Az elmúlt századokban Arad megyében több száz kisebb-nagyobb könyvtár létezett, amelyek zömét mára teljesen széthordták. A legjelentősebb pusztítás, akárcsak az ország többi megyéjében, a vállalati, szakszervezeti könyvtárak állományát érintette. Az egykori szocialista vállalatok a rendszerváltást követően csődbe jutottak, részben privatizálták azokat, a vállalati könyvtár az esetek túlnyomó részében a szemétbe, pontosabban a zúzdába került. Olyan helyről is kerültek szemétbe könyvek, ahol állítólag a magyar kultúrát ápolják. Azokban a nagyvállalatokban, ahol az új tulajdonosi kör értelmes emberekből állott, a szakszervezetnek sikerült átmentenie a nyomtatott vagyont. Aradon, a megyeszékhelyen a legjobb megoldást az egykori esztergapadgyár – ma ARIS – szakszervezete választotta: a vállalati könyvtár szépirodalmi részét tíz évvel ezelőtt átadták a Vlaicu Egyetemnek. Aki szemfüles volt, a ‘90-es évek elején még vásárolhatott a leleményesebb szakszervezetek kiárusításain. A tehervagyongyári szakszervezet 2003-ban felkínálta a köteteket megvételre a szakszervezeti tagoknak. Ami megmaradt, vidéki iskoláknak, a megyei könyvtárnak adományozták. Matekovits Mihály akkori főtanfelügyelő-helyettes hozott magyar tanárokat, akik kiválogatták a számukra szükséges köteteket, és elszállították. Vidéken a községi könyvtárak általában a mai napig megmaradtak, mert a kultúrotthonok még működnek. Pécskán, például, a községi könyvtár száz éve, szinte megszakítás nélkül nyitva áll a kultúrházban. Az ‘50-es években az országban a könyvtárak állományát alaposan átfésülték, kidobták például az 1944. augusztus 23. előtti “ellenőrizetlen fordítású” könyveket. Hivatalos adataink szerint Hunyad megyében az 54 vidéki könyvtár közül egyetlen egyet számoltak fel az utóbbi években. Hunyad megyében tavaly öt könyvtár maradt könyvtáros nélkül, az idei januártól pedig hatodikként felzárkózott Solymos is. Urikányban most nincs könyvtáros, pedig a könyvállomány jelentős, közel 16 ezer kötet áll a 10 ezer urikányi lakos rendelkezésére. A statisztikai adatok szerint a megyében még további 14 vidéki könyvtár tengődik önkormányzati támogatás nélkül. A részben magyarlakta falvak közül egyedül Csernakeresztúr büszkélkedhet saját könyvtárral /14 ezres állományának több mint fele magyar nyelvű/, de csak hetente egyszer van nyitva. De azért van olvasója, évente körülbelül 200 ember fordul meg itt, mondja Cizmas Terezia könyvtáros elmondta, kevesen igénylik a magyarok közül ezeket a könyveket. Az ötvenes években más volt a helyzet, akkor sokan olvastak még magyarul Csernakeresztúron is, meg Sztrigyszentgyörgyön is, ahol annak idején gazdag könyvtár működött az odatelepedett bukovinai székelyek számára. A hatvanas években azonban a könyvállományt átadták a pusztakaláni vasgyár szakszervezetének, amelyet az utóbbi másfél évben már csak a peres ügyei tartanak életben. A könyvállomány viszont megmaradt a városi művelődési házban és most éppen azon dolgoznak, hogy az köztulajdonba kerüljön. A vajdahunyadi szakszervezeti könyvtár viszont él, közel 100 ezer kötetes. A Zsil-völgyi szakszervezeti könyvtárak a maguk nemében egyedüliek a térségben. Petrozsényon kívül Petrillán, Urikányban és Aninószán van 10-10 ezer körüli kötetet számláló közkönyvtár. /Gáspár-Barra Réka: Elpusztított könyvtárak. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 2./

Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

A szórvány templomai (Őrzők könyve)
Magyari Hunor és Szántó Tünde könyve impozáns kivitelezésű. Egy olyan magyar egyházmegyét ismertet, amelyről a Székelyföldön élő nagyon keveset tud, épp ezért hiánypótló.
A huszonnegyedik órában felleltározott magyar múlt érték, még ha a lelkünk elszomorodik is, látva a magyarság sorvadását, fokozatos megszűnését abban a tájegységben, amelyben őshonos, amelyet egykor belakott, és ahonnan fokozatosan kiszorul.
A bevezetőben Ősz Sándor Előd lelkipásztor ismerteti az egyházmegye történetét. Az első írásos adatok a 13. századból maradtak ránk. Az egyházmegye virágkora a 17. század, amikor Erdélyt a református fejedelmek vezetik. Ekkor területén 38 egyházközség működik. E gyönyörű vidék turisztikai értékét emeli a magyar történelemhez és kultúrához kapcsolódó két csodálatos vár. Déva vára nemcsak Dávid Ferencet juttatja eszünkbe, hanem a gyönyörű régi magyar balladánkat, a Kőműves Kelement, míg Vajdahunyad vára az igazságosnak nevezett magyar király, Mátyás nevéhez kötődik. Persze, e térségben még más királyi és fejedelmi várak is sorakoznak. A református egyházakra itt is, mint Dél-Erdély más régióiban, a legnagyobb csapást az 1784-es, Horea vezette magyarirtó lázadás, valamint az 1788-as török katonai betörés mérte. A Horea által vezetett szabadcsapatok nyolc egyházi személyt gyilkoltak meg, a török katonai expedíció során három református templomot égettek el. Amikor e régió magyar népe kiheverte e pusztításokat, a történelem kemény vihara ismét átsöpört fölötte. Az 1848-as magyar forradalom idején kirobbantott ellenforradalmi lázadás idején a román felkelők tizedelik a békés civil népességet. Ettől kezdve a megcsappant magyar lakosság fogyása felgyorsul. Az 1920-as trianoni diktátum előtti és utáni évtizedekben a bányavidék gazdasági fellendülése ― Petrozsényben, Lupényben, Vulkánban és Lónyán ― a református közösségek megerősödéséhez vezetett. A kommunista parancsuralmi rendszerben még érkeznek reformátusok ide, de a hatalom gondoskodik arról, hogy a ,,tradicionális kompakt magyar közösségek (Lozsád, Rákosd)" szétzüllesztése révén a magyarság mindenütt kisebbséggé váljék. Az egyházmegyét 1964-ben megszüntetik, egyesítik a Gyulafehérvárival. Némi javulást, változást hozott az ateista diktatúra megdöntése. 1990-ben a Hunyadi Református Egyházmegyét újjászervezik a reformáció idején kialakult határai közt. Jelenleg tizenhat egyházközség működik, amelyben nyolc lelkész teljesít szolgálatot. A 17. századi egyházközségek számához mérve a csökkenés látványos. A népességarány azonban még ennél is rosszabb, mert a hajdan reformátusok által lakott magyar többségű települések túlnyomó része az évszázadok során elrománosodik. Az 1918-ban berendezkedő román uralom gyorsítja a magyarság beolvasztását, nyelvvesztését. Erre a legjobb példa az egykori magyar kisváros, Piski, ahol 1910-ben 2810 magyar és 133 román nemzetiségű élt, de a 2002-es népszámláláskor már 10 786 román és mindössze 395 magyar. A példákat lehetne még sorolni. Megdöbbentő a magyarság nyelvi térvesztésének aránya. A könyv összeállítása idején, 2010-ben már teljesen elnéptelenedett települések: Borbátvíz, Folt, Galac, Kitid filiái: Bacalár, Szentgyörgyválya, Marossolymos, Ribice, Tusnya. Az említett falvakról a könyvben ezt olvashatjuk: ,,már nem volt, amit megörökíteni". Az egykori magyar közösségekről a ,,mára teljesen elnéptelenedett gyülekezetek elpusztult templomai helyett" a ,,a hajdan ott szolgáló lelkipásztorok névsora tanúskodik".
A magyarság felszámolódása, elrománosodása e régióban több száz éves múltra tekint vissza. Zsoldos Márton esperes 1795-ben, amikor számba veszi a magyar eklézsiákat, már ,,szembe kellett néznie a nyelvvesztés problémájával". 215 évvel később a kötet egyik szerzője, Magyari Hunor, akinek sikerült több erdélyi református egyházmegyét bejárnia és fotóznia, a következőt állapítja meg: ,,Az eddig bejárt egyházmegyék közül itt találtam a legtöbb gyülekezet és lelkész nélküli egyházközséget." Az utóbbi évtizedekben a magyarság lélekszámának zuhanása felgyorsult, az etnikai arányok tovább romlottak. Nem lehet meghatódottság nélkül olvasni a könyv másik szerzője, Szántó Tünde sorait: ,,Mivel én is szórványban élek, ezért különösen érdeklődöm e vidék iránt. Minden református templom a maga nemében számomra ereklyeként jelent meg. A nagy létszámú híveket befogadó templomok mellett a romtemplomok is üzenettel szolgálnak számunkra." Ezt az üzenetet továbbítja a könyvben közzétett számos fotó, elkalauzolnak Dél-Erdély e zugába, amelynek egy részét ma is Hátszegnek nevezzük.
A kötet bemutatja a településeken fennmaradt kegyhelyeinket, mind az impozáns, a jó állapotban lévőket, mind a pusztulás útján haladókat, mert csak így ismerhető meg a régió még létező magyarsága és az eltűnés, felszámolódás szintjére csökkent közösségek is.
Amikor e könyvismertetőt írtam, azon is elgondolkodtam, hogy a tömbmagyar Székelyföldön élők, ahol a szülők rendelkezésére áll az anyanyelv megőrzésének lehetősége, tudnak-e arról, hogy Erdélyben a települések százaiban elnémult, illetve eltűnőben a magyar szó. Tudnak-e arról, hogy ez még ott is bekövetkezett, ahol a román uralom kezdetén magyar többségű városok, falvak álltak, olyanok, amelyeket 800―900 évvel korábban magyarok alapítottak és századok hosszú során oltalmaztak, védtek, és ha kellett, újraépítettek. A Székelyföldön kívüli magyar települések sokaságában a magyarság nemcsak kisebbségbe, hanem szórványlétre is kényszerült. Vajon azok, akik Sepsiszentgyörgyön és más magyar településeken senki által nem kényszerítve, önként-dalolva román óvodába, iskolába íratják gyerekeiket, hallottak-e arról, hogy sok száz, hajdanán magyar településen megszűnt a magyar óvoda és iskola.
E könyvet olvasva a ma még többségben élő székely magyarok — köztük a történelemtanárok, de más végzettségű pedagógusok is — vajon elgondolkodnak-e azon, ők maguk hogyan járulnak hozzá az új nemzedék neveléséhez. Megfelelőképp vértezik-e fel a magyar történelem és kultúra ismeretével? Vajon eszközemberként élnek-e? Ne feledjék, az elnémult magyar harangok, az omladozó templomok, a romokban heverő erődítmények, az udvarházak százai, mind-mind figyelmeztető jelek. Ne feledje az erdélyi, a székelyföldi magyar értelmiség: ott, ahol még van magyar közösség, magyar élet, az írástudók felelőssége óriási, tevékenységükkel megmaradásunkat kell szolgálniuk!
Magyari Hunor, Szántó Tünde: A Hunyadi Református Egyházmegye templomai. Székelyudvarhely, 2010. A kiadvány megjelenéséhez a Szülőföldalap támogatása mellett hozzájárult Hargita és Kovászna Megye Tanácsa, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kovászna Megyei Művelődési Központ.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Orbán Juliánna Ezüstgyopár díjas matematikatanárral
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)