Hagyományőrző kézimunkák a mai lakásokban
A népi kultúra legfontosabb tulajdonsága a közösségi szellem volt. A faluközösség, a tájegység éltette, fejlesztette s ellenőrizte a kézimunkákban jelen levő hagyományokat is. A mai magyar falu azonban már szinte teljesen levetkőzte a régi hagyományokat. A népművészet kihalásáról azonban szó sincs. Falusi és városi értelmiségiek igyekeznek tovább éltetni, sőt felkelteni az érdeklődést a magyar folklór, a szokások és művészet iránt, de már nem a régi falu hiedelemvilágára, jelképeire építve, hanem tudatos alkotók irányításával, a jelképek továbbfejlesztésével. Ma már a dísz kerül előtérbe, a jelképek szerepe elhomályosult. A kézimunkázás hagyományait ma a naiv művészet és a népi iparművészet folytatja, s a készített tárgyak éppúgy használhatók a modern lakások díszítésére, mint az idősektől megőrzött régi eredeti termékek. Ahogyan Haáz Rezső (1896-1958) Székelyudvarhelyen, a csíkszeredai Vámszer Géza (1896-1976), a moldvai csángóknál Domokos Pál Péter (1901-1993), úgy Maros megyében Bandi Dezső iparművész- néprajzkutató érdeme a népi kultúra cselekvő megőrzése és továbbvitele. 1919-ben született a Kis-Küküllő mentén fekvő Magyarsároson, gimnáziumi és főiskolai évei után 1945-től rajz- és kézimunkatanár lett a Református Kollégiumban (a mai marosvásárhelyi Bolyai líceumban), ahol később évekig faragókört vezetett. A Népi Alkotások Háza népművészeti szakirányítójaként 1957-től komolyan nekifog a megye néprajzi kincsei összegyűjtésének leányaival, Katalinnal és Máriával, a gyűjtéseit rendszeresen közli a Vörös Zászló (1990-től Népújság) napilap hasábjain, a sorozat 1983-as letiltásáig. Tanfolyamokat szervezett naiv festők és szobrászok számára. Szövő-hímző köröket alakít, maga is beül a szövőszékbe, s támogatja a naiv művészek munkáit. Székelyszentkirályon csipkeverő tanfolyamon magyar motívumok használatát kezdeményezi, de a gyékényszövés- és fonásba is beavatkozik, megtanítja a figurális ábrázolást. Irányítja a szalmafonást, a faliszőnyegek falusi életjeleneteinek kézi kivarrását, a kukoricaháncsból készíthető díszítő- és használati eszközök létrehozását. A népi iparművészet irányítója is volt, az árcsói fazekasvásáron zsűrielnökként a régi minták felújítását, a giccsek elleni harcot vállalta fel. Ő maga 1979-ben faragászati kört szervezett a Marosvásárhelyi 1-es Számú Általános Iskolában, s a halála előtti években a csittszentiváni faragókört vezette. 2005-ben hunyt el. Az általa készített, az irányítása nyomán létrehozott művészi alkotások templomokat díszítenek, de a nagyobb országos s a külföldi kiállításokon ma is dicsőséget szereznek tanítványai munkái az erdélyi magyar népművészetnek. Bátran díszítsük hát lakásainkat a szőttes falvédőkkel, varrottas életjelenetekkel, szalmacsipke- terítőkkel, falvédőkkel, karácsonyfadíszekkel, mezőfelei szép gyékénytárgyakkal, kendi kukoricaháncsból font készletekkel, vagy kék-fehér, esetleg barna-zöld- drapp mintájú, vagy fekete agyagkorsókkal, bokályokkal, szép faragványokkal, üveg- és porcelánfestészettel készült tárgyakkal, népi kézimunkákkal, melyeket népi hímzőnők varrnak ma is eladásra, s beszerezhetők a népművészeti boltokban, néhol falun, az utca két oldalán a házak elé kirakva és az időszakos kiállításokon. Vigyázzunk, kerüljük a művészetünket elsilányító giccseket! Pártoljuk azt, ami eredeti, s igazán a miénk!
Asztalos Enikő. Népújság (Marosvásárhely)

Árvíz után, újjáépítés közben
Három egymást követő csapást — június 28-án, július 18-án és augusztus elsején — szenvedett el Bölön. Sok esetben évtizedek munkája ment tönkre, mert a domboldalakon lezúduló csapadékot nem tudták befogadni a patakmedrek, a kibukó víz pedig elemi erővel söpört végig udvarokon, gazdaságokon, életeken. Már három hónapja történt, de a község ma is mint nyílt seb: a központi hídon csak fokozott óvatossággal lehet átkelni, a patak martja rendezetlen, számos helyről hiányzik a kerítés, a házak falán még ott a vastag, sárlé által húzott csík. Folyik az újjáépítés, ám még nem látni a végét. Erdélyből és Magyarországról is érkezett segítség, de az emberek azt mondják, ők azt kevésbé érezték, kézzelfogható támogatást nem, vagy csak alig kaptak. Kifogásolják, az RMDSZ-esek, az unitáriusok többet kaptak, mint a cigányok, katolikusok és a szövetségtől távolabb állók. Sikó Imre polgármester azt mondja, néhányan azért érezhetik magukat mellőzöttnek, mert a kárfelmérés közben érkezett az újabb áradás, ezért az összesítés abbamaradt, most pedig csak az a negyven család jogosult a segélyre, akikhez addig eljutottak szakembereik. Állítja, igyekeznek a csorbát kiköszörülni, s minden árvízkárosult megkapja az őt megillető segélyt Sok a tennivaló
Az önkormányzat egyik legfontosabb megoldásra váró feladata volt megállítani a földcsuszamlást a bölönpataki óvoda és iskola épületénél. Sikerült. Három hét munkáját követően (ötven helyi segédmunkást is alkalmaztak) kimondható, a tanintézmények megmenekültek. Megerősítették a Bölönpatak felé vezető hidat és a mellette futó út támfalát is: már nemcsak gyalog és szekérrel lehet közlekedni, szükség esetén akár mentő- és tűzoltóautó is könnyen haladhat. A központi híd műszaki terve elkészült, így helyreállításához is hozzákezdhetnek. Nem lesz teljesen új, de ha a jó idő kitart, még idén befejezik ― ígérte a polgármester. A községháza helyreállítása még várat magára, a hivatalnokok továbbra is a volt termelőszövetkezet épületében kénytelenek dolgozni. A hely szűkös, messze is a községközponttól, a szociális támogatásra jogosultakon kívül mások nem is nagyon keresik fel. Kényszermegoldás mellett kellett dönteniük a bölöni óvoda esetében is. A polgármesteri hivatallal együtt tönkrement épület menthetetlen, újat kellene építeni, pénzhiány miatt viszont az általános iskola tanrendjét szervezték át úgy, hogy az óvodások és az elemisták délelőtt, az V―VIII. osztályosok pedig délután használják a tantermeket.
Összefogás a bajban
A június végi áradást követően az első jelentősebb segítséget a megyei tanácstól kapták a bölöniek. A nyolcvanezer lejt a Nagybölön-patak medrének mélyítésére fordították. Utóbb, a harmadik áradáskor kiderült, jelentős vagyoni védelmet jelentett, sőt, az sem kizárt, életeket mentett, hogy legalább részben elvégezték ezt a munkát. Szintén a megyei tanács kezdeményezésére az RMDSZ széki elnökségei gyűjtésbe kezdtek, abból pedig ötszáz zsák cementet vásároltak és adományoztak a lakóknak. Erdővidék-szinten gyűjtést szervezett a szövetség baróti szervezete, s nagyobb összeget áldozott a bardoci és baconi önkormányzat is. A zágoni polgármesteri hivatal 31 köbméter fát, a Temes megyei óteleki tanács ― mintegy viszonzásul a hat éve a bölöniektől kapott segítségért ― ruhát és tartós élelmiszert, gabonát küldött, a tápiószentmártoniak pedig négy hídelemmel járultak hozzá az újjáépítéshez. A Vöröskereszt élelmet, tisztítószereket és másfél tonna cementet, a bukaresti központi postahivatal vizet, cukrot, lisztet és ruhaneműt, a Rompetrol üzemanyagot, Albert Álmos szenátor borvizet és ruhaneműt, Kovács József ruhát, Erdőfüléből a Gazdabolt tulajdonosa, Csog Dénes pedig tíz köbméter építőanyagot vitt, s autót bocsátott bérmentesen az értékeiket mentők rendelkezésére. Legutóbb a kormánymegbízotti hivatal révén érkezett segítség. 42 tonna cementet, 2,3 tonna vasazatot, 1,4 tonna meszet, 31 köbméter nagyméretű téglát, 40 köbméter faanyagot, 76 köbméter fűrészárut, 158 köbméter homokot, 132 köbméter kavicsot, 34 négyzetméter hullámlemezt várnak. Egyelőre csak a fűrészáru érkezett meg, de hamarosan a többi is ideér ― mondja bizakodóan a polgármester. Kérdésünkre, hogy ez nincs-e túl későn, Sikó Imre azt mondja, a jó idő kitart, így a pénzükből egyre inkább kifogyó embereknek éppen jól jött a támogatás, zömét még az elkövetkező időszakban felhasználják. Az egyház ereje
Az unitárius egyházközség már az első, június végi áradás másnapján a közösség segítségére sietett. Saját pénzükből vásároltak nagy teljesítményű szivattyút, Vajda Sándor Zoltán jószágigazgató pedig oda ment, ahol segítséget kértek. Fiatal unitáriusok önkéntes csoportjai érkeztek Homoródalmásról, Csíkszeredából, Vargyasról, Ürmösről, Nagyajtáról, Sepsiszentgyörgyről, Kökösből, Magyarsárosról, Székelyudvarhelyről, Kobátfalváról, Székelykeresztúrról, Barótról és Jászberényből, amelyeknek elszállásolásáról és étkeztetéséről is gondoskodtak. Fogadták a felsőfehéri egyházkör, az unitárius közösségek, az apácai és barcasági evangélikusok gyűjtéseit, a brassói gyermekkórház angol és hazai munkatársainak adományát. Felhívásukra bekapcsolódott a mentésbe az egyház Gondviselés Segélyszervezete is, amely élelmiszercsomagokat hozott. Nekik köszönhetően érkezett Bölönbe Tőkés László, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége jelentős, közel hatvanötezer lejes támogatása. A pénzből mindenkinek azt vásároltak, amit elvesztett, amire szüksége volt, hogy a nehéz pillanatokat túlélje: deszkát, mosógépet, ágyat, paplant, hidrofort, porszívót, az olthévízi cementgyártól 4,6 tonna cementet és 1,2 tonna vakolóanyagot szereztek be. A legnagyobb veszteséget szenvedő, a nejét elvesztő Benkő Aladárnak és gyermekeinek az új ingatlanhoz építőanyagot vittek, félárván maradt, Kolozsváron tanuló lányának ingyenes szállást és ösztöndíjat biztosítottak. Kudarcba fulladt a faosztás
Nem mindenben sikerült célt érniük. Az egyházközség úgy döntött, saját erdejéből 88 köbméter fát vágat ki s oszt szét a kerítésüket, gazdasági épületeiket újjáépítők közt. Megbeszélték Komporály Viktor baróti vállalkozóval, hogy a kivágást fele pénzért vállalja ― így segítvén a károsultakat ―, a polgármesteri hivatal pedig a különbözetet rendezi. A barótiak el is végezték becsülettel a munkát, ám a polgármester arra hivatkozván, hogy az önkormányzatnak nincs pénze, megtagadta a kitermelési költségek megtérítését, így az egyház kénytelen volt a legszebb törzseket felajánlani fizetség gyanánt. A megcsappant famennyiségből keveset félretettek saját használatra, a többiből pedig csak két családot, a Benkő Aladárét és a Kisgyörgy Zoltánét tudták segíteni. „Őszinte volt szándékunk, de sajnos, mivel Sikó Imre felrúgta a megegyezést, többet nem tehettünk. Megjegyzem, csak a kibélyegzés és az újjátelepítés mintegy tizenhatezer lejes kiadást jelentett az egyházközség számára” ― mondotta ifjabb Kozma Albert tiszteletes.
Mellőzöttnek érzi magát
A Tana utcában kis termetű öregasszony állít meg. Nem ismerjük egymást, de árulkodó lehet az átlagosnál nagyobb fényképezőgépem, invitál, fényképezzem csak le, micsoda kárt is okozott az árvíz. Filtermeister Anna (képünk) korát meghazudtolóan mozog, beszédes, hangja viszont elcsuklik, ha a nemrég elhunyt lányáról beszél. A kert végében most békésen csörgedez Nagybölön pataka, de az öklömnyi kődarabokkal vastagon szórt mart, a kidöntött kerítés és a kicsit messzebb álló, de még helyenként nedvesnek tűnő csűr arról tanúskodik, nincs ez mindig így. „Vízzel és iszappal telt meg a csűr, az istálló, a kút és a két pince, egészen eddig voltunk elöntve — mutat a patak partjától mintegy húsz méterre levő pontra —, jóformán mégsem kaptunk semmi segítséget a tanácstól. Az egyik ismerősömnek szóvá tettem, hogy az egész utcából hármunkat kihagytak, erre egyszer érkeznek, s lenézően azt mondták, »itt van a reklamált csomag«, azzal itt is hagytak. Hogy mi volt a csomagban? Tíz liter borvíz, két húskonzerv, két liter olaj, rizs, cukor, liszt és puliszkaliszt. A legtöbbet az unitárius egyház segített, ahonnan elég deszkát kaptam, hogy kerítésemet újból rakassam, de sajnos, hiányoznak a sasok, ezért várnom kell. Bezzeg, a cigányoknak Bölönpatakán mindent megadnak, mindent felépítenek, nagy urak lettek azok” — mondotta az öregasszony hangjában keserűséggel. A cigánynak nem jár?
Hogy Bölönpatakán mennyit költöttek a romák által elszenvedett károk enyhítésére, nem tudni, de Filtermeister Anna házától néhány száz méternyire Ioan Boeru biztosan nem ért egyet az idős hölgy megállapításával. A jól karbantartott, rikító rózsaszínűre festett kis ház környékén sokan dolgoznak. A ház ura nem is akar nyilatkozni, de ismerősei meggyőzik, mondja csak el, milyen nehezen megy bennvalójának újjáépítése, milyen kevés támogatást kapott az illetékesektől, mennyire éreztetik cigány mivoltát. „Nézze, itt valamikor nyárikonyha volt, az udvar ki volt kövezve, ebből mára semmi sem maradt. Bejött a víz a házba, a bútor és a padló annyira megszívta magát, hogy használhatatlanná vált, a hidrofor, a mosógép tönkrement, ki kellett dobnom. Volt valami kevés megspórolt pénzem, azt költöm el most. Közel ötvenmillió lejre vannak számláim, s még távol állok a befejezéstől. És mivel segített a hivatal? Öt zsák cementtel akkor, amikor a magyaroknak tízet adtak. Mivel nem vagyok magyar, nem kaptam sem az RMDSZ-től, és az unitárius egyháztól sem. Magamra hagytak a bajommal, a nyomorúságommal” ― fakadt ki a gazda.
Tavaszra is marad munka
A Boeruval szembeni portán Tana Ottmár (képünk)épp betont kever, a kapu elejét próbálja jobbá, csinosabbá tenni. Feleségével és annak szüleivel egy fedél alatt élnek, együtt vészelték át az áradások borzalmas pillanatait. Nem szívesen idézi fel azt a sok tekintetben kegyetlen napot. Nem csoda, hiszen a víz térdig ért a házban, nem lehetett sem a bútorokat, sem az elektronikus felszereléseket megmenteni, kint az alig két hete letett csöveket takarta ki a hirtelen jött ár, beomlott a pince bejárata, az udvarról eltűnt tíz méter fa, a huszonöt tyúkból és tizenöt vágni való csirkéből mindössze négy tyúk és egy kakas maradt meg. Az elmúlt hetekben, amit lehetett, kicseréltek, megjavítottak, újra lakhatóvá vált a ház, de úgy véli, tavaszra is marad elég tennivaló. „Hálát adok a Jóistennek, hogy mindez a nyomorúság nappal történt, s nem éjszaka. Így legalább a katasztrófát sikerült elkerülnünk” ― mondotta a fiatalember.
Fiuk segítségével
Kisgyörgy Árpád és Borbála azt mondja, ezer-ezer lejjel segítette őket az RMDSZ, az unitárius egyház is, Tőkés Lászlón keresztül pedig egy franciaágyat kaptak. A tönkrement padló helyett csempét tettek, kerítést emeltek, a házat levakolták. „A fiam kőműves, ő segített sokat. Nem itthon dolgozik, de amikor tehette, két-három napra hazajött, így valahogy a leglényegesebb dolgokkal elkészültünk. Ahogy lejár a tél, az első szobát tesszük rendbe” ― avatott be terveibe az idős házaspár.
A keserűség hangja
A polgármesteri hivatallal szemben Lázár Zsigmond és a családhoz közelálló Oláh Áron javítja a kaput. Amikor az általuk kapott segítség kerül szóba, emeltebb hangon kezdik szidni az illetékeseket. Úgy érzik, igazságtalanul bántak velük. „Az ár mindent átszakított, s az udvarról elvitt minden mozdítható tárgyat, jó bőven került víz a házba, mégsem kaptunk semmi segítséget. Minket, egyszerű embereket csak hitegetnek” ― mondja Lázár Zsigmond, majd a fiatal nemzedékhez tartozó Oláh Áron folytatja a panaszáradatot: „Édesapámat szinte elragadta a víz, alig tudtuk kimenteni, s kárunk is hatalmas. Amikor elkezdték hozni a csomagokat, mi nem kaptunk, csak édesapámék, azt mondták, lehet, hogy két család vagyunk, de egy helyen lakunk, így egynek számítunk.”
Átkísérnek a második szomszédba, Lázár Csaba portájára. Friss deszkából készült a kerítés, a csűr eleje, kész a disznóól alapja, s állítják, az ár elvonulása után a házban is akadt munka bőven, és mindent saját erőből, saját összefogásuk révén kellett megoldaniuk. „Mi már nem megyünk sehová, nem kérünk senkitől semmit, sőt, ha az erőm úgy fogja engedni, azt a néhány zsák cementet is visszaviszem a hivatalba, nehogy azt merjék mondani, hogy adtak valamit. Megelégszem annyival, hogy hálát adhatok a Jóistennek, mert mindannyian megmaradtunk, s a családdal és barátokkal van még annyi erőnk, újjáépíthetjük mindazt, amink volt” ― fogalmazott Oláh Áron.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ma kezdődik az ODFIE-tábor
Mintegy 450 fiatalt várnak a Maros megyei Magyarsárosra, ahol mától öt napon át zajlik a romániai Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által szervezett színjátszó találkozó. A Maros megyei településre – a helyi fellépőkön kívül – idén 16 település egyletének színjátszó csoportja érkezik.
Lesznek résztvevők Bencédről, Bölönről, Brassóból, Dicsőszentmártonról, Homoródszentpálról, Kissolymosról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Nagyajtáról, Nyárádszentmárton-Csíkfalváról, Sepsiszentgyörgyről, Szabédról, Székelyudvarhelyről, Szentábrahámról, Szentgericéről és Vargyasról – olvasható az ODFIE közleményében. Az immár 16. alkalommal megrendezendő találkozó ma zászlós felvonulással kezdődik, majd az ünnepi megnyitóval és csapatszemlével folytatódik.
A színielőadásokat holnap délelőttől láthatja a közönség. Az ODFIE, amely az erdélyi unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezete, 1997 óta rendezi meg a találkozót a szervezet keretében működő ifjúsági egyletek színjátszó csoportjai számára. Az országos találkozókon átlagosan 15-20 csapat, összesen 400-450 amatőr színjátszó fiatal vesz részt. A Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Civil Alapprogram, valamint a Communitas Alapítvány által támogatott rendezvény részletes programja a http://szinjatszo.odfie.hu/2012 címen érhető el.
Krónika (Kolozsvár)

Színjátszók Magyarsároson
Több mint 500 fiatalt vonzott az unitárius Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet XVI. színjátszó találkozója, amelyet augusztus 2–6. között szerveztek meg Magyarsároson. Tavaly ugyancsak Maros megye adott otthont a rendezvénynek, amikor Szabédra esett a választás. A sok fiatal jelenlététől valósággal megpezsdült a falu, élettel telt meg a völgykatlanban elhelyezkedő település. A máskor csendes utcákban székelyesen társalgó fiatalok csoportjaival lehetett találkozni, akik a művelődési ház és a Bandi Dezső Általános Iskola között "ingáztak" egyik tevékenységről a másikra.
Pozitív töltet vendégeknek és vendégfogadóknak
Amikor Sárosra értünk, már javában folytak az előadások, telt ház előtt játszott a nagyajtai színjátszó csoport. Aztán sorra léptek fel a bencédiek, a bölöniek, a brassóiak, dicsőszentmártoniak, a homoródszentpáliak, a kissolymosiak, a kolozsváriak, a magyarsárosiak, a marosvásárhelyiek, a nyárádszentmártoniak- csíkfalviak, a szabédiak, a székelyudvarhelyiek, a szentábrahámiak, a szentgericeiek és a vargyasiak. A felsorolásból kiderül, hogy Erdély minden unitáriusok lakta régiójából érkeztek vendégek. Ez pozitív töltetet adott a falunak, amit akkor éreztek igazán, amikor a találkozó első napján a sok fiatal végigvonult a településen. Látszott az embereken, hogy örülnek a sok szép fiatal és a fergeteges hangulat láttán, hallatán.
Az emberré csiszolás a legfontosabb
Fülöp Júlia főszervezőt, unitárius egyetemi lelkészt kérdeztük, mi a mozgatórugója ennek a rendezvénynek, hogyan sikerült tető alá hozni egy ilyen nagyméretű találkozót.
– Valóban nagyméretű ez a rendezvény, körülbelül 520 fiatal vesz részt, akiket családoknál, az iskola udvarán felállított sátortáborban szállásoltunk el. A magyarsárosiak nagyon lelkesen fogadtak és sokan kapcsolódtak be a szervezésbe. Évek óta járok színjátszó csoportba, és nagyon ragaszkodom a rendezvényhez. Minden évben nagyon nagy élményt nyújt a találkozó, ami árnyalataiban változik csupán. Tizenhat éve "bejárattuk" annyira, hogy mindenki tudja, mi a feladata. A régi szervezők megosztják tapasztalataikat az újakkal, így mindig van utánpótlás. A fiatalok pedig magukénak érzik az egyletet – ami jelenleg 1500 tagot számlál – és a találkozót is. Hogy mi szükséges még hozzá? A türelem a legfőbb hozzávaló, mert ahány résztvevő, annyi embertípus, annyi kívánság. A mi feladatunk meggyőzni a fiatalokat, hogy vegyenek részt a programokban, ne csupán a buli legyen elsődleges. Persze, az is fontos, de a nevelés, az emberré csiszolódás ennél sokkal fontosabb! – mondta a fiatal lelkész.
Napi egy vendégelőadás
A színjátszó versenyen részt vevő csoportokon kívül több vendégelőadást is láthattak a résztvevők és érdeklődők. Fellépett a Színkópék, a gyergyóalfalui Sövér Elek Iskolaközpont színjátszó csoportja a Kényeskedők című Molière-darabbal, a BEMUGRI, a Berde Mózes Unitárius Gimnázium színjátszó csoportja A vidám koldusok című Robert Burns-előadással, valamint az udvarhelyi Vitéz Lelkek diákszínpad a Valahol Európában című musicallel. Péntek, szombat, vasárnap koncerten és bulin szórakozhattak a fiatalok.
Persze, ettől eltekintve áhítattal kezdték a napot. A műhelymunkákat – amelyek szintén a színjátszáshoz kötődtek – Bonczidai Éva, Mihály A. Szilárd, Tollas Vanda és Tóth K. József vezették.
A tegnap délutáni gálaműsoron a bírálóbizottság szakmai értékelőt tartott és kihirdette az eredményt, amely éppen lapzárakor zajlott. Ezt követően felszolgálták a búcsúvacsorát és kezdődhetett a mulatság.
Popa Ilona, a helyi egylet vezetője elmondta, nagyon örülnek, hogy Magyarsáros helyet adhatott ennek a rendezvénynek. Öröm számukra, hogy ilyen sokan tartották fontosnak a részvételt, ami igazolja, hogy szükség van a közösségformáló, barátságokat szövő, ismerkedést elősegítő ifjúsági találkozókra.
Nem az a fontos, ki lett a győztes, hanem az, hogy ki-ki milyen lelkülettel és töltettel tér haza Magyarsárosról.
Népújság (Marosvásárhely)

Félezer fiatal a színjátszás bűvöletében
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) augusztus 2. és 6. között Magyarsároson szervezte meg a XVI. ODFIE Színjátszó találkozót, melynek idén a Vásáros nevet adták. A találkozóra 16 színjátszó csoport nevezett be, a helyi unitárius ifjúsági egyletek képviseletében.
A rendezvény csütörtök délben érkezéssel, beiratkozással, elszállásolással kezdődött, délután pedig ünnepélyes zenés-zászlós felvonulással köszöntötték egymást és a falubelieket a Magyarsárosra érkezett fiatalok. Az üdvözlő beszédek után bemutatkoztak a színjátszó csapatok, majd a napot hatalmas tábortűz zárta.
Pénteken és szombaton a reggeli áhítat után estig előadásokat nézhettek a résztvevők, valamint a háromfős bíráló bizottság; az előadásokat szakemberek által vezetett műhelymunkák egészítették ki, majd esténként bulik, koncertek oszlatták a verseny lázát. Vasárnap Lakatos Sándor székelykeresztúri lelkész-vallástanár tartott istentiszteletet, majd délután, a gálaműsor keretében történt a díjkiosztás. Az első helyezést a kolozsvári Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nyerte el, második lett Szabéd egyletes csapata, akik a közönség díját is hazavihették, a harmadik díjat pedig a székelyudvarhelyi SZIJUK csapata kapta. A kolozsváriak még egy díjat hazahoztak: Román Esztert a legjobb női alakításért jutalmazták.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarellenesség
Az erdélyi "magyar" és "székely" előnevű települések elrománosítása
Lista a "magyar" illetve "székely" előnevű erdélyi településekről, illetve azok románra való fordításáról. Az alábbi 81 településnév román változatában mindössze egyetlen egy esetben szerepel a "magyar" megnevezés, Magyarmezőtanya vagyis Valea Ungurului esetében, illetve Magyarléta nevében is szerepelt régebb Lita Ungurească , de a mostani neve már Liteni.
Nem csak népesség szempontjából kellette elrománosítsa a román hatalom Erdély városait, falvait, a helységnevekkel is muszáj volt kezdjenek valamit, igyekeztek úgy leforditani az alábbi helységek neveit, hogy nyoma se legyen annak, hogy az valaha is magyar volt. Továbbá az is szemet szúr, hogy sok esetben tükörfordítást alkalmaztak, vagyis a létező értelmes magyar szavakat román csengésű értelmetlen szóra változtatták, ilyen pl. Magyarforró Fărău fordítása, Magyarigen Ighiu, Magyarsolymos Soimus, Magyarkapus ami románul Căpusu Mare vagy Magyarzsákod románul Jacodu és meg lehetne folytatni a sort. Az alábbi lista is remekül bizonyítja a dákó-román elméletet s azt, hogy "Erdély román föld".
Székelyhíd románul Săcueni Magyarremete románul Remetea Magyarberéte románul Bretea Magyarborzás románul Bozies Magyardécse románul Ciresoaia Magyarnemegye románul Nimigea de Jos Székelyzsombor románul Jimbor Székelyderzs románul Dârjiu Magyarbece románul Beta Magyarbénye románul Biia Magyarcserged románul Cergău Mare Magyarcsesztve Cisteiu de Mures Magyarforró románul Fărău Magyarigen románul Ighiu Magyarlapád románul Lopadea Nouă Magyarpéterfalva románul Petrisat Magyarsolymos románul Soimus Magyarsülye románul Silea Magyarszentbenedek Sânbenedic Székelyföldvár románul Războieni-Cetate Székelykocsárd románul Lunca Muresului Magyarandrásfalva románul Andreeni Székelyandrásfalva románul Săcel Székelybetlenfalva románul Beclean Székelydálya románul Daia Székelyderzs románul Dârjiu Székelydobó románul Dobeni Székelyfancsal románul Fâncel Székelylengyelfalva románul Polonita Székelymagyaros románul Alunis Székelymuzsna románul Mujna Székelypálfalva románul Păuleni Székelyszenterzsébet románul Eliseni Székelyszentkirály románul Sâncrai Székelyszentlélek románul Bisericani Székelyszentmiklós románul Nicoleni Székelyvarság románul Varsag Magyarderzse románul Dârja Magyarfodorháza románul Fodora Magyarfráta románul Frata Magyargorbó románul Gârbău Magyargyerőmonostor románul Mănăstireni Magyarkályán románul Căianu Magyarkapus románul Căpusu Mare Magyarkiskapus románul Căpusu Mic Magyarköblös románul Cubleșu Somesan Magyarléta románul Liteni, korábban Lita Ungurească! Magyarlóna románul Luna de Sus Magyarnádas románul Nădăselu Magyarókereke románul Alunisu Magyaróság románul Pădureni Magyarpalatka románul Pălatca Magyarpete románul Petea Magyarpeterd románul Petrestii de Jos Magyarsárd románul Sardu Magyarszentpál románul Sânpaul Magyarszilvás románul Prunis Magyarszovát románul Suatu Magyarvalkó románul Văleni Magyarvista románul Vistea Székelytamásfalva románul Tamasfalău Magyarfülpös románul Filpisu Mare Magyarfelek románul Feleag Magyardellő románul Dileu Nou Magyarbükkös románul Bichis Magyarherepe románul Herepea Magyarkirályfalva románul Crăiesti Magyarmezőtanya románul Valea Ungurului ! Magyarpéterlaka románul: Petrilaca de Mures Magyarsáros románul Deleni, korábban Saros Magyarzsákod románul Jacodu, németül Ungarisch-Sacken Székelyabod románul Abud Székelybő románul Beu Székelycsóka románul Corbesti Székelykál románul Căluseri Székelysárd románul Sardu Nirajului Székelyszállás románul Sălasuri Székelytompa románul Tâmpa Székelyuraly románul Oroiu Székelyvaja románul Vălenii Székelyhidas románul Podeni, korábban Hidis
Magyarellenesség.blogspot.ro

Dávid Ferenc, unitáriusok Mekkája, Verespatak és az arany
Tömegek lepték el a felújítás alatt álló dévai várat szombaton: az erdélyi és magyarországi unitáriusok vallásalapító Dávid Ferencükre emlékeztek mártírhalálának 434. évfordulóján. A dévai emlékezés ezúttal fokozottan zarándoklatnak bizonyult: a munkálatok miatt a várhoz haladó út járhatatlan, a sikló pedig túl szűknek bizonyult a többszáz zarándok szállításához, így idős és fiatal emberpróbáló útvonalon, keskeny-meredek ösvényen, helyenként bokrok és cserjék közt tört utat magának. Fenyőkút, Kolozsvár, Korond, Magyarsáros, Mészkő, Torda, Vargyas és még nagyon sok más település unitáriusai sereglettek egybe Déván, az egyetlen magyar alapítású vallás talán legnagyobb ünnepén. Istentisztelet és velős várjáték után virágokat és gyertyákat helyeztek el Dávid Ferenc egykori cellájában, majd a városban gyerekfoglalkozás és felnőttprogram zajlott.
A dévai vár aljában alig jutott parkolóhely a sok zarándokbusz miatt: becslések szerint a részvevők száma idén ezerhez közeledett. Csak Kolozsvárról több társasbuszt indított Dévára szombat reggel az unitárius egyház. Gyulafehérváron sikerült rövid, de a társasággal utazó Rusu Róbert idegenvezetőnek köszönhetően annál tartalmasabb-érdekesebb látogatást tenni a várban és a római katolikus székesegyházban.
Magas kerítések határolta kertek végében, néhol szétesőben lévő kockakő-ösvényen lépegetve, később faállványokon, sárban haladva érkeztek a várbeli ünnepségre Erdély minden szegletéből az unitáriusok. Népviseletet öltött fiatalok zászlókkal és szülőhelyük nevét hirdető feliratokkal jöttek, apró gyerekek szüleiket kézenfogva, idősek egymást buzdítva mászták meg a zarándoklat keskeny ösvényét. A várban gitárjáték és valóságos tévéstúdió fogadta a népet: a levegőben hosszú karon mozgó kamera, és még mintegy féltucatnyi a helyszín stratégiai pontjain – sokan voltak kíváncsiak a dévai Dávid Ferenc emlékzarándoklatra az idén. A szervezők a hitalapító raboskodásának helyszínéül szolgáló cella közelében húzódó faállványok látványát megszelídítették: kiváló ötlettől vezérelve híres amerikai és angol unitáriusok képeit függesztették rá, valamint a pályázatra érkezett több mint 170 gyermekrajzot.
A cellában egymást követték az emlékkő előtt pillanatokra elcsendesedve fejet hajtó tisztelgők, gyertyák lobbantak lángra, virágok gyűltek. Demeter Sándor Loránd székelyderzsi és Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkészek nem szokványos istentiszteletet tartottak: az igehirdetést és igemagyarázatot együtt, felváltva végezték. Kötelezettségvállalásról, annak válságáról esett szó, majd a mai magyar vezetők körében végzett tanulmányt említették, amely azt vizsgálta, a megkérdezettek kit tartanak hiteles vezetőnek. Az Erdélyben és Magyarországon egyaránt Mátyás, Széchenyi és Kossuth „nyerő” hármasán és a bennük eszmévé magasztosuló értékeken túl érkeztek a kérdéshez: kit tart hiteles vezetőnek az unitárius, kit/mit köszönhet egyházának, Dávid Ferencnek? Személyes vallomásokban köszönte meg a két lelkész szüleit, nagymamáját, a hivatásuk útján őket elindító papokat, tanárokat. A nyílt kérdésre a hívek is válaszoltak. A fiatalok jelszószerűen kiáltották, mit köszönnek Dávid Ferencnek, mire büszkék az unitárius hitben, vallásban, értéktudatban: vallás, igaz hit, türelem, tolerancia, összetartás – egy bácsi székelyderzsi kántor édesapját köszönte meg. A szertartás végkicsengése szerint: „unitáriusként mindannyian példaképek lehettek”, Dávid Ferenc biztatásával „szárnyad van, lelkem, meg ne tagadd magad”. Az eseményen részt vett Csulák Péter, Magyarország kolozsvári konzulja és Pogocsán Ferdinánd, a Dévai Helyi Tanács RMDSZ-es képviselője.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke Déva üzenete kapcsán arról beszélt, hogy haladás, fennmaradás csak áldozatvállalással lehetséges, majd román nyelven is szólt az ünnepségen részt vevő dévai polgármester tiszteletére, aki később magyar köszöntéssel – Isten hozta – kezdte ünnepi beszédét. Petru Mărginean arról beszélt, megtiszteltetésnek érzi, hogy évről évre egyre többen érkeznek a zarándokünnepre és egyre többen látogatják meg a várat, majd toleranciára szólított. Koppándi-Benczédi Zoltán dévai unitárius lelkész, házigazda az unitáriusok Mekkájához tett zarándoklat jelentőségéről szólt: vegyünk jó mély lélegzetet, és vigyük magunkkal a hétköznapokba. A várnak a szószék és színpad szerepét betöltő részével szemben lévő falára függesztett feliratra figyelmeztetett: a Magyar Unitárius Egyház ellenzi a ciántechnológiával történő verespataki aranykitermelést. A dévai lelkész végül kelta áldást parafrazálva búcsúzott: Legyen előtted mindig út, fújjon mindig hátad mögül a szél, az eső puhán essen földjeidre, a nap melegen süsse arcodat, s amíg újra találkozunk, hordozzon téged tenyerén a gondviselés!
A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karának diákjai rövid, de annál sokatmondóbb várjátékkal készültek. A színen láncra vert rabot hordoznak végig fekete öltönyös-nyakkendős, fekete szemüveges férfiak, majd sorra ráolvassák vélt-koholt vádjaikat, a rab: Dávid Ferenc. Vagy nemcsak...? Védelmére senki sem kel, tehát „hallgatásotok arany”, mondja a vádló, és felkattintja kis fémbőröndje tetejét: benne csillog a sok arany. Kapunk belőle többen is, markából szórja a részvevők tenyerébe – Dávid Ferencért, Verespatakért – hallgatásunk árát: aranyló papírfecniket, csillogó semmit...
A fiatalok fáklyát gyújtva sorakoznak a cella előtt, itt vesznek lángot saját gyertyájukra a cellába igyekvők. A zarándoklat várbeli része véget ért, később a város sportkollégiumában egy kis tea és keksz mellett megtörtént a rajzpályázat díjkiosztója, és játszottak a gyerekekkel, míg a felnőttek a 2008-ra felújított unitárius imaházban Koppándi-Benczédi Zoltán lelkészt hallgatták, aki bemutatta a dévai unitárius szórványgyülekezetet
A dévai vár felújítására évek óta készülnek: az első állványok hat évvel ezelőtt, 2007 végén jelentek meg, ám a pénzhiány miatt idő előtt megbicsaklott a kezdeményezés. Az igazi lendület tavaly érkezett, amikor saját forrásai mellé az önkormányzat vissza nem térítendő uniós támogatást nyert, amelyhez a központi költségvetés is társult, így mintegy 38 millió lej állt rendelkezésre. A befektetés csak a külső várrészek – várfalak, kapuk, utak – felújítására terjed ki. A munkálatok 2013 tavaszán elkezdődtek, a tervek szerint 2014 márciusára véget érnek.
Szabadság (Kolozsvár)

Félezer fiatal színjátszó találkozója
Az előzetes jelentkezések alapján csaknem félezer fiatal vesz részt az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által 18. alkalommal megszervezett ifjúsági színjátszó találkozón, amely Szentháromságon veszi kezdetét csütörtök délután a hagyományos zászlós felvonulással. A résztvevők csaknem harminc településről érkeznek, és vasárnapig táboroznak együtt.
Közel 500 fiatal részvételével ma kezdődik a 18. ODFIE színjátszó találkozó a Maros megyei Szentháromságon az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) szervezésében. „A színjátszó tevékenységek mindig is döntő szerepet játszottak az ifjúsági egyletek önszerveződésében és a köztük levő kapcsolatok erősítésében.
Ezért az utóbbi tizennégy évben – 1997-től kezdődően – az ODFIE keretében működő ifjúsági egyletek színjátszó csoportjai számára országos találkozókat szerveztünk, átlagosan 15–20 csapat, illetve 450–500 amatőr színjátszó fiatal és ún. műélvező részvételével” – áll az erdélyi unitárius ifjúságot és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalokat tömörítő szervezet közleményében.
Az idei, július 31–augusztus 4. között zajló rendezvényre az előzetes bejelentkezések alapján közel ötszáz fiatalt várnak Szentháromságra Alsófelsőszentmihályról, Bencédről, Bölönről, Dicsőszentmártonból, Erdőszentgyörgyről, Firtosmartonosról, Felsőrákosról, Homoródalmásról, Homoródszentmártonról, Homoródszentpálról, Homoródszentpéterről, Kissolymosról, Kolozsvárról, Korondról, Magyarsárosról, Marosvásárhelyről, Oklándról, Sepsiszentgyörgyről, Szabédról, Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Székelyszentmihályról, Szentábrahámról, Szentgericéből, Szőkefalváról, Tordáról, Újszékelyről, Ürmösről és Vargyasról.
A rendezvény zászlós felvonulással kezdődik csütörtökön 16 órától, ezt az ünnepi megnyitó és a csapatszemle követi, a színielőadások bemutatása másnap kezdődik, a rendezvény egésze pedig vasárnap éjszaka zárul. A szervezők közlése szerint a színjátszó találkozó teljes hétvégéjére helyszíni bejelentkezés esetén 60 lej részvételi díjat kell fizetni. Az elszállásolás családoknál, illetve a sátortáborban történik. Több információ a rendezvény honlapján olvasható.
Krónika (Kolozsvár)

Hétszáz éves a négytornyú Szőkefalva
A Vámosgálfalvához tartozó, Dicsőszentmártontól három kilométerre a Kis-Küküllő bal partján fekvő Szőkefalva első írásos említése 1314-ből való. A település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
A szőkefalvi Petrichevich-kastély
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn” – ez a Széchenyi István-idézet vezérelte a szőkefalvi magyar közösséget, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról, hogy a település immár hét évszázada jelent számukra otthont.
A falu eredete, keletkezésének ideje ismeretlen. Az első feljegyzés 1314-ből maradt fenn, de az eredetmondák sokkal régebbi világot elevenítenek fel. Varga Sándor római katolikus plébános 1912-ben ezt írta az egyházközség Domus Historiájába: „... a falu hajdan Magyarsáros felé nyúló völgyben feküdt és a lakosok által űzött fazékkészítésről Fazakasfalvának neveztetett, később a Kis-Kükóllő déli partjára helyezték, s bizonyos Szőke nevű telepedő után kapta a Szőkefalva nevet; termékeny talaja van, mely mindennemű gyümölcsöt és bort terem, de erdeje nincsen...”. 1314-ben Terra Zeuke néven, az 1370-es iratokban Zenkefalua, 1374-ben Zenkeffalwa, 1453-ban Zewkefalva és 1587-ben Zeokefalwa néven említik, 1698-ban már Szőkefalva, 1750-ben Szeuka, 1854-ben Szőkefalva, németül Dunkeldorf. Nevét és függetlenségét 2007-ben kérte és kapta vissza, addig csupán Vámosgálfalva részeként szerepelt a közigazgatási dokumentumokban – ismertette a Székelyhonnal az RMDSZ helyi elnöke, az iskola udvari évfordulós ünnepség egyik szervezője, Mátyás Sándor.
Négy felekezet, négy pap
„Az iskola felújítás alatt áll, s a végsőkig reméljük, hogy nem hiába. Jelenleg óvoda és elemi oktatás van a településen, de a számok azt mutatják, nem sokáig. Nagy Gálfalva és Dicsőszentmárton elszívó ereje” – ismertette Mátyás Sándor, miközben az iskola egyik termében berendezett tájház-szerű kiállítást mutatja. A település életét bemutató régi fényképeket a lakosságtól gyűjtötték össze, a katolikus egyháztól egy 300 éves füstölőt, az ortodoxoktól pedig egy 250 éves könyvet is kaptak a tárlathoz. „Érdekesség és ritkaság, hogy Szőkefalvának négy temploma van, négy helyben szolgáló pappal: református, ortodox, unitárius és katolikus” – mondta a közösségszervező, amikor belépett a terembe Szász János alpolgármester, aki szerint a régi értékek közül sok mindent eladtak már az öregek, de például sikerült megmenteni és kiállítani egy citerát az 1870-es évekből. „Sajnos a Petrichevich-kastélyt sem kaptuk vissza, se nem a településé, se nem magyar emberé, hanem havasalföldi cég tulajdona” – fogalmazott az 1300 lelkes, 60 százalékban magyarok, 30 százalékban románok és 10 százalékban cigányok által lakott település alpolgármestere. Az első népesség-összeírás 1720-ból való: ekkor Szőkefalván 11 nemest, 16 jobbágyot, 1 zsellért, 10 egyebet írtak össze.
Bem-csata, Mária-jelenés
Az utókornak két híres szőkefalvit említenek: az 1761-ben született Újfalvi Krisztina költőnőt, és az 1780-as születésű Sükei Imre református lelkészt, a bukaresti magyar református gyülekezet alapítóját. „Szőkefalva zsellérfalu volt, ezért több kúria, kastély található itt. Az emberek főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, később sokan a dicsői kombinátban és az üveggyárban dolgoztak” – vette vissza a szót Mátyás Sándor. Megtudtuk, 1849. január 17-én Szőkefalva és Gálfalva határában csaptak össze Bem tábornok és Puchner csapatai, a Puchner vereségével végződött csatában elhunyt Szabó László hadnagy sírját pedig minden évben március 15-én megkoszorúzzák.
1995 és 2005 között huszonhárom, világszinten egyedülálló Mária-jelenésről számoltak be az illetékesek: egyetlen vak látnok volt a világon, Márián Rózsika, akinek megjelent Szűzmária. Ebből az alkalomból minden év június 17-én zarándoklatot szerveznek és minden hónap 17-én megemlékeznek erről – tették ezt augusztus 17-én is –, augusztus 18-án pedig a településhez kötődő báró Wesselényi Margit születésnapja van – ezért most tartották a 700 éves ünnepséget, a következő Wass Albert-idézet jegyében: „Jön ezer új Kőmíves Kelemen,/ki nem hamuval és nem embervérrel/köti meg a békesség falát,/de szenteltvízzel és búzakenyérrel/és épít régi kőből új hazát”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro

Kenyér az autóból (1.)
Pipe – jelen a múlt tükrében
Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg.
A falu gerince megroppant
A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására.
Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség.
Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre.
Kis falu nagy emberei
Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók.
Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János).
Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe.
Mégis elment
– 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette.
Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet.
A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát.
– Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét.
Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni.
– Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Az elmúlt száz esztendő egyik legnagyobb áradása Dicsőben
Huszonkét személyt kellett kimenteni az elárasztott övezetekből Dicsőszentmártonban, miután a keddi esőzést követően a megáradt Botorka-patak vize elöntötte a város nagy részét. Száz tűzoltó dolgozott a mentésnél.
A kedd délutáni felhőszakadás nem csak a városban, de a környéki falvak egy részében is gondot okozott. Ádámoson, Magyarsároson és a Szeben megyei Balázstelkén is elárasztott a víz lakásokat, pincéket, udvarokat. Dicsőszentmártonban tizenhat felnőttet és hat gyereket kellett kimenteniük a tűzoltóknak a víz által elszigetelt házakból. Ádámoson egy 92 éves asszonyt mentettek ki, aki a tűzoltók érkezéséig már életveszélyesen átfázott.
Sorin Megheşan dicsőszentmártoni polgármester úgy nyilatkozott, hogy ilyen áradás nem volt az elmúlt száz esztendőben, talán csak az 1970-es és '75-ös mérhető ehhez. Az Omega üveggyár, a Gecsat szigetelőanyag-gyár és a Lukoil üzemanyagtöltő-állomás egyméteres vízben állott. A megáradt Botorka-patak autókat vitt el – köztük a vészhelyzetiek Cielóját is –, elárasztotta a Dicsőszentmárton és Medgyes közötti 14A jelzésű országutat, továbbá a 107-es Balázsfalva felé vezető megyei út jelentős részét Ádámos területén.
Összesen 200 lakóházat érintett az áradás, a Vasile Moldovan Általános Iskolában szerdán nem tudtak vizsgázni a nyolcadikos diákok, így a matematika szintfelmérőt az Avram Iancu-iskolában írták meg. A város nyolc utcája és az Őrhegy (Botorca) lakónegyed szigetelődött el az árvíz miatt, a legtöbb beavatkozásra ezeken a részeken volt szükség. Szerdán délelőtt még sok helyen volt víz az épületek alagsori részeiben. Ugyancsak szerdán délelőtt 11 órakor összehívták a helyi vészhelyzeti bizottságot.
Lucian Goga prefektustól úgy értesültünk, hogy az esőzés okozta károk felmérése folyamatban van a megye 17 érintett településén, egyelőre az előzetes összesítések alapján úgy tűnik, hogy az anyagi kár értéke eléri a két és fél millió lejt. Dicsőszentmártonban mintegy 200, június 19-én Kutyfalván 353 házat érintettek az áradások (itt az anyagi kár értéke eléri a 835 ezer lejt). Maros megyében Ádámoson, Szásznádason, Csatófalván és Szovátán adódtak még gondok az eső miatt.
A megyei vészhelyzeti felügyelőség vezetője, Dorin Oltean mérnök-ezredes elmondta: több mint száz tűzoltó segédkezik a mentésnél, a víz kiszivattyúzásánál. A saját motorosszivattyúik mellett felhasználták (és használják jelenleg is) a környező városok által felajánlott pumpákat is. Néhány személygépkocsit elkapott az áradat az ország- és megyei utakon, ezek kimentésére egy markológépet küldtek a helyszínekre.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A Küküllő egyházköri unitáriusok harmadik találkozója
Közösségben erősödik az összetartozás érzése
Július 16-án, szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a Küküllő-köri unitáriusok harmadik találkozója. Múlt évben Magyarsároson, a Ravaszlyuk dombtetőn zajlott a második találkozó, idén a Bethlenszentmiklósi Unitárius Egyházközség vállalta a házigazda szerepet, a helyszín pedig az Érsek család (Lőrinc és felesége, Irma) tulajdonábanlevő Tekenyős-tanya volt.
A Kis-Küküllő jobb partján fekvő falu lakói mellett Ádámos, Désfalva, Magyarsáros, Küküllődombó, Dicsőszentmárton és Medgyes gyülekezeteiből érkeztek az összetartozás érzését ismét megízlelni akarók, természetesen nem csak unitárius vallásúak. A szabadtéri istentisztelet kezdete előtt Szentgyörgyi Sándor Küküllő-köri unitárius esperes köszöntötte a közel négyszáz lélek alkotta ökumenikus gyülekezetet, melyben a reformátusok, a görög és római katolikusok, valamint a román ajkú ortodoxok vallásos óhaja az Élő Isten, egybegyűltünk,/ Te előtted megjelentünk…, továbbá a Szívemet hozzád emelem,/ És benned bízom Uram kezdetű egyházi énekekkel fonódott egybe. A tűző napon a tanyabeli fák árnyékát választották a résztvevők.
A szolgálattevők és a szervezők a fedett színpadon foglaltak helyet. Villanyorgonán Jenei Ildikó magyarsárosi énekvezér játszott, a közösségi imádkozást Fülöp Dezső Alpár ádámosi lelkész vezette, aki a hordozható pulpitustól Lukács evangéliuma 24. része 17. verse alapján mondott alkalomra szabott, továbbgondolásra késztető prédikációt. A lelki táplálék a testi eledellel válhat teljessé, tudták ezt a szervezők: perceken belül megkezdődött a meghívóban jelzett gulyásfőző verseny. Eközben átrendezték a színpadot, és Veress Ferenc László házigazda lelkész a Csillagszeműek néptánccsoport szereplését jelentette be. A színpadi koreográfia Varga Attila és Bényi Delinke (mindketten a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes tagjai), valamint Miklós Judit és Miklós Erzsébet tanítónők hozzáállását tükrözte: a bethlenszentmiklósi és magyarbényei gyermekek felkészülten, örömmel ropták a táncot, teljesítményüket tapssal jutalmazta a közönség. Mindezt a helyi magyar iskola munkaközössége sikerének is nevezhetjük. Tánc után a gyermekek a szomjukat oltották a zöld lombok alatt, a minőségi kézműves-termékeket vásárolni vágyó felnőttek a nőszövetségi sátorban énekeskönyv- borítókat, varrottasokat és vésett-festett Házi áldást vehettek kézbe, a selfie-t készítő tizen- és huszonévesek képeket osztottak meg világhálós közösségi oldalakon.
A bográcsok alatt javában égett a tűz, a főzőcsapatok véleményvezérei omlós húsú gulyásról, laktató, finom ebédről beszéltek. A désfalviak szépen terített asztaláról falapítóról házi juhsajtot és szalonnát, ordát, főtt krumplit, kenyeret és vöröshagymát lehetett kérni és kapni. Egy vállalkozó kedvű férfi magához ragadta a mikrofont, majd nagy átéléssel szavalt (nem is egyszer!). A tanya tulajdonosa is színpadra lépett, és megmutatta, hogy nemcsak a közösség javára képes tenni, de szájharmonikázni is tud.
A kézmozdulatokban és a szavakban, a kínálásban és a mosolyban ott volt az emberi vallomás: örömmel vannak együtt, e közösségben jól érzik magukat. Ebben az érzésben még az sem tudta megzavarni, hogy a lemezlovasok időnként "száguldó" zenét szolgáltattak. A héttagú zsűri körútra indult, gulyáskóstolás után pontszámokat jegyeztek a papírra. A fiúgyermekek labdarúgó- edzőmérkőzése javában zajlott, amikor Szentgyörgyi Sándor esperes bejelentette, hogy eredményhirdetés következik.
A gulyásfőző vetélkedő harmadik díját Bethlenszentmiklós és Küküllő- dombó csapata kapta, a házigazdák emellett szervezői díjban részesültek. Ádámos második díjat kapott, míg Dicsőszentmárton és Magyarsáros egyaránt első díjnak örvendhetett. A désfalvi csapat a fődíjat vihette haza. Kiemelt különdíjat a medgyesi csapat kapott.
A zsűri elnöke Nagy Rozália dicsőszentmártoni énekvezér, lelkészfeleség volt.
Kőrösi Viktor Dávid Csíkszeredai magyar konzul magánszemélyként vett részt a találkozón (Bethlenszentmiklós a Kolozsvári Magyar Főkonzulátushoz tartozik), beszédében értékelte a szervezők munkáját, kiemelve a nemzeti összetartozás fontosságát. A konzul láthatóan jól érezte magát a rendezvényen, több emberrel is szóba elegyedett, és figyelemmel követte mondandójukat. A találkozó közös nótázással és tánccal zárult. A szervezők örömmel nyugtázták: megérte a fáradságot, az összetartozás érzését e rendezvény által is sikerült erősíteni. A hálaadás és köszönet mellett felmerül a kérdés: hol fogják megtartani a Küküllő-köri unitáriusok negyedik találkozóját?
(Megjegyzés: A beszámoló szerzője társadalmi kommunikáció és közkapcsolatok mesterképzéssel rendelkező unitárius lelkész.)
Pálffy Tamás Szabolcs
Népújság (Marosvásárhely)

VII. Székelyföld Napok
Három az igazság!
Immár hetedik alkalommal szervezték meg a Székelyföld Napokat. A három székely – Maros, Hargita és Kovászna – megyében, több helyszínen és több napon keresztül, párhuzamosan zajló rendezvénysorozat marosvásárhelyi nyitóünnepségére szerda délután, a Kultúrpalotában került sor.
Konferencia és ünnepélyes megnyitó – többek között ez állt a szerdai napra szóló programfüzeten, a szinte teljes telt házas közönség pedig jelezte, nagy az érdeklődés a Székelyföld kulturális és népművészeti kincseit megismertetni kívánó eseménysorozat iránt.
Az este 7 órakor kezdődő gálaesten a konferencián is részt vevő Maros megyei települések küldöttei – vidékük népviseletében – álltak félkörben a Kultúrpalota nagytermének színpadára, megnyitóbeszédet Barabási Attila Csaba, a szervező Maros Művészegyüttes vezérigazgatója mondott.
– Üdvözlök mindenkit a hetedik Székelyföld Napok nyitóestéjén. A mottónk: tegyük láthatóvá a Székelyföldet. A Maros Művészegyüttes többször vállalt szerepet a Napok megrendezésében, meg szeretnénk mutatni, hogy milyen kincseket rejtegetünk a tarsolyunkban. Köszönet azoknak, akik vállalták, hogy segítenek a szervezésben, a településeknek, amelyek képviselői eljöttek és részt vettek a mai konferencián. Közel harminc település népviseletbe öltözött lakóit láthatják a színpadon. Ezt szeretnénk kiterjeszteni a három székely megyére is, a következő konferenciát Hargita és Kovászna megyével együtt kívánjuk tartani. Székelyföldnek van amit ünnepelni, Székelyföldnek kötelessége ünnepelni. Büszkék vagyunk arra, hogy falvaink ma is őrzik hagyományaikat. Él a népi kultúra, él a népviselet. Fontos, hogy a székelyföldi kulturális intézmények részt vegyenek a napokon, azok szervezésében – örömmel látom, hogy a megye különböző települései is szívesen vállalják ezt a feladatot. Érdemes eljönni a Székelyföldre ezekben a napokban, mert itt mindenki otthont talál magának. A fiataloknak érezniük kell, hogy mennyire fontos a népviselet viselése, akár a hétköznapokban is. Minél inkább őrizzük a hagyományainkat, annál erősebbek leszünk, ez a jövő. Az összetartásban, összefogásban, a népi kultúrának a felszínre hozásában, megőrzésében van a Székelyföld jövője.
Csép Éva Andrea megyei tanácsos hozzátette: – Ünnepnap a mai, hiszen minden olyan esemény, amelyben örökségünk felett ülhetünk örömünnepet, piros betűkkel vésődik be nemzetünk kalendáriumába. "Székelyföld nem létezik" – az ilyen és ehhez hasonló kijelentések hallatán a düh, a múltba és annak fájdalmaiba való kapaszkodás lesz úrrá rajtunk, és talán mi is mondjuk: "Székelyföld nem Románia!" Pedig Székelyföld Románia. Az ezzel ellentétes kijelentéssel soha nem tudjuk megmutatni senkinek, és ezzel mi szorulunk hátrányba. Okulnunk kell Máramaros példájából, el kell helyeznünk Székelyföldet az ország turisztikai térképén. Ahhoz, hogy a külföldiek megértsék, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, valakinek meg kell mutatnia azt, hogy honnan jöttünk. A nyitás nem veszélytelen, de nyitás nélkül nincs megértés, megértés nélkül pedig nincs elfogadás. El kell jutni odáig, hogy a másik fél ránk csodálkozzon. És itt nem kompromisszumról van szó, hanem egy olyan win-win helyzetről, amelyből mindenkinek haszna származik. A Székelyföld Napok erre tesz kísérletet. Maros megye eddig csak belekapcsolódott a rendezvénysorozatba, de idéntől három az igazság: Hargita, Kovászna és Maros megye összefogott egy olyan rendezvénysorozat érdekében, amely mindnyájunk lelkét, elméjét és közösségünk identitását gazdagítja. A más kultúra szülötte megismer minket, ránk csodálkozik, majd megért és elfogad. Olyan kapcsolati háló kialakulásának melegágyai ezek a közös munkák, amelyek már önmagukban is nyereségesek. És nem csak mással, hanem elsősorban önmagunkkal, a közösségünkkel kell megtanulnunk együtt élni, mert egyedül kevesen, de együtt mindenre képesek vagyunk – mondta Csép Éva Andrea, majd az aznap délutáni konferencia két előadója lépett a színpadra és összegezte röviden értekezéseit.
Asztalos Enikő alapkérdése az volt, hogy miben különbözik a Maros megyei székely viselet a többi megye népviseletétől? – Eredetileg a Népújság Harmónia című rovatába kérték ezt a kutatást. A székely ruha Maros megyében tájegységenként más és más, illetve teljesen különbözik az udvarhelyszéki vagy csíkszéki viselettől. A népviseletet 1867-től számítjuk. A női viseletnek két nagy korszaka van, az első szakasz az első világháború végégig tartott. Ez a hosszú ruhás viselet, sokan máig ezt őrzik: például a Küküllőmente Aranyosszék melletti vidékére jellemző. A Hargitától nyugatra hímes rokolyákat (marosszéki), attól keletre csíkos szoknyákat találunk. Az első világháborút követően a szoknya szárközépig megrövidült, a férfiviseletben megőriztük a harisnyát.
Dr. Barabás László utóbbiról beszélt. – A délutáni konferencián a viseletek szerkezeti elemei mellett a viselés funkcióját is hangsúlyoztuk. Ez egy jelrendszer volt, rangjelzés. A férfiak harisnyája egy igen régi, európai viseletdarab, amely a székelységet elkísérte egész ittléte során. Ilyen nadrágot sokfelé viseltek, de a székelység történetében volt egy mozzanat: az, amikor Mária Terézia megszervezte a székely határőrséget. Egyértelmű okok miatt a bő szárú harisnyát be kellett tűrni a csizmába, az inget a harisnyába. Mindez egyenruhává vált, és a katonáskodó nemesség lovaglónadrágja után kialakult ez a harisnyaviselési mód. A szegője a határőrezredek színéhez kapcsolódott. A marosszékieké kék volt. A zseb és a vitézkötés későbbi fejlemény – aki zsebes, vitézkötéses harisnyát készíttetett, módosabb volt, de mindez az életkort is jelölte. A fiataloké például szűk kellett legyen. Maros megye bizonyos vidékeire nem is jutott el a zseb, illetve a vitézkötés. Sokféle változata volt: ünnepi, hétköznapi és egy munkaharisnya. Télen- nyáron viselték. A priccses nadrágra való felcserélődése az 1920-as évekre tehető. A munkaruha-harisnyákat elhagytuk, az ünnepi és hétköznapi megmaradt. Etnikai identitást fejez ki, expresszív kifejező-eszköze a székelységnek. A táncházmozgalomhoz hasonlóan a népviseletkultúrát is divattá, a mai ember által elfogadhatóvá kellene és lehetne tenni – mondta az előadó, majd Barabási Attila Csaba adott át emléklapokat a megjelent népviseletbe öltözötteknek, Vajdaszentivány, Maros-szentkirály, Nyárádgálfalva, Mezőpanit, Erdőszentgyörgy, Csíkfalva, Backamadaras, Ákosfalva, Nyárádmagyarós, Nyárádselye, Mikháza, Körtvélyfája, Sóvárad, Szováta, Kibéd, Marossárpatak, Jedd, Küküllő-dombó, Magyarsáros, Vámosgálfalva, Szászcsávás, Bonyha, Hármasfalu, Gyulakuta, Rigmány és Nyárádszentimre képviselőinek.
A hangulatos, nívós est második felében az autentikus néptáncé és népdaloké lett a főszerep: a Maros Művészegyüttes, a Bekecs és a Napsugár néptáncegyüttesek, illetve Szőlősi Katalin és Kásler Magda előadók madarasi, nyárádmagyarósi, vajdaszentiványi, nyárádmenti, küküllőmenti táncokat és népdalokat adtak elő – a közönségsiker nem is maradt el.
Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)