pappá szentelhette Zólyom Sándor teológust. Ezen én is jelen lehettem. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Biztató szavai ismételten erőt adtak a folytatáshoz. Az újra létrehozott Csonka–Szatmár egyházmegyét apostoli kormányzóként irányító Barót Mihály vállaji kanonok-plébánost Körösbányáról levélben utasította, hogy bennünket, szatmári egyházmegyés teológusokat felszenteltessen és intézkedjen papi szolgálatunk megkezdéséről. Felszentelésünket követően Tircsi Istvánnak és nekem meleg hangú levelet írt: „Kedves Fiam! Nagyon sajnálom, hogy a kettős esküvőn nem lehetett részem. Azért ez úton kívánok mindkettőtöknek igen sok áldást. Ápoljátok szívetekben az első naptól kezdve a legszentebb szeretetet, és legyen jelszavatok: az én szerelmesem az enyém, és én az övé. Ez az igazi erőforrás az élet küzdelmeihez. Imádkozzatok, hogy hamarosan láthassuk egymást. Ez új munkakörömben is állandóan a család közt élek. Úgy érzem, a szívem összetart bennünket. Nem baj, hogy áthelyeztek. Nagybánya vidékén is aranyat bányásztunk, a Körös völgyében is azt teszem. Az itteni még tisztultabb és salaktalanabb. Jólesik, hogy a közért áldozhatom magamat – egészen a mai modern idők stílusában. Tudom, munkám nem vész el. Nektek, fiataloknak – mindnek — meg azt üzenem: sokat és alaposan tanuljatok. A szakmátokat minden vonalon alaposan sajátítsátok el… 1950. VI. 21. Atyád” Mennyi csodálatos gondolat, mennyi lelki erő, mennyi biztatás, milyen mély hit és hűség, mily emberi nagyság rejlik a lényeget virágnyelven kifejező atyai levélben! Ez volt az ő áldása nekünk. Emlékeimben Scheffler János az egyházmegyéért és híveiért bátran kiálló, ahhoz és a Szentszékhez az áldozatok árán is hű főpásztorként él, aki papjait jó atyaként szerette, akként gondoskodott róluk.
- Amíg csak tehette… Szelleme, tanításának kisugárzása viszont tovább élt. Miként s miben nyilvánult ez meg?
- Történelme során az 1804-ben megalakult szatmári római katolikus egyházmegye is kialakíthatta azokat a sajátos, rá jellemző vonásokat, amelyek a szétszakítottság ellenre is tovább éltek. Az a tény, hogy a két világháború közt, majd a második után is évtizedekig Csonka–Szatmár néven külön identitásként éltük életünket, már maga is összeforrasztott bennünket. Ezt az összetartozást valóságosan is megpecsételte püspökünk mártírhalála. Elhurcoltatásáról mi is értesültünk. Halálának időpontja sokáig titokban maradt, de annak híre megerősített hivatásunkban, elszántságunkban, erőt adott az egyházellenes intézkedések kivédéséhez, elviseléséhez. Az idők során kialakult, körvonalazódott egy bizonyos szatmári szellem, szatmári lelkiség. Miben nyilvánult az meg? Varga János szabolcsi főesperes ifjú teológusok körében hirdetett pályázatot e sajátos habitus leírására. Kutatásaik, felméréseik egyik legfontosabb következtetése: a szatmári papok testvéri közösségben élnek, a papi közösség volt/lett az ő megtartó erejük. Ennek az éltető forrása volt a mártír püspök emléke, életáldozata.
- Miként ápolhatták azt oly időben, amikor nyilvánosan még a nevét sem ejthették ki?
- Épp az említett szoros papi közösség adott erre lehetőséget és alkalmakat. 1950-ben a csonka–szatmári apostoli kormányzóság három esperesi kerületének papi testülete harminc plébánost és hét káplánt számlált. Mindannyian mélyen fájlaltuk a főpásztor halálát s azon voltunk, hogy emlékét híven ápoljuk. Sorainkban akkor még több olyan plébános működött, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak, kiknek élő emlékeik voltak róla. Egységünk erősítését, az anyaegyházmegyéhez való kötődésünk ébren tartását szolgálta László (Franzen) Károly kéziratban maradt tanulmánya – Adatok a csonka–szatmári egyházmegyéről (1920–1952) –, amely történeti megalapozást, hátteret adott az együvé tartozás eszméjének. (Dokumentumértékű munkája nyomtatásban is megjelent a 2002-es szatmárnémeti római katolikus naptárban.) Az ő buzgólkodása és kezdeményezése révén – Tircsi István és jómagam közreműködésével – szerkesztettük meg 1960-ban a boldoggá avatásáért könyörgő imát, amelyet a debreceni nyomdában sikerült több ezer példányban kinyomtatni a vértanú püspök fényképével és titokban terjeszteni Magyarországon és az anyaegyházmegyében, az alábbi szöveggel: Mindenható Isten! Jóságos Atyánk! Te szolgádat, János püspököt arra választottad ki, hogy fiad szentséges szíve szerinti papokat neveljen. Te őt püspöki hivatalra is rendelted, hogy téged szerető népednek pásztora legyen. – Örök isteni akaratod szerint úgy rendelkeztél, hogy börtönben szenvedjen és haljon meg. Azt akartad, hogy az egyház iránti hűség és engedelmesség vértanúja legyen. — Tekints érdemeire, életének szentségére, vértanúi halálára és hallgasd meg kéréseinket. Engedd, hogy közbenjárását kérő imádságaink meghallgatása a te atyai szeretetedet és az ő égi dicsőségét hirdessék. Ki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké. Ámen! Egyszerű imaszöveg – mondhatjuk ma, de akkor a kommunista rezsim börtönében halálra kínzott főpásztorra emlékezni bizony nem volt kockázatmentes cselekedet.
Emléke ébren tartásának volt egy másik vonulata is: a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából mi, római katolikus papok is elzarándokoltunk oda, amit később rendszeresítettünk, anélkül, hogy azt nagydobra vertük volna. Ennél kisebb léptékű volt ugyan, de egyazon célt – a mártír püspök emlékének ápolását, az ő tanítása szellemében folyó közösségépítést és megtartást – szolgáltak a Tircsi István kezdeményezte, névnapi összejövetelként álcázott decemberi fehérgyarmati emlékmisék, amelyeken az évek során mindinkább fogyóban levő „szatmári papi közösség” tagjai vettek részt.
- Az 1990-es politikai fordulat új irányt szabott Scheffler János püspök kultuszának ápolásának…
- Igen. Valóban lejárt a titkolózások ideje, nyíltan szólhattunk róla. 1990 után az anyaegyházmegye új főpásztora, néhai Reizer Pál kezdeményezte a boldoggá avatást. A magyarországi részeken, immár új egyházkormányzati keretben, a debrecen–nyíregyházi egyházmegyében imáinkkal támogathattuk a kezdeményezést. A fehérgyarmati emlékmiséket sem kellett névnapi összejövetelekkel álcázni. 1997. december 6-án Reizer Pál szatmári és Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi püspök közösen celebrált szentmiséje nem csupán egy szép ünnep volt, tiszteletteljes megemlékezés, hanem azt is jelképezte, hogy a magyarországi egyházmegye is fölvállalta János püspök örökségét, mártíriumának tiszteletét, boldoggá avatásának imáinkkal való kieszközlését. A közös megemlékezés szép példája volt a 2010. május 5-én Mátészalkán, a Szent József-templomban a két egyházmegye népes papi közössége asszisztenciájával, Bosák Nándor püspök által bemutatott szentmiseáldozat. Abban a templomban, amelynek előterében bronz dombormű emlékeztet János püspök utolsó nyilvános jelenlétére, az 1947. június 8-án celebrált papszentelésre. A püspök homíliájában Scheffler János életáldozatának máig ható értékeire hívta fel a figyelmet: amikor boldoggá avatásáért imádkozunk, tulajdonképpen magunkat akarjuk bátorítani, hogy figyeljünk tanítására, a magunk feladatára, arra a külső és belső egységre, amely megerősít bennünket. Feladatunkat csak úgy tudjuk teljesíteni, ha hivatásunkat az egyház iránti hűségben, az egymásért való felelősség jegyében bontakoztatjuk ki, ha azon az úton haladunk, amelyet az ő hűsége, a szeretetből való építkezés, a cenzus ecclesiaticus elve világít meg számunkra.
Imáink meghallgatásra találtak. Ez év július 3-án Szatmárnémetiben nemcsak az anyaegyházmegye, a kiszakított részek, hanem Erdélyben, Magyarországon és a világon szétszórtságban élő magyar katolikusok együtt adnak hálát Istennek a kegyelemért, mely János püspököt a boldogok sorába iktatja. Boldog vagyok, hogy megérhettem a szentatya döntését, s ha jelen lehetek az ünnepen, életem legszebb napja lesz. Hiszem, hogy János püspök égi közbenjárása megújító erővel hat majd az egyházmegye katolikus híveire, bebizonyosodik a keresztényüldözés korában született mondás: a mártírok vére a kereszténység magva. János püspök munkája nem veszett el. Bizalommal fordulhatunk égi közbenjárásáért.
Máriás József. Vasárnap (Kolozsvár)

Kötet a Székely Hadosztály történetéről
Az egykori Székely Hadosztály történetét feldolgozó kötetet ismertették pénteken Sepsiszentgyörgyön. A kötet megjelenésének hátterében az áll, hogy A Székely Hadosztály emlékezete (1918–1919) címmel történelmi tárgyú kiállítás nyílt 2009 augusztusában a Székely Nemzeti Múzeumban a nyíregyházi Jósa András Múzeum, a Veszprém Megyei Levéltár és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár közös tárlataként.
A kiállítás gondozóival – Nagy Szabolcs főlevéltárossal (Veszprém Megyei Levéltár) és Gottfried Barna főlevéltárossal (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár) történt egyeztetést követően jött az ötlet, hogy szülessen egy kiadvány is erről a témáról. A kiadvány finanszírozását a három megyei önkormányzat – Kovászna, Veszprém és Szabolcs-Szatmár-Bereg – vállalta fel, bár – mint a könyvbemutató szervezői emlékeztettek – a Szabolcs-Szatmár Bereg megyei önkormányzat utólag nem tudta vállalni a támogatást.
A kötetet a baróti Tortoma Könyvkiadó jelentette meg A Székely Hadosztály emlékezete (1918-1919) címmel. A könyvről szóló ismertető felidézi: az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása és a forradalmat követő kaotikus állapotok miatt kizárták az akkoriban szokásos hadkiegészítés eredményes gyakorlását. A fegyelem és a tiszti tekintély helyét a rendetlenség és az öntudatos tiszteletlenség vette át. Az erdélyi 38. hadosztály megszervezése is nehézségekbe ütközött mindaddig, amíg a Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek fejéből ki nem pattant a székelyföldi toborzás ötlete.
November végén indultak toborzóútra, 1918. december elsején már ki is gördült az első páncélvonat az ágostonfalvi állomásról, amely a székely önkénteseket vitte Kolozsvárra. Mellettük a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök, csendőrök, hadapródiskolások, tiszti különítmények, a korábban bevonultak képezték a hadosztály magvát, amely 1919 januárjában kapta a Székely Hadosztály elnevezést. Hónapokon keresztül szolgáltak hiányos fegyverzetben, szegényes felszereléssel az aktuális demarkációs vonalon a morális erőt felőrlő tétlenségre kárhoztatva.
Az április 16-án három hadosztállyal megindult román offenzívával szemben tizenkétezer ember állt egy, csak tábori őrsökkel megszállt védelmi vonalon Máramarosszigettől Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt – olvasható az ismertetőben. A Győrtelek, Kocsord, Mátészalka térségében a románokkal szemben megvívott ütközet után a Nyírségbe összevont erők helyzetét a tisztikar kilátástalannak látta. Megkezdődtek a fegyverletételi tárgyalások. A megállapodást Nyírbaktán írták alá április 26-án, a fegyverletételre Demecserben került sor. A tisztikar és a legénység nagyobb része a brassói internálótáborba került, kisebb része folytatta harcát a szülőföldért a vörösök oldalán, majd betagozódott a nemzeti hadseregbe.
Krónika (Kolozsvár)

Az elvadítás lépcsőfokai
A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben.” Sebestyén Mihály publicisztikája az Erdélyi Riport 2012/9. számából.
Kezdetben volt a Hír Tv, amely erősen pártoskodó hangvételével meglepett, sokakban visszatetszést keltett, mások közömbösen továbblapoztak, ha feltűnt logója és jobbra tartó, de jobbat (etikai értelemben) nem akaró logikája, s voltak, akik teljesen rácuppantak, mint vírus a tárgylemezre. A vírusok aztán megtették hatásukat, a romániai magyar (politikai) közélet polarizációjához jelentősen hozzájárult az új szóhasználat, az önsajnálat felfokozása, a hiteltelenítés az érdekvédelmi szervezettel és főleg választott vezetőivel szemben. A pártosodás, a hasadozás – többek között – ugyancsak ide köthető. A folyamat fontos állomása volt a kettős állampolgárság és az autonómia körül felhabzó vita, a december 5-i rossz döntés mohácsolása (mohácsosítása). Ezt, megjegyzem, viszonylag hamar kiheverte a népesség, amely először szembesült 50 év után azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közösség helyett közösségek vannak tartós szétfejlődéssel, más-más kulturális értékrenddel. Holott ha odafigyeltek volna az idősebbek meséire, amikor azok a kis magyar világról regéltek, azt is hallhatták, hogy az eufóriás kortársak nem ilyen magyar igazgatást vártak vissza 1940-ben.
A Hír Tévét mára törölték az erdélyi vezető kábeles cég műsorrácsából, úgymond túl sokat kért a tulajdonos, ami enyhén szólva is furcsa, mert a Hír Tv a kitüntetett és támogatott magyar médiaszektorban foglal helyet, mint a három közszolgálati hűséges mellett a negyedik kiegészítő tartalék. Annyira Erdély-párti volt, hogy ha a különleges (autonóm) erdélyi magyar időt jelezni kívánta, akkor nem Kolozsvárt vagy Brassót jelölte meg a londoni és tokiói idő mellett, hanem a székelyudvarhelyit, amelyről a túrósbálnaapáti (Csinom Palkó megye) néző bátran gondolhatta, hogy Székelyudvarhely/Jenőfalva vetekszik New York és Szingapúr felhőschwartzló világvárosaival.
A szolgáltató, a partiumi magyar milliomos cserébe megajándékozta az erdélyi magyar tévébambulót (il bambulo) az Echo Tévével. Ez ugyanis a Jobbik visszhangja, ez a szélsőség ekhós szekere, melyen elhozzák székely népünknek a fasisztoid jövő vízióját és a gyűlöletbeszéd legfrissebb játékrendjét, aktorait. Élő egyenesben, orrba-szájba.
No persze, honi nézőinket sem kell biztatni, hiszen a Hír Tévé reális szükségleteket elégített ki, az emberek azt kapták, amit a tudatalattijukban a politikáról tartottak, tartanak, kis nemzeties propagandapörköltet, jajdon-szószos Erdély-lecsót, Kárpát-medencei kultúrfölény-tortát. És ennek megfelelően folyt a mozgósítás a magyar kormány melletti szimpátiatüntetésre. Hiszen a kormányok rendszerint az országgal azonosítják magukat, gyarló túlzásokba esve ezáltal.
Midőn néhány hete egy kisded jegyzetben annak a véleményemnek engedtem mozgásteret, hogy míg a székely nép fiai elmennek az Andrássy útra tüntetni a szabadságharcos magyar kormány mellett (amely éppen mostanában nem támogatja a határon túli magyar művelődést, az identitás-ápolás intézményeit, csupán szónoklatokkal és Budai Gyula kopó-csaholásával), addig nem nagyon hallottunk arról, hogy tömegesen özönöltek volna Bukarestbe vagy bárhová az év eleji tüntetésekre, amelyek a belföldön élők sorsának megváltoztatását, nyomorenyhítését célozták egészében, olykor apróbb részleteiben is, a cikk megjelenése után élénk és izgatott reagálás volt osztályrészem.
Bőszen kijelentették, azért nem mennek Bukarestbe, mert nem ők választották ezt a kormányt, sem a főkormányost, közük nincs hozzá. Ezzel máris elérték a bezárkózás, az öngettózás egyik negatív végletét: a székely emberek jelentős hányada kivonul a romániai politikai közéletből, nem szavaz, nem tiltakozik, tehát akár itthon marad, akár Martfűre megy martilaput enni, nincs jelen. (Ez pont egybevág a hatalom céljaival.) Csakhogy: nyugdíját itt kapja, jogsiját Szeredában váltja ki, háziorvost nem Mátészalkáról hív, ha kirabolják, az udvarhelyi rendőrséghez fordul, gyermekeit ehun kell óvodába-iskolába járatnia.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)