Az RMDSZ Tulipán vállalkozó hálózata bérbe vette Málnásfürdőn a Tulipán Szállót. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 3./

Nemes Antal, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, hogy érvényt szereztek a Kovászna megyei prefektus rendeletének /román iskolákat kell indítani mindenütt/. Összesen öt helyen indítottak új román tagozatot: Nagyajtán egy hetedikes tanulónak indult román osztály, Középajtán két tanulónak, Szentkatolnán négy tanulónak, mind a négyen moldvai cigányok, Kézdimartonoson három tanuló (közülük ketten magyarok) miatt létesítettek román osztályt, Málnásfürdőn egy alsótagozatos csoportot állítottak fel. /Botos László: Egyfős osztály is indult. = Új Magyarország, okt. 15./

A névelemzés botránya folytatódik: a tanügyminisztériumi Lenghel asszony Málnásfürdőn is járt, ahol a magyar óvodában sorra megállapította a gyermekekről, hogy románok, hiszen Árdeleán, Kovács és Mani a családi nevük. Amikor az óvónők érveltek, hogy a gyermekek minkét szülője magyar, Lenghel rávágta: Mi közöm hozzá? /B. Kovács András: A névelemzés botránya folytatódik. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 26./

Magyarországi újságíró és fotóriporter, Botos László, az Új Magyarország tudósítója és Kató Vladimir Erdélyben járt, megpróbáltak utána nézni Málnásfürdőn az Olt Szállodát övező híreszteléseknek, hogy ott óriási pénzek fordulnak meg. Hamarosan civilek és rendőrök ültek asztalukhoz. Botos Lászlót leütötték, Kató Vladimirt verni kezdték, fotós felszerelését elvették. Hirtelen a helyszínre érkezett tizenkét /!/ rendőr, akik folytatták a felelősségrevonást. Hiába mutatták nemzetközi újságíró igazolványukat, azokat csak földre taposták. Nem engedték, hogy telefonáljanak. Másnap reggel szabadon engedték őket. Közölték az orvosi bizonylatot: Kató Vladimir nyolc-tíz napon túl gyógyuló testi sérülést szenvedett. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 27./ Kató Vladimir mindezt kiegészítette: a tizenkét rendőr már a helyszínen volt, nagyon durván bántak vele, diktálni akarták, hogy mit írjon a jegyzőkönyvbe, azonban erre nem volt hajlandó. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 24./

1993 elején alakult meg Budapesten a Teleki Pál Baráti Kör, tagjai keresztény-nemzeti nézeteket valló fiatalok, ők segítették az expó megrendezéséért népszavazást kezdeményező aláírásgyűjtést. Az Orvostovábbképző Egyetem jóvoltából 1993-ban egy 896 kötetes könyvtárat ajándékoztak Málnásfürdőnek, megteremtve ezzel a falu könyvtárát. Többen nyaranta Moldvába utaznak, hogy a csángókat a magyar írásra és olvasásra tanítsák. /Új Magyarország, nov. 1./

Ötödik alkalommal tartja az Erdélyi Kárpát Egyesület /EKE/ országos vándortáborozását, ezúttal Málnásfürdőn. A négynapos táborozáson megjelennek a társegyesületek képviselői is. Aug. 3-án a Kárpát-koszorú expedíció beszámolóját hallgatják meg. A táborozás során tartja a vezetőség a számadását, majd tisztújítás is lesz. /Málnásfürdő vendégei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 2./ Az EKE tisztújítást tartott, ennek eredménye: országos elnök Dukrét Géza /Nagyvárad/, alelnökök: Máthé Gyula /Kolozsvár/, Dukrét Lajos /Sepsiszentgyörgy/, titkár Behabecz Magda /Kolozsvár/ lett. /Brassói Lapok (Brassó), aug. 9./

"A Polgár-Társ Alapítvány sajtótájékoztatóján bejelentették: a Partnerség a Környezetért program keretében az idén huszonhat pályázatot ítéltek sikeresnek. Hargitából négy pályázat kapott pozitív elbírálást. A nyertesek között van az Olt folyó védelmi programja, amellyel a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület pályázott. Terveikben szerepel a Balánbánya-Málnásfürdő közötti folyószakasz feltérképezése, valamint a folyó mentén lévő huszonkét település között egy folyószerződés aláírása. Az Amőba Eco Center sikeres pályázata "Együtt egy tiszta és egészséges környezetért" nevet viseli. A Naturland Alapítvány a Gyilkos tó-Békási Szoros rezervátumban az ökoturizmus meghonosítását vette célba. A negyedik sikeres pályázó Felsőhomoródmente Mikroregionális Egyesület. Céljuk a vidéken lévő több mint tizenöt borvízforrás közül ötöt rendbe tenni a megnyert összegből. (Daczó Dénes): Kilencvenezer dollár a környezetvédelemre. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 31./ "

"A közelmúltban Kovászna megye vezetősége közel 7 millió dollárra jogosult, mely összeget a helyi jellegű javításokra fogják felhasználni, s további 19 milliárd lejbe fog kerülni a villany bevezetése az alábbi falvakba: Málnásfalu, Málnás-fürdő, Komandó, Köröspatak, Zabola, Bölönpatak, Árapatak, Előpatak, Szitabodza, Torja. Komoly befektetést igényel Sepsiszentgyörgy újonnan létesült, hegyre telepített villa-negyedének a hálózatba való bekapcsolása is. /Több fényt! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./"

"Napvilágot látott Kisgyörgy Zoltán és Dukrét Lajos: Baróti-hegység és Bodoki-havasok című könyve. A Pallas-Akadémia Könyvkiadó /Csíkszereda/ Erdély hegyei sorozatának 16. kötete a történelmi Háromszék két hegyvonulatát írja le. A táj turisztikai objektumai - mint a világhírű fürdőhelyek (Málnás-, Bálványos-, Sugás-, Uzonkafürdő, Előpatak), a történelmi nevezetességű Szárazajta, a barcaszentpéteri növényrezerváció, az árkosi Szentkereszti-kastélyt övező dendrológiai park, a Rétyi-nyír, az illyefalvi gyermekfalu stb. - a hegyekbe vezető turistaösvények mellett is sok látványosságot ígérnek az idelátogatóknak. /Új Könyv. Kisgyörgy Zoltán és Dukrét Lajos: Baróti-hegység és Bodoki-havasok. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 16./"

"Máj. 31-én zárta kapuit a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által szervezett ötödik, Erdély újrafelfedezése elnevezésű alkotótábor, ezúttal Málnásfürdőn. Az egy hétig tartó riporttábor témája a székelyföldi gyógyfürdők múltjának és jelenének bemutatása, a borvizek forrásának helyzete. Az előző táborok (Kőhalom, Nyárádmagyarós, Barót, Kalotaszeg) tapasztalatait kötetek őrzik, remélhetően ezúttal is lesz kötet. /Adamovits Sándor: Riporttábor Málnásfürdőn. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 3./"

"Aug. 10-én hatalmi szóval létrehozott Málnás mamutközség lakossága az önállósulásra szavazott. Eszerint Málnás, Málnásfürdővel és Zalánpatakkal együtt alkot községet, Mikóújfalu és Bükszád pedig külön- külön létesít helyi tanácsot. Az önállósulás mellett döntött az elmúlt hetekben Árkos, majd Dálnok is, a hét végén pedig Lemhény és Kézdialmás lakossága szavaz a szétválásról. /(Flóra Gábor): Voksok a községi státusért. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 12./"

Az Új Kézfogás Alapítvány is részt vesz a székelyföldi borvízforrások rehabilitálásában és az úthálózat rendbetételében – jelentette be Demeter János. Kovászna megye tanácsának elnöke, miután tárgyalt az Új Kézfogás Alapítvány ügyvezető igazgatójával, Németh Attilával. Az alapítvány a terv megvalósítási tanulmányának költségeit vállalja. A rehabilitálási terv Maros, Hargita és Kovászna megyére terjed ki. Demeter János értékelése szerint a székelyföldi borvizeket üzleti szempontoknak megfelelően kell felhasználni. A rehabilitálási tervezetben olyan helységek szerepelnek, mint például a háromszéki Kovászna város, Bálványosfürdő, Sugásfürdő, Előpatak, Málnásfürdő, Hatolyka, Uzonkafürdő, Kézdimartonos, a Hargita megyei Tusnádfürdő, Parajd, Hargitafürdő, Kirujfürdő, Marosfő vagy a Maros megyei Szovátafürdő. A tervezet kivitelezésének költsége megközelíti a 9,5 millió eurót, amelyet Phare-programból szeretnének előteremteni, pályázati úton. Demeter János közlése szerint a székelyföldi önrész 1,46 millió eurót tesz ki. /B. E. L.: Segít az Új Kézfogás. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./

Az aláírók közleményükben elismerésüket fejezték ki az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének. „Eörsi Mátyás előadásának megakadályozása Kolozsvár szimbolikus, – mondhatni: szakrális – színhelyein, egyenesen erkölcsi imperatívusz volt az SZDSZ és Eörsi Mátyás másfél évtizedes nemzetellenes tevékenysége után. Ne feledjük, az SZDSZ szorgalmazta a legkövetkezetesebben a magyar érdekek feladásával járó magyar – román alapszerződés megkötését, a náci ihletettségű Benes-dekrétumok ügyében a nyíltan magyargyűlölő szlovák diplomácia oldalára állt, parlamenti pártként egyedül szavazott a magyar nemzet egységét jogi síkon megjelenítő státustörvény ellen, majd pozsonyi és bukaresti politikusokkal vállvetve próbálta megakadályozni a törvény életbe léptetését. Eörsi Mátyás mindezen túl több ízben is állást foglalt a két legfontosabb nemzetpolitikai célkitűzés, az autonómia, valamint a kettős állampolgárság ellen. Az SZDSZ és Eörsi Mátyás olyan politikai vonalvezetést jelenítenek meg, melynek képviselőivel közös értékbázis hiányában éppen úgy nincs mit tárgyalni, mint ahogy a Nagy-Románia Párt reprezentánsait sem léptethetjük elő tárgyalópartnerré.” Az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének fellépése nem Magyarországról importált. Aláírások: András Imre, Kolozsvár; Árus Zsolt, vállalkozó, Gyergyószentmiklós; Bálint Zoltán, vállalkozó, Arad; Bancsi Edit Anna, tanár, Gyergyószentmiklós; Baracsi Levente, lelkipásztor, Arad; Bencze Tibor, vállalkozó, Csíkszereda; Benedek Barna, mérnök, Málnásfürdő; Bodor János, újságíró, Kovászna; Borbély Imre, politikai elemző, Temesvár; Borbély Réka, fogorvos, Arad; Borbély Viktória, vegyészmérnök, Temesvár; Borbély Zsolt Attila, politológus, Arad; Borsos Géza József, ny. tanár, Gyergyócsomafalva; Burján Sándor, orvos, Köröskisjenő; Cziple Aurél János, tanár, Nagybánya; Cziple Katalin, vegyészmérnök, Nagybánya; Csíki Sándor, tanár, Nyárádszereda; Dávid Zsuzsa, lelkipásztor, Arad; Dénes András, menedzser, Szatmárnémeti; Fekete A. Oszkár, egyetemi hallgató, Csíkszereda – Budapest; Ferencz Csaba, újságíró, Sepsiszentgyörgy; Fülöp Róbert, mérnök, Kézdivásárhely; Gábor Ferenc, Pro Tharkan Egyesület, Köröstárkány; Gazda Zoltán, színész, Sepsiszentgyörgy; György Attila, író, Csíkszereda; Hegedüs Pál, mérnök, Szatmárnémeti; Kiss István, mérnök, Marosvásárhely; Kocsis Károly, újságíró, Kézdivásárhely; Kovács Csaba, informatikus, Csíkszereda; Dr. Köllő Gábor, plébános, Magyarfenes; Lakatos Artur, történész, Kolozsvár; Lázár László, mérnök, Lövéte; Makkay József, újságíró, Kolozsvár; Mátyás Attila, lelkipásztor,Nagyvárad; Péter Zoltán, mérnök, Csíkszereda; Sikó Gyula Levente, vegyészmérnök, Gyergyószentmiklós; Siska Szabó Zoltán, fotóművész, Arad; Siska Szabó Hajnal, festőművész, Arad; Somló Imre, gépészmérnök, Arad; Somló Mária, nyugdíjas, Arad; Szabó Gyula, matematikus, Kolozsvár; Szabó József, gyógyszerész, Nagyzerind; Szabó Mihály, lelkipásztor, Kolozsvár; Thamó Csaba, tanár, Székelyudvarhely; Tóthpál Tamás, túravezető, Kolozsvár; Török Éva, tanár, Gyergyóalfalu; Tulit Attila, vállalkozó, Sepsiszentgyörgy; Vadász Szatmári István, tanár, Gyergyószentmiklós; Varró István, programozó, Marosvásárhely; Szász Gábor, nyugdíjas, Kolozsvár; Szász Enikő, nyugdíjas, Kolozsvár; Szász Detre cégvezető, Kolozsvár; Szász Ágnes, nyugdíjas, Kolozsvár; Szász Szabolcs, cégtulajdonos, Kolozsvár; Policsek Róbert, mérnök, Kolozsvár; Policsek Küne, tanár, Kolozsvár; Policsek Károly, nyugdíjas, Kolozsvár. Továbbá: Bankó Ágnes, Budapest; Jordáky Béla, közgazdász, Göteborg; Kovásznay Ádám, mérnök, Göteborg; Kovásznay Enikő, tanár, Göteborg; Nagy Baka György, fordító, Budapest; dr. Száva Tibor, Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete, Bécs, Tamás György, Stockholm. /Közlemény. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./

A 347 lelket számláló Málnás református anyaegyház fiatal lelkipásztora Márk László Gyula, hozzá tartozik Málnásfürdő, Mikóújfalu és Sepsibükszád hitközösségeinek lelki gondozása is. Igehirdetését a sepsiszentgyörgyi rádióhallgatók is ismerik, hiszen az Egyházi óra című műsort ő szerkeszti. Málnásfürdőn felújították a harangtornyot, kis székely kaput és kerítést is emeltek. Az anyagiak akadályozzák az előrelépést. Málnásfürdőn a legnehezebb diktatúra idején egy régi épületből alakítottak imaházat a reformátusok. Falait megviselték az évtizedek, most külső-belső tatarozásra vár. Málnásfürdőn 173 református él, a zömében katolikus hitben élő Mikóújfaluban 228, templomuk is van, végül Sepsibükszádon 73-an reformátusok. /Az Oltfejben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 4./

November 30-án tartotta ülését a Sepsiszéki Székely Tanács. A küldöttek beszámolót hallgattak meg az autonómiatörekvések aktuális fejleményeiről, a helyi népszavazások kezdeményezéséről saját határozatot fogadtak el, amelyben leszögezik: ,,ha a felkérés benyújtásától számított harminc napon belül az önkormányzatok nem határoznak a népszavazás kiírásáról, akkor polgári kezdeményezésekkel igyekeznek nyomást gyakorolni a döntéshozókra, hogy a tanácstagok legalább egyharmada éljen a törvény adta lehetőséggel, és kezdeményezze a népszavazási határozat elfogadását”. Az autonómiatörekvések ismertetése érdekében minden településen lakossági fórumokat, tájékoz­tatókat szerveznek. A testület Balla Barna lemondása után a Sepsiszéki Székely Tanács elnökévé Benedek Barna málnásfürdői küldöttet választotta, akit az eddigi alelnök, Kovács István és titkár, Gazda Zoltán segít munkájában. /(Dánél): Benedek Barna az új elnök. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 2./

Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke bejelentette, hogy Ékes József és Gruber Attila fideszes képviselő február 16-18-a között Sepsiszentgyörgyön lesz, megfigyelőként részt vesz a Sepsiszentgyörgy vidékén a Székelyföld területi autonómiája kapcsán szervezendő belső, nem hivatalos népszavazáson. A nem hivatalos népszavazás február 10-én kezdődik Sepsiszék hat településén: Árkoson, Kálnokon, Sepsibodokon, Sepsikőröspatakon, Oltszemen és Málnásfürdőn. Február 11-én Kilyénben, Szotyorban, Uzonban és Bikfalván lesznek jelen az önkéntesek a mozgóurnákkal. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 9./

Bukarestben rájöttek, hogy a falun élő embernek szüksége van közösségi együttlétre, szórakozásra, tánc- és színjátszó körökre, dalcsoportokra, könyvtárakra, esetleg számítógépekre, internetszolgálatra. Ezért a Művelődési Minisztérium programot indított falusi művelődési házak építésére. Kovászna megye – a benyújtott pályázatok alapján – hat településén kezdhetik el hamarosan a művelődés hajlékának építését: Illyefalván, Maksán, Szentkatolnán, Kisborosnyón, Csernátonban és Bölönben. Szeptemberben Málnásfürdő és Málnás nyújthat be ilyen célú pályázatot. (simó): Hat művelődési házat építenek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 11./

Tőkés László Csernátonban és Kézdivásárhelyen folytatta kampánykörútját. Alsócsernátonban a Haszmann Pál Múzeumot látogatta meg, majd a zsúfolásig telt alsócsernátoni református templomban tartott istentiszteletet. A fórumot Sánta Imre bikfalvi református lelkész, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke vezette. Tőkés László püspök az 1998 szeptemberében tartott alsócsernátoni autonómiafórum főbb mozzanatairól, következményeiről szólt, amikor a négy magyar történelmi egyház képviselőinek jelenlétében a székelység kinyilvánította autonómiaigényét. Tőkés László Kézdivásárhelyen a Vigadó nagytermében tartott fórumot. Tőkés László párhuzamot vont az egykori Magyar Népi Szövetség és a mai RMDSZ vezetői között, akik a mindenkori román hatalom érdekeit képviselték, képviselik. A püspök a szatmárnémeti RMDSZ-kongresszust említette, ahol Markó Béla egy sorban ült Medgyessy Péterrel és Andrian Nastaséval, az akkori magyar és román miniszterelnökkel. Az Új honfoglalás RMDSZ-es jelszó kapcsán kifejtette: valóban zajlik honfoglalás, de nem magyar, hanem román honfoglalás Erdély-szerte. Tőkés László két pártfogoltjáról, Tamás Sándor parlamenti képviselőről és Sógor Csaba szenátorról is szólt, akiknek karrierjét támogatta, s most köszönetképpen ellene fordultak. Tőkés László még Rétyen, Illyefalván, Málnásfürdőn és Málnáson találkozott a választópolgárokkal. /Iochom István: Tőkés László Csernátonban és Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 8./

Száznegyvenhat állás szűnik meg szeptember 1-jétől a háromszéki tanügyben, amit a megyei tanfelügyelőség átszervezéssel kíván áthidalni, leépítésre csak ott kerül sor, ahol a karcsúsítást nem tudják megoldani. Meg kell szüntetni a csoportos idegennyelv-oktatást (kivéve a kétnyelvű osztályokban), meg kell szabadulni a nyugdíjas pedagógusoktól, fel kell számolni a csoportokban tartott szakoktatást és csökkenteni kell a választható tárgyak óraszámát heti egyre. Gyermekhiány miatt megszűnik a bibarcfalvi iskola V–VIII. osztályos tagozata, a gyermekek a baróti Gál Mózes Általános Iskolában kezdi az új tanévet, Málnásfürdőn pedig felszámolják az egyetlen gyermekkel működő román tagozatos elemit. /Fekete Réka: Számolnak az iskolaigazgatók (Leépítés a tanügyben). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 4./

Nincsenek kellőképpen kihasználva Háromszék borvízforrásai – ismerte be Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke. Ennek oka egyrészt, hogy altalajkincsről lévén szó, állami tulajdonban vannak, másrészt számos gyanús privatizációs folyamat zajlott le a kilencvenes évek elején, és ez gyakran oda vezetett, hogy elkallódtak a töltődék, tönkrementek az ingatlanok. Ezt szenvedte meg többek között a kézdiszentkereszti borvíztöltőde, de hasonló a helyzet Málnásfürdőn, Sugásfürdőn. Pozitív folyamatok is vannak: Sugásfürdőn például Sepsiszentgyörgy önkormányzata visszavásárolt néhány ingatlant, Székelypetőfalván is felújították a fürdőt. Kézdiszentkereszten is újraindul a borvíztöltőde, Kézdivásárhely önkormányzata rendezte Fortyogófürdő környékét. /Farcádi Botond: Kincs, ami nincs: kihasználatlan borvízforrások. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 13./

Mintegy harminc vargyasi, bükszádi és sepsiszentgyörgyi kisiskolás vesz részt a napokban Málnásfürdőn a hagyományos tánckultúra felelevenítését és továbbadását szolgáló néptánctáborban. /(Fer-): Néptánctábor kicsiknek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 20./

A magát kistelepként hirdető pillanatnyi csoportosulás a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár előcsarnokában mutatkozott be a hét végén. Málnásfürdői nyári táborozásuk terméséből válogatott egy kiállításra valót a székelyföldi művészeti líceumok legjobbjaiból összeverődött húsz diák. A Péter Alpár képzőművész szervezésében zajló alkotótáborban jelen volt a grafika, festészet, szobrászat, performance, installáció és fotó. /(A. L.): Telep. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 17./

Újabb árvízek Háromszéken
Háromszéken huszonnégy települést érintettek a hétvégi áradások: Kovásznát trópusi égszakadás sújtotta, Orbaiszék, Erdővidék, az Olt mente számos településén okozott gondokat a víz. Kézdivásárhely környékén egy 19 éves lányt villámcsapás sújtott, tegnap a sepsiszentgyörgyi megyei kórház intenzív osztályán ápolták kómás állapotban.
Harmadszor pusztított az ár Orbaiszéken
Harmadszorra került idén víz alá Zabola és Páva. A vasárnap esti ár minden eddiginél pusztítóbb volt, két hidat, tucatnyi átereszt rongált meg. Közel háromszáz hektár mezőgazdasági terület is víz alá került. Az utakról több mint ezer köbméter sódert, homokot mosott le, néhol csak a száz évvel ezelőtti kövezés maradt meg — mondta el Ádám Attila polgármester. A kár értékét meg sem próbálták még felmérni, de a helyrehozatal meghaladja önerejüket — hangsúlyozta. Tegnap reggel a tűzoltóság és saját motorpumpáik segítségével a pincékből, kutakból szivattyúzták a vizet. Már hétfő hajnalban elkezdték az utak melletti sáncok kiásását, az összegyűlt iszap, hordalék eltakarítását.
Papolcon az országúton átívelő hidat megkerülte az ár, elöntötte a szomszédos gazdaságot, majd az úttesten áthömpölyögve tért vissza medrébe. Pákéban is nagy volt a veszély, de összefogással megmenekült a falu. A Kovászna vize rönköket, hordalékot tornyozott össze, a falu és Barátos lakossága egész éjjel a torlaszok szétverésén dolgozott. Kisborosnyón hetven udvart öntött el a Nagypatakról lefolyó víz. Nagyborosnyó megmenekült, mert a nagypataki vízfolyás Kovászna-patakba torkollása előtti szakaszán korábban megemelték a gát magasságát. (Bokor)
Trópusi égszakadás Kovásznán
Vasárnap délután évek óta nem tapasztalt felhőszakadás sújtotta Kovásznát. Mindössze két óra alatt 65,7 liter csapadék hullott négyzetméterenként. Ezt a szívkórház meteorológiai állomásán mérték. Az égszakadás jégesővel kezdődött, 3—5 mm nagyságú szemcsemérettel, majd rendkívül agresszív villámlás kíséretében úgy zúdult az eső két órán át, hogy közben a hőmérséklet nem esett 22 Celsius-fok alá. Ez a jelenség már a trópusi esőzés kategóriájába lenne sorolható, ha nem kezdődött volna jégesővel, így a maga nemében akár parafenoménnek is lehet nevezni. A hirtelen megduzzadt Kovászna-patakán hatalmas mennyiségű faanyagot, szénaboglyát, tyúkpajtát, műanyag palackokat... vitt a víz, de volt, aki traktorgumit, fejőszéket is látott. Pincéket, kutakat, műszaki alagsorokat öntött el, több helyen a városi szennycsatorna betört földszinti fürdőszobákba. (Gyila S.)
Huszonnégy település érintett
Nem csak Orbaiszéken, Háromszék majd minden régiójában gondot okozott az árvíz. A Katasztrófavédelmi Felügyelőség nem végleges adatai szerint huszonnégy települést, négyszáz háztartást, harminc pallót érintett az ár. Erdővidéken Bölönben mintegy félszáz háztartásban tett kárt a víz, emellett megrongálta a 103E megyei utat, melyre korlátozást is elrendelt a rendőrség a 3,5 tonnánál nehezebb járművekre, de Baconban, Középajtán is gondok adódtak. Az Olt mentén Sepsibükszádot, Mikóújfalut, Málnásfürdőt sújtotta az árvíz, Zalánpatak részben elszigetelődött, itt a brit trónörökös, Károly herceg birtokait is elöntötte az ár. (Farcádi)
Embert sújtott a villám
A megyei kórház intenzív osztályán ápolják azt a 19 éves lányt, akit villámcsapás sújtott vasárnap délután Kézdivásárhely környékén. A barátjával sétálgatott egy legelőn, mikor a zivatar kitört, és bár körülötte a juhok mind elpusztultak, a lányt a kísérője által riasztott mentősök újjá tudták éleszteni. Dr. Albert István igazgató-szóvivő közlése szerint kómás állapotban van — a létfenntartáshoz szükséges szervei ugyan tökéletesen működnek, és mozgatni tudja végtagjait, az agyát ellenben súlyos károsodás érte, és emiatt még mindig életveszélyben forog. De mivel már az is csodával határos, hogy túlélte a villámcsapást — általában azok menekülnek meg, akiket a magas feszültségű kisülésnek csak a szele érint, ezen a betegen viszont átment, látszik a helye —, és erős, fiatal szervezetről van szó, az orvosok remélik a legjobbakat. A teljes felépülés is lehetséges, de minden attól függ, hogy az agyi vérzés mennyire tud lokalizálódni, és ez a következő napokban dől el — magyarázta a kórház vezetője, hozzátéve: a sérült lány ellátásához minden szükséges műszaki felszereléssel rendelkeznek.
(demeter) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma

Tüntetések az egységes Székelyföldért
Az Erdélyi Magyar Néppárt által kezdeményezett, július 20-án, szombaton Erdély-szerte sorra kerülő tüntetéssorozat keretében huszonegy háromszéki helyszínen is megtartják Az autonómia a megoldás címmel szervezett tüntetést. Az esemény egy lehe- tőség arra, hogy az emberek tettlegesen kimutassák az önálló Székelyföld iránti igényüket. A helyszínen aláírásgyűjtés is zajlik majd annak érdekében, hogy Székelyföld egységes, autonóm közigazgatási régió legyen, a települések ehhez tartozzanak és ezt helyi népszavazás is szentesítse.
A tüntetéssorozat háromszéki helyszínei:
Sepsiszentgyörgy: 19:30-kor Dózsa-megemlékezés a Kós Károly úton, onnan indul a felvonulás a Kriza János, Horgász, Nicolae Iorga, Grigore Balan, Petőfi Sándor utcákon át a Szabadság térre. Sepsibükszád: központ Mikóújfalu: központ Málnás: központ Málnásfürdő: központ Árkos: központ Maksa: az országút mellett a tömbháznál Eresztevény: a Gábor Áron emlékmű előtt
Erdély.ma

Huszárakadémia hetedszer (Bálványosfürdő)
Szombaton és vasárnap Bálványosfürdőn és Torján tartották a hetedik Huszárakadémiát, melynek immár harmadik alkalommal volt a házigazdája Daragus Attila torjai polgármester, hagyományőrző kapitány.
Az erdélyi katonai hagyományőrzők idei kétnapos elméleti képzésén százhetvenkét erdélyi, partiumi és anyaországi huszár, gyalogos és huszárjelölt, valamint a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnöksége vett részt.
Szombaton a Vár Panzióban szakmai előadások hangzottak el zömében magyarországi történészek, lelkészek és hagyományőrző huszárok előadásában a madéfalvi veszedelemről, a magyar hadviseletekről, a székely határőrségről a 17. századi Európában, a székely katonák szerepéről a napóleoni háborúkban, a marosvásárhelyi 23. Tábori Vadász Zászlóaljról és az Úz-völgyi csatákról. Tegnap reggel a csikónevelésről, a fiatal hátasló alapkiképzéséről és a gyalogosok számára tartott alaki foglalkozásról szóló előadásokat követően a résztvevők Altorjára utaztak, ahol a felvonulás után a zsúfolásig telt Szent Miklós-templomban a Hatos Mihály plébános, tábori lelkész, hagyományőrző főhadnagy által celebrált ünnepi szentmisén vettek részt. A szentmiseáldozat bemutatása után Daragus Attila szólt az egybegyűltekhez, és felsorolta azokat a településeket, ahonnan huszárok érkeztek. Megyénket a házigazdákon kívül sepsiszentgyörgyi, gidófalvi, uzoni, baróti, árkosi, málnásfürdői, kézdivásárhelyi, kőröspataki, gelencei, rétyi és feldobolyi hagyományőrzők képviselték. A legtávolabbi helység, ahonnan huszárok érkeztek, 950 kilométerre fekszik Torjától. Daragus bejelentette: a következő Huszárakadémián felavatják a torjai huszárbandérium harci zászlóját, majd a huszárok nevében díszkardot nyújtott át Tamás Sándor megyeitanács-elnöknek, akit felszólított, hogy jövőre már huszáregyenruhában jelenjen meg közöttük. A megyei önkormányzat elnöke bejelentette: az idén ötödik alkalommal sorra kerülő huszártoborzót május végén, június elején ismét Felső-Háromszéken tartják meg, és a kiindulópont Torja lesz. A szentmisén a tavaly elhunyt Györffy Árpád hagyományőrző huszár őrnagyról, a székelyudvarhelyi Mátyás-huszárok egykori vezetőjéről is megemlékeztek. Himnuszaink közös eléneklése után Fülöp Zoltán Bulcsú és zenészei a Mag Rend-Szer zenés-verses előadást mutatták be a magyar feltámadásról. Ezt követően a templomkertben a huszárok együtt énekelték el a Gábor Áron rézágyúja című negyvennyolcas dalt, majd a múlt év szeptemberében felavatott huszárszoborhoz vonultak, ahol elsőként Kozsik József marosvásárhelyi színművész az alkalomhoz illő verseket szavalt, majd a hagyományőrzők megkoszorúzták a huszárszobrot. Miholcsa József hagyományőrző alezredes a Bethlen Gergely Érdemérem létrehozásáról szólt. Elmondása szerint Bethlen Gergely ezredes volt, aki Mikes Kelemennel együtt Kolozsváron háromszáz Mátyás-huszárt toborzott és képzett ki. Ugyanakkor Bethlen az erdélyi hadjáratban Bem apó jobbkeze volt – hangzott el. Az érmet Daragus Attila, Kádár László, a gyergyói Parászka Géza és a szegedi Vass László vehette át. Vass László hagyományőrző alezredes, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség ügyvezető alelnöke és vezérkari főnöke két gyalogos csapatparancsnokot, az új székely tüzércsapat tisztjét, Igyártó Andort hadnaggyá, Sala Zsoltot pedig főhadnaggyá léptette elő. Altorjáról a hagyományőrzők visszamentek Bálványosra, ahol Bárdi Nándor kisebbségkutató előadása és egy hármas könyvbemutató után véget ért a hetedik Huszárakadémia.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyföld fürdői
Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik. Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt. A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nyomdafesték alatt Mikóújfalu
Jelentős esemény egy település életében, ha monográfia készül múltjáról és jelenéről, miként az is, ha napilapok egész oldalon számolnak be mindennapi életéről. Megtörténik, hogy visszaélnek a monográfia kifejezéssel, s annak nevezték-nevezik a pártparancsra összetákolt régi falufüzeteket is. E műfaj fogalmát igyekszik kimeríteni a falu nyomdakész bemutatókötete a Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában. Látogatásunk kapcsán azonban a község mai életéből adunk egy kis kiegészítő ízelítőt.
Újraszülető kőipar?
A több személyből álló szerzői gárda munkájaként születő kötetben helyi szerzők is szerepelnek: a Fejér Ákos Általános Iskola történelem szakos igazgató-tanára, Nagy Sándor az alapanyag szolgáltatója, a község polgármestere, Nyáguly Vilmos, valamint Demeter Ferenc helyi tanácsos. Mikóújfalu saját nevén való újraszületéséről Nagy Sándor így ír: „2004-ben helyi népszavazás eredményeként a régi Málnás község három kisebb közigazgatási egységre bomlott fel: Málnás községre (Málnás, Málnásfürdő és Zalánpatak falvakkal), valamint Mikóújfalu és Sepsibükszád községekre. A korábbi Málnás község központja Mikóújfalu volt. A népszavazás kezdeményezői azzal indokolták a népszavazás kiírását, hogy Mikóújfalu, mint a régi község központja, mindig is hátráltatta a többi falu fejlődését, mivel a költségvetést úgy osztották el, hogy nagy része Mikóújfaluban maradjon. (...) Ha elemezni kívánjuk, hogy kinek hozott hasznot a szétválás, akkor megállapíthatjuk, hogy Sepsibükszád, Málnás, Málnásfürdő települések nagyobb hasznot húztak belőle, mint Mikóújfalu, mert a régi község nagyobb vállalkozásai mind a környező falvak területén működtek, így azok a két szomszédos községnek fizetnek adót. Mikóújfalu területén nincs nagy gazdasági egység, így a falu költségvetésébe nem folyik be adó az említett gazdasági vállalatoktól. Különben is, ilyen okokból Málnás és Mikóújfalu község évek óta pereskedik a közöttük meghúzandó határ miatt. Ugyanis két régi térkép is létezik, amely különbözőképpen húzza meg a két község közötti határt. Valójában a két község az Olt jobb partján levő kőbányák hovatartozása miatt áll vitában. Jelenleg a kőbányák Málnás községnek fizetik az adójukat.” A megélhetés és a mindennapok túlélése kényszerítette arra az újfalusiakat a rendszerváltás után, hogy sok-sok család – hivatalosan, avagy anélkül – a kőfaragással keressen kenyérrevalót. A helyiekkel való beszélgetés során kiderült, hogy számos ismert és kiváló kőfaragómester – Urszuly Samu, Urszuly Árpád, Lupuly Géza, hogy csak azokat említsem, akiket magam is ismertem – már a túlsó parton van, ellenben számos olyan élő alkotó él (Keresztes Zoltán, Urszuly Sámuel és mások), aki művészi szinten műveli a kőfaragást. „Sajnos, azok miatt, akik engedély nélkül dolgoznak – mert ilyen sok van a faluban –, hátrányt szenvedünk mi, akik adót fizetünk, és emiatt csak emeltebb áron tudjuk eladni készítményeinket, a vásárlók pedig mindig az olcsóbb kiszolgálók felől érdeklődnek” – panaszkodott egy magát megnevezni – érthető módon – semmiképpen sem óhajtó személy. Utunkon régebbi ismerősünkhöz, Gábor Ottó fiatal kőfaragó mesterhez kopogtattunk be, aki a mindennapokhoz szükséges kocka és szegélykövek, idomkövek, sírkeretek-obeliszkek, falborító kövek készítője. „Én négy évet dolgoztam a Hável-kőbányában, volt alkalmam megtanulni sok kőfaragási fogást, de édesapámtól is sokat tanultam, aki szintén kőbányász volt. Megszűnt a bánya, és végkielégítéssel kitettek. Ezért kellett itthon, saját udvaromon folytatnom. 2003-tól van engedélyem.” A bükszádi bányából pénzén vásárolja meg a követ, pénzért szállítóeszközt fogad és hazaszállítja, de bosszankodik, mert a kapuja előtt kell tárolnia a nyersanyagot, s a helyi tanács arra a helyre területadót rótt ki. A bükszádi követ jobb minőségűnek tartja, nem mállik, keményebb, és nem telepedik meg idővel rajta a moha. A málnásfürdői rózsaszínben játszó botosi-andezit könnyebben formálható, de ha vizet kap, fehér por formájában „kivirágzik” felületén a salétrom.
A kő, az kő, de hát a borvíz!? – mondogatják a helybeliek. Mindenki nem tud kőfaragáshoz kezdeni, jó volna, ha itt egy borvíztöltődét építenének, hogy legyen munkahelye az asszonyoknak is. Bezzeg a mi falunkat kikerülte A borvíz útja program, pedig itt a legtöbb borvíz a földben – elégedetlenkednek az újfalusi asszonyok. Van itt ugyan gondja a községvezetésnek az ásványvíz-forrásokra, mert a tavaly felújították a Bedő-borvizet, belekezdtek a Hunnia-forrás mentésébe, s egy zömében helyi nyugdíjasokból álló önkéntes csoport éppen a napokban újította fel a Sósborvíz küpüjét, lefolyását, és tetemes szemétmennyiséget gyűjtöttek össze környékéről. Ez az a borvízforrás, amit a régiek Palacsintasütő borvíznek is neveztek, mert az asszonyok ezzel keverték be a kőttest (magas a borvíz szódabikarbóna-tartalma).
– Köszönettel és tisztelettel tartozom a csoportnak, Bíró Árpádnak, Varga Árpádnak, Deák Sándornak, Nyáguly Attilának és Illyés Józsefnek – mondta a polgármester, mert önkéntes forrásmentő munkájuk példaértékű. Akadnak a faluban, akik ódzkodva nézik, amikor kopjafát állítunk: minek kell az – jegyzik meg, itt nem hagyomány, és miért ágálnak állandóan a rakott ággal? Nekem az a véleményem, hogy nekünk azzal kell bemutatkoznunk a külvilág előtt, amink van, régi hagyományainkkal, a húsvéti fúvószenekaros locsolással, értékes borvízforrásainkkal, helytörténetünkkel! A forrásszemléről a Temető utcába siettünk a gyergyói származású Lackó Bálint vízügyi mérnök lakására, akinek melegházát mint helyi érdekességet tekintettük meg. Lackó Bálint udvarán-kertjében beindította az aquapónia nevű, vidékünkön majdnem ismeretlen, de világszerte már elismert érdekes és különleges intenzív növénytermesztési módszert, ami a haltenyésztés és a növények közötti szoros kapcsolaton alapszik, s eredményei kimondottan biotermékek. Helyszűke miatt részletekbe nem bocsátkozhatunk.
– Nagyon egyszerűen magyarázva arról van szó – mondta a mérnök –, hogy azzal a vízzel öntözöm-táplálom a növénypalántákat, amiben a növényevő halak élnek, s amiben benne van azok ürüléke. Ez a víz ammóniában gazdag. Ezt a baktériumflórák nitritté, majd nitráttá alakítják, s a homokréteg, amelybe a növényeket beleültettem, valamint a növények gyökerei megszűrik a vizet, felveszik belőle a tápanyagokat, majd a víz – pumpálás útján – visszakerül a halak medencéjébe. Az eredmény hihetetlenül gyors és jó. Sajnos, nálam télen nem működik, most is csak melegházi körülmények között. Az elv bevált, a szomszédos Magyarországon is sikerrel gyakorolják. A kiépítése, működtetése befektetést követel, amire pályázni kellene – fejezte be Lackó mérnök. S az interneten többet is megtudhatunk erről a kultúráról.
Nem leosztják, beosztják a költségvetést
– A kettő között nagy a különbség. Azt a pénzt, amit kapunk vagy azt, amit a helyiek befizetnek, közmunkával és kalákával lehet fiaztatni, spórolni belőle egyébre is – jegyezte meg Nyáguly Vilmos polgármester. 91 százalékban finanszírozza a fejadagtörvény alapján iskolánkat az állam. Tehát a költségvetés 9 százalékával kell segítenünk őket. Kissé aggódom a lakossági mozgásunk miatt, mert az idén tizenkét személyt temettünk, és az újszülöttek száma kettő. Ilyen szaporulat mellett mi lesz magyar iskolahálózatunkkal? Addig lehet nyújtózkodnunk, amíg a takarónk ér, saját költségünkből ebben az évben fel fogjuk újítani és korszerűsíteni az családorvosi rendelő és a gyógyszertár közös épületét, és elvégeztetjük az utolsó simításokat a szennyvízhálózaton és a tisztítóállomáson.. – A környék turisztikai kínálatához képest gyarapodik-e a szálláshelyek száma? – kérdeztük Nyáguly Vilmost.
– Robbanásszerű változásra nem várhatunk. Sajnos, a faluban vendégházak létesítése is csak a tervezgetés fázisában, ellenben a Máltai Szeretetszolgálat patakszeri táborában látható a haladás, elkészült a központi épület. Bízunk abban, hogy idén már több táborozót tudnak majd fogadni. Örömünkre szolgál, hogy a község Sepsiszentgyörgy felőli bejáratának övezetében néhány nappal ezelőtt megnyílt a Mikóújfalusi fogadó, és jelen van a világhálón is. A hárommargarétás egység vendéglői részén száz személyre lehet teríteni – tudtuk meg Márton László tulajdonostól –, és négy vendégszoba áll az éjszakázni akarók rendelkezésére, egyelőre összesen tizenkét ággyal. A tulajdonos szándékszik a fekvőhelyek számát bővíteni. A fejlesztési lehetőségek korlátlanok, mert az épület mögötti Olt-parti részen édesvíz után kutatva savanyú ásványvízre, előterében pedig édesvízre találtak. A tájba illő rusztikus épület Zakariás Attila tervei szerint épült, s közelében ágazik le a székelyföldi nemzetközi műútból Erdővidék felé tartó aszfaltburkolatú átkötőút. Az egység tizenkét alkalmazottja közül tíz helybeli, konyhája kimondottan erdélyi-székelyföldi, valamint hazai – román, örmény – ételféleségeket kínál. Búcsúzáskor tudtuk meg, hogy Mikóújfalu és Zalánpatak ünnepre készül. Május 8-án, csütörtökön 10 órakor bérmálás lesz a materben – részletezte Simó Gábor helybeli plébános, ötvenkét gyerek, huszonkilenc fiú és huszonhárom lány áll majd az oltár elé, főtisztelendő Tamás János segédpüspök végzi a szertartást. 17 órakor a Mikóújfaluhoz tartozó zalánpataki filiában pedig nyolc fiatal, négy fiú és négy lány bérmálkozik.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)