A történelem nem ismétlődhet meg!
Konklúziók az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kapcsán
Van-e remény, hogy valaha fény derüljön a felbujtók, szervezők kilétére, hogy az igazságszolgáltatás valóban megbünteti azokat, illetve azokat bünteti meg, akik kirobbantották a márciusi véres eseményeket? Ezt a kérdést intéztük az RMDSZ elnökéhez, valamint A szeretet márciusa szervezőihez, résztvevőihez.
Ellenforradalmi kísérlet volt, nem csak magyarellenes megmozdulás
Markó Béla: – Nem tudom, fény deríthető-e arra, hogy kik és mi módon szervezték azt, ami akkor Marosvásárhelyen történt. Egy biztos: tudnunk kellene, hogy mi történt akkor, és meg vagyok győződve, hogy egyes dokumentumok napvilágra kerülésével, titoktalanításával sok információhoz hozzájuthatnánk. Nem csak a múlt szempontjából fontos ez, hanem a jövő szempontjából is, azért, hogy elkerülhessük, hogy azok, amik akkor történtek, megismétlődhessenek. Nem hiszek abban, hogy a történelem csak úgy, magától nem ismétlődhet meg. Akkor nem ismétlődik meg, ha ismerjük bizonyos események okait, és ezeket az okokat újból és újból elkerüljük vagy kiküszöböljük. Azt, ami Marosvásárhelyen akkor, március 19-én és 20-án történt, előre eltervezték és előkészítették. Nyilván az agresszorok nem spontánul gyűltek össze, faluról is nagyon sok embert behoztak, botokkal fölfegyverezték őket, és máig nem derült fény arra, hogy ezt kik csinálták, kik tervezték, kik szervezték.
Nemcsak magyarellenes megmozdulás volt, hanem ellenforradalmi kísérlet is, a régi rend emberei, akik 1989 decembere után nagyon hamar felocsúdtak és megpróbáltak visszaütni, minden bizonnyal ezt a román-magyar szembenállást is megpróbálták felhasználni arra, hogy a demokratizálódási folyamatot lebénítsák. Hiszen, ha sikerült volna itt egy tartós etnikumközi konfliktust kirobbantani, polgárháborús helyzetet teremteni, akkor leállt volna az ország demokratizálódása is. Egyfelől a magyarok jogköveteléseit akarták vérbe fojtani. Ez azért nem sikerült, mert a magyarok szembefordultak és megakadályozták, másrészt egyúttal a demokráciát is föl akarták számolni, ami szintén ebből az okból nem sikerült. Ebben a térségben ez volt az első erőszakos etnikai konfliktus, amelyet nem sikerült kiterjeszteni itt, Romániában azoknak, akik elindították.
El kell jutni a fejéhez, ahol a hal büdösödik
Kincses Előd: – Véleményem szerint nagyon lelassította Románia európai uniós csatlakozását, mert ha nem rombolják le azt a nimbuszt, amelyet a televízió által közvetített álforradalommal maguknak kivívtak, akkor minden valószínűség szerint Románia első körös csatlakozó lett volna Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt. A NATO-csatlakozás is hamarabb megtörtént volna, és az Iliescu-rezsim nem tartott volna olyan sokáig. Sokkal hamarabb el lehetett volna kezdeni a privatizációt, nem történt volna meg az államosított lakások javának az átjátszása a szekusok és pártaktivisták részére, és egy sokkal korrektebb restitúciót lehetett volna csinálni. Azt hiszem, egy szuszra épp eleget mondtam, hogy mennyi bajt okozott a fekete március.
Annak, hogy kiderüljön a teljes igazság, hogy a kitervelőket és szervezőket, kivitelezőket felelősségre vonják, akkor lehet esélye, ha lesz politikai és jogi akarat, hiszen van kiktől elindulni: lehet tudni, hogy mit mondott az ortodox pópa a templomban, az ortodox pópa meg kell mondja, hogy neki ezt ki sugallta, aki sugallta, meg kell mondja, hogy ő honnan hallotta, és akkor el fogunk jutni oda, ahol a hal is büdösödik, a fejhez, vagyis Iliescuhoz, Petre Romanhoz, Stanculescuhoz és Chitachoz. Ami a politikai akaratot illeti, az uralkodó párt és az államelnök eléggé kétkulacsos politikát folytat.
Nem lehet a végtelenségig titkolni a valóságot
Gabriel Andreescu: – Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események a demokratikus folyamatok ellen irányultak, és vissza akarták helyezni jogaiba a szekuritátét, ami sikerült is. Sikerült feluszítani a multikulturalitás és a demokrácia eszméitől teljesen idegen románságot. Paradox módon pozitív következmény, hogy a magyar kisebbség éppen ezzel adott lökést a politikai és civil öntudat kifejlődésének. A marosvásárhelyi márciusi események után Románia Európa fekete báránya lett, amikor az európai integráció ideálja, amely 89 után logikusnak és természetesnek tűnt, a messzeségbe került. Az események idején és rögtön azokat követően "kialakultak azok az úgynevezett "öntudatos román körök", amelyek nem óhajtották a változást. Azóta megváltoztak a dolgok, az emberek rájöttek, hogy a román-magyar viszonyban az 1996-2000-es magyar kormányzati részvétel szinte egy második forradalmat jelentett. A márciusi eseményeket a román társadalom belső harcának tekintem, amelyek a káros hatások mellett pozitív következményekkel is jártak a román–magyar kapcsolatokban.
Az igazság kiderítésének van esélye most, amikor a résztvevők elmondták, hogy őket behívták Vásárhelyre. Az ügyészség ezt bizonyítéknak kellene tekintse. Hogy ez nem történik meg, azt bizonyítja, hogy a politikai többség szintjén nincs akarat, hogy felderítsék az igazságot. Elég, ha a parlament összetételét nézzük. Mégis, azt hiszem, nem lehet a végtelenségig tagadni, titkolni a valóságot, a dolgok menete afelé halad, hogy fény derüljön az igazságra. Ehhez elég jó példa, hogy a szekuritáté dossziéiba ma már beletekinthetünk. Tehát optimista vagyok, tudom, hogy nem ma vagy holnap derül ki az igazság, de esély van, hogy legalább holnapután.
Sok pénzre lenne szükség, nem csak szólamokra
Smaranda Enache: – Sokat tárgyaltunk erről az elmúlt húsz év során. De azt hiszem, hogy most egy olyan történelmi pillanathoz jutottunk, amikor nyíltan beszélhetünk a márciusi eseményekről, az ellentétekről, de ugyanakkor arról is, hogy mindenek ellenére létezik egy közös múltunk, létezik egy közös jelenünk, és meg vagyok győződve, hogy lesz közös jövőnk is. A mindennapi életben sokat haladtunk előre. Az emberek képesek együttműködni és továbblépni. De fájdalmas számomra, hogy kialakultak a szélsőségek mind a románoknál, mind a magyaroknál. Ezeket a szélsőségeket nyugtalanítja, hogy a két nép, a két közösség Erdélyben meg tud békélni, és próbálnak szítani, próbálnak fiatalokat bevonni. Azt hiszem, olyan programokat és közös akciókat kellene létrehozni, amelyek kizárják a szélsőségek befolyását. Épp most zajlik Hévízen a román civil fórum, ahová bevonták az Új Jobboldalt és a Vatra Româneascat is. Ugyanakkor a marosvásárhelyi fáklyás tüntetésen is megjelent egypár magyar gárdás fiatalember, akikre egyáltalán nincs szükség ilyenkor, de amíg nem beszéljük ki ezeket a dolgokat, amíg a két kormány nem invesztál többet, több pénzt is abba, hogy a megbékélés létrejöjjön és tartós legyen, addig még lesznek problémák. A francia–német megbékélés modelljét még nem vettük át, mert a két kormány nagyon kevés pénzt fektetett abba a román–magyar ifjúsági irodába, amiről szó lett volna. A francia–német modell olyan volt, hogy több mint hatmillió fiatal utazott a két országba, és úgy jött létre húsz év alatt ez a megbékélés. Nálunk is nemcsak szólamokra, nemcsak rendezvényekre lenne szükség, hanem konkrét pénzre és politikai akaratra is, hogy zárjuk ki a szélsőségeket és egy tartós román–magyar megbékélést tudjunk létrehozni.
Nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni
Tőkés László: – A megrendülés és meghatódás érzése mellett nem lehet eltekinteni a politikai-jogi természetű valóságtól. Igazságot kell tenni, ki kell deríteni azt, megoldást kell találni jogi és politikai értelemben arra, ami egykor történt, nem lehet a fesztív megemlékezés ködébe burkolni, nem szabad a lezárt múlt kategóriájába zárni, hanem megoldást kell találni például a román–magyar együttélésre, a vásárhelyi magyarság jelenére és jövőjére, a tovább élő kommunizmus változatos formában és alakban megjelenő kérdéseire és nehézségeire. A felhívásunk erre nagyon alkalmas volt, és az a demonstráció is, amely stílszerűen a húsz évvel ezelőtti tüntetésekre és ellentüntetésekre emlékeztetett, meghaladva azokat, mert azok az ellentét jegyében születtek. Adekvát módon kifejezte politikai szándékainkat: megbékélés, rendezés, megoldáskeresés. Szombaton a tudományosságra esett a hangsúly, románokkal–magyarokkal több oldalról, több szemszögből, minden fél meghallgatásával próbáltuk helyre tenni a dolgokat, itthon Európában, itthon Erdélyben. Otthont a hazában, mondtuk ezelőtt húsz évvel. Most ha Románia és Magyarország is Európában van, és itt vannak a magyarországiak és itt vannak a sokat szenvedett délvidékiek, a felvidékiek képviselői, akkor valóban legyünk otthon Európában és nemzetközi összefüggésben gondolkozzunk.
A rendezés nem lehet partikuláris. Itt nem holmi egyedi esetről volt szó, a kommunizmus minden nyomorúsága öröksége, a nacionalizmus és a kettő kombinációjában a nacionálkommunizmus és a kommunista ideológiát felváltó sovén nacionalizmus minden gondjával-bajával szembe kell néznünk, ami Kárpát-medencei kérdés, európai kérdés. Ez Európa ügye, mert ha nem akarja importálni ezeket a nyomorúságokat a tagországokkal együtt, akkor ezeknek a végére kell járnunk.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Szópárbaj a magyar hivatalossá tételéről
Tegnap is megnyilatkozásra sarkallta a hazai politikai és közéleti szereplőket a román pártok és civil szervezetek által szombaton Maroshévízen rendezett összejövetel, amelynek résztvevői a székelyföldi románok állítólagos diszkriminációjára és elnyomására hívták fel a figyelmet.
Mint ismeretes, a nagygyűlésen elfogadott memorandum arra kéri az elnöki hivatalt, a kormányt és a civil szférát, lépjen fel a „revizionista, szeparatista törekvések” ellen, elítéli a szenátus által hallgatólagosan elfogadott, Hargita és Kovászna megyét ugyanazon régióba soroló régiófejlesztési törvénytervezetet, és éles hangon elutasítja azt a kezdeményezést, hogy a Székelyföldön a román mellett nyilvánítsák hivatalos nyelvvé a magyart is.
Markó Béla RMDSZ-elnök tegnap újfent bírálta Victor Ponta szociáldemokrata elnököt a rendezvényen való felszólalása miatt (emlékezetes, a politikus Maroshévízen kijelentette: a Székelyföld nem létezik). A Boc-kormány miniszterelnök-helyettese ugyanakkor úgy vélekedett: az volna természetes, ha az alkotmány bármely cikkelye esetében lehetőség nyílna a módosításra, beleértve a román nyelv hivatalos státusáról szóló paragrafust.
„Számomra már korábban bizarrnak és abszurdnak tűnt, hogy egyszer s mindenkorra megtiltottuk az alaptörvény bizonyos cikkelyeinek módosítását. Holott az lenne a logikus, ha módosítani lehetne a bizonyos előírások érinthetetlenségét kimondó cikkelyt” – fejtette ki Markó, leszögezve: senki sem azt szorgalmazza, hogy az ország egész területén váljék hivatalos nyelvvé a magyar, hanem csak azokban a régiókban, ahol számottevő létszámban van jelen a közösség. Az RMDSZ elnöke ezzel a kormánypartner Demokrata-Liberális Párt elnöke, Emil Boc kijelentésére utalt, miszerint minden alkotmányos alapot nélkülöznek a magyar nyelv hivatalossá tételét célzó kezdeményezések.
„Az alkotmány szerint Romániában a román a hivatalos nyelv, és ez a kitétel a 152-es számú cikkely értelmében nem képezheti módosítás tárgyát, akárcsak az első számú cikkely, miszerint az ország egységes nemzetállam. Románia alaptörvénye végrehajtandó, nem vitatandó” – hangsúlyozta a PDL központi vezetőségének vasárnap esti ülése után Boc. Eközben Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke tegnap köszönetet mondott Maroshévíz román lakosainak, hogy távol maradtak a Hargita, Kovászna és Maros megyei Románok Civil Fóruma szervezte gyűléstől, a józan ész és bölcsesség jelének nevezve a gesztust.
„Köszönöm, hogy távollétükkel jelezték, nekünk nem a közösségek közti marakodás, hanem az együttműködés és a kölcsönös jó szándék útján kell járnunk” – fogalmazott Borboly. Eközben Ioan Selejan, a két székely megye ortodox érseke tagadta, hogy a rendezvény a magyarok ellen irányult volna. A nagygyűlés szervezését ellátó civil fórum tiszteletbeli elnöke tegnap a Mediafax hírügynökségnek úgy nyilatkozott: mindössze arra kívánták felhívni a bukaresti hatóságok figyelmét, hogy a régiónak hatékony, koherens gazdaságfejlesztési elképzelésre, közigazgatási-törvényhozási stratégiára van szüksége, „mivel a leggyakoribb esetekben az elszegényedés vezet az etnikai jellegű konfliktusokhoz”.
Jánossy Alíz, Rostás Szabolcs. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Markó: A kisebbségi jogok bővítse nem károsítja a többséget
Amikor egy közösség bizonyos jogokat kér vagy követel magának, azok az illető közösség lehetőségeinek kiszélesítésére vonatkoznak, de mindez nem sérti és nem is sértheti más közösségek jogait - jelentette ki hétfői bukaresti sajtótájékoztatóján Markó Béla. Az RMDSZ elnöke ezzel a Maros, Kovászna és Hargita megyei román civil szervezetek hétvégén, Maroshévízen lezajlott rendezvényén elhangzott magyarellenes kijelentésekre utalt. Kifejtette, az elv érvényes jelen esetben is, hiszen az anyanyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás terén követelt jogok nem sértik az érintett megyék román közösségének érdekeit.
Markó szerint az olyan régiókban, térségekben, ahol jelentős számú, más nyelven beszélő közösség él, „gondolnunk kell a román nyelv mellett, az illető nyelv hivatalossá nyilvánítására”. Leszögezte, a magyar nyelvnek egyes esetekben már hivatalos jellege van: helységnévtáblák, intézmények feliratai kapcsán, vagy olyankor, amikor a helyi vagy megyei tanács ülései magyar nyelven zajlanak. „Ezekben az esetekben a magyar már használatos, tehát tárgyalhatunk az anyanyelvhasználat kiszélesítéséről”- tette hozzá, kiemelve az igazságszolgáltatást és a dekoncentrált intézményeket, mint a kiterjesztés irányát.
A székelyföldi románok – akik maguk is kisebbségben élnek- helyzete kapcsán elmondta, a politikumnak foglalkoznia kell a közösség jogainak védelmével. Szerinte a tanügyi törvénytervezetbe foglalt, a szórvány-közösségekben élő, kisebbségekhez tartozó, kislétszámú osztályok finanszírozására és pozitív diszkriminációjára vonatkozó rendelkezéseknek ugyanúgy érvényeseknek kellene lenniük a Hargita és Kovászna megyében élő román közösségek helyzetére is.
A politikus bírálta a hétvégi maroshévízi gyűlésen résztvevő román politikusokat. „Nagyon veszélyesnek tartom, hogy egy, a fiatal generációhoz tartozó politikus megpróbálja átvenni a már rég túlhaladottnak hitt nacionalista retorikát”- mondta Victor Ponta, szociáldemokrata pártelnök beszéde kapcsán. Úgy vélte, a Szociáldemokrata Párt és annak elnöke nagyot hibázik, amikor azt hiszi, hogy Erdélyben az ultranacionalista szavazatokkal még szavazat vagy népszerűség gyűjthető. „Erdélyben, akárcsak az ország már részeiben az nyer, aki modernizációs programot, infrastruktúra-fejlesztési programot, minden fontos területen európai programot nyújt a választóknak”- szögezte le. Markó meglepődéssel és döbbenettel tapasztalta, hogy az ellenzék egyes politikusai a Nagy-Románia Párttal „szövetkeztek” ebben a kérdésben.
Emil Boc kormányfő azon kijelentésére reagálva, mely szerint Romániában hivatalos nyelve mindig a román marad, illetve, hogy az alkotmány erre vonatkozó kitétetelei nem változtathatók meg, az RMDSZ elnöke azt mondta: az Alkotmány bármely rendelkezése módosítható, sőt, azon szakaszok is megváltoztathatók, amelyek más szakaszok megváltoztathatatlanságát írják elő. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

„Maroshévízen már megyékből érkezett pártaktivisták voltak jelen”
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Önkormányzat elnöke kijelentette, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma Maroshévízen megrendezett nagygyűlésén „nem helybeli románok voltak jelen, hanem más megyékből autóbuszokkal ideszállított pártaktivisták”.
A tanácselnök hangsúlyozza, építő párbeszédre alapozott jó együttműködést szeretne a megyében élő románok és magyarok között, ez szolgálná a mindkét nemzetiség által lakott megye fejlődését.
„A Hargita Megyei Önkormányzat elnökeként a jövőben is azért dolgozom, hogy a románok és székelyek közötti viszonyt a kölcsönös tisztelet, megértés és együttműködés jellemezze. Közös sorsunk van, hozzá kell járulnunk a térség fejlődéséhez” – jelentette ki Borboly Csaba közleménye végén.
Stelu Platon, Maroshévíz PNL-s polgármestere hétfőn kifejtette, egyetért Borboly Csaba nyilatkozatával, miszerint a románoknak és magyaroknak kölcsönös tiszteletre, megértésre és építő párbeszédre kell alapozniuk együttműködésüket, és közösen kell tenniük a térség fejlődéséért.
Platon azonban leszögezte, Borbolyt nem tájékoztatták pontosan a szombati maroshévízi találkozóról.
„Amit Borboly úr nem tud, az, hogy ez nem egy általános találkozó volt vagy egy nagygyűlés, amelyre pártaktivistákat gyűjtöttek össze, hanem a Románok Civil Fórumának munkaülése az ortodox püspökség patronátusa alatt, amelyen a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok kulturális, egyházi és civil szervezeteinek képviselői vettek részt, és amelynek nem volt semmilyen politikai vetülete” – nyilatkozta Stelu Platon.
A megtárgyalt kérdéseket végül egy memorandumban foglalták össze, amely tartalmazza mindazt, ami a térségben élő románokat foglalkoztatja.
„Nekünk, románoknak is megvan a büszkeségünk és a véleményhez való jogunk”, mondta Platon.
Szombaton Maroshévízen körülbelül 900 személy vett részt a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma által szervezett nagygyűlésen, a résztvevők között volt Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke, Victor Ponta, a Szociál Demokrata Párt elnöke, és Liviu Dragnea, a PSD főtitkára.
Közülük körülbelül 200-an a kultúrház előtt álltak, mert már nem kaptak helyet az épületben.
A résztvevőknek megtiltották, hogy a terembe pártjelképeket vigyenek, így próbálták elkerülni, hogy politikai felhangot kapjon a rendezvény.
Jelen voltak a PRM Botoşani, Prahova és Beszterce-Naszód megyei képviselői, több autóbusz érkezett Moldvából.
A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma Maroshévízen elfogadott memoranduma szerint: a három megye románsága „nehéz harcot vív” a nemzeti identitás megőrzéséért, és a három megyében lépésenként, tilalom nélkül „de facto államot az államban” hoztak létre.
A háromoldalas dokumentumot szombaton fogadták el a Kovászna, Hargita, Maros Megyei Románok Civil Fórumának maroshévízi ülésén, és azt a parlamentnek, az államfői hivatalnak, a kormánynak, az egyháznak és a civil társadalomnak juttatják el.
„Mi, a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok, mindazok a gondok mellett, amelyekkel az ország más részein élő honfitársaink üszködnek, még a nemzeti identitásért vívott harc terhét is magunkon viseljük” – áll a memorandumban, amelyben megjegyzik: a három megyében több mint 400 000 román él.
A dokumentum aláírói szerint Kovászna, Hargita és részben Maros megyében „Európában példa nélküli Európa-ellenes függetlenségi jelenség zajlik”. (mediafax) Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Őszinte párbeszédet Székelyföld státusáról
Székelyföld státusának kérdését ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni – állapítja meg hétfői kommentárjában az Adevărul.
A bukaresti napilap azzal kapcsolatosan közölt cikket, hogy a hétvégén Maroshévízen a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok magyarellenes gyűlésen vettek részt. Az eseménnyel kapcsolatban a lap kommentárt is közöl, amelynek szerzője figyelemre méltónak tartja, hogy az „ifjú titán” Ponta Vadim Tudor oldalán hangoztatta dörgedelmes véleményét, mintha megtanulta volna Ion Iliescu volt szociáldemokrata államfőtől, mikor és hogyan kell hasznot húzni a PRM vezetőjének személyéből.
A kommentátor megállapítja: húsz esztendő telt el a véres marosvásárhelyi események óta, de a román és a magyar közösség továbbra is az egykori előítéletek foglya. Emlékeztet arra a sokszor hangoztatott legendára, miszerint a román nem kap kenyeret a boltban a magyarok által többségben lakott Székelyföldön. Ugyanakkor a székelyeket is hibáztatja, akik – mint írja – a hatóságokat inkább megszállóknak tekintik, semmint partnernek. A románok továbbra is gyanakodva nézik a magyarokat, utóbbiak viszont önkéntes elszigeteltségükben tetszelegnek, ami komplexusokat gerjeszt.
Victor Ponta azt mondta a hétvégi nagygyűlésen, hogy „Székelyföld nem létezik” – emlékeztet a szerző, aki ezzel szemben azt vallja, hogy ez a régió nagyon is létezik, megvannak a maga sajátosságai, mint ahogy Moldvának, Máramarosnak vagy a Bánságnak is. „Megéri-e vajon veszni hagyni Románia európai modell szerinti közigazgatási reformját csak azért, mert képtelenek vagyunk méltányos státust adni Székelyföldnek?” – teszi fel a kérdést.
Úgy véli: ezt a kérdést ki kellene szabadítani a propagandisták karmai közül, és őszinte párbeszéd témájává kellene tenni. Ennek eredményeként mindkét fél engedne valamit álláspontjából – véli a szerző, aki szerint ez közös érdek lenne, azt szolgálná, hogy a székelyek és a románok egyaránt otthon érezzék magukat Székelyföldön. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Maroshévíz ítélete
Politikailag felelőtlennek és kiábrándítónak minősítette tegnap Markó Béla szövetségi elnök a PSD elnöke, Victor Ponta részvételét a Hargita és Kovászna Megyei Románok Fóruma által a maroshévízi kultúrotthonban szervezett, fokozottan nacionalista hangnemű nagygyűlésen.
„Ő egy fiatal politikus, elméletileg egy új nemzedéket képvisel, és én nem hittem volna, hogy ilyen hamar felzárkózik az ultranacionalista beszédmódhoz, ahogyan azt sem, hogy együtt szerepel Corneliu Vadim Tudorral egy ilyen nagygyűlésen” – fogalmazott tegnap az ÚMSZ-nek Markó, hozzátéve, szerinte a PSD óriásit téved, ha azt hiszi, hogy Erdélyben nacionalizmussal lehet szavazatokat gyűjteni.
„Székelyföldön modernizációval, európai programokkal, az infrastruktúrák erősítésével lehet szavazatokat gyűjteni, nem pedig politikai nyomással” – mondta az elnök, a magyarok jogkövetelései ellen szervezett román nagygyűlés kapcsán.
„Azt hiszem, hogy újból el kell mondanunk azt, hogy ha a magyarok valamilyen jogokat követelnek, azzal nem akarnak elvenni semmit a románoktól. Ha egyik közösségnek többletjogai lesznek, attól még a másiknak nem lesz kevesebb joga” – hangsúlyozta Markó. Leszögezte, a magyar nyelvnek egyes esetekben már hivatalos jellege van: helységnévtáblák, intézmények feliratai esetében, vagy olyankor, amikor a helyi vagy megyei tanács ülései magyar nyelven zajlanak.
Elmondta, természetesen mindannyiunknak kötelességünk odafigyelni a kisebbségben levő románok helyzetének milyenségére. „Azt gondolom, hogy figyelünk, például az új tanügyi törvénytervezet is azt célozza meg, hogy többletfinanszírozást kapjanak azok az iskolák, amelyek szétszórtan élő közösségeket képviselnek. Ez vonatkozik magyarokra, németekre, ukránokra és nem utolsósorban a Székelyföldön élő kisebbségi románokra is” – tudtuk meg az RMDSZ elnökétől.
Újságírói kérdésre válaszolva, az alkotmány államnyelvvel kapcsolatos rendelkezéseire is kitért, ugyanis a kormányfő a napokban azt nyilatkozta: Romániában a hivatalos nyelv mindig a román marad, illetve, hogy az alkotmány erre vonatkozó kitételei nem változtathatóak meg.
Az RMDSZ elnöke szerint az alkotmány bármely rendelkezése módosítható, sőt, azon szakaszok is megváltoztathatók, amelyek más szakaszok megváltoztathatatlanságát írják elő. Elmondta, számára már az elejétől fogva abszurdnak tűnt , hogy a 90-es évek elején elfogadott alapokmányban bizonyos rendelkezéseket végleg leszögeztek, a következő generációk számára is.
Fleischer Hilda Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

„Székelyföld nem létezik”
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Hargita, Kovászna és Maros megyei parlamenti képviselői és szenátorai bocsánatkérést várnak Victor Ponta szociáldemokrata pártelnöktől, aki a hétvégén azt mondta a maroshévízi román nagygyűlésen, hogy a Székelyföld nem létezik.
A Krónika internetes honlapján beszámol arról, hogy a szövetség képviselői és szenátorai keddi sajtótájékoztatójukon közös nyilatkozatot ismertettek, amelyben emlékeztetik a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökét, hogy „a valóság az ő akarata nélkül is létezik”. Ahogy létezik a Barcaság, a Hátszeg, a Mócvidék és más román történelmi régió, úgy létezik a Székelyföld is - vallják.
– Mi, a székelység törvényes választottjai húsz éve a parlamentben, a politikai viták fórumán harcolunk e közösség céljainak törvénybe öntéséért. Azzal, hogy most itt megjelentünk, bizonyítani kívántuk, hogy az ön akarata és beleegyezése ellenére is létezünk. Ennélfogva, a székelyföldi köznyugalom és békés együttélés helyreállítása érdekében nyilvános bocsánatkérést várunk Victor Ponta úrtól a Maroshévízen elkövetett hibájáért, amellyel megalázott egy békés közösséget – áll a nyilatkozatban.
A Hargita, Kovászna és Maros megyei románok nagygyűlésén, amelyet a hétvégén tartottak Maroshévízen, Victor Ponta PSD-elnök utalt arra, hogy a március 15-i, kolozsvári ünnepségen székely gárdisták a „Székelyföld nem Románia” feliratú transzparenssel vonultak fel. Ponta ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: – Erdély Románia része, egyetlen románnak sem kell távoznia szülőföldjéről azért, hogy otthon érezze magát. Úgy gondolom, hogy a Székelyföld nem Románia, mivel a Székelyföld nem létezik. Forrás: MTI.hu

Létezik Székelyföld!
„Székelyföldi képviselőkként húsz éve küzdünk a parlamentben közösségünk jogos igényeiért. Jelenlétünkkel bizonyítottuk a múltban, és bizonyítjuk ma is, hogy létezünk az ön engedélye nélkül is” – fogalmazták meg tegnap sajtótájékoztatójukon az RMDSZ Hargita, Kovászna és Maros megyei honatyái.
A magyar képviselők felszólították Victor Pontát, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökét, hogy – a békés együttélés érdekében – kérjen bocsánatot a régióban élőktől. Mint ismeretes, a legnagyobb ellenzéki párt elnöke a Maroshévízen megtartott hétvégi magyarellenes nagygyűlésen kijelentette: számára Székelyföld nem létezik.
Az RMDSZ-es honatyák felhívták a PSD-elnök figyelmét, hogy „a valóság nem tőle függ, az mindörökre megmarad”, és ahogy Erdélyben létezik a Barcaság, a Hátszegvidék, a Mócföld és a többi történelmi román régió, éppen úgy létezik a Székelyföld is. Márton Árpád Kovászna megyei képviselő emlékeztetett: a három megye székely közössége hat szenátort és tíz képviselőt küldött a parlamentbe, de a miniszterelnök-helyettes és két miniszter is onnan származik.
Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter értetlenségének adott hangot Ponta maroshévízi kijelentésével kapcsolatban. „A PSD súlyos vereséget szenvedett Erdélyben. Ennek oka nem abban keresendő, hogy nem voltak kellőképpen magyarellenesek, hanem sokkal inkább abban, hogy posztkommunista alakulatként él az emberek tudatában” – fejtette ki Kelemen, hozzátéve, Pontának tudnia kellene, hogy magyarellenes diskurzussal Erdélyben nem lehet szavazatokat gyűjteni.
„Elvérzett a Nagy-Románia Párt (PRM), és elvérzett a PSD is. A Demokrata Liberális Párt nem magyarellenességével, hanem modernizációs programjával nyert majdnem Erdélyben” – adott tanácsot Pontának az RMDSZ-es politikus. Kelemen hangsúlyozta, nem érti, hogy „egy fiatal, alig negyvenéves ember” miért érzi szükségét annak, hogy Corneliu Vadim Tudor PRM-elnökkel igazolja magát. „De ez már nem a mi problémánk, ez a PSD és Victor Ponta gondja” – fűzte hozzá Kelemen.
Mint ismeretes, a maroshévízi magyarellenes nagygyűlésen memorandumot fogadtak el, amely szerint a három megye román lakosságának naponta harcolnia kell „román identitásának megőrzéséért”. Szerintük a Székelyföldön állam alakult államon belül, saját zászlóval, himnusszal, címerrel és hivatalos nyelvvel.
Felszólították a hatóságokat, hogy lépjenek fel a szeparatista és revizionista törekvések ellen, és utasítsák el a kisebbségi törvény elfogadását, emellett olyan jogszabály elfogadását sürgetik, amely a román nyelvnek „közigazgatásban használatos egyedüli nyelv státust biztosít”.
M. Á. Zs. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Băsescu Csíkszeredában segített rá az ortodoxok ünneplésére
Neje és kisebbik lánya, az EP-képviselő Elena (EBA) társaságában érkezett Csíkszeredába szombaton este Traian Băsescu, hogy a Vár-téri ortodox templomban részt vegyen a feltámadási istentiszteleten.
Az elnök éjfél előtt 20 perccel érkezett a templomba, ahol közel 1500-an vettek részt az istentiszteleten. Ioan Selejan, Hargita és Kovászna Ortodox püspöke beszédében megköszönte, hogy az államfő a csíkszeredai románokkal tölti a feltámadás éjszakáját. Mint mondta, ez annak jele, hogy Băsescu nem felejtette el, nem csak a Fekete-tenger, hanem a Kárpátok elnöke is.
Az istentiszteletet követően az államfő és a püspök a templom alagsorában rövid megbeszélést folytatott. Távozása előtt Băsescu azt nyilatkozta, a románok bátorításának és szolidaritása kifejezésének szánta látogatását. Az elnök egyúttal egészséget és kellemes ünnepeket kívánt a más felekezetűeknek, így a katolikusoknak is.
A Băsescu-család később visszatért Szinajára, ahol a húsvéti vakációját tölti.
Mint ismeretes, a március 20-án Maroshévízen tartott fórumon a székelyföldi románok az állam segítségét kérték az etnikai identitásukat veszélyeztető magyar törekvések ellen. Azon a rendezvényen Ioan Selejan elnökölt.
hotline.ro
Erdély.ma

A Communitas finanszírozását firtatják
Az RMDSZ alapította Communitas Alapítvány állami finanszírozásáról kér tájékoztatást a román kormánytól a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fóruma (FCRCHM). A székelyföldi román szervezetet, amely egy hónappal ezelőtt Maroshévízen szervezte meg a székelyföldi románok népgyűlését, a pénzek elköltése is érdekli. A szervezet elnöke szerint óriási eltérés van a magyar, illetve a román közösség kulturális projektjeinek állami finanszírozása területén.
A kormány interetnikai kapcsolatokért felelős főosztályától kér tájékoztatást a FCRCHM – adta hírül az Agerpres. Ioan Lăcătuşu, a szervezet elnöke a hírügynökségnek azt nyilatkozta, az RMDSZ kulturális szövetségként és politikai szervezetként évek óta kap állami támogatást, ugyanakkor az RMDSZ vezetői által irányított Communitas Alapítvány is részesül költségvetési támogatásban. Lăcătuşu szerint óriási eltérés van a magyar, illetve a román közösség kulturális projektjeinek állami finanszírozása területén, ezért a FCRCHM a Communitas mintájára igényel támogatást a székelyföldi románok identitásának megőrzését célzó programjára. Az elnök kitért arra is, hogy a közérdekű információk közlésére vonatkozó törvény alapján fog kérni választ a Communitas finanszírozásában kiadott mintegy száz kötettel kapcsolatosan is.
Az FCRCHM egyébként az a szervezet, amely egy hónappal ezelőtt Maroshévízen szervezte meg a székelyföldi románok népgyűlését.
Erdély.ma

Államellenességgel vádolnak egy székely civil szervezetet
Állam- és alkotmányellenes tevékenységgel, az autonómiatörekvések népszerűsítésével vádolja három helyi civil szervezet a maroshévízi székhelyű Dr. Urmánczy Nándor Egyesületet. A magyar kulturális szervezet elnöke bírósági idézést kapott, az első tárgyalást kedden tartják.
Valóban szerepel alapszabályzatunkban az önrendelkezési tevékenységek támogatása, de ezt senki sem kifogásolta, amikor bejegyeztettük az egyesületet. Semmiféle államellenes tevékenységet nem áll szándékunkban folytatni, nem értem, miért kell a bíróságot járjuk – válaszolta a Honline.ro megkeresésére Czirják Károly, a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesület elnöke.
Az egy éve működő magyar kulturális egyesület ellen a hévízi Miron Cristea Kulturális Alapítvány, illetve a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor egyesület nyújtott be írásos panaszt a helyi városi bírósághoz, kérve a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület feloszlatását. Az április 19-én iktatott kérés szerint az egyesület bejegyzése alkotmányos jogokat sért, tevékenysége és céljai veszélyeztetik a román nemzetállam egységét, szuverenitását és függetlenségét. Egy másik vádpont szerint maga a névadó személyiség, Urmánczy Nándor tevékenysége is románellenes volt.
A román szervezetek elsősorban azért marasztalják el a magyar kulturális egyesületet, mert annak statútumában a felsorolt célok között szerepel az autonómiatörekvések támogatása. A kérést iktatók szerint ezért „felmerül a lehetőség az „úgynevezett Székelyföld” területi autonómiájának széles körű népszerűsítésére. – Az egyesület bírósági határozattal való felszámolása egyenlő a román állampolgárok érdekeinek megvédésével – állítják a beadvány aláírói, arról is említést téve, hogy a névadó Románia és a román nép nyílt ellensége volt: 1918 után tizenhat esztendőn át volt képviselő a horthysta kormányban, a trianoni szerződés ellen harcolva. A mellékletek között szerepel egy idézet Urmánczy 1935-ös parlamenti beszédéből, amelyet irredentista, szélsőséges jelzőkkel illetnek.
„Ezek az adatok – bár korábban is megjelentek már nyomtatásban – valótlanok. Dr. Urmánczy Nándor 1918-ig volt képviselő, a Horthy-kormány pedig 1920-ban alakult, tehát nem lehetett annak tagja, és 35-ben sem mondhatott beszédet a parlamentben” – közölte Czirják Károly. Megjegyezte: bízik az igazságszolgáltatás méltányosságában, és reméli, hosszú életű lesz az általa vezetett civil szervezet.
A Dr. Urmánczy Nándor Egyesület egyébként tavaly megszervezte az Urmánczy-napokat Maroshévízen, idén nyáron pedig ennek folytatását tervezi Borszéken.
Kitekintő/www.honline.ro
Erdély.ma

Terrorszervezet vagy maffia az Urmánczy Nándor Egyesület???
A szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni fellépésre létrehozott szerv vizsgálódik a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor kulturális egyesület ellen. Az egyesület tagjai nem igazán értik, hogy miként kerülhettek a DIICOT figyelmébe.
Az első információktól eltérően nem a SRI, hanem a DIICOT rendelte be kihallgatásra az Urmánczy Nándor Egyesület elnökét és több alapító tagját. Rejtély, hogy az összesen 13 alapító taggal rendelkező maroshévízi kulturális szervezet tevékenységéhez mi köze a szervezett bűnözés és terrorizmus gyanús esetek kivizsgálására létrehozott hatóságnak.
A kihallgatást vezető tiszt Czirják Károly elnöknek és a még beidézett tagoknak is ugyanazokat a kérdéseket tette fel, vagyis, hogy kinek az ötlete alapján jött létre az egyesület, ki készítette a statútumot, és főként, hogy miért ragaszkodnak az önrendelkezési törekvések támogatásához, mint a szervezet egyik célkitűzéséhez.
A válaszokat megkapta a kihallgató, aki arról is megpróbálta meggyőzni a beidézett személyeket, hogy az önrendelkezésre vonatkozó passzust vegyék ki az alapító okiratból.
Czirják Károly elnök elmondása szerint a kihallgatást vezető személy a szervezet feloszlatását célzó per vádirata alapján tette fel a kérdéseit. Ezt bizonyítja, hogy ugyanazokat a történelmi tényeket nem ismerte, vagy magyarázta félre az illető, mint a vádirat megfogalmazói.
Ezt követően egy nyilatkozatot írattak alá a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület tagjaival, miszerint nem tesznek semmi olyant, ami Románia területi integritását sértené. A kihallgató személy búcsúzóúl még megjegyezte, hogy reméli, a következőkben nem kell majd újra találkozniuk…
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Betiltanák a románok a magyar egyesületet Hévízen
Jövő keddre, május 25-ére halasztották tegnap annak a pernek a tárgyalását, amelyet a maroshévízi Miron Cristea, Radio Ardealul és Glasul Călimanilor alapítványok kezdeményeztek a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület betiltása érdekében.
A felperesek a vádiratban egyebek mellett azt állítják, hogy az egyesület névadója, dr. Urmánczy Nándor a Horthy-időszakban országgyűlési képviselőként románellenes kijelentéseket tett. Emellett az is kifogásolják, hogy az egyesület statútuma olyan elemeket is tartalmaz – a székelyföldi autonómiatörekvések támogatása –, amelyek veszélyeztetik Románia területi integritását.
„A per kezdeményezője, Ilie Şandru nyugalmazott tanár, egykori pártaktivista, a Miron Cristea Alapítvány elnöke, aki 1990 után a magyarellenes cikkei révén lett híres a magyarság körében” – mesélte a Krónika kérdésére Czirják Károly, a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület elnöke. Mint mondta, az első, zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson ugyan a másik két alapítványi vezető is megjelent, azonban nem tudta, miért kapott idézést. Az egyesületi elnök szerint Ilie Şandrut tavaly júniusi megalakulása óta zavarja a magyar civil szervezet megléte, és cikkeiben rendszeresen félretájékoztatja a román olvasókat az egyesület rendezvényeiről.
Furcsamód azonban sem Şandru, sem más nem élt az egyesület bejegyzését követő fellebbezési lehetőséggel, amikor alapos indokkal megakadályozhatták volna a bejegyzését, tette hozzá Czirják. Az április végén benyújtott periratban a román alapítványok az Urmánczy-egyesület tevékenységének a beszüntetését kérik, egyebek mellett azt állítva, hogy az alkotmányellenes tevékenységet folytat, amellyel Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti. Állításukat az alapszabályba foglalt autonómiatörekvések támogatásával indokolják, illetve azzal, hogy szerintük dr. Urmánczy Nándor 1918 után Horthy Miklós kormányának tagja volt, sőt idéznek is egy 1935-ös parlamenti felszólalásából, amelyben a románság ellen szólt. „Báró dr. Urmánczy Nándor valóban 16 évig – 1902 és 1918 között – magyar országgyűlési képviselő volt, azonban a trianoni békediktátumot 1920. június 4-én írták alá, így semmilyen felszólalása nem lehetett a magyar országgyűlésben” – cáfolta a felperesek állítását Czirják Károly.
Hozzátette, furcsállotta, hogy már az első, április 29-ei zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson az elnöklő bírónő döntést akart hozni, helyt adva a felperesek keresetének. Czirjáknak azzal sikerült kicsikarnia egy hét haladékot, hogy kérte: a maroshévízi magyarságot érintő ügyet nyílt tárgyaláson vitassák, illetve ügyvédi képviseletre is igényt tartott, ami újabb egy hét halasztást eredményezett. A meglehetősen rövid idő alatt Kincses Előd ügyvéd felvállalta az egyesület védelmét, aki tegnapi folyamodványában kifejti: „a felperes történelmi hiányosságainak tudható be, hogy dr. Urmánczy Nándort a horthysta kormány képviselőjeként állítják be”. Kincses kéri, hogy a bíróság kérjen hivatalos átiratot a bukaresti magyar nagykövetségtől arról, hogy mikor volt dr. Urmánczy Nándor képviselő.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Magyar civil szervezetek ellen fogta össze a székelyföldi román szervezetek
A székelyföldi románok érdekképviseleti szervezetei a Maroshévízen tartott március 20-i román nagygyűlést követően arra szánták el magukat, hogy a Dr. Urmánczy Nándor Egyesületet feloszlattatják, mert ennek célkitűzései között szerepel az önrendelkezés ügyének támogatása, tehát nem tartja tiszteletben az Alkotmány egységes nemzetállamra vonatkozó első cikkelyét. A Miron Cristea, Radio Ardealul és Glasul Calimanilor alapítványok pert is kezdeményeztek az egyesületet ellen, az elnökség maroshévízi tagjait múlt héten hallgatta ki a rendőrség. A bíróság többször is - legutóbb június 1-jén - elhalasztotta az ügyben a döntést.
A Dr. Urmánczy Nándor Egyesületnek 3 csomafalvi alapító tagja is van: Borsos Géza-József alelnök, Ambrus Albert-Árpád cenzor és Fülöp Sándor tag. Ők tegnap a csomafalvi rendőrőrs egyik altisztjétől idézést kaptak, amelyben az áll, hogy június 4-én, pénteken délben 12 órakor jelentkezzenek Csíkszeredában, a Hargita Megyei Rendőrség Szervezett Bűnözés Osztályán.
“Az idézésben nincs beírva, hogy milyen minőségben és milyen céllal vannak a fent említett személyek beidézve, de mivel mindhárman alapító tagjai a Dr. Urmánczy Nándor Egyesületnek és az egyesület ellen per folyik, feltételezhető, hogy ez ügyben akarja őket a rendőrség kihallgatni” - áll az egyesület által kiküldött közleményben. (hírszerk.)
Transindex.ro

Pert veszített a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesület a román szervezetekkel szemben
Feloszlathatják a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesületet, miután a helyi bíróság helyt adott a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványok keresetének.
magyar szervezet alapító tagjai kifejtették: élni fognak a fellebbezési lehetőségekkel, ha szükséges, az európai emberi jogi fórumokhoz fordulnak. Eközben a rendőrség szervezettbűnözés-ellenes osztálya is vizsgálatot indított a magyar egyesület alapítói ellen, kilencet közülük péntekre idéztek be kihallgatásra a Hargita megyei rendőrségre.
Önszerveződés: a vörös posztó
Mint arról beszámoltunk, a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványok Ilie Şandru nyugdíjas történelemtanár, egykori pártaktivista kezdeményezésére április 19-i beadványukban a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület tevékenységének a beszüntetését kérték. Folyamodványukban egyebek között azt állították, hogy az egyesület alkotmányellenes tevékenységet folytat, amellyel Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti. Állításukat az egyesület alapszabályzatába foglalt autonómiatörekvések támogatásával indokolták, illetve azzal, hogy szerintük dr. Urmánczy Nándor 1918 után Horthy Miklós kormányának tagja volt, sőt idéztek is egy 1935-ös parlamenti felszólalásából, amely szerintük a románság ellen irányult. Mindezt hiába cáfolta előbb Czirják Károly, az egyesület elnöke, majd Kincses Előd, az alperes ügyvédje, a maroshévízi bíró nem vette figyelembe.
Az Urmánczy-egyesület alapítói szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozatukban kifejtik: a 2009. június 10-én bejegyzett szervezet alapszabályzatában a székelység önszerveződésének és önkormányzásának támogatása az ugyanazon a bíróságon, 670/326-os számmal iktatott kérelmükben is benne volt, akkor mégsem élt senki a fellebbezési lehetőséggel. Mellesleg Czirják szerint Şandrut mindig zavarta a magyar egyesület léte, ezt a különböző újságokban megjelent cikkei is bizonyítják.
„Számítottunk rá, mégis meglep a bíróság határozata, ugyanis Kincses Előd ügyvéd beszéde után Şandru visszavonta az Urmánczy személyére vonatkozó kifogásait, kijelentve: nem kéri az egyesület feloszlatását, csak az önrendelkezés szót vegyük ki a statútumból” – magyarázta a Krónika kérdésére Czirják.
Ortodox templomot is építtetett
Mint kiderült, báró Urmánczy Nándor 1902–1918 között volt az akkori magyar országgyűlés képviselője. A zömében románok lakta szászrégeni térség képviselőjeként tevékenykedett, az ő nevéhez fűződik többek között a Déda–Gyergyószentmiklós-vasútvonal kiépítése, a maroshévízi ortodox templom, az állami iskola és a bíróság székhelyének felépítése. Mindezek ellenére a maroshévízi bíróság a június elsejei, 545/326-os számú ítéletében kimondta a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület feloszlatását. Ugyanezen a napon az egyesület közgyűlésén az alapító tagok írásban is rögzítették azon döntésüket miszerint: az egyesület „a feltételezések és légből kapott vádak alapján hozott, politikailag befolyásolt ítéletet nem fogadja el, kitart a statútum eredeti tartalma mellett, és igazát az igazságszolgáltatás hazai és ha szükséges, európai fellebbviteli fórumain keresi.”
„Mondvacsinált koncepciós perről van szó, rendőrségi kihallgatásokkal fűszerezve” – jelentette ki a Krónikának Ambrus Árpád alapító tag, a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke, nehezményezve, hogy épp június 4-ére, a trianoni békediktátum 90 éves évfordulójára hívatta be nyolc társával együtt a rendőrség szervezettbűnözés-ellenes osztálya kihallgatásra Csíkszeredába.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Nem szűnik meg az Urmánczy Egyesület
Közölte döntését és indoklását a maroshévízi bíróság: nem kell megszüntetni a Dr. Urmánczy Nándor Egyesületet. A döntésben viszont az is szerepel, hogy az egyesület statútumának azt a cikkelyét, amely a székely önrendelkezési törekvések támogatásáról szól, törölni kell. A kedden kézbesített perdokumentációból derül ki, hogy a hírek ellenére nem szüntetik meg a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesületet. Az indoklásban cikkelyenként elemzik az egyesület célját, tevékenységét, alapszabályzatát, rávilágítva, hogy nem tekinthető törvényellenesnek a névadó szellemi hagyatékának ápolása, az emlékház létrehozása, könyvek, oklevelek megjelentetése, és mivel az egyesület tagja román nemzetiségű személy is lehet, diszkriminálásról sincs szó.
Önrendelkezés: hol maradhat, hol meg nem
„A népi kultúra ápolása, a székelység önszerveződési és önrendelkezési hagyományának megtartása, a székelység kutatása, mint tevékenységi terület semmiképp sem törvényellenes, a szerveződés lehetősége pedig alkotmány adta jog, mint ahogy a kisebbség kulturális hagyományainak őrzése sem tiltott. Ebben a kontextusban az önszerveződés és önrendelkezés sem veszélyezteti az ország egységét, függetlenségét” – olvasható az indoklásban. A statútumban szereplő, a székely önszerveződési és önrendelkezési törekvések támogatása viszont alkotmányellenes. A szövegkörnyezet nem teszi egyértelművé, hogy ez milyen területre vonatkozik, többféle magyarázatra ad lehetőséget, a félreértések pedig előidézhetik a közrend megbontását. Ennek érdekében a bíróság elrendeli az alapszabályzat ezen cikkelyének törlését. Nem lesz statútum-módosítás
„A bejegyzéskor a bíróság törvényesnek találta az egyesület alapszabályzatát. A bejegyzést az ügyészség sem fellebbezte meg, senki sem tett le óvást a törvény által biztosított öt nap alatt. Az egyesület bejegyzését követően csak akkor lehet módosítani az alapszabályzaton, ha a szervezet működése Alkotmányba ütköző. Ezt a vádpontot nem fogalmazta meg senki sem, ezért a törvény által biztosított keretek között nem lehet elrendelni az alapszabály módosítását” – közölte lapunkkal Kincses Előd, az egyesület ügyvédje. A további lépésekről az egyesület ma esti, rendkívüli közgyűlésén születik döntés.
Előzmények, következmények
Amint arról korábban többször beszámoltunk, az Urmánczy egyesület megszüntetését három Hévízen bejegyzett civil szervezet kérte, arra hivatkozva, hogy az egyesület által felvállalt önrendelkezési törekvések támogatása alkotmányellenes, a szervezet névadója pedig horthysta képviselőként nyílt románellenességről tett tanúságot. Utóbbi kijelentést a bíróság előtt vonták vissza a feljelentők, akik a magyar történelem hiányos ismeretére hivatkozva bocsánatot kértek. Czirják Károly, az egyesület elnöke elmondta: a per kezdetétől számos tagfelvételi kérést kaptak, a Magyar Élet Alapítvány pedig jelezte a tervezett 40-50 ezer forint helyett 100 000-rel támogatja a szeptember második szombatjára tervezett Urmánczy-napokat. Közölte azt is, hogy ma Borszéken Urmánczy-versenyt tartanak, amely a névadó tevékenységének jobb megismerését célozza. Balázs Katalin
www.honline.ro

Fellebbez a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület
A bíróság nem oszlatta fel a szervezetet, de a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesületnek törölnie kell az alapszabályzatából a székelység önszerveződési és önkormányzati tevékenységének támogatására vonatkozó passzust. Legalábbis ez áll a maroshévízi bíróság által hozott alapfokú ítéletben. Az egyesület azonban a tagokra gyakorolt nagy nyomás ellenére sem fogadja el az ítéletet. A bíróság nem oszlatta fel a szervezetet, de a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesületnek törölnie kell az alapszabályzatából a székelység önszerveződési és önkormányzati tevékenységének támogatására vonatkozó passzust. Legalábbis ez áll a maroshévízi bíróság által hozott alapfokú ítéletben. Az egyesület azonban a tagokra gyakorolt nagy nyomás ellenére sem fogadja el az ítéletet.
Amint arról már beszámoltunk, a Miron Cristea, Radio Ardealul és Glasul Calimanilor Alapítványok az egyetlen maroshévízi székhelyű magyar kulturális szervezet feloszlatását kérték a bíróságtól. Kérésüket olyan valótlanságokra alapozták, miszerint az egyesület névadója, dr. Urmánczy Nándor románellenességéről hírhedt személy volt, aki például 1935-ben a Magyar Országgyűlésben románság ellen uszító beszédet mondott. Czirják Károly egyesületi elnök és Borsos Géza alelnök azonban a felperesek ezen állítását egyenesen nevetségesnek nevezte. Urmánczy Nándor ugyanis 1918-ig volt képviselő, így 1935-ben semmiképpen nem mondhatott beszédet a budapesti parlamentben. Románellenességét cáfolja az is, hogy Urmánczyt többször újraválasztották képviselői tisztségébe egy olyan körzetben, ahol a lakosság 70 százaléka román volt. Sőt, képviselőként, de magánszemélyként is mindent megtett a térség fejlődéséért, anyagilag támogatta például a hévízi görögkeleti templom építését is. Egy másik vádpont az egyesület ellen az volt, hogy a szervezet statútumának 4. cikkelye támogatja az önrendelkezési tevékenységeket, ez pedig a három alapítvány szerint alkotmányellenes. Az alapfokú ítélet többszöri halasztás után június másodikán született meg. Az Urmánczy egyesület vezetői és az ügyüket képviselő Kincses Előd ügyvéd meglepetéssel értesültek az ítéletről. A hévízi bíróság nem oszlatta fel az egyesületet, és a szervezet a továbbiakban is használhatja az Urmánczy Nándor nevet. Ellenben az egyesületnek törölnie kell az alapszabályzatából a székelység önszerveződési és önkormányzati tevékenységének támogatására vonatkozó részt. Az egyesület alapító tagjai június 8-án közgyűlést tartottak. Itt nagy többséggel, egyetlen tartózkodás mellett eldöntötték, a bíróság ítéletét nem fogadják el, fellebbeznek. Czirják Károly egyesületi elnök elmondta, nem ijednek meg a rájuk nehezedő nyomástól. A per időszaka alatt az egyesület alapító tagjait a Hargita Megyei Rendőrség Szervezett Bűnözés Osztálya (DIICOT) sorban beidézte, a kihallgatások során pedig olyan jegyzőkönyvet írattak alá velük, amiben az áll, hogy kijelentik, nem törnek az ország területi egysége ellen. Az egyesület tagja szerint az sem véletlen, hogy többüket éppen június 4-ére, a trianoni megemlékezés napjára idézték be.
Gergely Imre
Új Kelet (Gyergyószentmiklós)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törvényesen használható a székely zászló Hargita megyében
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) döntése szerint a Hargita Megye Tanácsa 2009. november 26-i határozatában Hargita megye zászlajaként elfogadott kék-arany színű székely lobogó nem diszkriminálja a megyében élő románokat.
A panasztevők – Dan Tănasă sepsiszentgyörgyi lakos, illetve a maroshévízi Dr. Miron Cristea Kulturális Alapítvány, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor Egyesület – ez év eleji keresetében azt kifogásolta, hogy a megyezászló csak a magyar közösséget képviseli, a megyében élő román nemzetiségűeket nem, és ez sérti a helyi románokat.
A CNCD a Román Akadémia heraldikai bizottságához és a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumhoz fordult véleményezésért. A művelődési tárca válaszában közvetítette a Román Történelmi Múzeum álláspontját, amely szerint egy megye szimbólumáról hozott határozat politikai döntésnek minősül, és egy zászló megalkotása kizárólag csak a szakmai szabályoknak kell hogy megfeleljen.
Ezt a véleményt is figyelembe véve, a CNCD megállapította, hogy a helyi hatóságoknak, a törvénykezés értelmében, joguk van önállóan dönteni az adott közösség jelképeiről. Így a diszkriminációellenes tanács idén novemberben lezárta az ügyet, megállapítva, hogy a panasztevők által sérelmezett megyei tanácsi határozat nem esik a diszkrimináció elleni, 2000. évi 137-es számú, 2007-ben újraközölt kormányrendelet hatálya alá.
„A diszkriminációellenes tanács határozatát az azóta letelt fellebbezési időszakban nem támadták meg, így a székely zászló továbbra is törvényes keretek között használható, és nyugodtan ki lehet tűzni a Hargita megyei közintézményekre” – közölte hétfőn Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke.
(Transindex) Nyugati Jelen (Arad)

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Továbbra is törvényes a székely zászló kitűzése
Beperelte Hargita Megye Tanácsát és az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot (CNCD) a Marosvásárhelyi Ítélőtáblán három maroshévízi román civil szervezet, amiért feljelentésük alapján a CNCD nem ítélte diszkriminatívnak Hargita megye zászlaját, a kék-arany színű székely lobogót.
A Dr. Miron Cristea Kulturális Alapítvány, a Radio Ardealul és a Glasul Calimanilor Egyesület – Dan Tanasa sepsiszentgyörgyi lakossal együtt – a múlt év elején azt kifogásolta a CNCD-hez benyújtott keresetében, hogy a megyezászló csak a magyar közösséget képviseli, a megyében élő román nemzetiségűeket nem, és ez sérti a helyi románokat. A CNCD tavaly őszi döntése szerint a – Hargita Megye Tanácsa 2009. november 26-i határozatában Hargita megye zászlajaként elfogadott – székely lobogó nem diszkriminálja a megyében élő románokat. A CNCD szerint a helyi hatóságoknak a román törvénykezés értelmében joguk van önállóan dönteni az adott közösség jelképeiről, így 2010 novemberében lezárta az ügyet, megállapítva, hogy a panasztevők által sérelmezett megyei tanácsi határozat nem esik a diszkrimináció elleni, 2000. évi 137-es számú, 2007-ben újraközölt kormányrendelet hatálya alá.
A határozatot a fellebbezési határidőig nem támadták meg, viszont a fent említett három szervezet most a Marosvásárhelyi Ítélőtáblánál keresi igazát. A felperesek szerint törvénytelen a diszkriminációellenes tanács döntése, ellentmond a hivatkozott 137-es kormányrendelet előírásainak, ráadásul cinkossággal vádolják a Hargita Megyei Tanácsot és a CNCD tagjait, Asztalos Csabát, Gergely Dezsőt és Haller Istvánt, akik a petíciót elbírálták. A Maroshévízen bejegyzett szervezetek továbbra is törvénysértőnek és diszkriminatívnak tartják a megyezászlót, és sérelmezik Borboly Csaba tanácselnöknek a 2010. március 15-én a csíkszeredai megyeházánál tartott zászlófelvonáson tett kijelentését, miszerint ez a zászló egész Székelyföld zászlajának tekinthető. A felperesek keresetükben kifejtik, hogy a kék-arany zászló "monoetnikus" szimbólum, nem tükrözi a Hargita megyében élő román közösséget, és tulajdonképpen "az etnikai alapú területi szeparatizmus jelképe".
– Bízom benne, hogy az igazságszolgáltatás a javunkra dönt. Viszont a Hargita megyei települések közintézményeire továbbra is nyugodtan ki lehet tűzni a megyezászlót – nyilatkozta a kereset kapcsán Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar lapot adnak ki Maroshévízen
Ingyen juthantak az olvasók a Maroshévízi Hírlaphoz. A hatoldalas havilap közéleti információkkal látja el a város magyar lakosságát. Helyi újság utoljára 1912-ben jelent meg a településen.
Meleg vizet keresnek a föld mélyében; Fogyatkozóban Maroshévíz magyar lakossága; Tanácsadó iroda nyílt – ez néhány cím a Maroshévízi Hírlap első kiadásából. A hatoldalas kiadvány közli a helyi híreket és eseményeket, ezeken felül pedig sajtótörténeti visszatekintéssel, egyházi szemlével áll az olvasók elé, teret szentel a Kemény János Elméleti Líceum híreinek, beszélgetést közöl dr. Veress Lászlóval. Nem maradt ki a kiadványból a mese, a recept és rajzpályázat-felhívás sem.
Az ötszáz példányban megjelenő ingyenes havilapot, amely az impresszum szövege szerint az 1895-ben alakult Topliczai Hírlap, majd az 1911-től Maroshévízi Hírlap néven megjelenő helyi újság 2011-ben újraalapított udtódja, a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület adja ki. Az anyagi hátteret illetően Czirják Károly, az egyesület elnöke lapunk kérdésére csak annyit mondott: „Vannak barátaink, helyi üzletemberek, akik támogatnak.”
A lapkiadó terve szerint a kiadvány nemsokára már nyolc oldalon hozza Hévíz legfrissebb híreit, riportokat és magazinos írásokat is közöl.
Maroshévízen az első helyi újságot 1895-ben adták ki Topliczai Hírlap néven, amely csupán a kiadás évében jelent meg. 1911. június 25-én jelent meg a következő magyar nyelvű sajtótermék, a Maroshévízi Hírlap, amelynek utolsó számát 1912. október 13-án nyomtatták. 2011. január 27-től újból magyar lapja van a városnak.
Balázs Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

Húsz éve küzd hiába a galonyai vadászházért Kemény János báró leszármazottja
Vásárolja az erdejéből lopott fát Kemény János báró leszármazottja, és azzal fűt a családtól elorzott galonyai Auguszta Vadászházban, amelyet ma is bérel jelenlegi tulajdonosától, mivel húsz év alatt sem sikerült kiharcolnia az ingatlan restitúcióját, mint ahogy a környéken található erdejét sem szolgáltatták vissza. Nagy Géza nem adja fel, de már nem hisz a román igazságszolgáltatásban.
Kétnyelvű cégtábla, magyar címeres postaláda, nemzetiszínű zászló és egy szelíd kutya fogad a Szászrégent Maroshévízzel összekötő országúttól kissé félreeső, galonyai Auguszta Vadászház előtt. A felsőmarosmenti színromán faluban Kemény János báró egykori vadászháza jelenti a térség magyar szigetét. A család ugyan nem kapta vissza az ingatlant, a perben is vesztésre áll, mégis a helikonista és színházi mecénásságáról ismert nemes unokája lakja és kezeli. A Magyarországról hazatelepedett Nagy Géza már a kapuban egyértelműsíteni szeretné a látogatóban, hogy tulajdonképpen hol is jár. „Ezt a nyaralót a kommunisták államosították, és a Kemény család húsz éve küzd a visszaszerzéséért, a demokráciáért” – áll a nagykapura kiakasztott feliraton.
Mindenki bízott a restitúcióban
A galonyai vadászházat a marosvécsi várkastély tulajdonosa és a környékbeli erdők birtokosa, Kemény János báró és skót–görög származású felesége, Auguszta építette. A nem sokkal Trianon után, a múlt század 20-as éveiben felhúzott épületet az államosítás után különböző célokra használták. A kommunizmus és az azt követő rendszer évtizedeiben működött itt óvoda, erdészeti hivatal, kocsma, vendégház, cégiroda. „Többnyire a kommunisták pártkuplerája volt itt” – fogalmaz a helyiek elbeszéléseiből kiindulva Nagy Géza. Állítását aligha cáfolhatja valaki, a sokat látó és halló környékbeli lakók számos regével toldhatnák meg.
Az épület még jóval ’89 előtt tulajdonost váltott, amikor az állam eladta a fogyasztási szövetkezetek megyei szervezetének. „Én a dédai szövetkezettől bérelem idestova öt esztendeje – meséli Nagy Géza. – Akkor azért vettem bérbe, mert biztos voltam abban, hogy a család visszaszerzi. Hittem a logikában, a törvényekben és a demokráciában. Érdekes, hogy a szövetkezet vezetősége is azért adta ki nekem, mert biztos volt abban, hogy visszakerül a Kemények nevére. Igaz, más ki sem vett volna egy lelakott, per tárgyát képező ingatlant.” A bérlői státusba „előlépett” Kemény unoka kezdetben havi 200 eurót fizetett a szövetkezetnek. A válságnak köszönhetően most már „csak” valamivel több mint száz eurót fizet azért, hogy nagyszülei vadászházában lakhasson.
További paradoxon, hogy Nagy Géza nemcsak szerződéses viszonyban áll a szövetkezettel, hanem perben is. Azt szeretné elérni, hogy a vitathatatlan tulajdonjog elismerése mellett természetben kárpótolják. Mint mondja, azzal, ha ő megkapja a házat, az állam meg kifizeti a szövetkezetet, mindenki jól jár.
Pozitív ítéletek után tagadták meg a restitúciót
A visszaszolgáltatási perben egyébként alapfokon a szászrégeni bíróságon a család nyert, de azzal a kitétellel, hogy fizessen tetemes kártérítést a szövetkezetnek. „Negyvenmillió forintnak megfelelő összeget ítéltek meg olyan állítólagos munkálatokért, amit a szövetkezet az évek során végzett. Tudván, hogy humbug az egész, hisz ennyi pénzért új palotát lehet építeni, megfellebbeztük az ítéletet. Másodfokon a Maros megyei törvényszéken már úgy nyertünk, hogy semmiféle kártérítést nem kellett volna fizetnünk” – idézi a jogi útvesztő első lépéseit Nagy Géza, aki szerint a szövetkezet is jobban örülne az államtól remélt anyagi kártérítésnek, mint magának az épületnek.
S hogy ezt az alperes is így gondolja, kiderül, amikor szóba állunk Valer Ţifrea szövetkezeti elnökkel. „Mi már az első pillanatban beleegyeztünk, hogy a család kapja vissza a házát, a román állam meg fizesse vissza nekünk annak ellenértékét meg az évtizedek során eszközölt javításokat” – fejtette ki lapunknak Ţifrea. Az elnök nem felejti el nyomatékosítani, hogy az általa vezetett Consum Coop 1969-ben jóhiszemű vásárlóként vette meg az ingatlant az államtól. „Erről a miniszteri tanács döntött” – teszi hozzá. Azonban mint kiderült, a Kemények öröme korainak bizonyult. A következő lépésben a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszék újratárgyalásra visszautalta az ügyet Szászrégenbe.
„Veszítettünk, majd ismét fellebbeztünk, újból Bukarestbe kerültünk, ott egy, a felperesek körében történt haláleset miatt halasztást kértünk, nem kaptuk meg, és végérvényesen elveszítettük a pert” – kesereg Nagy Géza, aki nem várja karba tett kézzel a március 3-án hozott ítélet indoklásának kiközlését. Most a családtagok kihagyásával újabb pert indított. Tudja, hogy a vesztes esélyével indul, de valamit mégiscsak remél. „Egyelőre időhúzást” – válaszolja. Szerinte még ez is jobb, mint az állam „értéktelen értékpapírjaiba csomagolt kárpótlás”. „Így legalább, amíg a per tart, az ingatlan eladhatatlan” – mondja cinkos mosollyal. A Consum Coop elnökét sem boldogítja kimondottan az ítélet. Kérdésünkre, hogy amennyiben mégis megmaradnának az épülettel, mihez kezdenének vele, nem tud választ adni. Belátja: egyelőre fogalmuk sincs.
Szeretettel fogadja a betérőket
Jelenlegi állapotában az egyszerre akár húsz-huszonkét fős csoport elszállásolására alkalmas vadászház nem sokat hoz Nagy Géza konyhájára. Ráférne egy komoly tatarozás, de honnan pénz, amikor a perek mindent felemésztettek. Volna még a pályázati lehetőség, az uniós források felkutatása és lehívása, de az csak a tulajdonosnak adatik meg. A bérlőnek meg sem érné. Ezért a vadászház fizetővendégnek hivatalosan lényegében nincs is nyitva. Aki veszi a túrabakancsot, mert az Istenszékére vagy a funtineli boszorkányok tanyájára kíváncsi, és nem kimondottan kényeztető hétvégére vágyik, azt nem érdeklik az efféle apróságok, annak megfelel az Auguszta úgy, ahogy van.
Főleg akkor, ha a fárasztó nap után, egy pohár bor vagy egy üveg sör mellett a házigazdával hányhatja-vetheti meg az összmagyarság sorsát. A búcsúestén Nagy Géza szinte kötelező módon fel szokta tenni a kérdést: „Ki az, aki egyáltalán nem szavazott, vagy elutasítóan voksolt december 5-én?” Bár azt állítja, hogy ősei vadászházába ő csak magyar érzelmű magyarországiakat fogad, egy-két alkalommal kiderült, hogy vendégei közé olyan is vegyült, aki hat évvel ezelőtt az anyaországi munkapiacot ellepő 22 millió romántól rettegve húzta be az x-et. „Az ember tévedhet. Az ilyennek megadom a lehetőséget, hogy itt, a hallban, a társaság előtt kérjen bocsánatot. Ha megteszi, megbocsátok neki” – mondja, majd elárulja, hogy legutóbb egy középkorú férfi szórt hamut a fejére. A filmekbe illő jelenet díszleteként a falon lévő fényképről mosolygó báró és felesége, Erdély címere, a székelyek zászlója, Nagy-Magyarország térképe, számos vadásztrófea és Wass Albert „A víz szalad, a kő marad” idézete szolgált.
Lopott fa, saját erdőből
A vadászház mögötti erdőkből a Kemény család még egyetlen szál fát sem kapott vissza. Pedig csupán a Galonya-völgyén 3600 hektárra nyújtottak be igényt. Amint Nagy Géza mondja, a család emiatt is pereskedik. Bérelt vadászházában ő meg a negatív hőmérséklettel volt kénytelen dacolni a hosszú tél folyamán. „Borzasztó volt az idei tél, négyszer annyi fát tüzeltem el, mint egy évvel korábban. És még így sem volt elég. Pedig egyetlen szobát fűtöttem, s olykor-olykor a hallt” – mondja az ingujjra vetkőzött férfi, aki az elmúlt hónapokban annyira hozzászokott a hideghez, hogy neki már fel sem tűnik, amint beszélgetés közben vacogunk. Pedig a kinti hőmérő higanyszála alig éri el a 9 Celsius-fokot, ami pedig csak egy picivel több, mint amennyit a vadászkastélyban mérhetnénk.
Kérdésünkre, hogy télen miért sanyargatta magát, Nagy Géza a tűzifa árát hozza fel. „Nem olcsó, sőt drágább, mint a tavaly. Még akkor is, ha azok, akiktől veszem, lopják. Nagyszüleim erdejéből, amit, mint említettem, még nem kaptunk vissza. Jönnek éjjel a furgonnal, egy-kettő, ledobják a tuskókat, aztán mennek tovább” – magyarázza a lehető legtermészetesebben. Elvégre innen ment el, ide jött vissza: ismeri Romániát.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szobrot kaphat Urmánczy Nándor Maroshévízen
Szobrot állíttatna Urmánczy Nándornak a politikusról elnevezett egyesület Maroshévízen, ezért írásban kérték az önkormányzattól, hogy jelöljenek ki területet erre a célra.
A Czirják Károly, az Urmánczy Nándor Egyesület elnöke által aláírt kérelemben azt javasolták, hogy a szobor a Hargita megyei város központi parkjában kaphasson helyet, ahol három neves román személyiség szobra található. Czirják folyamodványában többek közt azzal érvelt, hogy a város lakosságának 71 százaléka román, 25 százaléka magyar- és ez az arány tükröződne a parkban elhelyezett szobrok számában is. Ugyanakkor arra is kitért, hogy ez a gesztus szimbolizálná a városban élő románok és magyarok történelmi megbékélését is, amely egymás értékeinek kölcsönös tiszteletén alapul, és amely példaértékű lehet az Európai Unióban.
Az 1868-ban Maroshévízen született és 1940-ben ugyanitt eltemetett Urmánczy Nándor munkásságából kiemelte, hogy tizenhat éven át, 1902–18 között egy olyan körzet parlamenti képviselője volt, amelyben többségben románok éltek. Ugyanakkor 1895-ben létrehozta az első helyi újságot, majd egy évre rá a magántulajdonában lévő területen felépíttette az első állami iskolát. Pénzt adományozott az ortodox katedrális felépítésére, amiért meghívták beszédet mondani az 1903-ban tartott templomszentelésre is. Ugyancsak Urmánczynak köszönhető az első bíróság létrejötte a kisvárosban, illetve az 1909-ben kiépített Déda–Gyergyószentmiklós-vasútvonal. Halála után, 1940-ben díszpolgári címmel tüntették ki, a dokumentumot Pattantyús A. Miklós polgármester és Újfalvi Béla jegyző írta alá. „Urmánczy Nándor és Miron Cristea ugyanabban a városban születtek, kortársak voltak és ugyanazt a budapesti egyetemet végezték. Mindketten szerették a nemzetüket, és soha semmi olyat nem tettek, ami a két nemzet közötti széthúzáshoz vezetett volna” – érvelt Czirják a folyamodványában, kérve, mielőbb jelöljék ki a szobor helyét, hogy majd a konkrét tervekkel is előhozakodhassanak.
Mint ismeretes, az Urmánczy-egyesület perben áll három szintén maroshévízi román civil szervezettel: a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványokkal. Az Ilie Şandru nyugdíjas történelemtanár kezdeményezésére indított perben azért kérték a kulturális egyesület tevékenységének beszüntetését, mert úgy vélik, az Urmánczy nevével fémjelzett magyar egyesület alkotmányellenes tevékenységet folytat, Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti. Állításukat az egyesület alapszabályába foglalt autonómiatörekvések támogatásával indokolták, illetve Urmánczy állítólagos „horthysta” múltjára hivatkoztak
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Román panaszáradat az elnyomásról
Megvetik a román ajkú polgármestereket Hargita megyében – legalábbis így érzi Stelu Platon. Maroshévíz polgármestere Mircea Duşa parlamenti képviselővel közösen tartott sajtótájékoztatóján a megye elöljáróinak a románsággal szembeni magatartását nehezményezte.
Mircea Duşa és Stelu Platon „Mostanáig még azt mondtuk, hogy a megyében létező nyolc román polgármestert semmibe sem veszik, de mától nyilvánosan is ki kell mondanunk, megvetnek bennünket. Magyar nyelven megfogalmazott meghívókat kapunk olyan programokra, amelyeken Székelyföld fejlesztési stratégiáját, Székelyföld turizmusát mutatják be, és mi azt sem tudjuk, mi az a Székelyföld” – fakadt ki a maroshévízi elöljáró. Platon ugyanakkor nehezményezte, három éve látja el a polgármesteri teendőket, de Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke egyszer sem hívta fel telefonon. Sőt mi több – panaszolta –, a román elöljárókkal szervezett találkozók csupán a formalitásoknak tesznek eleget. A sérelmeit felsoroló városvezető elmondta, a többségében románok lakta települések a megye vezetői részéről semmilyen támogatásban nem részesülnek a fejlesztési programokban való részvételt illetően, sőt, ha finanszírozási projektet szeretnének benyújtani, kénytelenek megkerülni a megyei elöljárókat, és a siker érdekében Bukaresthez kell fordulniuk támogatásért. Platon ugyanakkor azt is a megyei tanácselnök szemére veti, hogy egyetlen, a megye északi részén lévő település által szervezett rendezvényen sem vesz részt. „Ha most így viszonyulnak hozzánk, vajon mire számíthatunk Székelyföldön. Erre még gondolni sem merek, remélem, erre nem kerül sor” – summázott Stelu Platon, akinek véleményét Mircea Duşa is osztotta. A Szociáldemokrata Párt Hargita megyei parlamenti képviselője maga is úgy látja, Hargita megyében a románokat semmibe veszik, az általuk lakott településeken pedig elmaradnak a fejlesztések, sőt ezek a települések nagyon kevés pénzt kapnak a megyétől. „Borboly Csaba jobban tenné, ha hallgatna” – reagált a honatya az elnök által pénteken tett kijelentésekre, miszerint a megye északi részén történő fejlesztések az RMDSZ-es politikusok által hozott pénzeknek köszönhetők. Annál is inkább szerencsés lenne, ha nem beszélne – mondta Duşa –, ugyanis másfél évvel ezelőtt még azt vette a szemére, hogy csak a megye északi részén lévő településeknek hoz pénzt. A honatya nemtetszését fejezte ki Borboly ama szándékával kapcsolatban, miszerint felmérés készülne arról, hogy a megye román ajkú lakossága szupermegyében vagy kisebb régióban szeretne élni. Szerinte ez alkotmányellenes, és Borboly csak választási tőkét kíván kovácsolni. Mircea Duşa ugyanakkor bejelentette, a Hargita megyei Szociáldemokrata Párt két megyei tanácsosa pénteken egy határozattervezetet nyújtott be arra vonatkozóan, hogy július 17-én szervezzenek a megyében is népszavazást. Ennek keretében arról kérdeznék meg a lakosságot, hogy egyetértenek-e vagy sem a megyék megszüntetésével. A két tanácsos levélben kérte fel Borboly Csabát, hogy a határozattervezet elfogadása érdekében hívjon össze egy rendkívüli megyei tanácsülést.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Hollóavatás és médiaklub Maroshévízen
Sarány István törékeny Székelyföld-tükre
Június 17-én, pénteken délután a Maroshévízi Kemény János Gimnázium dísztermében mintegy harminc érdeklődő jelenlétében bemutatásra került a Fehér Holló újságírósorozat tizenkettedik kötete: Sarány István Zászlópengetés című jegyzetfüzére. A bemutatót média-kerekasztal követte, melynek során a maroshévízi magyarság mindennapi gondjaival ismerkedett a kolozsvári Szórványtengely-mozgalom médiaklubja.
A nagycsaládias hangulatú könyvbemutatót eredetileg Csíkszeredába tervezte a kiadó – Sarány István ugyanis a Hargita Népénél dolgozott sokáig, s egy ideig ennek főszerkesztője is volt –, de a szerző szerette volna tiszteletben tartani a Fehér Holló sorozat erősen szórványbarát szóráspolitikáját, így szülővárosát, a háromnegyed részben románok által lakott Hargita megyei Maroshévizet jelölte meg avatása színhelyéül. A kisváros – mely szülővárosa is a szerzőnek – nagy szeretettel fogadta a Szórványtengely-mozgalmat, valamint magát a könyvet megjelentető kolozsvári Világhírnév Kiadót. Szabó Csaba (Kolozsvári TV) sorozatszerkesztő felsorolta az eddig megjelent „hollóköteteket” és szerzőiket (Mihály István – Kolozsvári Rádió, Szabó Csaba – Kolozsvári TV, Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Balázs János – RTV Bukarest, Simon Ilona ex-Fiatal Fórum, Bodolai Gyöngyi – Népújság), majd magát a „fehér hollóságot” mint transzszilván állapotot határozta meg: „a médiapróza, mint olyan – találmány, teremtés-finalitás. Jó minőségű, füzérbe kötve összefüggő próza benyomását keltő műfajtalálmány. Otthonát a minőségi publicisztika és az irodalom közötti senkiföldjére teremtettük meg”.
A Zászlópengetés című kötet kapcsán abból a posztmodern recenziólevélből olvasott fel, amely a Caffé stockholmi világhálós kulturális folyóiratban jelent meg: „A régi világ magyar újságíróit juttattad eszembe, amikor rátalálni véltem arra az útra, amelyen rendszeresen – és egyéni lépésritmusban – haladsz a problémafelvetésben. Szerettem, hogy nem magadnak írsz, hogy közösségedet szolgálod, hogy nem magadért, hanem szűkebb hazádért aggódsz, és ezen aggodalmadat néha szorongásos jegyzetekben vezeted le. Szorongást konvertálsz médiaprózába, ami nem leányálom, hiszen a műfaj köt, és a hírlapírásban nincs pardonkodás, hogy püpü, most én nem a holnapi lapba írok, hanem… kötetbe.”
A hollóvá avatás ceremóniája Bodolai Gyöngyi (Népújság) pályatárs Vásárhely–Maroshévíz iskolapárhuzam, valamint László Edit (Marosvásárhelyi Rádió) szórvány- és élethelyzet gyorselemzésével folytatódott. A jövendőbeli fehér hollókat Ötvös József egyházi újságíró, generális direktor képviselte, aki ősszel megjelenő vizitációs riportkötetét próbálta térben és időben Sarány István könyvbemutatójához és természetesen ahhoz a Maroshévízhez kötni, amelynek léte szorosan összefügg a Bánffyakkal és Urmánczyakkal.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnökének – egyben a Fehér Holló újságírósorozat egyik kötete (Táltos erő) támogatójának – üdvözlő beszédét magának a szerzőnek a felszólalása követte. Sarány István Fogyjon a magyar című jegyzetét olvasta fel – megmosolyogtatva az egybegyűlteket.
A dedikálások után a Maros és Kolozs megyei újságírók elkezdték munkájukat: interjúk, riportok sora készült el a maroshévízi magyarság intézményeiről, és természetesen az Urmánczy-strandról, ahol az Urmánczyak utóda, Szabó Kálmán fogadta a médiaklubot.
Népújság (Marosvásárhely)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Urmánczy Nándor-szobor Maroshévízen
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke leplezte le Urmánczy Nándor néhai magyar országgyűlési képviselő mellszobrát Maroshévízen a templomkertben negyedik alkalommal szervezett Urmánczy Nándor Emléknapok keretében. Magyaroknak és románoknak ma a múlt kölcsönös tisztelete mellett az a közös feladata, hogy egy határok nélkülivé váló Európában a 21. század kihívásaira adjanak közös válaszokat” – hangoztatta beszédében Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, kihangsúlyozva, hogy magyaroknak és románoknak egy közös kötelességünk van: lezárni az egymáshoz fűződő viszonyunkra vonatkozó 20. századi gondolkodást. Leszámolni azzal a téveszmével, hogy az államhatárok tologatása megoldja a román–magyar együttélés és egymásrautaltság gondjait. Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája köszönetet mondott mindazoknak, akik ápolják az egykori politikus emlékét, különösen kiemelve Czirják Károly, az Urmánczy egyesület elnökének érdemeit abban, hogy „újra divatba jött a nagyapja”. Czirják Károly egyesületi elnök beszédében bevallotta, hogy egy évvel ezelőtt nem hitte volna, hogy a következő Urmánczy-emléknapon szobrot avatnak egyesületük névadója tiszteletére. Főleg olyan körülmények közepette, hogy ez idő alatt perben álltak három román civil szervezettel. A Blaskó János szobrászművész készítette mellszobrot Kövér László leplezte le.
Jánossy Alíz
Hargita Népe. Erdély.ma

Leleplezték Urmánczy Nándor szobrát Maroshévízen: Méltó emlék a névadónak
Szobrot lepleztek le Urmánczy Nándor, néhai magyar országgyűlési képviselő tiszteletére a negyedik alkalommal szervezett Dr. Urmánczy Nándor Emléknapok rendezvény keretében Maroshévízen. Az esemény házigazdája az az Urmánczy Nándor Egyesület, amely jogerősen pert nyert három román civilszervezet ellenében. Az eseményen jelen volt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, valamint Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája. Szobrot lepleztek le Urmánczy Nándor, néhai magyar országgyűlési képviselő tiszteletére a negyedik alkalommal szervezett Dr. Urmánczy Nándor Emléknapok rendezvény keretében Maroshévízen. Az esemény házigazdája az az Urmánczy Nándor Egyesület, amely jogerősen pert nyert három román civilszervezet ellenében. Az eseményen jelen volt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, valamint Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája.
„Le kell számolni azzal a téveszmével, hogy az államhatárok tologatása megoldja a román-magyar együttélés és egymásrautaltság gondjait” – hangoztatta beszédében Kövér László, aki szerint magyaroknak és románoknak ma a múlt kölcsönös tisztelete mellett az a közös feladata, hogy egy határok nélkülivé váló Európában a 21. század kihívásaira adjanak közös válaszokat. Az országgyűlés elnöke beszédében egyébként párhuzamot vont a szintén maroshévízi születésű Miron Cristea román politikus és Urmánczy Nándor pályafutása között, kihangsúlyozva azokat a történelmi momentumokat – trianoni békediktátum, bécsi döntés –, amik mentén az eleinte barátként indult politikusok pályája ellentétes irányt vett. Urmánczy munkásságát méltatva kiemelte azokat a megvalósításokat, amelyből a térség valamennyi lakója – románok és magyarok – egyaránt profitáltak.
Urmánczy Nándor tizenhat éven át, 1902–1918 között egy olyan körzet parlamenti képviselője volt, amelyben többségben románok éltek. 1895-ben létrehozta az első helyi újságot, majd egy évre rá a magántulajdonában lévő területen felépíttette az első állami iskolát. Pénzt adományozott az ortodox katedrális felépítésére, és neki köszönhető az első bíróság létrejötte a kisvárosban, illetve az 1909-ben kiépített Déda – Gyergyószentmiklós vasútvonal.
Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája köszönetet mondott mindazoknak, akik ápolják az egykori politikus emlékét, különösen kiemelve Czirják Károly, az Urmánczy-egyesület elnökének érdemeit abban, hogy „újra divatba jött a nagyapja”. Mint hangsúlyozta, a maroshévízi ünnepség után arra fog törekedni, hogy az anyaországban is ismertté tegye politikus nagyapja munkásságát.
Czirják Károly egyesületi elnök beszédében bevallotta, hogy egy évvel ezelőtt nem hitte volna, hogy a következő Urmánczy emléknapon szobrot avatnak az egyesületük névadójának tiszteletére. Főleg olyan körülmények közepette, hogy ez idő alatt perben álltak három román civilszervezettel. Az Urmánczy-egyesület korábban perben állt három szintén maroshévízi román civilszervezettel: a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Cãlimanilor alapítványokkal. Az Ilie Sandru nyugdíjas történelemtanár kezdeményezésére indított perben azért kérték a kulturális egyesület tevékenységének beszüntetését, mert úgy vélik, az Urmánczy nevét viselő magyar egyesület alkotmányellenes tevékenységet folytat, Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti.
A Blaskó János szobrászművész készítette mellszobrot Kövér László leplezte le.
Jánossy Alíz. Új Kelet (Gyergyószentmiklós)