Ferenczi István /Kolozsvár/ régész, nyugalmazott egyetemi tanár Budapesten tartott előadást A nagyfejedelemség-kori kelet-magyarországi határvédelem kérdései címmel ápr. 23-án, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület havonta Budapesten rendezett előadásai keretében. Ferenczi kifejtette, hogy a magyar fejedelmek korában a keleti végek tájékán védelmi vonal épült ki töltésekkel, földvárakkal Nagybánya környékétől Brassóig, először a besenyő betörések elhárítására. 1091-től, Szent László király uralkodásának utolsó és Kálmán királyságának első éveiben kővárakkal is megerősítették a védelmi vonalakat. Ferenczi felsorolta a honfoglaló magyarok eddig feltárt erdélyi temetőit: Déva, Szászváros, Székelyderzs, Marosgombás, Gyulafehérvár /3 temető 3-400 sírral/, Kolozsvár /3 temető/, Kolozsmonostor és Várfalva. /Ferenczi professzor kitart elmélete mellett. = Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), szept. 19./

Antal Béla, Fehér megye kisebbségi tanfelügyelője számszerűsítette a megye magyar tanügyi helyzetét: iskolák és tagozatok száma 46, osztályok száma 140, a diákoké 2400, kiknek oktatásával-nevelésével 150 magyar tanerő foglalkozik naponta. Idén magyar óvodáscsoport indult Felsőújváron, valamint Kötő József államtitkár közbenjárására Csombordon is. Marosnagylakon viszont a szülők - engedve a helyi nyomásnak - a román tagozatra íratták be csemetéiket. Küküllőváron, a kevés magyar gyerek miatt heti négy órában zajlik a magyar nyelv és irodalom tanítása. Türben megszűnt az elemi osztályokban a magyar oktatás. Egy másik nehézség a szakképzett pedagógusok faluszerte tapasztalható hiánya. Az elemi iskolák hálózata a következőképpen fest: Marosújvár, Felsőújvár, Székelykocsárd, Felvinc, Marosdécse, Miriszló, Felenyed, Csombord, Marosgombás, Tövis, Magyarlapád, Magyarbece, Torockó, Torockószentgyörgy, Balázsfalva, Búzásbocsárd, Magyarpéterfalva, Bethlenszentmiklós, Küküllővár, Boldogfalva, Gyulafehérvár és Vajasd. V?VIII. osztályos magyar iskolák, illetve tagozatok működnek Marosújváron, Székelykocsárdon, Felvincen, Magyarlapádon, Magyarbecében, Torockón, Balázsfalván, Bethlenszentmiklóson, Gyulafehérváron és, természetesen, az enyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, mely a gimnázium mellett elemi, valamint líceumi osztályokat is működtet. Ugyanitt ősztől felsőfokú tanítóképző tagozattal bővül a magyar oktatás. /Fehér megye: magyar tanügy . = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24./

A IV. Magyar Református Világtalálkozó égisze alatt került sor július elsején Nagyenyeden, a nagyenyedi református egyházmegye szervezésében a református képzőművész lelkészek és pedagógusok munkáinak kiállítására. A bemutatott alkotások szerzői: Balázs Bálint tanító (Torockó), László László tanár (Nagyenyed) Lőrincz Zoltán lelkipásztor (Felenyed), Horhát Miklós lelkipásztor (Lőrincréve), Szabó László lelkipásztor (Bálványosváralja), Lőrincz Konrád lelkipásztor (Marosgombás), valamint Brian Johnston tanár (Kanada-Kolozsvár). Sógor Géza, a kolozsvári Protestáns Teológia könyvtárosa tartott megnyitóbeszédet. /Győrfi Dénes: Református képzőművész lelkészek és pedagógusok kiállítása. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 15./

A magyar lakosság fogyásának illetve kiöregedésének újabb riasztó jele érzékelhető a 2000-2001-es tanév kezdetén: míg az 1999-2000-es tanévben még két első osztályt indíthatott Nagyenyed híres kollégiuma, idén már csak egyre futja. A helyzet tovább romlik: a 2001-2002-es tanévben még tartható a szint, de 2002 szeptemberében minden valószínűség szerint magyar első osztályosok nélkül kezdődik a tanév a kollégiumban. A gyermekutánpótlás csökkenése a Nagyenyed vonzásköréhez tartozó magyarlakta településeken is érzékelhető: az elmúlt tanévben mintegy 16 ötödikest küldött a kollégiumba Magyardécse, Miriszló, Marosgombás, Csombord, Marosszentkirály és Felenyed magyar elemi iskolája, idén viszont csak 8 (!) érkezik. Emiatt a hagyományos három ötödik osztály helyett csak kettővel indul most a kollégium. A líceumi osztályok terén viszont - egyelőre - jó hírekkel szolgálhat az iskola: mintegy 100, az ország minden sarkából érkezett kilencedikessel kezdi az évet a kollégium. Életképesnek mutatkozik a főiskolai szintű tanítóképzés is, annak ellenére, hogy a tavalyhoz képest csökkent az érdeklődés ezen oktatási forma iránt. /Vérszegény nagyenyedi kisdiák-utánpótlás. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./

Fehér megyében 5 település bejáratánál helyeztek el kétnyelvű helységnévtáblákat. A küküllővári polgármesternek nincs pénze a két- vagy többnyelvű feliratozáshoz, de megígérte, hogy 1-2 hónapon belül tenni fog valamit az ügy érdekében. Amennyiben az elöljárók betartják a törvényt, akkor a közeljövőben Magyarbecében, Csombordon, Marosgombáson és Alsókarácsonyfalván is lesz kétnyelvű helységnévtábla Fehér megyében. /Mezei Sándor: Többnyelvű helységnévtáblák Fehér megyében. Öt van, még sok hiányzik. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 11./

Marosgombáson a magyar óvodában szeptemberben bekötötték a gázkonvektort, azonban az elkorhadt padlót csak a román tagozaton cserélték ki, de ígérték, hogy tavasszal meglesz a teljes felújítás.  Az  udvar túlsó felében lévő iskolaépületben Szakács Ildikó tanítónő hét gyermekkel foglalkozik. A legnagyobb gond, hogy nem kaptak tankönyveket. Eddig nem sok segítséget kaptak, a szülőkkel meszelték ki a termet. A víz problémát jelent, kút nincs, így vödrökkel hordják a vizet a kézmosásra /N. T.: Tavaszig kell várni a felújításra. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 9./

Marosgombás Árpád-kori település a reformáció idején vált reformátussá. Sikó Levente lelkipásztor közölte, jelenleg 330 lelket számol a gyülekezet. Hagyománnyá vált a havonta egyszeri vasárnap délutáni szeretetvendégség, ebbe a gyerekeket is bevonják. /T. A.: Nemcsak a testi megnyugvás szükséges. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

Vargyasi ifjak a szórványban
"Minden magyar felelős minden magyarért" – ez lehetne a mottója annak a rendezvénysorozatnak, amelyen a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (VADFIE) idén vett részt első alkalommal. Közelebb akarunk kerülni a szórványban élő magyarokhoz, és a magunk szerény eszközeivel szellemi, kulturális ajándékkal meglepni őket.
A II. Prücsöktánc játéknapot az Erdélyi Magyar Ifjak szórványért szakcsoportja szervezte a Rákóczi Alapítvány, a Magyar Nyelvért Alapítvány és a Szabó Imre Alapítvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kovászna Megye Tanácsa és a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával. Utunkat Kovászna Megye Tanácsa biztosította, enélkül nem juthattunk volna el Magyarpéterfalvára (Fehér megyébe). 2011. szeptember 24-én reggel a 600 lelkes kis magyar falu több mint 200 vendéget fogadott. Magyarpéterfalvára játszani, szórakozni jöttek a szórványtelepülések óvodásai és iskolásai: Balázsfalva, Tür, Küküllővár, Bethlenszentmiklós, Magyarbénye, Vajasd, Magyarlapád, Marosgombás és Felvinc. Az ünnepélyes megnyitón Makkai Dénes helyi lelkipásztor és Szakács Júlia főszervező köszöntötte a vendégeket, majd a művelődési ház udvarán interaktív közösségfejlesztő játékot szerveztek az EMI és az ODFIE ifjai. A 66 éve elhunyt Bartók Béla emlékére szervezett szavaló- és énekversenyen megcsillogtathatták tehetségüket a kis előadók. A program arcfestéssel, töklámpáskészítéssel, mesevetítéssel folytatódott, délután pedig Dániel Sándor csíkszeredai fazekasmesterrel korongozhattak az ügyes kezűek. A játéknap befejezéseként a marosvásárhelyi KRIKK zenekar adott koncertet, a vargyasi ifjak színjátszói pedig bemutatták A rátóti csikótojás című népmese színpadi változatát. A feldolgozást Farkas Emese tanítónő irányításával tanulta be László Gábor, Tánczos Oszkár, Gánya Ervin, Trinfa Zoltán és Farkas Sándor. A rendkívüli élményeket nyújtó szórványmisziós rendezvény után a vargyasi ifjak szilárdan elhatározták, hogy ezután is segítik ezt a hasznos, nemzetmentő munkát. Szeretnék, ha más települések fiataljai is bekapcsolódnának a mozgalomba. PÁLYER GYÖRGY SZABOLCS. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Talán nem új a témafelvetés, de úgy gondolom, mégis érdemes ismételten elővenni és foglalkozni vele. Annál is inkább, mivel a rendelkezésemre álló forrásanyag kevésbé ismert és kevésbé képezte feltárás tárgyát az utóbbi évtizedek során. A nagyenyedi református egyházmegye irattára igen sokatmondó e tekintetben. Ennek tanulmányozása során meg-megismétlődő, megrázó események zavarták az egyházközségek békességét, nyugalmát, tevékenységük lebonyolítását, egyszóval közösségi életük mindennapjait. A lelkipásztorok által papírra vetett és a felettes egyházi hatóságokhoz eljuttatott panaszok halmaza is állításomat igazolja. Felekezeti iskolák, ifjúsági egyesületek, presbitériumi összejövetelek, egyházi javak, kulturális rendezvények, emlékünnepélyek, s nem utolsósorban maguk a lelkipásztorok váltak a támadások, tiltások, ellenőrzések célpontjává a karhatalmi erők részéről. Az alábbiak során eme panaszlevelek halmazából tallózunk napjaink olvasóközönsége számára, azon reménytől vezérelve, hogy hasonló cselekedetek soha többé meg ne ismétlődjenek Erdély tájain.
Az impériumváltozást követő időszakban elsőként Szathmáry Gyula miriszlói lelkipásztor panaszát azonosítottam, aki 1924. május 9-én az alábbiakat hozza az Esperesi Hivatal tudomására: „Ifjúsági egyesületünk 1923 kora őszétől március 15-ig (1924) szépen működött, 1924. március hó 23-ra kértük volt egy programos ünnepély megtartására az engedélyt, a primpretor azt pártolólag terjesztette fel a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, de az nem adta meg az engedélyt. Március 15-ig volt engedélyünk ifj. egyesületünkkel estélyek tartására, kértük a május 20-ig való meghosszabbítást, de a primpretor úr azt válaszolta, hogy folyamodjunk a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, mert őneki nem áll módjában az engedélyt megadni. Engedély nélkül aztán nem mertünk összejöveteleket tartani.”
Ugyanazon év május 20-án Csiky Viktor torockószentgyörgyi lévita lelkész intéz panaszlevelet, amelyben arról tudósít, hogy a miniszter bezáratta az unitárius felekezeti iskolát s helyébe állami iskolát állíttatott fel. Május 21-i keltezéssel Takács József Marosgombásról küldi panaszát az espereshez, mely szerint az ifjúsági egyesületben tartott előadásait betiltották azon a címen, hogy titkos gyűléseket tart engedély nélkül, majd több egyháztaggal együtt csendőrségi idézést kapott, ahol nem valami udvariasan bántak el velük. A továbbiak során igényelt engedély csakis nappali előadások megtartását írta elő, ami faluhelyen ugyebár lehetetlen volt, így esperesi felmentésre az előadások be lettek szüntetve.
Felvincről május 23-án Szécsi Ferenc lelkész jelenti, hogy mint egyházmegyei főjegyző, dr. Mátyás Ernő társaságában 1922 tavaszán az egyházmegye marosújvári körét vizsgálta és május 31-én Magyarszentbenedek és Hari között a szentbenedeki csendőrőrmester igazolásra szólította fel, irataikat átkutatta, néhány könyvüket elvette, és később Magyarforróban ismételten feltartóztatta, így másfél órai késéssel érkeztek meg Hariba. A csendőr, állítása szerint, felsőbb parancsra cselekedett. Marosújváron 9 elemista gyereket az állami magyar iskola tagozatáról az állami iskola román tagozatába kényszerítettek, ugyanakkor egy leánykát, arra hivatkozva, hogy apja román, egy másikat, hogy anyja román, szintén a román tagozatra helyeztek át, és hasonló módon jártak el – helyi lelkész jelentése szerint – két székelyföldvári gyerek esetében is, „nevének hangzása s állítólagos román származása miatt”.
Az aranyospolyáni református egyházközség lelkészi hivatalától 1935. március 12-én Miske Lajos lelkész intézi terjedelmes panaszlevelét az espereshez. Ebből többek között megtudjuk: az egyházközséghez tartozó Oprişani – Keresztes – szórványban tett látogatása során több mint 160 ref. lelket írt össze – akiknek ugyan egy része nem volt állandó lakos, hanem mint gazdasági cseléd, alkalmazott, vagy közeli gyári munkás tartózkodott a helységben –, és megállapodott velük, hogy havonta legalább egyszer vagy kétszer, minden hónap első vasárnapján délelőtt, harmadik vasárnapján pedig délután istentiszteletet, a tanköteles gyerekek részére pedig, kik az ott levő román iskolába jártak, hetenként egyszer vallásórát tart. Az istentiszteletek tartására Lázár Simon birtokos gazdasági intézője, Csomos János egy üres szobát engedett át a gazdaság udvarán, hol el is kezdte azok tartását, március 3-án pedig ismét istentiszteletet és úrvacsoraosztást akart tartani. A községi csendőrőrmester viszont „már azelőtt a Keresztesen lakó híveknél kérdezősködött, hogy miféle összejövetelt tartok és mi célból írtam én össze, az istentiszteleten mit prédikáltam, mit beszélgettem velük? Egyet közülük a községházára is hivatott és ott vallatta az összejövetelünk felől.” Mindezek után minisztériumi engedély felmutatását igényelte, hogy magánháznál istentiszteletet tarthasson „s figyelmeztetett, hogy addig ne tartsak összejövetelt, istentiszteletet, míg az erre vonatkozó miniszteri engedély a kezemben nincs.”
Magyarózdon az adóhátralék fejében a többszázezret érő templomi kegyszereket foglalta le a hatóság, minek folytán az Igazgatótanács a kultuszminisztériumhoz és igazságügyi minisztériumhoz fordult az ügy mielőbbi orvoslása végett. Ennek eredményeként, Sükösd lelkész jelentése szerint, „az egyház ládájának és benne az úrasztali szent edényeknek szentségtörő elvitelét Kisküküllő vármegye Prefectusa részben jóvátette, amikor sürgős rendelettel a lefoglalt és elszállított ládát a primaria által visszaadatta.”
Mivel az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tiltakozó kezdeményezései nem érték el, hogy a minisztériumok, prefektúrák, illetve egyéb állami hatóságok megakadályozzák, és a továbbiak során lehetetlenné tegyék azt, hogy „alantas csendőrségi közegek egyéni felfogásuk, tetszésük szerint alaptalan besúgások alapján a lelkészeinket és más, állandó lakással, román állampolgársággal rendelkező, köztiszteletben álló hivatalos egyházi alkalmazottainkat le ne tartóztassák és megszégyenítő módon meg ne hurcoltassák”, ezért 1935. augusztus 2-án körlevélben kérik az Esperesi Hivatalokat, hogy haladéktalanul történelmi dokumentumot készítsenek az 1930. január 1-je óta előfordult fenti megnyilvánulásokról, „hogy itten azokat megőrizhessük és azok alapján a szükséges intézkedéseket megtehessük.” E keretben számol be ismételten Takács József marosgombási ref. lelkipásztor 1936. január 29-én a megelőző évben megalakult helyi IKE áldásos tevékenységéről, amelynek keretében egyházi énekek tanulása, bibliaolvasás és magyarázás, történelmi és bibliai játékok, ismeretterjesztő előadások zajlottak szép sikerrel az ifjúság – fiúk és lányok – teljes számú részvételével, egészen január 28-ig, amikor a csendőrség, engedély hiányára hivatkozva, beszüntette az összejövetelek folytatását. Azon év május 14-én Jakab Lajos ódellői lelkész, május 28-án Zágoni Albu Zoltán marosludasi lelkész, június 5-én pedig Kónya Pál székelykocsárdi lelkész panaszolja, hogy a kolozsvári csendőri sziguranca rendeletére a továbbiak során semmiféle vallásos gyűlés vagy ünnepély nem tartható a szaktárca engedélye nélkül. Június 11-én Pap Andor szentmihályi lelkész jelenti, hogy „az utóbbi 2-3 nemzeti ünnepen állami iskolánk ref. gyermekeit, valamint a ref. vallású iparosokat, kereskedőket és nyugdíjasokat a görög keleti templomba kényszerítik, holott ugyanakkor ref. istentisztelet is tartatik.”
Szécsi Ferenc felvinci ref. lelkipásztor 1936. május 6-án közöl megrázó esetet, amely szerint a helység kéményseprője április 16-án a református egyházból a görög katolikus egyházba tért át, majd július 27-én az újdonsült görög katolikus kéményseprő magyar neje is szintén férje egyházába tér át. „Az áttérés egyiknél sem önkéntes – írja a lelkipásztor –, hanem a megindult kényszerítő eljárás következménye, nevezetesen a főszolgabíró megfenyegette a kéményseprői szolgálat elveszítésével, ha a kéményseprő és felesége át nem tér a görög katolikus egyházba. Ez az áttérés oka, a mindennapi kenyér biztosítása. Tisztelettel jelentem azt is, hogy főszolgabírónk régi református és római katolikus magyarok ma élő utódait maga elé idézi és román eredetükre hivatkozva akarja az egyedül idvezítő görög kat. egyházba térésre kényszeríteni. Így a Lazsádi, Szilágyi, Baconi, Seres családok tagjait idézte maga elé és mindazokat, akikről hallotta, hogy évtizedekkel ezelőtt reformátusokká lettek, vagy görög kat. féllel békés vegyesházasságban élnek. Ennek a hatalmaskodásnak eddig csak a fent megnevezett 2 áldozata van Felvincen, a vidékiekről nincs tudomásom”, olvasható a tudósításban. Az egyházkerület igazgatótanácsa az ügy orvoslása végett adott válaszában arról tájékoztat, hogy „az erőszakos térítések miatt csak akkor indíthatunk akciót, ha a jelentésben foglaltakat hatóság előtt tudják igazolni.”
1936. október 16-án Lőrincz Béla tordatúri ref. lelkész írja, hogy immár ő sem tudja, hányadszor jelenti az évek hosszú során, hogy Őfelsége a király születése napján folytonosan a helyi görög katolikus templomba vezényelik az állami iskolába járó református gyermekeket. 1936. november 15-én pedig az ódellői állami elemi iskola tanítói az állami elemi iskola református vallású tanítóit kényszerítették a helybeli görög katolikus templomba, részt venni a helybeli románok revízióellenes tüntetésén és nagygyűlésén. Ugyanakkor Tordatúron ismételt intézkedésekkel tiltották meg a helyi hatóságok a templomon kívüli összejövetelek, bibliakörök működését, az egyházi dalárda próbáit és a presbiteri gyűlések megtartását. Hasonló eseményekről panaszol ismételten Felvincről a lelkipásztor 1938. február 14-én. „Tisztelettel jelentem – írja Szécsi Ferenc lelkész – hogy a konfirmációra való előkészítést január 24-én 8 fiú és 18 leánynövendékkel megkezdettem és a mai napig zavartalanul folytattam. Ma délután 4 órára a leányok összegyűltek a szokott helyre, az egyház kultúrházába és mielőtt én az iskolából jőve oda érkeztem volna, a csendőrőrmester szétkergette őket, engem pedig küldönc által maga elé idézett. Megjelentem nála és értésemre adta, hogy csak a templomban jöhetünk össze ünnep- és vasárnapokon kizárólag istentiszteletre. Minden más összejövetel tilos. Így konfirmációi oktatás, vasárnapi iskolai tanítás, nőszövetségi bibliaóra, dalárda tanulása, presbiterek gyűléstartása, mind tiltva vannak.” Ugyanazon lelkipásztor 1938. június 8-án arról tesz panaszt, hogy a katonai előképzésen (premilitaria) résztvevő magyar ifjakat parancsnokuk sem Húsvét, sem Pünkösd első napján nem engedte el a ref. templomba úrvacsorát venni, hanem a görög katolikus templomba irányította őket s vasárnapokon is ugyanezt cselekedte az ifjakat irányító román állami tanító. A tordatúri 15–21 éves katonai előképzésen résztvevő ifjakkal is hasonlóképpen cselekedett parancsnokuk, akikkel minden vasárnap délelőtt pontosan akkor gyakoroltatott, amikor a ref. templomban istentisztelet tartatott, majd a déli harangszóra őket is a görög katolikus templomba irányította – jelentette Lőrincz Béla ref. lelkész.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Nagyenyed/Fehér – Ötödik alkalommal rendezték meg Nagyenyeden a Magyar Kulturális Napokat, idén, november 9–11-én. Pénteken, november 9-én 16 órakor volt az ünnepélyes megnyitó a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban, ahol Kováts Krisztián, a Fehér Megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket. Király László és Józsa Miklós ny. magyartanárok Áprily Lajos életét és munkásságát méltatták. Király László tanár úr előadásából a jelenlévők nagyok sok érdekességet tudhattak meg: Nagyenyed, a Kollégium nagy hatással voltak Áprilyra és költészetére. Józsa Miklós tanár úr röviden bemutatta Áprily életrajzát és az enyedi éveket.
Ezek után Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek a „Magasra száll az ember dallama” című versösszeállítással tisztelegtek Áprily Lajos emléke előtt.
Szombat délelőtt, Lőrincrévén, a református gyülekezet termében, a helyi születésű Karsai Zsigmond néptáncos, népdalénekes, festőművész emlékkiállítását lehetett megtekinteni. Este a nagyenyedi LUK étteremben szüreti bált rendeztek meg. Itt bemutatták a Fehér Megyei RMDSZ jelöltjeit a december 9-i parlamenti választásokra:
Tóth Csaba Kálmán az 1-es számú egyéni választókerület képviselőjelöltje. 1952. június 2-án a Kovászna megyei Nyújtódon született. Tanulmányait a Csombordi Mezőgazdasági Líceum, borászati szakán, majd a Gyulafehérvári Egyetemen végezte. A Gyulafehérvári RMDSZ elnöke, s jelenleg a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség gazdatisztje.
Szabó Dániel (2-es számú egyéni választókerület) 1983. május 22-én született Magyarlapádon. Tanulmányait a Bethlen Gábor Kollégiumban, és Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Egyetem testnevelés és sportszakán végezte. A MIÉRT országos elnökségi tagja, Fehér Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke, a Magyarlapádi Ifjúsági szervezet elnöke. Jelenleg Torockón és Magyarlapádon tanít.
Kováts Krisztián (3-as választókerület) 1964. július 31-én született Lippán. Tanulmányait a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban kezdte, majd 3 felsőfokú oklevelet szerez: a Kolozsvári Babeş–Bolyai egyetemen matematika tanári, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem erdő- és vadgazdálkodási szakán mérnöki, majd Gyulafehérváron a jogi oklevelet szerez. Jelenleg az Állami Birtokok Ügynöksége Fehér Megyei Területi Kirendeltségének igazgatója és a Fehér Megyei RMDSZ elnöke.
·Kerekes György (4-es számú választókerület) 1974. november 19-én született Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett, majd a Temesvári Közgazdasági Egyetemen szerez diplomát. Jelenleg a nagyenyedi polgármester tanácsosa.
Szűcs Attila (5-ös választókerület) 1975. szeptember 28-án született Topánfanván. Tanulmányait az abrudbányai HCC elméleti középiskolában végezte, majd Aradon az ékszerész mesterséget sajátította el. Jelenleg az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület idegenvezetője, nemzetközi turisztikai ügynök.
 Kopentz Lóránd-Márton  az 1-es választókerület szenátorjelöltje. 1976. augusztus 27-én született Kolozsváron. Tanulmányait az aranyosbányai elméleti középiskolában kezdte, majd Aradon szerez orvosi diplomát. Elvégezte a Nagyváradi Egyetem Orvostudományi és Gyógyszerészeti Karát, gyógyszerész szakosítással. Jelenleg egy gyógyszertár adminisztrátora és egyetlen részvényese, s az Abrudbányai RMDSZ elnöke.
 Pálosy János (2-es választókerület) 1957. június 21-én született, Marosvásárhelyen. Tanulmányait Marosújváron és Marosvásárhelyen végzi, majd a Brassói Műszaki Egyetem Gépészeti szakán gépjármű gépészmérnöki oklevelet szerez. Jelenleg Marosvásárhelyen a ROMBELT KFT technikai igazgatója és a Marosújvári RMDSZ elnöke.
Vasárnap 11 órai kezdettel Marosgombáson falunapot ünnepeltek. Igét hirdetett Sikó Levente helybeli református lelkipásztor, majd sor került a Székely Mihály-emléktábla avatására. Délután a Magyar Kulturális Napok befejezéseként a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban életmű kiállítás volt Székely Mihály születésének 100. és halálának 10. évfordulója alkalmából. Megnyitó beszédet mondott Pópa Tibor nagyenyedi református lelkész, az ünnepelt tanári pályáját méltatta volt pályatársa, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Érsek Attila
Nyugati Jelen (Arad)

Fugad, Enyedszentkirály, Marosgombás: analógiák a múltból, a jelen alternatíváival
Hagyományőrző és közösségfejlesztő gasztronómiai fesztiválok Fehér megyében
E három szórványtelepülés három szembeötlő hasonlóságot hordoz: mindenikben egy-egy szép kastély, a közeli domboldalakon honfoglaláskori sírok és mindenhol akadnak olyan kulináris különlegességek is, amelyek, ha közös üstben készítik, megmozgatják az egész közösséget. Fugadon a disznótoros lakoma, Szentkirályon régi recept szerint készült pörkölt, Gombáson jó magyaros gulyás csábította az ínyenceket. Ha mindezekhez autentikus népzene és néptánc is társul, akkor minden adott egy emlékezetes vidéki hagyományos fesztiválhoz. Dr. Lőrincz Helga, a Fehér megyei RMDSZ elnöke illetve a szervezet nagyenyedi tanácsos jelöltjei kitartásra, összefogásra biztatták a helyszínen a gombásiakat és a szentkirályiakat.

Szabadság (Kolozsvár)

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)