Múlt és jelen
Szilágyi József vagyok Magyaróról. Falunk a Felső-Maros bal partján van. Ez a falu egyike a környék legrégebbi településeinek. Már 1228-tól írásos feljegyzések vannak róla. Közel nyolc évszázada sok pusztuláson ment át. Már 1240-ben a tatárok majd' az egész lakosságot kiirtották, 1260-ban másodszor is feldúlták a falut. Aztán a törökök sanyargatták 150 évig, majd következtek az osztrákok. Sok pusztító járvány tizedelte, 1808-ban a fél falu leégett. Az I. világháborúban 74 férfi veszett el, a másodiknak 43 áldozata volt. A sok pusztítást a falu túlélte, tovább fejlődött, minden családban legalább 4 gyerek, de volt olyan család is, ahol 8-10 gyermek született.
Az 1930-as évektől kezdett csökkenni a szaporulat, majd a kommunizmus idején elkezdődtek az erdőirtások, következett az államosítás és a kollektivizálás, a faluban már nem lehetett megélni. Más kiút nem volt, el kellett hagyni a szülőföldet: a fiatalok a városokban kerestek munkát.
Az 1980-as évekig több mint 300 magyar család költözött el a faluból.
Magyaró szép, rendezett falu, van iskola, óvoda, orvosi rendelő, gyógyszertár, polgármesteri hivatal, üzletek, állomás. De a legfontosabb, munkahely nincs. A fiatalok nem is tartják érdemesnek családot alapítani. 2009-ben húsz temetés volt és csak nyolc születés. Nagyon kevés a fiatal. Sok ház ablakára ki van tűzve, hogy "eladó". Hetvenöt olyan ház van, ahol évtizedek óta nem él senki, s még szomorúbb, hogy 118 házban egy-egy öregasszony vagy öregember él. Olyan család ma nincs, ahol 4 gyermek volna. Józan számítások szerint 15 év múlva nem lesz 200 lakott ház sem.
Bárhogy is fáj nekem, nem tudok a jövőbe látni. Mi lesz veled, szülőföldem, Magyaró?
Tisztelettel,
Szilágyi József. Népújság (Marosvásárhely)

Maros megyét sújtotta az ár
Hat Maros megyei települést érintettek súlyosan az elmúlt három nap esőzései: Fickópataka, a Görgényszentimre községhez tartozó Lárgatelep, Görgényüvegcsűr, Fundája, valamint Dicsőszentmárton. Az utóbbi városban két tömbház alagsorát, 17 háztartást és melléképületet, 20 kutat és több mint 30 hektár mezőgazdasági területet érintett az árvíz. Magyaró községben az ár tönkretette a Fickópataka felé vezető hidat, így három család elszigetelődött, a mezőgazdasági területek 35 százalékát víz borítja. A Görgényszentimre községhez tartozó községi utat 14,5 kilométeren elmosta a víz, ezért hétvégén nehézkesen zajlott a közlekedés. Görgényüvegcsűr faluban a vizek öt pallót tettek tönkre.
Az SZDP nem változtat
Victor Ponta, az SZDP elnöke szerint a szociáldemokraták a szenátus állandó bürójában ugyanúgy megszavazzák a rendkívüli ülésszak összehívását, akárcsak a képviselőházban, és támogatják azt is, hogy napirendre kerüljön a 48-as, 58-as és 63-as sürgősségi rendelet. Ponta leszögezte: azt szeretnék, ha napirendre kerülnének az áfaemelésről, a kórházak decentralizációjáról és a helyi közpénzügyekről szóló kormányrendeletek, hogy módosíthassák ezek „aberráns” rendelkezéseit. „Szeretnénk megakadályozni, hogy Videanu úr eladja a Petrom, Transgaz, Nuclearelectrica utolsó részvényeit. Ez az állam nemzeti érdekeinek elárulása saját önző érdeke, a DLP-s zsebek javára” — jelentette ki Ponta.
Pályázat rezervátumvédelemre
A Hargita Megyei Tanács a következő időszakban a Regionális Operatív Program keretében finanszírozási célból 780 000 lej értékű pályázatot nyújt be, amely a megye védett területeinek népszerűsítését és kiaknázását célozza meg, beiktatva azokat a turisztikai körforgásba. „A megyében 37 rezervátum létezik, és nagy részüket még a helyiek sem ismerik. A pályázat elsődleges célja ez lenne: a rezervátumok beiktatása a turisztikai körforgásba úgy, hogy ne károsodjanak, és mégis hasznot hozzanak a megyének” — áll a közleményben. Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke szerint a pályázat illeszkedik a megyei tanácsnak a borvíz, a hagyományok és az épített örökség kiaknázására irányuló kezdeményezéseihez.
Közel egymillió fenyegetett ember
Több mint 900 000-en élnek árvizek által veszélyeztetett területen, és több mint 88 000 házat sodorhat el bármelyik pillanatban az ár — derül ki a Környezetvédelmi és Erdészeti Minisztérium adataiból, amelyeket a közép- és hosszú távú árvízvédelmi stratégiában ismertettek. A stratégia két legfontosabb célkitűzése 2030-ig 350 000-re csökkenteni a veszélyeztetett személyek számát és fokozatosan a jelenlegi 1000 hektáronkénti 86 házról legfeljebb 40-re csökkenteni a károsított lakások számát. A 2009-es áradások okozta károk értéke meghaladta a 156,4 millió lejt, 2008-ban az árvizek és földcsuszamlások 2,79 milliárd lej értékű kárt okoztak. Idén júniusban az áradások és a szélsőséges időjárás 37 megyét érintett, 25 ember életét oltotta ki. Kárt szenvedett több mint 7200 gazdaság, 6112 lakás, 246 épület leomlott, 12 500 személyt kellett kitelepíteni Az áradások 33 500 hektár szántót, 22 500 hektár legelőt és kaszálót, 5700 hektár erdőt, 34 országutat, 93 megyei utat és 120 községi utat károsítottak. Romániában több mint egymillió hektár terület árvízveszélyes.
Magyar—spanyol győztes duó
Egy romániai magyar és egy spanyol énekes nyerte meg a Brăilán megrendezett Hariclea Darclée Énekversenyt, amely az ország legrangosabb hasonló jellegű megmérettetése. A verseny tizenötezer eurós nagydíját a marosvásárhelyi Borsos Edith szoprán és a spanyol Alvaro Lozano Gutierrez bariton kapta megosztva. A jubileumi versenyre — idén ünnepelték a névadó Hariclea Darclée szoprán születésének 150., valamint a verseny megalapításának 15. évfordulóját — rekordszámú résztvevő nevezett be, 27 országból összesen 187-en indultak. A győztes Borsos Edith a marosvásárhelyi Művészeti Líceum énekszakán érettségizett 1996-ban Orosz Szabó Edit osztályában. Énekművészi és énektanári diplomát a kolozsvári zeneakadémián szerzett 2003-ban Kirkósa Júlia és Mircea Simpetrean szakmai irányítása alatt. Tagja volt a Kolozsvári Állami Magyar Operának, 2005-ben pedig a Magyar Állami Operaház Operastúdiójának. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bihar megyeiek a holtmarosi néptánctalálkozón
Bihar/Maros megye – Az elmúlt hét végén rendezték meg a Maros megyei Holtmaroson a XV. Gyöngykoszorú Néptáncfesztivált, melyen az érsemjéni Ezüstperje, az érmihályfalvi Nyíló Akác és Siluette csoportok is részt vettek.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezete 1991–ben kezdeményezte néptánctalálkozók szervezését, Gyöngykoszorú névvel. Azóta a megye számos településén tartanak évente hasonló találkozókat, például Holtmaroson is, ahol augusztus 8–án került sor a tizenötödikre. Most összesen éppen 15 csoport vett részt rajta a vendéglátókon kívül a következő településekről: Magyaró, Disznajó, Marosvécs, Marosfelfalu, Szászrégen, Görgényüvegcsűr, Erdőcsinád, Marosludas, Szabéd (Maros megye), Solt (Magyarország, Bács–Kiskun megye), illetve megyénkből Érmihályfalva és Érsemjén.
Táborozás, találkozó
A Bihar megyeiek visszatérő vendégei a holtmarosi találkozónak, az eseményt mindhárom csoport nagyon várja, hiszen nem csak a néptánctalálkozó állandó nyári programjuk, hanem az azzal járó táborozás is. Rendszerint már péntek reggel útra kelnek, maga a találkozó vasárnap van, a küldöttségek pedig hétfőn térnek haza. Az érsemjéni Ezüstperje negyedik alkalommal vett részt a Gyöngykoszorún, most kalotaszegi és szatmári táncokkal léptek fel. Érdemes lenne egyszer összeszámolni, hogy hány „táncos generáció”, illetve hány táncos volt az érmihályfalvi Nyíló Akác révén már Holtmaroson, hiszen a csoport 13. alkalommal volt résztvevő! Ezúttal kalotaszegi és küküllőmenti táncokkal szerepeltek.
Viszonozzák a látogatást
Alig marad el tőlük a szintén érmihályfalvi Siluette csoport, mely egyetlenként nem nép–, hanem menettánccsoportként van jelen, és feladata színesíteni a fesztivált. Idén ezt már 11. alkalommaltették. Visszatérve a néptáncra, a holtmarosi csoport évente viszonozza az érmihályfalviak látogatását, fellépve a Nyíló Akác Napokon, idén elősször pedig Érsemjénbe is eljönnek, az ebben a hónapban tartandó községi napra.
erdon.ro

Kik kerültek fel a benderi márványtáblára?
Magyar katonáknak és civileknek emléket állító parcellát avattak a Dnyeszteren túli területen lévő Benderiben egy katonai emlékparkban – olvasom a Népújság október 16-i számában. Nagyon szép és tiszteletre méltó, hogy az ott elhunytak 65 év után eszébe jutnak valakinek. Köszönet azoknak, akik ezt megtették.
Ennek kapcsán szeretnék egypár olyan dolgot elmondani, ami nem felel meg a valóságnak. Szerintem Benderiben nem fogolytábor volt, hanem haláltábor. 1944 őszén a román hatóságok Erdély minden magyarlakta falujából összeszedték a magyar embereket, és fegyveres románok vitték el őket Földvárra. Magyaróról is 22 embert vittek el. Földváron tartották őket három hétig. Onnan bevagonírozták és irány Benderi. 1944. november végén értek célba. Egy szétbombázott várba vitték őket, falunkból 19 ember ért oda. Köztük volt édesapám is, Szilágyi Miklós, aki akkor 46 éves volt.
A táborban erdélyiek, nyírségiek és németek voltak, a túlélők elbeszélései szerint mintegy 3000-3500-an lehettek. Nagyon hideg tél volt, az épületen sem ajtó, sem ablak, sem víz, sem fűtés nem volt. Megteltek tetűvel, annyira, hogy az élősködők már a bőr alá is bebújtak. Édesapám már január 20-án meghalt. Éjszakánként 50-100 ember hunyt el. A falumbeliek közül 19-ből 10 ott halt meg. 1945 májusára a táborban már csak 500-an maradtak életben. Azokat, akik súlyosan megbetegedtek, augusztusban hazaengedték. Aki még nem volt olyan beteg, lágerbe került.
Elhatároztam, elmegyek Benderibe, s ezt 1992. szeptember 5-én meg is tettem. Úgy elmagyarázták, hogy nem sokat kellett keresnem azt a helyet, ahol édesapámékat eltemették. Egy orosz őrnagy mutatta meg, hol van a temető. Hazai földet vittem, virágot, gyertyát. De ott, ahol én jártam, nyoma sem volt temetőnek. Úgy nézett ki, mint egy szeméttelep. Az őrnagy, aki engem odairányított, azt mondta, hogy nem tudja, mi lehetett ott, mert 20 centi föld volt csak, alatta a többi emberi maradvány. Ahogy hazajöttem, az akkori Romániai Magyar Szóban megírtam az ott látottakat. 18 éve levelezés révén állandóan kapcsolatban voltam a Hadisír-gondozó Hivatallal. Ezelőtt 3 évvel a Magyar Televízió riportot is készített velem, ebben elmondtam, hogy jó lenne emléket állítani az itt elhunyt elhurcoltaknak. A válasz mindig az volt, hogy nincs pénz, vagy hogy a Moldova köztársaságbeli hatóságok nem engedélyezik, hogy emlékhelyet állítsanak. Most már végképp nem tudom, hogyan lehetséges az, hogy "csupán" 381-en haltak meg ott, amikor csak a mi falunkból tízen alusszák ott örök álmukat.
Jó lenne, ha a Népújságban megjelenő írás nyomán eljut a kérés az illetékesekhez, hogy a márványtáblára kerülő áldozatok névsorát juttassák el a szerkesztőségbe. Maros megyében nagyon sok családot érdekel ez a névsor.
Szilágyi József, Magyaró, Népújság (Marosvásárhely)

Népszámlálás 2011
Maros megyei részeredmények
2011. október 20. és 31. között zajlott a népszámlálás Romániában. Az Országos Statisztikai Intézet az elmúlt napokban hozta nyilvánosságra a népszámlálás részeredményeit. Eszerint Románia lakossága 2,6 millióval csökkent az elmúlt tíz évben, a romániai magyarságé pedig csaknem 194 ezerrel. A magyarság számaránya 6,5 százalék a korábbi 6,6 százalékhoz képest.
A Maros megyei részeredmények szerint a megye összlakossága 531.380 fő.
Etnikai felosztásban a románok száma a megyében 279.488 (52,60%), a magyaroké 200.989 (37,82), a roma nemzetiségűeké 46.637 (8,78%).
Marosvásárhely lakosainak száma 127.849. Ebből a románok száma 66.441, azaz 51,9%, a magyaroké 57.632, vagyis 44,87%, a romák száma 3.134 (2,45%).
A magyarok részaránya hét községben 90 százalék fölött van: Székelybere: 1189 lakos, magyar 1164 (97,90%), román 8 (0,67%), roma 16 (1,35%); Kibéd: 1765 lakos, magyar 1693 (95,92%), román 6 (0,35%), roma 32 (1,81%); Gyulakuta: 4595 lakos, magyar 4312 (93,84%), román 67 (1,48%), roma 184 (4,00%); Nyárádmagyarós: 1270 lakos, magyar 1180 (92,91%), román 10 (079%), roma 77 (6,06%); Havad: 1336 lakos, magyar 1227 (91,815), román 5 (0,37%), roma 103 (7,71%); Nyárádremete: 3797 lakos, magyar 3487 (91,84%), román 158 (4,16%), roma 151 (3,98%); Makfalva: 3157 lakos, magyar 2880 (91,23%), román 20 (0,63%), roma 238 (7,54%).
Szovátán, Székelyhodoson, Ákosfalván, Nyárádgálfalván, Székeyvéckén, Csíkfalván, Nyárádszeredában, Sóváradon, Backamadarason a magyarok aránya meghaladja a 80 százalékot.
Mezőmadarason, Mezőpantiban, Nagyernyében, Erdőszentgyörgyön, Dózsa Györgyön, Gernyeszegen a magyarok 70 százalék fölött van.
Marossárpatakon, Magyarón, Balavásáron, Nyárádkarácsonban, Koronkán, Vámosgálfalván, Vajdaszentiványon, Bükkösön 60 százalék fölötti a magyarok részaránya.
Mezőbodonban, Mikefalván, Marosszentgyörgyön, Jedden, Küküllőszéplakon a magyar lakosság részaránya 50 százalék fölött van.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Magyaró monográfusa volt
Palkó Attila az egész Felső-Maros mentén ismert szűcsmester fiaként látta meg a napvilágot, de édesapja mellett a gazdálkodás mindennapjaiban, az erdőlésben és a tutajozásban is részt vett. A nagyenyedi kollégium diákja volt, középiskolai tanulmányait a bécsi döntés után Marosvásárhelyen folytatta, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett. A régészetet a hazai szakma legjelesebbjeitől sajátította el. Vajdaszentiványon a Hallstadt-kori lelőhelyeket Kurt Horedt professzorral közösen tárták fel, Kolozsvár mellett, a Bácsi-torokban Nicolae Vlassával találtak a Kőrös-kultúrához tartozó fontos leleteket. Mint a Báthory István Líceum tanára, önálló régészeti táborokat is szervezett diákjai számára a Bácsi-torokban és a középkori Léta vára falai alatt.
Néprajzosként a Felső-Maros vidéke hagyományait gyűjtötte össze és dolgozta fel, a tutajozástól a népdalokig és a varrottasokig. Évtizedekig tartó gyűjtőmunkával elkészítette szülőfaluja, Magyaró történeti és társadalomrajzi monográfiáját. A Magyaróról megjelent könyveinek a szintén odavalósi Zsigmond József volt gyakori társszerzője, zenei, illetve képzőművészeti szakértőként Jagamas János és Portik Irén működött bennük közre.
Palkó Attila tanulmányai, szakcikkei hazai és magyarországi akadémiai kiadványokban jelentek meg, tudománynépszerűsítő írásait pedig számos hazai sajtótermék közölte.
Hálás szülőfaluja számon tartotta és értékelte a munkásságát. A magyarói iskola Palkó Attila két hónap múlva esedékes 90. születésnapja kapcsán készült felvenni a község és a tágabb régió monográfusának a nevét. Sajnos, maga az ünnepelt már nem lehet ott jelen. Kolozsvári és Maros menti tanítványai, tisztelői augusztus 11-én, szombaton kísérik ki őt is a Házsongárdi temetőben nyugvó jeleseink közé.
(KN)
Népújság (Marosvásárhely)

Négy évtized összevont osztályokban tanítva
Szász Dezső immár 30 éve tanít Gálospetriben, összességében pedig 41 éve oktatja a gyerekeket írásra, olvasásra, számolásra. És mindezt a több, mint négy évtizedet összevont osztályokban töltötte. Kitartóan, csendben végzi a dolgát, ahogy mondani szokás, a nemzet napszámosaként.
 
Nemrégiben jelent meg az összevont osztályokban tanítóknak szánt „Tanítói kézikönyv”. A társszerzők Schneider N. Antal nagyváradi, Erdei Ferenc székelyhídi, és Szász Dezső gálospetri pedagógusok. A könyvbemutatón figyeltem fel arra, hogy Szász Dezső nem csak, hogy összevont osztályban tanít, de azt már 41-ik éve teszi, amiből három évtizede az Értarcsa községhez tartozó, elég isten háta mögöttinek számító Gálospteriben okítja betűvetésre a magyar osztályokba járó gyerekeket. Manapság, amikor a választási kampányban a magyarság megőrzéséről, a nemzetstratégiáról vitáznak a politikusok, íme egy példa, hogyan kell és lehet „az ügyet” szolgálni csendben, kitartóan.
-Néhány szóban mutatkozzon be olvasóinknak.
-1952-ben születtem a Maros megyei Magyarón, ami Holtmarossal alkot községet. Ott jártam iskolában is. Gyönyörű vidék: jobbra a Görgényi, balra a Kelemen havasok, ott folyik el a Maros, kiránduló és horgászóhelyek egymás után. Még nemigen tudtam beszélni, mikor már megtanultam úszni.
-Hogyan került az Érmellékre?
-Úgy kerültem, hogy megismertem a feleségem! A történet, hogy Nagyenyeden voltunk egy továbbképzőn, ahol elveszítettem a kulcsaimat, ő találta meg. Aztán meghívtam egy kávéra. Akkor már mindeketten tanítók voltunk. Én Marosvásárhelyen, ő Enyeden végezte a képzőt. Mindez 1977-ben volt, mármint akkor házasodtunk össze, én előtte még katona is voltam, aminek az idejét nem számolták bele a munkahelyen töltött időbe. A kinevezésem 1972-ben kaptam meg Máramaros megyébe, Erzsébetbányára (Băiuţ), tehát azóta tanítok, ami azt jelenti, hogy összesen ez a 41. év, amiből a 30. Gálospteriben. Akkoriban, visszatérve 1977-be, magyartanítók nemigen kerültek csak úgy be Bihar megyébe. A feleségem – aki gálospetri születésű – Belényesben tanított, ott lett is volna még egy hely, ami nekem megfelelt volna, de a Tanfelügyelőség nem hagyta jóvá, nekik megvoltak a saját embereik. Ellenben ott is volt egy szabad hely, ahol én tanítottam, és az ottani igazgatónő nagyon jóindulatú volt, el is intézte, hogy ő oda kerüljön. Attól kezdve mindketten ott tanítottunk, 1983-ig, amíg a tanítónő nyugdíjba ment Gálospteriben, a másik poszt már szabad volt. Akkor örültek nekünk, mivel kicsi település, és nem volt szakember sokáig. Ha összeszámolom, a feleségem a 38 tanévéből 36 évet tanított összevont osztályban, én pedig mindet, ami azt jelenti, hogy ez a 41 év. Én nem ismertem meg azt, hogy hogyan lehet dolgozni egy osztállyal, mindig két osztállyal dolgoztam.
-Milyen összevont osztályban tanítani?
-Nem könnyű. Most például elég „vegyes” az összetétel is: 21 gyerekből 2 magyar a faluból, négy gyerek a Szent Ferenc Alapítvány-féle Szentháromság Gyerekotthonból, a többi 15 roma. Az utóbbi 15-ből 12-nek apja is, anyja is analfabéta, tehát még segíteni sem tudnak a gyereküknek a tanulásban. Első osztályban nem szabad buktatni, második végére nem tanulnak meg írni, olvasni, számolni, akkor megbuktatja az ember, de háromszor nem járhatja ugyanazt az osztályt, és aztán harmadikban, negyedikben „lemorzsolódnak”.
-Mi a különbség egy régi, és egy mai összevont osztály között?
-Elméletileg nincs különbség, ugyanazt kell csinálni, csak a tananyag más. Tehát más a tartalom, a szerkezet változatlan. Az óra felében ugyanúgy foglalkozik a tanító az egyik osztállyal, aztán a másikkal. A dolog nyitja, hogy már elsőtől rá kell szoktatni a gyerket az önálló munkára, így negyedikes korára sokkal önállóbb lesz, mint egy nem összevont osztályos diák. Az okosabbja például már kisebb korában azt is megtanulja, amit a nagyobbaknak magyarázok, na, nem matematikából, mert azt gyakorolni kellene, de az olvasás, a történelem, az megragad.
-Mindig I.-III. és II.-IV. osztályok voltak összevonva?
-Volt év, amikor III. és IV. volt egyben, de az nehéz, mert mindkét osztályban sok a leadandó ismeret. A legegészségesebb az I.-III. és II.-IV. Most bejött az előkészítő osztály, amit úgy párosítottak, hogy 0.-I., II.-IV. és a harmadiknak van külön tanítója.
-Sokkal nehezebb összevont osztályban tanítani? Nem gondolta soha, hogy váltani kellene?
-Sokkal nehezebb. Mikor voltak szakinspekciók, nekünk ajánlották, hogy mint „jól felkészült szakemberek” – ezt mondta rólunk az inspektor, próbáljuk meg például Érmihályfalván, ahol volt is hely, és jobbak is voltak a körülmények, de maradtunk Gálospetriben, most meg már nem sok van a nyugdíjig nekem sem.
-Apropó körülmények, azok milyenek?
-Mi a református templom háta mögötti, a tájháztól visszafele a harmadik épületbe járunk, ahol máig nincs víz (csak a főépületben van). Azért nincs, mert az épület a református egyházé, amelyiknek nem is érdeke, nincs is pénze, az önkormányzat pedig nem fektet be, mert nem az ő épülete. Ugyanabban az épületben tanítok 30 éve, és majdnem ugyanabban a teremben is, mert idéntől egy másik terembe kerültem. Tehát 50-60 méteres körzetben van kút, az illemhely pedig az udvaron van, amit szükség esetén az éppen arra járók is használnak… Villanyáram az természetesen van, de a hálózatot is cserélni kellene, de ugyanaz a helyzet, mint a vízzel. Fafűtés van, amivel nincs is baj, csak nagy a terem, 12 x7 méter, és legalább 4,5 méter magas, oda komoly tüzelés kell. Szemléltető eszköz most már akadt, de példáéul az egész iskolában nincs egy számítógép. Én szereztem kettőt, de olyan ósdiak, hogy még nincs bennük CD-, csak floppy-lejátszó. Egyetlen szövegszerkesztő, meg rajzprogram van rajta, semmi egyéb. Az internetről ne is beszéljük, pedig óriási lehetőség lenne. Internetünk van otthon, de az nem ugyanaz.
-Ha azt mondom, hogy nem XXI. századiak a körülmények, nem lövök túl a célon…
-Hát, nem, de mindezek ellenére nem hagytuk ott az iskolát eddig sem, most pedig már nem fogjuk, hiszen kényelmessé tettük az otthonunkat. Ha még el is adnánk, nem kapnánk érte annyit Gálosptriben, amennyiért vehetnénk egy elfogadható házat Érmihályfalván.
-Nem bánta meg, hogy kitartott Gélosptriben?
-Sosem, minden körülmény ellenére.
-A tanítói kézikönyv bemutatóján elhangzott, hogy ez a második kiadás.
-Igen, ugyanezzel a címmel jelent meg a Corvin kiadónál 1999-ben, kisebb példányszámban. Az akkori megjelentetés a Schneider Antal tanár úr ötlete volt. Én írtam egy egyes fokozatú vizsgára szóló dolgozatot ezzel a témával, ő meg volt elégedve, és javasolta a megjelentetést, mivel sokan tanítanak osztatlan osztályban, és segítségükre lenne. Akkor csak Bihar megyében terjesztették, nagyon kicsi, talán 150-200 példány volt, de nem tudom pontosan, a technikai dolgok engem mindig kikerültek.
-Sokat kellett változtatni az eredeti kiadáshoz képest?
-Nem, a gyakorlati részt csak bővíteni kellett, például beírtuk az előkszítő osztályhoz kapcsolódó tudnivalókat. Többlet még, hogy Schneider Antal felkérte a volt tanítványait a világ minden tájáról, hogy írják meg ottani tapasztalataikat, ez van az első részben. Több elmélet van ebben a kiadásban, a gyakorlati rész is bővül egy kicsit valójában, sok az önálló gyakorlat.
-Változott a világ, van internet, de az előbb elhangzottak alapján gondolom, azt a részt nem ön írta?
-Nem, azt Schneider Antal írta. Én az órarendeket, a munkaterveket és az önálló foglalkozásra javasolt gyakorlatokat írtam.
-Jelent ez a könyv valami elismerést?
-Hát, leginkább szakmai elsimerésről beszélhetünk, nem anyagiról, legalábis eddig. Most 800 példány jelent meg, Bihar megyében már 200-nál többet adtak el. Volt bemutató a Partiumi Keresztény Egyetemen, Tenkén, Biharon, Belényesben, Székelyhídon, Érmihályfalván. Bihar tehát eladta a saját példányait. Visszajelzések, gratulációk az interneten jönnek. Az anyagiakról csak annyit, hogy mi még azt a pénzt sem kaptuk vissza, amit évekkel ezelőtt levontak a pedagógusoktól, aztán némelyek visszakapták – mi, a feleségemmel, még azt sem.
-Apropó elismerés, az elmúlt négy évtized során „feltűnt-e” már valakinek a kitartásuk?
-Nem, soha senkinek. Persze azon kívül, hogy inspekciókon gratulálnak a munkánkhoz. Az, hogy évtizedekig tapostuk a sarat, az még nem.
-Hallott még hasonlóan hosszú, csak összevont osztályban töltött tanítói pályáról?
-Nem. Előfordulhat, hogy van, de én nem tudok róla. A zónában, Székelyhídtól Érkörtvélyesig már a legöregebb tanító is vagyok, nem csak a legrégebben tanító tanító. Tehát a vállveregetés eddig elmaradt, de most hogy mondja, tényleg jól esett volna néha. A fiam szokta mondogatni, hogy „amit ti csináltok, az nem semmi”, de másnak eddig nem tűnt fel…
Rencz Csaba
Erdon.ro

A magyar népi kultúra estéje
Sohasem volt ennyire színesen, gazdagon szép a Maros Művészegyüttes előcsarnoka, mint január 22-én, szerdán, a magyar kultúra napján. Az együttes vezetősége és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében a tulajdonukban levő legszebb népi ruhákat állították ki, amelyek megyénk és Erdély népi kultúrájának változatosságát, felbecsülhetetlen értékét tárták az érdeklődők elé. Akik az esős esti óra ellenére szép számban vettek részt a szakszerű magyarázatokkal bemutatott kiállításon, majd azt követően az együttes műsoraiból készült válogatáson, amely változatos programkínálatukról tanúskodik.
– A néptánc, a népzene mellett a népviselet megőrzését is feladatunknak tekintjük – hangzott el Barabási Attila Csaba, az együttes vezetőjének köszöntőjében, aki hozzátette, hogy nagy örömmel válaszoltak az EMKE, s személyesen Kilyén Ilka ötletére, azzal a gondolattal, hogy a tulajdonukban levő kincs felmutatásával sikerül régi szép emlékeket felidézni, s nosztalgiát ébreszteni azokban, akik gyermekként, a konfirmáció alkalmával, bálokban ezeket a ruhákat viselték.
AZ EMKE-t képviselő Kilyén Ilka elmondta, hogy sohasem volt ilyen jó dolga, mivel elképzelését az igazgató irányításával az együttes dolgozói (Incze Tünde és munkatársai) öt nap alatt valósították meg: a ruhákat kiválogatták, mosták, keményítették, vasalták, s nagy műgonddal falra tették vagy a próbababákra adták.
Örvendünk, hogy az elképzeléshez az ihletet a lapunk Harmónia összeállításában megjelenő sorozat adta. Ahogy annak is, hogy arra gondolva, hogy a gazdag anyagot ne csak papíron, hanem a valóságban is láthassa a közönség, jövőre szeretné, ha a magyar kultúra napján a megyénk különböző falvaiból érkező idős asszonyok, férfiak és fiatalok mutatnák be viseletüket a Kultúrpalota színpadán a hozzáillő műsorral fűszerezve. Ma, amikor virágkorát éli a népdal és a néptánc, itt az ideje, hogy a néhol elfelejtett, lenézett népviselet is az őt megillető helyre kerüljön, ahogy Ausztria és Németország sok tartományában büszkén hordják ünnepekkor vagy akár a vasárnap esti sétán is – hangsúlyozta a színművésznő.
Virágoskertbe csöppentünk – utalt a kiállításra és a szép nyárádselyei viseletben pompázó táncosokra Asztalos Enikő néprajzkutató, aki a népviselet eredetéről, kialakulásáról beszélt, a ruhákról, amelyek valamikor pontosan elárulták, hogy viselője hova való. Azt is megemlítette, hogy ma, amikor sok faluban szándékosan lemondtak, s feledésre ítélték a népviseletet, milyen nehéz 75-90 éves idős emberek emlékezetéből kicsalogatni az eredeti viselet jellegzetességeit.
A továbbiakban a kiállított ruhákról mondott el érdekes tudnivalókat: a Nádas menti cifra kalotaszegi ruha szimbólumrendszeréről, amelynek óvó, védő szerepe volt, a színes mezőpaniti viselet alakulásáról, a nyárádselyei népi ruha gazdag díszítéséről, s a férfiak szép lájbijáról, a Felső-Maros menti Magyaró kék-piros mintás keresztszemes kötényéről, a gazdagon díszített férfiingről, a fekete-piros mintás sóvidéki kötényről, az ízlésesen díszített, kartonból varrt mezőségi női ruháról, a különleges széki viseletről, a mesés kibédi lájbiról, a mellkendő és a mellény szerepéről, a gyimesi csángó öltözet lepelszoknyájáról, és még sok érdekes részletről.
A népviseleti bemutatót követő előadás is olyan színes volt, mint az előcsarnokbeli kiállítás. A téli népszokások elevenedtek meg az együttes színpadán, regölés, karácsonyi ének, István-napi köszöntő, cigánytánc valamint a farsang és annak temetése – énekek és táncok nagy szakértelemmel, pontosan kidolgozott mozdulatokkal, komolyan előadva vagy megnevettetve a hallgatóságot, akik a jó hangulatot vitték haza a rendezvényről.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Huszárok és táncosok ünnepe Sárpatakon
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi önkormányzat szervezésében hetedik alkalommal tartották meg a hét végén a sárpataki tánc- és huszárfesztivált. A rendezvénysorozat péntek délután a huszárcsapatok felvonulásával indult. A helyi csapat mellett a szovátai, mikházi, koronkai, rigmányi és sáromberki huszárok, illetve a torboszlói kopjások jöttek el a fesztiválra – tudtk meg Miholcsa Józseftől, a marossárpataki XV. Mátyás-huszárezred alezredesétől. A felvonulás után fogathajtó versenyre került sor. 28 évvel ezelőtt Sárpatakon tartották az első ilyen versenyt, ezért ez az itteni huszárfesztiválok elmaradhatatlan mozzanata – tájékoztatott Miholcsa. A versenyt, melyen hat fogathajtó páros (hajtó és segédhajtó) vett részt, a beresztelki Torkos Sándor nyerte. A továbbiakban a helyi Nyereg Klub lovasbemutatója következett, majd az akadálypálya átalakítása után elkezdődött a népi fogatok versenye, melyen csak sárpatakiak vettek részt. A győztes Csuma Sándor lett.
– A fogathajtás is a népi fogatok versenyéből fejlődött ki, ezért három éve ezt is megszervezzük. Egészen meglepett, hogy milyen szépen rendbe tették és lefestették erre az alkalomra szekereiket a helybéliek. Ennek a versenynek volt a legnagyobb sikere – mondta a huszárezred alezredese, akitől azt is megtudtuk, hogy idén először huszárvetélkedőt is rendeztek. A résztvevőknek többek között karikákat kellett kardra fűzni, illetve vizespoharat kellett egy oszlopról a másikra átvinni úgy, hogy a víz a pohárban maradjon. A fesztivált a nagyközönségnek is szóló ügyességi versenyek színesítették, egyebek mellett patkódobó verseny is volt, amelyet Váradi Caba Mátyás-huszár nyert meg. A próbát egy 85 éves versenyző, Peres József is derekasan kiállta. Szombaton délelőtt különféle gyerekprogramokra, egyebek mellett bicikliversenyre is sor került, melyen gyorsasági, lassúsági és ügyességi próba is volt. A református templomban tartott ünnepi istentiszteleten Kristóf István pókakeresztúri lelkipásztor szolgált. Délben faragott helységnévtáblát avattak, majd Berekméri Edmond, a Marossárpatakért Egyesület alelnöke az első világháborúban elesett 44 sárpataki hősről tartott előadást, akiknek tiszteletére 1999-ben a településen emlékoszlopot emeltek. A rendezvény ünnepélyes megnyitója délután 4 órakor kezdődött, ekkor Kozma Barna polgármester és Kovács Levente, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke üdvözölte az egybegyűlteket. Ezt követően a néptáncfesztiválra érkezett csoportok – a vajda-szentiványi, szabédi, gernyeszegi, jobbágytelki, magyarói, maros-szentannai és marossárpataki táncosok – előadása bűvölte el a több száz fős közönséget. Kakasi Mihály műsorvezető arra is felhívta a figyelmet, hogy a sárpataki táncosok a jövő héten egy magyarországi testvértelepülésen, Jászapátiban mutatják be lakodalmas jelenetüket.
A rendezvénysorozat alkalmával Kozma Barna polgármester hat aranylakodalmas házaspárt köszöntött és ajándékozott meg. Érdemokleveleket kapott ugyanakkor a Bekecs néptáncegyüttes két sárpataki táncosa, a helyi tánccsoportot is irányító Hánesz Arnold és öccse, Edmond. A kora esti órákban a Bekecs együttes lépett színpadra, majd a Hajlik a Rózsafa nótatársulat, később pedig a Vecker szórakoztatta a fesztiválvendégeket. A kettős rendezvénysorozat sikerét többek között az is igazolta, hogy Nagy Attila mesterszakács – a nőszövetség tagjainak segítségével – már az első napon 300-400 résztvevőt lakatott jól a hatvanliteres bográcsokban főtt gulyással.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Falunapok élő hagyományokkal Marossárpatakon
Színes kulturális és szórakoztató programokkal várta az érdeklődőket a hetedik alkalommal megtartott Tánc- és Huszárfesztivál Marossárpatakon. A Marossárpatakért Egyesület és a helyi önkormányzat szervezésében lebonyolított faluünnepségen pénteken lovas programokat tartottak a sportpályán, szombaton néptánc fesztivált az iskola udvarán felállított szabadtéri színpadon.
Pénteken a Kakas-dombi sportpályán megtartott fogathajtó-versenyre hat páros nevezett be. A megmérettetést a beresztelki Torkos Sándor nyerte, akinek fia volt a segédhajtója. A népi fogathajtók, azaz a sárpataki szekeres gazdák versenyét – amelyen tizenegy helyi gazda mérte össze ügyességét – Csuma Endre nyerte meg.
A gyereksátorban Lakó Kiss Erzsébet és Égei Noémi óvónők vezették a kézműves tevékenységeket, a csemeték díszes pártákat, huszárcsákókat, huszáros papírforgót készítettek, gipszből öntött lovat színeztek temperával.
Sötétedés előtt került sor a hagyományőrző huszárok hárompróbás vetélkedőjére, amelyen Benedekfi Levente Mátyás-huszár aratta le a babérokat. A közönség a versenyek közötti szünetekben sem unatkozott. A marossárpataki Nyereg Klub lovas iskola tagjai Marcus Gabriella vezetésével lovas bemutatót tartottak, de idén is volt patkódobási verseny is. A lovas programok körlovaglással zárultak. A szervezők mindenkit ízletes bográcsgulyással kínáltak.
Másnap reggel a mezőcsávási fúvószenekar tagjai szekérre ülve, népdalokat és katonadalokat játszva hívogatták a falu népét. Az iskola udvarán a diákok ügyességi és gyorsasági biciklis megmérettetésen vehettek részt, ahol a győzteseket értékes díjakkal jutalmazták. Az ünnepi istentisztelet után a református templomból a szomszédos szoborparkba vonultak át a gyülekezet tagjai, ahol bemutatták a település nevét románul és magyarul tartalmazó, magyaros motívumokkal díszített faragott táblát, amit Miholcsa József szobrászművész tervezett meg.
A táblát a falu határában fogják felállítani, a kivitelezéséhez szükséges összeg egy részét a húsvéti jótékonysági bálon részt vett lakosok adták össze, a fennmaradó, nagyobb részt pedig önkormányzati pénzekből finanszírozták. Rövidesen a falu mindhárom bejáratánál hasonló bejárati tábla lesz felállítva. Ugyancsak a szoborparkban emlékeztek a szervezők a település első világháborús hőseire: Marossárpatakon 1999-ben állították fel a két világháború helyi áldozatainak emlékművét.
A szabadtéri színpadon a marossárpataki ifjúsági tánccsoport lépett fel először műsorával, amellyel a helyi lakodalmas népszokásokat elevenítették fel. Ebéd után a helyi Mátyás huszárok vezetésével felvonultak a rendezvényre meghívott néptánccsoportok és huszárcsapatok. A szombati néptáncfesztiválon hét település mutatta be az idősebbektől tanult táncmozdulatokat: Szabéd, Jobbágytelke, Marosszentanna, Magyaró, Vajdaszentivány, Gernyeszeg és a házigazda Marossárpatak. A rendezvénysorozat idén is tűzijátékkal ért véget.
Berekméri Edmond, Krónika (Kolozsvár)

Tábor a templom körül
Bár menet közben ízlelgetve, számomra kicsit furcsának tűnt az EmberHalász napok elnevezés, a helyszínen perceken belül magával ragadott a VIII. MMIKE (Maros Megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület) táborának hangulata. Már maga a tény, hogy közel 200 fiatalt láttam énekelni a vajdaszentiványi református templomban, meghatóan jó érzéssel töltött el. Ezt fokozta a kőfallal körbevett templom körül guggoló sátrak színes vidámsága, a templom és az óvoda környékén nyüzsgő kamaszok és ifjak jókedve, a beszélgetések során megtapasztalt komolysága, a játékban való feloldódásuk, a kicsit ügyetlenül burgonyát daraboló fiúcsoport igyekezete és sorolhatnám tovább szombat délelőtt gyűjtött tábori élményeimet.
Megyénk 25 református gyülekezetéből érkezett az a közel 200 fiatal, akiket a konfirmáción túl a keresztyén emberré válásban akartak segíteni a szervezők a Való világ, kezdjetek el élni! téma kibontásával. Erről szóltak az előadások: Kezdjetek nevetni… (Márton Előd lelkipásztor), Kezdjetek szeretni… (Kádár Annamária pszichológus), Kezdjetek felnőni… címmel ígért a programban előadást Peti András jogász, de a résztvevők sajnálatára nem tudott elmenni, és Kezdjetek el élni… (Müller Loránd lelkipásztor). A szervezők – Sütő Alpár Barna, Kopán Antónia, Béres Levente, Mészáros Mózes – és közel 30 munkatársuk sokszínű csapatot alkotott, amelyben mindenki legjobb tudásával járult hozzá a program összeállításához. Ebbe a komoly témák mellett a játék, koncertek, horgászvetélkedő, sport, az imaközösség és a vasárnapi istentisztelet is belefért. Az előadásokat követően a 200 fiatal 20 csoportra oszolva két-két irányítóval, köztük hét lelkésszel mélyítette el a hallottakat. – Azt szeretnénk bizonyítani a fiataloknak, hogy a keresztyénség nem egy dohos, templomszagú valami, és fiatalként is lehet igazi keresztyénnek lenni – magyarázta Les Zoltán egyetemi lelkész. Majd hozzátette, hogy a komfortzónából való kilépésre akarták ösztönözni a résztvevőket, a felelősségvállásra. Erről szólt a Székely Ferenc református lelkész és Szombat Csilla vallástanár vezette kis csoportos beszélgetés is, amelyen alsóbölkényi, kendi, gegesi, lőrincfalvi, nyárádtői, magyarói, szentháromsági és két vásárhelyi gyülekezetből érkezett résztvevő tartott önvizsgálatot, és vette számba, hogy önmagáért, a hozzá közelállókért, a közösségért és keresztyénként hol, mikor és miért vállalt felelősséget, majd közös játékban oldották fel a beszélgetést.
A tábor másik élményforrása a Kontrasztok című kiállítás volt, amelyet a Kisvárdai Református Egyházközség Ifjúság csoportja és a Magyar Rendőrség állított össze képekből, szövegekből és filmekből a családról, a példaképpé válásról, az ital, a dohányzás, a kábítószer hatásáról és az abortuszról, valamint az ezek nyomán megszólaló keresztyén üzenetről. A kiállításról lelki utógondozás, szakemberekkel való megbeszélés nyomán távoztak a résztvevők, legtöbbjük meghatódva.
– Nagyon sok a fiatal, jó a hangulat, gitározunk, énekelünk – mondta lelkesen a hatodikos szentháromsági Fazakas Kálmán. A XI. osztályos kelementelki Fancsali Nóra és Menyhárt Dóra pedig azt hangsúlyozta, hogy a tábor az önbizalmukat erősíti, s Kádár Annamária pszichológus előadásából azt viszik magukkal, hogy szükség van a magasabb szintű, feltétel nélküli szeretetre, s hogy az életben a pozitív dolgokra visszaemlékezve, azokból lehet erőt meríteni. Jó volt hallgatni az esti koncertet, de első éjszaka meg kellett küzdeni a viharral is, ami megtépázta a sátrakat – mondták a lányok a szigorú tábori szabályokat tartalmazó felirat előtt.
Szavaik nyomán úgy tűnik, hogy a szervezők elérték a céljukat, s ahogy Sütő Alpár fogalmazott, lehetőséget teremtettek a találkozásra, a megismerkedésre, az IFI-munkába való bekapcsolódásra, s annak tudatosítására, hogy miképpen lehet a keresztyén értékrendet megélni a mindennapokban. De iskolai év végén a kikapcsolódásra, sportra, horgászásra, a tartalmas szórakozásra is.
(bodolai), Népújság (Marosvásárhely)

Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató Gödemesterházán
Lezárult a "turné"
Vasárnap délben Gödemesterházán, a gyönyörűen felújított római katolikus templomban zárult az a könyvbemutató-sorozat, amelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által 2013-ban Ratosnyán szervezett riporttábor "terméseként" megjelent Magyarok az Istenszéke lábánál című kötetet ismertették. Marosvásárhelytől Gyergyóremetéig tizenegy helységbe hívták meg az alkotókat: templomba, művelődési otthonba, közösségi házba, sőt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre is.
A hétvégén Márton István plébános volt a házigazda, aki a Maros völgyében teljesít szórványszolgálatot. Azon munkálkodik, hogy összetartsa a maroknyi magyar közösséget. A misére, mint mondta, nemcsak katolikusok, hanem reformátusok, sőt ortodoxok is járnak, azok a magyarok vagy vegyes családban élők, akik szükségét érzik annak, hogy egy közösséghez tartozzanak. A rövid misét követően a zsúfolásig megtelt templomban ismertették a Felső-Maros mentéről (Marosvécs és Maroshévíz közötti régió) készült kötetet, amelyben több riportban is a plébános munkájáról, a gödemesterházi magyarokról, a borvíztöltőről és a kőfejtőről esik szó. A gödemesterházi találkozón jelen volt Bodolai Gyöngyi, aki a könyvben Magyaróról és Fickóról írt, Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró, aki a magyarói és disznajói kulturális élettel foglalkozott, illetve a ratosnyai hitélet múltját kutatta, Bögözi Attila, aki a gödemesterházi riportokat írta, Vajda György, aki a funtineli boszorkány nyomába eredt, illetve a Wass Albert-emlékállítás kálváriáját követte nyomon és a marosvécsi kastély visszaszolgáltatását, valamint Szucher Ervin, a kötet szerkesztője, aki Márton István plébánosnak köszönhetően a magyarság végvárának őrizőiről írt.
Az újságírók elmondták, lezárult egy sorozat, hiszen majdnem minden településre eljutottak. Nagyon hasznos "turné" volt, számos visszajelzés érkezett a kötetből kimaradt érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, sőt már egy következő régió és egy új kötet témája is körvonalazódott. Valószínű idén az erdélyi kisebbségi együttélés lesz a könyv irányvonala, olyan vidéken, ahol a történelem során egykor magyarok, később szászok, ma pedig románok és romák élnek többségben. (A megjelent kötetről a szerkesztőségben érdeklődhetnek az olvasók.)
– Szükség van a visszajelzésekre, a segítségre, hiszen nemcsak a kötetben nyilatkozók, hanem sokan mások is mellénk álltak, segítettek jó szóval, szállással, ötletekkel, amit nagyon szépen köszönünk. A kötet valójában a riport eszközeivel úgy rögzíti a jelent, hogy megőrzi a jövőnek. Két gödemesterházi riportalanyom nincs már sajnos közöttünk, az általuk a gödemesterházi múltról elmondottakat talán a 24. órában sikerült rögzítenünk, ezért is fontosak számunkra az ilyen riportkötetek. Sőt, amit az anyagok felvételekor, 2013-ban leírtunk, az is valamikor majd kordokumentumnak számít. Mi folytatjuk a munkát! – mondta a könyvbemutató után Szucher Ervin szerkesztő.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Az otthonosság gyökerei
A kötet borítóján olvassuk: "Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel".
Így válik közérthetővé az új könyv címének metaforája. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.
Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás- monográfiája már az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, ezt a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Követték: az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötetek 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken.
Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székely kapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőágállítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép- erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig tág sávban vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
"Akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukban is van kedvük játszani, szeretnek, akarnak és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is – , máskor bohóckodva ’űzik az eszüket’, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, amikor az embereket nem fogja a figura, nem tudunk vagy nem merünk játszani, elveszítjük homo ludensi minőségünket."
Aki így ír, száz gyökérrel kapaszkodik szívósan az erdélyi tájba, a székely-magyar falu világába. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: "A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nemcsak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nemcsak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket, és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne".
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is "cselekvő részesévé" válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számba vett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi.
Dr. Keszeg Vilmost idézzük: "A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert".
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskola tanára, néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (több mint 200) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktatói munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye hat kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, - kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. A kötet szerkezetét azért is hasznos ismertetni, mert ezzel a szerzői művet minden oldalról felmutató kaleidoszkóp jellege mellett az egymást követő nemzedékek pontos tájékozódását, szakmai eligazítását is szolgálhatjuk (zárójelben a fejezet írásainak címe és a megjelenés éve): Szülőföldön, Sóvidéken (A kapuban 1998, Füttyögtess, András! 1988, Asszonyszínház Alsósófalván 1987, Siklódi, Jávorfa muzsika 1987, Pálpataki lakodalom 1998, A gúzsszekér. Sóvidéki leányok cselédsorsa 1984, A sóvidéki székely harisnyáról – Miben is jártam? 1985, Harisnyaszabók mestersége 1987, Búcsú a székely harisnyától? 1992), Eklézsiakövetés a székely "protestáns Szentföldön" 1992, Szomszédolás néprajzi tájakon (Murokország belső térképe 1991, Magyarok és cigányok Karácsonyfalván 1997, Királynékeresőben a Bucsin-tetőn innen és túl 1999, Pünkösi virágozás a marosszéki Mezőségen 1988–1999, Marosszék – néprajzi táj és kulturális régió 2008, A Mezőség néprajzi körvonalai és belső tagolódásának kérdései 2007) Népszokások életvilágában (Farsangi életszínjáték Szásznádason és Pipében 1994, Három nap maszkuravilág Ditróban 1993, Csutakhúzás a Nyárádmentén 1995, Farsangtemetés a Sóvidéken 1982–1992, Kalendáris szokások Siklódon 1993, Egy székely betlehemes játék halála és feltámadása 1993, Állandó és változó a marosszéki húsvéti szokásokban 1980–2007) Elődök nyomában (A költészet szentegyházában. Petőfi az erdélyi népi kultúrában 2010, A kalendáriumi népszokások gyűjtésének és kutatásának kezdetei Székelyföldön – A néprajzkutató Kriza János 2014, A farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok kutatása a magyar folklórban 2007).
A könyvet gazdag képanyag dokumentálja. Az V. tábla fekete-fehér képei archív felvételek, a VI. táblán Elekes János fotója, a többi (színes) felvételt a szerző készítette.
Barabás László: Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015
A Kapun belül, kapun kívül c. kötetről
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti magazin
Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta, majd Káli Király István, a kötet szerkesztője beszélgetett a szerzővel. Közreműködtek a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes zenészei és táncosai, marosszéki és mezőségi népdalokat énekelt Kásler Magda.
Alább olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát.
Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai téren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdekérvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifjak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfia alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas művészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kínálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is.
Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyóiratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink.
Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufijait pukkasztgatva rombolja amúgyis feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
* Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a figura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagy-nagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a figura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket.
Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.”
Új kötete* borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és bethlemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mind-mind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.”
Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei.
Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991-től a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfiája az 1980-as évek elején elkészült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszokások és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a figura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmi-kulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el.
Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói vénája az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (…) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágításban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.”
Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát.
Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.”
Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Az otthonosság gyökerei. Népismereti írások, néprajzi tanulmányok. Mentor Könyvek, 2015 Elhangzott 2015. november 4-én a marosvásárhelyi Bernády Házban, a kötet bemutatóján
http://kafe.hhrf.org

Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)

60 éves a Maros Művészegyüttes
Gazdag műsorral ünnepelnek
A Maros Művészegyüttes elődjét, a Székely Népi Együttest 1956. október 1-jén alapították. A 60. évfordulót, a kiemelt rendezvényen kívül, gazdag műsorral is megünnepli az együttes magyar és román tagozata. Erről tájékoztatott Barabási Attila-Csaba, az intézmény vezetője.
Az igazgató elmondta, hogy az évadot egy különlegesebb produkcióval kezdik. Azért tér el az eddigiektől, mert a témája hagyományos ünnep, a közelgő farsang. Az Itt a farsang, áll a bál! című előadásba olyan élő farsangi népszokásokat szőttek, amelyekkel ma is találkozhatnak azok, akik Kibédre vagy akár Mezősámsondra mennek. Rendezője Füzesi Albert, az együttes művészeti vezetője, aki elsősorban saját ismerettárából vette elő azokat a rigmusokat, amelyek elhangzanak. Még attól is különleges az előadás, hogy a színpadra állítási folyamat közben a szereplők kiegészítették az alapötletet. Füzesi Albert munkáját Benedek Botond színművész segítette. A humoros, fergeteges műsorban a farsangi szokások mellett eredeti marosszéki, mezőmadarasi, nyárádselyei, sóvidéki, küküllő-menti és szászcsávási táncok is lesznek. Közreműködik Gyepesi László, a 2015-ös Széllyes Sándor népi humorvetélkedő győztese, aki Széllyes Sándor rigmusaival fog fellépni. Mivel népszokásokat elevenítenek fel, a bemutató Magyarón, a művelődési házban január 17-én 18 órától, Marosvásárhelyen a magyar kultúra napján, január 22-én este 7 órától lesz. Januárban még nyolc előadást terveznek és természetesen februárban is látható még a produkció, de azt szeretnék, hogy – iskolák kérésére – az év folyamán is műsorra tűzhessék.
Február végén két vendégkoreográfus, a magyarországi Kádár Ingác és Kovács Norbert csatlakozik az együttes magyar tagozatához, akik hozzáfognak egy új előadás összeállításához. Ez is autentikus folklórműsor lesz, amelyben az erdélyi táncok mellett megjelennek a magyarországiak is. Az igazgató szerint szeretnék közelebb hozni a közönségükhöz az alföldi, palóc és más olyan anyaországi vidék táncait, szokásait, amelyet nálunk kevésbé ismernek.
Március elején újítják fel a Novák Ferenc (Tata) által rendezett János vitéz című gyermekelőadást, mert a hónap végén 10 napos magyarországi turnén vesznek részt vele. Az idén olyan helységekbe jutnak majd el, mint Budapest, Gyál, Vasvár, Zalalövő, Zalaegerszeg, Pápa, Celldömölk. A János vitéz mellett a – tavaly az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek legjobb előadásának minősített – Szép piros hajnalban című felnőttelőadást is turnéztatják. Visszatérve külföldről, mind a magyar, mind a román tagozattal székelyföldi és szórványvidékekre szeretnének eljutni, illetve az utóbbival olyan erdélyi megyékbe, ahol még nem járt a román tagozat.
Külön készülnek az Iskola másként hétre. Tavaly több mint 5000 diák vett részt a román és a magyar csoport előadásain. Emellett kézműves-foglalkozás, kiállítás, népviseleti ismertető várja majd a diákokat a székház előcsarnokában.
Június 20–26. között az együttes részt vesz a győri hivatásos néptáncegyüttesek nemzetközi találkozóján. Az új felnőttelőadás mellett a János vitézt is elviszik, ezzel szeretnék megtisztelni a 85. életévét ünneplő Novák Ferencet.
Az idei újdonság az, hogy nem zárják le az évadot a Csűrszínházi Napokon, júliusban is igyekeznek eleget tenni a különböző fesztiválok, falu- és városnapok szervezői meghívásának, ezek szerint az együttest Erdély különböző településeinek a színpadain is láthatjuk majd a nyáron.
A szabadságolások után augusztusban egyhetes "edzőtábort" terveznek Székelyföld valamely eldugott vidékén, "ahol még mobiltelefonjel sincs". Ott véglegesítik a következő bemutató előadást.
Barabási Attila-Csabától azt is megtudtuk, hogy – bár nem szokták a szervezők kétszer egymás után egyazon ország képviselőit meghívni – a tavalyi szereplésük okán az idén is várják az együttest a ciprusi nemzetközi fesztiválra. Mindkét tagozattal készülnek, amennyiben sikerül a külföldi kiszállás anyagi költségeit pályázati úton fedezniük.
A 60. évforduló ünnepi rendezvénysorozata október első hetében lesz. Szeretnék felléptetni azokat az amatőr együtteseket is, amelyekkel a román és a magyar tagozat jó kapcsolatot ápol. Két-két nap meghívott hivatásos együttesek is szerepelnek majd. Lesz közös gálaműsor is. Az emlékrendezvény ideje alatt népviseleti és fotókiállítás lesz, román és magyar nyelvű könyveket mutatnak be az együttes történetéről, kiemelt teret szentelve az 1990 utáni előadások, fellépések sikerének.
Októberben jelen lesznek az erdélyi hivatásos néptánc-együttesek találkozóján Sepsiszentgyörgyön, ahonnan címvédőként szeretnének ismét hazatérni, ugyanis amint ismert, tavaly elnyerték a legjobb előadásnak ítélt díjat.
Az említettek mellett a Maros Művészegyüttes intézményként, de tagjai által is rendszeresen jelen van partnerként, fellépőként a mások által szervezett rendezvényeken, s itt megemlíthetjük a magyar kultúra napját, a Csűrszínházi Napokat, a Széllyes Sándor-emlékversenyeket, a Gyöngykoszorú vetélkedőket, a különböző tánctáborokat (Jobbágytelke, Vajdaszentivány stb.). Az együttesben tevékenykedő táncosok, énekesek pedig több amatőr együttest vezetnek. Tavaly év végén beindult a Maros Művészegyüttes székházában a felnőtt néptáncoktatás is, amelynek az a célja, hogy megismertessék az autentikus folklórt az érdeklődőkkel.
Barabási Attila-Csaba elmondta, soha ennyi előadása, fellépése nem volt még a Maros Művészegyüttesnek, mint az utóbbi években, ugyanakkor sikerült nemcsak az eredeti néptánckultúrát ápolni, hanem a táncszínház felé is nyitni, amelyet ötvöznek a néptánccal, így nemcsak megyénkben, hanem Erdélyben, sőt Romániában is úttörők ezen a téren. A 2015/2016-os évad méltó lesz tehát az együttes fennállása 60. évfordulójának a megünnepléséhez.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Templomaink – Sepsimagyarós (Református hírnök)
Sepsimagyarós a Háromszéki-medence déli szegélyén, a Bodzai-hegyek északi nyúlványainak előterében, a Cseretető alatt, Uzontól keletre elhelyezkedő település. A falu nevét a hagyomány szerint a környéken levő mogyorós területekről kaphatta. Nevének első írásos említése az 1512-es pápai tizedjegyzékben fordult elő Monyioros alakban. 1567-ben már a Mogyorós, 1678-ban Magyarós, 1834-től pedig a mai Sepsimagyarós megnevezést használják.
A település esetleges középkori templomáról nincs adat. Korábban a lakosság a szacsvai református templomba járt istentiszteletre. A falu központjában lévő, domboldalon álló észak-dél irányú, 3,5×6,7 méter alapterületű templom az okiratok szerint 1746–1752 között épült. Mai formáját több átépítés és toldás nyomán nyerte el. A templomnak szép, ólomkeretbe foglalt, hutaüveges ablakai vannak. 1797-es keltezéssel minden ablakon egy-egy család neve olvasható. A két templomkarzaton és a padok mellvédjein virágmintás díszítéseket láthatunk.
A 25 méter magas, a barcasági toronytetők stílusát őrző torony a templomnál később épült. Az 1775. évi vizsgálat ugyanis még csak a haranglábról tesz említést, amely aztán az 1794-es nagy tűzvészben leégett, a torony tehát utólag, a tűzvészt követően épült a templomhoz. Az ezt követő években készült el a templom mai berendezése is: az ólomkeretes ablakok, a karzatok kazettás mellvédjei, az úrasztala és a szószék. A szószékkorona az adományozó megyebíró nevét is megörökítette: „ÖRÖK EMLÉKE ns. MOGYORÓSI BENEDEK URNAK. Anno 1806”. Az egymanuálos, négyregiszteres orgonát Nagy József brassói mester építette 1885-ben.
A toronyban jelenleg két harang található. A nagyobbikat még 1798-ban vásárolták, 1941-ben azonban újraöntették. Erről tanúskodik maga a felirata is: „AZ 1798-BAN ÖNTÖTT ÉS 142 ÉVI SZOLGÁLAT UTÁN ELREPEDT HARANG ANYAGÁBÓL ÚJRAÖNTETTE A SEPSIMAGYARÓSI REF. SZENT EGYHÁZKÖZSÉG 1941-BEN”. A kisebbik harang 1783-ban került még a régi haranglábba, majd onnan az újonnan megépült toronyba, s miután 1837-ben megrepedt és újraöntötték, az első világháború idején hadi célokra rekvirálták. Helyébe 1922-ben vásárolták a ma is szolgálatot teljesítő kisharangot, amelynek felirata: „BESZEREZTE A SEPSIMAGYARÓSI EV. REF. GYÜLEKEZET KÖZADAKOZÁSBÓL. 1922”.
A templom melletti paplak 1893–1903 között épült, a templommal egy időben elkészült kántori lakban pedig 1925-ig (az új községi iskola felépültéig) a református iskola működött. Ma gyülekezeti ház és az id. Kese Kálmán Egyházi Könyvtár székhelye.
Szász Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beolvad a Felső-Maros-menti szórvány
Húsz év alatt ijesztően csökkent a ratosnya-Jódtelepi és a környező református gyülekezetek lélekszáma, s bár anyagiakban sikerült megerősödniük, a beolvadást megállítani nem, csak lassítani tudják. Nagy Ferenc református lelkipásztorral beszélgettünk.
– Még egyetemistaként került ide, huszonegy éve a ratosnya-jódtelepi református gyülekezet lelkipásztora. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Harmadéves teológusként Székely József akkori esperes megkért, hogy vállaljam el a szolgálatokat vakációban. Vasárnap helyben, majd palotailván, dédán és dédabisztrán volt istentisztelet. A következő évben lehetőség nyílt arra, hogy negyedéves teológusként kihelyezzenek a gyülekezetbe, mert akkoriban nagy volt a lelkészhiány. A feleségemmel és a kisfiammal ide költöztünk. Feleségem közben tanult kántorizálni. Negyedév végén a presbitérium felkért, hogy mAradjak, ebbe a püspökség is beleegyezett, így ötödéven is itt szolgálhattam. Amikor ide kerültünk, csak úgy lehetett megközelíteni az építkezést, a parókiát, hogy a gondnok utat vágott a derékig érő fűben. Aztán elkészült két szoba és a konyha, hogy legyen, hol lakjunk. Én tanulmányi segélyt kaptam, így a gyülekezetet nem terhelte a lelkész fenntartása, a begyűlt egyházfenntartói alapból tudtunk építkezni. Fontosnak tartottam a beázó templom rendbetételét, erre is gyűjtöttünk pénzt. A falakig le kellett bontani az épületet, s 1997-ben sikerült a templomot szakszerűen felújítani.
– Modern vendégszobák is épültek. Mi adta az indítékot egy ilyen mérvű beruházásra?
– Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek 1997-ben volt egy tábora ratosnyán, s szállást kértek tőlünk. Mi akkor már a parókia mellé elkezdtük építeni a gyülekezeti termet, amelynek a tetőterét is beépítettük, hogy szállást biztosíthassunk a túrázóknak. Egyre többen érdeklődtek a szállás iránt. Szükség volt a vendégszobákra azért is, mert sokszor jöttek holland ismerőseink. Holland tervező barátunk készítette el az építési tervet, de az is nagy előnyünk volt, hogy a hollandok az építkezést is támogatták. Akkoriban kaptunk vissza 35 hektárnyi erdőt, ahonnan gyakorlatilag ki tudtuk termelni a tetőtér elkészítéséhez szükséges faanyagot. Sokan ismerik manapság a szálláshelyünket, egymásnak adják a kilincset nyáridőben. Közben folyamatosan fejlesztettünk, kialakítottuk a focipályát és a játszóteret is.
– Mekkora ma a gyülekezet?
– Amikor ide kerültünk, mintegy háromszázötven hívünk volt Jódtelepen és Ratosnyán. Felső-Marosmentén, Disznajótól felfele szétszórt települések húzódnak. Vannak gyülekezeti tagjaink, akik 2,5 kilométerről jönnek templomba. A nyilvántartások szerint ma már csak 176-an vagyunk Jódtelepen és Ratosnyán. Sajnos, a fiatalok nagy része elment külföldre, de papírforma szerint hozzánk tartoznak. A kivándorlás mellett nagyon nagy a természetes apadás, kevés gyerek születik és magas az elhalálozás. Az is gondot jelent, hogy sok a vegyesházasság: tavaly ugyan négy fiatal párt eskettem (ami rendkívüli eset), de csak egyik tagjai voltak magyar reformátusok, és ők is Franciaországban élnek. A statisztikák szerint majdnem 180 tagja van a gyülekezetnek, de valójában alig 150-en élnek itt.
– A szórványban mennyire hangsúlyos jelenség a beolvadás?
– Vegyes családokban a gyermekek nemük szerint öröklik a szülő vallását. Ha az anya ortodox, akkor a leánygyermekek is azok lesznek. Hozzánk járnak vallásórára, részt vesznek istentiszteleten, de jövőjük attól függ, kihez mennek férjhez, kivel alapítanak családot. Arra, hogy magyarok mAradjanak, kevés az esély. Néhány éve megszűnt a magyar iskola és az óvoda is, így a gyermekek beolvadása még gyorsabb. Sajnos, nem a közösségi, hanem a személyes érdeke vezérelte a helyettesítő pedagógust, így nem figyelt oda, hogy meglegyen az óvoda indulásához szükséges gyermeklétszám. Kérte, hogy helyezzék el más településre. Ma már a magyar gyerekek is román tagozatra járnak óvodába és iskolába. A legközelebbi település a 18 km-re fekvő Magyaró, ahol magyar oktatás van, és felfele Maroshévíz. Amíg működött a magyar tagozat, a tehetségesebb gyermekeket V-VIII. osztályba minden hétfőn beszállítottam Szászrégenbe, a katolikus egyház által fenntartott bentlakásba. Ha meglenne a magyar tagozat, ötödiktől most is elmehetnének a jó képességű gyermekek tanulni a régeni szórványkollégiumba, ezt anyagilag támogatni is tudnánk. A beolvadást az anyanyelvi oktatás felvállalásával próbáljuk némiképp fékezni. A vallásórákkal egyidőben anyanyelvi oktatást is biztosítunk. A foglalkozásokat a feleségem tartja: van népdaléneklés, népmesehallgatás, ismerkedés a magyar ábécével, gyermekjátékokkal, s mindazzal, ami a magyar kultúrához tartozik. Sikerült elérnünk, hogy akik ezeken az anyanyelvi foglalkozásokon részt vesznek, megkapják a magyar kormány által biztosított Szülőföldön magyarul éves támogatást.
– Nincsenek hazatelepülő magyar fiatalok, akik otthon próbálnának szerencsét?
– Az volt a tervünk, hogy olyan fiatalokat taníttassunk, akik pedagógusként, egészségügyi asszisztensként hazatérnek és itt a közösségben dolgoznak. Ki is taníttattunk egy lányt asszisztensnőnek, de amikor férjhez ment, elköltözött a településről. Egy másik fiatalt is támogattunk holland barátaink révén, hogy pedagógusnak tanuljon, de ő is elköltözött, most Temesváron dolgozik, más szakmában. Az asszisztensnő kérdése közben megoldódott, mert egy egyesület révén beindult az otthoni beteggondozás: egy református magyar asszisztensnő nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mi lehetőségeink szerint mindenben támogatjuk.
– Palotailvára is eljár, ahol a környék talán legnagyobb református temploma található. Hány híve él ott?
– A „legnagyobb” szórványgyülekezetem Palotailva, ahol valóban a Maros mente egyik legszebb református temploma található. A korabeli magyar kormánynak hatalmas tervei voltak Palotailvával 1940–1944 között: azt akarták, hogy az itteni erdőkből kitermelt fát helyben dolgozzák fel. A terv részeként egy hatalmas templomot is építtettek katonákkal és kényszermunkásokkal az ide érkező munkások számára. Kós Károly tanítványa, Debreceni László tervezte, akárcsak a ratosnyai templomot. Jöttek a változások, a templomot pedig sikerült befedni, és lassan befejezni, 1957-ben volt a felszentelési istentisztelet. A hatalmas templom elkészült, de mAradt a parányi gyülekezet. Húsz évvel ezelőtt Palotailván 158 református élt, ma 34-en vannak... Tulajdonképpen 21 ott lakó gyülekezeti tagunk van, akik közül 7-8 ember jár el az istentiszteletekre. Időközben megszűnt a fakitermelés, a munkalehetőség, így sokan elmentek a településről, közöttük a magyarok is. Palotailván tavaly újítottuk fel a templom tetőszerkezetét. A gondnokunk, egy ügyes fiatalember, a gyergyói erdészeti hivatalnál talált munkát, a feleségét is ott alkalmazták, így már áruba bocsátotta palotailvai lakását, ő is elköltözik...
– Mi fogadja Dédabisztrán?
– Két évtizeddel ezelőtt 16 református élt ott, ma vannak négyen. Egy ideig egy nagyobb szobát béreltünk, de ma már nincs közösségi istentisztelet. Ünnepekkor minden gyülekezeti tagot felkeresek és úrvacsorát osztok nekik, elbeszélgetek velük. Ez a beszélgetés felér egy istentiszteleti alkalommal. Dédán ötön voltak húsz évvel ezelőtt, ma már ketten vannak, az egyik gyülekezeti tag az idősgondozó központban él. Az öregotthonba néha bekerülnek idős reformátusok, őket is mindig felkeresem, úrvacsorát viszek nekik ünnepek alkalmával. A nőszövetségi tagok kis tésztás csomagot szoktak készíteni számukra. Karácsonykor a holland barátokkal is meg szoktuk látogatni a dédai gondozóközpontban levő reformátusokat kis ajándékokkal.
– Fenn tudna-e tartani külső támogatás nélkül egy lelkészt az egyházközség? És mi lesz húsz év múlva?
– Emberi számítások szerint nem biztos, hogy húsz év múlva lesz itt még református gyülekezet. Már majdnem eltemettem a dédai, a dédabisztrai és a palotailvai reformátusokat. Ugyanez a jövő vár a ratosnyaiakra és jódtelepiekre is. Missziós egyházközségként kis- és szórványgyülekezeti támogatást kapunk a püspökségtől, Disznajótól Gödemesterházáig összetartjuk a magyar reformátusokat. A magyar kormánytól is érkezik kis gyülekezeti támogatás. Ezekkel a pénzekkel a gyülekezetek egy kezdő lelkészt el tudnak tartani. Az is fontos háttér, hogy az egyház tulajdonában levő erdő nagyon jó állapotban van, az ütemterv szerint évente lehetne kitermelni belőle. Ezzel a lehetőséggel még nem élünk: csak akkor termelünk ki, ha nagyobb befektetésre van szükség, például a ravatalozó építésekor értékesítettünk. Óvjuk az erdőt. Az egyházi épületek fűtésére a tűzifát a vendégház bevételéből vásároljuk meg. Ha olyan személy lesz majd itt, aki szívügyének tekinti mindazt, ami elkezdődött, akkor amíg egy magyar él Jódon, fenntartható lesz a lelkészi állás és megmAradhat a református egyház. Szeretnénk hivatalossá tenni a vendégház működtetését: ha egy vendéglátóipari hely, egy panzió el tud tartani egy családot, akkor a vendégház itt is el tud tartani majd egy lelkészt. Sokan idegenkednek ettől az ötlettől. Azt mondják, hogy az egyháznak nem az a célja, feladata, hogy vendégházat működtessen. El kell fogadnunk azt a tényt is, hogy biztosítani kell a gyülekezet anyagi hátterét. Az idősebbek közül sokan a múltban élnek és azokat az időket emlegetik, amikor a gyülekezetben még háromszázan-négyszázan voltak. Akkor fenn tudták tartani lelkészüket, egyházukat. Ma már az egyháznak több mindennel kell foglalkoznia. Az anyanyelvi és vallási oktatás és az istentiszteleti alkalmak biztosítása mellett nagyon fontos az anyagi háttér megteremtése is. Mindehhez sok segítséget kapunk a gyülekezettől. Feleségemmel megszerettük itt, s bár hívtak több helyre is, mAradtunk, s nyugdíjig itt szeretnénk tovább szolgálni.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tatrang a Muszka-asztal lábánál
Ritkán teremtett a Mindenható olyan szép tájat, mint Hétfalu vidéke és benne Tatrang. Körülöleli a Kárpát-kanyar festői hegyvidéke. Gerincéből kimagaslik a büszke Csukás 1954 méter magas masszívuma, lába előtt a Barca rónájának síkján terül el Háromfalu s községközpontja, Tatrang. Megüli a Tatrang vize két partját, amely ha felbőszül, útjából mindent elsodor.
Tatrang majdnem összeépült Zajzonnal és Pürkereccel. Igazi csángóvilág ez. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tanúhegye. Nemcsak arról tanúskodik, hogy az mélybe süllyedt hegynek egy orma, egyfajta tektonikai tanúhegy, hanem arról is, hogy a negyvennyolcas szabadságharc idején ide telepedett meg az ellenség, amely azt parancsolta, hogy élelmet, lisztet és vágómarhát oda vigyen fel a környék népe. Csoda, hogy a történelem viharait kibírták-túlélték csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, jellegzetes dialektusukat, ősi táncukat, tündérszép népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, polgármesterük, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért, őt kerestük meg, ő még tudja, hogy milyen a település érverése. A tulajdonában levő Csukás Szálló és vendéglő magas teraszáról bámultuk a meseszép vidéket, az elvégzett munkáról beszélt, útitársunk és idegenvezetőnk, Barta János mérnök pedig – Tatrang szülötteként – gyermek- és ifjúkori emlékeit idézte, akinek ezúttal vagyunk hálásak a szülőföldjén való kalauzolásért.
Ki korán kel, sikeresen léphet
Ezt lehetne elmondani a négy település – Tatrang, Zajzon, Pürkerec és Mogyorós – a régi Háromfalu közművesítéséről, mert nem igaz, hogy Brassó megyében nem mentek és még most sem mennek jobban a dolgok, mint mifelénk. Kiss József a 16 esztendőre rúgó községi adminisztrációból egy ciklus alatt alpolgármester volt, három mandátum idején pedig polgármestere Tatrang községnek. Nemcsak a Brassóval ápolt viszonyát, hanem a település előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, sikerült rácsatlakoztatni a községet arra az ivóvíz-magisztrálisra, mondhatni történelmi vezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város egy tetemes részét látta el kiváló minőségű ivóvízzel. Jó minőségűnek azért mondjuk, mert a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vize, amelyek a masszívumot felépítő kőzetféleségek miatt föld alatti természetes üregekkel-tárolókkal rendelkeznek, s mint ilyenek, vízbővek s kiapadhatatlanok. Nemcsak láttuk, de meg is kóstoltuk széles e vidék legjobb ivóvizét. Ebből részesül most mindhárom település. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – tartja a szabály. Tatrangban ennek fővezetékei már a földben, s mert a Barcaság felszíne Farkasvágó irányába lejt, ott épült meg egy nagy befogadóképességű korszerű szennyvízderítő, amelynek üzembe helyezése folyamatban. De az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozásról itt is csak a szennyvízcsatorna lefektetése után lehet beszélni. Mindhárom településen biztosított a földgázellátás. Falunézőben Tatrangnak 2011-ben 8300 lakosa volt. A népszámláláskor a többségben levő románság után (38,5%) a magyar anyanyelvű cigányság következett (28,8). A csángó magyarság akkori részaránya 27,4% volt. Aki Hétfalu magyarságával akar megismerkedni, könnyűszerrel megteheti: kiadványok-könyvek beszélnek múltjáról, templomaikban, közösségi házaikban acélosodik identitásuk, Háromfalu mindenikében járják jellegzetes táncukat, a boricát, évente találkozókon mutatkoznak be a nagyvilág előtt. Túl azon, hogy Négyfalu (Szecseleváros) néprajzi múzeumában megismerkedhetünk a csángóság és a magukat mokánoknak nevezett románság néprajzával, Tatrangban külön tárlaton láthatjuk a helyi néprajzi jellegzetességeket, ugyanis az általunk is jól ismert néhai özv. Bajka Zoltánné Fejér Katalin Sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész egykori tatrangi szülőházát, amely az evangélikus templom tőszomszédságában található, a helybeli egyháznak hagyományozta. Ebben látható az említett mini csángó néprajzi kiállítás. A teljesen felújított épületen emléktábla adja tudtunkra, hogy Ebben a házban született 1926. augusztus 13-án Fejér Katalin tanító, evangélikus lelkész. A telken levő másik épület – a Fejér-Ház – jelenleg gyülekezeti terem, szomszédságában alakították ki a ravatalozót. Fejér Katalin Nyirő József szülőfalujában kezdte lelkészi szolgálatát, és 40 évig volt városunk, Sepsiszentgyörgy evangélikus lelkipásztora, annak a Kovács Lászlónak az örökében, aki a háború utolsó éveiben magyar nyelvet tanított nekünk a Mikó Kollégiumban, s mint Hosszúfalu-Fűrésztelepi lelkész hunyt el néhány éve.
Vasárnap ismerkedtünk Tatranggal. Istentisztelet előtt megtekintettük a Szent Veronika emlékére épített és felszentelt római katolikus kápolnát, amely néhai kézdiszászfalusi Gajdó Zoltán plébános, pápai káplán idején épült 1996–98 között. Elmentünk a tatrangi sós-szénsavas borvizekhez. Gondozatlan, rettenetes állapotban találtuk. Kár, hogy a nép, az önkormányzat nem ismeri fel ezek gyógyászati jelentőségét s nem igényli, nem aknázza ki ezeket a ritka gyógyhatású lúgos-sós vizeket. Gödri Alpár, az egyházközség evangélikus lelkésze elmondta, hogy a mindenkori gyülekezetnek háromszor kellett templomot építenie magának. Az elsőt 1513-ban, amelyet tűzvész pusztított el, a másodikat 1759–61 között, amely a nagy 1802-es földingás áldozata lett. A jelenlegi templomot 1821-ben fejezték be. Gödri Árpád Tatrang két jeles lelkészére is emlékeztetett: Szórádi Lajosra, aki az első világháborút követő nehéz években állt a gyülekezet élén, és az egyházközség történetét megíró Mezei Istvánra, aki negyvenéves szolgálati idején esperese is volt a barcasági evangélikus csángó magyaroknak. A felújított régi lelkészi lakban dolgozik, hívei ismerik, hogy mit jelent a kaláka, ragaszkodnak ősi vallásukhoz, így szerteágazó a hitközösség megtartó tevékenysége. Időközben zsúfolásig megtelt a falu temploma. Istentisztelet után ismertük meg Kajcsa Zoltánt, aki a falu legifjabb boricás csoportjának betanítója. A szakirodalom gazdag ismeretanyagot szolgáltat a csángók ősrégi táncára vonatkozóan, mi mégis a legújabb hírekre voltunk kíváncsiak. – A boricát a legfiatalabb fiúk, legények járták-járják egészen a 30. éves életkorig – részletezte Kajcsa. Egy csoport most öregedett ki, én vállaltam, hogy betanítom a következő csoportot az igazi tatrangi boricára. A tánc eredetére vonatkozóan kedves barátunkat, az egykori kommandói magyartanárt, Hochbauer Gyula helytörténészt idézzük: „a hétfalusi boricában termékenységvarázslás aktusa mutatható ki. A kukák (állatorcákba öltöztetett figurák) közötti vetélkedés, kivégzés funkció szempontjából tulajdonképpen a tél-tavasz küzdelmeként is értelmezhető. A kuka földhöz vágásában az fejeződik ki, hogy a telet, mint a gonosz jelképes megtestesülését leigázzák, az újjászülető, feltámadó tavasz, mint a jó szimbóluma jelképesen győzelmet arat a rossz fölött (…). A kutatást Horger Antal tereli az összehasonlítások irányába, aki a kukák szerepében sámánisztikus értékek nyomait vélte felfedezni. Domokos Pál Péter történeti kutatásai és Könczei Csilla etnoszemiotikai vizsgálódása után bizonyára hosszú ideig újat nem lehet majd mondani erről a csodával határosan hamvaiból egyre újratámadó szokásról.” Különlegességek és régebbi szokások után érdeklődve jutottunk el Gödri Iluskához, akiről mint „különleges személyről” szóltak a templomból hazafelé induló asszonyok. Virágokkal tele szép udvarán iskolafüzetnyi irkát vett elő, amelybe a régi világ ismeretes imádságos töltetű verses mondókái sorakoztak, olyanok, amelyeket édesanyjától tanult meg és jegyzett le. Zömét a temetések utáni halotti torok alkalmával szokta elmondani. Iluska kívülről mondta mindeniket, olvasnia sem kellett, de úgy éreztük, számára mégis biztonságosabb, ha előtte a füzet. – Kis imádságos versikét mondok például a torokban megterített asztaloknál evés előtt, s majd az étek elfogyasztása után is. Ki tudná már azt megmondani, hogy ki szedte rímbe valamikor ezeket a sorokat, mikor és hány éve van szokásban ez a hagyomány a hétfalusi csángók hazájában?! Előtte: „Ki asztalt terítesz égi madaraknak, / Teríts asztalt özvegynek s árváknak. / Nyújtsd ki, Atyánk, nyújtsd ki, jóságos kezedet, / Adj a koldusnak is megtartó eledelt. / Ételben-italban legyen bőven részünk, / Gondviselő atyánk könyörögve kérünk...”. Utána: „Gondviselő Atyánk, asztalodtól kelve, / Szívből hálát adunk, kezünk összetéve. / Áldd meg ezt a házat és ennek a gazdáját, / Szánd meg a szenvedőt, az özvegyet s az árvát, / S a benned bízóknak viseld mindig gondját. / Áldott légy, Úr Jézus, hogy itt jól tartottál, / Eledelt és italt bőven szolgáltattál. / Aki ételt s italt adott, annak neve legyen áldott. / A Jó Isten nyugtassa kiért fáradoztak, / Isten vigasztalja, akik megfáradtak! Ámen!” Mi ugyan éreztük, hogy a „verses imádság” archaikus jegyei kissé megkoptak, ám a helyi emlékezet igazolja, hogy ezek a rítusok nagyon régiek. A témakörrel a hétfalusi csángókhoz több szállal kötődő Veress Emese Gyöngyvér is foglalkozott Divatos-e a koporsó? A barcasági csángók sorsfordító rítusának változása az elmúlt 250 évben címmel a Művelődés 2010. szeptemberi számában.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újraállamosítások sora perújrafelvétellel
A nacionalista-kommunista rezsim által a magyar nemesek ellen hirdetett osztályharc nem ért véget, csak átalakult, derül ki a Maros megyei prefektus 2015-ös tevékenységi jelentéséből – számol be Szucher Ervin a kronika.ro-n. Lucian Goga maga is harcnak nevezi azt az ádáz küzdelmet, amelyet a Maros menti erdők újraállamosítása érdekében folytat. A kormánymegbízott, szembemenve Románia 1989 után vállalt kötelezettségeivel, a restitúciós törvénnyel és az alkotmány által szavatolt tulajdonjoggal, az elmúlt év folyamán csaknem 35 jogerős bírósági ítélet újravizsgálását kérte.
A 2015-ös évre szóló jelentésében Lucian Goga tételesen megfogalmazta, hogy az elmúlt esztendő az erdők visszaszerzéséért folytatott harc éve volt. A prefektus sikerlistáján három olyan bírósági ítélet szerepel, amelynek köszönhetően a Maros megyei kormányhivatal visszaszerezte a magyar nemesek leszármazottai által korábban hosszú peres úton elnyert Maros menti erdőket.
Míg az uniós szervek és az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma több ízben felszólította Romániát a több mint fél évszázaddal ezelőtt elkobzott és államosított javak mielőbbi visszaszolgáltatására, múlt évi tevékenységi jelentésében Lucian Goga azzal dicsekszik, hogy mennyit sikerült újraállamosítania a már korábban visszaadott erdőkből. A dokumentumban a kormánymegbízott arra is kitér, hogy csupán tavaly 35 olyan ügyben kért perújrafelvételt, amelyben a bíróság az 1948-ban vagy utána megkárosított és kisemmizett személyek javára hozott jogerős döntést. 2014. végén a Ponta-kormány azután menesztette Goga elődjét, Vasile Opreát, hogy az RMDSZ feljelentést tett ellene az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mivel megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a diszkrimináció megelőzéséről és visszaszorításáról szóló 2000/137-es kormányhatározatot és Románia alkotmányát. A volt prefektus a Bánffy-örökösök erdő-visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből, arra hivatkozva, hogy a magyarok a grófok leszármazottaiként veszélyforrást jelentenek az erdélyi és főként a régeni bíróság függetlenségére. Éltetőék elleni bosszú
Lucian Goga jelenlegi prefektust is a magyar nemesek leszármazottai, főként az Éltető család elleni bosszúvágy vezérli: azzal dicsekszik, hogy három ügyben is visszafordította a korábbi jogerős döntést. A botoşani-i törvényszéken előbb 7,3 ezer hektár ratosnyai és palotailvai erdőt térített vissza a román állam tulajdonába, majd további 3,9 ezret, míg a Marosvásárhelyi törvényszék segítségével 155 hektárt „mentett meg” Magyarón. Akiket Goga és a bíróságok újból kisemmiztek: Éltető Albert, Éltető János, Éltető Dániel és Éltető József leszármazottai.
„Az igazságszolgáltatásban, főként egy demokratikus államban, alapelv, hogy a jogerős ítéletet életbe kell ültetni. Megjegyzem, hogy erre az utóbbi időben több fontos vezető is felhívta a figyelmet, kezdve az elnöktől. Az elv akkor is érvényes, ha az állampolgár érdekét szolgálja az állammal szemben. Sajnos 2008-tól errefelé, de főként az utóbbi négy évben legalább tíz olyan jogerős ítéletről tudok, amely ügyfeleim javára született, de az illetékesek a mai napig nem ültették életbe. Magyarán: pereskedtünk hosszú éveken keresztül, igazat adtak nékünk, amiről van egy darab papírunk, és semmi több” – mondja a román állammal folytatott perekről Rózsa József Marosvásárhelyi ügyvéd.
Míg egy egyszerű ügyiratban a felperes ilyenkor végrehajtóhoz fordul, az erdőtulajdonosok nem tehetik, hisz a tulajdonbizonylatot az ellenük pereskedő prefektusoknak kellene aláírniuk. „A végrehajtó nem foghatja meg a kormánymegbízott kezét, hogy írassa alá vele a dokumentumot” – magyarázza az ügyvéd. Szerinte a hatalommal való visszaélésért egyik lehetséges megoldás a bűnügyi feljelentés volna, ez viszont a szakember megítélése szerint egy újabb háromegyenletes függvény. „Ráadásul, ha a bíróság úgy véli, jogtalanul jelentetted fel, még kártérítést is fizethetsz az érintettnek” – mondja.
Az érintettek számos esetben értesítették a kormányt vagy az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóságot (ANRP), de azon túl, hogy Bukarestből egy nekik igazat adó levelet kaptak, a patthelyzet nem változott. Rózsa szerint az lett volna az egyetlen megoldás, ha a kormány hivatalból és erélyesebben lép fel ezen esetekben.
Trükközések – hivatalosan
A legtöbb esetben a román állam a perújrafelvétellel próbál időt és látszólag törvényes okot nyerni a jogerős ítélet semmibevételére. Érdekes módon, a perújrafelvételi kérések menetrendszerűen akkor érkeznek, amikor már ki kellene bocsátani a tulajdonlevelet, holott a jogrend szerint egy ítéletet csak alapfokon lehet felfüggeszteni. „Időt nyernek, és ezzel igazolják a passzivitásukat, semmi több. Van egy ügyem, amelyre a jogerős ítélet megszületése után, az évek során már három perújrafelvételi kérést nyújtott be az állam képviselője” – mondja Rózsa József.
A prefektúrán működő restitúciós bizottságok egy újabb trükközési taktikával is előálltak: azzal a mesével, hogy nem bíznak a helyi igazságszolgáltatásban, mostanság négy-ötszáz kilométerre helyeztetik át a pereket. Az idős, beteg, anyagilag nem túl jó helyzetben lévő erdélyi visszaigénylőknek Giurgiu, Iaşi, Brăila, Olt megyei törvényszékeket kell járniuk. „Ezek az emberek képtelenek havonta ekkora utat megtenni, így sérül az igazságszolgáltatáshoz való joguk. Egyébként nagyon furcsa, hogy a kormány megbízottja nyíltan hangoztatja, hogy ő nem bízik a román igazságszolgáltatásban” – jegyzi meg az ügyvéd.
A szászrégeni bírák pártatlanságát kétségbe vonó korábbi prefektus, Vasile Oprea többek között azért kérte a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését Szászrégenből az ország egy másik térségébe, mert „itt magyar közösség is él, és a magyarok, mint a grófok leszármazottjai 9323 hektár erdőt igényeltek vissza”. Jóllehet a régeni bíróságnak egyetlen magyar nemzetiségű bírója sincs, periratában a volt kormánymegbízott mégis kockázati tényezőként kezelte a megye magyarságát.
Rózsa szerint az efféle logika mentén ténykedő prefektusoknak azt a kérdést is fel kellene tenniük, hogy lényegében mikor volt elfogulatlan a vásárhelyi bíróság: amikor az örökösöknek vagy netán a prefektúrának adott igazat? Másrészt az ügyvéd olyan dossziékról is tud, amelyek az évek során legalább tíz bíró kezén mentek át. „Lehet, hogy egy-két, legfeljebb három bíró felkészületlen vagy elfogult, de hogy mind a tíz-tizenvalahány az lenne, kétlem!” – állítja Rózsa József.
Sántító perújrafelvételi kérések
„Mi mindent megteszünk azért, hogy azok, akik valóban jogosultak a mezőgazdasági területek és erdők visszaigénylésére, megkapják a nekik járó területet. Ugyanakkor azért is mindent megteszünk, hogy ami az állam tulajdona, az az is mAradjon” – szögezte le lapunknak Lucian Goga prefektus. Kérdésünkre, hogy az általa vezetett intézmény miért nem tartja tiszteletben a bíróság jogerős ítéleteit, elmondta, hogy az állami levéltárakban és a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság ( CNSAS) archívumában talált okiratok alapján kezdeményezték a perújítást.
A perújrafelvételi kérések azért is sántítanak, mert a restitúciós bizottságok olyan „újonnan előkerült” dokumentumokra hivatkoznak, amelyek tíz-húsz-huszonöt évvel ezelőtt is léteztek, és fellelhetők voltak. Arra is volt már példa, hogy az állam képviselői olyan „újonnan előbukkant” okiratokat „fedeztek fel”, amelyeknek egy példányát már évekkel azelőtt csatolták az ügyirathoz.
A magyar akkor is ellenség, ha nem az
Az időhúzás harmadik taktikája az 1945. évi 91-es számú, úgynevezett CASBI-törvényre való hivatkozás. A 71 éve napvilágot látott hírhedt törvény a nép ellenségévé nyilvánította a korábban a németek oldalán harcoló, majd menekülésre kényszerülő kisebbségeket, ingatlan javaik kezelését pedig az Ellenség Javait Felügyelő és Igazgató Pénztárra (CASBI) bízta. A két évvel később, 1947. január 9-én megjelenő Hivatalos Közlöny húsz oldalon mintegy kétezer olyan – többnyire magyar és német nemzetiségű – személy nevét tartalmazza, akiket felmentettek az 1945/91-es, CASBI-törvény következményei alól. Következő, január 10-ei 8-as számában mintegy 1500 vállalat és kisiparos neve jelent meg, akiknek az állam szintén visszajuttatta az ügykezelésre átvett javait.
Rózsa József egyik ügyfele 16,5 hektár erdőt igényelt vissza a Maros megyei Gernyeszegen, ám az állami hatóságok megtagadták a restitúciót, pedig sem ő, sem ősei nem származtak grófi vagy bárói családból. Egy másik kisemmizett család örököse a szilágysági Középlakon 166 hektár erdőt kapott vissza, Maros megyében pedig, „egészségtelen” származására hivatkozva, a restitúciós bizottság nem volt hajlandó egy fenyőfát sem visszajuttatni ugyanannak az igénylőnek. Hasonló cipőben jár egy másik igénylő is, aki a Fehér megyei Miriszlón visszakapta ősei 47 hektárját, a Maros menti erdeire pedig hiába vár. A jogász szerint jellemző a Maros megyei különleges helyzetre, hogy a Görgényi- és Kelemen-havasokban az örökösöknek legfeljebb tízhektárnyi erdőt sikerült visszaszerezni a 2000-ben megjelent Lupu-féle 1-es számú földtörvény alapján.
Strasbourg – a távoli délibáb
Kérdésünkre, hogy az erdélyi magyar nemesek közül melyiknek az ügye jutott el az Emberi Jogok Európai Bíróságáig, Rózsa József elmondta: egyelőre egyiké sem. Csak abban az esetben lehet Strasbourghoz fordulni, ha a panaszos itthon minden jogi lehetőséget kimerített. „A strasbourgi eljárás is rendkívül hosszas és bonyodalmas. Ráadásul az esetleges kedvező ítélet esetén itthon újabb pert kell indítani annak végrehajtásáért” – sorolta a bürokratikus akadályokat a vásárhelyi ügyvéd. Ugyanakkor az sem titok, hogy az európai bíróságon a romániai ügyiratok előválogatását romániai bírók végzik.
Ártott a médiahisztéria
Abban mindenki egyetért, hogy az ügynek nagyon sokat ártottak azok a visszaélések, amelyekre az utóbbi egy-két évben derült fény, valamint az a hisztérikus médiakampány, amit az országos hírcsatornák folytatnak. „Voltak visszaélések, az biztos, csak az a baj, hogy egyesek ezeket hajlamosak összemosni a jogos visszaigénylésekkel” – világít rá Rózsa. A Realitatea TV, az Antena 3 és a România TV vitaműsorai is sokat tettek azért, hogy a közvélemény ma egy napon emlegesse a nemesi családok leszármazottait a háborús bűnösökkel vagy azokkal, akik tetemes csúszópénzért olyan ingatlanokhoz jutottak, amelyekhez nem volt közük.
Székelyföldön Marius Paşcan liberális szenátor, Ioan Sabău-Pop ügyvéd és Lazăr Lădariu újságíró a „román erdő” legelkötelezettebb védelmezője. Bennük az a közös, hogy valamennyien a magyarellenes Vatra Românească szervezet vagy a Cuvântul Liber napilap oszlopos tagjai voltak, vagy mai napig azok. „Mi nem láttuk értelmét annak, hogy a médiában folytassuk a vitát, és válaszolgassunk a hazug vádakra. A másik fél viszont kimondottan arra alapozza a taktikáját, hogy beeteti a közvéleményt, mint a halakat, aztán a zavarosban elkezd halászni” – mutat rá Rózsa.
Az ügyvéd szerint a „munkamódszer” Maros megyében szerencsére nem bizonyult hatékonynak. „Még az is becsületesebb volna a jelenleg évekig, évtizedekig tartó jogi hercehurcák és megaláztatások helyett, ha hoznának egy új törvényt, amely tisztán kimondja, hogy az előző restitúciós rendelkezések nem voltak jók, és a román állam nem hajlandó visszaadni semmit a jogos tulajdonosoknak. Úgy legalább tudnánk egy dolgot…” – állítja némi adag iróniával Rózsa József. Ennél már csak az szomorúbb, hogy miközben a jogos tulajdonosok papíron visszaszerezték őseik birtokát, az állami erdészetek gátlástalanul folytatják a – hol törvényes, hol törvénytelen – erdőkitermelést – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Háborúról földközelből (Iochom István új könyve)
Iochom István új, sorrendben tizenötödik könyve* ismét az úgynevezett valóságirodalom világába kalauzolja az olvasót. Ehhez segítségül kéri Borbáth József néhai ozsdolai szabómester naplóját, amely a múlt század első felébe vezet vissza minket. Abba a korba, amikor két háborút és két impériumváltást, na meg a kommunizmus térhódítását is kénytelen volt megélni Székelyföld lakossága.
Borbáth József nem ismerhette a szocialista realizmus által mintegy jelszóvá degradált valóságirodalom kifejezést. Mint ahogy semmilyen szociológiai vagy irodalmi izmus, netán szellemi áramlat nem „zavarta” abban, hogy visszaemlékezéseit papírra vesse. Ilyen értelemben figyelemre méltó Iochom István törekvése, hogy egy múlt században élő székely szabómester, gazdálkodó visszaemlékezéseit megjelentesse. A maga egyszerű, ám annál szemléletesebb formájában. Szemléletes, mert jobbára a két világháború személyesen megélt eseményeit elmesélő szabómester „stílusát” áthatja az akkori félparaszti lét közvetlensége, az események csak néha kapnak általánosabb megközelítést, jellemzést. Ilyen rész például a második bécsi döntést követő magyar bevonulás leírása vagy a kommunisták térnyerése. Az 1949-ben írt visszaemlékezés elsősorban a háborút mint személyesen megélt eseményt tárja az olvasó elé (csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a gondosan átírt napló Borbáth József 1979-es halála után került elő, megírásának célja tehát nem feltétlenül a közlés, hanem az események megörökítése lehetett). Mindezt olyan mértékben földközelből, hogy a csapattest előnyomulásának vagy éppen menekülésének útvonala szinte lépésről lépésre kirajzolódik. Ebben a tekintetben talán legjellemzőbb rész, amikor az 1944 őszén előnyomuló „muszkák” elől visszavonuló katonák Ozsdola környéki mozgását a helynevek aprólékos ismertetésével rögzíti a napló. Borbáth József egyéni tragédiaként éli meg a háború minden pillanatát, a hősies pátosz mellőzésével, ami azonban nem kérdőjelezi meg a helytállást, amellyel az alig tizennyolc-húsz esztendős fiatal, majd a családos férfi részt vesz a harcokban. (Arról például csak Iochom előszavából értesülünk, hogy vitézségéért már 1916-ban megkapta a Károly Csapatkereszt kitüntetés bronz fokozatát.) A személyes tragédia akkor válik igazán méllyé, amikor „Ferkó” fiának elvesztése miatt érzett fájdalmát írja meg, a Magyarón elesett fiú földi maradványainak hazahozatala e tekintetben talán a legmegrázóbb része a könyvnek. Hogy milyen formában kapcsolódik össze az egyéni tragédia a haza elvesztésével, arról álljon itt egy rövid részlet a könyvből: „Karácsony szenvedélyén este ért haza Gödöllőről Tamás Dávid szomszéd gyermek, kitől azt üzente a bátyja, Tamás Ferenc, hogy nekünk mondja meg, Ferkót ne várjuk, mert a dédai fronton elesett. Hogy milyen karácsonyt éltünk akkor, azt nem tudom ide leírni, csak a jó Isten, aki fönn van, csak ő tudná azt a lelki szenvedést megmondani. Kitört belőlem a keserűség, hogy miért így meg úgy, de a való helyzeten változtatni már nem lehetett. (…) Így az 1944-es esztendő a teljes bizonytalanság jegyében telt el. Magyarország tragédiája is teljes volt, gyászfátyol borította a magyar hazát. Tán azt mondhatjuk, hogy a második tatárjárás volt, sőt, az előbbinél még súlyosabb. Minden darab magyar földet az ellenség taposta, legyen az német vagy muszka és oláh, mindannyian a magyar lelkekre, magyar vérre szomjaztak. Hogy miért, azt a történelem fogja megmondani.”
Az első világégésben az ukrán és olasz frontot is megjárt katona, majd huszonöt évvel később szó szerint a saját települését védő tartalékos, a csatatér pokla az éhezés és nélkülözés leírása mellett visszaemlékezésében arra is figyel, hogy a háború „emberibb” arcát is felvillantsa: a találkozásokat, a bajtársiasságot, és nem kerüli meg név szerint említeni azokat, akik a sok, az ország- és rendszerváltás közepette a köpönyegforgatásban jeleskedtek.
Érdemes tehát fellapozni Borbáth József visszaemlékezéseit. És nem csak az ozsdolaiaknak, akik közvetlen „érintettség”, netán személyes ismeretség okán a történetek szereplői is, hanem mindenkinek, aki a megélt háború legközvetlenebb élményét kívánja megismerni, netán átérezni.
* Iochom István: Az ozsdolai szabó, aki megélt két világháborút – Borbáth József visszaemlékezései, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2016.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

Kiszorított magyarok
Elégedetlenséget szült a magyar közösségekben, hogy Maros és Hargita megye román többségű régiójában, a Maros völgyében szervezendő város vagy térségi napok alkalmával kevés a magyar fellépő.
Szászrégenben, ahol a múlt hétvégén szervezték meg a Maros megyei település napjait, legfőképpen a magyar műsorszámok időzítése váltott ki elégedetlenséget. A szervezők ugyan gondoskodtak arról, hogy péntektől vasárnapig minden napra jusson legalább egy magyar együttes, ezek fellépését a késő esti órákra ütemezték. A húzó együttesnek meghívott Republic vasárnapi előadása például hétfőn kezdődött el.
A magyarországi csapat jóval a záró momentumnak szánt éjféli tűzijáték után, valamikor egy óra körül kezdhette el koncertjét. Hetven kilométerrel odébb, a maroshévízi magyarok is úgy érzik, a városvezetés félvállról kezeli őket, nem veszi figyelembe igényeiket, és nem vonja be a városnapok szervezésébe. A román többségű Hargita megyei településen ezen a hétvégén, péntektől vasárnapig ünnepelnek olyan díszmeghívottak társaságában, mint a Fly Project, Ami, Mandiga vagy Nicolae Cherry. Valamennyien menő román énekeseknek és együtteseknek számítanak, olyanoknak, akikért jócskán a városkasszába kell nyúlni. Az egynyelvű plakát szerint a szervezők mindössze a borszéki One More Minute angol és magyar nyelvű dalokat előadó együttest és Arpad Domokos folkénekest hívták meg a magyar ajkú közönség szórakoztatására.
„Nem az a nagyobbik gond, hogy a plakátról lemaradt a Kemény János-iskola Csillagszem néptáncegyüttese, amely pénteken lép színre, hanem az, hogy például a vasárnapi fellépőről, bizonyos Domokos Árpádról nem tudunk semmit. Amikor meg mertük kérdezni a városházán, hogy ő kicsoda, visszakérdeztek: »Hát ti nem ismeritek Arpad Domokost?«!” – kifogásolja Bodor Attila önkormányzati képviselő. Az RMDSZ elnöki tisztségét is betöltő politikus szerint a polgármesteri hivatal illetékeseit aligha érdekli a városnapok magyar vonatkozása. Ennél is bosszantóbbnak tartja, hogy a magyar előadóként feltüntetett művész meghívásáról még csak nem is egyeztettek a közösség képviselőivel, hanem egy bukaresti impresszárió-irodára hagyatkoztak.
Nemcsak ő és RMDSZ-es kollégái nem hallottak Domokosról, nekünk is a Google keresőprogramra volt szükségünk, hogy rábukkanjunk a nevére. Magyar nyelven semmiféle információt nem találtunk, románul viszont a Folkromania honlap még a dalai közül is közöl egy párat. Az Arpad Domokoş néven futó 57 éves folkénekesről kiderítettük, hogy a ’70-es évek vége felé a Nicolae Ceauşescu udvari költője, Adrian Păunescu által vezetett Cenaclul Flacăraban lépett fel. A sportcsarnokokat és stadionokat megtöltő nemzeti-kommunista mozgalomban olyan hazafias töltetű dalokat írt és adott elő, mint például a Cântec de ţară, Oltenii lui Tudor, Moţu şi moaţa, Tu, Ardeal vagy a Ţara mea. Az utóbbi dalban – amelynek szövegét Păunescu írta – arról énekel, hogy a világon senkinek sem adnánk el az egyedi és millenáris, piros–sárga–kék országunkat, a mi jó Romániánkat.
Kiszálltak a fesztiválból
Tekintettel az elmúlt évek felhozatalára, a három magyar falut, Magyarót, Holtmarost és Fickót tömörítő község önkormányzata úgy döntött, idén nem vesz részt a jövő pénteken kezdődő Maros völgye Fesztiválon. Kristóf József polgármester úgy érzi, a Ratosnyán idén immár tizenharmadik alkalommal megrendezendő népünnepély már rég nem arról szól, amiről eredetileg szólt.
A hagyományápolás helyét az olcsó vásári hangulat vette át, ahol az értékeket a giccs váltotta – vélekedett lapunknak Magyaró elöljárója. Szerinte a fesztivál elveszítette egyediségét, néhány éve az evés-ivásra és az esti rockkoncertekre helyeződött át a hangsúly. Kristóf azt is szóvá tette, hogy a térség két magyar többségű községének, Magyarónak és Marosvécsnek mindig meg kellett vívnia a harcát a kisebbségi programok beiktatásáért. „A román kollégák soha nem mondtak nemet, elfogadták érveinket, de mindig a szűkös anyagi keretre hivatkoztak, mintha mi nem is járulnánk hozzá a fesztivál sikeres szervezéséhez” – fejtette ki Kristóf József.
Kérdésünkre, hogy mi lesz a rendezvény helyszínén felállított magyarói tájházzal, a községvezető elmondta, hogy nem marad üresen, a megyei múzeum rendezi be. „Sokan látogatták a tájházakat, számos magyarországi turistától tudom, hogy a Maros völgye Fesztivál programjától függően szokta időzíteni a székelyföldi kirándulását. Döntésünk erre az évre vonatkozik, remélem, jövőre adnak okot a visszatérésre” – szögezte le a polgármester.
Egy év kihagyás után Marosvécs a tavaly tért vissza a Szászrégentől Maroshévízig terjedő régió közösen fesztiválozó települései közé. A település új alpolgármestere nem kívánt véleményt nyilvánítani a rendezvénysorozat színvonaláról, annyit mondott, a tavaly a prefektúra is leszólt a vécsieknek, hogy „jó lenne visszatérni”. „Nem mintha ez nekünk nagyon tetszene, de végül is e mellett döntöttünk” – tette hozzá Vita István.
Szucher Ervin / Székelyhon.ro

XIII. Maros völgye fesztivál
A hagyományőrzés jegyében
Július 29–30-án a 13. alkalommal tartották meg a Ratosnya melletti Sétatér (La Alei) tisztáson a Maros völgye fesztivált, amelyet eredetileg a környékbeli községek bemutatására szántak. S bár az idén is gazdagon feldíszítették a községek házát, úgy tűnt, hogy egy kicsit megkopott ez a jellege, és nagyobb szerepet kapott a vásár. Az érdeklődők inkább az élelmet és italt kínáló sátrak előtti teret töltötték meg. A szervezőket dicséri, hogy a zsúfoltság elkerüléséért külön parkolóhelyet létesítettek a tisztás egyik részén, és elkülönítették a hagyományőrző kiállítóteret az élelmiszert kínáló standoktól, sátraktól. Gondoskodtak ivóvízről, illemhely is volt bőven, mi több, szelektív hulladékgyűjtésre kukákat is kiállítottak. Mint minden évben, az idén is a következő települések mutatkoztak be: Marosvécs, Magyaró, Felfalu, Felsőrépa, Alsóidecs, Petele, Marosoroszfalu, Déda, Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza és Szászrégen is, első- sorban a Gliga cég termékeivel és a néprajzi múzeum kiállításával. A Maros Megyei Tanács külön standdal jelentkezett, és a megyei múzeum is jelen volt két igen érdekes kiállítással. Az egyiken olyan régi, elsősorban Felső-Maros menti fotókat mutattak be, amelyeket az ott lakók ajánlottak fel a múzeumnak, illetve bocsátottak rendelkezésre. Ezeken a felvételeken régi népviseletek láthatók. De jelen voltak – lapunkban már említettük – az első világháború eseményeit kutató muzeológusok is a Maros mentiek a Nagy Háború lövészárkaiban című kiállítással. Mindkét tárlat célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a tárgyi, szellemi örökség gyűjtésére. Ha még van családok birtokában olyan fotó vagy tárgy, amely egyrészt a régi népviseletet őrzi, másrészt kötődik az első világháborúhoz, ezeket a múzeum szívesen átvenné, vagy akár kölcsönözné, digitálisan archiválná, hogy bővítse adattárát. A fesztivál szombat déli megnyitóján az említett települések polgármesterei mellett jelen volt Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Alexandru Câmpean alelnök, Lucian Goga prefektus, több politikus és más Maros megyei elöljáró is. Péter Ferenc megnyitóbeszédé- ben gratulált a szervezőknek, és felhívta a figyelmet a hagyományőrzés fontosságára, arra, hogy mindezt a vidékfejlesztésre, az idegenforgalom fellendítésére is használhatják. A megnyitót követően a meghívottak meglátogatták a települések hagyományosan berendezett házait és az időszakos kiállításokat. Örömmel tapasztalhattuk, hogy a román népviselet mellett megfért a magyar is, igaz, csak elenyésző számban, hiszen sajnos ez a részvétel is tükrözi a Felső-Maros mente egyre fogyatkozó kisebbségi arányát. Némiképp javít ezen Marosvécs és Magyaró jelenléte a fesztiválon. A fellépők között helyet kaptak a részt vevő községek román, magyar hagyományőrző néptánccsoportjai és előadói is. A könnyűzene-együttesek, előadók között megemlíthetjük a Proconsult és a Coraxot, illetve Paula Selinget, a Titánt és a Wi-Fi együttest. Népújság (Marosvásárhely)

Fogyatkozó szórványközösség
Magyar óvodából múzeum
A magyarói születésű Nagy Ferenc lelkipásztor és felesége, Edit 1995-ben került a jódtelepi református gyülekezethez. A lelkész nemcsak a községben, hanem a Felső- Maros mente (Maros völgye) településein is szórványszolgálatot végez, vagy mondhatnánk: őrzi az utolsó bástyát. Feleségével együtt, aki kántor is, nemcsak lelki szolgálatot végeznek, hanem minden igyekezetükkel azon vannak, hogy egybetartsák a jódtelepi magyarokat, hiszen ez a legnagyobb Maros-völgyi magyar közösség. Sajnos, a „szórványátok” nem kíméli ezt a vidéket sem – számol be lapunknak a lelkész –, az utóbbi években igen nagy apadás tapasztalható. Jelenleg, a nyilvántartás szerint, 178 gyülekezeti tag van Ratosnyán, ebből 50-en külföldön tartózkodnak, köztük olyanok is, akik férjhez mentek egyiptomi, német, francia állampolgárokhoz, ők már nem térnek vissza. Nemsokára olyan gyereket keresztel a lelkész, akinek szülei Németországban élnek, hazajönnek keresztelőt tartani, de másnap már vissza is utaznak. S míg korábban a fiatalok körében sikerült tánc- és színjátszó csoportot indítani és működtetni, ezek mára megszűntek. Működik még az ifjúsági énekkar és ifjúsági biblia órákat is tartanak, de egyre kevesebb a résztvevő. Korábban minden egyházi ünnepen és világi bálokon volt műsor, most nincs akivel megtartani ezeket – mondja a lelkész, majd előveszi a regisztert, és sorolja: Szalárdon megszűnt a gyülekezet, van még néhány magyar, de hitüket feladták, átpártoltak az ortodoxokhoz. Dédán a parókia átvételekor hét református volt, maradt egy. Dédabisztrát 18 személlyel vette át, most négyen vannak. Galonyán három református van a nyilvántartásban, Palotailván 1995- ben 157 lélek volt, most 30. Ez utóbbi oka az, hogy a rendszerváltás előtt különböző, leginkább székelyföldi vidékekről telepítettek ide munkaerőt, majd miután megszűntek a munkahelyek, nyugdíjba mentek a volt alkalmazottak, aki tehette, hazaköltözött. Csak azok maradtak, akiknek nem volt hova menniük – magyarázza. Sajnos, Márton István gödemesterházi plébános, aki nagyon összefogta az ottani magyar közösséget, nemrég plébániát váltott, és ezt is megérzi a közösség. Ami az egyházi eseményeket illeti, évente egy-két esketés van (többnyire vegyes házasságból) és alig egy keresztelő. 2015-ben hat, 2016-ban két, 2017-ben egy esküvő volt. Az utóbbi esetén mindketten magyarok, azonban a vőlegény falujába, Magyaróra költözik az ifjú pár – mondja a pap, majd elszomorító esetet említ. Egy magyar család hazaköltözött Palotailvára Magyarországról, ahol vendégmunkásként dolgoztak. Kislányuk ott született, ötéves lehetett, amikor visszajöttek, így az volt a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudott románul. „Ma ha magyarul szólok hozzá, románul felel, elfelejtette az anyanyelvét” – mondja a pap. A tehetséges kislány egy marosvásárhelyi középiskolába jár, de már nem beszél magyarul, mert más közegben nőtt fel. A temetések száma viszont nőtt. 2009-ben kilenc, 2010-ben hat, 2011-ben négy, 2012-ben tizenhárom, 2013-ban öt, 2014-ben nyolc, 2015-ben hét, az idén már négy volt. A tiszteletes szerint az elsorvadást felgyorsította, hogy megszűnt a magyar nyelvű óvoda és I-IV. osztály. Az idén is lett volna egy óvodai csoportra való gyerek, de a tan- ügyben dolgozóknak nem volt érdekük „összeszedni őket”. Az óvónőnek nem volt címzetes állása, a tanító bácsinak pedig kényelmesebb, ha a községközponti iskolában románul tanít – mondja Nagy Ferenc. Ezért üresen maradt a jódtelepi óvoda- és iskolaépület. – Beszéltem a polgármesterrel, hogy valamiképpen hasznosítani kellene az épületet, azt javasoltam, hogy rendezzünk be falumúzeumot. Nekünk is van egy kis néprajzi gyűjteményünk, jó volna bemutatni a mai nemzedéknek, hogy eleik miként dolgoztak a Maros völgyében. Azt sem tudják, hogyan faragtak ki egy gerendát, miként készül a zsindely, de még arról sincs tudomásuk, hogy hajdanában tutajokkal szállították a fát a Maroson. A polgármester nem zárkózott el az ötlet megvalósítása elől. Azt is megtudtuk, hogy a tavaly felújított jódtelepi kultúrotthont sem igazán használják. Amikor volt tánc- és színjátszó csoport, volt élet benne, de sajnos nincs utánpótlás, nincs aki megtöltse élettel a művelődési házat. Nagy ritkán, évente egyszer tor megtartására használják – mondja a pap. Népújság (Marosvásárhely)

Évadnyitó a Szép Palkóval
Meseútra hívják a gyermekeket
Rendhagyó sajtótájékoztatón körvonalazta kedd délelőtt új évadát a Maros Művészegyüttes. A bemutató előtt álló társulat a Szép Palkó jelmezeiben és részben már elkészült díszletei között a kövesdombi székhely nagytermének színpadán várta a média képviselőit.
Barabási Attila Csaba, az együttes menedzsere, művészeti igazgatója először nyári eseményeiket ismertette. A társulat tagjai Kalotaszentkirálytól Bergenyén, Válaszúton, Nyárádselyén át Magyaróig számos néptánctáborban vettek részt, ugyanakkor Ha te tudnád, amit én című előadásukkal augusztusban egy Fehér megyei szórványtelepülésen, a miriszlói magyar kulturális napokon is felléptek. A nyár végi Vásárhelyi Forgatagon a korábbi éveknél is intenzívebben vette ki a részét, népviselet- és fotókiállítással, illetve a zárógálára időzített fellépéssel színesítette a rendezvénysorozatot a Maros Művészegyüttes. A Forgatag utolsó napján a jeddi pálinkafesztiválon, egy héttel később a Székely Népi Gyermekegyüttes megalakulásának 60. évfordulójára szervezett gálaműsoron is tapsolhatott az együttesnek a nagyérdemű.
A számos eseménnyel párhuzamosan múlt hónapban az új évadra való felkészülés is megkezdődött. Legelső bemutatójával elsősorban a gyermekközönséget szólítja meg az együttes magyar társulata. A Szép Palkó című népmeséből készült táncszínházi produkció szeptember 27-én, szerdán 19 órakor látható a kövesdombi székház nagytermében. Az előadást Varga János magyarországi rendező, koreográfus állítja színpadra. A sajtótájékoztatón ő beszélt a produkció megszületéséről:
– Egy szép mesét kerestünk, és a választáskor azt a lelki kötődést tartottuk szeme előtt, amivel a népmeséhez viszonyulunk. A szegény székely legény elindul szerencsét próbálni, és elnyeri a legnagyobb boldogságot, a szerelmet. A királyi udvarban játszódó történet a népmesei elemek mellett különleges fordulatokat is tartogat. A táncszínházi előadásaim rendszerint a néptánctechnikára épülnek, így lesz ez most is. Elsősorban székelyföldi táncokat láthat a közönség, de emellett más táncok és zenék, például a gyimesi is helyet kap a produkcióban. A táncosoknak szöveges jeleneteik is vannak, ez egy együttes számára nagy kihívás. A díszletek a székely valóságból a mesevilágba vezetik a nézőt, de közben megmaradnak a székely gyökerek. A jelmezekben is a székely népviselet érvényesül. Egy kedves játékot ajánlunk a gyermekeknek, meseútra hívjuk őket – összegzett a rendező-koreográfus.
A Szép Palkó zenéjét Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza igazgatója szerezte. Az előadás hangzásában is a népmesén alapszik, egy olyan színes zenei világot teremt, amelyben a cimbalom és a furulya mellett több különleges hangszer és eszköz, például a kereplő és a harcsafűrész is megszólal.
A jelmezek Szélyes Andrea Natália munkái, az izgalmas díszleteket – egyebek mellett az óriásét és a történetben szerepet kapó álla-tokét – Bíró Vilhelm tervezi, készíti. A társulatban, illetve magában a színházi világban újnak számító fiatalember elárulta, számára az a legnagyobb próbatétel, hogy – mivel a táncosok folyamatosan mozgásban vannak –, egy nagyon könnyű szerkezetet kell számukra megvalósítani. Emellett a stílusok, ízlések összecsiszolása is külön odafigyelést igényel.
Szép Palkó szerepében Bartha Szabolcsot láthatjuk, a női főszereplőt, a király legkisebb lányát a zalai társulattól érkezett Kuczogi Veronika alakítja, a fiatalokat megátkozó királynőt Kásler Magda játssza.
Barabási Attila Csabától azt is megtudtuk, hogy a társulat ezzel az előadással vesz részt október 12–18. között Nagyváradon az erdélyi hivatásos néptáncegyüttesek találkozóján. Jövőben a rangos esemény házigazdája a Maros Művészegyüttes lesz.
Az októberi fellépés előtt, szeptember 21-én a Brassó megyei Négyfaluban lép fel a társulat, október elsejére egy új helyszínre, a Fehér megyei Búzásbocsárdra kaptak meghívást. Október 16–22. között a Székelyföld Napok programját gazdagítják néprajzi előadásokkal és táncházzal. Az újdonságok közül a Soproni Petőfi Színházzal való együttműködést emelte ki az együttes igazgatója. Mint mondta, 17 előadást vásároltak meg a soproniak a művészegyüttestől, november 12–24. között a János vitézzel vendégszerepel városukban a társulat.
– Ha ez jól sikerül, bekerülünk a soproni színház körforgásába – jegyezte meg Barabási Attila. December sem múlik el jelentős események nélkül, 16-án a filharmóniával közösen egy Kodály-emlékestet mutat be a társulat, 17-én pedig megtartják a Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozót.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)