MegmAradásunk záloga
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei Szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
A szervezők minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak!
Az est meghívott előadójáról:
Harangozó Imre tanár, néprajzkutató,
1965-ben, Szent Mihály napján született Újkígyóson „törzsökös magyar földész családban”. Az általános iskolát Újkígyóson, a középiskolát Gyulán végezte. 1988-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskolát, 2001-ben pedig a Budapesti Pázmány Péter Keresztény Egyetem Hittudományi Karát végezte el. Figyelmét a kultúra és a kultúrát alkotó közösség egésze köti le, épp ezért leginkább a szakrális néprajz kérdései foglalkoztatják. Ezen belül a Moldvai és gyimesi magyarok hagyományos világkép e és hitvilága, de az alföldi pásztoraink és földműves népünk hagyományvilágával, hitvilágával is behatóan foglalkozik.
Néprajzos gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, elsősorban Erdélyt, Moldvát és a Bánátot. Kutatásait 21 kötetben jelentette meg.
Fontosabb kötetei:
Radna fényes csillaga… Vázlat a máriAradnai kegyhely vallási néprajzához (1990),
Elmentem a Szent Están templomába… Kalandozás népi hitvilágunk forrásainál (1992),
Sokat gondolkoztam a régi atyákról… Vázlat a magyar nép ősi hitvilágáról és világképéről (2001),
Ott hul éltek vala a magyarok… Válogatás az észak–moldvai magyarság népi emlékezetének kincsestárából ( 2001),
A megtartó hagyomány és az Istenes hűség szövegei. Népi imaköltészetünk emlékei a csongrádi eredetű békési és csanádi községekben ( 2004),
Vajon miért beszélt nékem annyi mindent nagyapó? Tankó Mónus Berta csángó pásztor emlékezései (2007).
Újkígyós 200 éve. Békés megye szívében. Képes kultúrtörténeti áttekintés. (2014.)
Gyűjtéseire, tudományos és ismeretterjesztő publikációira gyakran hivatkoznak szakmai kiadványokban.
Pedagógusként vallja, hogy a tanító feladata nem más, mint hiteles, követhető és életszerű, ugyanakkor erkölcsi példát is jelentő élettel alapvetően látni-tanítani a rábízottakat. Segíteni őket, hogy lássák meg s kezeljék helyén az alapvető emberi értékeket, s azt, hogy személyes, értelemmel meghozott döntésük nyomán, kapcsolódjanak be az ősök által fölhalmozott emberi tapasztalat, tudás hatalmas folyamába.
A hagyomány ugyanis nem más, mint az élet állandóan megújuló forrása, az emberiség által összegyűjtött sok évezredes tapasztalat esszenciális sűrítménye.
Az Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnöke.
Tevékenységét Magyarságért Emlékéremmel (2000), Sebestyén Gyula Emlékéremmel (2003), Újkígyósért kitüntetéssel (2006) és Magyar Műveltség-díjjal (2013) jutalmazták.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarságról, megmAradásról
Áll a tavaly óta immár hatvanas éveibe lépett, falstaffi termetű férfiú a terem, a Jelen Ház mintegy harmincöt-negyven fős hallgatósága előtt, és beszél, szépen, érdekesen, s az ingébe tűzött kicsiny mikrofonnak köszönhetően hallhatóan is. Rögtön az fut át rajtam: sokat veszített, aki nem jött el erre az előadásra. Aztán, miközben igyekszem lejegyezni néhány gondolatát, Zörgő professzor Kolozsvári egyetemi pszichológiai előadásai jutnak eszembe a régmúlt időkből. A professzor ugyanis lenyűgözően beszélt, hallgatói szájtátva élvezték előadását, a vizsgára készülő diák azonban szomorúan forgatta jegyzeteit, pláne elsőévesen: hogy is mondta, mit is mondott?
Harangozó Imre „törzsökös magyar földész családban” született a Békés megyei Újkígyóson, s mint a Wikipédián olvasom, gyermekkorától vonzódik a néprajz iránt. Gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, különösen sok gyűjtőúton vett részt Erdélyben, Moldvában és a Bánságban. Kutató-, feltáró- és gyűjtőmunkájának java részét teszi ki az itt élő nemzettöredék megismerése, megismertetése. „Szenvedélyesen beszél nemzeti kincseinkről, legyen az népzene, népviselet, építészet, képzőművészet, népi vallásosság, vagy maga a nyelv. Szenvedélyesen gyűjti azokat a tárgyi és szellemi műkincseket, melyek máskülönben az enyészet sorsára jutnának”, szól az ismertető, amelynek tartalmát, bizonyára ügyetlenebbül, magam is megfogalmaztam volna.
Ennek a rendkívüli munkának a hozadékát mintegy húsz kisebb-nagyobb kötetben, sok szakcikkben tette közzé. Az 1990-es évek elején, amikor az Arad megyei MáriAradnán találkoztunk egyik gyűjtőútja során, elképedtem, mi mindent tud az akkor még meglehetősen fiatal kutató a templom népi vallásossággal kapcsolatos kincseiről (sokszorosan többet, mint mi, helybeliek), kedden délután, mostani előadásában többek között az fogott meg, hogy mennyire otthon van a Kárpát-medencei magyarság valamennyi élőhelyén, és milyen érdekesen, meggyőzően tudja a hasonlóságokat, közös gyökereket, a lényegi összefüggéseket felfedezni, és láttatni az egymástól ma távol, különböző országokban élő és sok asszimilációs hatásnak kitett magyarság körében.
Harangozó Imre kitágította látókörünket. Azzal kezdte: az apróságok teszik otthonossá a környezetünket, a közösség, amiben felnövünk, amely számtalan kisebb-nagyobb hatásával dönti el, hogy mivé leszünk. A közösséget a közös kommunikációs rendszer – nyelv, egyházi és világi szokások, népviselet stb. – tartja össze, továbbá a közös származás tudata (és itt megemlítette, hogy a magyar tudományosság mintegy másfél száz éve tévúton jár a finnugor eredet hangoztatásával, holott a magyarságban ősidők óta a hun-szkíta eredet él); a harmadik pillér a közös kultusz, vallás, a világról alkotott, a kereszténység előttről megmAradt közös kép. Ha e tartóoszlopok valamelyike ledől, mondta, „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. A közösségi tudat tart meg bennünket – persze, ha van kenyér és megélhetés, ami a szülőföldjén tartja meg az embert.
Az előadó egyébként nagyon sok rendkívül érdekes vonatkozását tárgyalta a profán és szakrális időnek, a népek együttélésének, a „régi atyák” tudásának és sok minden másnak, aminek kifejtésére egy rövid cikk keretében nincs mód, rendkívül érdekes összefüggéseket tárt fel a nem-szakember által észre sem vett jelenségek között. Néhány könyvét azonban az előadó felkínálta a közönségnek, ezek tanulmányozása bizonyára közelebb viszi az olvasót egy kiválóan felkészült néprajzkutató sok évtizedes munkája által feltárt tények interpretálásához.
A sikeres előadást az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad Megyei Szervezete rendezte a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében. A bevezetőt és zárószót Borbély Zsolt Attila, az Arad Megyei EMNT elnöke tartotta, az előadást bevezető és záró klip Murvai Miklós munkája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Vajdasági óvónők látogatása Aradon
Partnerkapcsolat született
Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei tb. elnöke az október 11-i lapszámunkban beszámolt arról, hogy október elején felvidéki magyar pedagógusok látogattak Aradra.
Ezt kiegészítve, Tripon Ildikó óvónő, módszertani felelős megkereste szerkesztőségünket, és ismertette az óvónőket érintő programokat, eseményeket.
„Nyáron meghívást kaptam a vajdasági Fehértelepre (Susara) egy táborba, és az ottani szervező, dr. Szőke Anna néprajzkutató, a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének elnöke akkor azt mondta, hogy szeretne részt venni az október 6-i aradi megemlékezésen. Én meghívtam, és most el is jött harmadmagával: Kopasz Ildikó, a Zentai Hófehérke óvoda igazgatója, valamint Veszelinov Ibolya, a Magyarkanizsai Gyöngyszemeink Óvoda igazgatója társaságában” – meséli az előzményeket Tripon Ildikó.
A program változatos és eseménydús volt, a vajdasági vendégek október 5-én, szerdán érkeztek Aradra, 6-án részt vettek az ünnepi misén, majd a Szabadság-szobornál tartott megemlékezésen, délután a Vesztőhelyen a koszorúzáson, este a színházi előadást nézték meg.
Pénteken módszertani napot tartottak, reggel meglátogatták a Kincskereső óvodát, ott rövid bemutatkozás, ismerkedés, beszélgetés után átmentek a Vlaicu negyedi Barátság óvodába.
„Az én csoportom egy kis előadással kedveskedett a vendégeknek (Farkas Éva és Tripon Ildikó óvónők betanításával – szerk. megj.), énekeltek, szavaltak, az egyik nagycsoport román táncot mutatott be, melyet Atanasov Livia tanított nekik, egy másik nagy csoport pedig folklórműsort adott elő, őket Răileanu Ana és Ulrich Anca készítették fel. Ezt követően egy kerekasztal-megbeszélést tartottunk az új igazgatónő, Şarga Ramona vezetésével, végül arra a döntésre jutottunk, hogy ennek a találkozásnak az eredménye legyen egy partnerkapcsolat” – összegezte a látogatás lényegét a módszertani felelős.
A megállapodás után a csapat Temesvárra látgatott, majd másnap, szombaton pedig Máriaradna–Déva–Vajdahunyadvára útvonalon kirándultak.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

„Soha nem is gondolkodtam más hivatáson”
1967. április 2-án, vagyis ötven évvel ezelőtt szentelték pappá Gyulafehérváron Mons. Fodor Józsefet, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynökét. Életéről, teológiai éveiről, a papi szolgálatáról exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek.
– Mikor hallotta meg Isten hívó szavát, fogalmazódott meg Önben a papi hivatás gondolata?
– Soha életemben nem is gondolkodtam más hivatáson, mint a papságon. Kisgyermek koromtól fogva valahogyan úgy alakult az életem, hogy amikor megkérdezték: mi akarsz lenni, mindig azt válaszoltam: pap. Nem tudom miért, egyszerűen így éreztem. Később, az idő múlásával aztán megerősödött bennem ez az elhatározás. Bélben nevelkedtem fel, de Bélfenyéren jártam iskolába, mert ott volt csak hétosztályos magyar iskola, az ’50-es években ugyanis még hét osztály volt. Anyai nagyszüleimnél laktam. Nagymamán nagyon vallásos asszony volt, a nagynénim úgyszintén. Hetente többször is elmentek a templomba, és mindig vittek engem is magukkal. Volt ott egy áldott lelkű vincés apáca, Barsi Teofila nővér, akit amikor én odakerültem, már arra kötelezte korábban az állam, hogy levesse a szerzetesi ruhát. Ott élt azonban a faluban továbbra is, kántorkodott, a nagymamám pedig odajárt hozzá a kórusba énekelni, és én is mentem. Olyan aranyos lelkületű nővér volt, és próbálta az én életutamat is egyengetni, vezetni az imádságnak, az istenszeretetnek az útján, és valahogy ez bennem maradt. Ministráltam az oltárnál a Tenkéről átjárt pap mellett, aki később Gyulafehérváron teológiai tanárom lett, Huber József prelátuskanonok. Nyomot hagyott bennem az ő lelkülete, hozzáállása, buzgósága is. Később Szabó János egykori ferences atya irányított tovább, ő maga vitt el felvételizni Gyulafehérvárra 1957-ben. Mikor visszafelé jöttünk, megálltunk Máriaradnán, ahol, lévén ferences, mindenkit ismert. Két napig ott voltunk, és én olyan jól éreztem magam a kegytemplomban. Úgy látszik, hogy az isteni gondviselés továbbra is alakította az életemet. Sőt, még ha születésem előtti időre visszagondolok, akkor ez erre is vonatkoztatható. Szüleim ugyanis már 1938-ban házasságot kötöttek, de én csak négy évre rá jöttem a világra. Valahogy nem akartam megszületni, megfoganni. Anyám ezért elment a Nógrád megyei Vizslásra, egy búcsújáró helyre, amit most már a bíboros nemzeti kegyhellyé nevezett ki. Elzarándokolt ide, imádkozott azért, hogy az Úristen adjon neki gyermeket, aki meghallgatta a kérését. Így én tulajdonképpen a Boldogságos Szűzanyának köszönhetem a közbenjárása által a létem. Sokáig meg is volt az a kis szentkép, amit ott vett édesanyám, és nekem adott később, de sajnos a költözésekkel, az élet viszontagságai közepette már nem tudom, hova került el. Ez volt tehát az első fordulópont, ami aztán úgy alakította az életemet, hogy a papi szolgálat lett a hivatásom.
A kegyelmes úr
– Hogyan teltek a teológiai évek?
– Ez épp az az időszak volt, amit Márton Áron szobafogságban, most úgy mondanánk, házi őrizetben töltött. Nem jöhetett át a teológiára sem. Csak annyi volt megengedve számára, hogy a Püspöki Palota és a Székesegyház között közlekedjen. Mégis, hogy minket is megismerjen, vállalta egy melléktantárgynak a tanítását. Főleg az ötöd-, de a hatodéveseket is hodegetikára (lelkipásztori útmutatás) oktatta. És ezt nagyon komolyan vette. Hetente kétszer mi, a kispapok jártunk át hozzá. A teológia közel volt a Püspöki Palotához, így a tízperces szünet végére átértünk, még hamarabb is. Ott volt egy terem berendezve attól függően, hogy hányan voltunk. Tizenöten voltunk, hál’istennek elég nagy létszámú osztály volt a miénk. Mindnyájunkat személyesen is nagyon jól megismert, közelebbről is, mert a templomban legfeljebb arcokat jegyezhetett meg. Bár a teológián is egyetemi módszer van, tehát nem vizsgáztatnak félév közben, ő olyan komolyan vette még ezen melléktantárgy oktatását is, hogy minden órán feleltetett. Ugyanakkor a második félévben nem csak ennek, hanem az egész évnek az anyagát számon kérte. Vette a jegyzetét, ami általában 300 sűrűn gépelt oldal volt. Lapozgatta az A4-es papírokat és folyamatosan kérdezett: na fiam, erről mit tudsz, arról mit tudsz? Válaszolnunk kellett, és rendkívül szégyelltük volna, ha nála, épp a püspöknél felsülünk, ezért nagyon készültünk minden órára. Azért humoros dolgok is történtek. Nézte a névsort, és az egyik órán felszólított: na fiam- mert mindig így kezdte-, Fodor József, mit tudsz? Elmondtam az anyagot, majd leültem. Aztán másik órán, megint: na fiam, Fodor József. A többiek csak néztek, mi folyik itt, hiszen a múlt órán felelt? A harmadik órán megint így történt, de akkor már ő is mosolygott, a társaság pedig nevetett. A negyedik órán pedig már azt mondta: na fiam,… nem Fodor József!
Valami elképzelhetetlen atyai, közvetlen kapcsolat volt közöttünk. Bensőséges szeretetkapcsolat alakult ki a növendékek és a püspök közt. A legnagyobb tisztelettel beszéltünk csak róla, nem úgy, mint ma egyesek sokakról, még a pápáról is. A kegyelmes úr megszólítással emlegettük őt még egymás között is. Amikor valamilyen problémánk akadt, mindig el is mondtuk neki. A felszentelésünk előtt is volt, amit meg akartunk beszélni vele. Érdekes, hogy soha sem adott konkrét választ. Azt mondta: fiaim, beszélek az elöljáró és tanár urakkal, és utána majd válaszolok a kérdésetekre. Legközelebb pedig, mielőtt kiment volna a teremből, azt közölte: fiaim, megbeszéltem amit kértetek, és teljesítem azt, úgy ahogy kértétek. Soha elutasító választ nem kaptunk tőle. Minden kérésünket a legmesszemenőbbekig mindig teljesítette, persze mi se kértünk tőle olyat, ami nem lett volna helyes.
Állomáshelyek
– Ha jól tudom, máig őriz egy csokoládészemet, amit Márton Árontól kapott… – 1965-ben történt, akkor VI. Pál volt a pápa, és kapott tőle karácsonyra egy szeretetcsomagot. Behozott egy csodálatos díszítésű csokoládés dobozt, amelyben pontosan 15 szem csokoládé volt. Azt mondta: fiaim, ezt kaptam a pápától, ti is itt vagytok, szeretlek benneteket, nektek is adok belőle, osszátok el. A dobozt pedig mi nem dobtuk el, olyan szép volt, hanem kisorsoltuk egymás közt. Én megtartottam azt a szem csokoládét, betettem egy másik dobozba, és mind a mai napig megvan. Amikor a II. Vatikáni Zsinatról egy kiállítás volt a nagyváradi Püspöki Palotában, mint érdekességet meg lehetett tekinteni ezt is. Gondolom, annyi eltelt év óta már megromlott, de megtartottam mint emléket, amit Márton Árontól kaptam. Meggyőződésem, hogy egy rendkívüli, csodálatos jelenség volt, és én azóta is -hál’istennek nagyon sok helyen jártam, sok főpappal találkoztam-, minden püspököt Márton Áronhoz mérek. Ő az az etalon, hogy milyennek kell lennie egy főpásztornak. Lehetett látni a magatartásán, a testtartásán, hogy az Istennel van elfoglalva, vele van közvetlen kapcsolatban, és teljesen kizárt minden fajta külső körülményt, zajt az életéből. Ahogy bennünket nevelt és tanított egy jó elindító volt számomra az életben.
– Hol volt elsőmisés, illetve melyik plébánián volt az első állomáshelye?
– Az első misémet természetesen Gyulafehérváron mutattam be. 1967. április 2-án volt a pappá szentelésem, 3-án pedig a közösségben az első misém. Akkor még nem volt koncelebrálás, vagyis nem miséztek együtt a papok, hanem mindegyiknek volt egy külön oltára, így mi is egy-egy külön oltárnál miséztünk. Nekünk dr. Faragó Ferenc prelátuskanonok, teológiai tanár prédikált. Csodálatos volt, a Szűzanyához kapcsolta a mondanivalóját. A tanév ezután még eltartott június 21-ig, akkor volt az évzáró, illetve a Te Deum, csak akkor mehetünk haza Gyulafehérvárról. Én ahol nevelkedtem, Bélben tartottam július 16-án Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, egy vasárnapi napon a misémet. A kommunista érában nagyon nehezen adták meg a papoknak a működési engedélyt, én se kaptam meg rögtön, csak a következő év február 1-től. A váradi Szent László-plébániára kerültem, ez volt számomra az első állomáshely. Dr. Dászkál István volt akkor ott a plébános, Mészáros Antal atya, pedig, aki még itt él Váradon, a káplántársam. Végtelenül boldog voltam, olyan jó volt odamenni, a Szent László-templom mindig olyan közel állt a lelkemhez. Csak sajnos nem sokáig, egy évig voltam ott. Még abban az évben meghalt az ordinárius, dr. Bélteki Ferenc. Utána a dr. Hosszú László következett, és behozott a püspökségre, hogy itt legyek titkár. Románul tudó ember kellett, és én jól tudtam románul. Itt ragadtam, és azóta több évtizede a központi szolgálatban állok. Előbb titkárként, majd 1980-ban irodaigazgatónak nevezett ki dr. Hosszú László, és aztán amikor jött Tempfli József püspök, ő 1990-ben vikáriusnak nevezett ki, Böcskei László püspök úr pedig meghosszabbította ezt az általános helynöki megbízatásomat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben voltam még plébániákon, változó helyeken, de a központi hivatali megbízatásom az mindig megmaradt. A Székesegyházban is voltam káplán, 14 évig a Zöldy András mellett. Utána Biharpüspökibe kerültem ki: mikor Hosszú László beköltözött Váradra, akkor engem nevezett ki oda. Szerettem ott is, jól éreztem magam nyolc évig, csak a közlekedés volt roppantul nehéz azokban az időkben, olyan is előfordult, hogy be sem tudtam jönni Váradra, mert nem jött az autóbusz a legnagyobb hidegben. 1989-ben a Szent József-telepi plébániának az első plébánosa lettem, a1Dászkál István emelte a Szent József-telepet plébániai rangra. Szerencsére összeomlott a kommunista rendszer, és új időszak kezdődött. Ismét államilag elismert püspökség lettünk, mert Váradon bár államilag megszüntették a püspökséget, azért egyházilag soha nem szűnt meg. Nem arról volt szó tehát, hogy újra kellett alapítani a püspökséget, csak folytatni kellett az évszázadokkal korábban elkezdett munkát. Egyházilag mindig püspökségként volt nyilvántartva, mert a katolikus egyház törvényei szerint püspökséget csak a pápa szüntethet meg. Állami törvények bennünket ilyen téren abszolút nem kötnek.
Mint vikárius
– Egy világi kifejezéssel élve, mi egy általános helynöknek a munkaköri leírása, mert sokan nem tudják?
– Mint említettem, 1990 óta vagyok vikárius. Sokan azt mondják, hogy általános püspöki helynök, ami tévedés, mert ilyen nincsen. Valaki vagy püspöki helynök, vagy pedig általános helynök. Utóbbi azt jelenti, hogy mindenben a püspöknek a helyettese, kivéve természetesen abban, amit az egyházjog megtilt, a püspöki helynök azonban csak egy bizonyos dologra van kinevezve, mondjuk az ifjúság nevelése, vagy az anyagi ügyek intézése. Bizonyos kis részterületre korlátozódik az ő funkciója. Az általános helynök viszont mindenben helyettesíti a püspököt. Ha a püspök éppen nincs otthon, az általános helynök az ő helyettese, neki az egyedüli feladata, hogy megoldja a felmerülő ügyeket. Persze ehhez tudnia kell, hogy mi a püspöke elgondolása, és nem ezek ellenében cselekszik. Nem illik kihasználni a lehetőséget, de nem is szoktak ilyet csinálni a vikáriusok. Általában olyan személyeket nevez ki általános helynöknek a püspök, akikben megbízik. Az általános helynöknek emellett reprezentálnia kell a püspököt, elmenni ide-oda, ahova küldi a főpásztor, és minden más adminisztratív ügyben is segítő jobbot nyújt neki. Én szerencsés voltam mindig, hogy soha nem csak irodista voltam, vagy ahogy mi mondjuk, aulista, hanem mindig lelkipásztorkodtam. A kezdetektől fogva előbb káplánként, utána titkárként, 1999-től pedig mint a Székesegyház plébánosa. Többen kérdezték tőlem: mikor megyek már nyugdíjba, hiszen az idén betöltöm 75. életévemet. Bármikor készen állok erre, a korom megvan hozzá, és ötven éve szolgálok. Elmehetnék tehát nyugodtan nyugdíjba, egy dolog azonban visszatart attól, hogy azt kérjem a püspök úrtól, küldjön el: nincsenek papok. Ez a nagy baj, négy-öt évig nem lesz papszentelés, és a múlt esztendőben öten is meghaltak. Ilyen rossz helyzetben talán csak a török felszabadulás után volt a váradi katolikus püspökség. Ha meghal, vagy elmegy valaki, egyszerűen nincs, akit a helyébe lehetne kinevezni.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Csíksomlyóra is várják Ferenc pápát a római katolikus püspökök
Csíksomlyó is szerepel azok között a helyszínek között, amelyekre a romániai katolikus püspökök meghívták Ferenc pápát.
A Romániai Katolikus Püspöki Konferencia pénteken zárult kolozsvári ülésén vitatta meg a várt pápalátogatás kérdését. Az ülésről kiadott közlemény szerint a püspökök a pápát egyes romániai katolikus közösségek körébe és zarándokhelyeire hívták meg. Ezek között Balázsfalvát, Csíksomlyót, Máriaradnát és Bákót említették. Muary Buendia bukaresti apostoli nuncius arról tájékoztatta a római katolikus és görög katolikus püspökök közös testületét, hogy a pápa el akar menni Romániába „az egység nevében szervezett látogatásra".
A püspöki konferencia kolozsvári ülését záró sajtótájékoztatón Ioan Robu bukaresti érsek szinte biztosnak mondta Ferenc pápa 2018-as romániai látogatását. Úgy vélte: a látogatás alkalmat nyújtana arra, hogy ennek keretében avassanak boldoggá hét – a kommunista börtönökben elhunyt – görög-katolikus püspököt.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek az MTI-nek telefonon elmondta: a püspöki konferencia megszavazta, hogy a pápa Csíksomlyón találkozzék a romániai katolikus egyházban többségben levő magyar híveivel. Hozzátette: az erre vonatkozó meghívót a jövő héten küldi el Rómába. Szerinte ezt az is indokolná, hogy az idén 450 éves a csíksomlyói búcsú.
Az érsek az MTI felvetésére emlékeztetett arra, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye egy hónappal ezelőtt közzétett állásfoglalásában leszögezte: akkor válik lehetővé a pápa romániai látogatása, ha Bukarest biztosítja, hogy a hívek gyakorolhassák az alkotmányos kisebbségi és felekezeti jogaikat. Az állásfoglalásban elsősorban a kommunista rezsim által államosított egyházi javak visszaszolgáltatási folyamatának az elakadását és az egyházi oktatás akadályozását sérelmezték.
Az érsek a bukaresti pápai nunciust idézte, aki szerint a pápa sehova sem mehetne, ha a látogatás előfeltételének tekintené a katolikus sérelmek rendezését. „Ha a pápa a rendezetlen ügyek ellenére eljön, ezt azért teszi, hogy az ellentéteket kibékítse, az egységet elősegítse. Nem a románokhoz vagy a magyarokhoz, hanem a katolikus híveihez jön, de a többségi egyház esetleges szempontjaira is figyel. Bármely országban nyíltan beszél a problémákról, hogy a közbelépésével sikerüljön közelebb hozni az ellenfeleket. A katolikus elveket nem adja fel, de mindent megtesz azért, hogy az egységet ápolja" – magyarázta Jakubinyi György.
A gyulafehérvári érsek az MTI kérdésére kizártnak tartotta, hogy Ferenc pápa Románia és Erdély egyesülése centenáriumára érkezzen az országba. Hozzátette: a nuncius már tavaly tisztázta, hogy a pápa látogatása lelkipásztori jellegű lehet, és nem kapcsolható össze polgári és politikai évfordulókkal.
Jakubinyi György úgy vélte, ha a politikusok mégis megpróbálnák összekapcsolni Nagy-Románia megalakulásának az évfordulójával, ennek az lenne a következménye, hogy a hívek távol maradnának a pápalátogatás helyszíneitől. Felidézte: 1999-ben az ortodox egyház nem járult hozzá, hogy a Bukarestbe látogató II. János Pál pápa az erdélyi híveit is felkeresse. „Mi, püspökök ott voltunk Bukarestben, de a híveink nem jöttek el" – idézte fel az érsek. Az erdélyi látogatást szerinte az teszi indokolttá, hogy Romániában mind a római katolikus, mind a görög katolikus hívek többsége Erdélyben él.
Jakubinyi György elmondta: a pápalátogatás mindhárom hivatalos feltétele teljesült: a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia és Klaus Iohannis államfő már korábban, a Romániában többségi ortodox egyház feje, Dániel pátriárka pedig az idén küldött meghívót Ferenc pápának. Hozzátette: a Szentszék azt közölte, hogy Ferenc pápa 2017-es programjába semmiképpen nem iktatható be a látogatás, de 2018-ban lehetséges, hogy az egyházfő sort kerít rá.
MTI; Erdély.ma

250 éve szentelték fel a kegytemplomot Máriaradnán
A máriaradnai bazilika megáldásának 250. évfordulóját ünneplik júniusban – olvasható a temesvári megyéspüspökség sajtóközleményében.
Gróf Franz Anton Engl von Wagrain megyés püspök elrendelte az akkor újonnan felépült, ma is látható kegytemplom megáldását 1767. június 8-án, pünkösdhétfőn. A szertartást Clemente Rossi nagyprépost celebrálta. Másnap, 1767. június 9-én Engl von Wagrain püspök ünnepélyesen átvitte a kegyképet a régi templomból az újba, és személyesen mutatott be szentmisét az új templom oltáránál.
Az évforduló alkalmából június 8-án, csütörtökön 11 órai kezdettel jubileumi zarándoklatra és szentmisére kerül sor. A püspökség tájékoztatása szerint a liturgia főcelebránsa Excellenciás dr. Német László SVD nagybecskereki főpásztor, koncelebrál Excellenciás Roos Márton megyés püspök és dr. Gyulay Endre ny. szeged-csanádi püspök.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában Mariazell után Máriaradna volt a legfontosabb búcsújáróhely, az oltárban látható Mária-képnek csodatevő erőt tulajdonítanak a hívek (a legenda szerint a 17. századbeli törökvész idején sértetlenül került ki a felgyújtott korabeli kápolna üszkös romjai közül). A közelmúltban uniós pénzből felújították a templomot és restaurálták a hozzá tartozó ferences rendházat, s 2015. augusztus 2-án újraszentelték. Évente több mint egy tucat zarándoklatot szerveznek az Aradtól mintegy harminc kilométerre, a Maros völgyében lévő templomhoz a bánsági, partiumi, vajdasági és délalföldi hívek (az első zarándoklatra több mint 300 éve, a nagy aradi pestisjárvány után került sor hálaadásképp).
Már ezen a hétvégén is lesz egy zarándoklat Radnára. Június 3-án, szombaton a Krassó-Szörény megyét, valamint részben a Mehedinţi megyei római katolikus egyházközségeket magába foglaló hegyvidéki főesperesség lelkipásztorai és hívei zarándokolnak a máriaradnai kegytemplomhoz. Az ünnepi szentmisét 11 órai kezdettel Petru Gherghel jászvásári megyés püspök celebrálja.
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro

Reménykeltő gesztus Máriaradnán
Első román koszorú a honvédsíron
Tegnapi lapszámunkban, Tartalékos román és magyar katonatisztek barátsága címmel tudósítást közöltünk a Ziridava Arad Megyei Tartalékos Katonatisztek Egyesülete és a Csongrád, illetve Békés Megyei Tartalékos Honvédtisztek Egyesületeinek az aradi Megbékélési parkban szervezett közös kegyeletéről. Miután megkoszorúzták a maguk, illetve egymás emlékműveit, hasonlóan tettek a Vesztőhelyen, de a máriaradnai temetőben lévő, a II. világháborúban elesett honvédek síremlékénél is. Itt Czernák Ferenc beszélt a honvédek maradványainak a hányatott sorsáról, majd a jelenlegi síremlékük megépítésének a módjáról. Ezt követően, a tartalékos magyar, de a román katonatisztek is megkoszorúzták a jelzett emlékhelyet.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)