Vass: a magyar tiszteletének csak egy közös polgármester tud érvényt szerezni –
Pár napja kétpárti egyesség született Marosvásárhelyen. A Maros megyei RMDSZ és az EMNT helyi szervezete megállapodtak abban, hogy a jövő évi önkormányzati választásokon közös polgármesterjelöltet indítanak Marosvásárhelyen. Az egyesség a későbbiekben kiterjed egy közös megyei tanácselnökjelöltre, és a városi, illetve a megyei közös listaállításra is.
A paktumról László Edit Zsuzsanna elsőként Kelemen Attilát kérdezte. Maros megye RMDSZ elnöke szerint ezzel a megállapodással eleget tesznek az erdélyi magyar közösség elvárásának, és helye van az együttműködésben a Magyar Polgári Pártnak is. Kelemen azt is elmondta, hogy a megállapodás még nincs aláírással is szentesítve, de ez hamarosan bekövetkezik.
Jakab István, az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke azt magyarázta, hogy elvi megállapodás született a politikai koalícióról, mert Marosvásárhelynek magyar polgármesterre, Maros megyének pedig magyar tanácselnökre van szüksége. Jakab szerint a megállapodás alapfeltétele pedig az, hogy egyik párt se sajátítsa ki a közös polgármesterjelöltet. Közös kampánystáb, és közös hozzájárulás lesz – mondta az EMNT megyei elnöke.
Dr. Vass Levente, az RMDSZ és az EMNT közös polgármesterjelöltje kifejezte örömét, hogy sikerült megegyeznie a két szervezetnek. Így jó esély van arra, hogy 2012 végén magyar polgármestert, és magyar többségű tanácsot válasszanak Marosvásárhelyen – fejtette ki Wass. Dr Vass Levente bízik abban, hogy a Magyar Polgári Párt is bölcs döntést hoz, és a közös akarat mellé fog állni. A polgármesterjelölt úgy véli, hogy Marosvásárhely mai fejlesztési koncepciója egészen téves alapokon áll, és csak látszatfejlődés van, hiszen nem csak a magyar lakósság, hanem a román hatalmas mértékű fogyása is tapasztalható, ez pedig egy hibás vezetés következménye. Nagyon sok intézmény van a városban, ahol a magyar érdeknek csak egy magyar polgármester tudna érvényt szerezni, és a magyar tiszteletének Marosvásárhelyen csak egy közös polgármester tud érvényt szerezni – fejtette ki Dr. Vass Levente. A két szervezet közös jelöltje kitért Marosvásárhely két markáns problémájára is, a Bernády iskola elnevezésére, és a MOGYE ügyére is. Ezekről Dr. Vassnak az a véleménye: lehetetlen, hogy az érvényben levő rendelkezéseknek és törvényeknek ne lehessen érvényt szerezni. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Erdélyi dúlák: „nem az apákat akarjuk kitúrni”
Magyarországon már 10 éve működik, Erdélyben most alakult meg a dúlák egyesülete. Miről ismerhetünk fel egy dúlát, miben segíthet, és mi köze az otthonszüléshez?
Magyarországon már 10 éve létrejött és működik a Magyarországi Dúlák Egyesülete, a MODULE. Ott a 90-es években először otthonszüléseknél jelentek meg kísérőként dúlák, de manapság sokkal inkább a kórházi szüléseknél segédkeznek. A dúlák tulajdonképpen olyan tapasztalt asszonytársi segítők, akik a várandós és szülő nők, illetve családjuk számára érzelmi, fizikai és informatív segítséget nyújtanak a szülés előtti, alatti és a szülést követő időszakban
Novemberben az Erdélyi Dúlák Egyesülete is megalakult Sepsiszentgyörgyön. Az egyelőre 13 tagot számláló egyesület olyanokból áll, akik a DONA International, a világ legnagyobb dúlaszervezete által elismert képzésen vettek részt. Az alakuló egyesület december 1-én tartotta meg első sepsiszentgyörgyi dúlakörét. 
De a dúlák szerint tulajdonképpen nem is egy új, hanem csak egy újonnan felfedezett „foglalkozásról” van szó, hiszen nagyanyáink korában még „támasztóasszonyként” ismerték azokat, akik ilyen fajta támogatásban részesítették a várandós nőket. Árvay Fruzsina pszichológust, az egyesület egyik alapító tagját kérdeztük. 
- Miért jött létre az Erdélyi Dúlák Egyesülete? Milyen igény hozta létre, és milyen funkciót szeretne betölteni? 
- Sepsiszentgyörgyön elsősorban az anyák részéről szembesültünk az elvárással, amikor a Babaklubot megnyitottuk, vagy a Születés hetét megszerveztük, illetve most is, hogy a Várandósiskolát havi rendszerességgel megtartjuk. Az orvosok részéről inkább az fogalmazódott meg, hogy a rutinvizsgálatok alatt nincs elég idejük informálni a szülőket, kevés kérdés és válasz hangzik el olyan témákban, amikről viszont tudniuk kellene a kismamáknak, és nincs olyan szakképzett ember Romániában, aki be tudná tölteni ezt a szerepet. Pedig szükség lenne rá. 
Ezért mi megszerveztünk Erdélyben egy dúlaképzést, és továbbmenve, létrehoztuk az Erdélyi Dúlák Egyesültét, hogy legyen ennek egy közös arculata. Ez az alapképzés arra jó, hogy egy irányvonalat adjon. De a továbbiakban szeretnénk kifejleszteni egy közös etikai kódexet, irányelveket, belső rendszabályzatot, ami majd kiszűri, hogy ki az, aki valóban szeretne és tudna is ezzel foglalkozni. Hogy az anya is tudja, ki az, akihez fordulhat, hogy a dúlaság mégiscsak többet jelent, mint egy barátnő. Hogy tudja, mi az, amiről felismerhető egy dúla, mi az, amit elvárhat tőle. 
Most a legelső cél, hogy informáljuk úgy az anyákat, mint a szülőket, az egészségügyben dolgozókat, illetve bárkit, aki érdekelt lehet ebben. A múlt heti alakuló ülésünknek is a közeli és távlati céloknak a leszögezése volt a legfontosabb célja, körvonalaztuk azokat az irányelveket, amelyek majd segítik a dúlák munkáját. 
- Hogyan lehet valaki Erdélyben dúla? 
- Dézsi Réka magyarországi dúla megtartotta az első képzéseket itt Szentgyörgyön, illetve Csíkszeredában, és ez volt Romániában az első ilyen jellegű, elfogadott képzés. Lesz még további négy képzés márciusban és májusban, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, de továbbképzéseket is tartunk majd. 
Tehát az első feltétel mindenképpen az, hogy az alapképzése meglegyen, ezzel csatlakozhat az egyesülethez. Ezt követően van egy továbbképzés, és vannak jelentések, amiket meg kell írnia: ez főleg azoknál fontos, akik nincsenek a városban, és így nem tudunk velük havonta találkozni. A tankönyvben, amit már megkaptunk, nagyon nagy részletességgel le van írva a dúlaság etikai kódexe. De ezen kívül szükség lenne még egy belső rendszabályra is arról, hogy mi az, ami itt Romániában lehetséges, milyen a szabályozás, milyen lépésekben kell elindulni. 
- Milyen az együttműködésetek az orvosokkal? Nyitottak erre? 
- Igen, nyitottak. De éppen ezért az első lépés az egyesület bejegyeztetése, mert az orvosokkal beszélve mindig azt tapasztaltuk, hogy nekik az első kérdésük a jogi háttér. Jelenleg a 12 éve működő FER (fejlesztés és rehabilitáció) gyógypedagógiai és pszichológiai szolgáltatásokat nyújtó alapítvány adja meg ezt a jogi hátteret. De két hónapon belül múlva már remélhetőleg hivatalosan be lesz jegyezve a saját egyesületünk is. 
- Mennyire fontos célkitűzés a számotokra, hogy a természetes szülés mellett foglaljatok állást? 
- A legeslegfontosabb az az, hogy az anya jól érezze magát. A dúla feladata, hogy informálja az anyát, hogy elmondja, hogy az előírt beavatkozásoknak mi az előnye és mi a hátránya. Úgy a császár, mint akár a hüvelyi szülés esetében – a valóban természetesnek nevezhető szülés manapság nagyon ritka. De ha az anya azt az utat tudatosan választotta – kérdés, hogy mennyire tudatosan választ valaki egy programozott császárt –, akkor fontos, hogy ő a saját elképzelésében támogatva legyen. 
Ez rendszerint akkor derül ki, amikor az első beszélgetés zajlik az anyával, ami rendszerint a harmadik trimeszterben történik meg. Legalább két beszélgetésre sor kerül, ahol jó esetben a szülőpár, vagy akár az anya, elmondja az elvárásokat, és akkor mi is elmondjuk, hogy ezekből mit tudunk biztosítani, miben tudjuk segíteni. A pártfogást kell érezze: mi lennénk a kapocs a kórház és az ő elvárasai között. Mi segítjük a szülőpárt egy olyan szülési élmény megvalósításában, amit elterveztek. 
- Nincs-e egyfajta konfliktus a férfitárs és a dúla szerepe között? Nem olyan támogató szerepet tölt-e be a dúla vajúdáskor és szüléskor, amit talán a partnernek kellene? Több szülészeten csak egyetlen személyt engednek be, aki általában a férj vagy az apa, és lehet, hogy az anyának választania kell, hogy a párja vagy a dúla legyen vele? 
- Az ideális eset az, hogyha ott van az apa és a dúla is. Rendszerint az apa nem tud annak a szerepnek megfelelni, aminek a dúla, azért, mert érzelmileg involvált, és annyira nincs tapasztalata a szüléssel kapcsolatosan, hogy esetleg abnormálisnak gondolja azokat a hangokat, vagy hangulatváltozásokat, amiket a hormonok vagy a fájdalom előidéz. 
A dúla az anyának és az apának egyaránt segítségére van azáltal, hogy sokszor elmondja, megnyugtatja őket, hogy ez egy normális folyamat – ilyen formán a szülőpárt támogatja. Sok kórház szívesebben enged be dúlát, vagyis női segítőt, tudva azt, hogy az apa nem erre született, az ilyenfajta intuíciója egy nőnek az adottsága – ő úgymond ezzel született. Persze van férfi dúla is – nagyon ritka, de van. Nem az apákat akarjuk kitúrni, sőt, inkább az ő dolgukat könnyítjük meg, mert nagyon sok kutatás igazolja, hogy azok az apák, akik a vajúdás idején magukra vannak hagyva az anyával, nagyon örülnek, amikor a dúla átveszi az irányítást, válaszol az apa kérdésire, oldja az anya aggodalmait: elmondja minek mi az előnye és hátránya. 
- Elég sok tévhit létezik a dúlákkal kapcsolatban, sokan összekapcsolják az otthonszüléssel, illetve valamilyen misztikus tevékenységnek tartják… 
- Magyarországon az otthonszülések a szülések mindössze 2%-át jelentik, tehát nem kellene ezzel összekötni a dúlaságot. A dúla természetesen elvben otthon is segíthet, amennyiben van rá jogi keret, orvosi támasz és egy bába is jelen van. A dúla nem barátnő, nem bábasszony, nem szülésznő, nem orvos – mi egyáltalán nem avatkozunk be. Amiben mi segítünk, az az érzelmi támogatás, a pártfogás. 
A misztikum az valószínűleg onnan eredhet, hogy vannak olyan elemek, amelyek a fizikai támogatáshoz tartoznak, mint amilyen a masszázs vagy a relaxációs gyakorlatok, pozicionálás, különböző kényelmi intézkedések, kendők használata, illóolajos borogatás és különböző technikai dolgok, amik segíthetnek – de amik egyáltalán nem sértik az orvosi ellátást, vagyis semmiképpen nem „kontárkodás”. 
- Mikortól lehet majd konkrétan igénybe venni az egyesület szolgáltatásait? 
- Folyamatosan dolgozunk ezen. Ami elengedhetetlen, az az önismeret és a csapatépítés, merthogy minden zökkenőmentesen kell működjön. Mert ugye, ha van egy dúla, akit egy anya felkér, az kellene feltételezzen mögötte egy pótdúlát is, hogyha valami közbejön, akkor szükség esetén ő is kéznél legyen. Nemsokára lesz egy közös telefonszám és egy mailcím, amin el lehet majd minket érni. Első körben egyelőre szeretnénk önkéntes munkával tapasztalatot gyűjteni, merthogy szinte mindegyikünk szült már egy vagy kétszer, de az egy másik fajta tapasztalat. Ezért most azt szeretnénk, hogy először önkéntes munkával induljunk el, és így segítsünk azoknak, akik igénylik.
kérdezett:Gy. A.
Transindex.ro

Újraválasztotta elnökévé Tőkés Lászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Tőkés László vezetésével folytatja munkáját az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Marosvásárhelyi küldöttgyűlésén szombaton az EMNT újjászervezte vezető testületeit, miután azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba. Újraválasztotta elnökévé Tőkés Lászlót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Tőkés egyedüli jelölt volt a tisztségre a marosvásárhelyi küldöttgyűlésen. 189 küldött támogatta szavazatával, hatan tartózkodtak. Tőkés javaslatára Sándor Krisztinát, az EMNT korábbi elnökhelyettesét választotta a testület az ügyvezető elnöki tisztségbe. „Igyekszem továbbra is rászolgálni a bizalmukra” - jelentette ki a szavazás után Tőkés László. A küldöttgyűlést videoüzenetben köszöntötte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. „Az autonómia soha fel nem adása a megmaradás záloga” – üzente Semjén Zsolt. A miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta, a magyarság nem fogadhatja el a kettős mércét, sem a történelmi kérdésekben, sem a napi politikai aktualitások tekintetében. „Amit szabad más népeknek, azt szabad nekünk is. Ha lehet más népeknek autonómiája Európában, akkor lehet nekünk is” - fogalmazott Semjén Zsolt. Az etnikai alapú magyar pártok karakteres politikáját is fontosnak tartotta. Mint megjegyezte az etnikai elv feladása a vegyes pártok felé tolná a magyarságot, hosszabb távon pedig a magyar érdekek feladására vezetne. Az EMNT küldöttgyűlésén a magyar kormány részéről Répás Zsuzsana, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vett részt. Köszöntőbeszédében kijelentette: „nem felkarolt nemzet akarunk lenni, hanem aktív és küzdeni tudó nemzet”. Úgy vélte, az elhivatott szívós munka, a tettrekészség, és az öngondoskodás képessége eddig is jellemezte az EMNT-t. Elnöki beszámolójában Tőkés László áttekintette azt a folyamatot, mely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásához vezetett. Úgy vélte, ma újra olyan „ügyszeretettel átitatott szentség lebegi be a termet, mint 1989 decemberében, a nagy elhatározások idején”. Tőkés megemlítette, a magyarországi változásoknak döntő szerepe volt a mostani építő hangulat kialakulásában. „Magyarország újból anyaországgá változott” - fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, az „eurotranszilvanizmus” útján kell haladni előre. Mint részletezte, a fogalom az európai modernitás és az erdélyi értékek és hagyományok ötvözését fedi. Azt is megemlítette, az erdélyi magyarságnak stratégiai partnerséget kell ajánlania az erdélyi románság számára. A beszámolók rendjén elhangzott, az EMNT által megszervezett demokrácia-központok 140 ezer személynek adtak tájékoztatást a magyar állampolgárság igénylése folyamatában, és több mint 70 ezer állampolgársági dosszié összeállításában segédkeztek. Beszámoló hangzott el az EMNT által koordinált Mikó Imre-tervről, amely a 2012 és 2020 közötti időszak erdélyi magyar gazdasági fejlesztés terve. „Ha a terv elkészítését nem követi az intézményépítés, és nem jön létre az erdélyi magyar fejlesztési ügynökség, akkor hiába dolgoztunk” - jelentette ki Toró T. Tibor leköszönő ügyvezető elnök. Azzal kapcsolatban is reményét fejezte ki, hogy az EMNT hosszabb távon is elláthatja az állampolgársággal kapcsolatos tanácsadás feladatát. Toró úgy vélte, EMNT-nek továbbra is civil politikai mozgalomként kell működnie, tevékenységét azonban össze kell hangolnia az Erdélyi Magyar Néppártéval. „Egymást erősítve kell tovább haladni, hiszen a mozgalom sem lehet eredményes a párt nélkül de a párt sem a mozgalom nélkül” - fogalmazott Toró. A küldöttgyűlésen módosították a szervezet alapszabályát, és újjászervezték a szervezet vezető testületeit, mivel azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba.
MTI

Bemutatkozott az Erdélyi Magyar Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt szombaton, Marosvásárhelyen szervezte meg országos programalkotó fórumát. A Néppárt az erdélyi magyar közösség autonómiáját és a korrupció elleni harcot tűzte zászlajára.
Tőkés László az Erdélyi Magyar Néppárt védnöki minőségében kijelentette: „a magyar egység nem pártegység. A magyar egység célbeli egység. Az általunk kitűzött célok pedig egyszerűek: dolgoznunk kell, újra kell építenünk Erdélyt és meg építenünk Székelyföldet.” Leszögezte: a Néppárt nem kíván a bukaresti központi politika „korrupciógyanús és profitorientált csatározásaiban” részt venni, hanem egy alacsony költségvetésű, munkára épülő párt lesz.
„Az elmúlt években az RMDSZ egymillió fős szavazóbázisa 400 000-re csökkent, ami azt jelenti, hogy nagyon sokan kiábrándultak a bukaresti vezérlésű politikából” – mutatott rá. Véleménye szerint ezeknek a régi szavazóknak a mozgósítása hasznos lehet az RMDSZ-nek és az MPP-nek is, hiszen „ha a magyar érdekek képviselete mellett sorakoznak fel, akkor egy szekeret tolnak”. Tőkés László a Néppárt és a többi magyar párt viszonyáról kijelentette: az RMDSZ képességeit 15 év kormányzás után mindenki a saját bőrén érzi. „Öncéllá vált a saját léte, és eszközi szerepéről elfelejtkezett. Úgy tűnik, hogy a román érdekeket képviseli a magyarok között, ahelyett, hogy a magyar érdekeket képviselné a román politikában és nemzetközi téren” – mondta az RMDSZ-ről a püspök. Az erdélyi magyarok érdekében ugyanakkor minden politikai erőnek együtt kell működnie, a 15 milliós magyarság nemzeti szinten összefogva pedig már regionális középhatalomként, a trianoni utódállamoknál nagyobb erőt felmutatva küzdhet saját érdekeiért – fogalmazott Tőkés. A 2010-es magyarországi kormányváltásra utalva leszögezte: a végbe ment nemzetpolitikai fordulat nyomán az utolsó esély adódik az „ebek harmincadjára jutott erdélyi magyar közösség megmentésére, ezért részesei kell legyünk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.” Tőkés László bírálta a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusát a magyar főtanszékek megalapításának gáncsolása miatt. A továbbiakban üdvözölte a Székely Nemzeti Tanács által szorgalmazott európai polgári kezdeményezés elindítását, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ennek pártpolitikai megfontolásból történő kisajátítása veszélybe sodorhatja a kezdeményezés sikerét.
Tőkés elítélte a Néppárt Hunyad megyei aláírásgyűjtői ellen, az RMDSZ-közeli Adrian Drăghici ügyvéd feljelentése nyomán indult vizsgálatot. „Nehéz szülés volt ennek a pártnak a megalakulása, de úgy tűnik, továbbra is veszélyeztetett a gyermek” – mondta az elhúzódó ügyről a püspök.
„A mai nap seregszemle, ami megmutatja, hogy hol tart a szervezetépítés” – jelentette ki az országos programalkotó fórumról Toró T. Tibor, az Néppárt megbízott elnöke. Elmondása alapján ezekben a hetekben hozzák létre az Erdély Magyar Néppárt helyi szervezeteit, hogy aztán azokra épüljön a párt országos vezetése, majd végül sor kerüljön a februári alapító kongresszusra.
A Néppárt az etnikai arányosság elvét támogatja, ami törvényi szinten garantálná a magyar közösség számarányos képviseletét a bukaresti parlamentben. Toró szerint ezzel „elkerülnék a magyar pártpolitika zsarolhatóságát, ugyanakkor garantálnák a magyar közösség politikai pluralizmushoz való jogát.”
Toró a pártépítés és a toborzás kapcsán kijelentette: „nálunk nincsen helye az ügyeskedőknek, a korruptaknak, a gyors meggazdagodás reményében belépő karrieristáknak.” A politikus a korrupció elleni harcot a Néppárt egyik legfontosabb témájának nevezte meg.
A megbízott elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppártot általában két oldalról éri vád: egyrészt a magyar parlamenti képviselet ellehetetlenítésének, másrészt az egypártrendszer visszaállításának szándéka miatt. Hozzátette: mindkét vád igaztalan. „Nem legyőzni akarunk valakit, hanem győzelemre vinni az erdélyiek ügyét, az erdélyi magyar autonómiák ügyét. A Néppárt a választásokon együtt kíván működni minden politikai és civil szervezettel, aki a közösség ügyét tartja szem előtt” – tette hozzá.
Szilágyi Zsolt, a Néppárt megbízott elnökségi tagja a politikai pluralizmus mellett érvelve rámutatott: a romániai Európai Parlamenti választások 2007-es magyar versenyhelyzete és 2009-es összefogása is átlagon felüli, 10%-os szavazatarányt hozott a magyar közösségnek. Szilágyi az „eurótranszilvanizmust” nevezte meg a szervezet fő ideológiájának, amely a „hagyományos erdélyi etnikai-kulturális toleranciát az európai modernitás eszközeivel valósítja meg.” Kiemelte: Tőkés Lászlóval meglátogatták Wilfried Martenst, az Európai Néppárt (EPP) elnökét és tudatták vele az alakulat bejegyzését, valamint azt, hogy a Néppárt programjának és működési szabályzatának elfogadása után felvételét kéri az EPP pártcsaládjába.
A marosvásárhelyi fórumon Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója a modern európai néppártok működéséről tartott előadást. A FIDESZ és a Néppárt barátok és stratégiai szövetségesek – hangzott el az eseményen.A Néppárt reprezentatív felmérésének adatai alapján a magyar közösségben a székelyföldi támogatottsága 25% körül, az erdélyi pedig 20% körül mozgott már júliusban, amikor még csak a bejegyzését várta a szervezet.
Az Erdélyi Magyar Néppárt országos programalkotó fórumán vendégként jelen voltak:
Kubatov Gábor, a FIDESZ országos pártigazgatója
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke
Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus közösségének elnöke
Brezovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetője
Jakab Sándor, a Horvátországi Magyar Demokratikus Közösség elnöke
Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke
Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja
Az Erdélyi Magyar Néppárt közleménye
erdon.ro

Erdély-központúságra törekszik a Néppárt (EMNP-programalkotó fórum, EMNT-tisztújítás)
Az Erdély-központúság és az önkormányzatiság áll az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) programjának középpontjában – hangzott el szombaton Marosvásárhelyen a párt programalkotó kongresszusán.
Az alakulat bejegyzését követően az "első seregszemlének" nevezett összejövetelen számba vették a szervezetépítés jelenlegi stádiumát, ismertették a párt programját, célkitűzéseit. Az EMNP fórumát követően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tisztújító közgyűlésén Tőkés Lászlót újraválasztották a szervezet elnökévé.
A párt csak eszköz
Rangos meghívottak, a határon túli magyar szervezetek vezetői – többek között Kubatov Gábor, a Fidesz országos pártigazgatója, Répás Zsuzsanna, a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Brezovics Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetője, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete –, az EMNT tisztújító közgyűlésére érkező küldöttek jelentében zajlott le szombaton Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt programalkotó fóruma. Tőkés László, az alakulat védnöke hangsúlyozta: a párt bejegyzése nem lehet öncél, hanem csak eszköz a cél megvalósításában, azaz Erdély újjáépítésében és Székelyföld megépítésében. Az Európai Parlament alelnöke azokat az alapelveket, értékeket fogalmazta meg, amelyeket az új párt magáénak nyilvánít. A többi magyar szervezettel való kapcsolatra utalva Tőkés leszögezte: az EMNP keresi az együttműködés lehetőségét, de a hatalmi monopóliumát foggal-körömmel védő RMDSZ-től azt várják el, hogy ne a román kormány érdekeit képviselje a magyarok körében, hanem a magyarok érdekeit, ebben az esetben partnerek lehetnek. Bírálta továbbá a politikai minimalizmust, a kompromisszumok politikáját, az alkupozíció gyengülését, melyre példaként említette a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen kialakult helyzetet. A nemzeti érdek mentén történő együttműködés lehetőségét villantotta fel a Magyar Polgári Párttal is, hangsúlyozva azonban: a nemzeti együttműködés rendszerében nem valami ellenében kell együtt dolgozni. Üdvözölte továbbá a Székely Nemzeti Tanácsnak az őshonos nemzeti kisebbségek védelmére egymillió aláírás gyűjtését célzó polgári kezdeményezésről szóló javaslatát.
Jövőképet a fiataloknak
Kubatov Gábor magyar országgyűlési képviselő, a Fidesz pártigazgatója a pártépítés, kampányolás kihívásairól szólt beszédében, majd Toró T. Tibor, az EMNP megbízott elnöke számolt be az alakulat bejegyzéséig vezető út nehézségeiről, utalva a Hunyad megyei aláírásgyűjtők meghurcolására is. A bizonyos RMDSZ-es körökhöz közel álló bukaresti ügyvéd feljelentése nyomán indított vizsgálat kapcsán Toró leszögezte: az EMNP megvédi embereit. A megbízott elnök ismertette egy nyár folyamán végzett közvélemény-kutatás részeredményeit is. Eszerint az erdélyiek 60 százaléka hallott már az új alakulatról, pedig az akkor még nem is volt bejegyezve. A párt támogatottsága Székelyföldön elérte a 25 százalékot, Erdély-szinten pedig meghaladta a húsz százalékot. Toró szerint ez azt jelzi, igény van az új pártra. Támogatóik többnyire erős nemzeti identitástudattal rendelkező, aktív emberek, és örvendetes, hogy a fiatalok körében erős az új alakulat támogatottsága. A felmérésből kiderült továbbá, hogy jóllehet a megkérdezettek 80 százaléka itthon, Erdélyben képzeli el jövőjét, gyermekeit már csak 50 százalékuk látja itthon maradónak, ami azt jelenti, gondok vannak az erdélyi magyarság jövőképével. Ezért a Néppárt feladatai közé tartozik a jövőkép felmutatása is. Toró azt is elmondta: a tiszta emberek pártja szeretnének lenni, nincs helye közöttük az ügyeskedőknek, a gyors karrierre vágyóknak, azoknak, akik a politikában üzleti lehetőséget látnak. Az új párt alapértékei között az Erdély-központúság és az önkormányzatiság erősítése szerepel. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP kapcsolatára utalva elmondta: azok egymásra vannak utalva, a párt nem létezhet mozgalmi háttér nélkül, ugyanakkor az politikai eszközt jelent a civil szervezet céljainak megvalósítására. Azt is közölte: a hetekben alakulnak meg a Néppárt helyi szervezetei, majd azokra épül rá az országos szervezet, előreláthatólag felbruárban tartják majd az első kongresszust. Az alakulat programját ismertetve leszögezte: az erdélyi magyarság, az erdélyi autonómia ügyét akarják győzelemre vinni. A választásokra az együttműködés és a verseny helyes arányának megtalálásával készülnek, készek együttműködni azokkal a magyar szervezetekkel, amelyek az erdélyi magyarság törekvéseit, érdekeit képviselik. A megtalált út. Esélyt és szabadságot Erdélynek című keretprogramjukat a következő időszakban töltik fel tartalommal, alapvetően az eurotranszszilvanizmusra építenek, ami az erdélyi hagyományos értékek megőrzését, továbbvitelét jelenti a modern európai értékek bevonásával.
A programalkotó fórumot követő sajtótájékoztatón Toró T. Tibor kifejtette: a Néppártot két vád szokta érni, egyfelől, hogy veszélybe sodorják a magyarság parlamenti képviseletét, másfelől, hogy kiegyeznek, és visszaállítják az egypártrendszert. Ezek azonban alaptalanok, az EMNP iránti igényt azonban jelzi a felmérés eredménye is, ugyanakkor az alakulat az együttműködés és a verseny helyes arányának megtalálásával készül a jövő évi választásokra. Javasolják az etnikai arányosság elvének érvényesítését – a magyarság számarányának megfelelő számú helyet különítenének el a parlamentben –, így a bukaresti szerepvállalást kivonnák a pártpolitikai csatározások kereszttüzéből, tömbben azonban lehetőség nyílna a versenyre. Toró bírálta ugyanakkor a parlamenti és az önkormányzati választások összevonását, szerinte az önkormányzatiság és a demokrácia rovására megy a döntés.
Újraválasztották Tőkést
Az EMNT délutáni tisztújító gyűlésén újraválasztották az elnöki tisztségbe Tőkés Lászlót. Tőkés javaslatára Sándor Krisztinát, az EMNT korábbi elnökhelyettesét választotta a testület az ügyvezető elnöki tisztségbe a Néppártban tevékenykedő Toró T. Tibor helyett. A küldöttgyűlést videoüzenetben köszöntötte Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese. "Az autonómia soha fel nem adása a megmaradás záloga" – üzente. A miniszterelnök-helyettes hangsúlyozta, a magyarság nem fogadhatja el a kettős mércét sem a történelmi kérdésekben, sem a napi politikai aktualitások tekintetében. "Amit szabad más népeknek, azt szabad nekünk is. Ha lehet más népeknek autonómiája Európában, akkor lehet nekünk is" – fogalmazott Semjén Zsolt. Az etnikai alapú magyar pártok karakteres politikáját is fontosnak tartotta. Az EMNT küldöttgyűlésén a magyar kormány részéről Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vett részt. Köszöntőbeszédében kijelentette: "nem felkarolt nemzet akarunk lenni, hanem aktív és küzdeni tudó nemzet". Elnöki beszámolójában Tőkés László áttekintette azt a folyamatot, mely az EMNT megalakulásához vezetett. Úgy vélte, ma újra "olyan ügyszeretettel átitatott szentség lebegi be a termet, mint 1989 decemberében, a nagy elhatározások idején". Tőkés megemlítette, a magyarországi változásoknak döntő szerepe volt a mostani építő hangulat kialakulásában. "Magyarország újból anyaországgá változott" – fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, az eurotranszszilvanizmus útján kell haladni előre. Azt is megemlítette, az erdélyi magyarságnak stratégiai partnerséget kell ajánlania az erdélyi románság számára. A küldöttgyűlésen módosították a szervezet alapszabályát, és újjászervezték annak vezetőtestületeit, mivel azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Programalkotás az EMNP-ben, tisztújítás az EMNT-ben
A megtalált út – Esélyt és szabadságot Erdélynek! – ez a címe az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) programjának, amelyet szombaton, Marosvásárhelyen fogadott el a három hónappal korábban bejegyzett alakulat fóruma. A program két alapértéke az önkormányzatiság és az Erdély-központúság. Az EMNP 2012 februárjában tartja alakuló kongresszusát. Közben Tőkés Lászlót újraválasztották az EMNT elnökévé. Ügyvezető elnökké Sándor Krisztinát választották. A tisztséget eddig betöltő Toró T. Tibor az EMNP megbízott elnökeként folytatja.
A húsz-huszonkét évvel ezelőtti RMDSZ-nagygyűlések hangulatát idézte fel az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szombati, egész napos rendezvénye. A Marosvásárhelyen összegyűlt küldöttek és meghívottak minden szavából a kezdeti lelkesedést lehetett érezni. Tőkés László, az EMNT újraválasztott elnöke és az új magyar párt védnöke meg is jegyezte, hogy úgy érzi magát, mint huszonkét esztendővel ezelőtt, hiszen belengi a termet az ügyszeretet szentsége.
Az EMNP országos programalkotó fórumaként meghirdetett rendezvény fontosságát a megjelent meghívottak listája is alátámasztotta. Köszöntő beszédében Répás Zsuzsanna, a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a demokrácia-központokat működtető EMNT identitásformáló és közösségépítő szerepét méltányolta. Eddig ugyanis több mint 200 ezer határon túli magyar kapta meg anyaországa állampolgárságát.
Az EMNP-vel kapcsolatosan Semjén Zsolt magyar kormányfő-helyettes szólt videofelvételről az egybegyűltekhez. A Kárpát-medencei magyar közösségeknek etnikai alapú magyar pártok kellenek, vélekedett a politikus. „Ha ezt feladnánk, az tulajdonképpen az asszimiláció olajozását jelentené: először vegyes pártok születnének, majd csupán a többségi pártok magyar tagozatai maradnának” – mondta. Semjén fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az erdélyi magyarok az érdekeiket akkor tudják sikeresen képviselni, ha az etnikai alapú magyar politika jelen van a bukaresti parlamentben. „Ezt pedig minél szélesebb összefogással valósíthatják meg” – fűzte hozzá, majd arra figyelmeztette az egybegyűlteket, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyar politizálás egyik fundamentuma kell hogy legyen.
Eurotranszszilvanista párt
Az eurotranszszilvanizmust határozta meg a sajtónak nyilatkozó Szilágyi Zsolt a pártprogram középpontjaként. Az EMNP megbízott alelnöke kifejtette: ez alatt első sorban az erdélyiségre jellemző toleranciát, a többnyelvűséget és a kultúrák harmóniáját értette. Állítása szerint az új párt megjelenése mindenképpen dinamizálni fogja az erdélyi magyarságot. Az EMNP pozitívumként könyveli el, hogy míg a fiatalok nagy része kiábrándult a politikai osztályból és a politizálásból, egyre több ifjú érdeklődik és segédkezik a nemzeti tanácsnak és a néppártnak.
„Nálunk nincs helyük a régi rendszerben jeleskedőknek, mint ahogy az ügyeskedőknek, a korrupcióval gyanúsítottaknak vagy a politikából meggazdagodni vágyóknak sem” – szögezte le Toró T. Tibor. A megbízott elnök által bemutatott közvélemény-kutatási adatok szerint a nyáron, a néppárt bejegyzése előtt ennek már 25 százalékos támogatottsága volt a Székelyföldön.
Toró T. Tibor szerint a közvélemény-kutatás egy aggasztó adatot is felszínre hozott. Noha a megkérdezettek 80 százaléka úgy nyilatkozott, Erdélyben képzeli el a jövőjét, a megkérdezetteknek csak 50 százaléka mondta, hogy a gyermekei jövőjét is Erdélyben látja. A néppárt vezetője szerint ez azt jelenti, hitet, reményt és jövőképet kell adni az erdélyi magyar embereknek.
A szervezetépítés 2012 elején, a februári alakuló kongresszuson zárul le. „Addig felülről lefelé építkezünk, majd megfordul a helyzet” – magyarázta.
Együttműködés – csakis a közös ügyért
Mint várható volt, az RMDSZ, ha nem is túl sűrűn, de időnként afféle visszatérő motívumként szerepelt a felszólalók retorikájában. A legkeményebb bírálatot Tőkés László fogalmazta meg, amikor kijelentette, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy „a román érdekeket képviseli a magyarok között, ahelyett, hogy a magyar érdekeket képviselné a román politikában”.
Sajtóértekezletén utalt a szövetség demokrácia-deficitjére Szilágyi Zsolt is, rámutatva, hogy az RMDSZ-nek köze van az EMNP Hunyad megyei támogatóinak a pártbejegyzés utáni zaklatásához. Ugyanennél a fejezetnél maradva, Szilágyi nem szalasztotta el azon romániai magyar politikusok bírálatát, akik kizárólag egyéni vagy pártérdekeket nézve, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) alól próbálják kihúzni a talajt.
Mindemellett az Erdélyi Magyar Néppárt tudatában van annak, hogy a közös cél érdekében együtt kell hogy működjön a magyarság többi hazai képviselőivel. „Nem igaz, hogy ki akarnánk ütni az RMDSZ-t a parlamentből. Nem legyőzni akarunk valakit, hanem győzelemre vinni az erdélyiek ügyét, az erdélyi magyar autonómiák ügyét” – próbált rácáfolni a néppártot ért vádakra Toró T. Tibor. Elhangzott: az EMNP azt kezdeményezi, hogy az erdélyi magyarság számarányának megfelelően különítsenek el helyeket a román törvényhozásban a magyar pártoknak. Így a magyar pártok versenye nem járna azzal a veszéllyel, hogy a pártok egyike sem éri el a parlamenti küszöböt.
Kérdésünkre, hogy a továbbiakban miként fognak viszonyulni a jobboldal polarizálását szorgalmazó Magyar Polgári Párthoz, amelynek elnökével megromlott a kapcsolat, Toró elmondta, hogy a közös cél érdekében Szász Jenővel is hajlandók együttműködni. „A magyar ügyért, az autonómia ügyéért készek vagyunk szövetséget kötni az MPP-vel is” – szögezte le az új párt elnöke. A konstruktív viszonyt próbálja visszaállítani az EMNT a Székely Nemzeti Tanáccsal is. Erre utalt Tőkés nyilatkozata, aki dicséretesnek nevezte az európai polgári kezdeményezés keretein belül a Kárpát-medencei autonómiatörekvések előmozdításáért felmerült aláírásgyűjtés gondolatát.
Vass Levente – külön fejezet
Ha az RMDSZ felemlegetése szinte valamennyiszer az elmúlt két évtized kudarcaival vagy legalább is félsikereivel függött össze, a tanácsokozáson megjelent Vass Levente, a szövetség miniszteri tanácsosa üde színfoltnak bizonyult. A küldöttek érdeklődéssel hallgatták az RMDSZ és az EMNT közös marosvásárhelyi polgármester-jelöltjének felszólalását. Vass az összefogás szép példájaként jellemezte a jelöltségét, mely egy számon kérhető és valós kiutat mutató megoldás lehet a válság felé sodródó politikai diskurzusban.
„Nem vagyok politikus még, a civil világból jövök. Ennél fontosabb azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok közös polgármester jelöltjeként állok itt” – fogalmazott a 36 éves orvos, aki biztos abban, hogy egy év múlva ő lesz a város polgármestere. Vass az MPP-nek is üzent, amikor előre megköszönte az egyelőre késni látszó támogatását.
Az összefogásról szólva, Tőkés László leszögezte: „A magyar egység nem pártegység. A magyar egység célbeli egység. Az általunk kitűzött célok pedig egyszerűek: dolgoznunk kell, újra kell építenünk Erdélyt és meg építenünk Székelyföldet”.
A párt nem falja fel az EMNT-t
Szinte minden egyes jelenlévőt az EMNT és az EMNP jövőbeni viszonya is foglalkoztatta. „A párt léte nem jelenti a tanács megszűntét, hisz a két szervezet egymásra van utalva” – tisztázta a dolgokat Toró T. Tibor.
Tőkés László a magyarországi polgári körök-mozgalom és a Fidesz-KDNP kettős kapcsolatához hasonlította a két szervezet közötti együttműködést.
„Az EMNT egy széles karolású polgári mozgalom kereteit biztosítja, a kezdeményezésére létrehozott EMNP pedig egy olyan politikai eszköz, ami célba viszi az utasát” – fogalmazott a püspök-politikus.
Továbbra is Tőkés László az EMNT elnöke
Megerősítette elnöki minőségében Tőkés Lászlót az EMNT országos küldöttgyűlése. A lehetséges 195 szavazatból a szervezet eddigi vezetője 189-et kapott, a többi hat tartózkodott. Az ügyvezető elnök tisztségét ezentúl Sándor Krisztina fogja betölteni, a szervezet régióelnökei pedig Szabó László (Közép-Erdély), Bardócz Csaba (Székelyföld) valamint Nagy József Barna (Partium) lesznek. A szervezet munkáját egy öttagú alelnökség fogja segíteni.
Elnöki beszámolójában Tőkés László áttekintette azt a folyamatot, mely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásához vezetett. Úgy vélte, ma újra olyan „ügyszeretettel átitatott szentség lebegi be a termet, mint 1989 decemberében, a nagy elhatározások idején”. Tőkés megemlítette, a magyarországi változásoknak döntő szerepe volt a mostani építő hangulat kialakulásában. „Magyarország újból anyaországgá változott” – fogalmazott Tőkés. Úgy vélte, az „eurotranszszilvanizmus” útján kell haladni előre. Mint részletezte, a fogalom az európai modernitás és az erdélyi értékek és hagyományok ötvözését fedi. Azt is megemlítette, az erdélyi magyarságnak stratégiai partnerséget kell ajánlania az erdélyi románság számára.
A beszámolók rendjén elhangzott, az EMNT által megszervezett demokrácia-központok 140 ezer személynek adtak tájékoztatást a magyar állampolgárság igénylése folyamatában, és több mint 70 ezer állampolgársági dosszié összeállításában segédkeztek.
Beszámoló hangzott el az EMNT által koordinált Mikó Imre-tervről, amely a 2012 és 2020 közötti időszak erdélyi magyar gazdasági fejlesztés terve. „Ha a terv elkészítését nem követi az intézményépítés, és nem jön létre az erdélyi magyar fejlesztési ügynökség, akkor hiába dolgoztunk” – jelentette ki Toró T. Tibor leköszönő ügyvezető elnök. Azzal kapcsolatban is reményét fejezte ki, hogy az EMNT hosszabb távon is elláthatja az állampolgársággal kapcsolatos tanácsadás feladatát.
Toró úgy vélte, EMNT-nek továbbra is civil politikai mozgalomként kell működnie, tevékenységét azonban össze kell hangolnia az Erdélyi Magyar Néppártéval. „Egymást erősítve kell tovább haladni, hiszen a mozgalom sem lehet eredményes a párt nélkül de a párt sem a mozgalom nélkül” - fogalmazott Toró.
A küldöttgyűlésen módosították a szervezet alapszabályát, és újjászervezték a szervezet vezető testületeit, mivel azokból meghatározó személyiségek távoztak az Erdélyi Magyar Néppártba.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Dőltére tökmagjankók lesnek
Történt, hogy egy Kovács Péter nevű fiatalember –, aki soha a reálgazdaságban nem dolgozott, mivel a marosvásárhelyiek által jól ismert Kovács elvtárs fiaként már az iskola padjaiból egyenesen tulipános mozgalmárrá avanzsált, előbb mint az RMDSZ valamelyik ifjúsági nyúlványának aktivistája, majd Markó Béla sokadik táskahordozója, végül az új pártelnök, Kelemen Hunor bal keze – fogta magát, és az RMDSZ „főtitkáraként” (sztálini struktúrákat idéző tisztség) nekirontott a minap – immár nem először – Tőkés Lászlónak.
Tette ezt hol másutt, mint főnöke, Kelemen pártelnök saját internetes portálján, a Transindexen, ami afféle RMDSZ-es faliújságként működik. Kovácsnak és csapatának az nem teszik, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt ismét nem hajlandó úgy táncolni, ahogy az RMDSZ fütyül, ezúttal a marosvásárhelyi magyar polgármesterjelölt kiválasztása ügyében. „A politikai egység követelése a romániai, erdélyi magyar közösség jogos elvárása” – jelenti ki a pártfunkcionárius ellentmondást nem tűrően, de e szociológiai megalapozottságúnak vélt kinyilatkoztatást úgy kell érteni, hogy az egység formáját és kereteit, illetve mikéntjét maga az RMDSZ szabja meg, valamint azt is, hogy ebbe ki, hogyan és meddig illik bele. A tulipánosok azt is meg akarják mondani, hogy a kompromisszumnak melyek a feltételei, tehát hogy az ellenzék mit javasolhat. Magyarán: az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt csakis azt akarhatja, amit az RMDSZ. Ennek alapján volt hajlandó a kisebbik román kormánypárt elfogadni vásárhelyi polgármesterjelöltnek egy olyan fickót, akit úgymond nem ő javasolt, mert nem bizalmi embere a vásárhelyi RMDSZ-klikknek, de mivel az illető már eddig is ellátott különféle tisztségeket és belelóg a keze az államigazgatásba is, hát nekik jó, megfelel. (Ezt úgy kell érteni, hogy az RMDSZ nem egy nagykutyát, hanem egy kisebb kutyát tenne oda házőrzőnek, mely azonban szintén az ő kutyájuk.) Erre nyilatkozta az EMNT: „A számok és elvárások függvényében készüljön több forgatókönyv. Induljanak olyan koalíciós tárgyalások, amelyek a szűk látókörű pártpolitikán felülemelkedve valóban a marosvásárhelyi magyarság érdekeit célozzák, és amelynek eredményeként egyként a közös jelölt mögé tudják állítani a magyar (esetleg román) választókat. Már amennyiben az a cél, hogy Marosvásárhely polgármesterét 2012-ben mi adjuk” – fogalmazott Demeter Szilárd, Tőkés László szóvivője egy Kovácsnak adott replikában, amiben mellesleg alaposan ki is osztotta az ifjú tulipános megmondóembert, aki már odáig merészkedett az arcátlanságban, hogy pártfőtitkári sámliján ágaskodva kijelentse: Tőkés nem a román rendszerváltás szikrájaként, hanem bukott politikusként vonul majd be a történelembe. (Ami önmagában azért meredek hülyeség, mert eddig még nem született meg az az RMDSZ-es politikus – és már nem is fog –, aki képes lenne kiszerkeszteni a történelemkönyvekből a volt temesvári lelkész 1989-es kiállását, mi több, ez még a románoknak sem sikerült, pedig azok aztán mindent bevetettek ez ügy érdekében.) Mit fog írni a szobor talapzatán: a forradalom szikrája vagy bukott politikus? – kérdezte nyílt levele címében a kis Kovács, aki ezzel el is parentálta Tőkést, posztumusz szobrának felállításán morfondírozva. Hogy írása végén cinikusan élcelődve kiutasítsa az RMDSZ volt tiszteletbeli elnökét – akit maga Markó Béla kért fel arra, hogy vezesse pártja listáját az európai parlamenti választásokon, mert különben az RMDSZ nem küldhetett volna mögötte további két pártkatonát Brüsszelbe – a hazai politikai-közéleti porondról: „Tisztelt Tőkés László! Meggyőződésem, hogy minden marosvásárhelyi magyar ember nevében beszélek, amikor arra kérem: foglalkozzon magasröptű Európai Uniós teendőivel. Tegye félre a kicsinyes sértődéseit, frusztrációit, a saját érdekein alapuló politikai céljait, és ne cselekedjen a marosvásárhelyi magyar közösség ellen. Jó lenne, ha a forradalom szikrájaként emlékezhetnénk Önre, ezért kérem, ne tegyen meg mindent annak érdekében, hogy egy bukott politikusként vonuljon be a történelembe!” (Itt meg kell jegyezni, hogy Kovács Péter Marosvásárhelyen soha semmilyen választott köztisztséget nem töltött be, tehát aligha beszélhet az ottaniak nevében, őt a Markó–Borbély–Frunda-féle vásárhelyi politbüró helyezte oda Kelemen Hunor mellé-alá-fölé a váradi RMDSZ-kongresszus után, egyfelől az új pártelnököt pórázon tartani, másfelől a joviális, mosolygós, intellektuel kinézetű Hunor helyett keménykedni, nyüstleni, odamondogatni, blogolni.) Demeter Szilárd Számtan című replikájában helyre teszi a kovácsi hókuszpókuszt egyrészt a marosvásárhelyi politikai történések és viszonyok tekintetében, másrészt a tulipános főtitoknok szoborállító-döntögető iparkodása vonatkozásában, mondván: „Mert a szoborállításhoz, Péter, elég némi kő/réz/fa, bármi, és egy művész, aki lehántja az anyagról a felesleget. És ha jó a szobor, még felirat sem kell rá.”
Egyébként pedig a marosvásárhelyi polgármester-jelölési huzavona csupán annyiban lehet érdekes mások számára is, hogy az ottani etnikai arányok Erdély és a Partium számos más – többnyire sokkal kisebb – településén is hasonlóak, ebből adódóan pedig a dilemmák is.
Dénes László
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzeti párt nem lehet cél, csak eszköz
Programadó fórumot tartott az Erdélyi Magyar Néppárt
zövetkezés az erdélyi magyarsággal, együttműködés az emberek érdekében, ez az új magyar párt krédója, valamint programjának két alapelve, az Erdély-központúság illetve az önkormányzatiság – hangzott el az elmúlt szombaton Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt programadó fórumán. A szeptemberben bejegyzésre került politikai szervezet mindenekelőtt magyar, modern európai, kis költségvetésű és konszenzusorientált politikára törekvő, széles bázisokon nyugvó néppárt kíván lenni, amelynek politikai irányvonalát azonban nem a kompromisszumok, hanem a stratégiai célok szabják meg. Számos Kárpát-medencei magyar politikus és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kétszáz erdélyi és partiumi küldöttének részvételével került sor szombaton, december 10-én Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt programadó fórumára, amelynek a Maros Táncegyüttes székháza adott otthont. A rendezvényen meghívottként részt vett Répás Zsuzsanna, a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Kubatov Gábor, a Fidesz országos pártigazgatója, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Bús Ottó, a VMSZ elnökségi tagja, Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke, Csonka Áron, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség elnöke, Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke, Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete és Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ideiglenes országos elnöke megnyitó beszédében arra emlékeztetett, hogy hosszú és küzdelmes folyamat vezetett a párt programadó fórumáig, és a 2012-es év is sok feladatot és komoly munkát fog a szervezet tagjaira róni.
Utolsó esély Erdélyország helyreállításához
Ezt követően Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke üdvözölte a vendégeket, illetve az „európai hangzású magyar párt” létrehozóit, „cölöpembereit”, és abbéli reményének adott hangot, hogy az új párt betölti azt a szerepet, amelyet az EMNT szánt neki: politikai eszközt nemzeti céljaink elérése érdekében. „Senki se tekintsen célként az EMNP létrehozására. Egy nemzeti párt bejegyzése sohasem lehet öncél, hanem csak eszköz” – adott hangot meggyőződésének. Megítélése szerint a magyarországi 2010-es nemzetpolitikai fordulat nyújtotta lehetőség az „utolsó esély a nemzet és Erdélyország” talpra állításához. Ehhez sok és komoly munkára van szükség, a nemzeti együttműködés rendszerében pedig „mi is feladatot kívánunk vállalni”, Kós Károly szavaival élve: „Élni akarunk, tehát dolgoznunk kell”. Tőkés László a továbbiakban elmondta: az elkövetkezendő időszakban az „erdélyi munkára” helyezi a hangsúlyt, s nem vállalja az európai parlamenti ciklus második félidejében az EP-alelnöki tisztséget. A Néppárt megszületése fölötti öröm ugyanakkor nem teljes, beárnyékolja ugyanis „a Hunyad megyében ezekben a napokban is folyó, a párt nyolcszáz támogatójának hatóság általi zaklatása”. „Közbenjárásomra Winkler Gyula EP-képviselő ígéretet tett, hogy a törvényes kereteken belül közbe fog járni a Hunyad megyei magyarok érdekében” – hangsúlyozta a párt védnöke. A rövid felvezetőt követően Tőkés László öt pontba foglalt javaslatot ajánlott vezérelvül az EMNP figyelmébe. „Az utóbbi időben divattá vált a bukaresti indíttatású regionalizáció, s Székelyföldet az erdélyi nagyrégióba olvasztanák be. Ebbe nem nyugodhatunk bele. Erdély az erdélyieké, s ha van nemzeti minimum, akkor ez legyen az. Erdély legyen az erdélyieké, Székelyföld pedig a székelyeké. És Vásárhely a vásárhelyieké, miként Muravidék is a muravidékieké” – hangsúlyozta Tőkés, aki úgy véli, „Románia az erőszakosan központosított, korrupt nemzetállamjellege miatt jutott válságba”. A korrupció elleni harc az EMNT egyik fő célkitűzése. A korrupció okolható azért, hogy Románia kizárja magát Európából, s hogy emiatt nem csatlakozhatunk a schengeni övezethez. „Elegünk van a gazdasági maffiából, a közpénzek elherdálásából, a helyi kiskirályok basáskodásából. Aki üzletet lát az erdélyi magyar politikában, annak nincs helye közöttünk” – fogalmazott. A folytatásban az erdélyi magyarság szociális helyzetére tért ki, emlékeztetvén, hogy „tarthatatlan az az állapot, hogy több százezer magyar a létminimum közelében tengődik, holott szeret dolgozni”. Milyen „furcsa, hogy a magyar vidékek az elmaradottabbak Erdélyben, hogy oda sohasem csinálnak utat” – utalt a magyarlakta régiók fejletlenségére, majd kifejtette, hogy vállalkozásainkat fejlesztenünk kell, s munkahelyeket kell teremtenünk a hátrányos helyzetű emberek felzárkóztatására. „A kisebbségi kérdés számunkra szociális kérdés is egyben”, ezért nyilván gazdasági önrendelkezésre is szükség van – hangsúlyozta Tőkés –, s ezt szolgálja a Mikó Imre Terv. Úgy véli ugyanis, hogy a „gazdasági önrendelkezés lehet a kulcsa a későbbi kulturális, területi autonómiánknak, ha meg tudjuk győzni Bukarestet, hogy az neki is jó”. Végezetül a Magyarnak lenni jó jelszavára tért ki. Szerinte egészséges önbecsülésünket szolgálja, és több, mint puszta jelszó: programról, kívánalomról tanúskodik, mert különben „ellenségeink, ellenfeleink megutáltatják velünk a magyarságunkat”. Ha az önrendelkezés megvalósul, és „a délvidékiek nem kell a bőrükön érezzék a napi magyarveréseket, és a marosvásárhelyiek sem a fekete márciust, akkor ismét jó lesz magyarnak lenni”.
„Lassan a saját bukásunkat is meg fogjuk ünnepelni” Beszéde második felében Tőkés László a Néppárt helyét vázolta az erdélyi politikai szférában. Úgy véli, az EMNP-nek a többi magyar politikai szervezettel való együttműködésre kell törekednie, ugyanakkor az együttműködést elsősorban az Orbán Viktor miniszterelnök által meghirdetett Nemzeti Együttműködés Rendszerében tartja kivitelezhetőnek, melynek révén a tizenötmilliós magyar nemzet középhatalomként állhat az Európai Unión belül a szomszédos nemzetek mellett. Az együttműködésnek azonban feltételei vannak. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség léte mára „öncélúvá vált, és eszközi szerepéről megfeledkezett”. A helyzetkövető politizálás miatt román politikai érdekeket képvisel. „Azt várjuk el az RMDSZ-től, hogy olyan alternatívát vázoljon, amely nem az erdélyi magyarság sorsát teszi kockára, és nem a román politika érdekeit fogja szolgálni, s ekkor mi is partnerei leszünk” – hangsúlyozta beszédében. Ennek egyelőre nem látni a jeleit, mi több, az RMDSZ-nek az erdélyi magyarságot megtévesztő sikerpropagandájával lehet találkozni. „Lassan a saját bukásunkat is meg fogjuk ünnepelni” – jegyezte meg Tőkés László. A Magyar Polgári Párt a püspök szerint két évvel ezelőtt kapott egy esélyt, de nem tudott élni vele. A Néppártnak minden magyar erővel, így az MPP-vel is együtt kell működnie, de az együttműködésnek nem valaki ellen kell megvalósulnia, hanem a nemzeti érdekérvényesítés céljából. Példaként a románokat hozta fel, akik egységesen és „kőkeményen képviselik nemzeti érdekeiket, és így tesz a többi nemzet is, de a magyar nem”. A Székely Nemzeti Tanács szándéknyilatkozatba foglalt elképzelése kapcsán, amely szerint az SZNT élni kíván az európai uniós polgári kezdeményezés eszközével, Tőkés László emlékeztetett: „Nem az SZNT, hanem mi, erdélyi magyarok kívánunk élni a polgári kezdeményezés eszközével”. Összefogás nélkül nem lesz meg a székelyföldi régiót támogató egymillió aláírás”. Beszédében a püspök a Magyar Polgári Pártnak és a Székely Nemzeti Tanácsnak a készülő magyar választási törvény tartalmában való kotnyeleskedését is bírálta. Véleménye szerint a szavazati jognak a határon túl élő magyarokra való kiterjesztése ugyan üdvözlendő, de „bízzuk a magyar kormányra a döntést”. Felszólalása befejező részében Tőkés László az Erdélyi Magyar Néppártnak és az Európai Néppártnak a globális válság orvoslásában betöltendő szerepéről beszélt. Hangsúlyozta, hogy Európa válságban van, valamint, hogy ezt a válságot Kelet-Közép-Európában és nálunk a posztkommunizmus válsága is tetézi. Megemlítette továbbá: a legutóbbi marseille-i európai néppárti tanácskozáson az fogalmazódott meg, hogy az Európai Néppárt, valamint a kormányzó néppártok nem engedhetik meg maguknak a válságállapot kényelmét, mert rájuk hárul a feladat, hogy rendbe hozzák a gazdaságot. Hasonló módon Erdély és Magyarország is a válságból kivezető utat keresi, ezért az Erdélyi Magyar Néppártnak, „mint orvosnak a beteghez, úgy kell viszonyulnia népéhez” – fogalmazott. Tőkés László beszédét követően Kubatov Gábor, a Fidesz pártigazgatója szólalt fel, aki a néppárt ismérveiről, illetve különféle kampánystratégiákról értekezett. „Arra kértek – mondta –, hogy egy modern néppártról beszéljek, de nincs egy általános recept, amely minden országban egyaránt alkalmazható lenne. Mára az is eldőlt, hogy az Egyesült Államokban alkalmazott modern kampánystratégiák Európában is meghonosodtak, s a nyugati országokban is néppártokat építenek”. Nem hagyják cserben a Hunyad megyei magyarokat
Toró T. Tibor megbízott országos elnök felszólalása bevezetőjében köszönetet mondott az öttagú országos megbízott elnökségnek, s mindazoknak, akik a párt bejegyzését elősegítették, és akiknek köszönhetően „kevesebb, mint egy évvel a szándék bejelentése után a párt programjának a bemutatására is sor kerülhet”. A pártelnök öt tételben ismertette a szervezetről szóló beszámolóját. Elsőként a bejegyzés körülményeinek állomásait ismertette kronológiai sorrendben, kitérvén a román párttörvény által állított nehézségekre, illetve a bírósági bejegyzést akadályozók gáncsoskodására. Beszédében kitért a Hunyad megyei nyolcszáz magyar meghurcolására is, akik ellen „közpénzen” pártérdekeket szolgálva vizsgálatot folytat a hatóság, s hangsúlyozta, hogy nem fogják a Hunyad megyei magyarokat magukra hagyni. Az előadó ezt követően egy, a pártbejegyzést megelőző, reprezentatív társadalmi felmérés eredményeit ismertette, amely szerint a még nem létező pártról az erdélyi magyarság hatvan százalékának voltak információi. Székelyföldön huszonöt, Erdély egészének viszonylatában pedig máris húsz százalékos támogatottságnak örvendett. „Különösen biztató, hogy a fiatalok körében is magas a támogatottság mértéke, a jövőkép szempontjából viszont nem áll jól a magyarság. Míg a fiataloknak a nyolcvan százaléka Erdélyben képzeli el a jövőjét, e fiatalok szüleinek csak a fele lát jövőt Erdélyben a gyermeke számára”.
A szervezetépítéssel kapcsolatban Toró T. Tibor elmondta, hogy a fentről lefelé irányuló pártépítést a lentről felfelé irányuló váltja fel. Az EMNP az elképzelések szerint egy alacsony költségvetésű, magas hatékonyságú, modern európai néppárt kíván lenni, a „tiszta emberek” pártja, amelyben sem a gyors meggazdagodásra vágyóknak, sem az egykori kommunista rendszer besúgóinak nincs keresnivalójuk. Toró T. Tibor az EMNT és az EMNP viszonyáról szólva elmondta: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács volt az a szervezet, amely az önkormányzatiság eszméjét életben tartotta, és nem hagyta, hogy az autonómia kérdése kikopjon a köztudatból. „Az EMNT-nek köszönhető – fejtette ki Toró –, hogy az autonómia nem megkerülhető kérdés, s ezért az RMDSZ is az autonómiával kampányol”. A Néppárt elnöke beszédében kitért az EMNP-t támadók vádjaira is: „Egyrészt az a vád ér bennünket, hogy megfosztjuk az erdélyi magyarságot a parlamenti képviselettől, a másik oldalról pedig az, hogy az egypártrendszert támogatjuk. Sem egyik, sem a másik vád nem igaz. A konfrontáció-együttműködés helyes arányára vigyázva, csak az erdélyi magyarokkal való szövetkezést tartjuk járható útnak, s az együttműködést szorgalmazzuk az emberek érdekében. Ez akár a Néppárt krédója is lehetne” – fogalmazott. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy a párt egy olyan eszköz, amely arra alkalmas, „hogy a különböző közösségi terveket megfogalmazza, és azokat a demokrácia eszközeivel megvalósítsa”. „Egy ilyen pártnak a születésénél vagyunk most jelen” – emelte ki a délvidéki politikus, hangsúlyozva, hogy az EMNP-t alkalmasnak tartja a feladatra, mert vajdasági tapasztalatai azt mutatják, hogy akik nem etnikai, nem magyar pártban politizálnak, azok nem képviselik jól a magyarság ügyét. A VMSZ elnökének felszólalását követően Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt tíz pontba foglalt keretprogramját ismertette. A pártelnök beszédében úgy vélte, hogy A megtalált út! – Esélyt és Szabadságot Erdélynek! című program, amely már Bálványoson is bemutatásra került, az erdélyi magyarságot érintő teljes problémakört átfogja. A keretprogram főbb sarokpontjai kulcsszavakban: Temesvár szellemisége, a szabadság mint az emberi élet legalapvetőbb dimenziója, család, az erdélyiség mint a sajátos magyar hagyományok szintézise, keresztény értékrend. Régiós elképzelések: kapu, kapocs, híd A keretprogram régiók szerinti súlypontjait a régióelnökök ismertették a fórummal. Papp Előd székelyföldi régióelnök felszólalásában hangsúlyozta: a régiójára vonatkozó pártprogram voltaképpen Székelyföld autonómiaprogramja, amely a székelyföldi adottságok, az önálló történelmi, intézményi, valamint jogtörténeti hagyományokra épül. Mind a „humán tőke, mind az innovációs képességek” rendelkezésre állnak, mintaként pedig több működő külföldi autonómiamodell is, a teljes önállóságot biztosító katalántól, a részleges önállósággal bíró dél-tiroli autonómiáig. Papp fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a nemzeti önrendelkezés – a vádakkal ellentétben – a stabilitás és a gazdasági fejlődés eszköze, miként azt is, hogy minden autonómiatörekvést támogatandónak tartanak, „függetlenül attól, hogy ki a kezdeményezője”. Zatykó Gyula, a Partium régióelnöke a térség kapu-kapocs-híd hármas jellegének összefüggésében mutatta be a Partiumra vonatkozó programpontokat, aláhúzva a határ menti övezet „vegyes gazdasági-kulturális tér”-jellegét, amely kapocs és kapu két nép, két fejlesztési régió, de két ország között is. A régióelnök arra is felhívta a figyelmet, hogy Partium a saját hátországaként tekint a Székelyföldre, jelezvén, hogy közvetlenül érintettnek érzi magát a székelyföldi autonómia létrejöttében. A Partium sajátosságai révén megérett a kétnyelvűségre, valamint az önkormányzatiság valamely formájára. Gergely Balázs közép-erdélyi régióelnök felszólalásában úgy fogalmazott, hogy Közép-Erdély a leghátrányosabb régiója Erdélynek, amelyre a letargia, a közöny jellemző. „Mit miért nem lehet megvalósítani? Az elmúlt huszonkét évnek ez volt a »programja«” – jegyezte meg nem kevés éllel. Beszédében ugyanakkor kikérte a régió nevében, hogy szórványként emlegessék Kolozsvárt. „Egész Erdély ide jár tanulni, amely sokszínűséget, és hatalmas szellemi kapacitást jelent a térségnek, valamint az idén első ízben megszervezett Kolozsvári Magyar Napok legfőbb tapasztalata is az, hogy az egymásra találás hatalmas erőt adhat”. Szilágyi Zsolt, Tőkés László brüsszeli irodájának vezetője, a Néppárt külpolitikáért felelős alelnöke Nemzetpolitika a Kárpát-medencében című előadásában Erdély és az Európai Unió közötti viszonyt taglalta. Bevezetőjében azt hangsúlyozta, hogy az Orbán-kormány radikális szerkezeti módosításokat hajtott végre a kettős állampolgárság és a szavazati jog kiterjesztésével, amely révén lehetőség nyílik a „magyar ügy külföld előtti egységes felmutatására”. A Néppárt által felvállalt külpolitika – szerinte – az eurotranszszilvanizmus fogalmával írható le, amely egyszerre korszerű és európai, valamint Erdély modern hagyományait ötvöző külpolitika. Az előadó erdélyi magyar diplomáciai sikerekről is beszámolt, és amint hangsúlyozta, Tőkés László érdeme, hogy olyan kérdések, mint a szubszidiaritás, a Bolyai-ügy, a marosvásárhelyi Guşă-szobor ügye, a restitúció, stb. bekerült az országjelentésekbe. Szilágyi Zsolt továbbá kiemelte, hogy az EMNP számára a sikeres pártdiplomácia útja elő van készítve: nemrégiben találkozóra került sor az Európai Néppárt elnöke, Wilfried Martens és Tőkés László között. Az Európai Unió és Erdély közötti kapcsolatok azonban nem egyoldalúak, mind Európa, mind pedig Erdély gazdagodik általuk. Ezt a kölcsönösséget fejezi ki az Erdélyi Magyar Néppárt külpolitikájának mottója is: Több Erdélyt Európába! Több Európát Erdélybe! Szilágyi Zsolt előadását követően erdélyi fiatalok rövid felszólalásai következtek, többek között a Maros megyei Angi Balázsé, a gyergyóújfalusi Szilágyi Leventéé, illetve az udvarhelyszéki küldöttként érkező Sándor Lajosé. Soós Sándor, a Magyar Ifjúsági Tanács korábbi elnöke arra emlékeztetett beszédében, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt nem előzmények nélküli Erdélyben, hiszen Kós Károly 1921-ben alapított Erdélyi Néppártja e mostani szellemi elődjének is tekinthető. A nagyváradi Csomortány István arról beszélt, hogy miközben egy felmérés szerint a Partiumban élő fiataloknak negyven százaléka nem Erdélyben képzeli el a jövőjét, és Nagyváradon tizenkétezerrel, Bihar megyében pedig huszonötezerrel csökkent a magyarok száma, az RMDSZ még ezek után is sikerpropagandát folytat. „A nemzetárulás kategóriájába sorolom, hogy az RMDSZ ezeket a problémákat elhallgatja – jelentette ki Csomortány –, hangsúlyozva, hogy a korrupció, a megfélemlítettség és a szegénység állandó jellemzőjévé vált a Partiumnak”. Hajdu Krisztián szerint a fiatalok zöme elfordult a politikától, a közélettől, de a Néppártban jelentős az Erdélyi Magyar Ifjak és a Magyar Ifjúsági Tanács tagjainak a száma. Beszédében Hajdu arra mutatott rá, hogy még jóformán meg sem alakult a párt, és máris támadásnak van kitéve, mintegy utalva a Hunyad megyei pártszimpatizánsok zaklatására. „Ez viszont azt jelenti, hogy máris félnek tőlünk” – vonta le a következtetést a felszólaló, aki szerint a lojalitásnak, a nyitottságnak és a munka becsületének helyet kell kapnia a párt értékrendjében. Utolsó felszólalóként Papp Előd székelyföldi régióelnök arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy szűk egy esztendő áll a Néppárt rendelkezésére, és intenzív munkára van szükség, hogy felkészüljön a jövő évi választásokra, amikor „négyszáz erdélyi településen kell majd helytállnia”.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyitóünnepség szépséghibákkal
Hobai professzor tiltakozásképpen nem vette át az oklevelet
Kellemetlen epizódokkal tarkítottan zajlott csütörtök este a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hagyományos téli ünnepének, a tudományos szesszióval összekötött 2011-es egyetemi napoknak a megnyitója. Az év elején nyugdíjba kényszerített magyar egyetemi tanárok többsége nem jelent meg, hogy a vezetőség által adományozott diplomát átvegye a rektortól. A román oktatók közül dr. Hobai Stefan, a biokémia nyugalmazott professzora a helyszínen utasította vissza az oklevél átvételét. Az idén nem avattak díszdoktorokat.
A meghívottak számát sajnos nem a gyógyszerészeti egyetem új aulájának befogadóképességéhez mérték, így sokan az oktatók, meghívottak közül sem jutottak be a terembe. A kívül rekedtek egy ideig a folyosón beszélgettek, majd eltávoztak.
Dr. Copotoiu Constantin rektor a korábbi évekhez képest kevésbé ékes beszédet tartott. A kissé fáradtan előadott szöveget nem túl sikerült angol fordításban vetítették ki, holott a románul beszélő meghívottak mellett magyarországi vendégei is voltak a megnyitónak.
"Nem hagytuk legyőzni magunkat, az egyetem egyben maradt", ami az igaz emberek harcolni tudásának köszönhető – jelentette ki a rektor, utalva a szenátus román többségének a döntésére, amely a tanügyminisztérium többszöri figyelmeztetése ellenére sem volt hajlandó az új tanügyi törvény előírásaihoz igazítani az egyetem szervezési és működési szabályzatát. Így az önálló magyar főtanszékekből álló tagozat létrehozása elmaradt, az egyetemnek pedig nincs jóváhagyott chartája. A későbbiekben hozzátette, hogy az intézmény szerkezete kikristályosodott, s a 66 év alatt sikerült megőrizni az identitásbeli folytonosságot. Kérdés, hogy milyen folytonosságra értette, hisz az egykor a magyar oktatás céljára létrehozott felsőoktatási intézményben éppen most folyik a magyar tagozat felszámolása.
A rektornak természetesen a szenátusban történtekre is volt magyarázata. Beszédében elhangzott, hogy az egyetemeknek két törvénynek kell eleget tenniük az akkreditáció elnyerése érdekében. A tanügyi jogszabály mellett a minőségbiztosításra vonatkozó törvénynek is, ami előírja, hogy öt hallgatóra kell jusson egy egyetemi oktató. Ezt figyelembe véve a fogorvosi és a gyógyszerészeti karon a magyar nyelvű oktatást jövőtől fel is számolhatnák, az általános orvosi karra pedig mindössze 50 hallgatót vehetnének fel. Amit úgy értelmezhetünk, hogy a szenátus román többsége a magyar oktatás iránti aggodalomtól vezérelve nem szavazta meg az önálló magyar főtanszékek létrehozását. Arra sajnos nem kaptunk magyarázatot, hogy miért fontosabb a minőségre vonatkozó jogszabály a tanügyi törvénynél. És arra sem, hogy rektorként az elmúlt nyolc év alatt mit tett azért, hogy a magyar vonal foghíjas helyeit feltöltsék.
Copotoiu professzor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy csak a második, azaz a B csoportba sorolták be az egyetemet, mivel nem az oktatói és gyógyító munkát vették figyelembe, hanem a tudományos kutatásban elért eredményeket. Megoldásképpen azt tanácsolta kollégáinak, hogy érdemes fizetni azért, hogy a nagy elismertségnek örvendő lapokban közöljék tudományos dolgozataikat. Majd azzal vigasztalta a megjelenteket, hogy a MetroPolis közvélemény-kutatása alapján a marosvásárhelyi a legjobb s a legnépszerűbb egyetem Erdélyben.
Nagy esemény volt az idén a közoktatási törvény elfogadása, csakhogy ez az egyetem lefejezésével járt, hisz az aktív, értékes, munkabírásuk teljében levő 65 éves professzorokat kellett nyugdíjba küldeni, ami az oktatók hiányához vezetett – sajnálkozott a rektor, aki kitért arra is, hogy a lakosság 24 százaléka 2030-ban 60 év fölötti személy lesz. Ennek ellenére az egyetem gyorsan és barátságtalanul szabadult meg a szóban forgó tanároktól, de nem mindenkitől, ahogy a prezídiumban ülőket nézve kiderült. A történtek után nem volt meglepő, hogy az érintettek nem vettek részt a nyitóünnepségen, akik közül egyesek állítólag nem is kaptak meghívót.
Az utóbbi évek megvalósításai közül a rektor a fogászati kar új épületét, a multifunkcionális sporttermet, az uszodát említette, amihez hozzátehetnénk, hogy a tudományos kutatásra összpontosító elvárások ismeretében talán hasznosabb lett volna egy jól felszerelt kutatóközponttal bővíteni az egyetem infrastruktúráját.
Constantin Copotoiu beszámolt az első helyben szervezett rezidensvizsga sikerességéről, amelyen a résztvevők jó eredményeket értek el, s nem volt egy óvás sem. Három szakon megszervezték a mesterképzést, s az IBM az orvosi egyetem miatt létesít kutatóközpontot Marosvásárhelyen, hangsúlyozta, amit a Dorin Floreát helyettesítő Claudiu Maior alpolgármester is megerősített.
A nyugdíjba küldött professzorok mellett oklevéllel tüntették ki a tavalyi évfolyamelsőket (akik közül hárman már doktorálnak), a rezidensvizsga első helyzettjeit, a diákszövetségi vezetőket.
A nyitóünnepségen felszólalt dr. Kásler Miklós professzor, a Budapesti Onkológiai Intézet igazgatója, aki hetedik éve vesz részt az egyetemi napokon. Bibliai idézetekkel átszőtt, adventi hangulatú beszédében értékelte a két intézet közötti együttműködést, amelynek 20 PH-doktori cím az eredménye, s szólt a román és a magyar nép egymásra utaltságáról is.
Rajta kívül szót kapott az Ausztráliából érkezett dr. Petcu Eugen egyetemi előadótanár és dr. Kiss Loránd, a szebeni egyetem sebészprofesszora.
Tegnap délelőtt doktorátusi dolgozatok megvédésével és tudományos szesszióval folytatódtak az egyetemi napok.
Dr. Hobai Stefan nyugalmazott egyetemi tanár a megnyitón kijelentette, hogy miután a diákoktól megkapta a legkorrektebb professzornak járó oklevelet, visszautasítja az egyetem vezetőségének az oklevelét. A Népújság kérésére elmondta, hogy így akar tiltakozni a stílus ellen, ahogyan a MOGYE-t vezetik.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Mostoha a magyar?!
Igaz, hogy csak három nap telt el, amióta Kerekes Károly parlamenti képviselő írásban jelezte Maros megye főispánjának, Marius Pascannak, hogy a prefektúra hivatalos honlapján kizárólag román nyelven jelentetnek meg közérdekű, tájékoztató jellegű információkat, de ez idő alatt legalább annyi történhetett volna, hogy abban a megyében, amely lakosságának fele magyar anyanyelvű, a törvényesség őre elrendelje annak kiírását, hogy a magyar változaton dolgoznak.
Kerekes Károly levélben jelezte a főispánnak a helyhatósági törvény kisebbségi anyanyelvhasználatra vonatkozó cikkelyeinek be nem tartását, amit a megye magyar lakosságával szembeni diszkriminációnak minősített, és kilátásba helyezte, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordul.
Furcsa, hogy éppen a főispán hagyja figyelmen kívül a 215-ös helyhatósági törvény vonatkozó cikkelyeit, akinek pedig biztosítania kellene a törvénynek megfelelően az anyanyelv használatát. Aki például rászólhatna a helyi önkormányzatokra is, hogy honlapjaikon legalább három nyelven – köztük a 20 százalékot elérő kisebbség nyelvén mindenképpen – legyenek hozzáférhetők a közérdekű közlemények.
A Maros Megyei Tanács weboldalán például a magyar nyelvre kattintók megállapíthatják, megállt az idő: az elnöki eseménynaptár szerint az elnök asszony 2005. január 6-án rendelkezett utoljára, vagy a határozattervezetek jegyzékén például az idei szeptemberi az utolsó. Ugyancsak e honlapról leolvasható, hogy a megye hét váro-sából öt, a 91 községéből 29 (!) működtet weboldalt. A megyei tanács honlapjára feltöltött címek közül szemelgetve megállapítható, a magyar többségű községek sem jeleskednek a kétnyelvűségben. Székelybere weboldalának a magyar változata például egyáltalán nem működik, "A közigazgatás a polgárokért" szlogennel ágáló Vámosgálfalváé sem, Székelyhodos, Backamadaras jelentené a kivételt, de például a törvénytár, a típusnyomtatványok csak románul tölthetők le. Marosvásárhely honlapján számos alcím alatt a "szöveg fordítás alatt" értesítést találjuk.
Önkormányzataink egyrészt nem tartják fontosnak a magyar lakosság megfelelő tájékoztatását, másrészt a turistákra vagy a befektetőkre sem számítanak, ha legalább angol nyelven nem található leírás a településekről, a beruházási lehetőségekről – erre gondolhatunk a fentiek alapján. Egy biztos: anyanyelvhasználatra feljogosító törvényeink kirakatjogszabályok maradnak, ha sem az önkormányzatok, sem a polgárok nem élnek velük.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
 „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula 
Szabadság (Kolozsvár)

Képzés a szórvány szerepvállalóinak
A szórványban élő lelkészek, vallástanárok és civil szervezetek vezetői mint a helyi fejlesztés és közösségformálás motorjai témakörben szervezett november és december folyamán több héten át tartó képzést a mezőmadarasi Pro Ruris Egyesület.
A szórványban, sok mezőségi faluban, az elmúlt évek politikai, gazdasági és népesedési jelenségei következtében az erős intézményi kiüresedés folyamata vált jellemzővé. A szórványban élő magyarság egyre gyakrabban éli át azt a helyzetet, hogy közösségének meghatározó intézményei fogynak. Sok esetben csak az egyház marad meghatározó intézményként az erdélyi falvakban. Funkciói kiszélesedtek, tevékenységének helyi társadalomszervező, közösségépítő jelentősége megnőtt. Az egyházi szolgálaton – ami ilyenkor, karácsony tájt a legintenzívebb, hiszen a legnagyobb keresztyén ünnepre készülnek – kívül társadalomépítő, sőt gazdaságfejlesztő tevékenységet vállaltak fel. E felismerés késztette a Pro Ruris Egyesületet a képzés megszervezésére, amely főként lelkészeknek, vallástanároknak és civil szervezetek vezetőinek szólt. A Mezőség falvaiban hiányoznak azok a vállalkozó szellemű emberek, akik anyagi forrásokra tudnak pályázni annak érdekében, hogy a térségben a kulturális, hagyományőrző és környezeti örökségvédelem mellett gazdasági fejlesztést eszközöljenek. A képzésen példaértékű projekteket, sikereket mutattak be, ismertették a pályázati lehetőségeket, és a szakmai konzultáció érdekében fórum létrehozását szorgalmazták.
A képzést Mezőmadarason és Marosvásárhelyen különböző helyszíneken tartották, meghívott előadó oktató dr. Kulcsár László, a Nyugat-magyarországi Egyetem Társadalom- és Neveléstudományi Kutatóközpontja tanára volt, neves magyarországi vidékfejlesztési szakember, továbbá dr. Obádovics Csilla, a Szent István Egyetem tanára. A helyiek közül Fazakas Ildikó és Szabó Izolda, a Pro Ruris Egyesület elnöke tartott előadást és saját tapasztalatból fakadó tanácsadást. A képzést a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Bernády-ügy: nem hozott megnyugtató döntést a helyi tanács
Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) és a magyar szülők számára nem hozott megnyugtató döntést csütörtöki ülésén a marosvásárhelyi tanács a 2-es számú általános iskola átnevezése kapcsán: az önkormányzati képviselő-testület nem a magyar szülők által kért Bernády név felvételét szavazta meg, hanem azt, hogy a tanács foglalkozik az üggyel.
„Ezzel a döntéssel csak félig-meddig lehet elégedett az ember, hisz semmiféle határidőt nem szabnak hozzá” – kommentálta a döntést Horváth Kovács Ádám, a szülők kezdeményezését felkaroló Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) vezetője. A szülői akciócsoport képviselői is értetlenül álltak az egyhangúlag megszavazott határozat előtt (A javaslatot a nagy-románia-párti Ioan Sita is támogatta).
„Lehet, hogy ez egy kezdet, de nem látjuk a végét. Mi akkor leszünk elégedettek, amikor a Bernády György nevével feliratozott táblát az iskola homlokzatán látjuk” – szögezte le Bodoni Endre, akinek két gyermeke is a Dózsa György utcai iskolában tanul. A határozat különös megfogalmazásával kapcsolatban Kolozsváry Zoltán, az RMDSZ frakcióvezetője és Benedek István, a szervezet marosvásárhelyi elnöke lapunknak elmondta, hogy azért volt szükség rá, mert az idén még nem lehet egy jövő évtől érvényes miniszteri rendelet alapján dönteni.
Különben a tanintézmény ügye eredetileg nem szerepelt az év utolsó tanácsülésének napirendi pontjai között. Annak ellenére, hogy másfél hónappal ezelőtt Dumitru Matei főtanfelügyelő, aki egyben a Demokrata-Liberális Párt (PDL) helyi önkormányzati képviselője is, a sajtó képviselői előtt ígérte meg a szülőknek, hogy ő lesz az, aki a testület elé terjeszti a javaslatot, amely az RMDSZ tanácsosai részéről érkezett. Mielőtt az ülésen Kolozsváry Zoltán ülésvezető szavazásra bocsátotta volna a tervezetet, Claudiu Maior alpolgármester saját elképzelését is ismertette.
„Döntsünk arról is, hogy egy más iskolát Marosvásárhely másik jeles polgármesteréről, Emil Dandeáról nevezzünk el” – javasolta. A teremben jelen lévő 21 tanácsos egyhangúlag egyetértett a kiegészítéssel is, eltekintve attól, hogy a városban a kémiaipari gimnázium is Dandea nevét viseli. Felvetésünkre, hogy ezek szerint két ugyanúgy elnevezett iskola lesz a városban, egyes tanácsosok meglepődve kérdeztek vissza: „Miért, már van egy?”.
Kolozsváry Zoltán és Benedek István elmondták, a tanács megvonja az ipari gimnáziumtól a nevet és egy olyan általános iskolának adományozza, amely Dandea idejében épült. Arra a kérdésre, hogy melyik iskola épült az 1920 után kinevezett román polgármester idején, senki nem tudott választ adni.
Amint arról a Krónikában beszámoltunk, a magyar szülők másfél hónap leforgása alatt nyolcezer aláírást gyűjtöttek össze annak érdekében, hogy az 2-es számú iskola felvehesse alapítója, Bernády György városépítő polgármester nevét, így ez lenne az első magyar személyiségről elnevezett tanintézet a városban.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi vezetői azonban a tavaly elhunyt Adrian Păunescuról, Ceauşescu udvari költőjéről neveztetnék el a tanintézetet. Jelenleg a politikai alkuk nyomán egyre inkább úgy tűnik, hogy a város, illetve a tanfelügyelőség demokrata-liberális (PDL) vezetősége hajlandó elfogadni a magyar közösség kérését és a Bernády nevet.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nyitott kapukat döngettek?
Bizony igazuk van az RMDSZ marosvásárhelyi képviselőinek abban, hogy bölcsen döntött a képviselőtestület akkor, amikor egyhangúlag megszavazta a 2-es iskola Bernády Györgyről való elnevezését. Helyénvaló észrevételek, hogy úgy kell kezelni Marosvásárhelyen az iskolanévadások ügyét, hogy az ne okozzon feszültséget a tanintézetekben (Csegzi Sándor), hogy párbeszéddel a legkényesebb probléma is megoldható, nem szükséges ököllel verni az asztalt (dr. Kolozsváry Zoltán), hogy a normalitás jele az iskolának Bernádyról való elnevezése, aminek eredményeként sikerült visszaállítani a jó hangulatot a 2-es iskolában és a megye összes tanintézményében, a névadás pedig politikai alku eredménye (Szabó Árpád), hogy Dorin Florea polgármesterrel nem kellett alkudozni, ő mindig is támogatta ezt az ötletet (dr. Benedek István).
A fenti nyilatkozatokat hallgatva felmerül a kérdés, hogy e bölcs döntésre miért kellett oly sok évet várni? Az RMDSZ képviselőinek sajtótájékoztatóján elhangzottak azt sugallják, hogy tulajdonképpen nem is volt szükség a CEMO és a szülők "asztalverésére", hiszen a politikai partnerek érettségének, bölcsességének köszönhetően született egyhangú szavazat a testületben. Tehát: miért kellett éveket várni erre? Miért kellett a sajtóban szülőknek, politikumnak egymást szapulni, aláírásokat gyűjteni? Nagyvonalú kijelentés, hogy immár megszűnt a feszültség a marosvásárhelyi vagy a megyei tanintézményekben, és normalitásról beszélni akkor, amikor Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas líceumon kívül egyetlen (!) iskola viseli (majd!) egy magyar közéleti személyiség nevét, enyhén szólva túlzás.
A szóban forgó sajtótájékoztatón Szabó Árpád politikai egyezkedés (negociere politica) eredményének nevezte a testület döntését, majd felvetésünkre azt mondta, tárgyalássorozatra gondolt, semmiképpen alkura, miközben Csegzi Sándor szerint az egyezség része, hogy Emil Dandea egykori polgármesterről neveznek el egy másik tanintézetet, azt azonban nem tudta megmondani, hogy melyiket. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy általában az egyezkedés során mindkét fél engedményeket tesz, és jó esetben kompromisszum születik. Esetünkben (még!) nem derült ki pontosan, milyen engedményt vagy ígéretet tett az RMDSZ.
Bár egyesek szerint a CEMO buzgalma fölösleges volt, hiszen "el volt intézve" a probléma, csak gratulálni lehet a szervezetnek, amely példát mutatott civil összefogásból. És természetesen messzemenően egyetértünk Kolozsváry Zoltánnal abban, hogy a legkényesebb kérdéseket is meg lehet oldani tárgyalás útján. Várjuk tehát, mikor kapja vissza a nevét Marosvásárhelyen a Kossuth utca!
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Mégis lesz Bernády iskola
Döntött a marosvásárhelyi tanács: az év utolsó testületi ülésén sürgősségi határozatban hagyták jóvá, hogy a 2-es számú általános iskola felvegye egykori építtetője, Bernády György polgármester nevét.
Az iskola szülői akciócsoportja és a Civil Elkötelezettség Mozgalom eredményesnek értékeli a szeptembertől eltelt időszakot, mivel az iskolanévadás érdekében szervezett aláírásgyűjtés, az alpolgármesterhez és a főtanfelügyelő-helyetteshez címzett nyílt levél, a tanács RMDSZ-es frakcióvezetőivel folytatott kerekasztal-beszélgetés meghozta a sikert: Bernádyról fogják elnevezni az iskolát. Hogy erre mikor kerül sor, az Bodoni Endre szülő és Szigeti Enikő, a CEMO vezetője szerint még a jövő kérdése, hiszen a névváltoztatás gyakorlati kivitelezése is hosszas procedúra, először a megyei névadó bizottságnak kell rábólintania, majd a tanfelügyelőségnek a határozatra.
Az RMDSZ-es tanácsosok szerint természetes, hogy Bernády Györgyről nevezzenek el iskolát Marosvásárhelyen, ezért mindvégig támogatták a szülői akciócsoport kezdeményezését – hangzott el azon a sajtótájékoztatón, ahol Csegzi Sándor alpolgármester, Kolozsváry Zoltán frakcióvezető, Benedek István, a városi RMDSZ elnöke és Szabó Árpád, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke számolt be az önkormányzati döntésről. Valamennyien úgy értékelték ezt, mint annak a bizonyítékát, hogy Marosvásárhelyen a nemzetiségek együttélését a normalitás jellemzi, párbeszéddel eredményeket lehet elérni. „Nem alku, csak tárgyalássorozat történt” – hangsúlyozták, arra utalva, hogy a testületi ülésen Claudiu Maior alpolgármester felvetette, Emil Dandea, Marosvásárhely első román polgármesteréről is nevezzenek el egy általa építtetett, vagy az ő idejében épített általános iskolát, mivel a nevét viselő kémiai líceum várhatóan megszűnik a közeljövőben. Csegzi Sándor és tanácsostársai ezt támogatják, mivel úgy vélik, egy többnemzetiségű városban ez a természetes. Felmerült annak a lehetősége is, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mintájára a kétnyelvű iskolákat két személyiségről – egy románról és egy magyarról – nevezzék majd el.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Patthelyzetben a sáromberki Teleki-kastély
Bizonytalannak látszik a Maros megyei Sáromberkén található Teleki-kastély sorsa. Miután jogos tulajdonosának, gróf Teleki Samunak sikerült visszaszereznie ősi jussát, több elképzelés is született annak hasznosítására. Ennek ellenére úgy tűnik, pénzhiány miatt egyelőre sem a múzeum-, sem a konferenciaközpont-létesítés nem jön össze. Kérdéses a kastélyban működő mezőgazdasági gimnázium sorsa is, mivel a nagyernyei önkormányzat nem tartja ésszerűnek az alacsony színvonalú tanintézet fenntartását.
A jelenleginél ésszerűbb, gazdaságosabb és a család meg az épület rangjához sokkal méltóbb rendeltetésre vár a Teleki családnak a Maros megyei Sáromberkén található kastélya. Az épület régi-új tulajdonosa, a Kanadában élő Teleki Samu egészen mást képzel a 19. század elején befejezett kastélyba, mint Maros megye egyik leggyengébb szakgimnáziumát.
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét, de az építkezés befejezéséig több mint fél évszázad telt el. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből vajmi kevés maradt meg. A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni, és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani. A műkincsek zömének – beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit – nyoma veszett.
Grófi gyermekkor – cigányok közt
Akárcsak az azonos nevű Afrika-kutató nagybátyja, a kastélyt hosszas huzavona után visszaszerző Teleki Samu is vonzódik a természethez. Ő ellenben nem vadászik; mint tréfásan megjegyzi, fegyvere a fényképezőgép. „Azt viszont nem állíthatom, hogy semmi közöm a vadászathoz, hisz pont egy vadászaton születtem a Dunántúlon, Szigetváron, amelyre a kilenc hónapos terhes anyám is elkísérte az apámat” – mondja a mikrobiológus szakember.
A jelenleg Torontóban élő gróf a háború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és a Telekiek ősi kastélyát. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – próbálja felidézni gyermekkorát a ma már nyolcvanesztendős férfi, aki testi és szellemi frissessége alapján akár húsz évet is letagadhatna korából. Mint meséli, a legjobban a nyarak, az aratási ünnepek és a játszótársak maradtak meg emlékezetében. Érdekes módon utóbbiak többsége cigány gyerek volt.
„Nagyon jóban voltam velük, a nyelvüket is valamilyen szinten megtanultam” – mondja, s közben egy cigány nótára zendít. Látván, hogy valami különösen megcsapja a fülem, elmosolyodik, s megvallja, hogy a kacsáról szóló énekben valóban van valami kis disznóság is. „Ilyenek a cigány nóták – magyarázza. – De visszatérve azokra, akiktől tanultam, el sem tudom mondani, a nyári hosszú délutánokon, estéken mennyire vártam, hogy érjen véget a vacsora, állhassak fel az asztaltól, és mehessek ki velük a mellékudvarba egy jót focizni. De nemcsak focizni, fürödni is együtt jártunk, magyar és cigánygyerekek a Marosra.”
Másodjára is elkergetve
A ’44-es menekülés után Teleki Samunak huszonhét év után, 1971-ben adatott meg, hogy ismét felkeresse a családi fészket. Egy Budapesten szervezett nemzetközi mikrobiológiai kongresszusra érkezett, s a magyar fővárosból ruccant haza Marosvásárhelyen élő édesanyjához. „Ő elvált apámtól, és itt maradt, Erdélyben.
Emlékszem, ahhoz hogy az édesanyámnál lakjak, be kellett jelentkeznem a rendőrségen, ahol az illemhelyen nem vécépapírt, hanem a darabokra tépett National Geographic folyóiratot használtak” – emlékszik vissza az amatőr természetfotós. Ekkor tért vissza először gyermekkora helyszínére, a sáromberki kastélyba. „Akkor már iskola működött az épületben. Egy román asszony volt az igazgató, aki a diákokkal kergettetett ki a kastélyból, majd annak udvaráról. Mondanom sem kell, milyen keserű szájízzel távoztam. Még jó, hogy engem inkább a régi barátok, ismerősök érdekeltek, kevésbé a családi fészek. Ilyen volt az apám is, ő arrafelé sem jött” – meséli Teleki Samu.
A múlt rendszer hű szolgái nem csak a Telekieket száműzték a kastélyból. Számos sáromberki szemtanúja lehetett annak a könyvégetésnek, amelyet az épületben működő mezőgazdasági iskola egykori igazgatónője, Ileana Herişan rendelt el. A folytonos magyarellenes kirohanásairól elhíresült pedagógus 1990 után a kastély udvarán tüzelte el a könyvtár szinte valamennyi nem román nyelven íródott könyvét.
A történtek után a kastély utolsó lakója sokáig nem is vágyott vissza Sáromberkére. Az utóbbi években megnyert perek után viszont már más szemmel tekint a visszaszerzett kastélyra. A lassacskán a falu jelképévé váló gólyákat figyelő webkamerák segítségével olykor-olykor az udvarra is betekintést nyer. „A feleségemmel webkamerán Kanadából is szoktuk követni a gólyákat. Így látjuk időnként a kastélyt, az udvaron lévő diófákat, azt, hogy szöknek be oda a cigány gyermekek és lopják a termést” – mondja, s közben mosoly jelenik meg az arcán.
Nyűg az iskola?
A gróf kiszolgáltatottnak és becsapottnak érzi magát. Mint meséli, valamikor kétszáz hektár földjük volt Sáromberkén, de abból vajmi keveset kaptak vissza. Az önkormányzat eközben csak tavaly óta fizet bért a kastélyért – annyit, amennyit a polgármester és tanácsosai megállapítottak. A gróf mindezért a Nagyernye központú község elöljáróját, Jánosi Ferencet hibáztatja, mondván, hogy „egyet ígért, de mást tett”. Teleki Samu saját ügyvédjét sem kíméli, azt állítván, hogy az évek során sok mindent elmulasztott idejében visszaigényelni.
Mint mondja, a község vezetőinek több sem kellett, amit csak lehetett, igyekeztek szétosztani, vagy gyorsan eladni. Közben felesége próbálja visszafogni, és rávezetni, hogy mégiscsak jó, hogy eddig eljutottak. „Fogjuk rá, hogy annyi évtized után ez is valami, bár nem sok. Meg örüljünk, hogy iskola működik a kastélyunkban, és a cigányok nem hordják szét” – próbálja észrevenni a pohár tele részét a gróf. Ennek ellenére Teleki úgy véli, a családnak minél előbb át kell venni a kastélyt.
„Hiába vádaskodik a gróf úr, hisz ő mindent visszakapott, amit csak visszakaphatott. Én nem tehetek arról, hogy az előző ügyvédje elmulasztott bizonyos dolgokat a törvény szabta határidőben kérni. Teleki úr arról már nem beszél, hogy öt évig nem kellett ingatlanadót fizetnie. És arról sem, hogy mostantól kötelező módon neki is fizetnie kell, ezért az önkormányzat megemelte az általunk fizetett bért” – próbálja bemutatni az érem másik oldalát Jánosi Ferenc polgármester, aki szerint az iskola valóságos nyűg a községháza hátán.
A polgármester szerint a sáromberki mezőgazdasági gimnáziumot már rég fel kellett volna számolni. „Szép dolog traktoristákat nevelni, de nem akkor, amikor senki nem akar az lenni. Ha figyelembe vesszük, hogy a hiányzások aránya meghaladja az ötven százalékot, a tavaly nyáron pedig senkinek nem sikerült az érettségije, akkor kérdem én: miért kell egy ilyen tanintézetet fenntartani?” – teszi fel a kérdést Jánosi. Az ernyei elöljáró szerint nem a helyi önkormányzat feladata lenne egy ilyen gimnáziumot fenntartani, annál is inkább, mivel a tanulók alig tíz százaléka származik a község falvaiból.
A tanfelügyelőség másként látja a helyzetet. „Én megértem a polgármester urat, de neki is be kellene látni, hogy nem minden Maros megyei gyermekből lesz bolyais diák. Sáromberkére valóban gyengébb képességű, de javarészt szegény gyerekek járnak, akiknek nem lenne pénzük a marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába ingázni” – véli Illés Ildikó helyettes főtanfelügyelő. Megítélése szerint kár lenne felszámolni a tanintézetet, miután ádáz harcok után sikerült eltávolítani az előző igazgatónőt és létrehozni a magyar tagozatot.
A mentőöv a szomszéd községből érkezhet. Kolcsár Gyula, Gernyeszeg polgármestere szívesen látná a gimnáziumot. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, ami jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – vélekedik az elöljáró.
Elképzelés lenne, kivitelező kerestetik
Ha az iskola valamilyen formában kikerül a kastélyból, a Telekiek következő lépése az ingatlan rendeltetésének megszabása lenne. Bár a lehetőségek közé tartozik, a kastély eladása nemigen jöhet szóba. Konferenciaközpontot lehetne kialakítani vagy kastélymúzeumot, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket. Az elmúlt időszakban a tulajdonos tárgyalásokat folytatott a megyei önkormányzattal és testület égisze alatt működő múzeummal. Egyelőre azonban úgy tűnik, a pénzhiány miatt jegelni kell a költségesnek ígérkező elképzeléseket.
„Tájházat, gólyafalut, Teleki Samu-emlékmúzeumot, konferencia-központot szerettünk volna kialakítani, de úgy tűnik, egyelőre le kell mondanunk terveinkről” – sommázza a megyei múzeum jelenlegi helyzetét az intézmény élén álló Soós Zoltán. Lokodi Edit Emőke megyei tanácselnök ennél is határozottabb és borúlátóbb. Szerinte az önkormányzatnak 2012-ben sem lesz pénze a sáromberki kastély felújítására.
„Egyelőre valóban nem látni a dolgok végét, de tény, hogy a fiam, Sándor nem hagyná veszni az ősi örökséget. Egyelőre csak annyit tud magyarul, hogy Nem beszélek magyarul!, de azt remek kiejtéssel mondja. Most viszont arra készül, hogy szerezzen román állampolgárságot” – büszkélkedik a 27 éves utódjával az idős gróf. Teleki Samu benne látja azt, aki szinte nulláról kezdve, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Díjak jeles szatmáriaknak
Szatmár megye 2011-ben jeleskedő kulturális személyiségeit díjazták szerdán a szatmárnémeti filharmónia nagytermében: összesen tíz személy kapott elismerést, köztük Báder Tibor régész, történész.
Az európai hírű szakember csaknem negyedszázada Németországban él, miután három évtizeden át a szatmárnémeti múzeumban dolgozott. Legutóbb Báder a nyáron járt itthon, a Marosvásárhelyen megrendezett nemzetközi kelta-konferencia díszvendége és fő előadója volt, a szatmári gálán nem tudott jelen lenni.
A tíz díjazott közt a sváb-magyar identitású Báderen kívül négy magyar van. Bessenyei István színész egyebek mellett a Kulissza Színpad létrehozásáért kapott elismerést, illetve azért, mert nevéhez fűződik az első szatmári játékfilm elkészítése. Deák Endre nagykárolyi zenetanárt, gitárművészt, karmestert az általa alapított és vezetett Collegium régizene-együttes sikereiért díjazták, Erdős Judit művészettörténész pedig rangos képzőművészeti kiállítások megrendezésével és számos művészettörténeti tanulmánnyal szerzett magának hírnevet.
S. L.
Új Magyar Szó (Bukarest)

2011 a szórványban
Idegen nyelvterületbe, elszórtan beékelődött, más nyelvű kisebb embercsoport. Egészen pontosan ezt jelenti a szórvány. A kifejezést egyre gyakrabban használjuk Erdély-szerte, hiszen nagyon sok településen élnek kisebbségben, elszórtan a magyarok. A 2011-es év kiemelkedő volt a hazai szórvány szempontjából. 
Iskolák, magyar házak és kulturális rendezvények talán ezekből kellene még több a Hunyad, Arad, Temes, Szilágy, Máramaros és Brassó megyékben élő szórvány közösségeknek. Szakemberek szerint legfontosabb megerősíteni ezeket a közösségeket. Ennek érdekében már tavaly is több kezdeményezés született Erdélyben. Az idei pedig, ahogy Hunyad megye prefektusa nevezte a huszadik század legsikeresebb éve volt a szórvány szempontjából. 
Dézsi Attila Hunyad megye prefektusa: „Bár elég sokat és rohamosan fogy Hunyad megyében a magyarság száma, viszont észrevehető és egy érdekes, talán egy érdekes folyamat, sokkal többet vártunk, hogy apadtunk, ezzel szemben nagyon sokan újra vállalják azt, hogy magyarok.”
Erdélyben lassan kétféle szórványról beszélünk. Egyike a földrajzi szórvány. Itt legtöbbször kicsi magyar közösségről, falvakról van szó, melyeket nagyobb román közösségek vesznek körül. Ugyanakkor szociológusok egyre gyakrabban hozzák szóba a „városi szórványt” is. 
Winkler Gyula EP képviselő: „Ez egy új fogalom. Itt ugye olyan településekről van szó, olyan nagyvárosokról mint akár Nagyvárad, akár Temesvár, akár Kolozsvár, akár Marosvásárhely. Amelynek megvannak a tömbház rengetegi szórványai, ha szabad így fogalmazni, megvannak ugye azok a magyar családok, azok a magyar személyek, akik az asszimilációnak vannak fokozottan kitéve, azáltal, hogy nem kapcsolódnak be a közösségi életbe, a magyar közösségi életbe.”
Idén ezért is jött létre egy megállapodás a hazai szórvány illetve tömbmagyarságban dolgozó RMDSZ szervezetek között. Cél egymással megismertetni a közösségeket. Ugyanakkor több szórvány településen mint például Hunyad megyében és Kolozsváron magyar napokat szerveztek.
Markó Attila a Kisebbségi Hivatal államtitkára: „Van egy fajta felerősödés, van egy fajta jelentősebb odafigyelés és én mindenképpen úgy látom, hogy a szórvány meg fog erősödni a jövőben. Annak ellenére, hogy minden trend azt mutatta az előző években, hogy egyre jobban fogy, hogy egyre nagyobb a fogyási arány a szórványban, én úgy látom, hogy ez most megállítható és intenzívebben odafigyelhetünk.” Ugyanakkor az Erdélyi Magyar Televízió céljai között is szerepel, bemutatni, megismertetni és segíteni a szórványban élő magyarokat. Idén például karácsonyi gyűjtést szerveztünk, mellyel a Fehér megyei, türi magyar ház felújítását segítettük. 
Pintye Amália
Erdély Tv
Erdély.ma

Magyarellenes plakátok Csíkszeredában
Plakátokat ragasztgatott az egyik szélsőséges román szervezet Csíkszereda szerte december 30-án mintegy óévi búcsúztatóként. Az „állítsák meg a román hoki elmagyarosítását” szöveget tartalmazó plakátok egyike Korodi Attila parlamenti képviselő irodájának, illetve az RMDSZ Csíki Területi Szervezete székházának ajtójára került. Ennek kapcsán a képviselő azt nyilatkozta, hogy a plakátragasztgatás helyett a tettesek jobban tennék, ha ők is elkezdenének hokizni, szaladni, sízni, korcsolyázni, hiszen ép testben ép lélek, és a sport igazán össze tud fogni egy közösséget.
Az Erdély.ma információ szerint ugyanilyen plakátok jelentek meg Marosvásárhelyen is.
Erdély.ma

Kohéziós politika és nemzeti régiók, avagy a polgári kezdeményezés székelyföldi szempontjai
A Székely Nemzeti Tanács 2011. november 19-én tartott ülésén döntést hozott arra vonatkozóan, mi legyen az uniós szintű polgári kezdeményezés tárgya, melyek legyenek a céljai. A határozat javaslatnak tekinthető a szervezők felé azokra az információkra vonatkozóan, amelyeket a 211/2011 rendelet szerint a Bizottság elé kell terjeszteni ahhoz, hogy az a kezdeményezést nyilvántartásba vegye.
A Krónika Szempont rovatában korábban megjelent írásom arról szólt, milyen módon kapcsolhatók a közösségi joghoz Európa nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokkal jellemezhető régióinak törekvései, illetve a regionális önkormányzás szükségességét milyen módon lehet megközelíteni a közösségi jog szemszögéből, hogy az egyáltalán uniós polgári kezdeményezés tárgya lehessen. Most arra teszek kísérletet, hogy Székelyföld gazdaságának közelmúltja és jelene felől közelítsem ugyanezt a kérdéskört, és próbáljam megvilágítani, miként szolgálhatja az uniós célkitűzés, a területi, gazdasági, társadalmi kohézió erősítése a székely autonómiatörekvést.
Hátrányos megkülönböztetés a gazdaságpolitikában
A rendszerváltás előtti évtizedekben, – mint a társadalom életének minden területét – az ország gazdaságát is kizárólag a pártállami diktatúra irányította. Az állam volt egyedüli birtokosa a földeknek, gyáraknak, és a legfelső pártvezetés döntött arról, hogy hova telepít ipart, hol és hogyan fejleszti az infrastruktúrát, hogyan képezi a szakembereket. A bukaresti hatalom a gazdaságpolitikát is alárendelte a „homogén nemzet” megteremtésének, amely a magyarság beolvasztását, asszimilációját is jelentette. Székelyföld gazdasági lemaradásának, elszegényedésének a munkahelyek hiánya volt az oka. A székelyeket arra kényszerítették, hogy szülőföldjüktől távoli építőtelepeken, vagy nagy ipari központokban vállaljanak munkát, – sokan haza sem tértek onnan – vagy ingázzanak például a román többségű Brassóba. A köznapi logika szerint a helyi közösség érdeke az ipartelepítés, munkahelyteremtés lett volna. Ám ahol ez megtörtént, oda román lakta vidékekről telepítettek munkaerőt, s a kevés beruházás kizárólag Székelyföld elrománosítását szolgálta. Marosvásárhelynek, Székelyföld fővárosának létezett egy elrománosítási titkos terve, amely a rendszerváltás után a kommunista párt irattárából kikerült a nyilvánosság elé. Sokan emlékeznek még rá, hogy a vásárhelyi vegyipari kombinátot azután kezdték építeni, miután két mezőségi, román többségű közigazgatási területet (rajont) a Magyar Autonóm Tartományhoz csatoltak. Több ezer alkalmazottat hoztak családostól a romántöbbségű Mezőségről, illetve az Ókirályságból. Székelyföldet mindezek ellenére ma is 75%-ban magyarok lakják és a 175.000 főnyi itt élő románságnak közel a fele Marosvásárhelyen él. Többségüket az iparfejlesztés címén telepítették ide. Megoldhatatlannak tűnt a dilemma: legyen Székelyföld elmaradott régió, ahonnan a szegénység elüldözi az ott élő őshonos közösséget, vagy jöjjön a modernizáció, a fejlesztés, amely a románok betelepítésével is jár. Annak, aki ezeken a kérdéseken töprengett, – már puszta megfogalmazásukért is – a román politikai rendőrség kitüntető figyelmével és súlyos büntetéssel kellett számolnia.
A rendszerváltás után nem javult a helyzet. Az iparvállalatok magánosítása úgy történt, hogy abból a helyi közösséget, a székelységet teljes mértékben kiszorították, az állami vagyon átláthatatlan körülmények között került Székelyföldtől idegen érdekeltségek birtokába. 
Hátrányok az Unióban
A csatlakozás az Európai Unióhoz jelenthette volna az esélyt Székelyföld fent leírt dilemmájának megoldására, hiszen az Unió kohéziós politikája épp arra hivatott, hogy az egyes régiók gazdasági lemaradását megelőzze, illetve felzárkóztassa az elmaradottabbakat, a hátrányos helyzetűeket, fenntartva ezzel párhuzamosan Európa kulturális sokszínűségét is. A „különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentését” szolgálják az Unió strukturális alapjai és más pénzügyi eszközei. Az Unió ezeket a közös statisztikai célú területi osztályozás keretében kialakított területi egységek számára teszi hozzáférhetővé, amelyek a NUTS osztályozás régióiként, vagy fejlesztési régiókként mentek be a köztudatba. Székelyföld egy második szintű, különálló NUTS területi egységgé válhatott volna – azaz különálló fejlesztési régióvá – ha a magyarság képviselői ennek fontosságát idejében felismerik, és képesek a közösségnek ezt a regionális érdekét érvényesíteni. Nem így történt. Pedig erre Székelyföldet 800.000-nél magasabb számú népessége is alkalmassá tette volna, de a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet előírása is kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Emlékeztetünk arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésén, 2003 október 26-án külön határozatban fogalmazták meg ezt az igényt a küldöttek. Ennek ellenére Székelyföldet végül betagolták a Középrégióba, amelyben a magyarság részaránya 30% alatt van.
A csatolt térképen a Középrégió és az őt alkotó megyék határvonalait vetítjük rá Erdély etnikai összetételének térképére. Rátekintve megállapíthatjuk, hogy Székelyföldet nyelvi és kulturális határok választják el a Középrégió többi részétől. Ugyanakkor az is tudott, hogy a Középrégió nem képes megoldani Székelyföld gazdasági felzárkóztatását, esélyt sem ad neki, hogy az Unió strukturális alapjaihoz hozzáférjen. Románia kormányának az a terve pedig, hogy az ország közigazgatási átalakítása során a fejlesztési régiókból alakítja ki az új közigazgatási egységeket, az ősei földjén ma is többséget alkotó, egy tömbben élő székelység asszimilációját célozza, ez pedig nyilván ellentétes az Unió azon céljával, hogy Európa kulturális sokszínűségét megőrizze.
Székelyföld lakóiként joggal érezzük úgy, hogy szülőföldünk nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságai, különbözősége a környező régióktól gazdasági szempontból hátrányt jelent. Nincsenek meg a feltételei annak, hogy az elnyomó, asszimilációs politika gazdasági örökségét felszámoljuk, és a diszkrimináció burkolt formái nem teszik lehetővé az esélyegyenlőséget az Unió pénzügyi eszközeinek igénybevételénél. Joggal érezzük úgy, hogy a román állam a nemzeti homogenizáció programjáról nem mondott le, és ma is számtalan módon próbálja Székelyföld hagyományos kultúráját, építészeti arculatát, nemzetiségi összetételét megváltoztatni, amely túl a magunk sorsán, még Európa kulturális sokszínűségét is sérti.
A Székely Nemzeti Tanács javaslata
A második csatolt térképen Székelyföld határait jelöltük meg, úgy ahogyan az a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetében áll. Hangsúlyozzuk, hogy ez az elképzelés az, amely összhangban van a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet már említett előírásával, amely kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Ez egyik nagyon fontos eleme a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseinek, hiszen a területi autonómia kivívása magának a területnek, azaz a régióhatároknak a kijelölésével kezdődik. Gyakran hangzik el, hogy az Európa Tanács határozataiban lefektetett elvek, a tagállamai által vállalt kötelezettségek nem érvényesíthetők az Európai Unióban. Ezzel a szemlélettel ellentétes az Európai Parlament állásfoglalása a kisebbségek védelméről és a megkülönböztetés elleni politikákról a bővítés utáni Európában (2005/2008(INI)), amely negyvennegyedik cikkében kimondja: 
Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy különös figyelmet kell fordítani a nyelvi kisebbségekhez tartozó emberek csoportjaira, és felszólítja a Bizottságot, valamint a tagállamokat arra, hogy őket a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában, A Nemzeti Kisebbségek Védelmét Szolgáló Európai Keretegyezményben és a fent említett hágai és lundi ajánlásokban lefektetett elvekkel összhangban kezelje;”
Ezek után vizsgáljuk meg, a Székely Nemzeti Tanács határozatának azt a részét, amely a polgári kezdeményezés céljaira tesz javaslatot. Ennek első fele szembesíti az Unió jogalkotóit, azzal a valósággal, amely egy uniós jogi aktus megalkotását tenne szükségessé:
„A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg.”
Épp Székelyföld példája igazolja, hogy önmagukban ezt a feladatot sem a strukturális alapok, sem az unió egyéb pénzügyi eszközei nem oldják meg. A statisztikai régiók, lám úgy is kialakíthatók – igaz az 1059/2003/EK rendeletben előírt szempontok mellőzésével, – hogy az eredmény épp az Unió kohéziós politikájának az eltérítése legyen, és fennálljon a veszélye annak, hogy egy térség elveszítse történelmileg kialakult kulturális arculatát, a gazdasági lemaradása pedig fokozódjék. A Bizottság számára a hatáskörébe tartozó feladat már ennek megfogalmazásával is adott. A polgári kezdeményezésre vonatkozó rendelet ugyanis a konkrét megoldást, az uniós jogi aktus megfogalmazását a Bizottság hatáskörébe utalja. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a kezdeményezők, ha akarják, akkor részletezzék az igényeiket, céljaikat, esetleg jogszabálytervezetet is csatoljanak a kötelező információk mellé. Ez utóbbiakhoz mutatja az irányt a Székely Nemzeti Tanács javaslatának második része:
„Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.”
Ha a Bizottság ettől eltérő megoldást talál az Unió kohéziós politikájának érvényesítésére a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban, azt is üdvözölni lehet, hiszen akkor is a céljaink elérése felé tennénk egy fontos lépést. Azt is tudni kell azonban, hogy a Székely Nemzeti Tanács határozatában az önkormányzásra vonatkozóan megfogalmazott javaslat, összhangban van az EP fennebb idézet állásfoglalásának 45. pontjával: Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy a hagyományos nemzeti kisebbségek problémái kezelésének a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elvein alapuló döntéshozatalban történő hatékony részvétel az egyik leghatékonyabb módja, az Unión belüli legjobb gyakorlatot követve;”
A 46. pont pedig kiemeli, hogy a “hagyományos nemzeti kisebbségi közösségeknek olyan különleges szükségleteik vannak, amelyek eltérnek az egyéb nemzetiségi csoportokéitól, illetve, hogy magának az Uniónak megfelelőbb módon kell ezeket a szükségleteket figyelembe vennie.”
A polgári kezdeményezés szervezőinek, a kötelező információk mellett benyújtható, részletesebb tájékoztatásban ki kell térniük erre az állásfoglalásra is, azaz nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy az általuk kínált megoldás az uniós jogforrásokban megjelölt értékekre épül.
Székelyföld lehetséges szövetségesei
Befejezésül szólni kell arról is, számíthat Székelyföld, mint szövetségesekre, azokra az európai régiókra, amelyek az autonómia valamilyen szintjére már eljutottak? A nemzeti régiók önrendelkezéséhez vezető utat olyan hajóútként lehet elképzelni, amelyen a rajta haladók egy irányba vitorláznak, s bár más-más távolságig jutottak, a jó szél mindegyikük számára ugyanazt jelenti. Ilyen jó hátszél lehet egy uniós jogi aktus, amely Székelyföldet a régió törvény általi elismeréséhez és az autonómia intézményeinek megteremtéséhez közelíti, Dél-Tirolt a Néppárt által meghirdetett „vollautonomie” – teljes autonómia – programjához viheti közelebb, de megteremheti a kedvező feltételeket, hogy a katalán nyelv hivatalos nyelve legyen az Uniónak, és minden nemzeti sajátosságokkal rendelkező régió fokozott esélyt kapjon a már elismert jogkörök bővítésére. Feladat hát ez is, megkeresni a potenciális szövetségeseket és velük közösen alakítani ki azt a részletes elképzelést, amely mindenki számára az előrelépést jelenti.
Ezek között a kapcsolódási pontok között elsőként kell említeni azt a közös célt, hogy az Unió tekintse kiemelt fontosságúnak, hogy kohéziós politikája a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban maradéktalanul érvényesüljön, miközben ezek minden felsorolt sajátossága változatlanul megmaradjon. Az Uniónak biztosítania kell e régiók számára az esélyegyenlőséget a strukturális alapok és egyéb pénzügyi eszközök felhasználásánál, és ki kell zárnia a diszkriminációnak a burkolt formáit is. A statisztikai régiók kialakításánál tiszteletben kell tartani az ott élő közösségek nyelvi és kulturális határait, tekintettel kell lenni egy kisebbségi vagy regionális nyelv használatának területére, a kifejezésnek abban az értelmében, ahogyan azt a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája meghatározta.
Szükség van egy uniós szintű jogszabályra, amely a fenti elveket és célokat kodifikálja. Ennek érdekében össze fogjuk gyűjteni az egymillió aláírást az Európai Unió legkevesebb hét tagállamából és fel fogjuk mutatni a világnak, hogy Európa nemzeti régiói képesek összefogni közös céljaikért.
Izsák Balázs
erdon.ro

Évértékelő: sikerek és kudarcok
Akadémiai tagság
Pál-Antal Sándor akadémikus, történész, levéltáros, az EME marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke:
– 2011 nagyon eredményes év volt számomra, ekkor vált érezhetővé, tapinthatóvá, a közönség számára is elérhetővé A székely székek a XVIII. században című sorozatom negyedik és ötödik kötete (Mentor Kiadó). Teremtő élet címmel szerkesztettem meg a marosvásárhelyi személyiségekről készült kötetet, amelyben három tanulmányom jelent meg. Csíkszeredában már nyomdában van a Jelképek a Székelyföldön. Címerek, pecsétek, zászlók című gyűjteményes kötet, amelyben öt tanulmányom kapott helyet.
A tudományos élet terén a magyar tudományos akadémiai tagságra a koronát a szeptember 15-én Budapesten megtartott székfoglaló előadásommal tettem fel. Mindezek mellett a magyar tudomány napja alkalmából sikeres tudományos ülésszakot szerveztem november 12- én Nyárádszeredában a Székelyföld történetéről. Az előadások népes hallgatóságot vonzottak a helybeliek mellett Marosvásárhelyről és Kolozsvárról is.
Bár elfáradtam egy kicsit, készülök már a következő tanulmánykötetre, A székelyek földje és népe, valószínűleg ez lesz a címe. Ezt követi A marosvásárhelyi magyarság történetének harmadik kötete, s újabb tanulmányok. Ha mindezekkel elkészülök, akkor fogok hozzá Marosvásárhely történetének a folytatásához.
A múlt év nagy vesztesége édesanyám halála, akit 93 éves korában, október elsején temettünk. Születünk, felnövünk, az idő eltelik fölöttünk, s a számunkra legkedvesebb személyek elvesztése is sajnos hozzátartozik a mindennapokhoz.
Marad a remény
Dr. Nagy Örs egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem rektora:
– A legnagyobb örömöt 2011-ben az unokám megszületése hozta, Dorottya lett a család szeme fénye. Szakmai téren a legmagasabb fokú elismerést jelentette számomra, hogy a Semmelweis Egyetem díszdoktorává avattak. Nagy megtiszteltetés egy európai hírű egyetem díszdoktorának lenni.
Szakmai szempontból a Megyei Kórház Ortopédiai Klinikáján, amelyet vezetek, eleget tettünk a követelményeknek, s tavaly is jó eredményeket értünk el az ortopédia és traumatológia területén. Ezt az országból és külföldről is érkező betegek nagy száma igazolja, akik értékelik az itt folyó munkát. Igyekszünk minden szempontból a legmagasabb szintű ellátást biztosítani, s a megyei tanács támogatásával sikerült már három olyan kórtermet komfortosítani, ahol magánklinikai körülmények között látjuk el a frissen operált betegeinket, s ez a folyamat idén is folytatódik. Az egészségügyi szaktárca és a megyei tanács jóvoltából egy új digitális, hordozható röntgengéppel bővült a klinika felszerelése, az öt éve meglévő Siemens gépet is digitalizáltuk, amivel megtakarítjuk a röntgenfilmekre és előhívó anyagokra költött pénzt. Ezenkívül ígéretünk van öt új monitorra az intenzív terápiai osztályra és doziméterekre, a frissen operált betegek fájdalmának megszüntetésére szolgáló korszerű készülékekre.
Amit nem sikerült elérni, holott az összeget is kiutalták, az ortopédiai kórház manzárdosítása volt. Túl későn tudtuk megtartani a versenytárgyalást, de azt ígérték, hogy idén újabb lehetőséget kapunk. Az emeletre biomechanikai laboratóriumot és egy csontbankot terveztünk. A biomechanikai labor lehetőséget teremt az alapkutatásra, a kísérletezésre, hisz a tudományos munkában a klinikai eredmények bemutatása már nem elég. A csontbank pedig lehetővé teszi, hogy a jelenlegi, a pácienstől vagy a rokonoktól vett kisebb beültetések mellett lehetőségünk nyíljon nagyobb csontok átültetésére is a megfelelő donortól, az engedélyünk ugyanis megvan egy regionális transzplantációs központ működtetésére.
A 2011-es év nagy sikertelensége egyetemi vonalon az a sok huzavona, ami a februártól életbe lépett új tanügyi törvény alkalmazása körül kialakult, s így nem sikerült megalakítani az önálló magyar tagozatot. Tudom, hogy rajtunk is múlott, s nagyobb összefogásra van szükség továbbra is, de abban reménykedem, hogy valaminek történnie kell, a jelenleg kialakult helyzeten tovább tudunk lépni, s a 2012-es év a magyar tagozat megalakítása szempontjából sikeres lesz.
”Igazi campusunk legyen”
Dr. Székely Gyula, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának dékánja:
– Miután 2010-ben visszautasították a karunkon működő kertészmérnöki szak akkreditációját, a szaktanszék oktatóinak és diákjainak odaadó munkájával sikerült a 2011. novemberi akkreditációs ellenőrzéskor olyan szinten megfelelni a követelményeknek, hogy a bizottság európai szintű oktatást állapított meg. Ennek következtében meg is született a hivatalos döntés, miszerint a kertészmérnöki szak akkreditált, és oktatási kapacitásunk elismeréséül a helyek számát 30-ról 50-re emelték. Számomra ez volt az év legnagyobb sikerélménye. Kudarcból kettő is jutott a tavalyi évre, nem tudnám rangsorolni őket. Egyrészt, bár 2010 októberében Schmidt Pál elnök úr letette az egyetem diákotthonának alapkövét, 2011-ben el sem kezdődött az építkezés. Ugyanakkor lényegbevágó és hosszas megbeszélések után úgy tűnt, hogy megindul egy magánbefektetés a Sapientia marosvásárhelyi színhelyén, a Lambda cég és a Sapientia közös fejlesztési- prototípusgyártási kutatóközpontjáról lett volna szó, 1800 négyzetméteres hasznos felülettel. Sajnos, ez a fejlesztés sem indult el 2011-ben. Szeretném, hogy az új esztendőben sikeresen szerepeljünk a kommunikáció és közkapcsolatok szak akkreditációján, kapjuk meg az 5 évre szóló működési engedélyt és növelhessük a létszámot, jelenleg ugyanis csak 30 diákot szabad felvennünk, bár folyamatosan túljelentkezés van, hárman felvételiznek egy helyre. Fontos lenne ugyanakkor, hogy elindíthassuk a tájépítész- mérnöki képzést. Ez több éve halasztódik, most reális esélyünk van rá. Jövőbeli terveim között szerepel a diákkollégium építésének elkezdése, hogy igazi campusszá válhasson ez a szép, fejlődőképes egyetemi színhely. Magánbefektetőkkel két fejlesztési és szolgáltatási központ építését is tervezzük, amelyek sok diáknak nyújtanának lehetőséget a szakmai gyakorlat elvégzéséhez, végzős szakembereinknek pedig munkahelyet biztosítanánk. Jó lenne ugyanakkor egy helyi sportklub indítványozására, közös célokat szolgálva, elindítani egy sportterem építését a marosvásárhelyi Sapientia területén.
”Sportemberként is látom a jövőt”
Gáspárik Attila színművész, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója:
– Több sikerélményben is részem volt 2011-ben, amelyeket nehéz rangsorolni. Az egyik legnagyobb elégtételem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemhez kapcsolódik, végtelenül boldoggá tesz, hogy olyan besorolást kapott az egyetem, amilyent még soha, ez óriási munka eredménye. Ugyanakkor az is örömömre szolgál, hogy sikerült befejeznünk az építkezést az egyetemen. A másik nagy sikerélményem természetesen az, hogy pályázatommal sikerült megnyernem a Nemzeti Színház vezérigazgatói tisztségét. Nem utolsósorban pedig az okozott számomra nagy örömöt, hogy újra a sportklub leigazolt sportolója lettem, régi álmom vált ezzel valóra. Ami a kudarcokat illeti, számomra egyértelműen a Művészeti Egyetemen sorra került rektorválasztás eredménye a legnagyobb. Egy nagyon jó projekt, egy nagyon jó lehetőség mellett mentünk el, és úgy gondolom, az új helyzet visszalépést jelent az egyetem életében. Számomra az jelenti a legnagyobb kudarcot, hogy nem sikerült meggyőznöm kollégáimat az általam javasolt döntés helyességéről. Az új esztendőben azt szeretném elérni, hogy még nagyobb figyelmet kapjon, még keresettebb legyen a kultúra Marosvásárhelyen. Szeretném, ha a 20. nemzetközi alternatív filmfesztivál olyasmit tudna nyújtani a vásárhelyieknek, amit a korábbi szemlék még soha. Ami pedig sportolói jövőmet illeti, nagyon szeretnék megnyerni egy triatlonversenyt.
Sikerekben nem volt hiány
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója:
– Több szempontból is sikeres év volt a tavalyi. A kiállítások terén a modern román művészeti galéria megnyitása jelentette számunkra a legnagyobb elégtételt, a közönség részéről is ennek az eseménynek volt a legnagyobb visszhangja. Egy négyéves folyamat zárult le ezzel, az építkezéstől az infrastruktúra kialakításán át a katalóguskészítésig. Ami a beruházásokat illeti, a marosvásárhelyi várban lévő régészeti, történelmi múzeum felújításához kapcsolódik a legnagyobb sikerélmény, a munkálatok 70 százalékban készültek el, októberben pedig megnyílt a múzeumkávézó. Az ideiglenes kiállítások közül a kávétörténeti bizonyult a legsikeresebbnek, ez a tárlat egy egész folyamatot generált, ennek kapcsán jött létre a múzeumkávézó is. A rendezvényeink közül a Múzeumok éjszakája volt a legsikeresebb. Kevesebb pénzből kellett megszerveznünk, mint 2010-ben, mégis legalább ugyanannyi kultúrabarátot sikerült megszólítanunk, mint akkor. Ami a kudarcokat illeti, sok panaszra nincs okunk, a múzeum folyamatosan fejlődik, és ez nagymértékben a támogatásoknak, elsősorban a megyei tanács alkalmazottai pozitív hozzáállásának, az elnök asszony kultúrával szembeni nyitottságának köszönhető. Állandó nehézséget és kudarcot jelent viszont számunkra a szakemberhiány, az, hogy a hátrányos bérezési rendszer miatt nehezen lehet idevonzani a fiatal, tehetséges szakembereket. Tavaly kevés projektet sikerült megnyernünk, a természetrajzi múzeum felújításáról szóló pályázatunk nem ért el elégséges pontszámot, ez is kudarcnak számít. Idén folytatjuk a beruházásokat, a várbeli munkálatok, illetve a Kultúrpalota előcsarnokának és lépcsőházának felújítása számít prioritásnak. Az új esztendőben szeretnénk átadni a várban lévő régészeti, történeti múzeum kincstárkiállítását, illetve egy XVII. századbeli helytörténeti kiállítást. A várban zajló munkálatoknak várhatóan ősszel kell befejeződniük. A néprajzi részlegen a fűtésrendszer cseréjére kerül sor, ugyanakkor itt is szeretnénk létrehozni egy kávézót. A természetrajzi múzeum egy új, raktárként működő, illetve múzeumpedagógiai tevékenységeknek otthont adó épülettel bővül. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező években a megyei múzeum bekerülne a három legjelentősebb erdélyi, illetve a tíz legfontosabb romániai kulturális intézmény közé.
Bodolai Gyöngyi és Nagy Székely Ildikó írásai
Népújság (Marosvásárhely)

Stafétaváltás történt a partiumi EMNT elnökségi székében
A közel egy hónappal ezelőtt, Marosvásárhelyen lezajlott tisztújító közgyűlés után jelentősen változott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács regionális szervezeteinek elnöksége. A Tőkés László EP-alelnök által vezetett civil mozgalmár szervezet mindhárom – partiumi, belső-erdélyi, valamint székelyföldi – szervezetének élére új régióelnök került.
Csütörtökön, a nagyváradi Demokrácia Központban tartott sajtótájékoztató keretében Orbán Mihály hivatalosan is átruházta régióelnöki tisztségét Nagy József Barnára, aki emellett az EMNT Bihar megyei szervezetének is az ügyvezető elnöke. A volt régióelnök bevezetésképpen a marosvásárhelyi tisztújító közgyűlés fontosabb döntéseit idézte fel a sajtónak. Mint ismeretes, ekkor erősítették meg elnöki minőségében Tőkés Lászlót, illetve választották meg a szervezet ügyvezető elnökévé Sándor Krisztinát. Az EMNT régióelnökei Szabó László (Közép-Erdély), Bardócz Csaba (Székelyföld), valamint Nagy József Barna (Partium) lettek. Orbán Mihály elmondta: bár a tisztújítást megelőző jelölési procedúra során sokan támogatásukról biztosították, nem vállalt újabb régióelnöki tisztséget az EMNT keretében. „Teret kell engedni a fiataloknak is”, magyarázta a leköszönő régióelnök, ugyanakkor hozzáfűzte, hogy továbbra is mindenben támogatni fogja a szervezet ügyeit. Közgazdászként tagja az EMNT gazdasági bizottságának, így szerepet vállal a Mikó Imre Terv programjának kidolgozásában, véglegesítésében is. Továbbá megmarad a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor Alapítvány alelnökének, mely kis- és középvállalkozások számára folyósít hitelt. Orbán Mihály végezetül annak a véleményének adott hangot, hogy „le kell osztani a terheket” és mivel egyre nő az EMNT, illetve az EMNP tagsága, van honnan új zászlóvivőket találni. Nagy József Barna elöljáróban elmondta, hogy szerencsésnek találja azt, hogy az EMNT vezetőségében egyházi emberek vannak, így közös értékrenden alapul az erdélyi magyarság megmaradása érdekében kifejtett munkájuk. A Partiumban egészen más problémák adottak a másik két erdélyi régióhoz képest, folytatta az új régióelnök. A határmentiség, illetve az, hogy évszázadokig egységes egészet alkotott a ma már országhatár által kettészelt terület, azt a fő feladatot állítja a magyar közösséget szolgálók elé, hogy minél nagyobb arányban éljenek a határon átnyúló együttműködési lehetőségekkel. Fontos az Érmellék és a Hegyköz tömbmagyarságának felkarolása is. Mindezek jegyében az EMNT partiumi szervezete több pályázatot is kidolgozott és igyekezete szerint minden pályázati lehetőséget megragad majd. További célkitűzés a civil öntudat erősítése, a különböző érdekcsoportok alóli függőség kiküszöbölése, a különböző autonómiatörekvések támogatása, a magyar anyanyelvű roma közösségek ügyének felkarolása is. Újságírói kérdésre válaszolva Nagy József Barna elmondta, konkrét terveik között szerepel a Kolozsvári Magyar Napok mintájára megvalósulandó Szent László Napok, illetve a vidék jellegzetes ízeit felsorakoztató Partium Ízei elnevezésű rendezvénysorozat megszervezése is. Végezetül elhangzott, hogy bár az EMNT mindenben támogatni fogja az Erdélyi Magyar Néppártot, de tevékenységét tekintve megmarad civil mozgalomnak, melyhez bárki bármikor csatlakozhat, aki egyetért annak törekvéseivel.  
2012. január 5., Nagyvárad
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének sajtószolgálata

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pro Minoritate
”Miénk itt a tér”
A térhasználat őseredetű. Az állatok ösztönösen jelölik meg területüket, amelyet megvédenek, valahányszor idegen téved arra. Az ember is ősidők óta nyomot hagyott környezetén. Az alkotók a barlangrajzoktól a futurisztikus építményekig jeleket, üzeneteket “írtak” a jelennek és hagytak hátra a jövőnek. A történelem során a tereket az adott kor szemlélete, ízlése szerint alakították ki az építők és az építtetők, s ezek nagyrészt politikai, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban gazdasági szempontok szerint változtak, mert a helyhez kötődésről, az identitásról szólnak. Ezzel az érdekes kérdéskörrel foglalkozik a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által negyedévenként kiadott magazin 2011-es téli lapszáma. A kisebbségi létben különös fontossága van ezeknek a védjegyeknek, amelyek az adott teret, épületegyüttest valamilyen más kultúrához kötik. Nem kell nagyon messze visszanyúlnunk az építészettörténetben, hogy szemléltessük, milyen események határozták meg egy-egy település fő vagy más tereit. Az első, majd a második világháborút követő hatalomváltások nemcsak Európa térképét rajzolták át, hanem városokban romboltak le olyan köztereket, amelyek meghatározóak voltak egyes etnikumok számára. Hogy aztán a második világégést követő szocialista, majd kommunista szemlélet is kialakítsa a maga (ön)imádó tereit. Az uniformizáló, urbanizációs tendencia múltat, történelmet és kultúrát tiport le buldózerekkel, exkavátorokkal, s öltött új ruhát égbe törő darukkal. Hogy ne is beszéljünk a legdiabolikusabb ötletről, a Ceausescu-féle falurombolásról. A ’90-es évek kelet-európai változásai megállították a gigantomániás tervek kivitelezését. Aztán azokon a helyeken, ahol a saját akaratukon kívül más politikai határok közé kényszerítették a kisebbségeket, megindult a terek szimbolikus visszafoglalásának harca. Kolozsvár, Marosvásárhely, Dunaszerdahely, a Nyárád és Küküllő mente, Kalotaszeg – sorolhatnánk azokat a településeket, illetve régiókat, amelyek a többségi bürokráciával és szemlélettel megküzdve, immár több mint 20 éve próbálják visszavenni mindazt, amit valaha egy tollvonással elvettek tőlük. Helység- és utcanevek, szobrok, épületdíszek, zászlók, féldomborművek, székely kapuk, tornácos házak, kúriák, kastélyok a múltról, több évszázados jelenlétünkről beszélnek és üzennek, megtartó, helyhez kötő erejük van. Ezeknek a történetét olvashatjuk a folyóiratban, szakemberek szemszögéből, a tanulmányok tényszerű leírásában. A szemlét készítők pedig további izgalmas olvasnivalót kínálnak a Pro Minoritatét forgatóknak.
Tartalom
Etnikai térformáló tendenciák – kisebbségi építészet
Ványolós Endre: Modern tér történetek Kelet-Európából
Péter László: “Kié itt a tér?”A kolozsvári Főtér színeváltozásai egy diskurzuselemzés tükrében
György V. Imola: A tér szimbolikus birtoklása Marosvásárhelyen
Vajda Barnabás: Az emlékezés helye: a Május 1. tér
Szakály Tamás: Kikötők
Demeter Csanád: Urbanizációs kísérletek Székelyföld elmaradott régióiban
Vizi György: A Kárpát-medencei építőipari szakközépiskolák együttműködése az épített örökség megismertetésében
Sebestyén József: Az épített örökség településléptékű dokumentálása a Kárpát-medence magyarlakta térségeiben (1996–2009)
Szemle
Sebestyén József: Rendezetlen gondolatok “az eltűnt (eltünedező) idő nyomában” (Fekete Zsolt: Az idő fényképe / The Photograph of Time, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2010)
Zákonyi Botond: A kis magyar világról (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011)
Tófalvi Zselyke: A huszadik század több szempontból (Kovács Kiss Gyöngy – Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk, Korunk – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2011) Pál Zoltán: Fájdalmas közös történelem (Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről és identitásról, Kisebbségkutatás könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest, 2011)
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Az utolsó végvárat adták fel...” – Interjú Kincses Elemérrel
Tanügyi fronton Marosvásárhely siralmas helyzetben áll: a MOGYÉ-n fél éve folyik a magyar tagozatok (departamentumok) megalakításáért folyó harc, szinte ugyanennyi ideje próbálkoznak a 2-es általános iskola Bernády Györgyre való keresztelésével, a tényleges eredmény pedig közelít a nullához. Azt mondják, lehetőségekkel nem dobálózik az élet. Nekünk volt egy. Ötven államilag támogatott egyetemből egyetlen egynek magyar rektora lehetett volna, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek. Nem éltünk a lehetőséggel. A miértről Kincses Elemért, írót, rendezőt, drámaírót kérdeztük. – Bár többségben magyar összetételű a Színművészeti Egyetem szenátusa, mégis román nemzetiségű rektort választottak. Mit gondol, miért történt ez így? – Nem biztos, hogy egyértelmű választ lehet rá adni, de az bizonyos, hogy az átszavazók egyéni sérelmeiket fontosabbnak tartották, mint a közösség érdekeit. Pontosabban az a helyzet állt fent, hogy az új jelöltet, Bács Miklóst a régi rektor, Gáspárik emberének tartották, aki több oktatónak is antipatikus volt, és ezen nem tudtak túllépni. Ez a szavazás világos példája annak, amikor az emberek a saját sérelmeiket előbbre helyezik, mint a nemzeti közösség sorsát. Az viszont evidencia, hogy aki azt állítja, mindegy, milyen nemzetiségű rektora van a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemnek, az vagy hazudik, vagy gazember. Sokan egyszerűen nem értik azt, hogy sajnos nem egy olyan országban/városban élünk, ahol teljesen mindegy, milyen nemzetiségű egy egyetem vezetője. Az országban létező ötven állami egyetem közül egynek sincs magyar nemzetiségű rektora, ennek tükrében pedig tagadhatatlan politikai hiba volt ilyen könnyen és ilyen felelőtlenül lemondani erről a kínálkozó lehetőségről. Tudniillik, amit az átszavazó tanárok elkövettek az felelőtlenség. A tények vitathatatlanok.
– Vajon Sorin Crisan jobb menedzser, színművész, mint Bács Miklós, vagy etnikai- politikai alapú döntésről volt szó? – Az egyik jelöltről, Bács Miklósról nagyon jó a véleményem, Sorin Crisant nem ismerem személyesen. Egy biztos, Crisan nem volt jelen sem a város, sem az egyetem szellemi életében, Bács Miklós viszont országosan elismert színész, és egy olyan nagyszerű pedagógus, akit imádnak a diákjai.
Meglepő számomra, hogy bár több politikai és civil szervezet is hallatta a hangját a történtekről, „árulást”, „bundázást” kiáltottak, viszont az „ellentáborból” semmiféle érvet nem hallottunk, ami Sorin Crisan mellett szólna. Mélységes csend van, és ez módfelett gyanús. Az is gyanús, hogy az átszavazók – akiket szinte biztosan azonosítani tudnánk – kerülik a tekintetünket.
– A sajtóban azt lehetett olvasni, a volt rektor is ilyen értelemben nyilatkozott, hogy a döntést inkább emberi, mint etnikai-politikai érdekek határozták meg. Azaz Crisan engedékenysége győzött Bács szigorúsága fölött?
– Bács Miklós remek színész, emellett ő változásokat ígért, sok embernek pedig nem fűlik a foga ehhez. Valószínűleg azok, akik átszavaztak, féltek a változástól is. Nem tudom elképzelni, hogy mi járhatott a fejükben, amikor úgy döntöttek, ahogyan, de azt tudom, hogy az eredmény kétségbeejtő. Hangsúlyoznám, hogy szerintem nem politikai gyökerű a probléma, hanem azoknak az embereknek a bosszúja szülte ezt a döntést, akik haragudtak az előző rektorra. Nekik túl kellett volna lépniük azon, ami a saját kis egyéni életüket megalázta, bántotta, sértette, de ezen átszavazó hölgyeknek és uraknak ez nem sikerült. Úgy gondolom, a kérdésre a válasz itt keresendő, és nem politikai vonzatú dologról van szó elsősorban.
– Milyen megoldás lehetett volna ennek elkerülésére?
– Egyrészt megbocsáthatatlan morális vétséget követtek el a magyar szavazók, amikor a jelölt Bács Miklósnak egyöntetűen bizalmat szavaztak. Akkor kellett volna bátran kimondani, hogy nekik esetleg más véleményük lenne, és ha azt nem veszik figyelembe, akkor megmondani, hogy ők lehet, hogy a román nemzetiségű jelöltre szavaznak. Felháborító az is, hogy egy ilyen borzasztóan fontos dologban titkos szavazást szerveztek. Milyen döntés az, amikor nem kell vállalnunk annak felelősségét? Én ezt aljas dolognak tartom. Hirtelen Sütő András jut eszembe, aki azt mondta, hogy „ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát a törvénnyel”, azaz nyíltan vállalja, hogy a szavazata igenis önmaga, vagy legalábbis tükörképe. Állítom, hogyha nyilvános szavazáson döntöttek volna az új rektor személyét illetően, akkor holtbiztosan magyar rektorunk lenne.
– Véleménye szerint, azon kívül, hogy magyar nemzetiségű, milyen pozitív változást tudott volna Bács hozni az egyetemnek, amit esetleg Crisan nem?
– Gondolom, hogy Sorin Crisan is jó szakember, de azt tudom, hogy Bácsnak a diákokkal való konkrét foglalkozásban sokkal nagyobb tapasztalata van. Ugyanakkor rendező, színész, tanár, művelt európai ember, akinek több köze van a színházhoz, mint Crisannak. Az előbbi gyakorlati színházi ember, az utóbbi pedig elméleti színházi ember.
– Mit gondol, fogja-e a magyar diákokat befolyásolni ez a változás?
– Remélem, hogy a csúfos átszavazás következményei nem fogják, vagy csak csekély mértékben érinteni a diákságot. Lehet, hogy az átszavazó tanárok is remek szakemberek, de korrektségüket vonták kétségbe azzal, hogy egyéni sérelmeiket a közösségi érdek elé, fölé helyezték. Valószínűleg ez vissza nem térő lehetőség lett volna, hisz a tantestület etnikai aránya többet ilyen kedvező számunkra soha nem lesz. Az öt vagy hét (tulajdonképpen mindegy is) átszavazó „elvtársak és elvtársnők”, hölgyek és urak azt felejtették el, hogy amíg a városunkban keresztes hadjáratot vívunk több tanintézményért is, ahol etnikai és politikai kötélhúzás miatt nehezítik a diákok sorsát, ők egy pecsétleütéssel adták fel az utolsó végvárat.
Pál Piroska
Központ 
Erdély.ma

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro

Emlékezés a Don-kanyari áldozatokra
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete tíz évvel ezelőtt indítványozta, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményéről, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt és többnyire elpusztult 2. hadseregről, a doni áldozatokról. A történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka indítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
A kutatómunka eredményeképpen sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett. A marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékére állítottuk fel 2005-ben a doni emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Azóta minden év januárjában, többnyire a doni offenzíva elindításának napján, január 12-én a római katolikus temetőben levő emlékműnél elhelyeztük a kegyelet virágait, koszorúját.
A megemlékezést az idén is folytatjuk, de némiképpen megújult, rendhagyó formában. Bár az 1943. január 12-én Urivnál megindított szovjet hídfőtámadás 70. évfordulójára csak egy év múlva kerül sor, mi már most beindítjuk a hetvenéves megemlékezést. Hiszen a magyar és a német politikai és katonai vezetés pontosan 1942. január 22-én, a Budapesten tárgyaló Keitel vezértábornagy és Wehrmacht-főparancsnok jelenlétében állapodott meg a kétszázezer személyt meghaladó 2. magyar hadsereg felállításában és a keleti hadszíntérre való küldésében, ahol kétszáz kilométeres védelmi vonalat foglalt el a Don folyó mentén.
(Egyébként az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsaták súlyos véráldozatokat követeltek, az akkor elesetteket még el lehetett temetni. Milyen magasztos lenne, ha a rudkinói és a boldirevkai katonatemetőkben nyugvó erdélyi honvédek tiszteletére idén nyáron személyesen is elhelyezhetné a kegyelet virágait egy marosvásárhelyi küldöttség!)
Idén január 12-én odahaza csendesen emlékezünk, majd január 21-én, szombaton délelőtt 10 órakor tartunk közös megemlékezést a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget a hagyományőrzés jegyében, magyarországi példára “doni emléktúra” követi: gyaloglás Backamadarasra, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban “királyi” lesz, a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően.
Január 22-én a backamadarasi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően, ami koszorúzással ér véget a backamadarasi áldozatok emlékére. Aki az emléktúrán részt szeretne venni, az alábbi telefonszámon jelentkezhet: 0744-918-840.
A részletes programra még visszatérünk.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Baljós csend a cenzus körül
Rosszat sugall, hogy a nagyobb erdélyi városok magyar elöljárói óvakodnak nyilvánosságra hozni a már rendelkezésükre álló népszámlálási adatokat. Míg a „jól álló” Székelyföldön alig pár nappal a cenzus lezárása után bejelentették, hogy „van magyar jövő”, a Partiumban és Közép-Erdélyben viszont titkolóznak az illetékesek.
Kolozsvár 17 százalék alatt
Kolozsvár magyar lakosságának aránya és abszolút számban kifejezett lélekszáma is az erdélyi magyar lakosság arányának csökkenő képét mutatja – tudtuk meg Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsostól. Amint azt az ÚMSZ-nek elmondta, a tavalyi népszámlálás kolozsvári eredményeinek összesítése során kiderült, hogy a városban már csak 16,4 százalékot tesz ki a magyar lakosság, ami abszolút számokban kifejezve ötvenezer alatti lélekszámot jelent. „Az erdélyi és a kolozsvári magyarság elöregedőben van. Igaz ugyan, hogy négy-öt éve a gyerekvállalás emelkedő pályára állt, az elmúlt években megnőtt a magyar anyanyelvű elsőosztályosok száma, ám ez nem tudja ellensúlyozni a rendkívül magas elhalálozási arányt” – mondta el lapunk kérdésére Csoma Botond.
Maradt a status quo Marosvásárhelyen ?
Marosvásárhelyen még nem történt meg a teljes adatfeldolgozás, ezért nincsenek még számadatok – mondta el lapunknak Csegzi Sándor. Az RMDSZ-es alpolgármestertől megtudtuk, hogy a polgármesteri hivatal nem készített párhuzamos adatbázist, a kitöltött űrlapokat átadta a statisztikai hivatalnak, onnan várja az eredményeket. „Jelzések voltak, hogy nem mentek el mindenhová a számlálóbiztosok, vagy nem szerepelt mindenki a listán, ahogy én sem. Ahol jelezték a rendellenességeket, ott természetesen intézkedtünk” – mondta Csegzi, aki megerősítette korábbi véleményét, miszerint Marosvásárhely lélekszáma hozzávetőlegesen húszezerrel csökkent, a nemzetiségi arányok viszont nem változtak.
38 százalékos magyarság Szatmárnémetiben
Ugyancsak jelentősen visszaesett Szatmárnémeti lakossága, a tíz évvel ezelőtti 112 ezerről 96 ezerre apadt a Szamos-parti település népessége. Ilyés Gyula RMDSZ-es polgármester lapunknak elmondta, az előzetes, nem hivatalos adatok szerint a magyar közösség többnyire a teljes lakossággal arányosan csökkent, így a településen 38 százalékra tehető a magyarság aránya.
Apadás Nagyváradon
Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke csak jövő hónapra ígért előzetes adatokat Nagyváradot illetően, de annyit elárult az ÚMSZ-nek, hogy a Körös-parti városban csökkent a magyar lakosság aránya. Egy korábban közzétett számítás szerint a tíz évvel ezelőtti 27 százalékról 23,81 százalékra esett vissza a város magyarságának aránya. A csökkenés a külföldre telepedéssel, a Nagyvárad környéki településekre való kiköltözéssel magyarázható, de – Kolozsvárhoz hasonlóan – a magyar közösség kedvezőtlen korfája is rontott a magyarság statisztikai adatain.
Székelyföldön a románok fogytak
A partiumi és közép-erdélyi régióval ellentétben Székelyföldön kisebb arányban csökkent a magyarok száma, mint a románoké. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy szociológus végzettségű polgármestere korábban azzal magyarázta az 1910 óta fennálló trend megfordulását, hogy a magyarság korstruktúrája sokkal kedvezőbben alakult a románságénál. „Háromszéken a románok 12,4 százalékkal, a magyar közösség 7,6 százalékkal fogyatkozott. Hargita megyében a magyarok 6,4 százalékkal, a románok 14,7 százalékkal vannak kevesebben” – mondta Antal Árpád.
Új Magyar Szó (Bukarest)