A megelőzés volt a fő témája a hét végén tartott VI. Keresztény Orvostalálkozónak, amelyet a marosvásárhelyi Philothea Klub a Keresztény Orvosok Szövetségével közösen szervezett Marosvásárhelyen. A romániai drogprevenciós rendszer alakulásáról, sajátosságairól és lehetőségeiről dr. Dégi Csaba, a Sapientia Egyetem tanársegéde tartott előadást. A szenvedélybetegek gyógyítása terén végzett gyakorlati munkáról a Bonus Pastor Alapítvány által működtetett Magyarózdi Terápiás Központ munkatársai számoltak be. /(bodolai): Egészség, betegség, megelőzés, hit. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./

Március 7-én Marosvásárhelyen a prefektúra bejáratánál több egyházi elöljáró találkozott, kihallgatást kértek a prefektustól, mivel településeiken az egyházakat megillető javakat a mai napig sem szolgáltatták vissza. Szatmári Szilárd magyarózdi református lelkész elmondta, összefogott a Cintos és Bükkös községhez tartozó összes parókia – felekezettől függetlenül: ortodoxok, katolikusok, reformátusok és görög katolikusok –, mindegyiküknek megvan az egyéni panasza, a csekelaki református egyházközség földeket, erdőt és egy volt felekezeti iskolát igényelt vissza. A prefektus megígérte, hogy egy bizottság kivizsgálja a Cintoson és Bükkösön történteket. /(kilyén): Egyházi elöljárók a prefektusnál. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 8./

Cs. Gyimesi Éva gyönyörűséggel járt mindig Erdély-szerte ott, ahol nyolcvankilenc után a teremtő szabadság jeleit megtapasztalta. A nyavalygások – a „nem lehet” – özönében, a kisközösségek élni kezdtek a szabadsággal. A marosvásárhelyi Vártemplom (immár néhai) lelkipásztora: Fülöp G. Dénes és családja, a csíksomlyói Gergely István atya, az illyefalvi tiszteletes: Kató Béla, a dévai ferences szerzetes: Csaba testvér, és még hosszan sorolhatná azok nevét, akiknek munkáján Isten áldása van, írta. Hihetetlen például, hogy mit hozott létre a kolozsvári Diakónia Alapítvány, élén Sárosi Arthur doktorral. Ugyanígy tisztelet illet olyan iskolamodelleket is, mint a kolozsvári Montessori, amelynek igazgatója Visky Sarolta, vagy a magyarózdi Drogterápiás Központot, amelyet a Bonus Pastor Alapítvány tart fenn, Horváth Mária vezetésével. /Cs. Gyimesi Éva: Kényünk kedve. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

Sok helyről jöttek Magyarózdra, hogy 1956-ra emlékezve mondják Kannás Alajos vagy Magyari Lajos verseit, és emlékezzenek a falu szülöttére, Horváth Istvánra, megtekintsék szülőházát, virágot helyezzenek szobrának talapzatához, hogy meghallgassák leánya, Horváth Arany író emlékezését. A Marosludas környéki magyarság szórványnak számít, ezért jelentős Horváth Aranynak az a szándéka, hogy minden évben megrendezzék május vége felé az ózdi szavalóversenyt. Ellátogatott Magyarózdra a Nagykenden élő költő, Fülöp Kálmán is, aki két saját versét adta elő a fiataloknak. /Damján B. Sándor: Labdarózsás vetélkedő Magyarózdon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 22./

Fehér megyében, Magyarlapádon megnyílt a IX. Maros és Kisküküllő menti Népzene és Néptánc Tábor. A rendezvényen táncoktatás, népi hangszeroktatás és szórakoztató műsorok szerepelnek. A magyarlapádi, magyarózdi, Kisküküllő menti magyar, román és cigány táncokat Kis István és párja, Jánosi Attila és párja, valamint Kis-Demeter Erika és párja tanítják be. /Takács I.: Néptánc tábor Magyarlapádon. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 18./

Horváth Arany közíró, Horváth István /1907-1977/ költő lánya elmondta, hogy apad szülőfaluja, Magyarózd lakossága. Múlt évben tizenöt halottat kísértek a temetőbe. Az utóbbi húsz esztendőben a fiatalok rendre elhagyták a szülőfalut, ahová a XII. században letelepedtek, és éltek századokon át. Horváth István házát fel kell újítani, ehhez a Horváth István Alapítvány gondozásában lévő összeget a háromszorosára kell növelni. Több helyre nyújtottak be pályázatot. A századik születésnapra készülve Horváth Arany apjának nagy munkáját, a Magyarózdi toronyalját adta volna ki újra, de az olyan sokba kerül, hogy akkor a ház tatarozására, újraépítésére gondolni sem lehetne. Nagy Pál, irodalomtörténésszel emlékkönyvet készítenek elő. A Horváth István Alapítvány következő rendezvénye májusban lesz, újra találkoznak a költészet rajongói, a fiatal előadók Magyarózdon, hagyományossá vált ez az ünnep. A nyári Magyarózdi találkozó-szimpózium se marad el. /Bölöni Domokos: Magyarózdi gondolatok (Beszélgetés Horváth Arany közíróval, Horváth István költő lányával) = Népújság (Marosvásárhely), márc. 17./

Az elöregedő Magyarózdon a hagyományhoz híven idén is, május 11-én emlékünnepséget szerveztek a falu szülöttje, Horváth István tiszteletére. - A szórványban élő gyerekeket össze kell kotornunk, akárcsak a búzaszemeket, mondta Horváth Arany, a költő lánya. – A kicsi magyarság mindig is nagy embereket nevelt ki magából. Horváth István mellett a Magyarbükkösön született Kemény János erdélyi fejedelemre is emlékeztek, de a neves személyiségek mellett a főszerep végig a gyerekeké maradt. A gyerekek Horváth István A sánta varjú című prózájából mondtak részleteket, a középiskolások pedig Kemény János-idézetekkel emlékeztek. A szórványban élő diákok jól szerepeltek. /Menyhárt Borbála: Közösséget teremteni a gyermekeknek. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 16./

Léteznek Erdélyben olyan települések, ahol a helyiek harminc éve nem láttak színházi előadást. Erre gondolva született az ötlet, hogy vándorszínház révén kellene „házhoz vinni” a színdarabokat. A jövő héten az Erdélyi Vándorszínház nevet viselő társulat útnak indul, jelezte Csuja László, a társulat rendezője. Az előadások helyszínei is eltérnek a megszokottól, a szabadban: iskolaudvaron, vagy fogadó udvarán lépnek színre, és szekéren, traktoron jutnak el egyik településről a másikra. Július 23-án Dicsőszentmártonban lesz az első állomás, innen Szőkefalvára látogatnak. Két hét alatt 10-12 faluba szeretnének eljutni, többek között Magyarkirályfalvára, Magyarózdra, Küküllődombóra, Gógánba és Gógánváraljára. A tervek szerint minden településen egy napig időznének, az előadásokat díjmentesen tekinthetik meg a falubeliek, cserébe annyit kérnek a művészek, hogy ellátásukról gondoskodjanak ottlétük idején. A vállalkozó kedvű csapat nyolc tagot számlál, a színészek a marosvásárhelyi és a kolozsvári színművészeti egyetemek hallgatói. A társulat dramaturgja Gönczi Hunor. /Menyhárt Borbála: Vándorszínház a vidéki magyaroknak. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./

Horváth István költő egy teljes egyetemi cikluson át Bartók György /1882-1970/ filozófus professzor, rektor mellett dolgozott. Kevés emléke van erről lányának, a 75 éves Horváth Aranynak. Apja idején lakásuk volt Kolozsváron az írók, szerkesztők és művészek találkozóhelye. Horváth Arany szerkeszti a Transsylvania folyóiratot, mely egy idő óta csak interneten jelenik meg. Horváth Arany Pontot, vesszőt nem ismerek című könyve 50 000 példányban jelent meg, és egy hónap múlva Budapesten nem lehetett megtalálni az üzletekben. Az Elrabolt méltóság című könyve fél éven belül Erdélyben megérte a második kiadást. Horváth Arany /sz. Magyarózd, 1932. szept. 17./ a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián végzett. 1963-ban a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője lett, melynek 1990-től 1994-ig főmunkatársa és főszerkesztő-helyettese. 1994-ben az újrainduló Erdélyi Gazda főszerkesztésével bízták meg, 1997-ben az Amerikai Erdélyi Szövetség felkérésére elvállalta a Transsylvania irodalmi-kulturális folyóirat európai főmunkatársi feladatkörét. 1993-ban létrehozta a Horváth István Alapítványt, tragikusan elhunyt édesapja emlékére. /Csép Sándor: A hamisság elviselhetetlen bűn. = Krónika (Kolozsvár), szept. 14./

Január 19-én iskolát avattak Magyarózdon. Húsz gyerek köszöntötte rövid verses-dalos műsorral az egybegyűlteket. A meghívottak közül csupán Lokodi Edit megyei tanácselnök és Horváth Arany, az iskola nevét viselő Horváth István költő lánya jelent meg. Ballai György, Magyarbükkös polgármestere frissen sült fánkkal, üdítővel kínálta a megjelenteket. A kormány 300 ezer lejt utalt ki az iskola felújítására, így sikerült kicserélni az épület tetőszerkezetét, szigetelni a falakat, bevezetni a vizet, központi fűtést szerelni, belső vécéket és mosdókat kialakítani. A tanfelügyelőség jóvoltából új bútorzattal és tanfelszerelésekkel, számítógépekkel rendezték be a helyiségeket. Az iskolának az ‘50-es évek elején nagyon sok tanulója volt. A magyarózdi iskola 2004-ben vette fel a Horváth István nevét, ahová ma 19 gyerek jár óvodába, 17 I. -IV. osztályba és 21 tanuló V. -VIII. osztályba. /(kilyén): Háromszor született a magyarózdi iskola. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 21./

Hároméves a szenvedélybetegek kezelésére létrehozott Terápiás Otthon Magyarózdon. Erdélyben ez az egyetlen szenvedélybetegeket gyógyító otthon. Az otthont 2005. március 16-án nyitották meg, a Bonus Pastor Alapítvány és a Református Mentőmisszió közös programjaként. A kutatás szerint a romániai lakosság tizenöt százaléka alkoholproblémás, jelezte Bodó Tóth Géza, a központ igazgatója. Horváth Levente lelkész indította el Erdélyben a Református Mentő Missziót. A munkatársi közösség 1996-ban létrehozta a Bonus Pastor Alapítványt. Az otthonnak jelenleg tizenegy férfi lakója van. /Barabás Márti: Ózd: az utolsó menedék. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./

Magyarózdnak nem csak Horváth István kapcsán van köze az irodalomhoz. Az ózdi völgy Petrőczi Kata Szidónia otthonos tája, aki a magyarózdi kastélyban írta első verseit. Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708) a magyar barokk első elismert költőnője, a kegyességi próza alkotója. A Horváth István költészetét idéző április 25-i vetélkedőn a grófnő szellemalakját is idézte Csegöldi Erika tanárnő és maguk a szavalók. Horváth István október kilencedikén lenne százéves (1977. január 5-én halt meg). Horváth Arany közíró, a költő lánya gyermekkori emlékeit idézte a faluról és a szerető édesapáról. /Bölöni Domokos: „Az én vándorlásom nem szűnik meg soha”. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 29./

Románia lakosságának mintegy két százaléka drogfüggő, ezzel az ország eléri az európai átlagot. Az elvonókúrák szakértői, a pszichiáterek határozottan állítják: évről évre nő a droggal küszködők száma az országban. A Maros megyei Magyarózdon működő elvonóközpont szenvedélybetegei között kábítószer-fogyasztók is megfordultak, mondta el Adorján Kálmán lelkész, a Bonus Pastor Alapítvány által működtetett elvonóközpont programvezetője. /Antal Erika, Horváth István, Pásztor Krisztina, Varga Melinda: Drogozó kiskorúak: felzárkózás Európához? = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 23./

Ebben az évben emlékeznek Horváth István (1909. okt. 9. -1977. jan. 5.) költő születésének századik évfordulójára. Verseit csaknem negyedszázada vehette kezébe az erdélyi olvasó, gyerekverskötete is régen, 1989-ben jelent meg. A századik születésnapra megjelent a Magyarózdi toronyalja is. Lánya, Horváth Arany, az irodalomtörténész Nagy Pállal emlékkönyvet készít elő. Az egyik kiadó verseskönyvével állt elő /Horváth István: Tiszta vizek sodra. Versek. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/ Horváth István egy apró, szegény, erdélyi faluból, Magyarózdról indult. 1940-ben jött Kolozsvárra. Számára ez a változás jelentős volt, a földművelésből jött könyvtári altisztnek, ekkor az otthontalanná válás, a kitaszítottság lett Horváth István költészetének legfőbb témája. A népi küldetéstudat 1945 után sok más társához hasonlóan Horváth Istvánt is a párt szolgálatába sodorta, amely azután hosszú évekre a propagandaköltészet színvonalára süllyesztette munkásságát. A mostani gyűjteményes kötet felvázolta Horváth István költői életútjának az állomásait. /B. D. : Költő az idő sodrában. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 17./

Horváth István magyarózdi születésű író, költő 100. születésnapja alkalmából emléktáblát avattak május 21-én Kolozsváron, a Görögtemplom utcai családi háznál. Az avatáson Dávid Gyula irodalomtörténész a költő verseivel tarkította ünnepi beszédét. „A népi életsors és élettapasztalat legmélyéről bocsátotta fel őket valami titokzatos erő, hogy megszólaltatói legyenek eltemetett, s most újra feltalált kincsekből felragyogó szépségeknek, évszázadokon át lefojtott reményeknek, akarásoknak” –, mondta Dávid Gyula. Az avatás befejezéseképpen Vetési László szórványlelkész megáldotta az emléktáblát. /J. J. : Emléktábla avatás Horváth István századik születésnapján. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./

Június 14-én iktatják be Csíkszereda meghívott református lelkészét, Szatmári Ingridet. Elmondta, hogy kolozsvári, szülei, nagyszülei is ott születtek, ott végezte az egyetemet. A teológia elvégzése után, 1998-ban kinevezték segédlelkésznek Marosvásárhelyre, egy nagy gyülekezetbe. Utána férjhez ment, és elkerültek egy kis faluba, Magyarózdra. Két éve jöttek Csíkszeredába, a férje gyülekezeti lelkész, őt pedig a püspök kinevezte a Sapientia Egyetemre egyetemi lelkésznek. Amikor Hegyi István tiszteletes nyugdíjba ment, a presbitérium Szatmári Ingridet hívta meg helyére, a választó közgyűlés pedig döntő többséggel megválasztotta. /Takács Éva: Isten kegyelme és az emberek szeretete éltet. ” = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 12./

Segítők Baráti Köre sorozat
Ötéves a magyarózdi Drogterápiás Otthon
Néhány hete indult útjára az a sorozat, mely a Segítők Baráti Köréhez tartozó szakemberek munkáját mutatja be. Ezúttal egy olyan témát érintünk, olyan problémáról – és annak megoldásáról is – írunk, amely nem lehet idegen sok Népújság-olvasó számára: az egyéni és családi élet harmóniáját igencsak megrontó szenvedélybetegségekről lesz szó. Nem csak Maros megyét, hanem egész Erdélyt, sőt ennek határait is átlépő kórról van szó. Közép-Kelet-Európa országainak kultúrájához szervesen hozzátartozik az alkohol fogyasztása. Senkinek sem tűnik fel, hogy lehetne alkoholfogyasztás nélkül is ünnepelni, örülni vagy bánkódni. A vendégfogadás is kötődik az alkoholhoz. Erre vagyunk szocializálva. Valóban elmondható, hogy szenvedélybeteg társadalomban élünk. Ennek a kínját és fájdalmát csak azok érzékelik, akik maguk is rabjai e betegségnek, vagy társként, gyerekként, hozzátartozóként élik életüket ilyen személyek közelében. Az 1989-es változásokat követően a társadalmi szervek, szociális intézmények, a szociális törvényhozás egyre inkább felfigyelt erre a problémára.
A Bonus Pastor Alapítvány 2003-ban végzett kutatást Erdély hat megyéjében (Hargita, Maros, Kolozs, Brassó, Bihar és Szilágy), hogy felmérje a lakosság alkoholfogyasztással kapcsolatos szokásait, hogy feltérképezze az ezzel összefüggő attitűdöket, az italfogyasztás társadalmi elfogadottságát, valamint a segítségkéréssel kapcsolatos magatartást. E kutatás következtetéseképpen elmondható, hogy a vizsgált népesség 13,5 százaléka rendszeres alkoholfogyasztó, 14,6 százaléka élete során gyakran részegedett le. A kérdezettek háromnegyede mérsékelt ivónak tartja magát, 64 százaléka pedig 14 és 20 éves kora között fogyasztotta az első egy kortynál több alkoholos italt. E felmérésből az is kiderült, hogy a szaksegítség igénylése gyengén elfogadott, a segítői lehetőségek szűkösek vagy nem ismertek.
A Bonus Pastor Alapítvány (www.bonuspastor.ro) elsőnek kezdeményezte és hozta létre magyar nyelvterületen Erdélyben a szenvedélybetegeket rehabilitáló Drogterápiás Otthonát Magyarózdon. Modellként a Kanadában jól ismert és elismert Portage-rendszert vette alapul, melyet a Magyarországon 20 éve működő Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonon keresztül ismert meg és alakított át az itthoni sajátosságoknak megfelelően.
Ez év márciusában ünnepelt az alapítvány: öt évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit az otthon, fogadva az első hat lakót. Az azóta eltelt öt év alatt mintegy 150 szenvedélybeteg férfi (19 – 50 év közötti) fordult meg az otthonban, ki kevesebb, ki több időt töltve ott. A stukturált (néha szigorúnak tűnő) napirendet, a teljes időt kitöltő, jól felépített, mégis otthonos légkörben zajló, a város forgatagától elzárt gyógyulási folyamatot nem mindenki tudja vagy akarja végigvinni.
Noha a függőség elsődlegesen testi betegség, mégis az élet valamennyi területével kölcsönhatásban van. A függőség bio-pszicho- szociális betegség: károsítja a testet, kihatással van az elmére, megrontja az emberi kapcsolatokat. Ez a hármas romlási folyamat időben több évet, sokszor évtizedet ölel fel. Ezért a felépülés is hosszú folyamat. A Magyarózdra érkező alkoholista, drogos, szerencsejátékos, nikotinfüggő eljut az életének egy olyan mélypontjára, ahol felismeri, hogy kelepcébe került: meg van fosztva a választás szabadságától. A legjobb döntés, ami ilyenkor születhet, az, hogy segítséget kér. És aki elkezdi a felépülés folyamatának rögös útját, szembesül múltjával és jelenével, felméri azokat a károkat, melyeket a függősége okozott, elkezdi megismerni önmagát: erősségeit és gyengeségeit, tanul kommunikálni, felismerni, azonosítani, kifejezni, kezelni érzéseit, olyan készségeket sajátít el vagy tanul újra (megbízhatóság, szavahihetőség, empátia, megfelelő önkifejezés, fegyelmezettség, segítségkérés képessége, pontosság, szabályok tiszteletben tartása, felügyelet elfogadásának képessége, csoportos tevékenység végzésére való készség stb.), melyek segítségével egyre több felelősséget kap az otthonban. A gyógyulás folyamatában nagy segítséget jelent a terápiás közösség, a munkatársak, az egyéni terápiás beszélgetések, a munkaterápia.
Akik végigülték a terápia teljes 9 hónapos időtartamát, azok nagy része, mintegy 75%-a, azóta is absztinensen küzdi a szabad élet mindennapos harcát, annak örömeivel együtt.
A márciusi ünnepre több szabadult szenvedélybeteg, hozzátartozók, kül- és belföldi támogatók, számos érdeklődő jött el. Az addiktológiai előadást közös ebéd követte, majd két, jelenleg gyógyuló lakó az otthont mutatta be azoknak, akik még nem ismerték. A nap fénypontja a templomban zajló hálaadó istentisztelet volt, melynek keretében több szabadult szenvedélybeteg és hozzátartozója mondhatta el, hogyan változott meg az élete.
Adorján Éva szociális munkás
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar remete a nyárban
Igenis, én most magyarkodni fogok. Igaz, nyári rekkenőségben ez nem a legjobb foglalkozás, de hát nem vagyok szabadságon. Nincs pénzem sem, mert nem volt sosem, amiből gyűjtögettem volna, meg aztán határidős munkáim vannak. Ez nem olyan, mint a sikkasztó milliárdosok sorsa, hogy évek hosszú során tart a kivizsgálás, míg a vidám sikkasztó csöndesen meg nem hal ágyában, párnák közt.
Mert itt áll előttem egy szerény gyűjtemény, magam szedegettem össze. Azt mondja, hogy Nagymagyar, ez község, 1910-es adataink szerint lakosságából 1325 magyar, aztán pár német, ennyi. Pozsony vármegyében él évezrede. Most szlovákok lakják, élik. Magyarigen: 1559 lakos, abból 1117 román, 348 magyar élt ott száz évvel ezelőtt. Azt kérdezheti a gyermek, hogy akkor miért nem Románigen? Hát azért, mert kezdetben egy szál román sem élt Alsó-Fehér vármegyének ebben a sarkában. Aztán itt van nekünk Magyarkanizsa 17 018 lakossal, abból 16 655 magyar, 329 szerb, mégis odaloccsintották Szerbiához egykor. Kérdi a gyermek, de kérdezi a felnőtt is, ha meg nem ütötte a hőguta, hogy akkor miért...? S mért román a Magyarigen? És ha már elítélő jelzőként használják a nem magyarok, hogy mi nagymagyarkodunk ahelyett, hogy meghúznánk magunkat s a nadrágszíjat idegenek fennhatósága mellett, akkor mit keres a mi kicsi életünkben Nagymagyar éppen Szlovákiában? És Nagymagyarban szabad-e nagymagyarkodni? — kérdem én a gyermekek meg a pártok nevében.
Van nekünk Magyarapácánk is Temes megyében, mely szintén román kenyeret eszik állítólag, noha maga vet s arat, csépel és őröl... Magyarbikal, 1910-ben egy szál román nem lakott ott, Kolozs vármegyében, 907 lakosa mind magyar volt. Most Románia, alig él benne magyar ember. Magyarpalatka: 1268 román s magyar lakos vegyesen kilencven évvel ezelőtt, most néhány magyar lézeng benne, s ha szólal az úton vagy hivatalban, csak románul. Magyarózd, 946 lakos, Romániában éldegél nagy riadalomban, iskolája már nem magyarul rikkant. Magyarkiskapuson alig élt román, amikor ezt a statisztikát leírták, ma nincs magyar benne.
Soroljuk-e? Magyarkodjunk-e, amikor mások a legtávolabbi szigeteken nyaralgatnak? Az a helyzet, hogy én fél esztendővel ezelőtt maradék humoromban akartam pácolni ezt a témát, aztán ez leve belőle. Nem bánom. Csak-csak valahol nyilallik.
Csak ülök itt, mint egy remete. Hoppá s pardon, mert van Magyarremete is, nem csak Magyarapáca! Az es Románia mellét dagasztja, amott túlra került Biharba, Belényestől nem messze, magyarok lakták s keresztelték, most tiszta román település, magyar csak suttogva s szürkület után szólal. És búcsúzóban még följegyzem a szép nevű Magyarszarvaskendet, Szamosújvár járásban vagyon, románul Corneşti, de hogy leve ebből ilyen furcsa szerzet, nem tudom. Tény, alig van benne magyar.
Még felsorolni sem lehet a magyar nevű településeket, annál inkább tanulságos olvasgatni: mikből mivé lettünk Trianon óta. Most záradékként megemlítem, a könyvkiadók figyelmébe ajánlanám újból kinyomtatni ezt a könyvet, amely nélkül én le sem ülök az íróasztal mellé. Az a címe: Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerkesztette Lelkes György. Ő a fiának ajánlja szeretettel, én ajánlom mindenkinek hasonlóképpen. Egy kiadó meg is gazdagodhatna emitt, az idegenségben az újrakiadásból. Lejár a nyár, aztán lejár Almagyarnak s Felmagyarnak egyaránt, ha nem ügyelünk.
Tán ezért is nem mentem szabadságra!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kastélynap Gernyeszegen
Turisztikai márkajegy lehetne
Reménysugarat jelenthez az erdélyi nemesi családok leszármazottainak, akiknek elődeit a kommunista rezsim megfosztotta kastélyaiktól, és az 1989 utáni demokratikus kormányok visszaszolgáltatták az épületeket – ahhoz, hogy ezeket hasznosítsák a jövőben – az a vetélkedő, amelyet a PONT Csoport, a Transindex, a Transilvania Trust Alapítvány és az Élő Erdély Egyesület kezdeményezett a világhálón. A Webkastély felhívására 23 csapat nevezett be 200-nál több önkéntessel, hogy egy-egy erdélyi kastélyt felkaroljanak, elsősorban idegenforgalmi szempontok szerint értékesítsenek.
A kezdeményezés sikerét igazolta a szombaton délután a gernyeszegi Teleki-kastélyban szervezett kastélynap. Néhány óra alatt a hajdani tébécépreventóriumot – a néhány hónapja gróf Teleki Károlynak és testvéreinek visszaszolgáltatott ősi rezidenciát – több mint 1000 érdeklődő kereste fel. A kastélynap része volt annak a vetélkedőnek, amiben a benevezett csapatok többek között információkat kell szerezzenek a gondozásukba vett kastélyokról, illetve meg kell tervezzék a jövőjét.
Megyénkből a gernyeszegi Udvarmesterek mellett a Ludas melletti Magyarózdon a Radák-Pekry-kastélyban szociális intézményt működtető Bonus Pásztorok, illetve az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyt kezelésbe vevő Grófok neveztek be.
Nem könnyű a megyénkbeli csapatok dolga, hiszen méltó ellenfeleik vannak, vetélytársaik Erdély igen jelentős főúri épületeinek (Szilágynagyfalu – báró Bánffy-kastély, Szamosújvár – Kornis-kastély, Magyarberkesz – Péchy-kúria, Marosillye – Veres bástya, Csíkszentimre – Henter-kúria, Erdőd – erdődi vár, Vajdahunyad – várkastély, Gyergyószentmiklós – Lázár-kastély, Nagykároly – Károlyi-kastély, Sándorhomok – Berenczei Kováts-kúria, Csíkszereda – Lázár-kúria, Zabola – Mikes-kastély, Székelyhíd – Stubemberg-kastély, Olasztelek – Daniel-kastély, Árkos – Szentkereszty-kastély, Székelytamásfalva – Thury-Bányai-kúria, Balázsfalva – Apafi-kastély, Maroshévíz – Urmánczy-kastély, Válaszút – Bánffy- kastély, Csíkszereda – Mikó-vár) az elővitelét, promoválását vállalták fel. (Sz. m.: részletek a www.webkastely.ro – honlapon.)
Gernyeszegen az önkéntes idegenvezetőknek szusszanásnyi idejük sem volt, annyian várakoztak a kastély kapujában, hogy csoportonként végigjárják a volt egészségügyi intézmény által kiüresített épület termeit. S bár a kiállított fényképeken láthattuk, hogy régi pompájából szinte semmi sem maradt, azért akadt látnivaló: az ebédlő freskói és csillárai, a szépen faragott ajtók, néhány kandalló, az ötletes korabeli fűtésrendszer, a nagy tálalót ellátó kiszolgálórendszer (étellift a konyhából és falba épített vízmelegítő üst), amely megúszta a szocializmus éveinek rombolását. Voltak olyanok is, akik távoli városokból, sőt többen a fővárosból látogattak el Gernyeszegre. Több helybéli évtizedek óta először lépte át a kastély kapuját, s olyan idősek is voltak, akik még emlékeztek és találkoztak is az államosítás előtti tulajdonosokkal. Mi több, beszélhettünk a hajdani angolkertet gondozó kertész dédunokájával, aki büszkén készített fényképet az igen ritka, több száz éves páfrányfenyő előtt, amelyet valószínűleg az őse ültethetett.
Weisz Szidónia történész – csoportunk idegenvezetője – elmondta, a kastély örökösei örömmel fogadták a kezdeményezést és anyagilag is támogatták a rendezvényt sok más szponzor mellett. Még nem döntötték el, miként hasznosítják az épületet, amely igen nagy befektetést igényel, hiszen sürgős állagmegőrzési munkálatokat kell végezni rajta. A parkot is felújítanák, s ez is jelentős anyagi ráfordítást igényel. A webkastély csapatának tudomása szerint a Brüsszelben élő Teleki Kálmán hazaköltözne, hogy személyesen is tegyen valamit az örökség megőrzéséért, értékesítéséért. A Grófok csapatának ötletei is kiegészítik majd azt az elképzelést, amely egy új korszakot nyithat a gernyeszegi kastély életében, amely akár része lehet egy – a franciaroszági Loire völgye mintájára összeállított – eredeti turisztikai márkajegynek, a Maros menti kastélytúrának. S az sem kizárt, hogy a vetélkedőnek köszönhetően akár Erdély-szerte fellendül a kastélyturizmus és természetesen az ezt kiegészítő idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek fogódzók lehetnek a gazdasági válságban.
A gernyeszegi kastélynap látogatási naplójának bejegyzéséből ítélve lenne igény erre határon innen és túlról is, csupán összefogás kellene – önkormányzatok, civil szféra, magántőke –, hogy a több évtizedes történelmi sebeket begyógyítsák. Hosszú távon megéri!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Talán nem új a témafelvetés, de úgy gondolom, mégis érdemes ismételten elővenni és foglalkozni vele. Annál is inkább, mivel a rendelkezésemre álló forrásanyag kevésbé ismert és kevésbé képezte feltárás tárgyát az utóbbi évtizedek során. A nagyenyedi református egyházmegye irattára igen sokatmondó e tekintetben. Ennek tanulmányozása során meg-megismétlődő, megrázó események zavarták az egyházközségek békességét, nyugalmát, tevékenységük lebonyolítását, egyszóval közösségi életük mindennapjait. A lelkipásztorok által papírra vetett és a felettes egyházi hatóságokhoz eljuttatott panaszok halmaza is állításomat igazolja. Felekezeti iskolák, ifjúsági egyesületek, presbitériumi összejövetelek, egyházi javak, kulturális rendezvények, emlékünnepélyek, s nem utolsósorban maguk a lelkipásztorok váltak a támadások, tiltások, ellenőrzések célpontjává a karhatalmi erők részéről. Az alábbiak során eme panaszlevelek halmazából tallózunk napjaink olvasóközönsége számára, azon reménytől vezérelve, hogy hasonló cselekedetek soha többé meg ne ismétlődjenek Erdély tájain.
Az impériumváltozást követő időszakban elsőként Szathmáry Gyula miriszlói lelkipásztor panaszát azonosítottam, aki 1924. május 9-én az alábbiakat hozza az Esperesi Hivatal tudomására: „Ifjúsági egyesületünk 1923 kora őszétől március 15-ig (1924) szépen működött, 1924. március hó 23-ra kértük volt egy programos ünnepély megtartására az engedélyt, a primpretor azt pártolólag terjesztette fel a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, de az nem adta meg az engedélyt. Március 15-ig volt engedélyünk ifj. egyesületünkkel estélyek tartására, kértük a május 20-ig való meghosszabbítást, de a primpretor úr azt válaszolta, hogy folyamodjunk a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, mert őneki nem áll módjában az engedélyt megadni. Engedély nélkül aztán nem mertünk összejöveteleket tartani.”
Ugyanazon év május 20-án Csiky Viktor torockószentgyörgyi lévita lelkész intéz panaszlevelet, amelyben arról tudósít, hogy a miniszter bezáratta az unitárius felekezeti iskolát s helyébe állami iskolát állíttatott fel. Május 21-i keltezéssel Takács József Marosgombásról küldi panaszát az espereshez, mely szerint az ifjúsági egyesületben tartott előadásait betiltották azon a címen, hogy titkos gyűléseket tart engedély nélkül, majd több egyháztaggal együtt csendőrségi idézést kapott, ahol nem valami udvariasan bántak el velük. A továbbiak során igényelt engedély csakis nappali előadások megtartását írta elő, ami faluhelyen ugyebár lehetetlen volt, így esperesi felmentésre az előadások be lettek szüntetve.
Felvincről május 23-án Szécsi Ferenc lelkész jelenti, hogy mint egyházmegyei főjegyző, dr. Mátyás Ernő társaságában 1922 tavaszán az egyházmegye marosújvári körét vizsgálta és május 31-én Magyarszentbenedek és Hari között a szentbenedeki csendőrőrmester igazolásra szólította fel, irataikat átkutatta, néhány könyvüket elvette, és később Magyarforróban ismételten feltartóztatta, így másfél órai késéssel érkeztek meg Hariba. A csendőr, állítása szerint, felsőbb parancsra cselekedett. Marosújváron 9 elemista gyereket az állami magyar iskola tagozatáról az állami iskola román tagozatába kényszerítettek, ugyanakkor egy leánykát, arra hivatkozva, hogy apja román, egy másikat, hogy anyja román, szintén a román tagozatra helyeztek át, és hasonló módon jártak el – helyi lelkész jelentése szerint – két székelyföldvári gyerek esetében is, „nevének hangzása s állítólagos román származása miatt”.
Az aranyospolyáni református egyházközség lelkészi hivatalától 1935. március 12-én Miske Lajos lelkész intézi terjedelmes panaszlevelét az espereshez. Ebből többek között megtudjuk: az egyházközséghez tartozó Oprişani – Keresztes – szórványban tett látogatása során több mint 160 ref. lelket írt össze – akiknek ugyan egy része nem volt állandó lakos, hanem mint gazdasági cseléd, alkalmazott, vagy közeli gyári munkás tartózkodott a helységben –, és megállapodott velük, hogy havonta legalább egyszer vagy kétszer, minden hónap első vasárnapján délelőtt, harmadik vasárnapján pedig délután istentiszteletet, a tanköteles gyerekek részére pedig, kik az ott levő román iskolába jártak, hetenként egyszer vallásórát tart. Az istentiszteletek tartására Lázár Simon birtokos gazdasági intézője, Csomos János egy üres szobát engedett át a gazdaság udvarán, hol el is kezdte azok tartását, március 3-án pedig ismét istentiszteletet és úrvacsoraosztást akart tartani. A községi csendőrőrmester viszont „már azelőtt a Keresztesen lakó híveknél kérdezősködött, hogy miféle összejövetelt tartok és mi célból írtam én össze, az istentiszteleten mit prédikáltam, mit beszélgettem velük? Egyet közülük a községházára is hivatott és ott vallatta az összejövetelünk felől.” Mindezek után minisztériumi engedély felmutatását igényelte, hogy magánháznál istentiszteletet tarthasson „s figyelmeztetett, hogy addig ne tartsak összejövetelt, istentiszteletet, míg az erre vonatkozó miniszteri engedély a kezemben nincs.”
Magyarózdon az adóhátralék fejében a többszázezret érő templomi kegyszereket foglalta le a hatóság, minek folytán az Igazgatótanács a kultuszminisztériumhoz és igazságügyi minisztériumhoz fordult az ügy mielőbbi orvoslása végett. Ennek eredményeként, Sükösd lelkész jelentése szerint, „az egyház ládájának és benne az úrasztali szent edényeknek szentségtörő elvitelét Kisküküllő vármegye Prefectusa részben jóvátette, amikor sürgős rendelettel a lefoglalt és elszállított ládát a primaria által visszaadatta.”
Mivel az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tiltakozó kezdeményezései nem érték el, hogy a minisztériumok, prefektúrák, illetve egyéb állami hatóságok megakadályozzák, és a továbbiak során lehetetlenné tegyék azt, hogy „alantas csendőrségi közegek egyéni felfogásuk, tetszésük szerint alaptalan besúgások alapján a lelkészeinket és más, állandó lakással, román állampolgársággal rendelkező, köztiszteletben álló hivatalos egyházi alkalmazottainkat le ne tartóztassák és megszégyenítő módon meg ne hurcoltassák”, ezért 1935. augusztus 2-án körlevélben kérik az Esperesi Hivatalokat, hogy haladéktalanul történelmi dokumentumot készítsenek az 1930. január 1-je óta előfordult fenti megnyilvánulásokról, „hogy itten azokat megőrizhessük és azok alapján a szükséges intézkedéseket megtehessük.” E keretben számol be ismételten Takács József marosgombási ref. lelkipásztor 1936. január 29-én a megelőző évben megalakult helyi IKE áldásos tevékenységéről, amelynek keretében egyházi énekek tanulása, bibliaolvasás és magyarázás, történelmi és bibliai játékok, ismeretterjesztő előadások zajlottak szép sikerrel az ifjúság – fiúk és lányok – teljes számú részvételével, egészen január 28-ig, amikor a csendőrség, engedély hiányára hivatkozva, beszüntette az összejövetelek folytatását. Azon év május 14-én Jakab Lajos ódellői lelkész, május 28-án Zágoni Albu Zoltán marosludasi lelkész, június 5-én pedig Kónya Pál székelykocsárdi lelkész panaszolja, hogy a kolozsvári csendőri sziguranca rendeletére a továbbiak során semmiféle vallásos gyűlés vagy ünnepély nem tartható a szaktárca engedélye nélkül. Június 11-én Pap Andor szentmihályi lelkész jelenti, hogy „az utóbbi 2-3 nemzeti ünnepen állami iskolánk ref. gyermekeit, valamint a ref. vallású iparosokat, kereskedőket és nyugdíjasokat a görög keleti templomba kényszerítik, holott ugyanakkor ref. istentisztelet is tartatik.”
Szécsi Ferenc felvinci ref. lelkipásztor 1936. május 6-án közöl megrázó esetet, amely szerint a helység kéményseprője április 16-án a református egyházból a görög katolikus egyházba tért át, majd július 27-én az újdonsült görög katolikus kéményseprő magyar neje is szintén férje egyházába tér át. „Az áttérés egyiknél sem önkéntes – írja a lelkipásztor –, hanem a megindult kényszerítő eljárás következménye, nevezetesen a főszolgabíró megfenyegette a kéményseprői szolgálat elveszítésével, ha a kéményseprő és felesége át nem tér a görög katolikus egyházba. Ez az áttérés oka, a mindennapi kenyér biztosítása. Tisztelettel jelentem azt is, hogy főszolgabírónk régi református és római katolikus magyarok ma élő utódait maga elé idézi és román eredetükre hivatkozva akarja az egyedül idvezítő görög kat. egyházba térésre kényszeríteni. Így a Lazsádi, Szilágyi, Baconi, Seres családok tagjait idézte maga elé és mindazokat, akikről hallotta, hogy évtizedekkel ezelőtt reformátusokká lettek, vagy görög kat. féllel békés vegyesházasságban élnek. Ennek a hatalmaskodásnak eddig csak a fent megnevezett 2 áldozata van Felvincen, a vidékiekről nincs tudomásom”, olvasható a tudósításban. Az egyházkerület igazgatótanácsa az ügy orvoslása végett adott válaszában arról tájékoztat, hogy „az erőszakos térítések miatt csak akkor indíthatunk akciót, ha a jelentésben foglaltakat hatóság előtt tudják igazolni.”
1936. október 16-án Lőrincz Béla tordatúri ref. lelkész írja, hogy immár ő sem tudja, hányadszor jelenti az évek hosszú során, hogy Őfelsége a király születése napján folytonosan a helyi görög katolikus templomba vezényelik az állami iskolába járó református gyermekeket. 1936. november 15-én pedig az ódellői állami elemi iskola tanítói az állami elemi iskola református vallású tanítóit kényszerítették a helybeli görög katolikus templomba, részt venni a helybeli románok revízióellenes tüntetésén és nagygyűlésén. Ugyanakkor Tordatúron ismételt intézkedésekkel tiltották meg a helyi hatóságok a templomon kívüli összejövetelek, bibliakörök működését, az egyházi dalárda próbáit és a presbiteri gyűlések megtartását. Hasonló eseményekről panaszol ismételten Felvincről a lelkipásztor 1938. február 14-én. „Tisztelettel jelentem – írja Szécsi Ferenc lelkész – hogy a konfirmációra való előkészítést január 24-én 8 fiú és 18 leánynövendékkel megkezdettem és a mai napig zavartalanul folytattam. Ma délután 4 órára a leányok összegyűltek a szokott helyre, az egyház kultúrházába és mielőtt én az iskolából jőve oda érkeztem volna, a csendőrőrmester szétkergette őket, engem pedig küldönc által maga elé idézett. Megjelentem nála és értésemre adta, hogy csak a templomban jöhetünk össze ünnep- és vasárnapokon kizárólag istentiszteletre. Minden más összejövetel tilos. Így konfirmációi oktatás, vasárnapi iskolai tanítás, nőszövetségi bibliaóra, dalárda tanulása, presbiterek gyűléstartása, mind tiltva vannak.” Ugyanazon lelkipásztor 1938. június 8-án arról tesz panaszt, hogy a katonai előképzésen (premilitaria) résztvevő magyar ifjakat parancsnokuk sem Húsvét, sem Pünkösd első napján nem engedte el a ref. templomba úrvacsorát venni, hanem a görög katolikus templomba irányította őket s vasárnapokon is ugyanezt cselekedte az ifjakat irányító román állami tanító. A tordatúri 15–21 éves katonai előképzésen résztvevő ifjakkal is hasonlóképpen cselekedett parancsnokuk, akikkel minden vasárnap délelőtt pontosan akkor gyakoroltatott, amikor a ref. templomban istentisztelet tartatott, majd a déli harangszóra őket is a görög katolikus templomba irányította – jelentette Lőrincz Béla ref. lelkész.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Mindenfajta egyéb összejövetel megtartása továbbra is tiltásba, hivatalos engedélyezésbe ütközött. Így pl. a marosdécsei földművesek nevében Bíró Lajos esperes intéz hivatalos kérést annak érdekében, hogy a helybeli gazdák az EMGE égisze alatt működő és tevékenykedő gazdakört hozzanak létre, s az ótordai egyház is csak prefektúrai engedéllyel tarthatja meg presbiteri ülését. Íme, a hatósági engedély magyar fordítása: „Torda megyei Prefektúra. Szám: 3689/1938. február 20. 14 lej okmánybélyeg. 2 lej légierők bélyege. P.H. ENGEDÉLY. Mi, Torda megye Prefekturája hivatkozással az Ótordai ref. egyház kérésére, mely által engedélyt kér 1938. február 28-án Tordán sorra kerülő presbiteriumi gyűlés megtartására, a VI. Katonai Hadtest 1 sz. Rendelete alapján engedélyezzük, hogy az Ótordai ref. egyház presbiteriumi gyűlést tarthasson Tordán a dr. Ion Raţiu utcai református elemi iskolában 1938. február 28-án 9-13 óra között. Jelen engedély közöltetik igénylővel valamint a helybeli rendőrséggel, mely hivatva van intézkedéseket foganatosítani a rend és csend biztosítására. Prefektus. Aláírása. P.H., Alprefektus. Aláírása. Az Ó-tordai ref. egyháznak.”
Közben a marosújvári csendőrség nyújtott be feljelentést a helybeli református egyház ellen, mivel a nemzeti zászló a papilak fedélzetén lett kitűzve, és „kopott” állapotban van. A gyulafehérvári törvényszéki tárgyaláson hiába bizonygatta Bucsi Endre lelkész, valamint Szabó András védőügyvédje, hogy a rendőrhatóság tűzette a ház födélzetére, s hiába vitte magával bemutatás végett a még teljesen megfelelő zászlót, a bíróság 500 lej büntetéssel sújtotta az egyházat.
Mindezeknél tragikusabb helyzetről számolt be 1939. április 23-án Sükösd Sándor magyarózdi ref. lelkipásztor, kinek panaszlevelét engedtessék meg a maga teljességében leközölnöm:
„Nagytiszteletű Esperes Úr!
Különös ügyben és jelentéssel keresem fel Nagytiszteletű Esperes Urat, mely csak egy „»azt mondják«-on alapszik, de mégis jelentenem kell, mert komoly és brutális valóságon alapszik.
Arról van szó tudniillik, hogy a csekelaki és a m. bükkösi jegyzők, igen bizalmasan, mint magánemberek és barátaim figyelmeztettek, hogy Czintoson keresztül óvakodjak menni, mert kiszemelt vagyok én is a megverésre az ottani románok részéről! Kiszemelt áldozat Balogh Jenő istvánházi lelkész és a három Szász testvér, Ferenc, József és Dezső! A legelső volt, aki még figyelmeztetés előtt részesült a legbrutálisabb verésben: Benkő Zoltán csekelaki lelkész. Ő f. hó 18-án reggel, szekérrel Czintoson át igyekezve Ludasra, legalább ötven (50) nagy botütést kapott egy reá leső román embertől. De azt hiszem ő már jelentette is Nagytiszteletű Esperes Úrnak a vele történteket.
Nem tudom, volt-é fent nevezettnek valami nem helyeselhető ügye czintosi emberekkel, de azt tudom, hogy nekem nem volt. A legnagyobb tisztelettel köszöntem embereknek, valahányszor a községen átutaztam, több személyes jó emberem, ismerősöm van közöttük, akik nagy örömmel köszöntöttek minden találkozás alkalmával. Két templomuk újonnan építésére híveink között gyűjtést engedélyeztem, sőt híveim adakozásra buzdítottam, úgyhogy gyűjtőik nagy örömmel beszélték: román községben sehol sem kaptak oly nagy összeget, mint a mi református magyar községünkben.
És lám mégis feketelistára kerültem. Tartja magát a szó: papjaikat, vezetőiket kell lehetetleníteni, eltenni láb alól. Papjaikat legelsősorban!
És most nem utazhatom be egy hetipiacra, vasútállomásra, egy hivatalos megjelenésre, nem mozdulhatok ki községemből életveszedelem nélkül.
Van-é valaki, aki ez ellen védelmet tud nyújtani, aki ezt feljegyezze, meghallgassa? Keresztyén papokat agyonveréssel fenyegetnek, mert véletlenül magyar emberek azok a keresztyén papok?!
A mozgósítás óta egyszerű híveink közül többet inzultáltak, sőt vertek meg Czintoson. Most már fennebb vannak. Papjaikat akarják elvégezni.
Nem kicsiny jelentőségű ez az ügy. Fel akarnám hívni reá Főhatóságunk figyelmét. Bírjanak tudással arról, milyen nehéz helyzetben él papságunk s mily sötét jövő vár itt-ott reájuk, ha Főhatóságunk nem tesz lépéseket kellő helyen és eréllyel lelkészeinek személyes biztonsága érdekében.
Magyarózd, 1939. április 23-án. Alázatos szolgája, Sükösd Sándor ref. lelkész.”
A következő napon, április 24-én Balogh Jenő istvánházai ref. lelkész hitelesíti a fenti panaszok áradatát, amikor ezeket közli: „A mozgósítás óta a Czintoson való átmenetel veszedelemmel jár. Több fenyegető izenetet kaptam, de nem tulajdonítottam ezeknek komoly alapot. Húsvét másodnapján az úrvacsora osztásról hazajövet kövekkel fenyegettek meg, egy másik alkalommal a fejem elütésével, de ezek mind nem riasztottak meg. Miután azonban az elmúlt kedden Benkő Zoltán csekelaki kollégámat megverték s miután több czintosi hívem figyelmeztetett a komoly veszedelemre, kénytelen vagyok N. tiszteletednek jelenteni, hogy Czintosra egyelőre istentiszteletet tartani nem mehetek.”
Az alsó-felsődetrehemi református lelkészi hivataltól Jakab György lelkész veti papírra terjedelmes sérelmeit, s igényel jogorvoslást, vagy legalábbis tanácsot súlyos helyzete megoldása céljából. Az ortodox vallásra áttért helybeli állami iskola tanítója sorozatos, de alaptalan feljelentgetései alapján a helyi csendőrőrmester a lelkészt, gondnokot, híveket heteken keresztül zaklatta, magához hívatta, majd a lelkészt letartóztatta, Tordára vitte, de miután fogvatartása nem volt törvényes, a felsőbb parancsnokság szabadon bocsátotta. Ezekután bizonyos helybeli magyar személyeknél hazaárulás, izgatás, rémhírterjesztés címén házkutatást tartottak, természetesen eredménytelenül. Mindezek után folytatásként hadd idézzem a lelkész szavait: „Az istentiszteleteken kívül már a híveimmel érintkezni, őket látogatni sem szabad, mert az már izgatás. Feleségem miért járt szabályszerű útlevéllel Magyarországon, testvére Magyarországról miért járt nálam ugyancsak szabályszerű útlevéllel az 1937 évben, miért látogatott meg az 1938 évben egy németországi ev. lelkész? Ezek a tanító feljelentése alapján főbenjáró bűnök. Ma még súlyosabb kellemetlenség nélkül élünk, de ha, mitől Isten őrizzen, súlyosabb idők következnek, ki fog megvédeni a súlyosabb inzultusok ellen, az állami tanító izgatásai után. Eddig csak a telepesek ablakait törték be s inzultálták, megdobálták, a lelkész lovait verték meg úgy, hogy az egyik megvetett, a másiknak a fejét hasították el kapával…”
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATÁS LAPUNK AUGUSZTUS 25-I SZÁMÁBÓL
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarbükkös és környéke
Az egykori gazdag faluból mára szegényebb lett
Magyarbükkös szegény község. Mindössze 850 lelket számlál, azaz ennyi a községközpont, Magyarózd, Gombostelke és Lándor lakossága együttvéve. A magyar előnevet viselő falvakban többnyire magyarok, Gombostelkén románok, Lándorban fele-fele arányban románok és romák élnek. A magyar falvakban a lakosság túlnyomó része idős, a fiatalok elköltöztek. Az a kevés fiatal, aki maradt, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozik. Nyáron mindenki elmegy, külföldön keresnek szezonmunkát – mondta Mihály Ferencz polgármester abban az önkormányzati épületben, amely hajdanán a Kemény családé volt. Kemény János erdélyi fejedelem 1607-ben itt látta meg a napvilágot. Az épület már 1740-ben középületként, községházaként szerepelt a hivatalos iratokban. Az ingatlant nem igényelték vissza, a Kemények Bükkösről megfeledkeztek.
A községben folyó munkáról szólva a polgármester elmondta, hogy a tavalyi év végére felújítottak két kultúrházat, az ózdit és a gombostelkit, sikerült lekövezni a községi utakat s további három kilométer megyei úton végezték el a kövezést. Az aszfaltút csak Magyarbükkös központjáig tart, Ózdra köves úton lehet eljutni, annak ellenére, hogy a terv elkészült. Pénz viszont nincs hozzá.
Idén mind a négy faluban kialakítottak egy-egy játszóteret, amit a helyi költségvetésből finanszíroztak. Tervbe vették, hogy a régi bükkösi könyvtárat kultúrházzá alakítják, hiszen a jelenlegi, ami a kastélyban működik, nem felel meg a követelményeknek.
A birtoklevelek 70 százalékát kiosztották a községben. A közelmúltban 250 hektáron mérték fel a parcellákat, hogy további birtokleveleket oszthassanak ki. A mérést hektáronként száz lejért végzik, ami eléggé megterheli a költségvetést – számolt be a polgármester.
Négy-öt év múlva nem lesz aki konfirmáljon
Urbán Rudolf tiszteletes úr 2009-től szolgál a magyarbükkösi református egyházban. Pályafutása során megfordult Kebelében, Újszékelyen, a Bonus Pastor Alapítványnál is. Amikor a faluba került a gyülekezet 220 lelket számlált. Azóta a hívek száma 197-re csökkent, de valójában csak 150-160-an aktív tagok. Több mint fele ennek 60 év fölötti. – A fiatalok, általában a jó képességűek, elmennek tanulni, s többé nem jönnek vissza a faluba. Nincs amit csinálni itt, munka és megélhetőségi lehetőség nincs. A gyülekezeti életről elmondhatom, hogy vasárnap délelőttönként 40-50 ember jön el a templomba, főként idősek. A gyerekek vallásórára járnak, alkalmanként körülbelül 25-en. Kétévente tartunk konfirmációt, idén négy fiatal konfirmált. Úgy néz ki, hogy 4-5 év múlva nem lesz aki konfirmáljon. Három óvodásunk van. Tömbmagyar falvaink rohamosan leépülnek, a jelek szerint felére csökken a lakosság. Az a kevés fiatal, aki itt maradt, mert ragaszkodik a szülőföldjéhez, nehezen boldogul, a gazdálkodáson kívül semmilyen más lehetősége nincs. Próbáljuk felrázni a fiatalságot, rendezvényeken veszünk részt, például az Alsó-Maros menti egyházközségek közös ifjúsági istentiszteletein. A konfirmandusokkal Németországban voltunk – mondta a lelkész abban a gyülekezeti teremben, ahol az egyházi összejöveteleket szokták tartani. S miközben erről beszélünk, elővesz egy tablót, olyan fényképekkel, amelyeken nagyszámú csoportok láthatók. Mind bükkösiek, a felvételek a Hangya Szövetkezet 1933. évi ünnepségén készültek. Akkor, nyolcvan évvel ezelőtt még volt életerő a közösségben. Ha az elvándorlási folyamatot nem sikerül megállítani, a jelenlegi közösség is csak emlék marad.
Nyolc gyermek a magyar tagozaton
Bükkösön járva az iskolát sem kerülhettük el. Egy szép osztályterembe kopogtunk be, ahol éppen Balog Erzsébet igazgató tartott órát az V-VIII. osztályosoknak. Öt magyar gyermeknek. Annak az ötnek, akik még Magyarbükkösön maradtak. Ebből ketten ötödikesek, hárman hatodikosok. Hetedik és nyolcadik osztályos nincs. Ugyanez, sőt rosszabb a helyzet az elemi iskolában, ott csak három gyermek van. Egy elsős és két harmadik osztályos. A nyolcosztályos iskola tehát nyolc gyerekkel működik! Ha átlagot számolnak, osztályonként egy jönne ki!
Magyarózdon az elemibe 11 gyerek jár, van nulladik, második és harmadik osztályos. Az V-VIII.-ba szintén 11 gyerek jár, van ötödikes, hatodikos és nyolcadikos tanuló.
– Húsz gyermek ment el a magyarbükkösi iskolából, Ludasra ingáznak. A szülők úgy döntöttek, inkább ingáztatják a gyerekeket, holott itt az iskola. A folyamat évekkel ezelőtt megkezdődött, akkor is összevont osztályok működtek, az ötödikesek a hetedikesekkel és a hatodikosok a nyolcadikosokkal jártak. Jelenleg hat tanár tanít a községben. Úgy osztottuk be az órarendet, hogy egyik iskolából a másikba menve váltjuk egymást – mondta az igazgató.
Több mint húsz éve előfizetőnk
Magyarózdon Korodi Jolánhoz látogattunk el, aki túl a nyolcvanon, közelebb a kilencvenhez özvegyen él. Több mint húsz évig volt előfizetőnk és hűséges olvasónk. Bekopogtunk hozzá, az ágyról felkelve örömmel fogadott, pedig egyre nehezebb számára a mozgás, járni csak járókerettel tud. – Mindig szerettem olvasni, szeretem a Népújságot, mindig megrendeltük. Amióta a férjem meghalt, és én alig járok, elmaradt az újságrendelés. Az unokám, az Udvarhelyen élő Már István megígérte, három hónapra megrendeli nekem, mert tudja, hogy szeretek olvasni. Szokott hozni nekem a székelyföldi lapokból, de én inkább a helyi újsághoz ragaszkodom – mondta Jolán néni, akinek átadtunk a legfrissebb lapszámokból. Majd tisztáztuk, hogy unokája nem más, mint az Erdély-szerte híressé vált Székelygyümölcs projekt vezetője.
A Népújság jó egészséget és, lapszámjainkat olvasva, tartalmas időtöltést kíván!
120 szarvasmarha, 750 juh az ózdi farmon
A gyönyörű fekvésű települések lehangoló hírei – az öregedő lakosság, elnéptelenedő óvodák, iskolák – után olyan pozitívumot kerestünk, amely reményt adhat a jövőre nézve. Kisüzemekre, feldolgozóegységekre nem találtunk. Egy farmra látogattunk el, ahol hét embernek adnak munkát.
– Magyarózdon 2009-ben vásároltuk meg az állattenyésztési farmot két sógorommal, Gilyén Józseffel és Gilyén Istvánnal. A feleségem, Mihály Erzsébet Ildikó, a farm adminisztrátora. 120 szarvasmarhát és 750 juhot tartunk. A szarvasmarhából 62 fejős, a többi növendék vagy borjú. Napi 1200-1400 liter tejet termelünk, amit kétnaponta a Friesland tejfeldolgozó vállalat szállít el. A szarvasmarha-állomány többnyire Holstein fajtájú, de van körülbelül húsz erdélyi piros tarkánk is. A farmon hét alkalmazott dolgozik, de segédkeznek a Bonus Pastor terápiás otthon lakói is. A vállalkozáson belül 170 hektár szántót művelünk, emellett megdolgozzuk az alkalmazottak földjeit is. A termény nagy részét takarmányozásra használjuk. Juhaink a községi legelőn vannak. Magyarbükkösön három családnak van még nagyobb farmja, ők is húsz fölötti állatállománnyal gazdálkodnak. Gombostelkén egy gazdának van 30 fejőstehene – mondta Mihály Ferencz, aki agrármérnökként számolt be a farmon folyó munkáról, arról a vállalkozásról, amely több helybeli családnak ad megélhetést.
Még nem szedték le a kukoricát
Múlt héten, amikor a községben jártunk, esős, hideg, zord volt az időjárás. A kukoricatáblák szinte zölden szedetlenül maradtak. A mezőgazdasággal foglalkozók kétségbeesetten mondták el, hogy a gépek sem tudnak a földekre menni, annyira nedves minden.
Várták, hogy jóra forduljon az idő, ami be is következett, és így neki lehet fogni a kukoricaszedésnek. A termelők amiatt aggódnak, hogy nagyon visszaesett a kukorica felvásárlói ára, egy kilogramm kukoricáért csupán 40-50 banit fizetnek, holott tavaly 1 lejért lehetett értékesíteni. Ugyanez a helyzet a búzával is, amelynek kilójáért csupán 60 banit fizetnének, ennyiért azonban nem érdemes odaadni, hiszen így még a befektetett költség sem térül meg. Bíró Sándor alpolgármester a felvételen a kukoricatermést veszi számba.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

Az egyetlen magyar drogterápiás központ húsz éve
Egész Erdélyben ez az egyetlen magyar nyelven működtetett ilyen jellegű, intézményes keretek között dolgozó segélyszolgálat, amellyel több ezer szenvedélybeteg és azok hozzátartozója került kapcsolatba. A rövid terápiás – 12 napos – programokon másfél ezernél több szenvedélybeteg és azok hozzátartozója fordult meg a két évtized alatt. A Magyarózdi Drogterápiás Otthonban a megnyitása óta, 2005-től közel kétszázötven személy vett részt hosszú terápiás – 6 illetve 9 hónapos – programon.
A Bonus Pastor Alapítvány (BPA) és a Református Mentő Misszió (RMM) 1993 óta az Erdélyi Református Egyházkerület védnöksége alatt végzi a szenvedélybetegek közötti munkáját. A hosszabb ideig, vagy véglegesen absztinenssé válók részaránya meghaladja a 75 százalékot. Míg kezdetben az alkoholfüggők tették ki a segélykérők zömét, mára már más függőségek miatt is felkeresik a missziót és az alapítványt. Kábítószer-, szerencsejáték-, internet-, dohányzásfüggők egyre nagyobb számban érzik úgy, hogy számukra a magyarózdi terápiás otthon nyújthat csak segítséget. A húszéves múltról, sikerekről, beteljesületlen vágyakról s a továbblépés lehetőségeiről tartott tájékoztatót a BPA/RMM a marosvásárhelyi Ama Deus kávézóban csütörtökön délután. Ennek keretében Lőrincz János és Jakab István, a Marosi és a Maros-Mezőségi Református Egyházmegyék esperesei osztották meg a mentő misszióval kapcsolatos gondolataikat a résztvevőkkel.
A RMM vezetője, a BPA alapítója, Horváth Levente lelkészelnök elmondta: a két évtized alatt rengeteg szaktudás, tapasztalat és gyakorlat halmozódott fel a misszió munkatársaiban. Jelenleg az erdélyi magyar társadalom mintegy tizenöt százaléka szenved valamilyen függőségben, amitől szabadulni óhajtana. Az igények és elvárások növekedésével a munkatársi kör bővült számbelileg, de összetétel tekintetében is, hisz már pszichológusok, orvosok, terapeuták tartoznak a csapathoz a lelkészek mellett. Adorján Éva, a magyarózdi Drogterápiás Otthon vezetője arról számolt be, hogy ma már felvállalják a szenvedélybetegek állapotukat, és szeretnének is szabadulni függőségeiktől. A múlttal ellentétben ez már nem jelent tabutémát, ennélfogva pedig könnyebb segíteni. Jelenleg a korábban beutaltak közül 122 személy absztinens most is, ami cáfolja azt a korábbi hiedelmet, hogy az alkoholfüggőségtől nem lehet szabadulni. Erdő Endre a BPA ügyvezető igazgatója az otthonukként szolgáló, XVI. században épült magyarózdi Radák-Pekry kastély történetéről beszélt. A beszélgetések végén kikristályosodott – azért van még mindig egyedül a BPA/RMM, mert a kormányzat és a politikum még mindig szűklátókörűen kezeli a függőségek, szenvedélybetegségek kérdését, lerekednek a drogfogyasztás, vagy az alkoholizmus jogi vonatkozásainál, a rehabilitáció kérdése teljesen elsikkad. Ezért is van az, hogy állami alapokból a legminimálisabb támogatást kapják Magyarózdon. A 20 éves évforduló alkalmából a marosvásárhely-Alsóvárosi Református templomban (Ludasi utca 3. szám) hálaadó ünnepélyt tartanak vasárnap, ahol Kató Béla püspök szolgál. Meghívott: Szabó Péter operaénekes és a KRIKK együttes.
A program: 9 órától fórumot tartanak a kábítószerekről, függőségről (Bartha Éva pszichológus), 10-12.30 óra között istentisztelet, bizonyságtételek, ünnepi együttlét, míg 12.30 és 13 óra között szeretetvendégséget tartanak.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Húsz éve gyógyít embert és társadalmat a Bonus Pastor Alapítvány
Fennállásának 20-ik évfordulóját ünnepli az erdélyi református egyházközség védnöksége alatt álló Református Mentő Misszió és a Bonus Pastor Alapítvány, amely 1993 óta igyekszik szenvedélybetegeken segíteni.
Ebből az alkalomból tartott sajtótájékoztatót az alapítvány és a Misszió vezetősége, ahol Lőrincz János lelkipásztor-esperes azzal kezdte mondanivalóját, hogy „Van remény a szabadulásra”. Azt a munkát, azt a segítségnyújtást, amit végeznek, e nélkül a reménybe vetett hit nélkül nem is lehetne végezni. „Nagyon sokan keresnek meg, hogy baj van a családban, szeretnének segítséget kapni” – mondta az alsóvárosi református egyházközség lelkésze, hozzátéve, hogy nem egy látványos misszióról van szó, hanem nagyon nehéz mentő misszióról. Függőbetegekkel foglalkozni ugyanis nagy kihívást jelent a segítőknek, lelkészeknek, pszichológusoknak és egyéb szakembereknek egyaránt, főleg, hogy még a családokban is tabukérdés az alkoholfüggőség például, vagy a kábítószer-fogyasztás, és legtöbb esetben csak akkor kérnek segítséget, amikor már tarthatatlanná válik a helyzet.
A húsz éve tartó szolgálatot gyümölcsözőnek nevezte Jakab István lelkipásztor-esperes, aki az egyház és a civil szféra együttműködésének eredményességét emelte ki, azt, hogy a civil szervezetek és az egyházak is a társadalom részét képezik, ugyanaz az életterük, önkéntesség-alapon szerveződnek az egészséges társadalomért. Figyelmük és szolgálatuk középpontjában az ember áll, a társadalom jólléte.
„Amíg én nem változom meg, másokat sem tudok megváltoztatni” – idézte a nemrég elhunyt Nelson Mandelát dr. Horváth Levente, a Bonus Pastor Alapítvány elnöke az alapszempontot hangsúlyozva. A húsz év alatt olyan tapasztalat halmozódott fel, amely óriási tőkét jelent. „Minden szaktudás és lelki affinitás mellett az a legfontosabb, hogy a magunk változása a legjobb munkaeszközünk a szenvedélybetegek és családtagjaik változásában. Alapkérdés tehát az énváltozás, amely megosztható a változást váró embertárssal. A húsz év alatt abban a kiváltságban részesülhettünk, hogy a hozzánk fordulók engedtek minket részesedni, asszisztálni, részt venni. Senkit meg nem változtathattunk senkit meg nem válthattunk, a mi szerepünk csupán bábáskodás az újjászületésben” – ecsetelte Horváth Levente.
Nem csak alkoholfüggésről van szó, de droghasználatról és játék-, internet-, valamint más káros szenvedélyekről is. Az egész embert, az ember lényét megtámadó betegség ez, amelynek leküzdéséhez lelkipásztorok, pszichológusok, az egész szociális szféra összefogására van szükség. A társadalomnak is nevelődnie kell, mondta az elnök.
A sajtótájékoztatón jelen volt Adorján Éva, a Magyarózdon 2005-ben megnyílt Drogprevenciós Otthon igazgatója is, illetve Erdő Endre ügyvezető igazgató. Elmondták: minden 18-50 év közötti férfi jelentkezhet az otthonba, aki beismerte függőségét. A terápia 9 hónapot vesz igénybe, de ha valaki visszaesik, újra befogadják. Eddig 250 szenvedélyfüggő személy vett részt a hosszú távú terápiás programban, míg a rövid távúban több mint 1500. Azoknak az aránya, akik hosszabb ideje, vagy a terápia óta absztinensek, meghaladja a 75 százalékot.
A modell kanadai eredetű, lényege a terápiás közösség. „Aki eljön hozzánk, egy olyan otthonias légkört tapasztalhat meg, amiben sokan otthon a munka után, hazatérve részesülhetünk csak. Néha megkérdik, hogy ki a szenvedélybeteg és ki a munkatárs, mert fizikálisan is megváltozik az, aki elhatározza, hogy megváltoztatja az életét” – magyarázta az otthon igazgatója.
A magyarózdi Radák-Petri kastélynak a Bonus Pastor Alapítvány tulajdonába kerülését részletezve Erdő Endre elmondta, sikerült az utolsó tulajdonossal kapcsolatba lépni, aki nem szándékozott visszatelepülni Romániába, így felhatalmazta az alapítványt, hogy az ő nevében visszaigényeljék azt. Történtek már beruházások az állagmegőrzés érdekében, de további befektetéseket szeretnének, hogy visszahelyezzék a kastélyt eredeti formájába, megőrizve egykori szépségét. Szeretnének konferenciaközpontot létrehozni benne, amely több programnak adhat helyet: utógondozónak, találkozóknak, gyerektáboroknak.
Az egyetlen, Romániában magyar nyelven működő bentlakásos terápiás otthon a magyarózdi. A hosszú távú célok között egy női terápiás központ létesítése is szerepel.
A 20 éves évforduló alkalmából december 15-én hálaadó istentiszteletre kerül sor az alsóvárosi (Ludas utcai) református templomban.
Antal Erika
maszol.ro

Már 15 éve barátkoznak Magyarózddal a michigani reformátusok
Először 2002-ben érkeztek ablakot, ajtót cserélni, falat javítani, asztalos és kőműves munkát végezni a magyarózdi kastélyhoz a LaGrave Avenue Református Gyülekezet tagjai Michiganből, Grand Rapids településről. Azóta szinte évente visszatérnek néhány hét fizikai munkát végezni a kastély, annak magtára és a később felhúzott gazdasági épületek körül. Ők így támogatják a Bonus Pastor Alapítványt (BPA), amely 2005 óta működtet szenvedélybetegek számára Terápiás Otthont a kastély egykori magtárában, és célja, hogy három év múlva, a reformáció 500. évfordulójára életvezetési- és konferenciaközpont lehessen a kastélyból, amelyet a hozzá tartozó épületekkel 2004-ben jogos tulajdonosa, Jude Maria bárónő az Alapítványnak adományozott.
A BPA támogatói napján tavaly, a húsz éves évfordulón a Szenvedélybetegek Református Mentő Missziójának 1993-as alapítására emlékeztek a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában. Idén a LaGrave és a Bonus Pastor 15 éves barátsága került középpontba. Erre az alkalomra az Egyesült Államokból kilencen is eljöttek, akik aztán jövő héten életvezetési táborban vesznek részt Magyarózdon. Egy michigani család akkor is marad még ott, ha a most érkezett vendégek hazamennek, Kyle Ferguson ugyanis feleségével és két kisfiával hónapokkal ezelőtt odaköltözött, hogy folyamatosan segédkezhessen.
Az ünnepi istentiszteleten az amerikai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét. Jézusnak arra az útjára emlékeztette a híveket, amikor tanítványaival Samáriába ment (Jn 4,1-4;31-38), annak ellenére, hogy lett volna lehetősége kikerülni az izraeliták által lenézett, megtűrt szomszédokat. Nekünk is megvannak a magunk kerülőútjaink, hogy ne kelljen közünk legyen ahhoz, amit/akit nem érzünk méltónak magunkhoz...
Ismerős a történet: Jézus élő vizet kínál a kútra igyekvő samáriai asszonynak, aki öt elrontott házasságon van már túl. Jézus egyrészt érte, a sikertelen, elveszett, tehetetlen emberért, másrészt a tanítványai miatt ment Samáriába, hogy azok meglássák – és mi is meglássuk: Isten ott is jelen van és munkálkodik, ahová mi be sem tennénk a lábunkat, nehogy bepiszkoljuk magunkat. Szeptember első vasárnapján két üzenet szólt ebből az igéből: lehet, hogy elveszettek és tehetetlenek vagyunk, de nincs olyan mélység, ahová Isten ne jönne utánunk; illetve Isten munkatársaiként nem finnyáskodhatunk, át kell lépnünk biztonsági zónánk határait, hogy meglássuk, Isten már ott van, előkészíti a munkánkat.
Ennek megtapasztalásáról tett bizonyságot Horváth Mária, a BPA munkatársa, aki igehirdetés után a gyülekezet előtt néhány kérdést intézett a Terápiás Otthon egyik lakójához, aki vállalta a villáminterjút. A 44 éves szerencsejátékos 7 hónapja tartózkodik Ózdon, ahová egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után került. „Nem egészen erre számítottam. Sokkal többet kaptam: egy új családot, hasonló helyzetben lévő embereket, akiknek ugyanaz a céljuk, és akikkel támogatjuk egymást. Több lett az önbizalmam, és újra vannak céljaim” - hangzott a vallomás.
A templom alagsorában képeslapokat lehetett vásárolni, amelyeket a Terápiás Otthon bentlakói készítettek, illetve a tóközi gyülekezet asszonyai is sütöttek tésztát-tortát, egy-egy szelet árával szintén lehetett támogatni a BPA munkáját. Sőt: egy különleges tortát licitre is felajánlottak. Rá kékkel a BPA jelvényét rajzolták fel, középon piros csíkok és körbe fehér tejszínhab-csillagok díszítették az amerikaiak tiszteletére, ráadásul nemzetköziséget növelte, hogy itt önkénteskedő német lányok készítették. A tortáért legtöbbet ajánló nem csak az árát, de a finom süteményt is elküldte Ózdra a bentlakóknak.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Függőségek tükrében
Az Esély Lelki Egészségvédő Egyesület által a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában szeptember 25-én megrendezett drogprevenciós nyílt nap, a Lehet tisztán is! közel nyolcvan érdeklődőt vonzott. Az egyesület idén tavasszal alakult, most először hallatott magáról a nagy nyilvánosság előtt, de a drogprevenciós projekt, melynek ez a rendezvény a kiindulópontja, több hónapon ível át, és célja a figyelem ráirányítása a függőségekkel kapcsolatos jelenségekre.
Dr. Grezsa Ferenc, a Károlyi Gáspár Református Egyetem adjunktusa A drogproblémák és a drogmegelőzés mentálhigiénés megközelítése című előadásában a témával kapcsolatos nézőpontokat villantotta fel, körvonalazva az egészséges ember fogalmát is. A lelki egészség harmonikus állapot, mely sok összetevő meglétét igényli, a szeretet, a bizalom, az önbizalom, az elfogadás, a tolerancia, a hit stb. mind szerves részét képezi. E harmonikus állapot elérése alapvető emberi cél, ám a sérelmek, a stressz, a külső tényezők nyomása veszélyezteti létrejöttét, meglétét. Az egyensúlyállapot meg nem valósulása fontos veszélyeztető tényező a függőségek kialakulásánál, akárcsak a családi modell.
A mentálhigiénés szemléletben egy adott helyzet vizsgálata, „kezelése” nem csak egy irányelv alapján történik, a megelőzés a promotív megközelítéssel egészül ki, melynek lényege, hogy a lelki egészséget meghatározó tényezőkre és okokra irányulva éri el egészségfejlesztő hatását. Ugyanígy az önsegítés is fontos szerepet kap.
Az elméleti jellegű nyitó előadás után Adorjáni Éva, a magyarózdi Drogterápiás Otthon vezetője és Adorjáni Kálmán református lelkész A legjobb pia a terápia – Segítők és segítettek motivációja a magyarózdi Drogterápiás Otthonban címmel tartott érdekes bemutató előadást az otthonról, működéséről, a létrehozó Bonus Pastor Alapítványról. Az otthon rövid, azaz tizenkét napos, valamint hosszú, akár kilenc hónapos terápiás programokat is kínál a leszokni vágyóknak, akik – ahogy a vezetők fogalmaztak – csak az idő múlásával, társaikkal összezárva, az otthonban jönnek rá, hogy tényleg le akarnak szokni, szabadulnának függőségük tárgyától. Mert akár alkoholizmusról, akár kábítószer- vagy játékfüggésről legyen szó, gyógyulás nincs, csak szabadulás. Az alkoholista mindig alkoholista marad, de ha megszabadul szenvedélyétől, hátralévő életében az alkohol nélkül is képes teljes, boldog életet élni. Ahogy egy ózdi bentlakó fogalmazta meg: „Tudom, mi voltam, szeretem, aki most vagyok, és nem félek a jövőtől.” A kanadai, úgynevezett Portage-rendszeren alapuló terápiás otthon eredményekkel, „sok megszabadulttal büszkélkedhet”. Egyikük, Kovács Tibor és felesége, Ildikó saját tapasztalatait osztotta meg a drogprevenciós nyílt napon. A pár által nemcsak az alkoholizmus problémáját ismerhették meg a résztvevők, hanem a hozzátartozókra, szeretteikre nehezedő terhet, nyomást is, illetve az is kiderült, hogy a házastársakat, élettársakat milyen gyakran érinti a társfüggőség. Nem csak az alkoholizmus időszakának nehézségei tárultak fel, Tibor és Ildikó mesélt a terápia utáni hónapokról, arról, hogy a nő milyen nehezen kezdett újra bízni. Tiborék története hét tiszta év után pozitív irányba halad.
Kozma Ferenc egészségügyi asszisztens, segítőszakember a sepsiszentgyörgyi helyzetről, a helyi alternatívákról beszélt. Sepsiszentgyörgyön hozott létre önsegítő csoportot a szenvedélybetegek számára a Bonus Pastor által kiépített rendszerbe illeszkedve. A hetente találkozókat tartó csoportnak két része van: a szenvedélybetegeké, illetve a hozzátartozóké. Az elmúlt öt évben körülbelül kétszázötven ember fordult meg a csoportokban, sokan szabadulást találtak, mások utat a további segítség, esetleg az ózdi otthon felé. Kábítószeresek, játékfüggők, szexfüggők és alkoholisták is megfordultak a csoportban, tizenhat éves kortól egészen hetvenévesig. Ezek a számadatok és a helyi statisztikák is mutatják: a függőség – mondjuk ki bátran, a drogfogyasztás – Háromszéken igen időszerű, figyelmet, megoldást igénylő gond. A rendezvény egyszerre nyújtott betekintést a függőségek világba és mutatott alternatívákat a szabadulásra. Bár ez a nyílt nap elsősorban intézményvezetőket, segítőszakmákban dolgozókat, pedagógusokat, lelkészeket, egészségügyi munkatársakat, orvosokat célzott meg, az ajtó minden érdeklődő számára nyitva. Az Esély Lelki Egészségvédő Egyesület pedig ezt az ajtót a jövőben igyekszik még szélesebbre tárni, rendezvényeikkel, megmozdulásaikkal minél több embert megszólítani, fiatalokat, diákokat is bevonzani. Legközelebbi rendezvényüket október 10-ére, a lelki egészség világnapjára tervezik, amikor Sepsiszentgyörgy központjában villámmegmozdulásokkal szeretnék felhívni a figyelmet a függőségekre, a drogprevenció fontosságára.
Tóth Gödri Iringó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Maros menti falvak egykori leírása
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL
Magyarózd
E falu leírását így vezeti be a szerző: „Az ózdi völgy fejében regényesen fekszik, szögtornyaival zöld fenyvesben épült odú kastélyával Ózd. 171 házban 900 ref. magyar lakót számlál. A hagyomány Ózd nevű magyar hőstől származtatja a község nevét. Hogy nagyon régi a község, azt bizonyítja az, hogy kath. semathismusban 1227-ben »Ambrus nevű lelkészt találunk Ózdon«. A pápai dézsmák lajstromában 1333-ban »Sacer. Martiu Solv 35-den« ami mindenesetre azt mutatja, hogy Nagylak és Csekelaka után 3-ik faluja volt nagyságra a fehérvári esperességnek”.
Legrégibb ismert birtokosai között említve Simon bán fiai: Simon, Mihály, Jakab és János, Balád ( Tamásnak fia) a Kenhidi Simon unokája, kiket 1338-ban a Küküllővármegyei bírók osztóztatnak meg. Ezen családból származik az Ózdot sokáig bírt Baládfi család. 1496-ban Vizaknai Miklósné hagyománya folytán Ózd a fehérvári káptalan birtokába megy át, de úgy látszik, a káptalan eladta, mert nemsokára Thata István a főbirtokos, kiről 1509-ben Csesztvei Barlabás Jánosra és Lenabdra szállott. 1568-ban Kis Ambrus neje, Baládfi Ilona által nyer jószágot Ózdon, melyet sógorától, Baládfi Andrástól váltott meg 500 forinton. 1583-ban Báthori Zsigmond Baládfi Magdolnát és férjét, Szalanczy Györgyöt statuálja Ózdon. Ezután a Tolmács családra megy át a falu, Tolmács Zsófival kapja Radák István. 1625-ben, politikai érdemei jutalmául, Radák István új adományt nyer Bethlen Gábortól. A Radákra szállott Tolmács-rész mellett a Toldalagiak is bírták Ózdot, mert Toldalagi Mihály fejedelmi tanácsos bükkösi Kemény János rokonára bízza fiát s átadja neki és nejének, Kállai Zsuzsának ózdi részjószágát. Radák István Thordódi Gábornak zálogosította el 12 évre, 1695-ben pedig Pekri Lőrincznek adja zálogba 60 évre, hogy a Thordódi Gábornál lévő záloglevelet is visszaváltsa 1269 frt. ellenében, mely jószág csak 1732-ben szállt vissza a Radák család birtokába, úgy, hogy Radák Ádám 1000 frt. kiházasítási díjt fizet a Pekri leányoknak, 1000 frt. és a zálógösszeg 1/5-e nála marad, felesége Pekri Teréz részébe. Ez időtől fogva, a leírás idején is, a Radák kézen volt Ózd.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Aggasztó helyzet a kisvárosi iskolák előkészítőiben
Maros megyében az összesítések alapján idén 5863 gyerek kezdi el az iskolát, ebből 1953 magyar. Az induló 303 előkészítő osztályból 110 magyar.
Az egyre fogyatkozó gyereklétszámról és azokról a körzetekről, ahol egyre inkább veszélybe kerül a magyar nyelvű elemi oktatás, Fejes Réka tanfelügyelőt kérdeztük.
A valóság az, hogy a gyerekek összeírásakor az iskolák több osztályt terveznek indítani, viszont korántsem biztos, hogy a kicsik mind az adott iskolában kezdik a tanévet. Ennek több oka van: lehet, hogy a szülő időközben meggondolja magát és más tanintézetet választ, s az sem kizárt, hogy a pszichológiai teszt során azt tanácsolják, még egy évet várjanak – mutatott rá a jelenségre Fejes Réka, a magyar nyelvű elemi oktatásért felelős tanfelügyelő.
„Ami a a magyar tagozatot illeti, nekünk a tavaly megyeszerte 116 előkészítő osztály volt betervezve, amiből végül 110 indult. Az idén annyit tervezünk indítani, amennyit tavaly is sikerült, tehát 110-et” – tudtuk meg a szaktanfelügyelőtől. Idén is volt arra eset, hogy a kövesdombi Liviu Rebreanu Általános Iskolában a felbecsült gyereklétszámra hivatkozva négy osztályt kértek, de mivel biztosak abban, hogy nem lenne meg a négy osztályra elegendő gyereklétszám, a tanfelügyelőség csak hármat hagyott jóvá.
Ha idén nem sikerül a 110 tervezett előkészítőt elindítani, az Fejes Réka szerint azzal magyarázható, hogy városi iskolák esetében nem indíthatnak osztályokat minimális létszámmal, azaz 12 gyerekkel (legkevesebb 20 gyerek szükséges), de jól ismert tény, hogy működnek osztályok 30 gyerekkel is. Vidéki iskolák esetében eltekintenek a fenti kritériumoktól, és ha egy adott településen összegyűl 12-15 gyerek, az már egy osztályra való csoportot jelent.
Vannak olyan körzetek, ahol szemmel láthatóan csökken a gyereklétszám, és nem tudnak annyi osztályt indítani, mint néhány éve. Ilyen körzet Szászrégen, ahol valamikor négy iskolában egy-egy új osztály indult, tavaly már háromra csökkent a számuk, és idén egyelőre csak két osztály indítását hagyták jóvá. Természetesen ebben közrejátszik a nagyváros vonzó hatása is, viszont ez a vidéki, kisvárosi magyar nyelvű oktatást sodorja veszélybe, mutatott rá a tanfelügyelő. Nemcsak Régenben, hanem Dicsőszentmártonban és Marosludason is elkeserítő a helyzet, hiszen mindkét településen nemrég még két előkészítő indult, idén viszont már csak egy-egy. Jó hír, hogy Nyárádszeredában és Szovátán még nincsenek ilyen nagy gondok. A többi megyei általános iskoláról Fejes Réka elmondta, nagyjából mind terveztek előkészítő osztályt, viszont ahol még a minimális gyereklészám sincs meg, ott szimultán osztályok indulnak.
Telefonon kerestük meg a marosludasi Ioan Vlăduţiu Gimnázium tanítóját, Hereşanu Ildikót. Az iskolában eddig is csak magyar nyelvű elemi oktatás zajlott, felső tagozaton a gyerekek az 1-es számú iskolában folytatták. Hereşanu Ildikó jelenleg a tanintézet utolsó magyar pedagógusa. A címzetes tanító három éve vette át az akkori másodikosokat, és már akkor tudta: el van döntve az, hogy miután az ő diákjai végeznek, többet nem indítanak magyar osztályt. A tanítónő elmondta: bár úgy néz ki, az állása nincs veszélyben, mégis elkeserítőnek tartja, hogy ősztől más településre kell ingázzon tanítani. A probléma gyökerei itt is a csökkenő gyereklétszámban keresendők, és ez a jelenség most már egyre korábban mutatkozik meg, példa erre az, hogy az óvodai csoportokat összevonták a napközisekkel. „Városszinten nincs annyi gyerek, hogy mindenhol megmaradjon a magyar tagozat” – mutatott rá a tanítónő. Emiatt Marosludason csak az 1-es számú iskolában indul előkészítő osztály, ahova a környező falvak (Magyarózd, Magyarbükkös, Kutyfalva) gyerekei közül is sokan is bejárnak majd. Egy másik aggodalomra okot adó tény, hogy a 12 gyereket számláló negyedik osztályból négyen román osztályban kezdik az ötödiket.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Fában menti át a mát az utókornak
A nyárádszeredai fafaragó mestert, Bíró Jánost is tüntette ki nemrég Könyv és gyertya díjjal a Maros megyei RMDSZ a megye magyarságáért vállalt közösségi szolgálata elismeréséül.
Bíró János 1954-ben született a Maros megyei Abafáján, itt végezte gimnáziumi tanulmányait, a középiskolát pedig Szászrégenben. A kolozsvári műszaki egyetem gépészmérnöki karán tanult tovább, gyakornokként Nagyenyeden dolgozott, majd visszakerült Szászrégenbe. 1990-ben a nyárádmenti születésű felesége főkönyvelőként Nyárádszeredába került a Nyárád szövetkezethez, őt követve került ő is a településre. Technológusként, főgépészként, majd a bankszektorban dolgozott. Ma mindenki fafaragóként ismeri.
– Mióta farag Bíró János?
– Már első osztályos koromtól. Édesapám hegyező helyett bicskát adott a kezembe, amivel mindent összefaragtam, főleg az ujjaimat. A tudatos fafaragást 1970-ben kezdtem. Középiskolás koromban is készítettem portrékat és ágszobrokat, Baróthi Ádám legidősebb diákgenerációjának tagja voltam, ő igazgatta a munkáimat, de megengedte, hogy önállóan dolgozzam. Harmadéves egyetemista koromban a Zsigmond Emese vezette diákrádió jegyzetírója voltam. Egy kis kiállításom volt, Visszhang-díjat is kaptam Török Istvántól, aki ma a VIM Spectrum gyógyszertár igazgatója. Amikor Nyárádszeredába kerültem, pályáztam és nyertem, részt vehettem az első faragótáboromban Magyarországon, Vigándpetenden.
– Miket farag?
– A petendit magyarországi táborok sora követte, egyre több megrendelést kaptam kis és kötött székelykapuk készítésére, kopjafa, plakettek készítésére, templomi ereklyék, bútorzat díszítésére. 1997-ben végeztem a marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz szakán, itt szereztem alapot, és dísztárgyaktól kezdve emlékoszlopig, használati eszközökig, falitékáig sok mindent készítek.
– Hol állnak kapui?
– Nyárádremetén, Márkodban, Nyárádszeredában, Jobbágyfalván, Vadasdon, Kerelőszentpálon, fő művem a nyárádszeredai Bocskai István Gimnázium faragott kapuja. Magyarországon Dukán, Nyergesújfaluban, most készül Szomódra, és körvonalazódik egy Mórra a millennáris parkba. Gyakran faragok emlékoszlopokat, kopjafákat is. A honosítást köszönik meg Magyarországon a Kiskinizsen, Móron és Szerencsen átadott oszlopok. Itthon Backamadarason, Jobbágyfalván, Csíkfalván, Márkodban, Erdőszentgyörgyön, Magyardellőn, Búzásbesenyőben, a templomépítés évfordulójára Magyarózdon állítottunk kopjafát, Kemény János szülőfalujában, Magyarbükkösön is. Kopjafaegyüttesem áll Erzsébetvárosban a történelmi Ebesfalván, ahol Apafi Mihály fejedelem és Bornemissza Anna kopjafapárosa áll a templom előtt, de Magyarországon életfám is van Szentendrén, a Püspökmajorban.
– Mit jelent az Ön számára a faragás?
– A gépészmérnöki mesterségem „kifutott”, így a fafaragás hivatás lett számomra.
– Meglepte ez a kitüntetés?
- Nem tartom magam híresnek, ezért meglepett, hogy nyolcvanegynéhány esztendős tanárokkal együtt engem, mint hatvanegy éves „fiatalembert” is kitüntettek Könyv és Gyertya díjjal. Igaz, hogy volt közéleti tevékenységem is,de nem annyira jelentős, mint az, hogy megpróbáltam a tárgyi néprajz nyelvén közeledni az emberekhez szűkebb és tágabb hazánkban. Tartottam kopjafafaragási előadást az első Székely Szigeten Zeteváralján, az EMI gyergyószentmiklósi táborában és a szovátai unitárius templomban is. Gyerekeknek tanítottam fafaragást mintás és alakos megmunkálással Nyárádszeredában, Székelyberében és Márkodban. A Határtalanul nevű program keretében a szeredai Bocskai István középiskola diákjaival és a móri Perczel Mór szakközépiskolával készítettem kis székelykapukat, ők adták az elektrotechnikai részét – hiszen a kapuk gombnyomásra zárultak-nyíltak – , én a fafaragási rész irányítója voltam. Próbáltuk összekapcsolni a régit és az újat. Örömet találok a faragásban, minden egyes munkám egy kihívás, például a nyárádszentlászlói Pásztortűz panzió udvarán haranglábat állítottam a márkodi Sükösd családnak, de Magyarországon is készítettem haranglábat. Egy magyarországi barátom mondta: a fa nem örök, csak az erdő örök. Ebből a mulandó fából próbálok valamit átmenteni az utókor számára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro