Vida Gábor íróasztala mellett
Már az alföldön felismerte, Erdélyben akar élni, gyermekkorának nyarait Baróton töltötte, és örökre elkötelezte magát a hegyek s az erdők mellett – hangoztatta Sepsiszentgyörgyön életéről, írásairól mesélve Vida Gábor. A marosvásárhelyi prózaíróval vasárnap délután a Tein Teaházban találkozhattak az érdeklődők – igen kevesen voltak –, ahol Hubbes László, a Sapientia EMTE tanára beszélgetett vele.
Vida Gábor 1994 óta a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, hagyományos prózát ír, több regény és novelláskötet szerzője. Hubbes László megjegyezte az Arany János- és Artisjus-díjas szerzőről: kritikusai „mágikus realizmust” emlegetnek prózája kapcsán. Indulásáról szólva a kisjenői születésű Vida elmondta, Aradon egy hetedikes kori vers után meglehetősen rossz bentlakásba kerülve kezdte írni emlékiratait, s miután emlékei elfogytak, következő tanévben egy regénnyel folytatta, így a kezdet koncepció nélküli volt. Elsőként Az utolsó mohikán című regényt olvasta el, s hogy az indiánkönyveket később végigolvasta, az a Baróton (édesanyja ugyanis Barótról „emigrált” Arad környékére) töltött nyári szünidőket is meghatározta: indiáncsapatba kerülve megszerette az erdőt, bolyongva a Kakukkhegyen, a Murgón, a Szárazajta környéki rengetegeket, egy életre a cserkészés, cserkelés, horgászat, vadles, a hegy lett a szenvedélye, „medvét először nem az állatkertben és nem a tévében láttam”.
– Anyám tudta, hogy a Székelyföld az igazi, ezt én is megtanultam, s azt gondoltam, az alföldön nincs semmi, a valami Erdélyben van – magyarázta Vida Gábor. Eldöntötte, kolozsvári diákévei (magyar–francia szakra járt 1990–1994 között) után Erdélyben akar élni, „nekem ezt meg sem kellene magyaráznom, ez így természetes”. Kolozsvárt kicsit össze is tévesztette a szabadsággal, mert úgy látja, kolozsvári egyetemistának lenni a világ legjobb, legideálisabb állapota. Aztán Marosvásárhelyre költözött, 1994 óta a Látó szerkesztője. Noha gyermekkorában falun élt, erdőhöz, tanyához köti a lelke, szíve és a múltja, de nagyon foglalkoztatja az erdélyi urbánusság kérdése, a városi emberek sorsa az elmúlt évszázadban, mert „egy önreflexív, városi kultúrából próbáljuk megérteni a falut”, s az erdélyi városok legalább annyira fontosak, mint a falu. Marosvásárhely Erdélyben az egyetlen nagyobb szabásúvá fejlesztett magyar város, amiből lett is valami, de miután kitört az első világháború, ez a fejlődés megállt – vélekedett.
Ahol az ő lelke című „terápiás” regénye kapcsán megjegyezte, ismer egy afrikai törzstől származó bölcsességet, miszerint ne siessünk túlságosan, mert elmarad a lélek mögöttünk. Regényhőse Afrikába kerül, ám nem halhat meg úgy, hogy nincs ott a lelke, mely Kolozsváron maradt... Egyébként regénye írásakor egy évtizednél hosszabb ideig tanulmányozta szenvedélyesen az első világháborút, annak dokumentumait, eközben az az alapdilemma foglalkoztatta: miközben Trianonban átvertek, kisemmiztek bennünket, mi mit tettünk? Vida Gábor válasza: semmit. Bár a történetek foglalkoztatják, narratológiájáról nem szívesen beszél. Legsikeresebb, Kelj fel és járj című novellájának írása előtt egy nappal kirándult a Kelemen-havasokban, mínusz harminc fokban, amikor még a hagyma is megfagyott, s leérkezve egy faluban látott egy embert. Következő nap is túrázni indult volna, de elaludt, így aztán papírt fűzött az írógépbe, és együltében megírta novelláját. Ez jött rám egy hajnalban, mondta, megjegyezve, ha van az írásnak mágikus dimenziója, akkor ezek a nagy pillanatok, amikor ír, és valami történik vele belül... Vida Gábor nézete szerint transzilván terünkben magyar erdélyi prózában csak magyar Erdélyről tudunk mesélni, noha románok mellett élnek itt cigányok, örmények, zsidók már alig, németek, ruszinok, ezért úgy véli, nagyon nehéz elmesélni azt, hogy rajtunk kívül is vannak értelmes emberek ezen az „Erdély-kontinensen”. Narratív képessége akkor éri el a határát, amikor egy valódi román figurát kell megformálnia – magyarázta. Most családtörténeten dolgozik, s mint fogalmazott, bármit ír, „belelóg a nagyapja és azok, akik letagadhatatlanok.”
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar hangok a vásárhelyi román koncertdömpingben
Egy utólag meghirdetett, rangosnak ígérkező kulturális eseménnyel próbálja kiengesztelni Marosvásárhely magyar közösségét a polgármesteri hivatal, mely decemberben csupa román énekeseket hívott meg a szinte háromnaponként rendezett ingyenkoncertjeire.
December 20-án este 6 órától ingyenes adventi hangversenyre hívja az önkormányzat az érdeklődőket a Kultúrpalota nagytermébe. A rendezvényen fellép Kossuth- és Jászai Mari-díjas ismert színművész, Eperjes Károly, Szalóki Ági Artisjus-díjas és többszörös Fonogram-díjas énekesnő, valamint Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze. A polgármesteri hivatal közleménye szerint az előadáson részt vesz Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója is.
Szalóki Ági Magyarország egyik legnépszerűbb dalszerzője és előadóművésze, akit a szakma az új népdalénekes nemzedék egyik legsikeresebb képviselőjének tart. Népszerűségét igazolja az is, hogy mielőtt advent negyedik vasárnapján Marosvásárhelyen lép fel, december folyamán New Yorkban és Bécsben vendégszerepel, illetve Pécsen és Budapesten (két különböző helyszínen is) ad koncertet.
A városháza eredetileg csak román előadók fellépését hirdette meg az összes decemberi rendezvényére. A román állam nemzeti ünnepén az ismert bukaresti televíziós műsorvezető és énekes, Horia Brenciu előtt Ionuţ Fulea, Ciprian Istrate népdalénekes, valamint a Maros és a Stejarul néptáncegyüttes állt közönség elé, december 4-én, a főtér ünnepi kivilágítása alkalmából Andra és a Zurli együttes koncertezett, 6-án, a ligeti korcsolyapálya megnyitóján a közkedvelt könnyűzene-előadó, Smiley örvendeztette meg a közönséget.
Amint a főtéri karácsonyfánál látható órásplakátok is hirdetik, december 16-án Ioan Bocşa népdalénekes és az általa vezetett Icoane együttes fellépésére várja az érdeklődőket az Ifjúsági Házba a városháza. Másnap este a Színház-téren jellegzetes román karácsonyi kántáló dalokat mutatnak be, majd 19-én a román kolindák legnépszerűbb tolmácsa, Ştefan Hruşcă lép fel ugyanott.
Radu Bălaş marosvásárhelyi publicista meg is jegyezte saját közösségi oldalán, hogy a világ legtöbb ingyenkoncertjével a polgármesteri hivatal mintha a Rekordok Könyvébe szeretne bekerülni. Az Inmureș.ro oknyomozó portál szerint a városháza mintegy évi egymillió eurót költ különböző ingyen látogatható rendezvényekre.
Ha az összeg töredékét is fordította koncertszervezésre az önkormányzat, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalról nyugodtan kijelenthető, hogy a megye és a térség legnagyobb impresszáriójává és „kulturális jótékonykodójává” nőtte ki magát. Egyébként szintén a Facebookon már vicces plakátok is jelentek meg, miszerint „ingyenes Metallica-koncertet akarunk!”, melyet a helyi és a megyei önkormányzat finanszírozzon.
Lapunk megkeresésére Peti András alpolgármester kifejtette, nincs semmi kivetnivaló abban, hogy számszerűen sokkal több román szólista és együttes szórakoztatja a vásárhelyieket, hisz a minőséget kell első sorban figyelembe venni. „Arra is érdemes odafigyelni, hogy Eperjes Károly, Szalóki Ági és Szamosi Szabolcs egymagukban többet érnek, mint az összes többi fellépő. A minőségre kell helyezni a hangsúlyt” – vélekedett az alpolgármester.
Felvetésünkre, hogy a három anyaországi előadó legfeljebb nyolcszáz érdeklődőt örvendeztethet meg a Kultúrpalotában, míg a román zenészeknek több ezer néző is tapsolhatott, Peti elmondta, hogy sokkal könnyebb hazai román előadókat szerződtetni, mint külföldi meghívottakat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport "ajándéka" a város tisztségviselőinek
A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport tagjai "karácsonyi ajándékot" küldtek Marosvásárhely román ajkú polgármesterének és magyar ajkú alpolgármesterének. Az ajándékokat postai küldeménnyel küldték el, mindkét személy egy-egy levelet és egy kétnyelvű utcanévtáblát kapott tőlük ajándékba.
Fejeződjön be a magyar közösség folyamatos diszkriminációja!
Tisztelt Dorin Florea!
A Kétnyelvű utcanévtáblaügyet 2014 májusában indítottuk el, azzal a céllal, hogy Marosvásárhelyen, ahol a város lakosságának majdnem fele, összesen hatvanezer személy magyar nemzetiségű, valódi kétnyelvűséget tükröző utcanévtáblák legyenek.
Amióta ez az ügy elkezdődött, Ön, a város polgármestere, minden eszközt bevetett, hogy a magyar közösség jogos követelményét semmibe vegye, megakadályozza a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, ezzel a magatartással minden bizonnyal az a célja, hogy a magyar lakosokat megalázza és diszkriminálja.
Felmerül a kérdés, Ön kinek a polgármestere? Ha nem tiszteli a magyar lakosságot, ha a kétnyelvűséget minden erejét bevetve akadályozza, akkor Ön nem lehet a magyar közösség polgármestere.
Önt már számtalanszor feljelentették az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, és minden esetben kiderült, hogy polgármesterként a magyar közösséget diszkriminálja. Amióta Ön a város polgármestere, a magyar nyelvet beszélők adóját behajtja, ellenben a magyar közösség jogait nem érvényesíti.
13 évbe telt, hogy az Ön által vezetett hivatal kihelyezte a marosvásárhelyi iskolák homlokzatára a kétnyelvű táblákat, miközben adólejeinket arra használta, hogy román nyelven zajló programokat szervezzen.
Dorin Florea polgármester úr, Ön a magyar közösséget nem tiszteli, az adónkat méltatlanul és tisztességtelenül elkölti, és nekünk viszonzásul a munkatársai azt mondják, amikor belépünk a hivatalba, hogy "beszéljen románul". Miért nem tájékoztatja munkatársait a 215/2001-es törvénynek a magyar közösség anyanyelvhasználatát biztosító cikkelyeiről?
Amióta a kétnyelvű utcanévtáblák ügye elkezdődött, Ön nem volt hajlandó tenni semmit az ügy korrekt és európai módon történő megoldása érdekében, sőt folyamatosan akadályokat gördített az ügy elé.
Polgármester úr! Értse meg, hogy nekünk nem az kell, ami Ön szerint nekünk jár, legyen szíves, ellenőrizze még egyszer a törvényeket, és vegye már végre tudomásul, hogy nekünk, magyaroknak is VANNAK JOGAINK, ÉS ELEGÜNK VAN ABBÓL, HOGY MAROSVÁSÁRHELY POLGÁRMESTERE A MAGYAROKAT DISZKRIMINÁLJA!
Sajnálatos módon a februárban megszavazott városi költségvetés 1 millió lejes tétele, amelyet Peti András RMDSZ-es alpolgármester, az Ön kollegája szerint kétnyelvű utcanévtáblákra különítettek el, eltűnt. Bizonyára a pénzt más célokra költötték el, sajnálatos, hogy miközben a város európai kulturális főváros szeretett volna lenni, a többnyelvűséget nem értékeli, sőt, ha tehetné, minden egyes magyar feliratot eltüntetne a városból.
Végezetül kijelenthetjük, hogy a 2015-ös évben az Ön utasítására a helyi rendőrség üldözőbe vette a kétnyelvűséget, és bizony Ön nem tett semmit a rendőri túlkapások ellen, amelyeket mára már a bíróság is annak tart, hanem hagyta, hogy magyarok százait zaklassák. Reméljük, hogy 2016-ban több toleranciát és európaiságot fog tanúsítani, továbbá megtesz mindent azért, hogy Marosvásárhelyen, ahol a legnagyobb romániai magyar közösség él, megjelenhessenek már végre a kétnyelvű utcanévtáblák.
Boldog új évet kíván a
Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport
Fejeződjön be a magyar közösség folyamatos elárulása!
Tisztelt Peti András !
A Kétnyelvű utcanévtábla civil érdekérvényesítő ügy 2014 májusában indult el, azzal a céllal, hogy Marosvásárhelyen – ahol a város lakosságának majdnem fele, összesen hatvanezer magyar nemzetiségű ember él – valódi kétnyelvűséget tükröző utcanévtáblák legyenek.
Amióta ez az ügy elkezdődött, Ön, a város magyar alpolgármestere, számtalan ígéretet tett arra, hogy hamarosan lesznek kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhelyen. Sajnos, ezek az ígéretek mindmáig meghiúsultak. Úgy tűnik, hogy Ön és a városi tanács RMDSZ-es frakciója a magyar közösség egy teljesen jogos követelményét semmibe veszi, megakadályozza a kétnyelvű utcanév-táblák kihelyezését. Ezzel a magatartással újfent bebizonyították, hogy Önök a magyar közösség érdekeit nem akarják vagy nem képesek érdemben és eredményesen képviselni. Pedig a kétnyelvű utcanévtáblaügy egy valódi érdekvédelemmel foglalkozó szervezet számára nem kellene bonyolult legyen, az élet mégis azt bizonyítja, hogy Önök ezt az ügyet nem akarják felvállalni és sikerre vinni. Felmerül a kérdés, Ön kinek az alpolgármestere?
Az RMDSZ 25 éve vezető pozíciókat tölt be a város vezetésében, az Önök frakciója a városi tanács legnagyobb csoportja. Mégis, valahogy a magyar ügyek rendszerint elvéreznek és sikertelenek ebben a városban. A magyar közösség már nem tudja méltó módon megünnepelni az ünnepeit, mert a város főtere nem ad otthont magyar rendezvényeknek. A mostani karácsonyi program alkalmával, a magyarok adólejeit is felhasználva, kizárólag román közösséget megszólító rendezvényeket szervezett az Ön által (is) vezetett polgármesteri hivatal. A karácsonyi díszkivilágítástól kezdődően minden egyes méregdrága rendezvényen a programok egynyelvűek voltak, minden úgy zajlik és zajlott, mintha ebben a városban nem élnének magyarok.
Peti András alpolgármester úr és kedves magyar ajkú RMDSZ-es tanácsosok, Önök minden egyes választási kampány alkalmával megígérik nekünk, a magyar közösség tagjainak, hogy a romániai magyar közösség egyedüli érdekvédő szervezeteként érdekeinket megfelelő módon fogják képviselni a szavazataink által megszerzett állásaik betöltése után, a valóság viszont másként fest. Önök 25 éve rendszeresen becsapnak és elárulnak minket, a választópolgárokat, akik az Önök állásait szavazatainkkal biztosítjuk.
Miként higgyünk Önöknek, ha 25 év alatt nem sikerült Marosvásárhelyen kétnyelvű utcanév-táblákat kihelyezni, milyen érdekvédelem az, amelyik ezt a jogos kérést nem hajlandó a szavazópolgárok tisztelete jegyében megoldani? A kétnyelvű utcanévtáblaügy nem egy nehéz ügy, és Önök azt állítják, hogy munkahelyeket és jövőt akarnak biztosítani a magyar közösségnek. Hogyan akarják ezt tenni, miközben 25 éve nem mernek magyarul megszólalni a tanácsban, pedig ezt a jogot, ami az Önök kötelessége, törvények szavatolják!
Sajnálatos módon a februárban megszavazott városi költségvetés 1 millió lejes tétele, amelyet Ön szerint kétnyelvű utcanévtáblákra különítettek el, eltűnt. Bizonyára a pénzt más célokra költötték el, sajnálatos, hogy miközben a város európai kulturális főváros szeretett volna lenni, ennek vezetése a többnyelvűséget nem értékeli, sőt, ha tehetné, minden egyes magyar feliratot eltüntetne a városból.
Végezetül engedje meg, hogy boldog új évet kívánjunk, annak reményében, hogy 2016-ban Ön és RMDSZ-es munkatársai ígéreteik mellett mindent megtesznek azért, hogy Marosvásárhelyen, ahol a legnagyobb romániai magyar közösség él, megjelenhessenek már végre a kétnyelvű utcanévtáblák.
Üdvözlettel,
a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen gerillacsoport
Népújság (Marosvásárhely)

Álomfarsang – Balázs Imre József új könyve
A Blanka birodalma és a Hanna hinta után új gyermekverskötettel jelentkezett Balázs Imre József, az Álomfarsang című könyv szintén a Koinónia Kiadó gondozásában látott napvilágot. Míg a szerző korábbi gyermekverseiben az otthon, a kisgyerek meglehetősen szűk, a lovardáig, jégpályáig terjedő tere jelenik meg, a nyolc-tíz évesek világa már kitágult, a badacsonyi vagy budapesti élmények felsorakoznak az otthon a szülőkkel töltött esték mellé. A mindennapok jelenségeiről szóló, játékos, tréfás hangú versek között időnként elvont, különös hangulatú műveket találunk, a gyermek szövegértését, a "felnőtt" irodalomba való bevezetését segítő szövegeket – ilyen vers például az elmúlásról rendkívül áttételesen szóló Elefántcsont babák. Balázs Imre József legújabb gyermekverskötete verselésében eklektikus: egyaránt találunk benne ritmusos, mondókaként mondogatható, tapsolható szövegeket, a magyar gyermekirodalom Weöres Sándor-i hagyományába illeszkedő szövegeket, valamint az északi gyermekversek prózai versformáját követő verseket. A kötet egy jelentős részét a farsangi versek képezik, a maszkot, jelmezt bemutató gyermek versei ezek: játék a maskarával, amely alól mindegyre előbukkan a gyerek igazi arca. A Farsang a királyi udvarban című versfüzérben az udvari személyiségek – a szakács, az udvari bolond, a kamarás – jelennek meg, a Farsang a csillagokban cím alatt pedig a Csillagok háborúja szereplői, Darth Vader, Leia, Yoda lépnek elénk. A kötetet egy, a ballagásról szóló vers zárja – a vers különben üde színfoltja lehet a kisiskolások egyre gyakoribb, ilyen jellegű ünnepélyeinek –, a búcsúzó kisdiák szavaiban, legalábbis felnőttszemmel a búcsúzó apa érzéseivel találkozunk: búcsú a gyermekeink gyerekkorától, az önfeledt játéktól, a mindent átlényegítő gyermeki látásmódtól.
Az Orosz Annabella illusztrációival készült kötetet Marosvásárhelyen többek között a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban lehet megvásárolni, és megrendelhető a www.konyvter.ro oldalon.
Rostás-Péter Emese
Népújság (Marosvásárhely)

Sepsiszentgyörgyön nyitottak irodát
Összekapcsolják a kínálatot a kereslettel
A magyarországi és háromszéki vállalkozások közötti üzletkötések fejlesztését, a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítését, befektetések megtelepedését támogatja a sepsiszentgyörgyi Vállalkozói Inkubátorházban tegnap megnyitott Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH Zrt.) irodája.
Deák Gyöngyvér irodavezető elmondta, tevékenységükkel szeretnének hozzájárulni ahhoz, hogy növekedjen Székelyföld versenyképessége. Skapinyecz Péter, az MNKH igazgatója rámutatott, hogy 35 irodát működtetnek, és ebben az időszakban további 22 irodát nyitnak a Kárpát-medencében. Romániában 7 iroda kezdi meg működését, ennek egyike a tegnap megnyitott sepsiszentgyörgyi, de Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Aradon, Nagyváradon és Szatmáron is működnek hasonlók. Ezek hálózatban tevékenykedve járulnak hozzá, hogy új piacokat és üzleti lehetőségeket nyissanak a magyarországi, illetve a külhoni kis- és középvállalkozásoknak.
Skapinyecz Péter egy felmérésre hivatkozva elmondta, a cégeknek legfőképpen információkra, kapcsolatokra, külkereskedelmi tapasztalatokra, pénzügyi támogatásra és nemzetközi menedzsmentre van szükségük ahhoz, hogy exporttevékenységet folytassanak. Mindezeket tudja biztosítani a MNKH irodája, amely várja a háromszéki vállalkozók érdeklődését. Az igazgató szerint Románia harmadik legfontosabb gazdasági partnere Magyarországnak. Országunkban közel 13 ezer magyarországi cég működik, ezek 700 millió euró befektetést valósítottak meg.
Szabó József, a Külkereskedelmi és Külügyminisztérium Közép-Európai osztályvezetője szerint az irodához forduló cégek sok munkát és kockázatot megspórolhatnak. Emlékeztetett, hogy a magyar kormány a jövő évet a külhoni fiatal vállalkozók évének tekinti, amely során sok pályázatot és szakmai programot hirdetnek majd. Az iroda megnyitását üdvözölte Nagy József, a háromszéki önkormányzat alelnöke, Miklós Zoltán, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat gazdasági bizottságának elnöke, Bagoly Miklós Asimcov-elnök és Édler András, a háromszéki kereskedelmi kamara elnöke is.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Vádat emeltek Dorin Floreáék ellen
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közleményben jelezte, vádat emelt Marosvásárhely polgármestere és más személyek ellen a Marosvásárhelyi FCM labdarúgóklubnak nyújtott támogatások ügyében. A dossziét átküldték a Hargita Megyei Törvényszéknek, az ügyet ott fogják tárgyalni.
Dorin Florea polgármestert (képünkön) és Kiss Imola gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel vádolják, akárcsak Maria Ciobant, a városháza volt jegyzőjét, Claudiu Maior alpolgármestert, Benedek István és Fărcaș Ioan tanácsosokat, Bakó László Attila és Măceșanu Virgil osztályvezetőket. Nucu Ioan Mant, a klub elnökét pénzmosás és sikkasztás miatt állítják bíró elé.
A DNA közleménye szerint 2013 júliusában Dorin Florea polgármesterként és főhitel-utalványozóként megszegte azokat a jogszabályokat, amelyek megtiltják, hogy közpénzből kapjon kiutalást olyan egyesület, amely nem fizette be a helyi adókat és illetékeket, valamint a társadalombiztosítási kötelezettségeinek sem tett eleget.
A polgármester, Bakó László és Măceșanu Virgil osztályvezetőkkel közösen terjesztette a helyi tanács elé azt a határozattervezetet, amely alapján a Marosvásárhelyi FCM labdarúgóklub 7,5 millió lejt kapott. A határozatot megszavazó ülésen részt vett Kiss Imola gazdasági igazgató, Claudiu Maior, Benedek István és Fărcaș Ioan tanácsosok, akik a sportklub igazgatótanácsának is tagjai voltak, és akik tisztában voltak a klub anyagi helyzetével, tudomásuk volt a tartozásokról.
A vádirat szerint Dorin Florea és Kiss Imola törvénytelenül írta alá az városháza és a sportklub közötti együttműködési szerződést, amit Măceșanu Virgil jogász ellenjegyezett. A Marosvásárhelyi FCM labdarúgóklub vezetője a vádirat szerint szintén törvénytelenül járt el, amikor elhallgatta, hogy a sportklub 3 578 387 lejjel tartozik a városnak. Ugyanakkor hiányos volt az az iratcsomó is, amely alapján ő támogatást kért.
A DNA közleményből kiderül, hogy a városháza átutalt a sportklubnak a 7 053 000 lejt, amiből a klub elnöke 551 831 lejt fordított az állammal szemben fennálló adósságok törlesztésre, illetve 600 ezer lejből pedig bankhitelt törlesztett.
A korrupcióellenes ügyészek lefoglaltak több ingatlant, amelyek Nucu Ioan Man nevén szerepeltek és zárolták a sportklub számláit is.
A közlemény szerint a vádiratot tárgyalásra átküldték a Hargita Megyei Törvényszéknek, a vádlottak szabadlábon védekezhetnek.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Erdélyi magyar kavar
Az erdélyi magyar sajtó gyakran állítja be az erdélyi magyar politikusokat úgy, mint akik időnként butaságokat beszélnek. Vagy azért, mert nagy a kavarodás a fejükben, vagy azért, mert nem tudják szabatos és értelmes magyar mondatokban elmondani, hogy mégis mi van a fejükben. De az is igen gyakori, hogy a politikus tudja, mit beszél mellé – azaz szándékosan maszatol, hallgat el dolgokat vagy csak sugall ezt-azt –, ám a sajtómunkás, a szerkesztő képtelen kiszűrni a lényeget és a konkrétat abból, ami elhangzik.
Itt van mindjárt két friss eset. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sejtelmes és felemás kijelentéseket tett pártja egyik szócsövében a marosvásárhelyi önkormányzati választásokat megelőző „magyar összefogás” kapcsán. Eszerint az RMDSZ abban az esetben fogadja el az Erdélyi Magyar Néppárt javaslatát közös önkormányzati képviselői lista állítására Marosvásárhelyen és Maros megyében, ha az alakulat írásban vállalja, hogy nem indul a parlamenti választáson. A mérgezett almát tehát először Kelemen nyomta le a „gyanútlan” sajtó torkán e félbemaradt mondattal. A megszeppent, a fontos emberek mondanivalójától mindig elájuló médiának nem jutott eszébe azonnal visszakérdezni: hol is ne induljon az EMNP a parlamenti választásokon? Az egész országban, tehát egyáltalán? Vagy csak Marosban? Hiszen nagyon nem mindegy. Szilágyi Zsolt néppárti elnök erre ugyanilyen sejtelmesen, félreérthetően válaszolt: a párt azért jött létre, hogy a választásokon induljon, másrészt nehezen tartja elképzelhetőnek, hogy az RMDSZ elnökének kérésére a Néppárt „csak úgy leszerelje önmagát”. Mindazonáltal az EMNP hajlandó tárgyalni arról, hogy ne indítson önálló jelöltlistát a parlamenti megmérettetésen, itt vagy ott. Aki tud olvasni, látja és érti, hogy ezek ketten mellébeszélve és üzengetve kóstolgatják egymást úgy, hogy közben nem is ugyanarról beszélnek: Szilágyi az önkormányzati választásokról – amiket jövő nyáron –, Kelemen meg a parlamentiekről – amiket jövő ősszel – rendeznek, hacsak nem történik valami rendkívüli, amire Romániában mindig számítani kell.
Ehhez képest rögtön akadt egy másodrangú RMDSZ-aktivista, bizonyos Kovács Péter, aki sietett kioktatni a Néppárt elnökét, hogy az nem ismeri a választási törvényt, mivel nem úgy reagált Kelemen felvetésére, ahogy ez utóbbi szerette volna. Szilágyi viszont épp az sugallta az első hallásra komolytalannak tűnő reagálással, hogy az RMDSZ-elnök komolytalan felvetésére nem lehet komoly választ adni. Mert miközben ő a helyhatósági választások ügyében várt volna egy karakán választ Kelemen Hunortól, az a parlamenti választásokkal állt elő, összemosva az idősíkokat és a politikai célokat.
Hogy az RMDSZ-elöljárók és -aktivisták fejében micsoda zavar lehet, azt híven illusztrálja a legújabb eset. Egy másik Kovács, ezúttal Attila, lemondásra szólította a pártsajtón keresztül Toró Tamás brassói önkormányzati képviselőt valami jelentéktelen kocsmai affér kapcsán. (Az esetet agyoncsócsálta a balliberális média, gyalázatos részrehajlással és szakmai nívótlansággal, ahogy szokta: előbb ítélkezett, aztán kérdezett… volna, de még erre a minimumra sem volt hajlandó.) Kovács a Brassó megyei RMDSZ elnökeként még azzal sincs tisztában, hogy mi a különbség egy politikai párt és egy civil szervezet, egy mozgalom között. Volt parlamenti képviselőként, megyei tanácsi alelnökként nem ismeri a közigazgatási törvényt, ő és pártja úgy szólítja fel lemondásra „Toró Tamás EMNT-s városi tanácsost”, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak nincsenek is választott képviselői az önkormányzatokban. Az EMNT soha semmilyen választáson nem indult el. Az EMNT és az EMNP két külön entitás, ez utóbbinak vannak képviselői az önkormányzatokban, ez utóbbi indított jelölteket hivatalosan bejegyzett regionális pártként a romániai választásokon, mind helyi, mind országos szinten. Hogy a magyarországi sajtó nem képes disztingválni az erdélyi politikai spektrum tényezői között, az is eléggé bosszantó – nemzeti reintegráció ide vagy oda –, de hogy a „mieink” is maszatolnak, az már eléggé furcsa és aggasztó.
Hacsak nem szándékosak ezek az „elszólások”. Az RMDSZ saját kettősségét, felemásságát, kétarcúságát – ti. hogy amikor pártként szólítják meg, akkor szövetségnek mondja magát, amikor meg szövetségként várnak tőle kiállást, akkor pártként hivatkozik a szűk mozgástérre – netán azzal akarja palástolni, hogy tudatosan igyekszik összemosni mindent és mindenkit, ami és aki nem az „aklon belül” van?
R. Balogh Mihály
itthon.ma//szerintunk

PNL: Florea nem indulhat újabb mandátumért az alakulat színeiben
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) által frissen elfogadott feddhetetlenségi feltételek értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Dorin Florea nem indulhat újabb polgármesteri mandátumért alakulatunk színeiben – jelentette ki a Krónikának Marian Petrache, a PNL első alelnöke szerdán azt követően, hogy az ügyészség hivatali visszaélés miatt bíróság elé állította a marosvásárhelyi elöljárót. Ha Florea függetlenként sem indul, az megnöveli a magyar jelölt esélyét a 2016-os helyhatósági választáson.
Megtörténhet, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) kaparja ki a gesztenyét a marosvásárhelyi magyarok számára a jövő évi helyhatósági választáson. A nyomozó hatóság szerdán hivatali visszaélés miatt vádat emelt a megyeszékhely élén negyedik mandátumát taposó Dorin Florea polgármester ellen, akinek a helyi futballklub önkormányzati finanszírozását róják fel.
Az 59 éves, első mandátumát 2000-ben Fodor Imrével szemben megnyerő politikus első alelnöki tisztséget tölt be a Nemzeti Liberális Pártban (PNL), amely éppen hat nappal ezelőtt szigorította a helyhatósági, parlamenti és európai parlamenti választásokra vonatkozó jelölési szabályzatát.
Az alakulat által elfogadott feddhetetlenségi kritériumok értelmében nem indulhat a 2016-os önkormányzati megmérettetésen a PNL színeiben az a politikus, akit jogerősen elítéltek korrupciós, erőszakos vagy szándékosan elkövetett bűncselekmény miatt. Hasonlóképpen nem lehet a liberális alakulat jelöltje, aki ellen csúszópénz elfogadása vagy adása miatt bűnvádi eljárás indult, illetve aki ellen szándékosan elkövetett bűncselekmények miatt vádat emeltek.
Szigorítottak jelölési szabályzatukon a liberálisok
A PNL-ben Floreához hasonlóan első alelnöki tisztséget betöltő Marian Petrache szerdán a Krónika megkeresésére elmondta, az új jelölési szabályzat értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Marosvásárhely jelenlegi polgármestere nem indulhat az alakulat jelöltjeként újabb mandátumért. „Nem kívánok a Dorin Florea konkrét esetéről, a terhére rótt vádakról nyilatkozni. Viszont a párt országos tanácsa által december 11-én elfogadott feddhetetlenségi kritériumok alapján nem pályázhat a PNL színeiben a polgármesteri tisztségre. Nagyon sajnálom a helyzetet, hiszen egy kiváló kollégánkról van szó” – jelentette ki a Krónikának Petrache.
Az Ilfov Megyei Tanács elnöki tisztségét betöltő liberális politikus ugyanakkor reményének adott hangot, miszerint a jövő nyáron esedékes önkormányzati választásokig Florea perében bírósági ítélet születik, a polgármesternek pedig sikerül tisztáznia magát, és mégis indulhat újabb mandátumért a PNL színeiben.
Közbevetésünkre, miszerint a romániai igazságszolgáltatás lassú törvénykezését figyelembe véve kicsi az esélye, hogy fél év alatt jogerős ítéletet hozzanak az ügyben, Petrache úgy vélekedett: hasonló esetekben indokolt lenne felgyorsítani a bírósági ügymenetet. „Már csak azért is, mivel a vádemelési szakaszban még senkiről sem lehet megállapítani, hogy bűnös vagy ártatlan, viszont ha éppen a vádak miatt nem indulhat a választáson, azzal őt is, de az egész várost megfosztják attól, hogy folytathassa a Marosvásárhelyen folytatott munkáját” – állapította meg a PNL első alelnöke.
Marian Petrache elismerte, a feddhetetlenségi feltételek rögzítésével alakulata nagy felelősséget, de nagy kockázatot is vállalt, szerinte azonban erre mindenképpen szükség van ahhoz, hogy végbemenjen a társadalom által a politikai pártok körében szorgalmazott megtisztulási folyamat. Lapunk megpróbálta Dorin Florea álláspontját is kikérni az ügyben, de nem sikerült elérnünk telefonon.
Felértékelődik a magyar összefogás
A polgármester kedden, a vádemelés bejelentése előtt egyébként úgy nyilatkozott: jelenleg nem tudja, megpályázza-e jövőre is az elöljárói széket; ebben az ügyben lakossági konzultációt folytat a következő időszakban, és csak azután hozza meg a döntését.
Hozzá hasonló helyzetbe került egyébként a megyeszékhely szintén liberális alpolgármestere, Claudiu Maior is, akit ugyancsak hivatali visszaélés miatt állított bíróság elé a DNA, tehát rá ugyanúgy vonatkoznak a PNL szabályai. Maior – aki az alakulatok egyesülése nyomán Floreával együtt a Demokrata-Liberális Pártból (PDL) került a PNL-be – hosszú ideje a marosvásárhelyi polgármester bizalmasának számít, akit már a PDL-ben is alkalmasnak találtak arra, hogy egyszer átvegye a stafétát Floreától a városháza élén.
Amennyiben a két politikus jövőre valóban nem indul önkormányzati tisztségért, abban az esetben alaposan felértékelődik a három magyar párt marosvásárhelyi összefogása. Ennek nyomán az októberi előválasztáson Soós Zoltán városi tanácsos lett a marosvásárhelyi magyarok közös polgármesterjelöltje.
Megtörhet Dorin Florea pályafutása
Illyés Gergely politológus a Krónika érdeklődésére elmondta, nem kizárt, hogy a korrupcióellenes ügyészség eljárása megtöri Dorin Florea politikai pályafutását, hiszen, mint mondta, erre számos példa volt már korábban.
„Véleményem szerint az új helyzet jelentősen tudja befolyásolni a jövő évi polgármester-választás kimenetelét. Amennyiben a Nemzeti Liberális Párt nem változtatja meg időközben a jelöltekre vonatkozó, épp a múlt héten elfogadott belső rendszabályzatát, Florea csak függetlenként vagy más politikai alakulat színeiben indulhat ötödik mandátumáért. Ha pedig nem tud indulni, akkor több hasonló erejű román jelölt fog feliratkozni a megmérettetésre, ami jelentősen növeli a magyar közösség jelöltjének, Soós Zoltánnak az esélyeit, amennyiben a magyar politikai alakulatok valóban elhiszik, hogy reális esélyük van a győzelemre – fogalmazott a politológus. – A DNA-s ügyek kimenetelét egyébként sosem lehet előre megjósolni, az azonban biztosra vehető, hogy a választásokig nem fog lezárulni ez az eljárás.”
Illyés Gergely szerint fontos részlete a történetnek, hogy Florea „jobb keze”, Claudiu Maior alpolgármester ellen is vádat emelt az ügyészség.
DNA-vád: elfocizott közpénzek
A vádirat szerint Florea törvénytelenül kötött az önkormányzat nevében társulási szerződést a Marosvásárhelyi FCM futballcsapattal. A szerződés alapján az önkormányzat anyagi támogatásban részesítette a csapatot működtető sportegyesületet, amelynek az állammal szemben adóssága volt. Az ügyészség szerint az állammal szembeni tartozás miatt a futballklub nem lett volna jogosult állami támogatásra. A marosvásárhelyi önkormányzat 2013 júliusában 7,5 millió lejt szavazott meg a klubnak, amiből a város 7 millió lejt át is utalt. A klub adósságai akkoriban 3,5 millió lejre rúgtak. Az ügyészség szerint a vádlottak ezáltal 7 millió lej kárt okoztak a város költségvetésének.
Dorin Florea polgármestert és Kiss Imola gazdasági igazgatót hivatali visszaéléssel, Maria Ciobant, a városháza volt jegyzőjét, Claudiu Maior alpolgármestert, Benedek István és Ioan Fărcaş tanácsosokat – a futballklub vezetőtanácsának tagjait –, Bakó László Attila és Virgil Măceşanu jogászokat hivatali visszaélésben való bűnrészességgel vádolják. Nucu Ioan Mant, a klub elnökét pénzmosás és sikkasztás miatt állítják bíróság elé. Az ügyet a Hargita megyei törvényszék fogja tárgyalni.
Dorin Florea az Agerpresnek azt nyilatkozta, nem kívánja kommentálni a döntést, azonban hozzátette, megpróbálja bebizonyítani ártatlanságát. „Félreértés történt: én nem írtam alá semmit, csak lepecsételtem a határozattervezetet, amely a támogatásokról szólt. Ha a tanácsosok nem fogadták volna el a határozatot, akkor senki nem lenne hibás, így most a polgármester a felelős. Várom, hogy megkezdődjék a tárgyalás, megpróbálom bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok. A pénz megvan, nem vette el senki, szó sincs sikkasztásról” – fogalmazott Dorin Florea.
A DNA egyébként más erdélyi városokban is nyomoz a sportklubok önkormányzati támogatásának törvényességét firtatva: Temesváron a Poli futballklubjának közpénzből történő finanszírozását vizsgálják, Nagybányán pedig a város kézilabdacsapatainak nyújtott önkormányzati támogatás kapcsán nyomoztak.
A polgármester „kampánycsapata”
A jelenleg a román labdarúgó-élvonalban szereplő, az elmúlt szezonban bajnoki ezüstérmet szerző klubot 2008-ban alapították még Marosvásárhelyi FCM néven hathatós önkormányzati támogatással.
Az egyesek által Dorin Florea polgármester „kampánycsapatának” nevezett együttes létrejötte évében – az akkori, megengedő sportszabályozásoknak köszönhetően – helyet vásárolt magának a másodosztályban a Nagyszentmiklósi Unireától, majd második Liga 2-es idényének végén, 2010-ben feljutott az élvonalba, két év múlva azonban kiesett az első osztályból.
2013-ban átszervezték a klub működését, és ez névváltoztatással is járt: felvette az egykori nagy múltú előd, az ASA nevét. Azonban jogilag nem örökölte meg a katonacsapat dicsőséglistáját, új nevét az Asociaţia Sportivă Ardealul (Erdély Sportegyesület) kezdőbetűi adják. A csapat 2014-ben ismét feljutott a Liga 1-be, ahol újoncként idén egy hajszállal maradt le a bajnoki címről. Ezüstérmének köszönhetően a nemzetközi porondra is kijutott, ám elbukta az Európa Liga utolsó selejtezőkörét. A román Szuperkupát ugyanakkor megnyerte a bajnok Steaua ellenében.
Nem ez az első eset egyébként, hogy a marosvásárhelyi futballklub korrupciós botrányba keveredik. Vasile Avramot, a játékvezetői testület korábbi vezetőjét idén áprilisban három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság, mert – az időközben elhunyt – Sorin Ţerbea marosvásárhelyi üzletember 2011-ben 19 ezer euróval és ingyenes helikopteres utaztatással megvesztegette azért, hogy az ASA jogelődje, az FCM meccsein a klub által „kedvelt” bírók fújják a sípot. A pénzt a 2011-ben lejátszott FCM–Kolozsvári U találkozó alkalmával vette át Avram, aki az összecsapás hivatalos megfigyelője volt.
Az ítélet tudatában az idén nyáron az élvonalból kiesett Szamos-parti egyetemistacsapat az ASA kizárását követelte az élvonalból, ám ez nem történt meg.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Semmire sem garancia a sikeres rezidensvizsga
Munka nélkül maradt többtucatnyi, többek között Marosvásárhelyen végzett pályakezdő orvos. A rezidensvizsga lejárta után országos szinten 153-an nem kaptak állást annak ellenére, hogy a megmérettetésen átmenő jegyet szereztek.
A Digi 24 hírtelevízió beszámolója szerint ennek oka, hogy a fiatalokat csak azokban a kórházakban alkalmazhatják, amelyek ahhoz az egyetemi központhoz tartoznak, ahol letették a rezidensvizsgát. Ezekben az egészségügyi intézményekben azonban nincs elég szabad állás mindannyiuk számára.
Az érintett pályakezdők ezért múlt héten ügyvédi kísérettel keresték fel Bukarestben az egészségügyi minisztérium illetékeseit. Az ügyben szervezett háttérbeszélgetésen azonban segítség helyett Benoni Ţiganiuc, a szaktárca egyik tanácsosa kivándorlásra buzdította a fiatalokat, akiknek azt javasolta, hogy saját érdeküket szem előtt tartva külföldön vállaljanak munkát. A minisztérium ennek nyomán múlt héten azonnali hatállyal menesztette a tanácsost.
Az orvoselvándorlás roppant érzékeny téma az országban, ahonnan az elmúlt nyolc évben mintegy 36 ezer szakember távozott külföldre. A sikeresen vizsgázott fiatalok ugyanakkor néhány napja a Cotroceni-palota előtt szerveztek tüntetést, amelyen Klaus Johannis államfő segítségét kérték, s ha ennek nyomán sem történik előrelépés, a következő célállomásuk Brüsszel.
A rezidensvizsgát 2009 óta hat egyetemi központban szervezik meg: Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Craiován és Iaşi-ban. Ez azt jelenti, hogy a pályakezdők nem jelentkezhetnek például Galac megyei kórházakba, ahol jelenleg legalább 2500 orvosra lenne szükség. Ebben az évben országos szinten négyezer szabad orvosi állást hirdettek meg.
Nem ez az első alkalom egyébként, hogy problémák merülnek fel a rezidensvizsga nyomán, 2009-ben ugyanis hasonló helyzet állt elő, akkor pedig az egészségügyi minisztérium kérésére a kormány további 1500 állást hirdetett meg. Most a szaktárca egyelőre nem adott konkrét választ a fiataloknak arra vonatkozóan, hogy hogyan kívánják orvosolni a helyzetet.
Az üggyel kapcsolatban Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) oktatója arra hívta fel a figyelmet: a probléma kialakulásához az is hozzájárul, hogy nem mindegyik meghirdetett állást foglalják el a pályakezdők, nem egyformán kelendőek a szakágak.
Kőrössy Andrea, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Az autonómiából nem szabad kiábrándulni
Noha az erdélyi magyar politikából kiábrándult, meggyőződése, hogy a Székelyföld autonómiájáért indított mozgalom sikerre van ítélve. Gazda Zoltánnal, a Székely Nemzeti Tanács több autonómia-megmozdulásának főszervezőjével beszélgettünk.
– Legutóbb Székelyföld 750 km-es határának a kivilágítását célul kitűző SZNT-akció főszervezője volt. Mennyire elégedett a rendezvény visszhangjával?
– Úgy gondolom, csak részleges sikert arattunk. Sikerült felhívni az emberek figyelmét a rendezvény fontosságára, ugyanakkor számba kell venni azt is, hogy adottságából kifolyólag nem mozgathatott meg annyi embert, mint a Székelyek Nagy Menetelése. Azért sem volt igazán sikeres, mert nem értük el sem a román, sem a nemzetközi média ingerküszöbét.
– Mi kell ahhoz, hogy a román média a székelyföldi autonómiatörekvésekről tudósítson?
– A román médián belül óriási a versengés, ami azt feltételezné, hogy a hírversenyben mindenkinek érdeke valamilyen módon tálalni egy ekkora horderejű eseményt. Egy-két tv-adó vérszegény híradásán kívül azonban az audiovizuális média elhallgatta akciónkat. Noha erre bizonyítékom nincs, feltételezem, titokban összebeszéltek, hogy lehetőleg senki ne tudósítson a kivilágításról. Amikor magyar ügyről van szó, nagyon is egy húron pendül a román média. A román nyelvű írott sajtó a két nagy román hírügynökség hírét közölte.
– Érdekes jelenség, hogy miközben az RMDSZ csúcsvezetősége kihátrált az SZNT akciója mögül, a székelyföldi polgármesterek és önkormányzatok mégis támogatták.
– Ez a szervezés zömében a székelyföldi RMDSZ-es önkormányzatok részvételével jöhetett létre: legtöbb helyen ők biztosították a helyszínt, a tűzifát vagy a távolról érkezettek megvendégelését. A háromszéki és a csíkszéki RMDSZ-szel jó viszony alakult ki, Udvarhelyszéken és Marosszéken adódtak ugyan gondok, de összességében jó, hogy az akciót mindenhol sikerült zökkenőmentesen lebonyolítani.
– Eljutott-e az üzenet a román hatóságokhoz?
– Egyértelmű, hogy a román politikum az első, aki értesült róla, hiszen minden mozdulatunkat figyelik. A bukaresti politikum visszaigazolását mutatja, hogy a rendezvényt követő napokban a Székely Nemzeti Tanács akcióinak jogi és anyagi hátterét biztosító két alapítványnál, a marosvásárhelyi Siculitasnál és a sepsiszentgyörgyi Sepsireformnál a pénzügyminisztérium keretében tevékenykedő nagyszebeni Regionális Csalásellenes Hatóság ellenőrei folytattak átfogó ellenőrzést.
– A román hatalom által el nem ismert Székelyföld területi autonómiájáért harcoló SZNT vezetősége számára, gondolom, ez nem meglepő.
– Jogállamban az kellene meglepő legyen, hogy az ellenőrök minden áron büntethető hibát keresnek. A Sepsireform esetében mindenféle igyekezetük ellenére sem sikerült. Marosvásárhelyen egy vitatható adminisztrációs procedúra miatt büntették meg az alapítványt tízezer lejre, amit természetesen nem fizettünk ki, hanem megfellebbeztük. Szentgyörgyön hiába kutattak pénzek után, mert a kasszában mindössze 168 lejt találtak. Amikor a jegyzőkönyv tanúsága szerint dolgavégezetlenül kellett távozzanak – merthogy mindent rendben találtak –, megkértem az ellenőröket, hallgassanak végig, és egy kiselőadást tartottam az autonómiáról. Elmondtam, azért is fontos a székelyföldi autonómia, hogy az itt élő románokat illesse meg pozitív diszkrimináció, és ne az a gyakorlat, mint most minket a bukaresti hatóságok részéről.
– Milyen az együttműködése a román hatóságokkal?
– Háromszéken a csendőrséggel a Székelyek Nagy Menetelése és a mostani akció alkalmából jó kapcsolatok alakultak ki. Ugyanez nem mondható el Marosvásárhelyről: a Székelyföld határának kivilágítása kapcsán az ottani megyei csendőrségtől egy nagyon durva hangvételű, fenyegető levelet kaptunk, amiben három oldalon sorjázták, mire számíthatunk kihágások esetén. Az akció ilyen szempontból különös próbatétel volt, hiszen fel kellett készülnünk provokációkra is, ha a mi nyakunkba akarnak sózni egy esetleges tűzesetet. A megyei csendőrség, a rendőrség, a helyi polgármesteri hivatalok és a megyei tanács részletes tájékoztatót kaptak a helyszínenként sorra kerülő akciókról és azok felelőseiről. Mindenhol igénybe vettük a helyi önkéntes tűzoltóságot is. A legellenségesebben viselkedő Maros megyei hatóságoknak sem adtunk támadási felületet.
– Az SZNT iránt érdeklődő titkosügynökök mennyire zaklatják?
– A nagy menetelés megszervezése előtt már nem is titokban dolgoztak. Beállt a rendőrkocsi a székház elé és onnan követtek, bármerre mozdultam. Nem leplezték a megfigyelésemet. Mondanom sem kell, hogy telefonjainkat lehallgatják. Mivel a román titkosszolgálat lehallgató-készülékei valószínűleg nem utolsó generációsak, a lehallgatást nem tudják nyomtalanul megtenni. Sokszor hallom, amint bekapcsol a szerkezet. De olyan trükkjük is van, hogy éjnek idején felhívnak, és senki nem szól bele a kagylóba. Nyilvánvaló, hogy itt hemzsegnek, figyelnek, minden lépésünket követik. Nagyon is érdekli őket Székelyföld autonómiája!
– Gyakran hallok olyan véleményt, hogy ez a fajta civil tiltakozás nem vezet sehova...
– A Székely Nemzeti Tanácsnak nincs más útja. Nekünk nincsenek fegyvereink, csak a szánk van. A román törvényeket betartva, alkotmányos jogainkat érvényesítve tiltakozhatunk. Tudom, hogy sokan türelmetlenek, ezért is egyre nehezebb önkénteseket találni. Az emberekben egy idő után tompul, majd letörik a lelkesedés. Még emlékszem az alakuló települési székely tanácsok gyűléseire, ahol csillogó szemű emberek ajánlották fel önzetlen segítésüket. De hát emberi tulajdonság a türelmetlenség és a fásultság, ha azt érezzük, hogy látszólag potyára dolgozunk. Nekem mégis meggyőződésem, hogy ha egy porszemet is tovább tettünk az ügy érdekében, azzal is előbbre vagyunk.
– Önt sokféle csalódás érte már az erdélyi magyar politizálásban...
– Először az RMDSZ-ben csalódtam, pedig 1989-ben alapító tagja voltam a szövetségnek. Erdélyben elsőként függesztettem fel nyilvánosan a tagságom 1998-ban, jelezve, hogyha a szövetség visszatér igazi medrébe, visszavonom a beadványomat. De csalódnom kellett a Magyar Polgári Pártban is. A sepsiszentgyörgyi önkormányzatban, 2008-ban, az RMDSZ-es képviselők számához képest eggyel több, 9 képviselői mandátumát az MPP-nek négy év alatt sikerült lenulláznia, a következő választásokon egyetlen önkormányzati képviselőjük maradt... Mindenre rányomta a bélyegét a szakmaiatlanság és az esetlegesség. Az ellenzék minden szinten lejáratta magát belső perpatvaraival, szakmaiatlanságával és lustaságával. Egyértelmű, hogy csalódtam az erdélyi magyar politikában. Ma már ott tartunk, hogy az RMDSZ és az ellenzéki magyar pártok egyformán padlón vannak. Ebből a helyzetből a magyarság feleszmélése, egy belső „forradalma” mutathat kiutat.
– Ön 24 évig volt a Tamási Áron Színház művésze. Nem hiányzik a színpad?
– A színháztól öt évvel ezelőtt azért távoztam, mert megromlott a viszonyom a színházvezetéssel. Irodalmi, művészeti titkárként sok gondom volt a műsorpolitikával, és azzal büntettek, hogy nem kaptam feladatot. A színház vezetőségi tagjaként naponta kényszerültem konfrontációra. Azt mondtam, hogy egy kőszínháznak sok műfajban és sokkal szélesebb rétegekhez kellene szólnia igényesen. Egy idő után aztán eljöttem.
– Két mandátumban volt városi önkormányzati képviselő, és dolgozott egy önkormányzati hatáskörbe tartozó turisztikai egyesületben. Ellenzéki képviselői mandátuma megszűntével önt jogellenesen kirúgták állásából...
– A megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó turisztikai céghez úgy kerültem, hogy az RMDSZ nyomására nem lehettem MPP-s alpolgármester, viszont Sepsiszentgyörgy új polgármestere, Antal Árpád – akivel mai napig jó viszonyt ápolok – és a megyei közgyűlés elnöke, Tamás Sándor cserébe felajánlott egy turisztikai állást, amit három év alatt megszerettem, a szívemhez nőtt. A 2012-es helyhatósági választások éjszakáján – amikor kiderült, hogy az MPP elveszítette a választásokat – Tamás Sándor SMS-ben közölte velem, hogy ki vagyok rúgva.
– Immár a román fináncok is bebizonyították, hogy az SZNT-ét nem veti fel a pénz. Hogyan lehet megélni pártfüggetlen autonómiaharcosként Székelyföldön?
– Nehezen. Amíg volt állandó állásom, önkéntesként végeztem az SZNT irodájának az ügyintézését. Miután a turisztikából utcára kerültem, egy igen nehéz periódus következett, pár hónapig sehol nem kaptam állást. Azt fontolgattam, hogy elmegyek Sepsiszentgyörgyön utcaseprőnek, hadd lássák az emberek, én dolgozni akarok. Mentőövként pályázatokból sikerült előteremteni annyi pénzt, hogy az SZNT-iroda ügyintézéséért valamennyi fizetést kaphassak, és emellett versenyvizsgával bekerültem olvasószerkesztőnek a Háromszék című laphoz, részmunkaidős állásba. Két egyetemista gyerekünk van, a feleségem a színháznál súgó.
– Elismeri, hogy az emberek türelmetlenek, miközben a saját bőrén tapasztalja, hogy magyar politikusaink egy része nem veszi komolyan a székelyföldi autonómiaküzdelmet. Hogyan lehet hitet adni a tömegeknek, hogy mégis érdemes a küzdelmet folytatni?
– A Székely Nemzeti Tanács nem sűrűn tart megmozdulásokat. Amikor viszont tartunk, elvárjuk a székelyektől, az erdélyi magyarságtól és a magyarországi magyaroktól is, hogy álljon mellénk, és egyként lélegezzünk, egyként mozduljunk. Csak ez a fajta összefogás adhat hitet egy olyan mozgalom számára, amely sikerre van ítélve.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Választások: új arcokat ígér Kelemen Hunor
Marosvásárhelyen a polgármesteri szék megszerzése a fontos, ami jelen pillanatban semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy a jelenlegi elöljáró ellen folyik-e eljárás, illetve indul-e a jövő évi választáson – jelentette ki csütörtökön a Krónikának Kelemen Hunor.
Kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke egyértelművé tette, továbbra sem híve az EMNP által javasolt helyi magyar koalíciónak az önkormányzati megmérettetés tekintetében. Arra azonban lehetőséget lát, hogy Soós Zoltán ne az RMDSZ, hanem a magyar összefogás jelöltjeként, akár mindhárom alakulat jele alatt pályázza meg a marosvásárhelyi polgármesteri tisztséget.
Kelemen Hunor tudomása szerint Dorin Florea fontolgatja, hogy 2016-ban függetlenként indul ötödik mandátumáért, és elképzelhető az is, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hallgatólagosan támogatni fogja. Mint megírtuk, Marian Petrache, a PNL első alelnöke lapunknak elmondta, az alakulat által frissen elfogadott feddhetetlenségi feltételek értelmében az ellene foganatosított vádemelés miatt Florea nem indulhat liberális színekben.
Kérdésünkre, miszerint ez az eshetőség növeli-e az RMDSZ összefogási kényszerét, Kelemen közölte: a szövetségnek nem szabad ilyen körülményekhez igazítania az álláspontját, mert abból szerinte rossz döntések fognak születni. „A legfontosabb, hogy a magyar emberekkel megértessük: van esély magyar polgármestert választani Marosvásárhelyen. Annál is inkább, mivel egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint a város magyarságának 54 százaléka úgy gondolja, hogy mindegy a polgármester nemzetisége. Őket kell meggyőzni, hogy a magyar jelöltre szavazzanak, aki nem RMDSZ-es, nem a néppárté, hanem magyar" – jelentette ki a politikus.
Aki egyébként Soós Zoltán lehetséges közös jelölésének formájáról a napokban szélesebb körben is egyeztet, pénteken ugyanis Biró Zsolt MPP-, hétfőn pedig Szilágyi Zsolt EMNP-elnökkel ül tárgyalóasztalhoz. (A szövetség meghosszabbítani készül együttműködését a polgáriakkal az önkormányzati és a parlamenti választásokra, pénteken ennek feltételeit rögzítő megállapodást ír alá a két alakulat vezetője).
Tasnádi tiltakozás
Nincs rendben – válaszolta tömören kérdésünkre Kelemen Hunor, amikor arról faggattuk: helyénvaló-e, hogy a bukaresti belügyminisztérium a helyi lakosok és elöljárók megkérdezése nélkül döntöttek egy menekülttábor létrehozásáról a Szatmár megyei Tasnádon.
A partiumi kisvárosban egyre nagyobb az elégedetlenség a tervezett létesítmény miatt. Adrian Ştef megyei tanácselnök felháborodásának adott hangot amiatt, hogy a kormány illetékesei a döntés előtt nem konzultált a helyiekkel. Leszögezte, mindent elkövetnek a termálfürdő közelében helyet kapó, hatszáz férőhelyes menekülttábor megnyitása ellen, amely Vasile Mitraşcă polgármester szerint veszélybe sodorhatja a fürdőváros turizmusát. A szatmári RMDSZ bejelentette, lakossági konzultációt indít az ügyben.
Évértékelőjében Kelemen Hunor politikai értelemben atipikusnak nevezte az idei esztendőt amiatt, hogy a bukaresti Colectiv-tűzvész után kirobbant utcai tüntetések nyomására a Ponta-kabinet lemondott, „román találmányként" pedig technokrata kormány alakult, amelynek se többsége, se ellenzéke.
A politikus szerint a kisebbségi jogok érvényesítése terén 2015 a visszalépés évének tekinthető Romániában, amely ebben a vonatkozásban továbbra is következmények nélküli országnak számít. Emlékeztetett: az év elején a belügyminisztérium közvitára bocsátott stratégiájában minden autonómiatörekvést közbiztonsági veszélynek nyilvánított, majd két héttel ezelőtt jött a kézdivásárhelyi „össznemzeti hisztéria", amelynek során az egész magyarságot a kollektív bűnösség elvén felelőssé tették az állítólagos merényletkísérletért.
Elfogadhatatlannak nevezte, hogy számos, a parlament által megszavazott törvényeket nem alkalmazzák, vagy bírósági ítéletekkel korlátozzák a végrehajtását, többek között a himnuszénekléstől a közösségi jelképekig és a különböző magyar feliratok eltüntetéséig.
Kelemen a jövő év prioritásai közé sorolta az idei áprilisi RMDSZ-kongresszuson meghirdetett újratervezés végrehajtását egészen a jövő évi parlamenti választásokig. Közölte, az alakulat jövőre sok új arccal, más politikai megközelítéssel, stílussal próbál majd megfelelni a magyar közösség elvárásainak. Az önkormányzati megmérettetés tekintetében áprilisban véglegesítik a jelöltlistákat, a cél pedig a jelenlegi 203 polgármesteri tisztség megőrzése, illetve a korábban elveszített elöljárói székek visszaszerzése.
Kelemen elmondta, nem szavazta meg a honatyák számára különnyugdíjat biztosító törvényjavaslatot, és azt javasolta RMDSZ-es képviselő- és szenátortársainak, hogy ők se támogassák. Hozzátette, nem örül, hogy ennek ellenére néhány magyar honatya támogatta a jogszabályt, ám szerinte nem a szövetség frakcióinak többsége.
Kérdésünkre tiszteletreméltó gesztusnak nevezte Mircea Ionescu Quintusnak, a PNL tiszteletbeli elnökének szándékát, miszerint nem kér a speciális illetményből, amelyet vissza fog utasítani. Kelemen úgy véli, a jövőben valamilyen megoldást kell találni az olyan honatyák esetére, akik parlamenti mandátumuk lejárta után nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, szerinte azonban a mostani nem megfelelő ennek a kérdésnek a rendezésére.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Átadják a Bálint András-emlékdíjat
Sántha Attila költő, valamint Szabó Attila televíziós riporter veheti át Csíkszeredában a Bálint András-emlékdíjat. A díjátadó ünnepséget péntek délelőtt 11 órától tartják a Székelyföld folyóirat csíkszeredai szerkesztőségében.
A csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány immár 20 éve minden év decemberében emlékdíjjal tünteti ki azokat a székelyföldi, vagy onnan elszármazott írókat, költőket, szerkesztőket, „akik tehetséggel, felelősséggel, példaszerű tartással és elkötelezettséggel szolgálják és képviselik a régió magyarságának érdekeit”.
„A díjat a Hargita napilap egykori szerkesztője, publicistája, a Sóvidékről származó Bálint András (1943–1994) emlékére alapították, aki – egykori kollégái szerint – szerkesztőként mindig azt szorgalmazta, hogy az újságíró legyen szemfüles, felkészült, ismerje a terepet, az írása legyen szép és igaz, kerek és tartalmas, közérthető és gondolatébresztő” – olvasható a Bálint András Alapítvány közleményében.
Sántha Attila Kézdivásárhelyen született 1968-ban, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar-angol szakos tanári oklevelet, majd a Szegedi Egyetemen folytatott doktori tanulmányokat. Ezidáig hat kötete látott napvilágot. Verset, esszét, irodalomtudományi írásokat egyaránt közöl. A Csíki Székely Krónikával 1999 óta foglalkozik.
Szabó Attila 1978-ban Marosvásárhelyen született, filmes szakemberként, rendezőként dolgozik, számos dokumentumfilm készítője. Legújabb nagy hatású és több helyen vetített alkotásában is, a Méregzöld mesék című filmben rávilágít a székelyföldi illegális erdőkitermelés legdurvább pillanataira.
Krónika (Kolozsvár)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Ott kell segíteni, ahol és amivel tudunk
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Soós Zoltán a magyar pártok koalíciójának lehet a marosvásárhelyi polgármesterjelöltje
A magyar pártok koalíciójának a jelöltjeként mérkőzhet meg a marosvásárhelyi polgármesteri székért a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese – állapodott meg hétfőn Kolozsváron Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Az RMDSZ ugyanakkor feltételekhez kötötte annak az EMNP által tett javaslatnak az elfogadását, hogy a marosvásárhelyi pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi, és a Maros megyei képviselőtestületre is.
Az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat" – áll a szövetség közleményében. A közlemény szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök megismételte: az RMDSZ akkor tud közös marosvásárhelyi képviselőjelölt-lista állításán gondolkodni, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az MTI-nek úgy vélekedett, éppen a magyar pártok – közös marosvásárhelyi és Maros megyei jelöltlistájában is megnyilvánuló – összefogása maximalizálhatná az RMDSZ-es Soós Zoltán nyerési esélyeit. Hozzátette, a 2009-es európai parlamenti választásokon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az RMDSZ összefogása csaknem négy képviselőt juttatott a brüsszeli testületbe, míg 2014-ben az RMDSZ-nek egyedül csak két képviselője szerzett mandátumot. „A választók jelentős részét sem az egyik sem a másik párt nem tudja megszólítani, ők csak akkor mennek el szavazni, ha van magyar összefogás" – jelentette ki Szilágyi Zsolt.
Szilágyi Zsolt aránytalannak tartotta az RMDSZ feltételét, hogy az EMNP ne induljon a 2016 őszén tartandó parlamenti választásokon. „Bármilyen együttműködés az arányok betartásával lehetséges" – jelentette ki Szilágyi Zsolt. Hozzátette: ha a parlamenti választásokon az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni.
A hétfői tanácskozás végén a felek megállapodtak abban, hogy január második felében ismét egyeztetnek. Az októberi marosvásárhelyi előválasztáson Soós Zoltán a szavazatok 62,04 százalékát szerezte meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje, Portik Vilmos 28,9 százalékos támogatottságot ért el. A harmadik jelöltre, a független Barabás Miklósra a választók 8,83 százaléka szavazott. Marosvásárhelyen él az erdélyi városok között a legnagyobb, mintegy 58 ezer fős magyar közösség, amely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A korábban magyar többségű városban a magyarság az 1990-es etnikai konfliktus által gerjesztett kivándorlási hullám nyomán került kisebbségbe. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
MTI
Erdély.ma

Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Az együttműködési lehetőségekről egyeztetett az RMDSZ és az EMNP
Az RMDSZ vezetésével tárgyalt hétfőn az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) küldöttsége, a megbeszélésen a jövő évi választásokon való együttműködés lehetőségei szerepeltek.
A Kelemen Hunor elnök vezette beszélgetésen a szövetség azt javasolta, hogy Soós Zoltán, a marosvásárhelyi előválasztások győztese az önkormányzati választásokon induljon az RMDSZ-MPP-EMNP jelképeket képviselve, a városi és megyei listák esetében pedig a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat.
Kelemen Hunor szövetségi elnök megismételte: akkor tud az RMDSZ közös tanácsosi lista állításában gondolkodni Marosvásárhelyen, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. Mint az ismert, Romániában megváltozott a választási törvény: az egyéni választókerületes rendszer helyett 2016-ban ismét az arányos, megyei pártlistás rendszer lesz érvényes.
A találkozó végén a felek megállapodtak, január második felében ismét egyeztetnek.
maszol.ro

Sepsiszentgyörgy cím nélkül is megvalósítja a kulturális fővárosi programokat
Sepsiszentgyörgy önkormányzata elvi okok miatt nem óvja meg az Európa Kulturális Fővárosa cím pályázati előválogatásának eredményét. Antal Árpád polgármester a Maszol érdeklődésére elmondta: Sepsiszentgyörgyöt is megkeresték azok a vesztes városok - Marosvásárhely, Craiova, Brassó, Brăila és Iaşi - akik tiltakozó jegyzéket küldtek a művelődési minisztériumba, kérve az előválogatás megismétlését.
A háromszéki megyeszékhely nem kívánt ehhez az akcióhoz csatlakozni, annak ellenére, hogy tartalmi szempontból egyetértenek a többi várossal, de nem tartják sportszerűnek az eredményhirdetés után kifogást emelni a zsűri összetételével szemben. Antal Árpád szerint a pályázatok elbírálása előtt kellett volna a zsűri összetételét megfellebbezni, utána már elvi szempontok miatt nem tartja elfogadhatónak az óvást.
A sepsiszentgyörgyi elöljáró hozzátette: örülne, ha újabb esélyt kapna a város, hogy versenyben maradjon a kulturális főváros címért, de nem kötne rá nagy értékű fogadást, hogy ez a többi város fellebbezése nyomán megtörténik.
Ami a sepsiszentgyörgyi pályázat utóéletét illeti, Antal Árpád rámutatott: az elmúlt években rengeteg pozitív és kreatív energia szabadult fel a térségben, a következőkben az önkormányzat feladata, hogy ezeket az energiákat ne hagyja elveszni, hanem jó irányba fel tudja használni.
A Sepsiszentgyörgy által a székelyföldi városok nevében elkészített kulturális főváros-pályázatnak vannak elemei, amelyeket a következő években biztosan megvalósítanak, vannak azonban olyan tervek, amelyeknek megvalósításához szükség lett volna a kulturális főváros címmel járó komoly anyagi támogatásra.
Antal Árpád ugyanakkor arra is rámutatott, hogy Sepsiszentgyörgy indulásával több hazai várost is rákényszerített, hogy felfedezze saját magyar közösségét. Sepsiszentgyörgyön beértek a kultúrára fordított összegek, lehet látni és érezni a pezsgést, a kulturális vitalitást, amelynek támogatása a következő években is folytatódik.
Antal Árpád hozzátette: az Európa Kulturális Fővárosa 2021 versenybena továbbiakban Kolozsvárnak szurkol, és bízik benne, hogy az ottani városvezetés nagyobb hangsúlyt fektet a magyar közösség számára fontos értékek kihangsúlyozására.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Soós koalíciós jelölt lehet (RMDSZ–EMNP-megállapodás)
A magyar pártok koalíciójának jelöltjeként indulhat a marosvásárhelyi polgármesteri székért az RMDSZ-t képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese – erről állapodott meg tegnap Kolozsváron Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Szilágyi Zsolt EMNP-elnök.
Az RMDSZ ugyanakkor feltételekhez kötötte annak a néppárti javaslatnak az elfogadását, hogy a magyar pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi és a Maros megyei tanácsra is: Kelemen Hunor csak akkor hajlandó ezt fontolóra venni, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. A szövetség közleménye szerint az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat”. Szilágyi Zsolt ezt a feltételt abszurdnak és aránytalannak tartja. Kijelentette: „bármilyen együttműködés az arányok betartásával lehetséges”, ha a parlamenti választásokon az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni. Az EMNP elnöke szerint éppen a magyar pártok – közös marosvásárhelyi és Maros megyei jelöltlistájában is megnyilvánuló – összefogása maximalizálhatná az RMDSZ-es Soós Zoltán nyerési esélyeit. Hozzátette: a 2009-es európai parlamenti választásokon az EMNT és az RMDSZ összefogása csaknem négy képviselőt juttatott a brüsszeli testületbe, míg 2014-ben az RMDSZ-nek egyedül csak két képviselője szerzett mandátumot. „A választók jelentős részét sem az egyik, sem a másik párt nem tudja megszólítani, ők csak akkor mennek el szavazni, ha van magyar összefogás” – jelentette ki.
A hétfői tanácskozás végén a felek megállapodtak abban, hogy január második felében ismét egyeztetnek. Az októberi marosvásárhelyi előválasztáson Soós Zoltán a szavazatok 62,04 százalékát szerezte meg, az EMNP jelöltje, Portik Vilmos 28,9 százalékos támogatottságot ért el. A harmadik jelöltre, a független Barabás Miklósra a választók 8,83 százaléka szavazott. Marosvásárhelyen él az erdélyi városok között a legnagyobb, mintegy 58 ezer fős magyar közösség, amely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A korábban magyar többségű városban a magyarság az 1990-es etnikai konfliktus által gerjesztett kivándorlási hullám nyomán került kisebbségbe. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonhat év után
Népfelkelés, forradalom, államcsíny vagy a külföldi titkosszolgálatok összeesküvése volt, ami 1989 decemberében történt? Kik lőttek a fegyvertelen emberekre? Kik voltak a terroristák? Ezek azok a kérdések, amelyek vitákban, elemzésekben vagy csak "sima" beszélgetések során is gyakran elhangzanak. És amelyekre máig sem kaptunk választ.
Tény, hogy a forradalom szikrája Temesváron pattant ki. 1989. december 16-án Temesváron felháborodott tömeg akarta megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más városaira is, és forradalommá nőve elsöpörték Ceausescu uralmát. A hatalom és a román politikusok Temesvár szerepét az utóbbi 26 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. A tankönyvekben vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esik arról, hogy egy temesvári magyar lelkész parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a rendszerváltozást elindította.
26 év után Tőkés László úgy látja, ellopták a forradalmat. Véleménye szerint azért nem érdekli már az embereket, hogy mi történt 1989-ben, "mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni". (…) Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt".
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen maroknyi forradalmár gyűlt össze a városháza előtt, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit a forradalom napjaiban elesett harcostársaik emlékművénél. Sajnálatos módon, a hivatalosságokon kívül alig pár érdeklődő lézengett a téren.
A forradalmárok több mint negyedszázad óta ugyanazokat a kérdéseket fogalmazzák meg konokul, újra és újra, egyre reménytelenebbül. Hiszen lezárták a forradalom dossziéját. Kérdésünkre sorolták is sérelmeiket: "Nem tudjuk, hogy kik lőttek ránk, nem tudjuk, kik a tettesek, rengeteg halottunk van, rengeteg sebesült, és felelősök nincsenek. 26 év után, úgy látjuk, visszarendeződtek a dolgok, a szekusok és a kommunisták vagy azok utódai vezetik az országot".
Másvalaki megkérdezte: látja, milyen kevesen vagyunk, mit gondol miért? És a választ is megadta: mert senki nem beszél az akkor történtekről. Az iskolában nem mondják meg, mi volt a kommunizmus, mit csináltunk mi, és mit kockáztattunk abban az időben. Minden esély megvan arra, hogy a valós demokráciából egyre távolabb kerüljön ez az eredeti demokráciánk. Azért mégis érdemes volt, de az, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, a politikusok hibája.
Valaki megjegyezte: 26 év után az az érzése, hogy a forradalom nem ért véget. Ellopták azt, ami eredetileg elkezdődött, sok csaló beférkőzött a pártokba és az állami szervekbe, a forradalmárokról elfelejtkeztek. Felelősök pedig nincsenek. Mégis van még remény, hogy jó irányba folytatódik, nem fegyverekkel, hanem mentalitásváltozással, másfajta politizálással.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsonyváró ünnep a Kultúrpalotában
Semmire nem vágyunk jobban ebben az elidegenült, csak külsőségekben pompázó feslett és békétlen világban, mint a szeretet legapróbb jelére, a törődés és az egymás iránti tisztelet kinyilatkoztatására. Ilyen lelkülettel állunk itt az adventben, útban a betlehemi jászol felé, várva, hogy számunkra is bekövetkezzék a csoda.
A csodavárás egyik mozzanatának lehettünk részesei vasárnap este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, ahol a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által szervezett Adventi ének című imádságos, zenés-verses műsor élményével lettünk gazdagabbak.
Minden családba gyermeket vigyen az angyal
Böjte Csaba ferences szerzetes részvétele a marosvásárhelyi adventi rendezvényen azért is rendkívül dicséretes, mert a héten temették el az édesanyját, mégis szakított időt és merített erőt arra, hogy elmondja adventi gondolatait. Elsőként gratulált e bölcs kezdeményezéshez, hogy jókedvűen, békességben, szeretettel le tudunk ülni, hogy Jézus Krisztus születésének ünnepére készüljünk. A ferences atya hozott "szemléltetőeszközt" is, a szovátai Szent József Gyermekvédelmi Központ négy neveltjét, akik székely ruhában énekeltek a színpadon.
– Írtak-e levelet az angyalnak? – tette fel a kérdést Csaba testvér. – Jézus azt mondta, aki nem kér, nem kap. Neki kell állni levelet írni az angyalnak, még van három nap. Hogy súgjak, segítsek, elmondom, hogy én írtam az angyalnak. Mit kértem? Azt kértem, hogy Marosvásárhelyen, Erdélyben és az egész Kárpát-medencében, egész Európában minden ünneplő család karácsonyfája alá "szottyantson" az Isten egy kisgyereket. Lehet az édesgyermek, lehet az unoka, dédunoka, keresztgyermek, árva gyermek, mindegy, csak baba legyen! Élet legyen benne! Igen, több mint 2000 évvel ezelőtt az emberiség gondjaira a nagy megoldásért imádkozott. Isten egy kisbabát küldött Betlehembe. Az angyalok azt kérdezték, milyen válasz ez? Mindössze 3 kilogramm 20 deka. Ez volt Isten válasza: gyermek. A XXI. századi Európának, de a magyarságnak és a románoknak is gyermekre van szüksége. Egymillióval kevesebb fiatal áll munkába, mint amennyien nyugdíjba mennek Európában. Nem azért kell gyermek, hogy eggyel többen legyünk, hanem azért, hogy a gyermek születésével egy édesanya és egy édesapa szülessen, aki lehozza a csillagot az égből a családjáért. Egy gyermek lavinát indít el a családban. Élettel, erővel, fénnyel tölti be a családot. Azt hiszem, hogy a gyermek olyan, mint az orvosság. Aki a gyermekkel foglalkozik, garantáltan tíz évvel tovább él! Ezt a receptet már sok embernek elmondtam. Egészséges módszer, szabadalmazott gyógyszer. Működik. Adja az Isten, hogy merjünk az élet, a gyermekek, a család mellett dönteni – mondta Böjte Csaba, aki több mint ötezer gyermeket fogadott be, s aki tudja, mit jelent a gyermeknevelés. Egy gyermekről sem lehetett elmondani, hogy kár volt befogadni. Az élet mellett dönteni a legnagyobb csoda. Az asztalfőhöz ülni, a gyermekek társaságában finom húsleves mellett imádkozni felemelő érzés, férfiúi büszkeség tölti el mindannyiszor a szívet. Jó dolog a szeretteidről gondoskodni, enni adni a gyermekeknek, látni, hogy azért vidámak és jókedvűek, mert értük küzdöttünk, és legyűrtük a nehézségeket.
Az atya bevallotta, ilyenkor ül, és potyognak a könnyei. – Olyan tiszta, becsületes öröm, ami megmarad örök életre. A Jóisten ezt az örömet szeretné mindannyiunkkal megosztani, hogy minden férfi ott üljön az asztalfőn, gondoskodjon a családjáról, megterítse az asztalt, hogy tudjanak együtt örülni. Adná az Úr, hogy ezt az örömet mindannyian megkóstoljuk!
A legnagyobb problémánk, hogy fiataljaink elmennek
Böjte Csaba hangsúlyozta, a politikusoknak többször elmondta, hogy félrevert harangok zaja mellett nem lehet családot alapítani, gyermeket vállalni. Csak bőröndöt lehet csinálni, jegyet venni, s elmenni. Marosvásárhelynek, Erdélynek a legnagyobb problémája, hogy a fiataljaink elmentek és elmennek. Ennél nagyobb tragédia nincsen! A politikusoknak valahogy ezt kellene megérteni, hogy meg kell az embereket nyugtatni. Hála istennek lehet álmodni, lehet tervezni, lehet imádkozni!
Azt is meg kell érteni, hogy az a magyar ember, aki nem tiszteli a román szomszédját, az nem jó magyar ember, az hosszú távon nem a javát akarja Erdélynek és a Kárpát-medencének! Az a román, aki nem tiszteli a vele együtt élő magyarokat, székelyeket, cigányokat, zsidókat, az nem jó román ember! Az nem javát akarja Romániának! Ezt a gondolatot kell fontolóra venni! Egy parancsot adott Isten, a szeretet parancsát! Ez tudná kihúzni a sárból ezt az országot!
– Leéltem 56 évet, de nem a románokkal van bajom, hanem azzal a hóval, ami nincs eltakarítva az utcáról, a kiürült iskolákkal van bajom, azzal, hogy a kórházaink nincsenek kifűtve, felszerelve. A betegeinket el kell vinni messzire. Ezek olyan nagy bajok, hogy összefogás nélkül nem tudjuk kikü- szöbölni. Közösen küzdve tudjuk megoldani. Ha egymás torkának esünk, akkor kő kövön nem marad! Itt a Kárpát-medencében sem a magyarok, sem a románok, sem szlovákok, sem a szerbek, sem a németek, sem a zsidók nem tudnak külön-külön kis Isten országát építeni. Csak együtt, közösen és összefogással, mert külön nem fog menni. Merjünk az élet mellett dönteni, tudjunk egymás mellett dönteni, merjünk Isten országa mellett dönteni, s ezt építsük fel becsületes munkával! Én ebben a hitben nevelem a gyermekeimet, s 25 év után merem állítani, hogy működik. Fel kell ajánlanunk irgalmas szeretetünket, mert így érdemes élni! Merjük elmondani egymásnak három szál virággal a kezünkben, hogy szükségem van rád! Üres a ház nélküled, semmit nem ér. A héten temettük el édesanyámat, üres a ház... Szeressük egymást! Egy napot, egy percet sem szabad haraggal, gyűlölettel tölteni! – monda Böjte Csaba, akinek bátorító és felemelő szavait őszinte tapssal jutalmazta a közönség. Meg is jegyezte, papot nem szoktak visszatapsolni, de ha már így történt, másodszor is színpadra állt, s az irgalmasságról szólt, amelynek évét Ferenc pápa hirdette meg.
Ének, vers és orgonajáték
Ezt követően a vendégművészek léptek fel: Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze, Szalóki Ági Artisjus- és Fonogram-díjas énekesnő és Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. Előadásukban adventi és karácsonyi énekek, orgonaművek és versek hangzottak el.
Ioan Chiorean műsorvezető elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal azt szeretné, ha hagyománnyá válna a húsvéti és a karácsonyi koncert, hiszen gazdagra és szegényre egyformán néz Jézus, ilyen élményben mindenkinek része kell legyen! Örül, hogy a városban megkezdődött a párbeszéd és az építkezés. Chiorean köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak az est szervezéshez és sikeréhez.
Az est közös énekléssel, a Mennyből az angyallal, az Úr imádságával és Csaba testvér áldásával ért véget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Marosi Barna
(1931–2015)
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tólszabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979)
ELHALÁLOZÁS
Az élet fájdalmas rendjét szomorúan tudomásul véve osztjuk meg ismerősökkel, barátokkal és tisztelőivel a hírt, hogy MAROSI BARNA nyolcvannégy éves korában, hosszas betegség után, december 21-én, hétfőn hajnalban csendesen megpihent. Egy nehéz kor krónikása volt, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindig az érték megőrzésére törekedett. Temetéséről a későbbiekben intézkedünk. A gyászoló család. (-)
Népújság (Marosvásárhely)

Az RMDSZ nagyon szeretné, hogy az EMNP ne induljon a parlamenti választáson
Részeredménnyel zárult hétfőn az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az RMDSZ országos vezetőségének kolozsvári találkozója.
A két alakulat megállapodott abban, hogy Soós Zoltán, az októberi marosvásárhelyi előválasztás győztese nem az RMDSZ jelöltjeként, hanem mindhárom magyar politikai alakulat képviseletében indul a polgármesteri tisztségért. Más kérdésekben eltérnek az álláspontok, az RMDSZ ugyanis csak akkor hajlandó a közös tanácsosi listáról tárgyalni Marosvásárhelyen, ha az EMNP nem indul jövőre a parlamenti választáson.
Szilágyi Zsolt EMNP-elnök a megbeszélést követően a Krónikának elmondta, alakulata továbbra is tartja magát a néppárt és az RMDSZ helyi szervezete által az előválasztások előtt kötött megállapodáshoz, és hajlandóak támogatni Soós Zoltán polgármesterjelöltet. Ezen túlmenően jelezték az RMDSZ-nek: azt tartanánk üdvösnek, ha az előválasztás győztese nem az RMDSZ logója alatt indulna, hanem a pártok közös támogatásával, választási jelével. Ennek megfelelően Soós neve mellett az RMDSZ, az EMNP és a Magyar Polgári Párt logója is szerepel majd a polgármesterjelöltek listáján. (Az MPP nem indított ugyan jelöltet a magyar előválasztáson, de a szervezési procedúrában részt vett).
Nem közeledtek ugyanakkor az álláspontok az esetleges közös marosvásárhelyi tanácsosi listát illetően. „Mi továbbra is támogatjuk ezt, hiszen a helyi megegyezés úgy szólt, hogy a polgármesterjelölt és a helyi lista egyaránt közös lesz Marosvásárhelyen. Szerintünk így lehetne a legnagyobb esélyt biztosítani a közös polgármesterjelölt számára. Másrészt ha a listát közösen állítjuk össze és közös támogatással indul, akkor több mandátumot érnénk el, mint amennyit elérne a két lista külön-külön. Az RMDSZ országos vezetősége azonban úgy gondolja, hogy csak a polgármesterjelölt legyen közös, mindenki induljon külön listával, és legyen verseny” – jelentette ki a Krónikának Szilágyi, aki szerint értelme lenne közös Maros megyei tanácsosi listáról is tárgyalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a kolozsvári egyeztetésen ismét leszögezte: akkor tudja elfogadni a közös marosvásárhelyi listát, ha a néppárt vállalja, hogy nem indul a jövő évi parlamenti választáson. Ezt a felvetést az EMNP vezetői aránytalannak és abszurdnak tartják. „Amennyiben helyhatósági választásokról beszélünk, akkor egész Erdélyről kell beszélnünk, és aránytalannak tartom a marosvásárhelyi lista és az erdélyi dimenziók összekeverését. Marosvásárhely nagyon fontos város, azonban aránytalan és abszurd azt kérni, hogy cserébe az EMNP országos szinten ne indítson listát” – szögezte le lapunknak Szilágyi Zsolt.
Amúgy az RMDSZ hírlevele szerint a szövetség az EMNP ama elvére hivatkozva ajánlja a városi és megyei listák esetében a magyar politikai szervezetek versenyét, miszerint a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat.
Különben a megbeszélésen a néppárt kezdeményezte a hosszú ideje „tetszhalott” állapotban lévő Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) összehívását. Az RMDSZ nem zárkózott el a javaslattól, de jelezte, a testület megalakulása óta nagyon sok minden megváltozott, ezért újra kell gondolni, hogy milyen formában, milyen tagokkal, témákról tárgyalhat az EMEF.
A kolozsvári találkozón az EMNP és az RMDSZ vezetői abban állapodtak meg, hogy január második felében ismét tárgyalóasztalhoz ülnek.
Krónika (Kolozsvár)

Mindenki az ernyő alá vágyik?
Az elmúlt hét híre, hogy választási együttműködési paktumot kötött az RMDSZ és az MPP. Az eset – különösen a polgáriak 2012 után folytatott önfeladó politikájának ismeretében – egyáltalán nem hatott meglepetésként. Az egyezség szerint a helyhatósági választásokon az MPP jelöltjei az RMDSZ listáin indulhatnak, kivételt képeznek azok a helyek – többnyire Székelyföldön –, ahol a verseny nem érinti hátrányosan a magyar jelöltek esélyeit, nem veszélyezteti az önkormányzati képviselőtestületi jelenlétet. Cserében az MPP egy-két jelöltjének bejutó helyet biztosítanak az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin. Szavazóbázisának folyamatos erodálódása, az erdélyi magyarok politikától való elfordulása miatt a paktum az RMDSZ számára volt a fontosabb. A regionális pártoknak kedvező alternatív küszöb – négy megyében húsz-húsz százalék – „átugrása” esetén is biztosított bejutása a törvényhozásba, csakhogy ez igen jelentős presztízsveszteséggel járna, amit nehezen lehetne megmagyarázni, győzelemként eladni a választóknak. Az MPP önveszélyes simulékonysága arról árulkodik, hogy a folyamatos és visszafordíthatatlan lemorzsolódás okán a párt annyira kiürült, hogy esetleges feltámasztásában már vezetői sem hisznek, ezért látszólagos önállóságukról is hajlandók lemondani egy-egy biztos önkormányzati, illetve parlamenti mandátumért cserébe.
A hét elején aztán újabb találkozásról kaptunk hírt: ezúttal az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal tárgyalt Kelemen Hunor. Ezek szerint mindenki az RMDSZ-ernyő alá vágyik. Az RMDSZ ismertetett elképzelése szerint Soós Zoltán, a vásárhelyi előválasztások győztese az RMDSZ-MPP-EMNP színeiben indulna, az önkormányzati képviselői helyekért pedig a magyar politikai pártok külön-külön állítanának jelöltlistát. Az esetleges közös vásárhelyi jelöltlistáért cserébe az RMDSZ elnöke azt kérte, hogy a parlamenti választásokra a Néppárt egyetlen megyében se állítson jelöltlistát. Szilágyi abszurdnak és aránytalannak nevezte Kelemen feltételét, aki minden bizonnyal kevesebbel is beéri majd, ha eléri célját, hogy a Néppárt ne induljon a jövő évi parlamenti választásokon. Kérdés: megéri-e ez az EMNP-nek?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Biró Zsolt: Legyen a magyar összefogás éve
2016 a magyar összefogás éve kell hogy legyen – véli Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke. A politikus marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján a 2015-ös év legfontosabb eseményeinek a számbavételekor elsősorban arról a keretmegállapodásról beszélt, amelyet pártja az RMDSZ-szel kötött december 18-án.
Szerinte ezzel nem az egyik vagy a másik párt, hanem az erdélyi magyar közösség nyert, a dokumentum azt teszi lehetővé, hogy minél több erdélyi településnek legyen magyar polgármestere, és az önkormányzati testületekben minél több magyar képviselő legyen. Az MPP a székelyföldi települések többségén versenyezni fog az RMDSZ-szel, de olyan versenyt szeretne, amely a sportszerűség határain belül zajlik – közölte Biró, aki különösen fontosnak tartja, hogy Marosvásárhelyen ismét magyar polgármester legyen, hiszen – mint fogalmazott – a városban él az erdélyi magyar választópolgárok csaknem egytizede. A sikerhez azonban félre kell tenni a pártérdekeket – szögezte le, és kijelentette: ha olyan emberek lesznek a magyarság jelöltjei, akikről elhiszik a választók, hogy ténylegesen a közösség érdekeit szolgálják, „akkor szinte mellékes, hogy milyen zászló alatt indítjuk a választásokon”.
Biró Zsolt szerint az RMDSZ-szel aláírt megállapodás azáltal teljesedik majd ki, hogy január és február folyamán településről településre elemzik a helyzetet, és mindenütt a helyi magyar képviselet megerősödését eredményező döntést hozzák meg. Azt is megemlítette, hogy pártja jövőre parlamenti párttá válik – jelöltjei ugyan az RMDSZ választási listáján indulnak, a szövetséggel kötött megállapodás azonban teljes szabadságot biztosít az MPP számára az RMDSZ-frakción belül. Az MPP elnöke az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetőinek hétfői megbeszélését úgy értelmezte, hogy immár az EMNP is kezdi belátni az összefogás szükségességét a 2016-os választási évben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyszabású produkcióra készül a Tompa Miklós Társulat
A Csárdáskirálynő Marosvásárhelyen!
Igencsak jelentősnek ígérkező premierrel készül szilveszterre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kálmán Imre méltán örökzöld, az elmúlt évszázad során világhírűvé vált operettjét, a Csárdáskirálynőt mutatja be az óév utolsó estéjén a társulat – a közelgő, számos vendégművész részvételével alkotott bemutatóval kapcsolatosan hétfőn délben tartott sajtótájékoztatót a színház vezetősége.
A megjelenteket Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója köszöntötte, aki elmondta: a Csárdáskirálynő ez évben 100 esztendős, a színház 70 éves, e kettős évfordulót ünneplik a nagyszabású szilveszteri bemutatóval. – Remek csapat és nagyszerű rendező hozta létre a produkciót. A díszlet, a jelmez, a zene, a koreográfia egyaránt csodálatos. Utóbbit Ladányi Andrea jegyzi, aki a Győri Balett prímbalerinája, majd a finn királyi balett balerinája volt, jelenleg a barcelonai művészeti egyetem tanára. Verecki Szilvia sanzonett szerepére Fülöp-Gergely Tímea kolozsvári operaénekesnőt kértük fel, a kart a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói alkotják, akik téli vakációjukat és szilveszterüket áldozták fel ezért az előadásért, a produkciót pedig a Magyarországról érkezett Tasnádi Csaba rendezi. Bízunk benne, hogy ezen mű, ezen monarchikum csodavilága Vásárhelyen is olyan frissen jelentkezik, mint amilyen frissnek az elmúlt száz év során meg tudott maradni.
– Nagyon sikeres naptári évet zártunk, a célkitűzésünk a harmincezres nézőszám volt, jelenleg már a 33.000-nél tartunk – tette hozzá a produkcióban is fellépő Gáspárik Attila vezérigazgató. – A Csárdáskirálynő ugyanazon íven készült, mint a Van, aki forrón szereti, a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady, avagy a Mágnás Miska. Ez számunkra nem muszájfeladat, ugyanarra a közönségre számítunk, mint például a Karamazovok vagy A nyugalom esetében. Nincs kompromisszum, ezt az előadást véresen komolyan vesszük. Csak a szereposztásban több mint hatvan embert láthatnak majd a nézők, mögöttük őrületes méretű és elszántságú stáb dolgozik. Nem szabad hibáznunk! Az Edvin szerepében fellépő Bokor Barna és Fülöp-Gergely Tímea szeptember óta próbál, a koreográfiát két hónapja gyakoroljuk. Szórakoztató előadást készítünk – de csak az igényesek számára! Nagy öröm, hogy közösen dolgozhatunk a Nyíregyházáról érkezett Tasnádi Csabával. Egy társulat erejét az méri fel igazán, amikor először dolgozik együtt egy számára új rendezővel.
– Ez a mű örökzöldként élt túl száz évet – mondta Tasnádi Csaba. – Ugyanolyan friss maradt mind történetében, mind zenéjében. Dalai méltán váltak divatslágerekké. A bécsi bemutatóra 1915 novemberében került sor, és pillanatokon belül 35 színház játszotta Európa-szerte, az első világháború alatt egyszerre futott Szentpéterváron és Berlinben: a művészet felülemelkedett az emberi gyarlóságon és frontvonalakon. Példátlan sikertörténetet futott be Amerikában, Afrikában és Japánban is. Az első világháború szibériai hadifogolytáboraiban megengedték a színjátszó körök létesítését, ahol ez volt a legnépszerűbb darab. A rabok fejből kottázták le a dallamokat, jelmezeket készítettek, a női szerepeket eljátszani tudó "primadonnák" pedig hatalmas tiszteletnek örvendtek. A mű kulturális közkinccsé vált. Kálmán Imrének Kodály és Bartók is az évfolyamtársa volt, ő pedig célul tűzte ki, hogy operai nehézségű szólókat, duetteket, különösen nehéz finálékat ír a műveibe. Ezért is hívtuk meg Fülöp-Gergely Tímea operaénekesnőt, aki a prózában is otthonosan mozog, Bokor Barna prózai színész létére pedig operai magasságokba tud emelkedni. És megpróbálunk mikroportok nélkül belevágni! A színház mindezzel nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, de ismeri a fejsze méretét. Annyira tehetséges a társulat, hogy Tímea kivételével minden szerepet ki lehetett közöttük osztani. A produkció hagyományos megközelítés lesz, a felkérés is erre szólt. Klasszikus, hagyománytisztelő, a mesei irányba kifutó előadást viszünk színpadra, amelyben vállaltan nincs benne az első világháború borzalmaihoz kapcsolódó mellékíz. A kor, a színészi eszköztár persze változott a mű megírása óta, de mi egy "le-lassított", színpadképében, jelmezeiben nagyon szép produkciót viszünk a vásárhelyi Nemzeti színpadára.
– Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy játszhatok ezen világklasszis remekműben, egy álmom teljesedik be ezzel – vallotta be Bokor Barna. – De a színpadi meló gyötrelmes, az ének nagyon nehéz, szerencsére nagyon sokat tanultam Tímeától. És nem hangosított hanggal énekelünk majd, egy egész zenekart kell majd túlénekelnünk! Mindez egy másik szakma, és ezért számomra nagyon nagy kihívás. – Szintén nagy megtiszteltetés a felkérés, lévén ez az első operettszerepem, eddig csak operát énekeltem – tette hozzáFülöp-Gergely Tímea. – Az opera a legsúlyosabb műfaj, az operettet könnyebb átérezni, de ugyanúgy klasszikus hangtechnikát igényel. Kőkemény két heten vagyunk túl, de remek kollegáim vannak, akik fölkaroltak, biztattak, és közöttük megtanultam, hogy a színpadon ne csak énekben, hanem prózában is ki tudjam fejezni magam.
A Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső és Gábor Andor szerezte Csárdáskirálynő bemutatójára december 31-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. A produkciót Tasnádi Csaba rendezte, a díszleteket Fodor Viola, a jelmezeket Safranek Zita jegyzi. Zenei vezetője, karmester: Incze G. Katalin, koreográfus: Ladányi Andrea, dramaturg: Tasnádi István, koreográfusasszisztens: Vámosi Judit és Ruszuly Ervin, korrepetitor: Strausz Imre István, rendezőasszisztens Fülöp Bea.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

A nagy álom: erdélyi szociális és információs központ
Átfogó tervekkel várja az új évet a Telefonos Szeretetszolgálat – újságolta örömmel a hangjában Sajó Norbert teológushallgató, aki a szolgálat alapításától kezdve részt vesz annak tevékenységében és irányításában. Kolozsváron hét, Marosvásárhelyen négy éve működik a telefonos segítségnyújtás az alulról való építkezés alapján.
– Régóta dédelgetett álmunk, hogy valahol Erdély szívében létrehozzuk az erdélyi szociális és információs központot, amely alkalmas lesz a kérések és felajánlások nyomán felgyűlő hatalmas mennyiségű információ befogadására. Az előző évek tapasztalatai egyértelművé tették számunkra, hogy embertársaink szociális helyzete szorosan összefügg az információhoz való hozzáféréssel. Mindezeken túl azért is szükséges ebben a nagy tervben gondolkodni, mivel a Kolozsváron és Marosvásárhelyen elért jó eredményeink ellenére egyik városban sincs önálló irodánk. A Kereskedelmi Bank által felkínált lehetőség nyomán álmunkat megvalósíthatjuk. A Jóság Börzéje elnevezésű programba való beválasztásunk lehetővé teszi, hogy november végétől február 17-ig adománygyűjtő kampányt folytassunk. Ennek lényege, hogy azok a személyek, akik hitelkártyával és internettel rendelkeznek, néhány kattintással 5–1000 lej közötti összeget adományozzanak a Telefonos Szeretetszolgálatnak.
Az erdélyi szociális és információs központ megvalósítása nagy terv. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet egyik évről a másikra kivitelezni. De a felkínált lehetőség jó kezdet lehet arra, hogy az összegyűjtött adományokból egy Marosvásárhely vagy Kolozsvár vonzáskörében levő ingatlant vásároljunk, és következő lépésként ott alakíthassuk ki a szociális központot. Ez alkalmas lenne a már meglévő és a következőkben megnyíló irodáink munkájának összehangolására, a befutó információk összesítésére. Ugyanakkor raktározási felületet is biztosítana, továbbá a szolgálat jelenlegi programját jelentős mértékben bővíthetnénk.
A Telefonos Szeretetszolgálat legújabb elképzeléséről és az adományozással kapcsolatos bővebb információkról a 0753-565-656-os számon vagy a szolgálat Facebook oldalán lehet tájékozódni – tette hozzá Sajó Norbert.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam – dr. Hints Miklós emlékére
„Halnak, halnak, / Egyre halnak, / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, /
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él, / Minden névnél / Összerezzen, búsan, árván: / Mint a néma / Lomblevél, ha / Egy-egy társa hull le sárgán.” (Arany János: Néma bú)
Hetvenévesen távozott közülünk Hints Miklós marosvásárhelyi nyugalmazott vegyészmérnök /Marosvásárhely, 1945. máj. 16. - Marosvásárhely, 2015. dec. 18./
az Erdélyi Kárpát Egyesület tagja. Polihisztornak tartottam, minden érdekelte, mindennel foglalkozott. Iskoláskorában lencsét csiszolt távcsőhöz, nagy türelemmel, hosszú hónapokon át. Édesapjával motorbiciklin bebarangolta egész Erdélyt. Később a vegyészettel kötelezte el magát.
A változások után, a kétes módú privatizációt követően profilt kellett változtatnia; a világ végén, szeretett hegyei között oktatta a móc gyerekeket mindenre, ami a tantervben volt, de azon túl is. Ott, a hegy tetején szerény szobát bérelt, ahol télen megfagyott a víz a lavórban. Nyaranta helynévgyűjtő utakat tett biciklivel, gyalogosan, hogy megmentse a magyar falvak még ismert helyneveit az enyészettől. Az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagja volt.
Az Erdélyi Gyopár hasábjain érdekfeszítő beszámolókat írt a Törökországban, Iránban, Indiában és más országokban megtett útjairól, ahol a helyi lakosság életmódját, kultúráját tanulmányozta, és ahová – akárcsak Kőrösi Csoma Sándor – alkalmi szállítóeszközökkel, szerény körülmények között utazott, példát mutatva, hogyan lehet kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül is nagy távolságokat bejárni.
Természetet és kirándulásokat népszerűsítő előadásokat tartott többek között a Kolozsvári Rádióban – nagy érdeklődéstől övezve. Optimizmussal, bizakodva viselte alattomos betegségét. Azt hittük győztes lesz. Nem így történt. Végső akarata szerint szülei mellett, Marosvásárhelyen fogja égi turistaútjait járni. Volt osztálytársa és kiránduló cimborája búcsúzik tőle. Isten veled, Miki!
Fodor András
Emlékeztető:
Művelődés (Kolozsvár). 1995. 11. sz.
Hints Miklós: A romániai magyar helynévkutatás
1. Nem kell bizonygatnom, hogy a modern, korszerű magyar helynévkutatás bölcsője Kolozsvár. Kezdete Szabó T. Attila nevéhez fűződik, és az 1930-as évekre nyúlik vissza. Ezekben az években lát napvilágot Szabó T. Attila gyűjtésében és feldolgozásában néhány erdélyi kisváros: Nagyenyed (ETF. 58. sz.), Zilah (ETF. 86. sz.), Dés (ETF. 101. sz. ) helynévanyaga, valamint egy többnemzetiségű település, Szásznyíres helynévtörténeti adatainak a feldolgozása. Ebben az időben írja meg, dolgozza ki Szabó T. Attila a helynévkutatás módszerét a már klasszikussá vált tanulmányában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Népművelési Füzetek 4. sz.). Az 1940-es években, részint az Erdélyi Tudományos Intézet keretében meginduló tervszerű gyűjtés eredményeként néhány olyan mintaszerű kiadvány látott napvilágot, mint a Szabó T. Attila szerkesztette Kalotaszeg helynevei (1942), Árvai Józsefnek A barcasági Hétfalu helynevei (1943) című könyve, ez talán mindmáig a legrészletesebb helynévgyűjtés, továbbá Gergely Béla és Szabó T. Attila három kiadványa a szolnokdobokai Tőki völgy (1945), a Dobokai völgy (1946) és a Kolozs megyei Borsa völgy (1945) helyneveiről. Néhány, csupán egy-egy falu helyneveit feldolgozó tanulmány is született. Gazda Ferenc Csomakőrös, Imreh Barna Mezőbánd, Márton Gyula Nagymon, Ördöngösfüzes és Árpástó helyneveit tette közzé. És ki kell emelnünk Benkő Lorándnak a későbbiekben több vonatkozásban is mintául szolgáló feldolgozását az Alsó-Nyárádmente földrajzi neveiről (1947), de ez már nem Erdélyben, hanem Magyarországon látott napvilágot.
2. S míg a háború utáni években, némi változtatással és finomítással, de lényegében a Szabó T. Attila kidolgozta módszer alapján Magyarországon a helynévkutatás lendületet vett — a megyei kiadványok sora látott napvilágot —, addig Erdélyben a helynévkutatás teljesen szünetelt. De nem azért, mintha a kolozsvári nyelvészek körében lanyhult volna a földrajzi nevek iránti érdeklődés, hanem mert az akkori hatalom és szerve: a cenzúra szemében a helynévkutatás a nacionalizmus gyanújába keveredett. Érthető: a helynév mint a népiségtörténet fontos forrása, nem azt a történelmi felfogást példázta, amely a korabeli román ideológiába beágyazható lett volna. Jóval később, két évtized elmúltával gondolt arra az 1957-ben meginduló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztősége, az öncenzúra feladásával is, hogy próbálkozzon helynévanyag közlésével. Így jelent meg a lapban 1967-ben elsőként Csák László, Bélfenyér jelenkori helynevei című közleménye. S minthogy a cenzúra a továbbiakban sem gördített akadályt — bár itt-ott, egy-egy helynév kapcsán akadékoskodott — a NyIrK. a további számaiban is helyt adott a helynévközléseknek, s 1967-től 1994-ig bezárólag 124 település helyneveit tette közzé. Itt jelentették meg dolgozataikat nemcsak az elkötelezett helynévgyűjtők (Janitsek Jenő, Csomortáni Magdolna, Burus János, Hints Miklós stb.), hanem az „egyfalus” gyűjtők is, azok a végzős egyetemi hallgatók meg vidékre kihelyezett tanárok, akik államvizsga- vagy szakdolgozatként szülőfalujuk helynévanyagát gyűjtötték össze és dogozták fel. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékén ugyanis előbb Márton Gyula, majd B. Gergely Piroska mindig is ösztönözte e témaválasztást. Valamennyi ilyen dolgozat — ellenőrző gyűjtés után — máig sem kerülhetett kiadásra. Az erdélyi helynevek közzétételében időközben besegített a Sepsiszentgyörgyi Történelmi és Néprajzi Múzeum évkönyve, az Aluta is, hasábjain több háromszéki település — közöttük Sepsiszentgyörgy — helynévanyaga látott napvilágot. A továbbiakban spontánul, minden szervezeti keret nélkül — de talán a NyIrK. adta lehetőségek hatására — lendületet vett erdélyi helynévgyűjtés anyagának közlését, a kilencvenes évektől az ELTE kiadványa, a Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztője, Hajdú Mihály is pártolta. A MND. egy-egy számaként több kiadvány is megjelenhetett: az erdélyi Sajó völgye (MND. 94. sz.), az erdélyi Melles-völgy (MND. 102. sz.), Torockó és Torockószentgyörgy (MND. 106. sz.), Közép-Mezőség (MND. 110. sz.), Bardocszék (MND. 118. sz.), továbbá Mezőségi magyar falvak (MND. 121. sz.) és a máramarosi Hosszumező helyneveiről.
3. A kilencvenes évektől az erdélyi helynévkutatás ösztönzésének halvány keretei is mutatkoznak. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke azon túl, hogy támogatja a helynévkutatással kapcsolatos témákat államvizsga- és szakdolgozatokként, helynévkutatást és -feldolgozást doktori értekezések témájául is felvett és felvesz. Ilyen volt Tibád Levente értekezése a Nyikó mente és Csomortáni Magdolna készülő disszertációja a csíki székelység földrajzi neveiről. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagilag is támogatja — igaz szimbolikus összeggel — a csíki meg a gyergyói gyűjtést és Murádin László szervezésében a háromszéki és aranyosszéki gyűjtést. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi pályázataira is több, egy-egy falu helyneveit bemutató pályázat érkezik. Itt kell említenünk a budapesti Néprajzi Múzeum pályázataira beérkezett pályamunkákat is. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények továbbra is vállalja a lehetőségeihez mérten, ösztönzésül, főleg a még „ismeretlen” szerzők dolgozatainak közlését.
4. Bízva a hallgatóság földrajzi ismereteiben, mielőtt röviden áttekintenők a közölt és még kéziratos anyag alapján az erdélyi helynévkutatás eredményeit és hiányait, előre kell bocsátanunk: nem lehet célunk valamennyi erdélyi település, Erdély egész területe földrajzi neveinek összegyűjtése — függetlenül a lakosság etnikai összetételétől. Gyakorlatilag pusztán rövidebb távú céljaink lehetnek: s ez a magyar vagy magyarok is lakta tájak és vidékek, jól körülhatárolható magyar etnikai csoportok földrajzi neveinek összegyűjtése és kiadványsorozatokban való közzététele. Nem lehet feladatunk a csak román lakosságú települések helynévanyagának a felmérése, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a román helynevek, például a Mezőség területén, a magyar népiségtörténet szempontjából is sokatmondóak. A feladat így sem kevés, Erdély mintegy 3 800 településéből legalább 1 500 magyarok is lakta helység földrajzinév-anyagára lenne szükségünk.
A moldovai csángó települések helynévanyagának gyűjtéséről már beszélt az előttem szóló előadó, Halász Péter. Mindenekelőtt a Székelyföld helynevei tarthatnak az érdeklődésre számot. E területet tájegységekre tagolva, Csík helyneveinek gyűjtése — Csomortáni Magdolna révén — befejezéséhez közeledik. Gyűjtőt igényel ugyanakkor a Gyimesi-szoros és a Kászoni-medence. A gyergyói települések helyneveit az EME megbízásából Janitsek Jenő gyűjti. Háromszék több mint 100 helységéből befejeződőtt a gyűjtés 54 faluban, még 48 település van hátra. Főleg Kézdiszék területe hiányos, innen csupán 3 falu anyaga gyűlt egybe. A megjelent Hétfalu mellett, kéziratos anyaggal rendelkezünk a Brassó melletti királyföld területéről. A régi Udvarhely vármegyét tekintve gyűjtés folyt az Erdővidék ideeső részén, a Nyikó mentén és a megye nyugati felében, a székely Párciumban. Egy-egy gyűjtőre lenne szükség a két Homoród vidékére és a Hargita-Hegyalja falvaira. Összegyűlt a Sóvidék helynévanyaga, de innen a Kis-Küküllő mentén egészen Balázsfalváig mindössze 6 falu anyagával rendelkezünk. A Felső-Maros mentén Magyarótól Székelykocsárdig mindössze 14 faluban folyt gyűjtés, de közzé kellene tenni a nemrég elhunyt Vígh Károly remek dolgozatát Marosvásárhely helyneveiről. Folytatni kellene Benkő Loránd Nyárád menti gyűjtését, Felső-Nyárádmente területéről mindössze 2 falu anyaga gyűlt egybe. Igen nagy terület az erdélyi Mezőség. E területről a már régebben közzétett Tőki-, Dobokai-völgy, Borsa völgye, továbbá egy tucatnyi településen végzett gyűjtésen túl, magam eddig 50 település helynévanyagát tettem közzé, s alighanem, magyar szempontból e szórványvidéken még 100 olyan magyarok is lakta település van, ahol szükségszerű gyűjtést végezni. Aranyosszék, továbbá Kolozsvár környéke helyneveinek gyűjtése befejeződött, s a már említett kalotaszegi gyűjtés vált közismertté.
A Királyhágótól nyugatra eső települések közül a Szilágyság mintegy 60 falujából csupán 12-ben folyt gyűjtés. Míg Máramarosban Janitsek Jenő munkájaként a gyűjtés befejeződött, Szatmár vidéke, Bihar és a Bánság területéről csupán szórványos gyűjtéseket említhetünk, ilyen falvakból, mint Mezőfény, Albis, Érbogyoszló, Berettyószéplak, Érmihályfalva, Ottomány, Bélfenyér, Köröstárkány, Kis- és Nagyiratos, Szentpál. Tudomásunk van Bura László és tanítványainak gyűjtőmunkájáról, de a pontos terület számomra ismeretlen.
5. E futólagos áttekintés után megállapítható, hogy Erdély területéről a kívánatos 1 500 településből mindössze kb. 400–450 helység földrajzinév-anyaga gyűlt egybe. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, más részük még kéziratos anyag. A fentiekből következően a még hosszú évekig, évtizedekig elnyúló gyűjtőmunka eredményessége érdekében néhány közvetlenül elvégzendő feladatunk lenne:
a) Bár készült már kimutatás a közzétett erdélyi helynevekről (vö. NyIrK. 36: 113), szükségünk lenne egy átfogóbb kimutatásra, amely tájegységenként számba venné a már publikált, de a kéziratos anyagot is, főleg a Néprajzi Múzeum, az EME, a kolozsvári magyar tanszék archívumaiból, valamint az iskolák és a különböző magánszemélyek birtokában lévőket. (Ezeket újsághirdetések révén kellene felkutatni.) Csak ez esetben lennének elkerülhetőek a gyűjtési átfedések. Kapott már gyűjtési pályázaton díjat olyan személy is, akinek beküldött anyagát más gyűjtő már rég publikálta, egy magyarországi főiskola diákjai e nyáron például olyan faluban is gyűjtöttek, ahonnan már két másik, alapos gyűjtésünk is van.
b) Szerveznünk kell önkéntes gyűjtőket a pedagógusok köréből, esetleg a megyei Tanfelügyelőségek segítségével. Munkájukat a történelmi helynevek és a szükséges térképek beszerzésével segíthetjük elő.
c) Meg kellene indítanunk egy kiadványsorozatot, folyamatosan egy-egy tájegység földrajzinév-anyagának a bemutatására.
Mindehhez, persze, anyagi támogatás szükségeltetik.
-
Kiegészítés
Hints Miklós gyűjtései:
Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),1991
Hints Miklós: Közép-Mezőség hét településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1992
Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1993
HINTS Miklós: A mezőségi Lúc völgye helynevei.
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1995
HINTS Miklós: A Bodoki-hegység hét településének család- és helynevei. (Sepsibükszád, Mikóújfalu, Málnás, Málnásfürdő, Oltszem, torja, Futásfalva, Ikafalva.)
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1997
Hints MiklósA Maros-Küküllő köze tizenkét településének jelenkori és történeti helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 1999
Hints Miklós Kászon jelenkori és történeti család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Gyimesi helynevek
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Marosvécs és környéke család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),2002
Hints Miklós: A Komlód völgye hét településének család- és helynevei ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2004
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Aranyosgerend helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 1. sz. 84–90. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Magyarpalatka és Visa helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 2. sz. 182–187. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Székelykocsárd helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXV. évf. (1991) 1. sz. 174–177 1991
Krónika (Kolozsvár)

Soós: egyre biztosabb a vásárhelyi összefogás
Bár egyelőre nem született írásos megállapodás a három magyar politikai alakulat között Soós Zoltán marosvásárhelyi polgármesterjelölt támogatásáról, az előválasztás nyertese egyre biztosabb abban, hogy létrejön az általa sürgetett összefogás.
„Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelképeit képviselve indulhatok a jövő évi helyhatósági választáson. (...) Célom, hogy a politikai összefogást képviselve megszerezzem a marosvásárhelyi magyarok támogatását" – írja az Összefogás a győzelemért! című közleményében Soós Zoltán.
Az RMDSZ-es tanácsos szerint a múlt heti RMDSZ–MPP-egyeztetésen, majd a szövetség és a néppárt országos vezetőjének kolozsvári találkozóján eldőlt, hogy mindhárom politikai alakulat őt támogatja. „Eddig csak gratuláltak az előválasztásokon aratott győzelemhez, de nyíltan nem vállaltak fel. A kolozsvári egyeztetések legfontosabb hozadéka az, hogy most már mindhárom párt a polgármesterjelöltjének tekint és támogat" – fejtette ki Soós.
A poltitikus úgy tudja, a tárgyalások nem zárultak le, 2016 első két hónapjában a három fél egyeztet és tételesen is kidolgozza a pontos egyezséget. Soós Zoltán példaként a Vásárhelyi Forgatag érdekében létrejött összefogást említette. Mint mondta, 2013-ban sokan még kételkedtek, sőt ellenezték az együttműködés gondolatát azzal a Portik Vilmossal, aki az EMNP Maros megyei vezetőjeként vállalta fel a szervezést. Egy év múlva már elhallgattak az összefogást ellenzők, és 2015-ben már senkinek nem jutott eszébe, hogy a szemére vesse, „miért kell egy néppártossal közösködni".
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke valamivel visszafogottabban nyilatkozott az ügyről. Tudomása szerint Kolozsváron még nem döntöttek, január–februárra halasztották a végső határozat meghozatalát. „Én csak reménykedni tudok abban, hogy addig valahogy kikalapálják a megállapodást. Eddig is azt mondtam, most is azt állítom: az összefogásnak Marosvásárhelyen nincs alternatívája. Erre a közvélemény is egy megnyugtató választ szeretne kapni" – szögezte le Brassai. Az RMDSZ vezetője tökéletesen megérti Soós sietségét, mert, mint mondotta, ő érzi igazán, milyen következményekkel járhat a politikai viták elhúzódása.
Már most közös jelöltnek tekinti Soós Zoltánt Biró Zsolt is, a Magyar Polgári Párt országos vezetője. „Két lehetőség merült fel: vagy függetlenként, vagy a három magyar párt jelvénye alatt, közös jelöltjeként indul. Örülök, hogy az utóbbi változat felé hajlik a történet" – fejtette ki Biró.
Az EMNP Maros megyei elnöksége egyébként szerdán közleményben szólította fel az RMDSZ országos vezetőit, hogy fogadják el az előválasztás megszervezése előtt megkötött megállapodást, ne „sodorják veszélybe a magyarság helyi érdekeit". A közleményben kifejtik: a helyi vezetők abban egyeztek meg, hogy az önkormányzati választásokon való sikeres részvétel, vagyis egy magyar polgármester megválasztása és a magyar tanácsi többség elérése érdekében a legkívánatosabb indulási forma az lenne, ha a közös polgármesterjelöltet koalíciós tanácsi lista támogatná, megerősítve egy közös megyei jelöltállítással.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)