In memoriam Botár Edit
1993-ban, a kolozsvári Művészeti Múzeum egykori Király utcai részlegének emeleti termeiben megrendezett, ötvenedik egyéni tárlatát Botár Edit búcsúkiállításnak szánta.
A marosújvári születésű, de ízig-vérig kolozsvárivá vált művész hivatalosan akkor települt át Budapestre. A magyar főváros pedig befogadta, a Vörösmarty téri galériák ablakaiban csakhamar ott ragyogtak finoman áttetsző, olykor ködösen-titokzatosan csillogó, sejtelmesen sokat ígérő, tekintetcsalogató akvarelljei. És Kányádi Sándor, Banner Zoltán méltató szavainak kíséretében folytatódott egyéni kiállításainak sora is. Botár Edit azonban sohasem szakadt el véglegesen kincses városától, amelynek kincseit maga is gyarapította.
Németh Júlia
Botár Edit (Marosújvár, 1930. január 12. – Budapest, 2014. június 28.) báb- és díszlettervező, textilművész, grafikus, festőművész., Nyugati Jelen (Arad)

VII. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Arany János daloskönyvére a régiségpiacon akadtak rá
Dr. Szász Pál Magyar Ház csapatának szervezésében, 225 mulatozó kedvű bálozó gyűlt össze Enyedről, Búzásbocsárdról, Torockószentgyörgyről, Hariból, Gyulafehérvárról, Magyarlapádról, Becéből, Miriszlóról, Felvincről, Tövisről, Lőrinczrévéről, Marosújvárról, Csombordról, Vajasdról, és még néhány helyről.
A műsorban fellépett a vajasdi és a felenyedi tánccsoport. Váradi Dani zenéje sokakat táncra buzdított. Kiemelt vendége volt a bálnak Hegedüs Csilla államtitkár, az RMDSZ nőszervezetének alelnöke, aki bejelentette, hogy az idén is megszervezik a „mosolygós karácsonyt.” A hajnalig tartó bál igen jó hangulatban zajlott, dicsérve a szervezők munkáját.
Szabadság (Kolozsvár)

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

A háború különböző arcai a Csíki Székely Múzeumban
Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemével címmel nyílt kiállítás csütörtök délután a Csíki Székely Múzeumban.
Id. Kováts István Marosújváron született, onnan Gyergyószentmiklósra került fényképésznek, később Székelyudvarhelyen Ferenczy Lukáccsal közösen, majd önállóan működtetett fényképészetet – mesélte ifj. Kováts Árpád, a dédunokája. Az ezerkilencszázas évek elején építette meg id. Kováts István az úgynevezett napfényműtermet – a terem egyik oldala és a teteje is üvegből van – a kor elvárásainak megfelelően. Ez a napfényműterem ma is működik, talán az egyedüliként Európában. Az ide betérő készíttethet a régi géppel, a régi technikával, régi hátterekkel fekete-fehér képet, amelyet kézi kidolgozással készítenek el. A fényképezés mestersége öröklődik apáról fiúra, mindig van a családban, aki továbbvigye. Ifj. Kováts Árpád elmondta, a család több mint nyolcvanezer negatívot őriz. Ezeket már a kezdetektől archiválták: mindig leírták, hogy hol fényképezték, mit ábrázol és mikor készült. Nemcsak műtermi fotók találhatók a gyűjteményben, hanem kijárnak, megörökítik a fontosabb történéseket a városban, vidéken különböző népszokásokat, népi életképeket fényképeznek.
Id. Kováts István a 82. császári és királyi gyalogezred katonájaként és fényképészeként vett részt a háborúban. Végigjárta a romániai, galíciai és észak-olaszországi frontvonalakat, a most nyílt kiállításon ötven fénykép látható a közel négyszáz felvételből. Ezeken megjelennek a bakák mindennapjai, a szórakozás, a táborhely, a lövészárok, a temetés, a romok és a gépi roncsok.
A tárlaton tizenkét sztereófotót is meg lehet tekinteni. „Már az ezernyolcszázas évek végén létezett a háromdimenziós technika, és nemcsak id. Kováts Istvánnál, hanem a kor más fényképészeinél is fellelhető pár ilyen sztereófelvétel. Ezeket a sztereókat elkészítettük modern változatban is, a vörös és kék szemüvegekkel meg is lehet őket tekinteni. Sikerült beszerezni egy ezerkilencszázból való sztereoszkópot, ezt is kipróbálhatják a kiállításra ellátogatók.”
Csíkszereda Székelyudvarhely után második állomása a vándorkiállításnak, a Csíki Székely Múzeumban február 15-ig látogatható. Ezután Csepelen, majd Komáromban tekinthető meg a tárlat.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Nemzeti hős a tömeggyilkos
Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a képviselőház szerdán elfogadta azt a törvénytervezetet, mely révén nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.
Az RMDSZ honatyái tartózkodtak a szavazáson.
Erdélyi vérengzések (1848-49)
Az erdélyi vérengzés néven elhíresült magyarellenes támadások 1848. október 19. és 1849 januárja között zajlottak. A Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt császárhű románok a pogrom ideje alatt 7500–8500 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai összetételét.
Előzmények
Az 1848-ban Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen viszont a magyar képviselők voltak többségben, a románok és az szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsófehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi-szigethegységben, Mócvidéken ütötték fel főhadiszállásukat.
A vérengzések
– Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
– Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
– Szintén októberben a Bél település melletti Boklyán 30 magyart gyilkoltak le.
– Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
– Balázsfalván és környékén 400 magyart mészároltak le.
– Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát.
– Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepű határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.
– Október 23-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt.
– Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
– Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
– Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg.
– Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
– A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
– A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
– 1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot, a magyar lakosságot pedig lemészárolták.
– Május 9-én, egy rövid ostromot követően Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart.
– Ugyanezen a napon Bucsesden további 200 magyart öltek meg.
– Május 17-én az Abrudbányára visszatérő lakosok közül meggyilkoltak legkevesebb 182 embert.
Következményei
A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok javára. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.
szekelyföld.ma/hirek

Marosludas. Harc a magyar iskoláért, megmaradásért a szórványban
A magyar iskola ügye, az úthálózat korszerűsítése, munkanélküliség – ezekről az aktuális kérdésekről beszélgettünk Kis Istvánnal, a város alpolgármesterével.
900 aláírás a magyar iskoláért
– Előző beszélgetésünkkor a magyar iskola ügyét feszegettük. Van-e előrelépés e tekintetben?
– Az iskola ügye nehéz, de kivitelezhető. A helyi tanácsülésen a "különfélék" pontnál ismertettük az elképzelésünket, a következő tanácsülésen napirendre tűzzük az épület kérdését. Az 1-es számú iskolához tartozik egy 13 tantermes, L alakú épület, ezt igényeljük. Persze, ezt ki kellene bővíteni, de van rá lehetőség. A terv szerint ez az iskola magyar tannyelvű központi iskola lenne, ahová a környező településekről is behoznák a gyermekeket. Ez a tendencia már régen kezdődött, van olyan gyerek, akit már óvodába is ide hoznak például, Bogátról és Bükkösről. A magyar iskolát igénylő íveket 900-an írták alá, s reméljük, mindenki komolyan kiáll az iskolaalapítás mellett. Jelenleg 450 gyermek tanul magyarul Marosludason óvodás kortól XII. osztályig. Egy különálló iskolához 300 gyerek már elegendő. Ez elegendő érv kellene legyen ahhoz, hogy kérésünket figyelembe vegye a tanács.
Tájház, kulturális és egyházi központ a telepen
– Mivel egyre hangsúlyosabb a magyar közösség igénye a magyar vonatkozású rendezvények iránt, egy olyan épületre van szükség, ahol művelődési, iskolai rendezvényeket, táborokat tudunk szervezni. Erre a célra tökéletesen megfelel a megüresedett andrássytelepi Petőfi Sándor Általános Iskola épülete, hiszen itt már nincs tanítás, a gyerekek a városba járnak iskolába. Kérvényt nyújtottunk be a tanügyminisztériumba, hogy az épület rendeltetését megváltoztassuk. Arról született döntés, hogy az épületet a 25 áras udvarral a katolikus egyház, az adminisztrációt Ambrus Vilmos római katolikus főesperes veszi át. Évekkel ezelőtt az ő külföldi kapcsolatai révén sikerült felújítani az épületet és a fűtési rendszert is. Ugyancsak a telepen egy tájházat létesítünk, melynek átadását a telepítés befejezésének 110. évfordulójára tervezzük. Az iskolában található gyűjteményt itt helyeznénk el. A tájház létesítésére 20.000 eurós támogatást kaptunk a magyar államtól.
Munka van, munkás kevésbé
A város lakói a munkanélküliségre panaszkodnak, munkaerőt mégsem találunk. Mi történt? A Hirschmann cég állásokat hirdetett meg negyven nőnek és tíz férfinak. A szakképzettség nem volt feltétel. A munkaadó havi 900 lejt, ételjegyeket, ingyenes szállítást biztosít az alkalmazottaknak. Fura jelenség, a sok munkanélküliből az ötven állásra egy férfi jelentkezett. Számunkra érthetetlen, miért jobb otthon ülni és a segélyre várni. Arra is gondolunk, hogy sokan a sztrádaépítés elkezdésére várnak, hiszen Maroskecén lesz egy bázis, ahol jobb fizetést ajánlanak majd. A csődbe ment Romvelót, ahol egykor 3000 ember dolgozott, "darabokban" adták el, itt kisebb cégeket hoztak létre.
12 km utat aszfaltoznak le
– Tavasszal mindig az az évi infrastrukturális fejlesztésekről számolnak be a település vezetői. Milyen munkálatokra kerül sor idén?
– 12 kilométernyi út aszfaltozására van egy jóváhagyott projektünk. Kétéves lefutású, a telepek – Andrássy-, Eczken- és Albis – mellékutcáit és a belső telep – Epres, Szőlő és Dorului – utcáit aszfaltozzuk le. A munkálatokat a Geiger cég nyerte el, egy hónap múlva el is kezdik a munkát. Aláírt szerződésünk van a Temető és a Poliklinika utcák korszerűsítésére is.
Március 15-re készül a magyarság
"Kik érted haltak, szent Világszabadság" mottóval szervezik meg idén a nemzeti ünnepet, amelyet két nappal korábban, március 13-án ünnepelnek meg. Az ünnepség pénteken 16 órakor a Petőfi- szobornál koszorúzással kezdődik, majd 16.30 órától a művelődési házban folytatódik, ahol Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója méltatja a történelmi eseményeket. 18.30 órától magyar est lesz a Jumbo étteremben. Zenél László István. A rendezvényre a város és a környékbeli települések magyarságát is várják.
Csodálatos virágok között
Tavasz felé mindig a városi virágkertészetet látogattuk meg, ugyanis közeledik a nagy hajrá, a parkok, járdaszegélyek beültetése. Ilyenkor még szépek a kertészet megbontatlan ágyásai. Tekintettel arra, hogy a Nyárádmentén és Udvarfalván egyre több a virágkertész, rákérdeztünk, itt magánkertészetek létesültek-e. Igen, mondták, van egy család, aki virágkertészettel foglalkozik.
Így látogattunk el a Varga családhoz, ahol többnyire a nyugdíjas szülők, Dániel és Ágota foglalkoznak virágtermesztéssel.
Gyönyörű, elegáns portára tessékeltek be, hogy az udvaron levő fóliasátrakba tekintsünk. Nőnap előtt éppen a piacra készültek. A fiúk, Róbert és Ervin munkahelyi elfoglaltságuk miatt kevesebbet vállalnak, de ők is besegítenek, amikor szükség van rá.
– Huszonnyolc éve foglalkozunk virággal. A kertészkedést zöldséggel kezdtük, de áttértünk, mert a zöldség nem ment olyan jól. Jelenleg hat fóliasátorban, tízárnyi területen termesztünk virágot. Most a tavaszi virágnak van a szezonja. Nőnapra primulát, jácintot, cikláment, boglárkát, árvácskát termeltünk. Nyárára többfajta muskátlit, fuksziát, petúniát nevelünk, felakaszthatót és kertit egyaránt. Van még szálviánk, büdöskénk, többféle begóniánk. Őszire pedig kivirágoznak a krizantémok. A virágot itt, Ludason a Timbus üzletnél áruljuk, viszünk Marosújvárra, Aranyosgyéresre és Kolozsvárra is. A nagybani felvásárlónk Kolozsvárra szállít. A virág ára a felvásárolt mennyiségtől függ, a nagybani felvásároló valamivel olcsóbban viheti el az árut. Így a primula ára 3 lejtől 6 lejig változhat, a jácinté 4-5 lej között van – mondta Varga Ágota, aki nagy szeretettel mutatta meg csodálatos virágait. Bevallotta, úgy gondozza a virágokat, mint a kicsi gyermekeket, folyamatosan és odaadással. A virágnak is akkor kell megadni a tápot, a vizet, az ápolást, amikor kéri. A virágot sem lehet felügyelet nélkül hagyni, s nem lehet semmit halogatni.
– Mi nem a mennyiségre, hanem a minőségre törekszünk. Nem pusztán virágot, hanem szép virágot termelünk, hogy aki megveszi, örömét lelje benne. A virág mindig keresett volt, idén is jól ment, de a haszon nem arányos a kifejtett munkával, a munkát sohasem fizették meg. Amíg egy pici palántából egy szép cserép virág lesz, rengeteg munkát kell belefektetni. Mi szeretjük csinálni, azért is nem hagyjuk abba – folytatta a virágkertész, aki nyugdíjba vonulása előtt a ludasi sebészeten, a műtőben asszisztensként dolgozott.
Újdonság – palliatív osztály létesül
Új kórházi osztály létesül a városi kórház, s ezen belül a fertőző betegségek klinikáján. A szükség diktálta ezt az igényt, hiszen a súlyos, végstádiumban levő, elsősorban daganatos betegek humánus ellátását megfelelő körülmények között kell biztosítani, ahol testi és lelki szenvedéseiket a végső pillanatig enyhíteni lehet.
A palliatív osztály létrehozása dr. Oltean Hadrian, a marosludasi városi kórház igazgatójának ötlete volt, vele beszélgettünk a munkálatok kellős közepén.
– A palliatív kezelés újdonság a megyében. Az állami ellátásban nincs hasonló, csak magánklinikán. Egy két éven át tartó tanulmányt végeztek, melynek eredményei azt mutatják, hogy nagy szükség van egy ilyen osztályra, hiszen sok a súlyos, végstádiumban levő, orvosi ellátást és gondozást igénylő, magatehetetlen beteg. Ebből kiindulva januárban kezdtünk hozzá az építkezéshez. A fertőzőkórházat – amely a legrégebbi kórházépületben kapott helyet, s amelynek a tetőzetét két éve megjavítottuk – tulajdonképpen kettéosztottuk, s az épület hátsó felében alakítjuk ki a palliatív osztályt. Öt kórteremből áll, ahol 12 ágy kap helyet. A kórtermekben speciálisan kialakított fürdőszobák lesznek, széles ajtókkal, nagyobb térrel, ahová a betegeket tolókocsival is be lehet vinni. Az osztályon egy orvos, öt asszisztensnő, öt ápoló és két gondozó fog dolgozni. Olyan szakorvost kell alkalmaznunk, aki a palliatív kezelést illetően speciális képzésen vett részt. Meg is találtuk a megfelelő orvost Surd doktornő személyében, aki Tordáról érkezik. Az asszisztensnők Brassóban tanultak – mondta dr. Oltean Hadrian, a kórház igazgatója. A munkálatokra a polgármesteri hivatal 53.000 lejt utalt ki, amelyet a kórház költségvetéséből pótoltak.
Ottjártunkkor a falakat már lemeszelték, a munkások a fürdőszobákat csempézték. E héten teszik le a tarkett-padlót.
Készül a víztisztító állomás
Nagy beruházáson dolgoznak a város határában, épül a városi szennyvízülepítő. Erre az új ülepítőre azért van szükség, mert a régi a cukorgyár tulajdonába került, s a városnak gondoskodnia kellett egy új létesítményről. A ludasi új szennyvíztisztító állomás és a radnóti ülepítő felújítása egy projekt keretében zajlik.
A beruházás jelentős részét az unió környezetvédelmi alapjából biztosítják, a lehívott összeg 356 millió lej, míg a román kormány 54,4 millió lejjel járul hozzá az építkezéshez. A szennyvíztisztító állomás üzemeltetője az Aquaserv Rt. lesz, a munkálatokat a Veolia Water Solution&Technologies Romania Kft. – OTV France végzi. Az építővel aláírt szerződés értéke 34,3 millió lej.
Múlt héten esőben, havazásban sem szünetelt a munka, Bataran Viorel, az építőtelep vezetője mondta el, hogy májusban használatba kell adni az új létesítményt.
Népújság (Marosvásárhely)

Hitélet – Kitüntették Potyó Ferenc érseki helynököt
Az erdélyi katolicizmusnak szól a kitüntetés – mondta köszönő szavaiban Potyó Ferenc, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseki helynöke, amikor átvette Mile Lajos főkonzultól a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét nemzetünkért végzett szolgálatáért, a főegyházmegye pasztorációs tevékenységének hatékony vezetéséért, nyelvi és vallási szórványban végzett munkásságáért.
Potyó Ferenc a főegyházmegye egyik legtevékenyebb, lelkes, sokoldalú felkészültségű papja. 1954. szeptember 25-én született a Hargita megyei Csíkszentmártonban. Középiskolai és teológiai tanulmányait a gyulafehérvári kántoriskolában, majd a Hittudományi és Papnevelő Főiskolán végezte. 1980. június 22-én dr. Jakab Antal püspök szentelte pappá Gyulafehérváron. 1980–1997 között Marosvásárhelyen, Marosújvár-Felvincen, Székelykeresztúron káplán, plébános. 1990-ben sikerült jóváhagyatni a Marosvásárhely-kövesdombi új plébánia (Szent Miklós) létesítését, melynek első lelkésze. Székelykeresztúri plébánosi szolgálata idején (1991–1997) elindította a Kolping-ház felépítését. 1997-től a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye általános érseki helynöke és irodaigazgatója. 1993-ban posztgraduális tanulmányokat folytatott a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Jelenleg a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem doktorandusza. Odaadó szolgálatát 2000-ben pápai káplán címmel jutalmazták, majd XVI. Benedek pápa 2013. február 22-én kelt bullájával Őszentsége tiszteletbeli Prelátusának (Prelato d’Onore di Sua Santita) nevezte ki.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarlapád: várják szórványból a gyerekeket a felújított, kibővített iskolába
Kitárultak a kapuk pünkösdkor a magyarlapádi iskolában, templomban, a református parókia udvarán és a kultúrházban, gyerekek érkeztek szüleikkel együtt a környező mélyszórvány falvakból. Bemutatták nekik a régi, százéves lapádi iskolához épített új részt, az óvodát és az új tantermeket, a majdnem kész szórványbentlakást, amely a tervek szerint ősztől népesül be. Ezt követően az ősi templomban ünnepi istentisztelet zajlott a legátussal, ahol a helyi tiszteletes révén szintén szó esett az új bentlakás szerepéről. A kultúrházban folytatódott az ünnepnap, ahol egy hangulatos ifjúsági kultúrműsorral lepték meg a szülőket és gyermekeket, köztük a vendégeket is. Itt már teltházas környezetben zajlottak az események.
Háztűznézőben a vendégtanulók és szüleik
Az általános iskola épületét a helyi tanács állami pénzekből kiegészítette egy jelentős szárnnyal, amelyben az óvoda és újabb tantermek kaptak helyet, jobb munkakörülményeket teremtve a tanerők és a lapádi diákok számára, lehetővé téve nagyobb gyereklétszám befogadását. Székely Bányai Andrea óvónő elmondta, hogy alig három hete költözködtek be a gyönyörű óvodai termekbe, és még nincs meg mindennek a végleges helye.
Az udvari lépcsőkön jutottunk fel az egyházi tulajdonban levő felső épületsorra. A többfunkciós nagy tantermet már felújították, de a nyár folyamán bontással és teljes felújítással folytatódnak a munkálatok. Egyelőre a felújított teremben gyűltek össze a vendégek, iskoláskorú gyermekeik és szüleik, ahol fehér asztal mellett történt egyfajta ismerkedés és bemutatkozás. Sipos Margit korábbi igazgató szerint Magyarlapádon kiemelt figyelmet fordítanak a gyermekekre, mert ők a „szemünk fényei”. Ezt a gyermekkultuszt, türelmet és szeretetet lépten-nyomon tapasztaltuk a délután folyamán, amit városi, vagy akár más vidéki településeken is ritkábban lehet észlelni. Gergely István igazgató beszélt a régi lapádi iskoláról, ahol a múlt század 50-es éveitől kétszáz fölé emelkedett a gyermeklétszám, ma körülbelül 140 tanuló jár az iskolába, de lassú gyarapodásra számítanak a szórványbentlakás működésével. A megjelent szülők döntöttek arról, hogy ide küldik gyermekeiket tanulni. Egy részük vegyes házasságban él, és eddig román nyelvű iskolába járatták gyermekeiket. Kis falvakból jöttek: Medvésről, Sülyéből, Kapudról, Háportonból, de Marosújvárról is érkeztek. Eddig iskolabusszal jártak be valamelyik közelebbi román iskolába. Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő biztató szavakat mondott a vendégszülőknek és csemetéiknek. Borbándi András helyi tiszteletes elmagyarázta, hogy döntésük révén gyerekeik igazi jó magyar vidéki környezetben élhetnek, tanulhatnak, hitben, lélekben, magyar identitástudatban megerősödve.
bakó
Szabadság (Kolozsvár)

"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro

Fotók a Nagy Háborúról
„Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok” 
Erdővidék Múzeumának Kászoni Gáspár Termében múlt héten megnyílt Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemével című fényképkiállítás, amely egy hónapig látogatható.
A kiállítást Kováts Árpád, az egykori székelyudvarhelyi fotográfus dédunokája mutatta be. Elmondta, dédnagyapja 1881-ben Marosújváron született, Enyeden, fényképész nagybátyjánál tanulta a szakmát. Gyergyószentmiklósra kerülve megismerkedett Ferenczy Lukács fotográfussal, akitől megvásárolta székelyudvarhelyi műtermét, azt napfényműteremmé alakított át, mely Európában egyedülálló módon ma is rendeltetésszerűen működik.
A háború első évében azonban behívták katonának. A teljes menetfelszerelés mellett magával vitte többkilós fényképész-felszerelését is. Az általa készített felvételeken éles csatajelenetek nem láthatóak, hiszen akkoriban a fotózás szertartásosabb művelet volt, mint manapság: elő kellett készíteni az állványt, be kellett állítani az élességet, ami nyilván a csaták hevében nem volt lehetséges, de ennek ellenére megpróbálta a háborút több szemszögből megközelíteni képei által. Több száz felvételt készített, köztük sztereo képeket is, melyekből néhány a Baróton most nyílt kiállításon is látható.
A képek megörökítették a csatába indulást, de olyan vidámabb jeleneteket is, mint a katonák színielőadása, vagy amikor kugliznak a fronton. Felbukkan a halál mindennapisága, látunk temetést, lövészárokban ácsolt oltár előtt imádkozó katonát, esetenként talán egy-egy baka életének utolsó pillanatát.
– Úgy éreztük, kötelességünk nekünk emlékezni és a képek által emlékeztetni is az embereket a háborúra. 2014-ben, az első világháború kitörésének 100. évfordulóján mutattuk be ezt az anyagot, kiállítottuk Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Budapesten, Komáromban, a mai baróti kiállítással párhuzamban pedig Szombathelyen is – fogalmazott a dédunoka.
Egyik képen az eredeti, 1917-ben felavatott székelyudvarhelyi Vasszékely-szobor látható, melyet a 82-es császári és királyi gyalogezred elhunyt katonái emlékére állíttattak. A szobrot 1919-ben a bevonuló román katonák megsemmisítették, 2000-ben sikerült azt újraállíttatni, ezúttal már bronzból (az eredetit fából faragták – szerk.). Talapzatán a következő felirat olvasható: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok”. Halhatatlanságukat őrzik az id. Kováts István által a világháború ezernyi arcáról készített fényképek is.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felvinc Napok sütikiállítással, előadásokkal
Tizenegyedik alkalommal szervez Felvinc Napokat augusztus 6–7-én a Felvinc Egyesület, ezúttal az értékek, a település történetének és hagyatékának megismertetése a cél. Szombaton a gyülekezeti házban 10 órától a felvinci és marosújvári gyerekek Szeretsz-e engem? című előadása nyitja a programot, majd kézműves foglalkozásokon az írásos öltés (Szegedi Mária, Nagy Erzsébet), a horgolás (Nagy Ilonka) és a gombvarrás (Timár Melinda) kulisszatitkai kerülnek terítékre. Winchtől .... Unireáig címmel 11 órától Szacsvai Kinga tart vetítéssel egybekötött ismeretterjesztő előadást, majd a polgármesteri hivatalba, Felvinc volt börtönébe, a Vigadóba, a római katolikus és a református templomba kalauzolják az érdeklődőket.
Szabadság (Kolozsvár)

Székelykocsárd: interetnikus falunapok
Aranyosszék egykori fontos településének magyarsága napjainkban igyekszik mindent megtenni fennmAradása érdekében: saját egyesületet működtet, nyelvfejlesztő táborokat szerveznek, közbirtokosságot hoztak létre, dalkar és néptánccsoport működik, folyamatosan felújítják a magyar házat, és a lista korántsem teljes.
Annak tudatában, hogy szórványban a többségiekkel való jó kommunikáció elengedhetetlen feltétele bármilyen önszerveződésnek, három esztendővel ezelőtt közös falunapokat kezdtek szervezni. Az első évben történtek ugyan provokációs kísérletek, a falubeli többségiek azonban nem reagáltak rá, a magyarok nem tették szóvá, a roma közösséget érintetlenül hagyta, s azóta is szent a béke. A változatos programkínálat sokkal inkább leköti ilyenkor az emberek figyelmét és mindenki örvend annak, hogy Kocsárdon is szerveznek falunapot, még ha magyar kezdeményezésre történik is az – természetesen helyi tanácsi határozat alapján és a polgármesteri hivatal szervezésében.
Az eseménydús nap korán reggel focibajnoksággal startolt, ahol a helyi Fortuna csapat a marosújvári Sodaval és a Nagyenyedi Olimpiával mérte össze tudását, több korcsoportban és több-kevesebb sikerrel. Nem hiányzott a nagy népszerűségnek örvendő maraton és a bicikliverseny sem. Közben kézműves tevékenységek zajlottak, amelyek közül a környéken is nagy népszerűségnek örvendő, Szekeres Ildikó által „meghonosított” tányérfestés lelt a legtöbb érdeklődőre.
(basa)
Szabadság (Kolozsvár)

Székely Árpádot is díjazta a Dalosszövetség
Beszámolóval, díjkiosztással és a 80 éve született marosvásárhelyi származású zeneszerző, Szabó Csaba (1936–2003) emléke előtt tisztelgő kórushangversennyel ünnepelte fennállásának 95. évfordulóját szombaton a Romániai Magyar Dalösszövetség (RMD). Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke örömmel nyugtázta, hogy a civil szervezet célkitűzései ugyanazok, mint 95 évvel ezelőtt: az Éneklő Erdély megteremtése Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemében. A közgyűlésnek és díjkiosztásnak idén is a Református Kollégium díszterme adott otthont, míg a színvonalas koncertet az Egyetemiek Háza nagytermében tartották. A koncertet megtisztelte jelenlétével a zeneszerző özvegye, Szabó Csabáné Szántó Klaudia asszony is. (Képünkön: Székely Árpád karnagy, a Református Kollégium igazgatója Tóth-Guttman Emesétől vette át a Jagamas János-díjat, a felvételt Rohonyi D. Iván készítette)
Oláh József református lelkipásztor igeolvasása után Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója, valamint az EMKE részéről Bartha Katalin Ágnes köszöntötte a jelenlévőket.
– A 95 éves RMD célkitűzései mind a mai napig nem változtak. Fő célunk és kötelességünk az Éneklő Erdély megteremtése Kodály és Bartók szellemében. Ezt főleg a kórustalálkozók révén valósítjuk meg: Erdély minden régiójában szervezünk kórustalálkozókat felnőtteknek és gyerekeknek, a tömb- és a szórványmagyarságban egyaránt – hangsúlyozta Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke. Örvendetesnek nevezte, hogy a magyar iskolákban újraszerveződnek az énekkarok, és ezáltal bővülhet a Dalosszövetség ifjúsági énekkarainak sora. Támogatják továbbá a népdaléneklési versenyek, zenei táborok, továbbképzések szervezését – ezek a tevékenységek egyúttal közösségépítő jellegűek, amelyek értéket, harmóniát, a szép élet stílusát alakítják ki, fűzte hozzá. Ezt követően Köllő Ferenc a Hargita megyei kórusmozgalomról, Sógor Magda pedig az egyházzenei eseményekről értekezett. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője és Kovács András marosvásárhelyi karnagy bemutatta a folyóirat azon mellékletét, amely tizenkét magyar népdalfeldolgozást tartalmaz.
Évek óta szokás, hogy a díjazottak tevékenységéről rövid videoklipet vetítenek, ám az idei első kitüntetett esetében erre nem volt szükség: a Jagamas János-díjjal jutalmazott Székely Árpád igazgató-karnagy énekkari csoportja ugyanis „élő videoklippel” örvendeztette meg a hallgatóságot.
– Székely Árpád szakmai felkészültsége kiváló, doktori értekezését az énekkar egyéni hangzásáról írta. Koncertjein az áhítat, a bensőségesség kristálytiszta élményét élhetjük meg. Énekkara az éneklő esztétikai élmény bizonyosságával van jelen a kulturális és egyházi eseményeken, a történelmi évfordulók ünneplésekor, a karácsonyi koncertek és kórusfesztiválok alkalmával. Ars poeticája több mint negyedszázada így határozható meg: a közösség szolgálata a zenei szépség jegyében – olvasta fel Angi István zeneesztéta méltatását Tóth-Guttman Emese, majd a jelenlévők hosszas tapssal fejezték ki a díjazott iránti elismerésüket.
Gergely Gábor kézdivásárhelyi kántor-tanárt Zsizsmann Rezső-díjjal tüntették ki. Az életút ismertetése mellett Fórika Balázs a laudált szerénységét, segítőkészségét, szakmai kiválóságát emelte ki. A díjat Zsizsmann Endre lelkipásztor, a díj névadójának dédunokája adta át.
– Máyer Róbert a közjó szolgálatába állította munkásságát. Mindent szűkebb hazája, a Székelyföld, a kórusmuzsika, a klasszikus és a népzene szolgálatába állított. Önzetlen oktató-nevelő tevékenysége mellett karmesterként is helytáll, fúvóstáborokat szervez – mondta a Rónai Antal-díj idei kitüntetettjéről Köllő Ferenc székelyföldi tanár-karnagy. A díjat a zeneszerző fia, Rónai Ádám hegedűművész adta át.
– Fülöp Judit zeneszeretete meghatározó pedagógusi pályafutása során. Óvónőként nagy hangsúlyt fektetett a gyermekek zenei nevelésére, a népi hagyományok ápolására és átadására. A gyermekek számára vetélkedőket szervezett, énekkart alapított, továbbá létrehozta a szovátai Intermezzo kamarakórust, ahol a tagok az együtténeklés öröméért, a zene szeretetért gyűlnek össze, nagy hiányt pótolva a város énekkari kultúrájában. Fülöp Judit bátor, mert megvalósította azt, amit követendőnek tartott. A kisvárosban az egyetemes zeneirodalom alkotásait adta elő, nem félt a kudarctól, az emberek véleményétől, merte vállalni önmagát – magyarázta a Márkos Albert-díj kitüntetettjéről Orosz Pál József.
A búzásbesenyői vegyeskar vezetőjét, Szakács Zoltán tanár-karnagyot Seprődi János-díjjal tüntették ki. Kovács András marosvásárhelyi karnagy ismertette a fiatal szakember életútját, majd kijelentette: az elismerés jó kezekbe került.
A negyedik alkalommal kiosztott Guttman Mihály-díjat a karnagy fia, Guttmann Szabolcs építész adta át Bartha Ilona marosújvári karnagynak. Laudációjában Fórika Éva zenetanár a díjazott sokoldalú tevékenységét, a kórus iránti gondosságát méltatta.
Ünnepi hangverseny volt a javából a Szabó Csaba-emlékhangverseny, ahol hét kórus lépett színpadra: a S. Toduță Zenei Főgimnázium V–VIII.osztályos magyar diákjait tömörítő kórus (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum kamarakórusa (Farkas László), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (Kovács András), a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara (Molnár Katalin), a BBTE Református Tanárképző Karának kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet), a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus (Ványolós András) és a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes). Illesse dicséret a karnagyokat elsősorban a művek betanításáért, másrészt a zeneművek kiválasztásáért: minden kórus azokat a darabokat énekelte el, amelyek megfeleltek az együttes felkészültségének, zenei képességének. Biztos vagyok abban, hogy ezeket a műveket nem volt könnyű feladat elsajátítani egy nem (csak) profi énekesekből álló kórusnak, ám az eredmény kitűnőre sikeredett.
Megbizonyosodhattunk arról, hogy Szabó Csaba munkásságát elsősorban nekünk, erdélyi magyaroknak kell megőriznünk, hiszen a zeneszerző életének javát Marosvásárhelyen töltötte. Kompozíciói a szépség megmutatkozására összpontosító, időtálló, értékes alkotások. Jó lenne, ha az erdélyi karnagyok ezt követően minél több Szabó Csaba-kórusművet iktatnának a repertoárjukba.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Bágyoni Balogh Csaba könyvének bemutatója Déván
Kiszállni a hiábavalóság szekeréből!
A dévai Melite református gyülekezeti házban került bemutatásra Bágyoni Balogh Csaba életműkötete, mely a dévai Ortoepia Kiadó gondozásában jelent meg idén októberben. A szép kivitelű könyv grafikai arculata Holczer Noémi Mária munkája, a kötetben szereplő grafikákat Brittich Erzsébet képzőművész-költőtárs alkotta. Neki köszönhető amúgy a 2010-ben elhunyt szerző fennmaradt kéziratainak gondozása is és az, hogy valamennyi írást Szabó Péter költő „kezére adott”, akinek egy igazán tartalmas és mozgalmas, kimondottan olvasmányos kötetet sikerült szerkeszteni belőlük.
Az alapjában véve verseskötetnek mondható könyv szokatlan módon néhány újságcikkel indul, olyan írásokkal, melyek Bágyoni Balogh Csabának a tollából láttak napvilágot a 89-es eseményeket követő eufóriában 40 hétig megjelenő Hunyad Megyei Hírlapban. A kötet további részében is elő-elő bukkan egy-egy hajdani tudósítás, riport, sőt egy interjú is, mely Adrian Păunescu 1990-es dévai látogatása alkalmával készült. Az írások, a sokszor sziporkázó nyelvezet, emberi tartásra intő üzenet mellett értékes kordokumentumok is, hiszen a máig (és még ki tudja meddig?!) elhúzódó hazai változás első jelenségeire világítanak rá: a magyar közösségekben jelentkező civil kezdeményezésekre, az ipari leépülésre, a román és magyar lakosság fel-felszított ütközéseire stb.
A kötetnek alapját azonban a versek képezik. Sok szép, néhol különleges költői képet felvillantó, kötetlen formában, szonettként megírt vagy épp négysorosba tömörített szerelmes vers, mely a múzsákhoz és a költő életkorához igazodva fedik fel a lángoló majd elhalványuló, az ifjúkori, érett férfiúi és az idős kor bölcsességével megélt szerelem szépségeit. Érdekes jelensége a kötetnek, hogy némely szerelmes vers román nyelven íródott (valószínűleg így kívánta a múzsa), és csak utólag fordította magyarra a költő. Olyan vers is szerepel a kötetben, melyet csupán a szerkesztés idején ültetett át magyarra Brittich Erzsébet. Az ily módon megjelenő kétnyelvűség igazi gazdagsága a kötetnek, hiszen az erdélyi irodalomban is kevés az az alkotó, aki egyforma könnyedséggel önti lírai formába gondolatait.
A versek közt fellelhető néhány játékos, már-már gúnyversnek is minősíthető alkotás. S mint a bemutató alkalmával kiderült, ez a hangvétel meglehetősen jellemző volt a szerző mindennapi életére is. Ezt a „rongyos és bolondos” életet nem volt egyszerű végigélnie. Bágyoni Balogh Csaba ugyan soha nem tartozott a hangosan lázadók közé, de a társadalmi konvenciókat gyakran vette semmibe, ha azok ütközésbe kerültek saját értékrendjével. Egyedi úton járt, nem a kitaposott széles ösvényen. Néha kétségbeesetten igyekezett „kiszállni a hiábavalóság szekeréből”. És a könnyed, játékos, itt-ott iróniát súroló humor sokféle élethelyzetben jelentett menedéket a költő – újságíró – fotográfus számára.
Bágyoni Balogh Csaba Marosújváron látta meg a napvilágot 1941. december 11-én. Szülővárosához 14 és fél éves korában írt meglepően érett és szülőföldéért aggódó verset, mely később a Havi Szemlében került kiadásra. Tanulmányait Déván és a vajdahunyadi vegyésztechnikumban végezte. Utóbbi intézményben szerzett tudását bőven kamatoztatta fotográfusként. Életművéhez tartozik a kiadott írások mellett több tucatnyi nagyszerű fénykép, melyek talán a közeljövőben szintén bemutatásra kerülnek. Bágyoni Balogh Csaba eddig egyetlen fotókiállítás főszereplője volt. 2010 októberében a gyulai városházán nyílt meg az édesapja, ifj. Bágyoni Balogh Géza fotóiból készült tárlat. Az alkotó a második világháború idején történő visszavonulást, a Karinthia tartományban, angol fennhatóság alatt eltöltött hadifogság momentumait kapta lencsevégre. A fennmaradt 4/6-os fotókat és diakockákat nagyította és dolgozta fel fia, Bágyoni Balogh Csaba, aki kisgyermekként szintén szemtanúja volt az édesapja által megörökített pillanatoknak. Az A3-as méretűre kinagyított fotográfiák nagy érdeklődésnek örvendtek a 2010-es gyulai kiállításon.
Bágyoni Balogh Csaba élete utolsó évtizedében a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében is dolgozott. Helyismerettel és médiás múlttal a háta mögött katonásan jelentkezett Ljudmilla névre hallgató öreg Ladájával a meghirdetett terjesztői állásra, és legjobb tudása szerint igyekezett azon, hogy a magyar szó minél több Hunyad megyei családhoz eljusson.
Élete utolsó évében fordította magyarra Ovidiu Vasilescu Idei verticale című verseskötetének egy részét, és súlyos betegsége tudatában a már túlvilágon lévő barátjához írt levél formájában vetette papírra gondolatait:Megöregedtem. Hirtelen jött, mint egy szívroham, váratlanul. Pedig jó előre tudhattam volna, hiszen ez az élet természetes rendje. Csak úgy rám tört, minden előzetes bejelentés nélkül. Nem sokkal előtte még halhatatlannak hittem magam. Mire mindent megadott a Teremtőm, hogy könnyebb és kényelmesebb életem legyen, az erőm fogyni kezdett, ráadásul meg is betegedtem. Hogyan is fogalmaztam egyik versemben a hozzám randevúra jövő lányról?: Jött, maradt, s elszaladt, mint az élet….. Igen, ezt teszi ez az ilyen-olyan, a sokszor rongyos, hál’Istennek még többször bolondos, megfejthetetlen isteni ajándék. Te erről már sokkal többet tudsz, mint én, túl vagy a mindenkitől rettegett halálon. Őszintén szólva, kissé irigyellek is érte. Sokszor járattam a szám, meggondolatlanul, hogy én így-úgy nem félek. Nem a fenét! Nem maga a kiszenvedés pillanat aggaszt, hanem az odáig vezető, előttem álló út. Sokan rebesgetik, hogy nem is olyan szörnyű, nem is létezik tulajdonképpen a halál, mindössze annyi: egy másik állapotba, egy másik dimenzióba kerülünk. Megtudom majd, amikor az én időm is eljön, nagyon remélem, hogy ott túl is gyakran együtt leszünk, mint itt, a fényalagút innenső oldalán.
Bágyoni Balogh Csaba 2010 októberében jutott át a fényalagút túlsó végére. De nem ment el nyomtalanul. A jelen kötetbe foglalt versei, publicisztikai és prózai alkotásai egy sajátos világba engednek betekintést, amelyben itt-ott megtalálhatunk egy ismerős érzést, hangot, kiáltást vagy simogatást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)