Az eddigi hat helyett csupán öt városi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek Kolozsváron: László Attila, Csoma Botond, Molnos Lajos, Szenczi Bianka és Somogyi Gyula. A Demokrata-Liberális Párt (PD-L) 16 mandátumot szerzett, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) 3-at, a Szociáldemokrata Párt (PSD) szintén 3-at. A PRM nem jutott be az önkormányzatba. Kolozs megyében 2004–2008 között az RMDSZ-nek 11 polgármestere volt. A nem végleges adatok összesítéséből az derül ki: négy jelölt – Kalotaszentkirályon, Magyarszováton, Buzán és Bálványosváralján – már az első fordulóban nyert, további nyolc pedig bekerült a második fordulóba, valamennyi román jelölttel versenyez. /Öt városi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

Legalább 19 polgármesteri tisztséget sikerült az első fordulóban megszereznie az RMDSZ-nek a román többségű erdélyi megyékben a helyhatósági választáson. Kolozs megyében az RMDSZ jelöltje Kalotaszentkirályon, Bálványosváralján, Búzában és Magyarszováton nyerte meg első körből a polgármester-választást. A szövetség polgármesterjelöltje ugyanakkor Mócson, Vajdakamaráson, Tordaszentmihályon, Várfalván, Tordaszentlászlón, Körösfőn, Magyargorbón és Kisbácsban mérkőzhet meg a június 15-i második fordulóban. Szintén a második fordulóban dől el, hogy ki lesz a polgármester Széken, ahol két független magyar jelölt pályázik a tisztségre. Az MPP a kincses városban a szavazatok 1,4, a megyein pedig 1,6 százalékát gyűjtötte be. A polgári párt Széken három, Tordaszentlászlón két, Bánffyhunyadon, Magyarnagykapuson, Szászfenesen és Magyarszováton pedig egy-egy tanácsosi mandátumot szerzett. Arad megyében az RMDSZ-nek sikerült megőriznie eddigi három polgármesteri székét, Kisiratoson, Micskén és Nagyperegen. A második fordulóban esélyesként indul a zimándi polgármesterjelölt. „Három településen, Tőzmiskén, Nagyszintyén és Pécskán egy-egy tanácsosi helyet veszítettünk el amiatt, hogy a Magyar Polgári Párt is indított jelölteket, miközben nekik egyetlen helyet sem sikerült megszerezniük” – fogalmazott Király András, az RMDSZ Arad megyei elnöke. Aradon szintén eggyel kevesebb önkormányzati képviselőt sikerült bejuttatniuk: az eddigi három helyett csak két RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot. Beszterce-Naszód megyében nem sikerült első körben megőrizni az árpástói polgármesteri széket, a többségében magyarok lakta településen a jelenlegi elöljáró egy román nemzetiségű független jelölttel méretkezik majd meg a második fordulóban. A besztercei városi önkormányzatba sikerült bejutnia az RMDSZ-nek, így mindössze egy tanácsos képviseli ezentúl a város magyarságát. A korábbi két megyei önkormányzati képviselői helyet elveszítette az RMDSZ. A Magyar Polgári Pártnak csupán Árpástón sikerült egyetlen jelöltet bejuttatnia a tanácsba. Brassó megyében Ürmös polgármesteri székét sikerült az RMDSZ-nek első fordulóból megszereznie, második fordulóban pedig további négy jelöltjük méretkezik meg Apácán, Alsórákoson, Keresztváron és Tatrangban. Brassóban két tanácsos képviseli majd a magyarságot a helyi önkormányzatban. Fehér megyében sikerült megőriznie az RMDSZ-nek a torockói polgármesteri széket, ám még nem lehet tudni, hogy önkormányzati képviselőit sikerül-e bejuttatniuk a megyei tanácsba. Szilágy megyében kilenc RMDSZ-es polgármesterjelölt került ki győztesen már az első fordulóból: Krasznán, Varsolcon, Szilágyperecsenben, Bagoson, Kémerben, Kárásztelkén, Sarmaságon, Debrenben, valamint Szilágysámsonban vezeti a továbbiakban is szövetségi elöljáró a települést. A második fordulóban pedig további kilenc RMDSZ-es jelöltnek adatott meg a lehetőség, hogy megméretkezzen a polgármesteri székért. Az MPP 11 településen indított jelöltet a helyi tanácsokban, és 6 helységben pályázott a polgármesteri tisztségre. Ebből egyelőre kilenc helyi önkormányzati képviselői helyet tudhatnak magukénak. Temes megyében egyelőre csupán az újszentesi polgármesteri széket sikerült megőriznie az RMDSZ-nek, viszont eséllyel indul a második fordulóban a zsombolyai, igazfalvi és újvári jelölt egyaránt. Az RMDSZ-nek sikerült megszereznie két helyet a temesvári önkormányzatban. /Bálint B. Eszter: Kudarcok és sikerek a szórványban. = Krónika (Kolozsvár), jún. 3./

Tanáraik vezetésével Kolozsvár jöttek a tanulók, hogy néhány iskolában bemutassák az otthoni, magyarszováti betlehemezést. /Farkas Sándor, VI. B. osztályos tanuló, Magyarszováti Általános Iskola: Magyarszováti betlehemezés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./

A válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány „Vidám versek válaszúti vetélkedője” címmel szavalóversenyt rendezett, melyen Aranyosegerbegy, Aranyosgyéres, Ördöngösfüzes, Buza, Magyarszovát, Bonchida, Kolozs és nem utolsó sorban a házigazda válaszúti elemisták vettek részt. Közel 150 elemista szurkolt a 47 szavaló kisiskolásnak. /Vidám versek vetélkedője Válaszúton. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./

Oklevél a magyar állampolgárság tízezredik kolozsvári igénylőjének
Az EMNT irodájához naponta több tucatnyian fordulnak segítségért
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kolozsvári irodájában tegnap állították össze a könnyített magyar állampolgárságot igénylő tízezredik személy iratcsomóját. Schifbeck Sára Éva 1928-ban született Kolozsváron, és vallomása szerint nem csak azért igényelte a magyar állampolgárságot, mivel már volt magyar állampolgár, hanem azért, mert a szülei magyarnak nevelték. Schifbeck asszony oklevelet és virágot vehetett át az EMNT-irodában Szász Pétertől, a Demokrácia Központ igazgatójától és az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnökétől, aki lapunknak elmondta: naponta átlag 80 ember látogat el hozzájuk, és 30 személynek állítják össze az iratcsomóját. A megbeszélt napon az igénylőnek segítenek kitölteni az állampolgársághoz szükséges nyomtatványokat, és foglalkoznak a lefordítandó iratokkal is. Megtudtuk: idén sem csökkent a magyar állampolgárságot igénylő személyek száma.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy az anyaország határain túl rekedt magyarok kérvényezhetik a magyar állampolgárságot. Erdélyben mostanáig hányan éltek ezzel a lehetőséggel? – kérdeztük Szász Pétert, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezetének alelnökét és a Demokrácia Központ igazgatóját.
– Legegyszerűbb, ha egy naptári év adatairól beszélek, hiszen mögöttünk van egy teljes év, amelyben a magyarság határok felett átívelő nemzetegyesítése szempontjából sikertörténetként könyvelhetjük el a honosítást. 2011 az első olyan év, amikor igényelni lehetett szerte a világban a honosítást, illetve a visszahonosítást. Szervezetünknek is egyik fő tevékenysége a honosítást igénylők segítése volt. A kérelmezők bizalommal fordultak hozzánk, és elégedetten távoztak. Az érdeklődés továbbra is töretlenül nagy, irodáinkat nagyon sokan felkeresik. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Erdély-szerte működő 26 irodájában egy év alatt 151 213 személyt tájékoztattunk a honosítási eljárásról, ugyanakkor 74 815 személyt irányítottunk összeállított iratcsomóval a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok felé. Az EMNT kolozsvári irodájának munkatársai méltányos részét végezték el ennek a munkának 2011-ben, a 8542 itt honosított személy az erdélyi irodáinkat felkereső személyek 11,42 százalékát teszi ki.
– 2004. december 5-én az anyaországban népszavazást tartottak a magyar állampolgárság megadásáról a külhoni magyarok számára, akkor Erdély-szerte elégedetlenséget szült az eredmény. Hogyan viszonyulnak ehhez a mostani kérelmezők?
– Mindannyiunkban benne él a 2004-es népszavazás traumája. Azt a szomorú emlékű napot nem felejthetjük el, és méltán nevezhetjük lelki Trianonnak. Ennek ellenére 2004. december 5. mégsem volt hiába: gyors röntgenképet adott magyarságunkról, hogy a magyar öntudat mennyire sérült Kárpát-medencei szinten. Figyelmeztetett arra, ha nem történik valamilyen változás, akkor lehet, hogy egy évszázad múlva a magyarság egy színfolttá zsugorodhat Európa térképén. Megerősödésünk első feltétele egy olyan keménykezű budapesti vezetés, amely tényleg a Kárpát-medencei magyarság határokon átívelő egységében, közös jövőjében gondolkodik, nemzeti kérdésekben megalkuvást nem ismer, és tudatja Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban és Brüsszelben, hogy minden magyarral elkövetett atrocitást sajátjának tekint, s mindenki mellett kiáll, aki a magyarsága miatt kerül kellemetlen helyzetbe. Csak így kaphatjuk vissza azt az érzelmi biztonságot, ami több mint 90 éve elveszett. Elmondhatjuk, hogy nem csalódtunk a Fidesz-KDNP-kormányban, hiszen sugallatára a magyar Országgyűlés rekordidő alatt, a beiktatástól számított tizenkettedik napon, szinte közfelkiáltással, mindössze három ellenszavazattal megszavazta az új állampolgársági törvényt. Ezt kell megértenie minden kérelmezőnek, akit ez tart vissza, hogy élesen különbséget kell tennie egy nyolc évvel ezelőtti, nemzetellenes kampány és a magyar állampolgárság összefogó ereje között. Akkor olyanok kampányoltak ellenünk, akiknek a nemzet nem jelent semmit, és értékrendszerüket nem befolyásolta az sem, hogy Mátyás király, Bocskai, Rákóczi, Arany, Bartók, Ady, Kosztolányi, Kós Károly és történelmünk, kultúránk megannyi óriása nem lenne magyar állampolgár, ha most születne.
Ugyanígy nem jelentett semmit, hogy a Hősök terén levő Millenniumi emlékmű panteonjának tizennégy szobra közül nyolc „határon túli” személyiséget ábrázol. Tehát 2004-et nem lehet elfelejteni, de ennél azért sokkal többről van szó. Másrészt most határozottan más szelek fújnak. A több mint egy éves közös munka során alkalmunk volt megtapasztalni, hogy magyarországi partnereink – lehetnek ők akár politikusok vagy egyszerűen csak a honosítási apparátusban dolgozó ügyintézők – nem úgy tekintenek az állampolgárság megadására, mint valami különös kegyre vagy alamizsnára, hanem tényleg őszintén hozzásegítenek ahhoz, hogy a magyar nemzethez hivatalosan is hozzátartozzunk. Mi több, mivel az állampolgársági törvény tulajdonképpeni alanyai csak mi lehetünk, konzultáció szintjén minden egyes esetben kikérték véleményünket. Nem egyszer kezdeményezésünkre jelentős könnyítéseket tettek az állampolgárság igénylésének előírásaiban.
– Az eddigi tapasztalatok szerint melyek a fő motivációi a kérvényezésnek, miért tartják fontosnak az erdélyi magyarok, hogy megkaphassák a magyar állampolgárságot?
– A motivációkat főleg korosztályonként lehet megkülönböztetni. Az idősebb kérelmezők a magyar állampolgárság megszerzésének lelki vonzatát tartják inkább szem előtt. Nemegyszer elhangzik az a mondat, hogy „magyar állampolgárként szeretnék meghalni”, és teljes mértékben érezhető: ezek őszinte gondolatok. Ez valahol érthető is, hiszen nagyon sok esetben a kérelmező már volt magyar állampolgár, vagy olyan időkben élte gyermek- és ifjúkorát, amikor „magyarabb” volt Kolozsvár és környéke. A fiatalabbak körében inkább a magyar útlevél nyújtotta előnyök vonzóbbak. De itt sem lehet határozottan kategorizálni, mert legtöbb esetben az egész család kéri egy időben, tehát a nagyszülőktől az unokákig itt van mindenki. Van egy olyan irányelv is, amely azt mondja, hogy „minek kérni, tudom én magamról, hogy magyar vagyok”, ez így is van, ezt senki nem vonja kétségbe, de itt valahogy a jövőre is kell gondolni felelősen. Hiszen megszerzett magyar állampolgárságunkat gyermekeink, unokáink fogják örökölni, és ha azt akarjuk, hogy ők hivatalosan is a magyar nemzethez tartozzanak, nekünk kell megtenni ezt a lépést. Személyes véleményem, hogy az állampolgárság megszerzése az elvándorlást nem serkenti, ugyanis aki el akar menni, az úgyis megteszi. Tény viszont az, hogy a magyar állampolgárság felvétele megállíthatja az asszimilációt, mert egy régóta áhított köteléket von közénk.
– Befolyásolta-e az erdélyi honosítási folyamatot a Szlovákiában zajló megfélemlítési akció? Érezhető-e Erdélyben ennek valamilyen hatása, emiatt csökkent-e a honosítást kérelmezők száma?
– Tényként kell kezelnünk azt, hogy sokan, bár szeretnék igényelni, félnek megtenni ezt a lépést. Ezt a kommunista diktatúra négy és fél évtizedének megfélemlítő politikája rovására írnám. Akkor sokaknak adódott kellemetlensége a felvállalt magyar identitás miatt. Itt feltétlenül fontos az ügy több aspektusát megvizsgálni. Minden állam maga jogosult dönteni arról, hogy kit vesz fel állampolgárai sorába. Az állampolgárság jogi kötelék az adott ország és polgára között. Nagyon fontos, hogy Szlovákián kívül egyetlen Magyarországgal szomszédos ország sem emelt és nem emelhet kifogást az új szabályozás ellen. Románia például nem mérhet kettős mércével, hiszen a volt Nagy-Románia területéről származó ukrán és moldovai állampolgárok esetében az 1991/21-es törvény előírja: egyszerű kérelemleadás után a kérvényezéstől számított 6 hónapon belül meg kell oldani a „visszahonosítást”. El kell mondanom, és ez az eljárás magyarországi kidolgozóit dicséri, hogy nagyon okosan a román külügy véleményét is kikérték olyan címen, hogy itt már van tapasztalat. A román külügy készségesen vagy nem, de segített, így a magyar állampolgársági törvény részben a román állampolgársági törvényre épül, így Románia hallgatólagosan tudomásul vette a magyar lépést, és nem lehet beleszólása, hiszen más irányba, de ugyanezt teszik. Szerbia is ugyanúgy megadta a bánsági szerbeknek az állampolgárságot. Ebből problémája senkinek nem lehet, a nemzetközi jog nem tiltja a kettős vagy többes állampolgárságot, amely nem sérti az uniós szabályozást sem. A megoldást több EU-s és EU-n kívüli ország is alkalmazza, ráadásul ez egyre gyakoribb, főleg ilyen régiókban, ahol etnikai mozaikról beszélhetünk.
– Milyen főbb gondokkal, problémákkal szembesültek az elmúlt egy év alatt, voltak-e különösebb panaszok a honosítást igénylők részéről, mennyire haladt zökkenőmentesen a honosítási eljárás?
– Hogy az ügyintézés teljes folyamata ennyire elhúzódik, mindenképpen egy valós problémája az eljárásnak. De sajnos gyorsabban nem lehet elbírálni a kérelmeket. Tapasztalatból mondom azt, hogy a külképviseletek és a magyarországi anyakönyv-vezetői hivatalok munkatársainak megfeszített munkája ellenére gyakorlatilag lehetetlen a procedúrát lerövidíteni. Hogy ezt számokkal is alátámasszam: amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal személyzete másfélszeresére bővült 2010-hez képest, a beérkezett kérelmek negyvennégyszeresére nőttek, ha ugyanezt az időszakot tekintjük.
– Kolozs megyében hol nagyobb az érdeklődés: Kolozsváron vagy a megye más településein?
– Kolozsvári kérelmezők többen vannak, de ennek csupán az a magyarázata, hogy az irodánk is itt működik. A Demokrácia-központok esetében gyakori eljárásnak számítanak a kihelyezett munkanapok. Főleg az idős és mozgássérült embereknek fontos, hogy az Erdély-szerte 26 helyszínen működő irodák néha „házhoz jöjjenek.” Az elmúlt egy évben minden EMNT-iroda saját vonzáskörzetében lakossági fórumokat, kihelyezett munkanapokat tartott számos településen. A Kolozs megyei települések közül egyelőre Szék, Körösfő, Magyarkapus, Bonchida, Türe, Magyarbikal, Magyarszovát, Nádasdaróc, Szamosújvár és Torda azok, ahol munkatársaink honosítottak. De a munka korántsem ért véget, továbbra is kiszállásokat tervezünk oda, ahol igény van a magyar állampolgárságra. Erre minden egykori magyar állampolgár magyarul beszélő leszármazottja jogosult. Felmenőinktől nem kérdezte senki, hogy kell-e vagy sem a magyar állampolgárság, hanem elvették tőlük egyik napról a másikra. Nekünk lényegesen könnyebb dolgunk van: most magunknak kell feltennünk ugyanezt a kérdést, és akár érzésből, akár érdekből, de felelős döntést kell hoznunk.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér és Szilágy megyei eredmények
Kolozs megyében az RMDSZ-nek Tordaszentmihályon, Tordaszentlászlón, Várfalván, Magyarszováton, Körösfőn, Kalotaszentkirályon és Bálványosváralján sikerült polgármesteri mandátumot szereznie – jelentette ki lapunknak Máté András Levente. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta: a szóban forgó településeken plusz tanácsosi helyekhez jutott a szövetség. A Kolozs megyei tanácsban az RMDSZ-nek az eddigi öt helyett hat mandátuma lesz. Máté András Levente tanácselnökjelölt 11 százalékot ért el.
Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezetének elnöke lapunknak elmondta: Árpástón az RMDSZ jelöltje, Martonos Tamás nyert polgármesteri mandátumot, az EMNP és a független magyar jelölt összesen alig 100 szavazatot szerzett. A Beszterce városi tanácsban az ideiglenes eredmények alapján 1 tanácsosa marad az RMDSZ-nek. Jó esély van arra, hogy átlépjék az 5 százalékos bejutási küszöböt és a szövetségnek ismét 2 megyei tanácsosa legyen, tudtuk meg Décseitől.
Fehér megyében is váratnak magukra a végleges eredmények. Lapunk értesülése szerint Nagyenyeden valószínűleg megmarad a 3 RMDSZ-es városi tanácsos a helyi tanácsban, és nem kizárt, hogy a következő 4 évben is lesz alpolgármester. A több mint 50 százalékos magyar többségű Magyarlapád községben a 12 éve regnáló PDL-s román polgármester újabb, immár negyedik mandátumát nyerte el az RMDSZ-es Szabó Dániel ellenében. Torockón az RMDSZ-es Szőcs Ferenc és a néppárti Király Melinda közül a szövetség jelöltje nyert újabb mandátumot. Torockószentgyörgyön és Torockón a lakosság 70 százaléka szavazott bizalmat Szőcsnek.
Szilágy megyében az RMDSZ eggyel növelte polgármestereinek számát: Ipp községben a szociáldemokrata polgármestert a szövetség jelöltje váltja fel. Jó eredményeket értek el Krasznán, Sarmaságon, Szilágybagoson, illetve Szilágyperecsen községben. Zilahon eggyel csökkent az RMDSZ-es tanácsosok száma – tudtuk meg Seres Dénes képviselőtől, az RMDSZ Szilágy megyei elnökétől. Polgármestere sem az EMNP-nek, sem az MPP-nek nincs, az ideiglenes adatok szerint az EMNP összesen 9 tanácsosi tisztséget nyert a megyében. Az MPP részéről nem sikerült pontos információkat szereznünk teljesítményükkel kapcsolatban. Szabadság (Kolozsvár)

Két éve jöttek létre a Demokrácia Központok
November 24-én lesz két éve, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Budapesten aláírta a Magyar Külügyminisztériummal, a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és Wetzel Tamás honosításért felelős minisztériumi biztossal azt a dokumentumot, amely kimondja a Demokrácia Központok létrejöttét, és ily módon elkezdődhetett az erdélyi honosítási folyamat.
Sándor Krisztina elmondta: két év alatt 230 ezer erdélyi fordult meg a 28 honosítással foglalkozó irodák egyikében. A Demokrácia Központot honosítási kérelmeikkel megkeresők iratcsomói közül 74 717 lezártnak tekinthető, és ennek köszönhetően 121 637 erdélyi kapta már meg könnyített honosítási eljárással a magyar állampolgárságot. Szász Péter közölte: a kincses városban 25 655-en érdeklődtek, 7784 iratcsomó lezártnak tekinthető, és 13050 személy szerezte meg a magyar állampolgárságot. Gergely Balázs elmondta: jelen volt Budapesten, amikor Toró T. Tibor aláírta a fentebbi dokumentumot.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: az EMNT huszonnyolc erdélyi városban létesített irodát, amelyek hálózatot alkottak. – Az első hat hónapban természetesen nagyon sokan keresték fel a Demokrácia Központokat. A magyar állampolgárságot és a központok segítségét igénybe vevő személyek 53,84 százaléka székelyföldi volt. Közép-erdélyi a kérelmezők 13,67 százaléka, a Partiumbeliek aránya pedig 32,44 százalék. A huszonnyolc iroda közül legtöbben a csíkszeredait, a marosvásárhelyit, a kolozsvárit, a szatmárnémetit és a székelyudvarhelyit keresték fel. A csíkszeredai Demokrácia Központ segítségét 14 568-an, míg a székelyudvarhelyiét 10 582-en igényelték. A huszonnyolc iroda mellett kisebb településekre is ellátogattunk, és segítettünk az iratok lefordításában, a dossziék összeállításában – magyarázta Sándor Krisztina. Megemlítette továbbá, hogy a www.demokraciakozpont.org honlapon bárki tájékozódhat a hozzá legközelebb található központ ügyfélfogadási órarendjéről, vagy a 0264-308-208-as vezetékes számon érdeklődhet a magyar állampolgárság igényléséről.
Szász Péter, az EMNT-iroda kolozsvári vezetője a Demokrácia Központok és a konzulátusok közötti jó együttműködést emelte ki. Szásztól megtudtuk: Kalotaszegen sokkal többen igényelték a magyar állampolgárságot, mint a Mezőségen. Kolozs megyében kiszálltak Székre, Bonchidára, Ördöngösfüzesre, Detrehemtelepre, Jegenyére, Körösfőre, Tordára, Magyarszovátra, Nádasdarócra és Magyarkapusra.
Zárszóként Gergely Balázs, az EMNP alelnöke köszönetet mondott a huszonnyolc központ közel száz munkatársának a tevékenységéért. Szász Péter a történelmi magyar egyházak támogatását említette, amikor a központ kihelyezett tevékenységeit az egyház által a rendelkezésükre bocsátott gyülekezeti termekben fejthette ki. Gergelytől azt is megtudtuk, hogy a magyar állampolgárság elnyerése közösségkovácsoló tény is, hiszen Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben már megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A leghitelesebb mezőségi Interjú Kallós Zoltán néprajzkutatóval
A Kossuth-díjas néprajztudós 86 esztendősen is aktívan kutat, az emlékezetében őrzött hatalmas adat- és élménymennyiségbe bepillantást is nehéz nyújtani. Kallós Zoltánnal Válaszúton beszélgettünk, ahol a nevét viselő alapítvány szórványkollégiumot működtet, és múzeumot tart fenn. – Hogyan lett önből éppen néprajzkutató?
– Református kollégista voltam, és abban az időben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásnak. Óriási szerencsém volt kiváló magyartanárommal, Nagy Gézával, ugyanakkor mindig bántotta az önérzetemet, hogy Mezőséget sohasem említették, ha magyar népművészetről esett szó. Csak Kalotaszeg, Székelyföld vagy más tájegység jöhetett számításba. Ám amikor egy debreceni cserkészcsapat kívánságára elsőéves gimnazistaként népdalt énekeltem, azt kellett látnom, hogy amit én tudok, azt más nem is ismeri. Azt a feladatot kaptam tanáromtól, hogy írjam össze a falu dalait. Nem volt nehéz, mert itteni szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amibe lejegyezte a számára kedves szövegeket. Közben Szabó T. Attila nyelvészeti kutatást végzett a környéken, így Válaszúton is. Nálunk lakott, és ő hívta fel a figyelmem a varrottasokra. Az Ifjú Erdély című református ifjúsági lap pályázatának megnyerése aztán igazán nagy ösztönzést adott, így egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni nem csak a szellemi, hanem a tárgyi emlékeket is. – Magyar nyelvterületen ön végezte a legtöbb néprajzi gyűjtést. Nagyjából mennyit is jelent ez? – Az akadémián sem tudják pontosan, hány dallamfelvételem van, de számuk körülbelül tizennégyezerre tehető. Le kellene mindet jegyezni, majd rendszerezni azokat. Nekünk is megvan az összes digitalizálva, és körülbelül hatezer fotót is őrzünk: háromezer színes diát, a többi fekete-fehér. Szeretnénk nyitni egy könyvtárat is, mert rengeteg néprajzi jellegű kiadványunk van. – Már a kommunizmus idején rengeteg folklóranyagot felhalmozott. Hogyan lehetett egyáltalán kutatni és gyűjteni az elnyomó rendszer körülményei között? – Csakis ismerősök, baráti kör és rokonság révén. Mezőségen a rokonság nagyon kiterjedt, és a mezőségi tartja is a rokonságot. A csángóknál az ismerősök segítettek. Segítségemmel a magyarországi kutatók is az én rokonaimhoz és ismerőseimhez fordultak. Andrásfalvi Bertalan néprajzkutató, volt művelődési és közoktatási miniszter is hozzám jött, amikor Lészpeden voltam. Mindeközben Mezőség ismeretlen világ volt számukra. Elkerülték a román nemzetiségi túlsúly miatt. Nem ismerték eléggé dalaikat, illetve táncaikat sem. A lassúakasztóst, a nemzetségek táncát a legkevésbé. Martin György szerint a mezőségi lassú akasztós a legrégebbi magyar páros tánc. Itt nem is a mozgáson van a hangsúly, hanem az éneken. Egy közösségen belül ennél a tánctípusnál egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy ez a Kissek tánca vagy – mondjuk – a Ballák tánca. Mezőségen a temetőben is nemzetségenként temetkeznek, a templomban is aszerint ülnek. Összehoztak Kodállyal is, tőle kaptam egy magnót ajándékba, amellyel már minőségi felvételeket lehetett készíteni. Előfordult persze, hogy a kerteken jártunk, mert rendőr volt a faluban. – Balladák könyve című kötete annak idején hatalmas visszhangot keltett, százezresnél is nagyobb példányszámban jelent meg. Lesz folytatása? – Eddig öt kiadást ért meg, kettőt itthon, hármat Magyarországon. Ki szeretnénk viszont adni a Balladák új könyvét CD-vel, anno nyolc kazettával jelent meg. A balladákról sokáig úgy tartották, hogy csak Székelyföldön és a hegyvidéken léteznek. Pedig a mezőségi Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni. Jagamas János zenekutató sem hitte, hogy ennyire gazdag a mezőségi anyag, aztán találtunk gyönyörű katonakísérőket és halottkísérőket is. Sőt, Szováton kalákahajtó dallam is élt. Kaláka idején elkezdtek muzsikálni a falu végén, s mentek csujjogtatva: „Ki nem jön a kalákába, / Feküdjön a beteg ágyba!” Érdekes világ a mezőségi. A halottkísérő itt és Gyimesen maradt meg leginkább, csak a gyimesi nem szöveges. A nőtlen legény és hajadon leány menyegzőjét pedig a temetésén ülték meg. Buzában például ilyen szöveg van: „Fehér galamb szállt a házra, / Édesanyám Isten áldja, / Köszönöm, hogy felneveltél, / Most a halálnak engedtél. / Jaj de szépen megyünk mi, / Szép menyasszonyt viszünk mi, / Nem visszük, hogy virágozzék, / De visszük, hogy hervadozzék”. Zeneszóval és csengettyűs ökrökkel kísérték a menetet. De Visán például nemcsak fejfát, hanem lábfát is tesznek. Állítólag ez a régies. – A válaszúti múzeum hatalmas, több mint kétezer darabot számláló gyűjteménnyel büszkélkedhet. Hogyan állt össze ez a hatalmas kincs? – Gyermekkori vágyam volt egy múzeum létrehozása, már a Ceausescu-rendszerben meg akartuk nyitni. A kántori lak épületét választottuk helyszínül, de a szekusok megtudták, és megfenyegették a papot, hogy csakis vallásos témájú tárgyakat állíthat ki. Hozzám pedig a kolozsvári múzeumtól jöttek ki, holott egyébként sehová sem jártak leltárazni. Kijöttek, és mindent felírtak. Megmondtam nekik, hogy inkább meggyújtom, minthogy odaadjam. A csángó anyagot a padlásra rejtettem előlük. – Soha nem sikerült eltántorítania önt a küldetésétől a Szekuritáténak vagy egyéb hatóságoknak? – Soha. Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, amelynek értelmében új kötetre gyűjtöttem anyagot, s ezt minden évben megújították. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a buszállomásra, majd a Szekuritátéra. Arra akart rávenni, hogy menjek vissza gyűjteni, mert kíváncsiak voltak, kikkel vannak kapcsolataim. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Buzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Elkobozták az ikonokat, s elküldték a kolozsvári múzeumba felértékelésre: negyed annyi volt az értékük, mint amennyiért vásároltam. Ezt persze nem hozták nyilvánosságra, de én megtudtam. Végül nem is született az ügyben ítélet. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesre. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a bãlcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk. Sok cirkusz volt, nem is jó visszaemlékezni rá. – Mezőség mellett másik szívügye a csángók. Hogyan alakult ki a kötődés? – Ez is kollégista koromra nyúlik vissza, akkor olvastam ugyanis Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című kötetét. Ennek ösztönzésére kezdtem olvasni a témában. A katonaságot Románvásárban töltöttem. Tudatosan választottam a települést az északi csángók miatt, rengeteg emberrel ismerkedhettem meg. Minden reggelünk politikai órával kezdődött, ám egyszer megbökött hátulról egy katona, mondván: „Mü es magyarok vagyunk”. Egyikük újfalusi volt, a másik pedig lábnyiki. Miután kizártak az akadémiáról, önként mentem Moldvába tanítani. Akkor még sok magyar iskola volt, hetven alsó tagozatos és két felsős. A magyarországi forradalom után azon a vidéken egyik napról a másikra számolták fel a magyar oktatást, sírva jöttek el a tanítók Moldvából. – Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás sem szolgál értékelhető eredményekkel a csángókról. Milyennek látja a csángók jövőjét? – Ebben a kérdésben leginkább az RMDSZ-t hibáztatom: közvetlenül a forradalom után kellett volna lépniük, de semmit sem tettek. A legelső szavazáskor Szabófalván még nyolcszázan szavaztak az RMDSZ-re, legutóbb senki. Sokáig tizenkét első osztály indult a Neamt megyéhez tartozó nagyközségben, legutóbb csak kettő. Elmentek a fiatalok külföldre, elvitték magukkal a gyerekeket. A rengeteg pénz, amit a magyar állam a csángóprogramra áldoz, nem hoz eredményt, mert minden a papokon múlik. Azokon a papokon, akik azt prédikálják, hogy halálos vétek a gyerek kezébe magyar ábécét adni. Sajnos az a helyzet, hogy a moldvai csángó, ha tud is magyarul, nem vállalja magyarságát, mert fél. Ezzel szemben az erdélyi, mezőségi magyar akkor is vállalja nemzetiségét, ha nem tud magyarul. Ezért a szórványra kellene összpontosítani, mert itt még van remény. Válaszút másik híres szülötte Wass Albert. Ön hogyan vélekedik a vitatott íróról? – Wass Albert helye az irodalomban szerintem ugyanott van, mint Nyírő Józsefé, aki egyébként a közeli Kidében látott el papi szolgálatot, és jelen volt a keresztelőmön. De van még egy híres válaszúti történelmi személyiség, akiről nem nagyon tudnak. Ezt a vidéket János Zsigmond idejében unitáriusok lakták, egy bizonyos Válaszúti György nevű unitárius prédikátor pedig olyan elismert volt, hogy Dunántúlon is tevékenykedett, Pécsen is volt hitvitája. – Napjainkban a mezőségi táncrendek a táncházak elmaradhatatlan elemei, amiért ugyancsak sokat tett... – Egy közös tanulmányban Bartók és Kodály a magyarok és a szomszéd népek zenéjéről írnak. A mezőségi román népzenéről is értekeznek, hiszen az éppen katonáskodó románoktól gyűjtöttek. Következtetésként megállapítják, hogy a mezőségi román népzenében jelentős a székely hatás. Pedig nem székely, hanem magyar hatásról beszélhetünk, mert a mezőségi magyarokkal érintkeztek. De ahogy már mondtam, a kutatók sokáig elkerülték ezt a vegyes nemzetiségű területet. A negyvenes évektől fogva azonban kezdtek érdeklődni a tájegység iránt, manapság pedig a táncházmozgalom révén minden táncházban az utolsó rend mezőségi. Hogy miért? Mert abban tudják a legjobban kitáncolni magukat.
Kallós Zoltán
1926. március 26-án született a Kolozsvárhoz közeli mezőségi Válaszúton. Kossuth-díjas néprajzkutató és népzenegyűjtő. Tanítói oklevelének megszerzése után felvételt nyert a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolára. Tanítóként dolgozott a kalotaszegi Magyarvistán, a moldvai Lészpeden és a Gyimes völgyében. Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklór szinte minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Népművészeti gyűjtőmunkája is jelentős, a táncházmozgalom egyik életre hívója. Kötetei, írásai és hangzó anyagai mellett jelentős közéleti szerepvállalása is: 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző és közművelődési tevékenység szervezője, szórványkollégiumot is működtető oktatási központ fenntartója, valamint gazdag múzeum és archívum kezelője.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarellenesség
Az erdélyi "magyar" és "székely" előnevű települések elrománosítása
Lista a "magyar" illetve "székely" előnevű erdélyi településekről, illetve azok románra való fordításáról. Az alábbi 81 településnév román változatában mindössze egyetlen egy esetben szerepel a "magyar" megnevezés, Magyarmezőtanya vagyis Valea Ungurului esetében, illetve Magyarléta nevében is szerepelt régebb Lita Ungurească , de a mostani neve már Liteni.
Nem csak népesség szempontjából kellette elrománosítsa a román hatalom Erdély városait, falvait, a helységnevekkel is muszáj volt kezdjenek valamit, igyekeztek úgy leforditani az alábbi helységek neveit, hogy nyoma se legyen annak, hogy az valaha is magyar volt. Továbbá az is szemet szúr, hogy sok esetben tükörfordítást alkalmaztak, vagyis a létező értelmes magyar szavakat román csengésű értelmetlen szóra változtatták, ilyen pl. Magyarforró Fărău fordítása, Magyarigen Ighiu, Magyarsolymos Soimus, Magyarkapus ami románul Căpusu Mare vagy Magyarzsákod románul Jacodu és meg lehetne folytatni a sort. Az alábbi lista is remekül bizonyítja a dákó-román elméletet s azt, hogy "Erdély román föld".
Székelyhíd románul Săcueni Magyarremete románul Remetea Magyarberéte románul Bretea Magyarborzás románul Bozies Magyardécse románul Ciresoaia Magyarnemegye románul Nimigea de Jos Székelyzsombor románul Jimbor Székelyderzs románul Dârjiu Magyarbece románul Beta Magyarbénye románul Biia Magyarcserged románul Cergău Mare Magyarcsesztve Cisteiu de Mures Magyarforró románul Fărău Magyarigen románul Ighiu Magyarlapád románul Lopadea Nouă Magyarpéterfalva románul Petrisat Magyarsolymos románul Soimus Magyarsülye románul Silea Magyarszentbenedek Sânbenedic Székelyföldvár románul Războieni-Cetate Székelykocsárd románul Lunca Muresului Magyarandrásfalva románul Andreeni Székelyandrásfalva románul Săcel Székelybetlenfalva románul Beclean Székelydálya románul Daia Székelyderzs románul Dârjiu Székelydobó románul Dobeni Székelyfancsal románul Fâncel Székelylengyelfalva románul Polonita Székelymagyaros románul Alunis Székelymuzsna románul Mujna Székelypálfalva románul Păuleni Székelyszenterzsébet románul Eliseni Székelyszentkirály románul Sâncrai Székelyszentlélek románul Bisericani Székelyszentmiklós románul Nicoleni Székelyvarság románul Varsag Magyarderzse románul Dârja Magyarfodorháza románul Fodora Magyarfráta románul Frata Magyargorbó románul Gârbău Magyargyerőmonostor románul Mănăstireni Magyarkályán románul Căianu Magyarkapus románul Căpusu Mare Magyarkiskapus románul Căpusu Mic Magyarköblös románul Cubleșu Somesan Magyarléta románul Liteni, korábban Lita Ungurească! Magyarlóna románul Luna de Sus Magyarnádas románul Nădăselu Magyarókereke románul Alunisu Magyaróság románul Pădureni Magyarpalatka románul Pălatca Magyarpete románul Petea Magyarpeterd románul Petrestii de Jos Magyarsárd románul Sardu Magyarszentpál románul Sânpaul Magyarszilvás románul Prunis Magyarszovát románul Suatu Magyarvalkó románul Văleni Magyarvista románul Vistea Székelytamásfalva románul Tamasfalău Magyarfülpös románul Filpisu Mare Magyarfelek románul Feleag Magyardellő románul Dileu Nou Magyarbükkös románul Bichis Magyarherepe románul Herepea Magyarkirályfalva románul Crăiesti Magyarmezőtanya románul Valea Ungurului ! Magyarpéterlaka románul: Petrilaca de Mures Magyarsáros románul Deleni, korábban Saros Magyarzsákod románul Jacodu, németül Ungarisch-Sacken Székelyabod románul Abud Székelybő románul Beu Székelycsóka románul Corbesti Székelykál románul Căluseri Székelysárd románul Sardu Nirajului Székelyszállás románul Sălasuri Székelytompa románul Tâmpa Székelyuraly románul Oroiu Székelyvaja románul Vălenii Székelyhidas románul Podeni, korábban Hidis
Magyarellenesség.blogspot.ro

Jó évet zárt a Bekecs néptáncegyüttes
Szokásos gálaest keretében búcsúztatta el az idei esztendőt a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes, illetve kívánt egy boldogabb újesztendőt táncosainak, közönségének és támogatóinak.
„Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája, az anyanyelvhez tartozik elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hisz ezek is mind-mind az emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Aki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve” – idézték fel néhai Szabó György Pálnak az 1997-es Gyöngykoszorú találkozón mondott szavait a színpadi köszöntőben. A hat éve működő fiatal néptáncegyüttes hiszi és vallja, hogy nem váltunk dadogókká, félnyelvűekké, anyanyelvét törve beszélőkké. Táncosai egy emberként vallják, hogy nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a néptánc. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánckincsünk ilyen szempontból a leggazdagabb népek közé sorol minket.
Különböző tájegységek a színpadon
Ezt bizonyítandó a gálaesten százharminc személy lépett színpadra, felnőtt és gyerek, oktató és tanítvány. Elsőként a kicsi csoport táncosai vonultak be az észak-mezőségi Magyarszovát táncaival, ezt követte a „morzsa” együttes, amely a Magyar Zenetudományi Intézet 1969-ben végzett nyárádmenti gyűjtése nyomán visszatanított nyárádmagyarósi néptáncot mutatta be. A kicsik csoportjának második fellépése marossárpataki verbunkot, sebes, lassú, korcsos és cigány csárdásokat hozott. Ezt követően az „aprók” az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarlapád lassú csárdását, szegényesét, pontozóját és szökőtáncát mutatták be, majd átadták a szót a kiscsoportnak, amely mezőpaniti és mezőmadarasi táncokkal örvendeztette a művelődési ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönségét. Végül a „nagyok” is színre léptek, ők a Hagyatékok című új műsorukból a kalotaszegi Nádasmentére „utaztattak”, szucsági és andrásházi táncrendet mutattak be. Mindeközben Riziu Ilka Krisztina, Diós Brigitta, Aszalos Dalma és Aszalos Hilda énekeltek.
Új tervek az új évben
Elég jónak nevezhető a most záruló év a táncegyüttes életében – értékelte lapunknak Benő Barna vezető: közel hatvan előadásuk volt, Erdély több városában is felléptek, ötször voltak Magyarországon, rangos fesztiválokon léptek fel Budapesten a Hagyományok Házában és bronz Lánchíd-díjat szereztek a Duna Karneválon. A televíziós megjelenéseket leszámítva összesen mintegy kétszázezer ember látta őket táncolni 2013-ban.
A következő időszaknak nagy tervekkel indulnak neki, az anyaországi testvérvárosokon kívül meghívásokat kaptak magyar, német, francia és lengyel színpadokra, de szeretnének bátrabban belépni a Kárpát-medencei „folklórkapun” is. A nagycsoport táncosainak egy része már szerződéses munkaviszonyba került a marosvásárhelyi Spectrum színházzal, így velük többet fognak utazni, továbbá január elején kezdik előkészíteni Tamási Áron Vitéz lélek című művének átdolgozását táncos színházi előadássá Török Viola rendezésében és Orza Călin koreográfiájával.
Az egyesület jelenleg több mint hatszáz gyereket oktat tizenkilenc tánccsoporttal foglalkozva, ebből tizenöt nyárádmenti, és újabbak is csatlakoznak Koronkából. Jelentős támogatást kapnak a nyárádszeredai önkormányzattól, de ez évi költségvetésüknek csupán egytizedét jelenti, ezért folyamatosan pályáznak, hogy önfenntartóvá tegyék az egyesületet. A közeljövőben több helyen bemutatják a Hagyatékok című tánctörténeti antológiájukat, amely nagyon jó előadás, bármelyik színpadra fel mernek vele állni, csupa néptánc, azon belül is szerkesztett szabadtánc – összegzett Benő Barna együttesvezető, koreográfus, aki főleg Móréh Boglárkával és Tőkés Imolával együtt oktatta az elmúlt időszakban a sok-sok táncost.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse. 
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

Kárpát-medence kenyere, Kolozs megyei lisztből
Hét Kolozs megyei település – Bálványosváralja, Buza, Györgyfalva, Magyarszovát, Szék, Tordaszentmihály és Várfalva – önkormányzata egy-egy zsáknyi lisztet adományozott, amelyből Szolnokon idén is megsütik a Kárpát-medence kenyerét.
A hét zsáknyi lisztet népviseletbe öltözött fiatalok adták át Diószegi László pékmesternek tegnap Kolozsváron, Magyarország Főkonzulátusának udvarán. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke elmondta: augusztus 20-án Kolozsváron újra megkóstolhatjuk a nemzet kenyerét. Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke közölte: Kolozsvár tavaly kapcsolódott be a Kárpát-medence kenyere mozgalomba. Barabás János konzul kifejtette: az adományozott liszt annak a bizonyítéka, hogy „Kolozs megyében igaz magyar emberek élnek, akik Kárpát-medencei dimenzióban gondolkodnak”.
Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medence kenyere: az összetartozás mindennapi betevője
Ünnepélyes keretek között adták át kedden azt a hét zsák búzalisztet a kolozsvári magyar főkonzulátus udvarán, amellyel Kolozs megye hozzájárul a Kárpát-medence kenyerének megsütéséhez.
A liszt a megye hét településéről érkezett: Bálványosváraljáról, Buzáról, Györgyfalváról, Magyarszovátról, Tordaszentmihályról, Székről és Várfalváról.
A zsákokat a falvak népviseletbe öltözött fiataljai adták át a szolnoki küldöttségnek. A rekordméretű kenyeret ugyanis Diószegi László pékmester vezetésével a Szolnoki Művésztelep óriáskemencéjében sütik meg augusztus 20-ára a Kárpát-medence magyarlakta területeiről származó hozzávalókból. Diószegi László elmondta: idén új rekordot állítanak fel: 250 kilós kenyeret fognak sütni. A tavalyi óriáskenyér ugyanis „csak" 200 kilós volt.
Mint részletezte, nem egyszerű feladat a kemencébe helyezni a hatalmas kenyértésztát, hiszen már maga a lapát ötven kilót nyom, ezért hat ember munkájára van szükség. Nem elég a kenyértésztát behelyezni a kemencébe, de ki is kell rántani alóla a félmázsás lapátot. Az óriáskenyeret egyébként, akárcsak tavaly, a Kolozsvári Magyar Napok keretében fogják felszelni augusztus 20-án.
Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője elmondta: a szolnokiak tavalyelőtt kérték fel először a Kolozs megyeieket, hogy vegyenek részt a programban. „Nagyon nagy megtiszteltetés volt számunkra a megkeresés, hiszen a Kárpát-medence kenyere a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelképezi" – nyilatkozta. Az ünnepélyes eseményen Barabás János vezető konzul és Vákár István, a Kolozs megyei közgyűlés alelnöke is üdvözölte a kezdeményezést.
Szolnok városa és a Szolnok Televízió egyébként 2011-ben indította útjára hagyományteremtő céllal a Nemzet kenyere – 2013-tól a Kárpát-medence kenyere címet viselő, Szent István király napján megrendezendő programját. Ennek központi eseménye a határokon átívelő összefogással készülő, rekordméretű kenyér megsütése és ünnepélyes keretek között történő megszentelése.
Tavaly kunsági búza, vajdasági kovász, erdélyi só, kárpátaljai forrásvíz, valamint felvidéki és erdélyi burgonya felhasználásával sült, 200 kilós kenyér „testvérkenyerét" Kolozsvárra is elhozta Kovács Sándor, Jász-Nagykun-Szolnok megye közgyűlésének elnöke. A kenyeret a Kolozsvári Magyar Napok keretében az erdélyi történelmi egyházak képviselői szentelték meg, majd osztották szét.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Erdély tájain – Búcsú Ajtay Ferenc tanár úrtól
Elment a földtudományok népszerűsítője, túraösvények kalauza, szakmájabeli neves elődei emlékének ápolója, a Tanár és szerkesztő; elment egy szeretetre méltó Nagy Öreg.
Ki ne ismerte volna városunk magyarjai közül? Hiszen több mint 30 éven át tanította a földrajzot Kolozsvár iskoláiban, sőt azelőtt Magyarfenesen, Magyarlónán és Szováton is. Több mint félezer írása jelent meg a sajtóban, számos könyve hirdeti tudását, féltő természetszeretetét, tudománytörténeti jártasságát. Hányszor mesélt népszerűsítő előadásokon a Föld s a Világmindenség titkairól, régmúlt idők emlékeiről, a Föld felszíne és belseje lassú, de erős nyomokat hagyó törvényszerű folyamatairól!
Wanek Ferenc
Ajtay Ferenc /Rava, 1932. márc. 6. – Kolozsvár, 2015. jún. 23./ tanár, újságíró. Könyvei: Múlt és jelen – az EKE története, 1996, Kolozsvár környékének kirándulóhelyei /Studium Kiadó, Kolozsvár, 2001./ újra: 2011, Erdély természeti csodái /Studium Kiadó, Kolozsvár, 2005./ újra: 2007, Kalotaszeg környékének kirándulóhelyei (társszerző), 2004, 2007.
Szabadság (Kolozsvár)

Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Tóth György, Magyarszovát: … a kecske átment Magyarországra, az erdőn keresztül. A román katona ment utána …
z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmával az Agnus Rádió interjúsorozatot indított. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük az interjúk szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat negyedik részében a 87 esztendős magyarszováti Tóth Györggyel beszélgetünk arról, hogyan élték meg a Mezőségen a II. bécsi döntés időszakát. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
– Amikor Ön gyerek volt, hogy éltek itt Magyarszováton?
– Elég nehezen. Mert nekünk nem volt semmi jogunk, mi át voltunk ide lökve! Aztán csináltuk, ahogy csináltuk, de sikerült túlélni! Nem volt meg az a jogunk, hogy valamit beszéljünk, vagy kérjünk valamit, hogy ez vagy az kellene nekünk, ezt vagy azt intézzék el. Nem intézték el! Azt mondták, hogy majd mikor lesz rá idejük, mert most nagyon foglaltak. Egyszóval el voltunk nyomva.
Én a „major”-ral jóba estem
Bejöttek a magyarok egészen Kájánig, a románok pedig itt maradtak. Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Volt egy tiszt, nem tudom, hogy milyen rang lehet magyarul, de románul „domnu’ majornak” mondták. Vele nagyon jól egyeztünk. Az ide kirendelt határőrök itt szálltak meg a mi udvarunkon, és vele összebarátkoztunk. Már annyira jóba voltunk, hogy mikor megnyílt a konyha itt a faluban, hozták neki az ételt, s neki külön kosztot hoztak, mivel ő tiszt volt. Drága jó húst kaptak. Jó finom volt! Hívott engem is, hogy „hai băiete, stai la masă!” Odamentem, nem ellenkeztem, mert nem akartam megsérteni. Ettünk, meg minden, egyszer csak azt mondja, hogy „hai să mergem afară.” Kijöttünk, az udvar közepén volt egy boglya szénánk, a katonák pedig lovakkal jöttek, egyik katona tépte a szénánkat. Mondom, hogy „domnu’ major, ni ăla mulge fân!” Odament hozzá és egy jó nagyot a seggébe rúgott! Többet tőlünk semmi-semmi el nem tűnt, amíg ők itt voltak! A szomszédságban folyton tűntek el dolgok, de nálunk soha semmi. A szomszédok folyton jártak panaszt tenni, hogy tőlük ezt vittek el, hogy náluk ezt csináltak. Mondták nekünk is, de én mondtam, hogy tőlünk semmit nem vittek el. Meg voltak lepődve. Mondom, hogy én a „major”-ral jóba estem, és semmi-semmi nem veszett el. Ilyen téren nagyon jól voltunk.
– Nem szomorkodtak, hogy Magyarszovátot nem csatolták vissza az anyaországhoz?
– Nem voltunk elkeseredve, mert élt bennünk a remény, hogy jönnek előre. Nekünk nem voltak nagyobb problémáink, mi tűrhető módon éltünk, mivel ahogy már említettem, sokat segített rajtunk a „major”. De más helyt csináltak gazságokat. Csináltak. Egyszer hoztak ide hozzánk egy nagy borjút, már jó érett volt. Levágták, mikorra tegyék oda főni, jött a parancs, hogy „előre”. Jöttek a román katonák két nagy lóval, olyat még nem is láttam, felderítők voltak, nagyon fájin lovak voltak. Mikor hozzám értek, kérdezték, hogy „Măi băiete! Tu eşti român sau ungur?!” Mondom „Român! Să trăiţi!” Elhaladtak… Édesanyám itt állt a tornácban, elkezdett kiabálni utánam, hogy „Gyere be, hagyd a nyavalyába, mert csak megjárod velük!” Elmentek, túl a szomszédban összeszedtek egy csomó mindent, pokrócokat, lepedőket az ágyról, minden félét. Aztán mentek tovább. Úgyhogy én így lettem román! Román iskolába jártam, így hát jól tudtam románul, akármerre mentem. Hogy mit tanultunk? Hát olvastunk, írtunk, tanultunk földrajzot, történelmet és számtant. Más nem volt. De mindent románul tanultunk. Nálunk úgy volt, hogy az unitáriusoknak meg volt engedve egy magyar iskola, de csak négy osztályig. Utána pedig át kellett jöjjenek a román osztályba. De bár négy osztályig volt magyar iskolájuk. Mikor átkerültek hozzánk a román osztályba, mi csúfságoltunk velük, mert nem tudtak románul. Még verték is őket az osztályba, mert kérdeztek tőlük valamit, és nem tudtak rá felelni. Nálunk verték a gyerekeket a tanítók. Bizony. Vagy a vesszővel, vagy csaklizták.
– Csak a magyar, vagy a román diákokat is megverték?
– Hát csak a magyarokat, mert ők nem tudtak románul! Egy román kapott, amíg én kijártam a 6 osztályt, mikor hetedikes voltam, kitört a háború. Az iskolába beterelték a sebesülteket, nem jártunk többet, csak hat osztályt jártunk. Egy román kapott, amíg én jártam azt a hat osztályt! Egy román. Mocan Mitrunak hívták, történelemből kellett elmondjunk egy leckét, könyv nélkül. Az fel volt adva nekünk, hogy másnap abból felelünk. Én nagyon szerettem a történelmet, és szeretem ma is, elég volt elolvasnom a leckét, már tudtam is. Nagyon sok történelmi regényt is olvastam: Egri Csillagok, Sándor Mátyás, Rejtelmes sziget. Ettől a Mocan Mitrutól is kérdezték a leckét, de nem tudta elmondani. Ezért jól elfenekelte a tanító, hogy román létére nem tudja a történelem leckét, s mi magyarok tudtuk.
Szabadság (Kolozsvár)

Utolsó órában rögzített népi tudás a Mezőségi Fesztiválon
A kihalófélben lévő népi kultúrát rögzíti és igyekszik továbbadni a fiatalabb generációknak a hét végén immár 19. ízben tartandó szamosújvári Mezőségi Fesztivál, amelyen mintegy félezren vesznek részt – mondta el a Krónikának Balázs-Bécsi Attila, az eseményt szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke.
„A rendezvény majdnem két évtizedes történetére visszatekintve elmondható, hogy a kezdettekkor jóval több adatközlő – a környező településekről érkező néptáncos, népzenész és énekes – vett részt, és kevesebb külső érdeklődő érkezett. Mostanra sajnos megfordult az arány: egyre kevesebb a népművészeti értékeket, hagyományos népi kultúrát bemutató adatközlő, és egyre több a fiatalabb generációt képviselő érdeklődő” – fejtette ki Balázs-Bécsi Attila.
A magyarországi szakma is érdeklődik a Mezőség iránt
A fesztivál célja felfedezni, népszerűsíteni és szakmailag rögzíteni a mezőségi népi kultúra még élő értékeit, ugyanakkor találkozási lehetőséget biztosít az adatközlők számára. 15 mezőségi településről érkezik mintegy 130 idősebb – 60-65 év fölötti – adatközlő a Mezőségi Fesztiválra, hogy a régió népzene- és néptánckincsét bemutassa az összegyűlt szakmabelieknek és érdeklődőknek.
Az alapítvány vezetője kiemelte, örvendetes, hogy akadnak olyan mezőségi települések, ahol összefognak, együtt lépnek fel az idősebbek és fiatalabbak, például a Kolozs megyei Visán. Balázs-Bécsi Attila azt is elmondta, több mint kétszázan érkeznek Magyarországról, hiszen ott is nagy az érdeklődés szakmai berkekben a mezőségi népi kultúra iránt: a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi szakosztálya, koreográfusok és más szakmabeliek is felhasználják mindazt a tudásanyagot, amit a fesztiválon rögzítenek.
Az adatközlők legnagyobb része táncos, de énekesek és zenészek is megmutatják tudásukat a fesztiválon. Az ördöngösfüzesi Hideg Anna által énekelt népdalkincsből „Annus néni daloskönyve” címmel jelent meg kiadvány (könyv és DVD), amelyet korábban Magyarországon mutattak be, most pedig a 74 éves adatközlő jelenlétében Szamosújváron ismerheti meg a közönség. Az alapítvány elnöke azt is elmondta, a fesztiválon bemutatott anyagokat digitalizálja az Erdélyi Magyar Néptáncszövetség, így a jövőben felhasználhatóak lesznek az oktatásban, és bármikor az érdeklődők rendelkezésére bocsájtják, hiszen közkincs.
Spontánul felbukkanó értékek
„Az adatközlők egyénileg is bemutatkoznak a találkozón, de ennél érdekesebb a nagy közös táncház, amikor a spontán tánc során sokan meglepetéssel szolgálnak: olyan dolgokat csillantanak fel, olyan tudás kerül a felszínre, amit esetleg korábban nem is láttunk” – tette hozzá Balázs-Bécsi Attila. Kitért arra is, hogy a találkozó egyfajta számvetés is: évente megemlékeznek az időközben eltávozott adatközlőkről – idén például a néhány hónapja elhunyt Maneszes Márton magyarszováti prímásról.
„Minden még fellelhető értéket össze kell gyűjteni a népi kultúrából: az a generáció, amely még birtokolja a szervesen elsajátított népművészeti értékeket, már kihalóban van; az utolsó órában lehetőséget akarunk teremteni arra, hogy ezt a tudást rögzítsük. A fesztivál célja az is, hogy megmutassa, miként válhatnak ezek az értékek a mindennapok, a szórakozás részévé” – mutatott rá az alapítvány elnöke. A kétnapos rendezvényen – pénteken és szombaton – többek közt szakmai bemutatkozás, táncházak, fórum, kiállítás, könyvbemutató, mezőségi gyermektáncház várja a közönséget a szamosújvári Téka Házban.
Nagykárolyi táncháztalálkozó
Néptánctalálkozót szervez október 24-én, szombaton Nagykárolyban a Rekettye Kulturális Egyesület. A tizenötödször tartandó találkozó a gyermekek és családok számára rendezett programokkal indul. Délután gálaműsor keretében lépnek színpadra amatőr és hivatásos táncegyüttesek, adatközlők. A Rekettye Kulturális Egyesület három tánccsoportja egész éves tevékenységét új színpadi produkciók formájában mutatja be, ezután hajnalig tartó, élőzenés táncház kezdődik.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Aranykút, a magyar nevű ortodoxok települése
Mezőségi elhagyatott templomokat, temetőket takarítanak a reformátusok
Presbiterek, nőszövetségi tagok és lelkipásztorok lepték el a mezőségi szórványgyülekezeteket október 24-én.
A Kolozsvári Református Egyházmegyében lassan már hagyomány, hogy tavasszal és ősszel kiválasztanak egy-két olyan gyülekezetet, ahol csak néhány református él, és a Presbiteri Szövetség valamint a Nőszövetség segítségével kitakarítják a templom udvarát, környékét, vagy éppen temetőket tesznek újból járhatóvá, mint ahogy az a legutóbbi alkalommal is történt. A takarításra vállalkozó önkéntesek csapata három részre oszlott. hétvégén Mezőszavára, Aranykútra, Botházára szálltak ki. A nap együtt fejeződött be Magyarszováton, itt volt az ebéd is, amelyet a három csapat közösen fogyasztott el a kultúrotthonban. Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese már azt is tudja, hogy melyik lesz a következő terület, amelyet meg fognak tisztítani, tavasszal ugyanis a fejérdi templomot és környékét akarják rendbe tenni.
KISS GÁBOR
Szabadság (Kolozsvár)

Pozsonyi Hontalanítás
Népzene- és néptáncünnep Ifjú Szívekkel
November 20–22. között 27. alkalommal rendezik meg a népzene- és néptánctalálkozót Sepsiszentgyörgyön, melynek kiemelt meghívottja a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház lesz. A társulat első alkalommal lép színpadra Erdélyben.
Az eddigi találkozókon kialakult szokásrendhez híven a meghívottak között ezúttal is fellépnek a hagyományőrzők és adatközlők, akik idén a mezőségi Nagysármásról, Csabaújfaluból és Mezőszovátról, a felcsíki Csíkszentdomokosról, valamint a sepsiszentgyörgyi Őrkőről érkeznek. A rendezvény holnap 19 órától az Ifjú Szívek Táncszínház Hontalanítás című előadásával kezdődik a Háromszék Táncstúdióban. Szombaton 17.30-tól ugyancsak ott mutatják be a Benkő Éva – Prezsmer Boglárka szerzőpáros Népi gyermekjátékok című könyvét, amelynek zenei szerkesztője Benedek Árpád. A könyvet Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola adjunktusa méltatja. A kiadványhoz játéktár, CD- és DVD-melléklet is tartozik, megvásárolható a helyszínen. A program 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében a gálaműsorral folytatódik, melynek első részében az Ifjú Szívek Táncszínház Felföldi levelek c. előadásából láthat részleteket a közönség, majd az idén elhunyt Jaskó István „Pitti” kiváló táncosról, valamint Maneszes Márton prímásról emlékeznek meg a meghívott hagyományőrzők közreműködésével. A gálát táncház követi.
Vasárnap 10 órától a színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokra várják a gyermekeket, 12 órától gálaműsor következik számukra a nagyteremben, amelyen nyolc háromszéki gyermek néptáncegyüttes mutatkozik be. A gyermeknapot 13.30-tól a színház előcsarnokában táncház zárja.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 3. (Ötvenhat Erdélyben)
Az unitárius tanárok pere
A Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet és közvetve az erdélyi unitárius egyház elleni megtorlásként – 1959. április 24-e és november 5-e között – tartóztatták le az unitárius tanárok néven ismert, hét kiváló teológusprofesszorból, kiváló lelkészekből álló csoportot.
Az elsőrendű vádlott Simén Dániel (Korond, 1903. február 7. – Kolozsvár, 1969. február 25.) teológiai professzor, főjegyző, azaz püspökhelyettes. A per előzménye: a Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár köré csoportosult munkatársak sejtik, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Mivel nagy részük angliai–amerikai posztgraduális teológiai továbbképzésen vett részt, anyanyelvi szinten beszéltek angolul, így egymás között is angolul kezdtek beszélgetni. A szolgálatos szekus lehallgató- tiszt egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Ügynökre volt szükségük a csoportosulás leleplezésére! A választás Simén Dánielre esett, akit zsarolni lehetett azzal, hogy 1940 októbere és 1944. október 18-a között az Imrédy Béla volt miniszterelnök által alapított Magyar Megújulás Pártja kolozsvári csoportjánál Abrudbányai Fikker János, unitárius teológiai tanár, dékán után a helyettes vezető volt, 1940 után pedig az unitarizmus nemzeti vallássá válásának egyik fő ideológusa. Fordításában 1937-ben jelent meg magyar nyelven Simons Minot Egy modern Istenhit című műve. Ilyen zsarolási lehetőségek ismeretében az unitárius ellenzékre specializálódott Páll Ferenc szekus főhadnagy 1955. október 19-én kidolgozta, s a Kolozs tartományi Securitate főnöke, Nedelcu Mihail ezredes jóváhagyta a beszervezési tervet. Ennek alapján Simén Dánielnek a Securitate operatív tisztjei egy fiktív, hivatalos pecséttel, aláírásokkal ellátott ügyészségi idézést adnak át, hogy október 31-én jelenjen meg a nagyváradi ügyészségen és nyújtson tájékoztatást a Magyar Népköztársaságban letartóztatott volt pártbeli főnöke, Abrudbányai Fikker János tevékenységével kapcsolatosan. Simén Dániel számára mindez teljes mértékben elfogadható, úgy gondolkodik, Abrudbányai maga kérte, hogy tanúskodjék mellette. Az eredeti terv szerint a hírhedt „fekete kocsi” egészen Bánffyhunyadig követi a Kolozsvárról vonaton utazó Simén Dánielt, ott leszedik a vonatról, visszahozzák Kolozsvárra a Securitatéra és beszervezik. A Securitate nem vette figyelembe, hogy halottak napja következik, így Bánffyhunyadon nem tudták lekapcsolni a zsúfolt vonaton. Nagyváradig követték, ott ültették át a vászonfedelű terepjáróba, október 31-én 22 óra 30 perckor érkeztek meg a Securitate Árpád utcai székházába. Azonnal kihallgatták. Annyira aprólékosan kidolgozták a beszervezési tervet, hogy felesége, Aranka semmit sem sejtett férje letartóztatásáról. Simén Dánielt éjszaka, november elsején s másodikán délelőtt kilenc óráig kegyetlenül vallatták, nem hagyták aludni, nem adtak enni, vizet inni. Végül megtört, november 2-án – teljesen kimerülve az eszközökben nem válogató vallatásoktól – előbb saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, hogy csak úgy tud hozzájárulni a rendszer előtti rehabilitációjához, ha jelenti a püspökségen észlelt ellenséges tevékenységeket, melyek megpróbálják „aláaknázni” (sic! „încearcă sau vor încerca de a submina regimul existent în R. P. R.) a rendszert, és „Jóska” fedőnéven fogja aláírni jelentéseit. Ezt követően aláírta a beszervezési kötelezvény legépelt változatát is, majd ott, helyben megírta az első általános, senkinek sem ártó jelentését. (Mindezt azért tártam ilyen aprólékos részletességgel az olvasók elé, mert különösen a Székelyföldön nagy a tájékozatlanság az ügynökbeszervezések belső mechanizmusa körül.)
Simén Dániel a beszervezés sokkjából felocsúdva rájött, hogy múltbeli, a kolozsvári lapokban megjelent, többnyire kulturális tevékenységekről szóló írásaival továbbra is zsarolható, ezért azt a taktikát választotta, hogy megjelent a tartótiszt által kijelölt titkos találkozókon, de nem jelentett semmit. 1956. június 25-én Mureşan Ioan Kolozs tartományi szekus hadnagy már azt jelentette: „Jóska ügynököt 1955. november 2-án Székely Márton és Páll Ferenc főhadnagy szervezte be, de (…) a beszervezés után is megmaradt ellenséges elemnek, megállapították, hogy a népi demokratikus rendszer megveszekedett ellensége, ezért nem is akart információkat közölni arról a közegről, ahol állandóan jelen volt.” Már 1956. június 6-án megszületett a határozat: „Jóska ügynököt kizárjuk az informatív hálózatból.”
A Securitate csak ürügyre várt, hogy lecsapjon Simén Dánielre, megtorolja nevetségessé tett ügynöki „buzgóságát”. Erre megfelelő pillanat kínálkozott, mikor 1956. november elején a Protestáns teológián az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat aláírásánál elutasító magatartást tanúsított. A másik ok a retorzióra: Simén Dániel vezetésével a fiatal teológusoknak, lelkészeknek stencilezett Prédikációs füzeteket állítottak össze. Budapestről a pestszentlőrinci unitárius lelkész felkereste Simén Dánielt, az asztalon meglátta a Prédikációs füzetek egy példányát, elkérte, mivel nagyszerűen tudja kamatoztatni lelkészi munkájában. De hazafelé a román vámosok, belügyesek Biharpüspökinél kiszúrták a gyanús című nyomtatványt. A lelkész elmondta: Simén Dániel teológiai professzortól kapta. Még azon éjjel megkezdték a letartóztatásokat.
Simén Dánielt a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1960. április 6-i tárgyaláson – egyházi kiadványok engedély nélküli sokszorosításáért – hét év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben a perben Erdő János későbbi, 1995 és 1996 közötti erdélyi unitárius püspököt – a prédikációk engedély nélküli sokszorosításában való közreműködéséért – négy év, Lőrinczi Mihály teológiai tanárt – „az ellenforradalmat elítélő” szavazás bojkottálásáért – hét év börtönbüntetésre ítélték. Gellérd Imre kiváló siménfalvi unitárius lelkészt prédikációk engedély nélküli sokszorosításának vádjával ugyancsak hét év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után nem térhetett vissza gyülekezetébe, Homoródszentmártonban lett lelkész, ahol megírta doktori dolgozatát, de annak megvédését, a doktori cím elnyerését az állami egyházügyi hatóságok nem engedélyezték, még késes támadás is érte. Az állandó zaklatások elől 1980. január 3-án az öngyilkosságba menekült. Kiváló prédikációit ma a Teológián tanítják. Székely László hasonló formátumú lelkész volt Verespatakon. 1959. szeptember 24-én tartóztatták le, és nyilvános izgatás vádjával négy év börtönbüntetésre ítélték. Bálint Ferenc magyarszováti unitárius lelkész a tanárok perében öt év börtönbüntetést kapott. Ugyancsak ennek a pernek az áldozata Kelemen István, a Protestáns Teológiai Intézet főtitkára.
Az unitárius tanárok peréről dr. Gellérd Judit, Gellérd Imre lánya A Liberté foglya. Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980) címmel írt vaskos kötetet. E sorok írója Az erdélyi unitárius egyház lefejezése című készülő kötetében – minden részletre kiterjedően, jegyzetekkel ellátva – külön fejezetben taglalja a teljes periratot.
Tófalvi Zoltán
Megjegyzés: A pontos cím: Gellérd Judit: A Liberté rabja - Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980)/ Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet-UNIQUEST, Kolozsvár, 2005./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szék aszfaltozhat, Körösfő kápolnát épít
Elsősorban útjavításra kértek és kaptak pénzt a Kolozs Megyei Tanácstól azok a települések is, ahol magyarok laknak és/vagy RMDSZ-es alpolgármester vagy polgármester vezeti a települést, de olyan községnek is jutott a közel 36 ezerlejes keretösszegből, ahol történetesen a Magyar Polgári Párt (MPP) elöljáró-helyettesére van bízva a helyi közösség sorsa – közölte a Szabadsággal a döntéshozó testület legutóbbi ülése kapcsán Vákár István. 
A megyei tanács alelnöke örvendetesnek ítélte, hogy például Magyarszovátnak és Szentkirálynak a januári ülésen megszavazott 1 millió, illetve 500 ezerlejes összeg mellett most is sikerült pénzt adni a költségvetésből. – Kéthavi munkába telt, míg sikerült elérni, hogy a magyarlakta településeknek jelentős összegek jussanak – nyilatkozta lapuknak Vákár István.
K. O. Szabadság (Kolozsvár)

A táncházmozgalmat ünneplik
A magyarországi résztvevők mellett idén számos külhoni helyszín is bekapcsolódik szombaton az V. Táncház Napja megünneplésébe, ezzel idén minden eddiginél több helyszínen szerveznek programokat a néptánctanítás és a néphagyomány más területeinek megismertetése jegyében.
A 44 évvel ezelőtt elindult táncházmozgalmat népszerűsítő rendezvény idei üzenetét, amelyet videó formájában a résztvevő helyszínek mindegyikére eljuttatnak, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, a nemzet művésze, az erdélyi táncházmozgalom emblematikus alakja fogalmazta meg.
A központi rendezvény idén is a budapesti Liszt Ferenc téren lesz, de világszerte több mint 30 helyszínen szól majd a magyar népzene. Kárpátalján, Munkácson, Huszton, az erdélyi Zsobokon és a muravidéki Lendván is programokkal várják az érdeklődőket. Londonban májusi táncház lesz, Prágában magyarpalatkai és magyarszováti táncokat fognak tanítani, Toronto főterén flashmobot, a New York-i Magyar Házban koncertet és táncházat szerveznek.
Krónika (Kolozsvár)

Kolozs megyei választási körkép
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közlése szerint az RMDSZ 14 polgármesterjelöltje közül a vasárnapi választásokon nyolcnak sikerült mandátumot nyernie: Körösfőn Bódis László nyert, Buzában Czéghér István, Várfalván Marginean János, Bálványosváralján Muresan Ildikó, Kalotaszentkirályon Póka András György, Magyarszováton Szabó Mihály, Tordaszentlászlón Tamás Gebe András, Tordaszentmihályon Zeng János, míg Széken az RMDSZ támogatásával függetlenként induló Sallai János.
Az RMDSZ Kolozs megyében a következő helyeken nyert tanácsosi mandátumokat: Ajtony (1), Aranyosegerbegy (3), Aranyosgerend (–), Aranyosgyéres (2), Bánffyhunyad (3), Bálványosváralja (6); Bonchida (3), Dés (2), Detrehemtelep (az RMDSZ és az EMNP az elmúlt négy évben egy-egy tanácsosi mandátummal rendelkezett a településen, a vasárnapi választáson azonban a magyar szavazatok megoszlása miatt mind a két párt kiesett), Egeres (5), Erdőfelek (3), Gyalu (2), Harasztos (3), Kajántó (1), Kalotaszentkirály (10); Katona (1), Kisbács (5), Kiskalota (1), Kolozs (2), Kolozsborsa (1), Körösfő (5), Magyargorbó (2), Magyarkapus (3), Magyarszovát (6); Mikeháza (2), Mocs (2), Pusztakamarás (csupán 8 szavazaton múlott, hogy az RMDSZ bejusson a tanácsba), Szászfenes (4), Szamosújvár (3), Szásznyíres (2), Szépkenyerűszentmárton (az RMDSZ-nek négy év kiesés után sikerült ismét visszakerülnie a tanácsba), Torda (2), Tordatúr (3), Tordaszentlászló (8); Tordaszentmihály (6); Vajdakamarás (3), Várfalva (8); Zsuk (az RMDSZ négy év szünet után ismét mandátumhoz jutott).
Szabadság (Kolozsvár)

Erősebb magyar képviselet Kolozsváron
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – A korábbiaknál jobban szerepelt az RMDSZ a vasárnapi helyhatósági választásokon Kolozsváron, ahol a részeredmények szerint megőrizheti az alpolgármesteri tisztséget, és növelheti önkormányzati képviselői számát a helyi tanácsban.
Kolozs megyében a végleges adatok szerint a szavazati joggal rendelkező lakosok 44,88 százaléka vonult urnák elé, a megyeszékhelyen ennél kisebb volt a részvétel.
Emil Bocot hatalmas szavazatfölénnyel választották ismét elöljárójukká a kolozsváriak, az eddigi polgármester a voksok 69,1 százalékát kapta. Őt meglepő módon Horváth Anna követi, az RMDSZ-es alpolgármester a voksok 10,8 százalékát szerezte meg, mintegy két százalékkal többet, mint 2012-ben Eckstein-Kovács Péter.
A helyi tanácsosi lista is nagyobb arányú támogatottságot szerzett, ennek köszönhetően az RMDSZ a jelenlegi négy helyett öt tanácsost juttathat be a döntéshozó testületbe, és jobb alkupozícióból tárgyalhat az eddigi koalíció esetleges fenntartásáról a győztes Nemzeti Liberális Párttal (PNL). Így nagy az esély arra, hogy Horváth Anna személyében a következő négy évben is magyar alpolgármestere lesz a kincses városnak.
Az RMDSZ kolozsvári sikeréhez az is hozzájárulhatott, hogy a szövetség a nagyobb mozgósítás érdekében a történelmi magyar egyházak által javasolt Gergely Balázst, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét állította listája második helyére, aki négy éve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) polgármesterjelöltje volt. A néppárt mostani jelöltje, Fancsali Ernő 574 szavazatot szerzett.
Ami a megyei tanácsosi listákra leadott szavazatokat illeti, a hétfő délutáni részeredmények szerint Kolozs megyében a legtöbben a PNL-nek szavaztak bizalmat (42,11%), a PSD a voksok 24,22%-át, az RMDSZ 15,71%-át kapta. A szövetségnek nyolc településen van polgármestere, Buza, Bálványosváralja, Kalotaszentkirály, Körösfő, Magyarszovát, Tordaszentlászló, Tordaszentmihály és Várfalva élén áll RMDSZ-es elöljáró.
A szövetségnek egyébként a szórványban is sikerült polgármesteri székeket szerezni, Beszterce-Naszód megyében Árpástón, Fehér megyében Torockón és Székelykocsárdon, míg Brassó megyében Apácán, Alsórákoson és Ürmösön van magyar elöljáró.
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi Páva-válogató: elsők között Szamosújvár, Kalotaszeg
Hétvégén a Maros megyei Mikházán zajlott az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza népszerű rendezvénye, a Fölszállott a páva. Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből.
Annyi biztos, valamikor a negyvenes években volt a Nyárád menti Mikháza ferences kolostorának kalotaszegi kántora, ma is emlékeznek a Jegenyéről jött emberre. Elmondások szerint a kántorunknak olyan fenséges hangja volt, hogy ha belekezdett, forrásvizet fakasztott a határban. Fr. Benedek testvér szerint: ha a jegenyei kántor bár egy oktávval magasabbra veszi, ma elképzelhetően borvizet merünk a Barátok kútjából. A pompás kalotaszegi legények láttán a helyiek úgy ültek be a Széllyes Sándor Csűrszínházba, hogy ha a szóban forgó legények kicsit is kitesznek magukért, a sok forrásvízre kétségtelenül bor jöhet. Ámde eljöttek még Mikházára a messzi gyimesiek, lám, a történelem kereke forog. Talán csak emlékeznek még, hogy hajdanán a mikházi ferencesek gyalog, saruban eljártak a Gyímesekbe, sőt Bákóig is elmenve szerre beköszöntek a csángó falvakba.
A 2012-ben kezdeményezett, Fölszállott a páva című népzene és néptánc tehetségkutató versennyel az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza tisztelegni kívánt mindazok előtt, akik Bartók és Kodály szellemi örököseiként az 1978-ban indult Röpülj páva óta eltelt négy évtized alatt életben tartották nemzeti kultúránk legősibb ágát, a népi kultúrát. Az indulás évében lett 40 éves az 1972-ben indult táncház mozgalom, amely hat évvel ezelőtt abban a nemzetközi elismerésben részesült, hogy a magyar táncház módszer bekerült az UNESCO szellemi kulturális öröksége legjobb eljárásainak regiszterébe. A fő szervezők az idei tehetségkutató versenyre engedélyezték a gyerekek mellett a felnőttek (16-tól 35 éves korosztály) benevezését is.
Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből, mintegy 1000 fő részvételével. A produkciókat a beérkezett demófelvételeket elbíráló zsűri a pályázati anyag alapján hívta meg a területi válogatókra. A grémium hat területi válogatót nevezett meg, melyre 201 produkciót hívott. A válogatókat Szarvason, Hajdúböszörményen, Keszthelyen, Tatabányán, Budapesten, végül a hatodikat, az erdélyi válogatót Mikházán szervezték. Miért is ne a Nyárádmentén, hiszen járt erre száz és egynéhány esztendeje Bartók Béla, gyűjtött Jobbágytelkén, Mikházán, Nyárádköszvényesen. Itt volt most a Gyimesek, Kalotaszeg, Udvarhelyszék, a Nyárádmente, Mezőföld, a Mezőség, Magyarszovát, élmény volt e tájegységek dalait, táncait, muzsikáját látni, hallani.
Szóra bírtuk Farkas Józsefet, a budapesti Hagyományok Háza munkatársát, aki részletezte a folytatást. Mikházát követően július 18-19- én Budapesten ül össze a 24 tagú arányosító zsűri, végignéznek valamennyi rögzített produkciót, a versenyzőkkel folytatott interjúkat, és döntenek, milyen pontszámtól fölfelé kerülnek adásba a produkciók. Farkas meggyőződéssel mondja, a Páva
szerencsés találkozási fóruma a kárpát-medencei magyar népi kultúrának, s nemcsak. A 2014-es Páva televíziós nézettsége meghaladta az X-faktorét, s a középdöntőtől 44 országban élő magyarok sokasága követte figyelemmel a versenyeket. S ez a 44 ország természetesen nem kizárólag Európát jelenti. A mérések megmutatták, hogy a műsort Amerikából, Afrikából, Ázsiából, Ausztráliából is követték. Összegezve: negyvennyolc produkció jut be a Duna Tv adásaiba. November-decemberben lesz 4 elődöntő, 2 középdöntő és a csúcs, a döntőt december 29-én nézhetjük – tájékoztatott a Hagyományok Háza munkatársa.
A zsűri szerint elképzelhető, hogy a Mikházán bemutatott produkciókból több is elődöntős lesz, sőt a középdöntőbe, s miért ne, a döntőbe is bekerül. Mindenesetre a Kalotaszegi Legénytársulat 65 pontot szerzett, Gorzó Boglárka Kolozsvárról ugyanannyit, míg a szamosújvári Ördöngös zenekar csúcspontozásért, vagyis 69 pontért adta tehetségét.
Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész, a mikházai vetélkedő helyszínéül szolgáló Csűrszínház kitalálója és házigazdája nagyon elégedett. A hivatásos színjátszás mellett miért ne férne meg itt a népi kultúra? Erre volt a pompás ház kitalálva. Szélyes Ferenc is csak Kodályba kapaszkodhat: „Mai napig ez a zenerendszer a gyökere egész népünk zenei gondolkodásának. Nemzeti öntudatunk tudatalatti részének, a talán soha egészen nem tudatosíthatónak éppen ösztönösségében döntő elemei nyelvi és zenei képzeteink.”
LOKODI IMRE / Szabadság (Kolozsvár)

A teológiai intézet örök barátja
Lelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt?
– Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt.
Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között.
– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?
– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.
– Miként került a család Kolozsvárra?
– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.
– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?
– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”.
Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem.
– Miért felvételizett a teológiára?
– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.
– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?
– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.
– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?
– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.
– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?
– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.
– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?
– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.
– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?
– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.
– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?
– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.
– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?
– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.
– És mit jelentett?
– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)