Az erdélyi református gyülekezetek közül Szovátán bővíteni kellett a templomot, ugyanis beköltözések és születések révén az 1970. évi 850-ről 3000 lélekre gyarapodott a hívek száma. Az új épületrész 2000-2005 között épült. Október 9-én hálaadó istentiszteletre hívták a harangok a gyülekezetet. A 350 új férőhellyel bővített templom avatása alkalmából Pap Géza püspök hirdetett igét. Lelkészével együtt mindössze nyolc híve van Magyarigen (Fehér megye) református egyházközségének. Gudor Botond lelkész hét híve közül ketten Kolozsváron élnek, másik kettő egy hatvan év feletti bácsi és a lánya, aki már nem tud magyarul, a fennmaradó három személy a lelkész felesége és két gyermeke, írta az Üzenet /Kolozsvár/ folyóirat. /Egy élő és egy halálra ítélt gyülekezet. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 20./

Március 15-én a nagyenyedi magyarság a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében ünnepelt, a Fehér megyei RMDSZ és az iskola szervezte ünnepségen. Szőcs Ildikó igazgatónő, a műsor levezetője üdvözölte a vendégeket. Bárócz Huba református esperes és dr. Gudor Botond magyarigeni református tiszteletes után Mariana Plesa, Horatiu Josan és Krizbai Jenő, a Bethlen Gábor Kollégium történelem tanára mondott beszédet. /Bakó Botond: Jottányit sem 48-ból! = Szabadság (Kolozsvár), márc. 17./

Az Enyedi Református Egyházmegye vezetőségének a kezdeményezésére május 18-án Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban találkozott Ion Dumitrel, a Fehér Megyei Tanács elnöke az egyházmegye lelkészeivel. A megyében levő református templomok jelentőségéről, jelenlegi állapotáról, az egyházközségek gazdasági, vagyoni és oktatási problémáiról Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott beszámolót. Az egyházmegye református templomai a XIII. és XIX. század között épültek, nagy részük műemlék. Jó részük már romos állapotban van, helyreállításuk hatalmas összegeket igényel, a hívek száma kicsi és tovább csökken. Sürgős beavatkozásokra van szükség, több templomba beesik az eső, állaguk rohamosan romlik. A megye lakosságának 15%-a magyar, 4%-a református, 1%-a katolikus, 0,5%-a pedig unitárius. A földek és ingatlanok visszaigénylésére az esetek többségében még válasz sem érkezik. A református közösségek 98%-a 20 éve nem részesült semmilyen állami támogatásban. A polgármesteri hivatalok diszkriminatív módon osztják szét a pénzt, amiből főleg az ortodox egyház részesül, a többi felekezetnek a költségvetés-kiegészítésből ígérnek alapot, de erre soha sem kerül sor. A tanügyi, oktatási helyzet nem csak református ügy, felsorolták az elnöknek a tanerőhiányt, az összevont és felszámolás előtt álló osztályok problémáját, a bentlakási és ingázási gondokat. A megyei tanács elnökének a beszámolóhoz fűződő kérdése sokakat meglepett: “Új templom nem épül sehol?” – kérdezte. Gudor Botond felvilágosította: elegendő templomuk van, a helyreállítási, fenntartási költségeket nem tudják fedezni. Közösségi házak viszont épülnek. Ion Dumitrel megköszönte a meghívást, és biztosította a jelenlevőket, hogy segít a megyei szinten megoldható gondok esetében. Javasolni fogja kormányprogram beindítását ezeknek a műemlékeknek a helyreállítására. Kónya Tibor lelkipásztor az egyházi alkalmazottak – szám szerint 18 ember – fizetésének problémáját vetette fel és azt, hogy 27 parókia egyáltalán nem részesül állami támogatásban. Kováts Krisztián, Nagyenyed alpolgármestere elmondta: Ion Dumitrel az első megyei tanácselnök, aki az egyházakkal is együtt akar működni. /Takács Ildikó: Református lelkészekkel találkozott a megyei tanácselnök. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 20./

Ötödik alkalommal szerveztek Bod Péter Konferenciát az elmúlt hétvégén a Brassó megyei Olthévízen. Veress László református lelkész elmondta, első alkalommal Magyarigenben tartották meg a konferenciát, azon a településen, ahol Bod Péter élete utolsó időszakában szolgált. Veress László kezdeményezésére 1999-ben Olthévíz adott otthont a tudományos ülésszaknak, majd Budapestet követően újra gróf Árva Bethlen Kata falujának egyházközössége szervezte meg a rendezvénysorozatot. A konferencia célja felhívni a közvélemény figyelmét egy olyan református lelkészre, aki életével és művével példaképe lehet a mai embereknek is. „Bod Péter egyike azoknak, akik elsőként írtak szép, tiszta magyar nyelven, akkoriban, amikor még a tudományos műveket németül, latinul írták” – hangsúlyozta Veress László egykori olthévízi lelkész elődjéről. Bod Péter műveinek nagy része kéziratban maradt, holott azok közül sok még ma is élvezetes olvasmány. A mostani konferencián Csizmadia Gabriella bemutatta Bod Péternek egy elveszettnek hitt lexikonát, amelyet a Teleki Tékában talált meg. Gudor Botond, Magyarigen lelkipásztora a történetíró Bod Péterről beszélt. /Antal Erika: Konferencia egy református nyelvőrért. = Krónika (Kolozsvár), aug. 4./

Augusztus 13-án, vasárnap az V. Magyar Református Világtalálkozót több erdélyi településen is megünnepelték, így Gyulafehérváron is. A gyulafehérvári székesegyházban Jakubinyi György érsek nevében Gáll Alajos római katolikus főesperes vendégfogadóként köszöntötte az egybegyűlteket. Bárócz Huba református esperes rövid igehirdetése után Somos József a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke mondott beszédet. Gudor Botond magyarigeni református lelkipásztor részletesen ismertette Bocskai uralkodásának két évét. /Bakó Botond: Bocskai Istvánra emlékeztek a Református Világtalálkozó napján. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 15./

Ökumenikus istentisztelettel és koszorúzással emlékezett 2007 első vasárnapján Nagyenyed lakossága az 1849. januári 8-i gyászos eseményekre, amikor 800 védtelen magyar gyermek, nő és idős polgár esett áldozatául az öldöklésnek. Az Árpád-házi Szent Erzsébet plébánián Pópa Tibor református, Sándor Botond unitárius lelkészek, valamint Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök mondott megemlékező beszédet a 158 évvel ezelőtti eseményekről, azok áldozatairól, majd megkoszorúzták a várfal melletti sírok fölé emelt emléktáblát. A Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Magyarigen, Sárd mintegy 5000 magyar lakosát áldozatul szedő vérengzés visszafordíthatatlanul idézte elő az elszórványosodást. /Nagyenyed pusztulásának emléke. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./ Nagyenyedet földig rombolták, kirabolták, értékeit elpusztították. Axente Sever azt hirdette, hogy három nap alatt hamuvá teszik az egész várost. Úgy lett! Nagyenyeden kívül Nagylakon, Sinfalván és sok más településen zajlott még a magyarok kiirtása. Felfegyverzett hordák védtelen civileket, nőket, gyermekeket és öregeket öltek meg. /Bakó Botond: Másfél évszázados mártíromság a Maros menti Athénban. A szabadságharc áldozataira emlékeztek Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

Ha figyelembe vesszük, hogy a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc is szórványban, a mára már magyarok nélkül maradt Sződemeteren született, hát a magyar kultúra napja kicsit a kultúra veszélyének napja is – jelentette ki Vetési László. A Kiket adott az erdélyi szórvány az egyetemes magyarságnak című vetített képes előadásában a szórványügyekkel foglalkozó református lelkész virtuális zarándoklatra hívta hallgatóságát. A magyar kultúrtörténet eme emlékhelyeinek egy része már elpusztult, java részük az enyészet útját járja. Marosillye. Bethlen Gábor fejedelem szülőhelye. A falunak már nincs magyar lakosa. Római katolikus temploma, református temploma elárvult, használatlan. Déva, Dávid Ferenc vallásalapító rabságának és elhalálozásának helye: romok. Egykor vár volt. Zajkány. Hunyadi János győzelmes csatájának helyszíne. Az emlékmű lerombolva. A piski csata emlékműve szintúgy. Alkenyér: magyar lakosa már nincs. A kenyérmezői csata emlékművén román nyelvű felirat méltatja Paul Chinezul érdemeit. Ez Kinizsi Pál lenne. Alsócsóra. Nincs magyar lakosa. Barcsay Ábrahám költő kúriájában ma a községháza székel, kriptáját kifosztották. Alvinc: Martinuzzi Fráter György barát kastélya romokban. Kemény Zsigmond író szülőháza viszonylag jó állapotban. De csak azért, mert nemrég költözött ki belőle az iskola. Magyarigen. Felsőcsernátoni Bod Péter lelkész, történetíró működésének, halálának helyszíne. Még vagy nyolc magyar él a faluban. A 187 magyar honfinak síremléke csak azért maradhatott meg épen és sértetlenül, mert a rendőrség udvarán áll. Ompolygyepűn – ahol ma már nem él magyar – az 1848-as emlékmű csak azért élte túl a viharos 20. századot, mert nincs rajta magyar felirat. Csombord. Példája annak, hogyan számolódik fel a magyar oktatás. Az egykori nagynevű gazdasági iskolának helyet adó Kemény-kastélyt most árverezi a helyi tanács. Bonchida. Bánffy Miklós író, hajdani külügyminiszter szülőhelye. Talán az egyetlen szerencsés műemlékmentési példa. Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja. Két tucatnyi magyar, ha él még ott. Csucsa. Szintén Ady Endre. Ahol a költőre már semmi nem emlékeztet. Legalábbis magyar nyelven olvashatóan. Zsibó. Wesselényi Miklós báró szülőhelye. Kastélya pionírházként működött, ma ifjúsági házként használják. Kerlés, Cserhalom. A Szent László király körül kialakult legendakör szülőhelye. Magyarok: nulla. Cege. A Wass család kastélyát lerombolták, csak egy kis kúria maradt. Romos az is. A család sírjait feldúlták. Vasasszentgothárd, még mindig Wass Albert. Magyarok száma: nulla... Mi, az anyaország és a tömbmagyarság annak árán maradtunk meg, hogy ők, a szórvány felszámolódtak – vonta le a szomorú következtetést Vetési László. Beszélt a tömbmagyarság szórványmentő feladatáról is: az összefogásról, a testvértelepülési kapcsolatok fontosságáról. A kiaknázatlan lehetőségről. /Váry O. Péter: A szórvány a nemzet öregkora (A Magyar Kultúra Napja) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 23./

Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

Nagyon régen nem ültek annyian Magyarigen református templomában, mint a Megújuló örökség – nemzetközi műemlékvédő konferencia alkalmával. Szakemberek, politikusok, érdeklődők népes tábora vitatta meg az épített örökség szomorú állapotát, a Fehér megyei település templomában. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány ügyvezető igazgatója nyitotta meg a konferenciát. Gudor Botond helyi református lelkész a körülményekhez képest szépen rendbe hozott templomban fogadta a vendégeket Erdély legkisebb gyülekezetében, ahol a lelkipásztor és családja nagyobb számot tesz ki, mint a gyülekezet tagjai, akiknek száma az évek során négyre csökkent. A lelkész beszélt a település és a templom történetéről, Bod Péter valamikori lelkipásztor testamentumáról, a települést ért tragédiákról (parasztlázadás 1784-ben, pestis-járvány 1813-14-ben, szabadságharc: 1848-49-ben), az öt magyar temetőről, a maradék lakosság elvándorlásáról. A falu története kapcsolódik a mindenkori erdélyi fejedelmek történetéhez, sorsa azonban az átlagosnál tragikusabb. Ma már az a kérdés, mi lesz a jövőben a későbarokk stílusban épült, gyönyörű templom sorsa hívek nélkül. Istvánfi Gyula, a Budapesti Műszaki Egyetem nyugalmazott professzora vette át a szót, aki jelentős mértékben hozzájárult az erdélyi műemlékvédelemhez. Mihály Ferenc restaurátor sok képpel illusztrált előadása főleg a Kárpát-medencei templomok farészeinek restaurálásáról, valamint a színrestaurálásról szólt. Daróczi Miklós az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó, 1990–2004 közötti templom felújítási munkálatokról értekezett, 53 műemléktemplomban történtek kisebb-nagyobb beavatkozások. Márton Jutka a római katolikus templomok ingó és ingatlan örökségét ismertette. Paskucz Szathmáry Viola elmondta: 52 unitárius műemléktemplom van, amelyek felújításai között igazi sikertörténetek is akadnak, például a kilyéni vagy a kolozsvári templom esetében. Káldi Gyula összegezte a kárpátaljai és felvidéki helyzetet. Diószegi László szerint a közeljövő semmi jóval nem kecsegtet, hiszen a Teleki László és hasonló alapítványokat a magyar kormány megszünteti. Nincs garancia arra, hogy a megkezdett munka folytatódik. Ők most az alapítvány megmentéséért dolgoznak. A megoldást a független civil alapítványok létrehozása jelentené. Rögtön be is mutatták az Ágoston Sándor nevű alapítványt. Az újságíróknak Gaál Alajos katolikus esperes mutatta be a helybéli, nemsokára 200 éves, felújítás alatt álló római katolikus plébániát, amelynek 10 híve közül öt magyar. Jelenleg Magyarigennek összesen 14 magyar lakosa van. /Bakó Botond: Megújuló örökség – nemzetközi műemlékvédő konferencia. Magyarigen. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./

A Nagyenyedi Református Egyházmegye szervezésében június 20–21-én Magyarigenben és Nagyenyeden tartotta évi közgyűlését az Erdélyi Református Egyházkerület. Hagyományként az egyházkerület évről évre más helységben tartja éves számadását és onnan bocsátja útjukra ifjú lelkészeit is. Ez alkalommal a magyarigeni műemléktemplomban tartott ünnepi istentiszteleten 17 pap esküdött fel a szolgálatra. “Erdélyi sorsunk jelképe ez a templom” – mondta Tonk István, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. A pályájukat kezdő lelkészek szembesülhetnek a rideg valósággal, hogy egy fogyó nép apadó gyülekezeteinek gondozását vállalták. Magyarigen 1781–1783-ban épült barokk stílusú templomának gyülekezetét jelenleg a lelkész 5 tagú családja és 4 híve adja. Kató Béla főjegyző kiemelte, jelezni akarták, hogy az egyházban nincs tömb és nincs szórvány, nem mondanak le senkiről és semmiről. Az esküt tevő lelkészeket Pap Géza püspök mutatta be a közgyűlésnek. /Takács Ildikó: Papszentelés az Erdélyi Református Egyházkerületben. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 22./

A Nemzetközi Református Teológiai Intézet (IRTI) Kolozsváron tartott konferenciájának résztvevői július 6-án érkeztek Nagyenyedre, ahol a vártemplomot és a Bethlen Gábor Kollégiumot látogatták meg. A mintegy 120 fős, teológusokból, egyházi vezetőkből, kutatókból álló csoport tagjainak az 1480-ban épült vártemplom történetéről, egyháztörténeti jelentőségéről Pópa Tibor református lelkész beszélt, ismertetve az 1551-ben alakult református egyházközség jelenlegi helyzetét és a templom restaurálásának gondjait is. A 2103 lelket számláló közösség 200 tagja külföldön, vendégmunkásként keresi kenyerét. Nagyenyed katolikusnak épült templomában választották református püspökké az unitárius egyházat megalapító Dávid Ferencet. A Bethlen Kollégium múltját s jelenét Kónya Mária aligazgatónő mutatta be. Az Egyházegység a református vallásban: ökumenizmus és vallásköziség témájú konferencia résztvevőit július 6-án Jakubinyi György római katolikus érsek és Andrei ortodox érsek is fogadta. Útjuk következő állomása Magyarigen volt. Felújítás alatt álló barokk templomában a falu és temploma történelméről Gudor Botond lelkész tartott előadást. /Takács Ildikó: Öt világrész teológusai Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 7./

Ismét felújítás alatt áll Fehér megyében Magyarigen fennállásának 200. évfordulójára készülő római katolikus temploma. A felújítás 30 éve alatt immár negyedik. Egyedül, védtelenül áll a templom, a nagy viharok pusztítják. 1974-ben egy galambvadász rendőr lőtte össze a tornyát, tájékoztatott Gál Alajos esperes, az egyházközségbe 30 éve beszolgáló pap. A templom most már betömött pincéjében mészároltak le 1848. október 28-án 187 magyar férfit a románok. Így kezdődött Magyarigen magyar lakosságának pusztulása. Emléküket a templomtól mintegy 50 méterre magasodó, 1888-ban állított sírkő őrzi. Az egyházközségnek jelenleg 10 tagja van, szentmisék alkalmával 5-en magyarul, 5-en románul könyörögnek az Úrhoz. A korhadó padokat nem hordják már vissza. Az adományokból székeket vásárolnak. /T. I. : Viharok útjában. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Többéves hagyományát folytatva, a Fehér megyei RMDSZ idén augusztus 20-át a boroskrakkói református templomban ünnepli. Beszédet Bakó Botond tanár, a Fehér megyei RMDSZ választmányi tagja mond. Egyházi részről Gál Alajos, a gyulafehérvári Szent István székesegyház plébánosa és Veres Ferenc bethlenszentmiklósi unitárius lelkipásztor beszédét hallgathatják meg az ünneplők. A hegyaljai református templomokról Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tart ismertetőt, melyet Bogdán István kolozsvári színművész ünnepi műsora követ. A boroskrakkói református templomban tartott ünnepség után a borosbenedeki református templom romjait látogatják meg az egybegyűltek. /Takács I. : Szent István-napi ünnepség Boroskrakkón. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 18./

Szent István, ünnepét a Gyulafehérvár közeli Boroskrakkón ünnepelte a Fehér megyei magyarság. Bárócz Huba református esperes igehirdetése mellett Gál Alajos c. kanonok, a gyulafehérvári Szent István székesegyház plébánosa, Veres Ferenc bethlenszentmiklósi unitárius lelkipásztor, valamint RMDSZ részről Bakó Botond, választmányi tag, nyugdíjas pedagógus mondott beszédet. A történelmi emlékekkel telített, egykoron virágzó Hegyalja mindennapjairól, a templomok helyzetéről Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor emlékezett. /Boroskrakkói emlékezések. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./

Vérfürdőre emlékeztek január 13-án Nagyenyeden. A vártemplomban tartott istentiszteleten felidézték az 1849. január kilencedikére virradó hajnalt, amikor a honvédek által hátrahagyott 800 gyerek, idős ember és asszony esett Axente Sever 9 ezer fős csapatának áldozatául. E napok óta beszélhetünk szórványról Alsó-Fehér vármegyében, a vérengzés nemcsak Nagyenyeden zajlott, Abrudbánya, Magyarigen, Borosbenedek, Felvinc, Boroskrakkó, Zalatna és Verespatak magyar lakossága is hasonló sorsra jutott. /Tamás András: Mészárlás-mementó. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

Az Erdélyi Református Egyházkerület az utóbbi napokban Hargita megyére összpontosított. Az elmúlt héten Székelyudvarhelyen rendeztek hitvalló napokat, majd Gyergyószentmiklóson tartották meg az egyházkerületi közgyűlést. Dr. Pap Géza református püspök kifejtette, Kolozsvár volt a közgyűlések központja. Most úgy gondolták, el kell menni a végekre is. Így voltak annak idején a nagyenyedi egyházmegyében, a kollégiumban, illetve a magyarigeni, valóban kis lélekszámú szórványgyülekezet nagyon szép templomában, így jöttek most Gyergyóba is, a végekre, erősíteni azokat, akik itt végzik a szolgálatukat. Szórványterületen, a missziós gyülekezetekben a lelkipásztor munkája egészen sajátos. Az Erdélyi Református Egyházkerület területileg a Királyhágótól a Fekete-tengerig tart. Természetesen a Kárpátokon innen vannak a legjelentősebb egyházmegyék, de a Kárpátokon túl is vannak gyülekezetek. Nem könnyű szolgálati helyek ezek. Románia alkotmánya biztosítja a felekezeti oktatás lehetőségét, de nem jelent meg törvény, amely szabályozná. Készültek ugyan törvénytervezetek, de hol egyik, hol másik bizottságon nem mentek át. A püspök hangsúlyozta, szeretnének visszatérni a gyökerekhez, a 60 évvel ezelőtti államosítást megelőző korok állapotához. Akkor az egyház iskolát épített, saját iskolarendszert működtetett, saját erkölcsi normák alapján szervezte meg e tevékenységet. Kollégiumrendszerben gondolkodnak. E kollégiumok központokban jöttek létre Nagyenyeden, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, ahol nemcsak osztálytermek voltak, hanem bentlakások is. Megszűnnek a szórványban az iskolák, a diákok rákényszerülnek, hogy bejöjjenek városba tanulni. Ebben szeretnék segíteni őket. Fontos kérdés a teológia akkreditációja. Beadták a megfelelő iratokat, mégis elaludt az ügy. Most újra kellett kezdeni az egész akkreditáció kérdését. Úgy néz ki, hogy rövidesen meglesz az alapképzés akkreditációja, és meglesz a II. fokozat elismertetése, a mesterképzés, s remélik, a doktorképzés is. Erdélyben a református egyház a maga erejéből tartja fenn az oktatást. /Bajna György: Találkozni a végeken szolgálókkal. Beszélgetés dr. Pap Géza református püspökkel. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./

Idén hatodik alkalommal ünnepelt Fehér megye magyarsága a legnéptelenebb vagy teljesen elnéptelenedett szórvány települések templomainak egyikében a megyei RMDSZ szervezésében. Marosszentimre, Magyarigen, Alvinc, Verespatak, Boroskrakkó után a több mint kétszáz, a megye minden szegletéből összesereglett ünneplő augusztus 20-án az abrudbányai református templomban tisztelgett államalapító királyunk emléke előtt. A városka központjának három magyar templomának padjait valamikor megtöltötték a református, unitárius és római katolikus hívek. Ma a három felekezetnek mintegy negyven tagja él az Ompoly menti településen. Szent István napján, a gyönyörűen helyreállított református templom padjai, ahol vasárnaponként mintegy tucatnyi református dicséri az urat, sok évtized után ismét megteltek. Gábor Ferenc helyi református lelkész a társszervező Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület nevében üdvözölte a jelenlévőket. Az egyesületet 2007-ban hozta létre a hatezres kisváros maroknyi magyarsága. Gudor Botond magyarigeni református lelkész ismertette az 1849 májusában több mint ezer legyilkolt abrudbányai és verespataki magyar polgár tragédiájának történelmi hátterét, amelyet a tragikus eseményt megörökítő emléktábla leleplezése követett. Az esemény különös színfoltja volt Legendi Géza zalatnai festőművész kiállítása a helyi református parókia tanácstermében, amelyet Kopenetz Loránd Márton, az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület elnöke által vezetett városnézés követett. A séta során a résztvevők megtekinthették Abrudbánya magyar vonatkozású nevezetességeit, köztük a romos unitárius templomot (amelynek egyik harangja Nagyenyeden dicséri az Urat) és a több mint hétszáz éves római katolikus plébániát. A nagyenyedi küldöttség megkoszorúzta az ompolypreszákai emlékművet, amelyet a 160 évvel ezelőtt meggyilkolt zalatnai polgárok tömegsírja közelében állítottak a millenium évében. /Józsa Miklós: Abrudbánya. Szent Istvánra emlékeztek az Ompoly menti településen. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./

Bensőséges ünnepségre gyűltek össze a hívek, érdeklődők és meghívottak a gyulafehérvári református gyülekezet templomában, Gudor András lelkész otthonában a szórványdíjak átadása alkalmából. Sok olyan lelkész van a szórványban, aki kemény közösségi munkával tölti el az életét. Figyelnünk kell rájuk! – emelte ki Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Jenei Tamás belmissziói előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke a Czelder Márton és Földes Károly szórványdíjak átadásának történetét ismertette. Idén tizenhatodik alkalommal került sor a díjak kiosztására, amit ezúttal Legendi Margit zalatnai presbiter asszony, Szilágyi Endre szászvárosi és Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkészek vehettek át. /Gyulafehérvár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkész 1955-től volt a Szeben megyei mihályfalvi református gyülekezete lelkipásztora. Összesen 45 évet szolgált szórványközösségben, ezért érdemelte ki a Czelder Márton díjat. Szilágyi Endre nyugalmazott szászvárosi lelkész 1976 és 1999 között volt legtevékenyebb. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a műemléktemplom tetőszerkezetének megjavítása, a kápolna és a kántori lakás, valamint a parókia rendbehozatala is. Majdnem félévszázados tevékenységéért vehette át a Czelder Márton díjat. Gudor András gyulafehérvári lelkész a megjelenteknek bemutatta a bennlakásként működő épületet, ahonnan naponta 20 óvodás indul a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum óvodájába. Ez is szórványmisszió, méghozzá ökumenikus szellemben. /Lelkészek a szórványközösség szolgálatában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Gudor Botond magyarigeni lelkész Legendi Margitról szóló laudációjában az érchegység magyar világát elevenítette fel. Említette a zalatnai születésű Nagyajtai Terézt, aki a nemzet jelmeztervezőjeként Bánk Bánt és Tamási műveit látta el jelmezzel, Szentkirályi Zsigmond zalatnai írót, bányamérnököt, Lámfalussy Sándor zalatnai erdőmérnököt és Knop Vencelt, a kőfaragó iskola tanárát, Lukács Béla miniszterről, Ferenczi Sándor régészről, Gruzda János pap-festőről. Maanapság pedig az ide érkezők megkérdezik, élnek még itt magyarok? Legendi Margit presbiter asszony Zalatnán parókiát javított, emlékmű állítását vitte sikerre, hét éve látás nélkül jár a templomba, költői délutánokat szervez. Végvári teljesítmény mindez. /Végvári teljesítmény Zalatnán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./

Dr. Gudor Botond magyarigeni református lelkész a valamikori virágzó hegyaljai, ma részben elhagyott vagy minimális gyülekezeti létszámmal rendelkező templomok, iskolák megmentésére vállalkozott. A lelkészt a Gyulafehérvári Egyetem tudományos munkatársaként alkalmazta. A 2008. év munkájának gyümölcsei között van, hogy édesapjával, Gudor András gyulafehérvári református lelkésszel fenntartották a II. Rákóczi Ferenc Közösségi Házban a gyulafehérvári kis óvoda működését. Ezt a Szülőföld Alap, valamint a kolozsvári Communitas Alapítvány anyagi hozzájárulásával valósították meg. Jelenleg a Gyulafehérvári Katolikus Érsekség nagyvonalú hozzájárulásával, az épület biztosításával és felújításával csaknem 160 gyermek tanul magyar iskolában és magyarul, ökumenikus szellemben az óvodától érettségiig, megőrizve a vallásórák felekezeti önállóságát és a Katolikus Líceumi Szeminárium hagyományait. A Nagyenyedi Egyházmegyei Levéltár megóvása aktuális feladattá vált most, amikor a Vártemplom belsejét renoválják. A Bethlen Kollégium Szőcs Ildikó igazgató hozzájárulásával befogadta az értékes iratállományt, és a Dokumentációs Könyvtárral szemben tűzbiztos és beázásmentes helyiségben helyezte el. A kb. 20 folyómétert kitevő anyagot egyházmegyei levelezés (XVI–XX. sz.), jegyzőkönyvek, személyi és gyülekezeti jelentésanyagok, valamint iskolai ügyek dossziéi teszik ki. A régi, elhanyagolt műemléktemplomok esetében sokoldalú szórványmissziós feladatról van szó. A sárdi műemléktemplom, a románkori bazilika a XIII. században épült, a XVIII. században számos átépítésen esett át. Falai, a födém és a tetőszerkezet veszélyeztetett állapotba kerültek. A településnek hosszú ideig vezető szerepe volt önálló lelkésszel, egészen az 1940-es évekig, amikor társegyházközségként Magyarigenhez csatlakozott. Jelenleg sárdi 17 egyháztagot számlál. Műemlékmentés zajlott Őraljaboldogfalva község református templomában. Belsejében XIII. századi bizáncias freskók találhatók, súlyosan leromlott állapotban. A magyar köztudatban a Kendeffy család jelenléte, valamint a XIX. században feltárt freskói miatt egyik kiemelkedő darabja Erdély művészettörténetének. A lelkész eredményes kutatómunkájának eredménye a Mega Könyvkiadó gondozásában frissen megjelent munka Bod Péterről (Gudor Botond: Istoricul Bod Péter 1712–1769). A csaknem 600 oldalas kötetnek egy 42 oldalas magyar tartalom ismertetője is van. /Bakó Botond: Egy szórványmentési folyamat hétköznapjai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./

Dr. Gudor Kund Botond lelkész Bod Péterről (1712–1769) írt munkája nemrég jelent meg a kolozsvári Mega Könyvkiadó gondozásában román nyelven, mintegy 584 oldalon, 40 oldalas magyar, illetve angol nyelvű részletes tartalomismertetővel. Bod Péter magyarigeni református lelkészt méltán tekinti a szakirodalom a legkiválóbb erdélyi protestáns tudósnak. Eredeti könyvtárrendezési módszert dolgozott ki, és ennek alapján katalogizálta árva Bethlen Kata és Teleki Sámuel sárdi könyvtárát. Bod Péter mintegy 50 művet írt, felhasználta az európai történetírás legújabb eredményeit. Élete végén művei miatt a Habsburg hatalom perbe fogta, de korai halála megmenekítette a letartóztatástól. Sírja a magyarigeni templomkertben található. Dr. Gudor Kund megvilágította kutatásának célját: „Három szempontból vizsgáltuk életművét: a XVIII. sz. erdélyi szász és román történetírással való kapcsolata szempontjából, a magyar művelődés és levelezés, kapcsolattartás szempontjából, és nem utolsósorban Bod peregrinációja és tanulmányainak formatív hatásai szempontjából. ”Gyulafehérváron az egyetem könyvtárában dr. Ana Dumitran muzeológus, aki a román nyelvű korrektúrát végezte, mutatta be a terjedelmes könyvet. Kiemelte, hogy Bod Péter kellő lelki ihletettséggel írt a románokról. /Bakó Botond: Gyulafehérvár. Bod Péterről román nyelven. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

Polgárháború és vérengzések Alsó-Fehér vármegyében 1848–49-ben című háromnapos rendezvénysorozattal emlékeztek Nagyenyeden az 1849. januári vérengzésekre. Előadásokkal, könyvbemutatóval, kiállítással elevenítették fel az 1849. január 8-án történteket, amikor Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, mindent megtesznek, hogy kő kövön ne maradjon Nagyenyeden. A város magyarságának nagy része, körülbelül nyolcszázan estek áldozatul a vérengzésnek, amely tovább folytatódott Fehér megye magyarlakta településein. „Nem két fegyveres erő állt itt egymással szemben, a befagyott Maroson átkelő portyázók etnikai tisztogatást végeztek” – fogalmazott Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök. Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is szólt az egybegyűltekhez, feltette a kérdést, hogy miért nincs jelen a román nép képviseletében senki, hiszen együtt kellene szembenézni a múlttal a közös jövőért. Az ünnepi istentisztelet után az egybegyűltek kopjafát helyeztek el Nagyenyeden. /Tamás András: Kopjafát állítottak Enyeden. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./ Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, a témát feldolgozó könyvét. Az előadók kitértek az Alsó-Fehér vármegyében történt magyarellenes vérengzésekre. Sógor Csaba hangsúlyozta: „1849. január 8. Fehér megye magyarságának a holokausztja, hiszen ekkor vesztette életét többek között Nagyenyed, Magyarigen, Boroskrakkó, Sárd magyar lakosságának nagy része. ” „Az örmények, zsidók nagyobb tragédiák után talpra álltak, úgyszintén a világháborúk vesztesei: japánok, törökök, németek. Meg kell tanulnunk összefogni, a múlt hibáiból tanulni, hogy szellemiekben, lelkiekben, anyagiakban és számszerűen gyarapodhassunk. Ma a forradalom nem karddal zajlik, a gazdasági verseny, az európai uniós buktatók és lehetőségek között kell hősi túlélőknek lennünk” – tette hozzá Sógor Csaba EP-képviselő. /Sógor: nekünk hősi túlélőknek kell lennünk. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 12./

Nagyenyeden és a felenyedi templomban emlékeztek az 1849-es magyarellenes vérengzésre. Török Ferenc akkori lelkész közvetítő szerepet vállalt a román támadók és a polgári lakosság képviselői között, de családjával együtt áldozatul esett a vérengzésnek. Megjelent Barabás János kolozsvári magyar konzul, aki rövid hozzászólásában a nemzettudat jelentőségét emelte ki, és azt hangsúlyozta, hogy a fiatal generációval is meg kell ismertetni a történteket. A hegyaljai magyar történelem igen jó ismerője, dr. Gudor Kund Botond szakavatott kalauzolásával a háromnapos emlékezés után autóbusszal járták végig Boroskrakkó, Borosbenedek, Sárd, Magyarigen elhagyott vagy igen kevés lélekszámú református templomait, és ugyancsak Magyarigenben a katolikus templom udvarán található, és az ompolygyepűi (Presaca), Lukács Béla által készített emlékművet (1899), majd a gyulafehérvári vár árkait tekintették meg. Mindenhol akad egy-egy nyom a jeltelen tömegsírokról, amelyről a legtöbb helyen tudják a mai helybeliek, hogy mit is rejtenek, és babonásan kerülik őket. Itt-ott a pincékről is tudni, ahová bezárták azokat a magyarokat, akiket azután kifüstöltek, majd lemészároltak. A román értelmiség hallgat, az ompolygyepűi polgármester nem érti, hogy miért is jönnek ide évente többször a magyarok. Nagyenyeden mellszobrot állítottak a vérengzést vezető Axente Sever emlékére és utcát neveztek el róla. Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke elmondta, etnikai tisztogatás történt, nem fegyveresek álltak egymással szemben. Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, az öldöklésről szóló dokumentumregényét. A könyv előszavában Margittai Gábor, a Magyar Nemzet újságírója leszögezte, ez a munka: „A megemlékezés és az együttélés botrányáról beszél, arról, hogy a rendszerváltozások után sem voltunk képesek megfogalmazni kínos és kínzó történelmi kérdéseinket a szomszédokkal szemben. Valóban felzaklató könyv ez, az emlékezés iróniája, a többség által értelmezhetetlen táblákkal, holttesteket rejtő dombokkal és betemetett kutakkal. Arról szól, hogy emlékezés nélkül felejtés sincs, a bűntudat nélküli embernek még megbocsátani sem lehet. Ezért nem szabad felejtenünk és minduntalan emlékeznünk kell, mert halottainknak és önmagunknak is tartozunk ennyivel. ”Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus átfogó előadást tartott. A rendezvényen részt vett H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója, aki bemutatta Murádin Jenő Megsebzett szobor című könyvét. /Bakó Botond: Nagyenyed. Emlékezés nélkül felejtés sincs. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Február 28-án tartotta Kolozsváron idei közgyűlését a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT). Gaal György elnök az elmúlt év munkásságáról számolt be. Az ülésszakokon, szakmai rendezvényeken való részvétel mellett kiemelte László Csabának a társaság támogatásával rendezett műemlékeket bemutató két kiállítását a Fehér Galériában. Szólt a májusban Maksay Ádám ügyvezető alelnök rendezte műemlékfelmérő táborokról (Ótorda, Ördöngösfüzes, Nagybacon, Magyarigen, Szék), ahol fiatalokat vezettek be a hagyományos és digitális felmérések titkaiba. Elkezdték egy erdélyi műemlékvédelmi adatbázis felállítását, egyelőre régebbi felvételek rögzítésével. Veress Mihály kivetítőn bemutatta a társaság megújított honlapjának szerkezetét (www.klmt.veres.ro). A közgyűlést megszakítva délben kivonultak a Márton Áron-szobor leleplezéséhez. Délután díjkiosztásra került sor. A Kós Károly-díjat és plakettet Gergely Istvánné tanárnő nyerte el „a Házsongárdi temető műemléksírjainak megmentése és ápolása terén kifejtett munkásságáért”. A Debreczeni László-díjjal és plakettel Murádin Jenő művészettörténészt tüntették ki „műemlékeink múltjának felkutatása és ezek ismertetése terén kifejtett munkásságáért”. A laudációt Kovács András professzor, a társaság alelnöke írta. Befejezésként a két kitüntetett rövid előadást tartott. Gergely Istvánné vetített képekkel szemléltette a Házsongárdban folyó mentési-restaurálási munkálatokat, Murádin Jenő pedig művészeti kincseket feltáró munkájáról vallott. /Gergely Gyula: Közgyűlést tartott a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./

Augusztus 20-án a sárdi református templomban rendezik meg a Fehér megyei RMDSZ, a Dr. Szász Pál Egyesület és a Sárdi–Magyarigeni Református Egyházközség szervezésében a Szent István-napokat. Az 1849 októberében legyilkolt mintegy 63 sárdi magyar polgári áldozat és a templombelső megújításának emlékére állított emléktábla leleplezése után dr. Gudor Botond, magyarigeni református lelkipásztor történelmi ismertetője következik, Horváth Ákos, az Ágoston Sándor Alapítvány elnöke is felszólal. /Molnár Irén: Szent István-nap Fehér megyében. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 11./

Marosszentimrén kezdődött, s most már hetedik alkalommal ünnepli augusztus 20-át a Fehér megyei szórványmagyarság valamelyik elhagyatott, vagy néhány hívével csaknem gazdátlanul maradt templomában. Jelképes gesztus ez a legyilkolt hegyaljai magyarság emlékére, egyben útkeresés is az itt maradt utódoknak. 200–250 ember gyűlt össze Sárdon a szépen rendbe hozott templomban és a várudvaron. Rácz Levente, a Fehér megyei RMDSZ elnöke zarándoklatnak nevezte a szép magyar templomok meglátogatását, ahonnan kivesztek a magyar emberek, a történelem viharában eltűnt a gyülekezet vagy csak maradéka van meg. Bárócz Huba nagyenyedi református esperes a felelősségről és a ma terjedő szabadelvű élet felelőtlen filozófiájáról beszélt, amellyel saját felekezetüket ítélik halálra. Igét hirdetett még Horváth István római katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkész. Nagy Csaba tárogató művész jóvoltából a zsúfolásig telt templomban az alkalmi, ünnepi gyülekezet zenei háttérrel énekelhette a Himnuszt. Az ünneplőket Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is üdvözölte, aki úgy vélekedett, hogy ha későn is, de ittlétükkel adósságot törlesztenek a vidék hűséges magyar közösségeivel szemben. Szép Sándor, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint a 150 évvel ezelőtti események, a vérengzések miatt ezen a vidéken szerveződnek újra a legnehezebben a magyar közösségek. Gudor Botond sárdi-magyarigeni református lelkész, a Bod Péterről nemrég megírt könyv szerzője kutatásaival a helyére tette a sárdi és általában a hegyaljai történelmet. E vidéken már a honfoglaláskor megvetettük a lábunkat, de Sárd 1231-ben szász telepítés révén keletkezett, hadiutak kereszteződésében. Itt tevékenykedett Teleki Sámuel, Erdély egyik nagy tudósa, könyvszerető embere. A sárdi gyülekezet az 1848 előtti időkben Hegyalja legerősebb református gyülekezete volt, ahol zsinatot is tartottak. Ezt szakította meg 1849-ben a sárdi magyar lakosok lemészárlása. Szó esett Horváth Ákos anyaországi református lelkész, az Ágoston Alapítvány elnöke és társainak önfeláldozó munkájáról, amivel helyreállították a sárdi templomot. 2003 őszén döntöttek úgy, visszatérnek és dolgoznak. Azóta Zalatnán és Borbereken is hasonló munkálatokat végeztek. Amennyiben nem történik meg a 19. századi etnikai tisztogatás, az ő munkájukra, nem lett volna szükség. A templomban felavatták és megkoszorúzták a bejárat melletti falon elhelyezett, a 63 sárdi polgári magyar áldozat tiszteletére készített emléktáblát. A részvevők megválaszolhatatlan kérdésekkel távoztak. Mi lesz a szórványmagyarság jövője ezen a tájon? Mi lesz az anyanyelv sorsa? /Bakó Botond: Augusztus 20-a Sárdon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

Első alkalommal szervezett Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár könyvvásárt, melyre csak a háromszéki kiadókat hívták meg. Gudor Kund Botond magyarigeni lelkész, történész Bod Péterről tartott előadást. /(vop): Háromszéki kiadók első könyvvására. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 11./

Magyar remete a nyárban
Igenis, én most magyarkodni fogok. Igaz, nyári rekkenőségben ez nem a legjobb foglalkozás, de hát nem vagyok szabadságon. Nincs pénzem sem, mert nem volt sosem, amiből gyűjtögettem volna, meg aztán határidős munkáim vannak. Ez nem olyan, mint a sikkasztó milliárdosok sorsa, hogy évek hosszú során tart a kivizsgálás, míg a vidám sikkasztó csöndesen meg nem hal ágyában, párnák közt.
Mert itt áll előttem egy szerény gyűjtemény, magam szedegettem össze. Azt mondja, hogy Nagymagyar, ez község, 1910-es adataink szerint lakosságából 1325 magyar, aztán pár német, ennyi. Pozsony vármegyében él évezrede. Most szlovákok lakják, élik. Magyarigen: 1559 lakos, abból 1117 román, 348 magyar élt ott száz évvel ezelőtt. Azt kérdezheti a gyermek, hogy akkor miért nem Románigen? Hát azért, mert kezdetben egy szál román sem élt Alsó-Fehér vármegyének ebben a sarkában. Aztán itt van nekünk Magyarkanizsa 17 018 lakossal, abból 16 655 magyar, 329 szerb, mégis odaloccsintották Szerbiához egykor. Kérdi a gyermek, de kérdezi a felnőtt is, ha meg nem ütötte a hőguta, hogy akkor miért...? S mért román a Magyarigen? És ha már elítélő jelzőként használják a nem magyarok, hogy mi nagymagyarkodunk ahelyett, hogy meghúznánk magunkat s a nadrágszíjat idegenek fennhatósága mellett, akkor mit keres a mi kicsi életünkben Nagymagyar éppen Szlovákiában? És Nagymagyarban szabad-e nagymagyarkodni? — kérdem én a gyermekek meg a pártok nevében.
Van nekünk Magyarapácánk is Temes megyében, mely szintén román kenyeret eszik állítólag, noha maga vet s arat, csépel és őröl... Magyarbikal, 1910-ben egy szál román nem lakott ott, Kolozs vármegyében, 907 lakosa mind magyar volt. Most Románia, alig él benne magyar ember. Magyarpalatka: 1268 román s magyar lakos vegyesen kilencven évvel ezelőtt, most néhány magyar lézeng benne, s ha szólal az úton vagy hivatalban, csak románul. Magyarózd, 946 lakos, Romániában éldegél nagy riadalomban, iskolája már nem magyarul rikkant. Magyarkiskapuson alig élt román, amikor ezt a statisztikát leírták, ma nincs magyar benne.
Soroljuk-e? Magyarkodjunk-e, amikor mások a legtávolabbi szigeteken nyaralgatnak? Az a helyzet, hogy én fél esztendővel ezelőtt maradék humoromban akartam pácolni ezt a témát, aztán ez leve belőle. Nem bánom. Csak-csak valahol nyilallik.
Csak ülök itt, mint egy remete. Hoppá s pardon, mert van Magyarremete is, nem csak Magyarapáca! Az es Románia mellét dagasztja, amott túlra került Biharba, Belényestől nem messze, magyarok lakták s keresztelték, most tiszta román település, magyar csak suttogva s szürkület után szólal. És búcsúzóban még följegyzem a szép nevű Magyarszarvaskendet, Szamosújvár járásban vagyon, románul Corneşti, de hogy leve ebből ilyen furcsa szerzet, nem tudom. Tény, alig van benne magyar.
Még felsorolni sem lehet a magyar nevű településeket, annál inkább tanulságos olvasgatni: mikből mivé lettünk Trianon óta. Most záradékként megemlítem, a könyvkiadók figyelmébe ajánlanám újból kinyomtatni ezt a könyvet, amely nélkül én le sem ülök az íróasztal mellé. Az a címe: Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerkesztette Lelkes György. Ő a fiának ajánlja szeretettel, én ajánlom mindenkinek hasonlóképpen. Egy kiadó meg is gazdagodhatna emitt, az idegenségben az újrakiadásból. Lejár a nyár, aztán lejár Almagyarnak s Felmagyarnak egyaránt, ha nem ügyelünk.
Tán ezért is nem mentem szabadságra!
Czegő Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István-nap Fehér megyében
Kicsinek bizonyult a máskor túl tágas templom
Hagyományteremtőnek bizonyult a 2003-ban elindult akció, és a Fehér megyei magyarok immár nyolcadik alkalommal gyűltek össze Szent István napján.
A Fehér megyei RMDSZ által kezdeményezett rendezvény évről évre egyre nagyobb sikernek örvend.
Marosszentimre, Magyarigen, Verespatak, Alvinc, Boroskrakkó, Abrudbánya, Sárd mind olyan történelmi egyházhoz tartozó templom, amelyiknek már egyáltalán nincs, vagy nagyon kis létszámú gyülekezete van.
Magyarszentbenedek a nyolcadik település, ahol idén Szent István-napi ünnepségre került sor.
A magyarszentbenedeki református hívek szerették volna, hogy náluk legyen megtartva az ünnepi istentisztelet, de azért esett a választás az unitárius templomra, mert itt már nagyon kevés az unitárius felekezethez tartozó hívő. Reméljük, ők nem jutnak majd abba a helyzetbe, hogy olyan kevesen legyenek, mint unitárius testvéreik.
A rendezvény megszervezésében a kilenc unitárius mellett besegítettek a helyi és a nagymedvési reformátusok is.
Az ünnepség Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntőjével kezdődött. Az ökumenikus istentiszteleten igét hirdettek: Nt. Fülöp Dezső Alpár, ádámosi unitárius lelkész, Nt. Lőrincz Konrád felenyedi református lelkipásztor és T. Bilibók Géza, marosújvári római katolikus plébános. Orgonán kísért Balázs Győző, aranyosegerbegyi református kántor.
Az istentisztelet után ünnepi beszédet mondott Szőcs Ildikó, Bethlen Gábor kollégiumi igazgató, majd Nt. Veress Ferenc helyi unitárius lelkész bemutatta a magyarszentbenedeki egyházközség történetét. Az ünnepségen közreműködött Manneszes Márton, a Kolozsvári Magyar Opera tagja.
A máskor túl tágas templom ezúttal kicsinek bizonyult. Kb 150 személy fért be. Az istentisztelet után a templomudvaron felléptek az aranyosegerbegyi gyermekkórus, a bethlenszentmiklósi unitárius dalárda,a tordai Magyar Dalkör és a küküllődombói férfikar. Ezt követően megszólaltak a református templom harangjai és az ünneplő közönség, a mintegy 400 résztvevő átvonult a református templomba, ahol Nt. Páll Attila helyi református lelkipásztor fogadta őket. Röviden ismertette a református egyházközség utolsó 100 évét, illetve a templom történetét. Megszólaltak Gudor András és Krizbai Imre volt református lelkipásztorok és Bán Gyula volt tanító is.
Az ünnepség az unitárius templom udvarán zárult, ahol az ünneplő közönséget finom kalács és bor várta.
A rendezvény szervezői a Fehér megyei RMDSZ, a dr. Szász Pál Egyesület, a magyarszentbenedeki unitárius egyházközség, valamint a magyarszentbenedeki református egyházközség voltak.
Biró András. Nyugati Jelen (Arad)

Mócföldi magyarok közt
Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.
Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.”
Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”
Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.
Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.
Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”
A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”
Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…
Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.
Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…
Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.
Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!
Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”
Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Erdély tájain – Szórványvidéken jártunk – Balázsfalvától Magyarlapádig
Élni akaró, magyarságukat őrizni kívánó közösségeket kerestünk fel, mindennapi életükkel, gondjaikkal ismerkedtünk október 2-ai Fehér megyei barangolásunkon.
Elsőként a Kis- és Nagy-Küküllő egyesülésénél fekvő Balázsfalvára, a húszezer fős kisvárosba látogattunk, ahol 1700 magyar él. A csaknem nyolcszáz éves település legjelentősebb műemléke a 16. században épült várkastély, melynek utolsó magyar tulajdonosa Apafi Mihály fejedelem volt. Itt írta alá 1687 októberében Teleki Mihály, Erdély kancellárja és Lotharingiai Károly a balázsfalvi szerződést, amelynek értelmében Erdély Habsburg fennhatóság alá került. A kastély 1738-tól a görög katolikus püspökség, illetve a később megalakuló érsekség székhelye lett. Azután építették az impozáns, barokk stílusú görög katolikus székesegyházat. A ma is álló református templomot alig több mint száz éve építette a település magyar közössége. A helybéli református lelkész mutatta be a templomot, szívesen kalauzolt a városban is, hiszen, mint mondta, ritka vendég errefelé a turista, de nemcsak a turisták nem jutnak el ide, hanem a magyar sajtótermékek, amatőr színjátszó csoportok sem, pedig a helyiek igénylik a magyar kultúrát.
Utunkat a Kis-Küküllő mentén folytatva érkeztünk el Bethlenszentmiklósra. Az Árpád-kori település eredeti neve Szent-Miklós volt, a Bethlenek megjelenése után vette fel a Bethlen előnevet. Az 1400-as lélekszámú falu lakosságának fele magyar, unitáriusok és reformátusok. A 14. században épült templom ma az unitáriusoké, a reformátusoknak gróf Bethlen Gergely építtetett templomot 1750-ben. Az igazi érték azonban az 1668–1683 között épült kastély, amelyet az olasz hatású erdélyi késő reneszánsz egyik legszebb építészeti alkotásának tartanak. Építtetője Bethlen Miklós (1642–1716) emlékíró, a 17. század második felének egyik legtanultabb főura, Udvarhelyszék kapitánya, 1690 után Erdély kancellárja. Sajnos ma már nagyon leromlott állapotban van az egykor gyönyörű kastély, melyet nemrégiben vásárolt meg a küküllővári Bethlen kastély új tulajdonosa – megtörténhet, hogy rövidesen ezt sem látogathatjuk.
Továbbra is a Kis-Küküllő mentén haladva érkeztünk meg Küküllővárra, a 11. században már létező településre. Földvárát a tatárok pusztították el 1241-ben. Templomtornya is a 11. századból származik, ehhez építették hozzá később a templomot. A település egykor Küküllő vármegye székhelye, első egyháza a küküllői esperesség központja volt. A dombtetőre épült várat Bethlen István építtette át reneszánsz várkastéllyá a 17. század elején, ma a jidvei pezsgőgyár tulajdonosáé, nem látogatható, mi is csak a kerítésen kívülről csodálhattuk meg. Kirándulásunk legtávolabbi pontjáról visszatértünk a Kis-Küküllő, majd a Küküllő mentén, azután a Maros túloldalán látogattuk meg Boroskrakkót és Magyarigent. Mindkettő II. András 1206-ban kiadott, a Rajnán túlról betelepített szászok kiváltságait biztosító oklevelében szerepel először. Mára már szász lakosság egyáltalán nincs, magyar is csak kevés, templomai viszont műemlékek, a magyarigeni református lelkész mutatta be mindkettőt. A boroskrakkói Erdély egyik legrégibb temploma, a 12–13. században épült, román és gótikus stílusjegyeket fedezhettünk fel rajta. A 15. században a török támadások ellen gyilokjárós kőfallal, bástyákkal vették körül, ez részben még ma is megvan. Alapos javításra szorulna, amire a szűkös anyagiak miatt aligha kerül sor.
Magyarigenben a várfallal körülvett középkori templomot 1781-ben lebontották, és olasz mesterekkel újat építtettek helyébe, ez a protestáns barokk építőművészet egyik legszebb emléke. Neves lelkésze volt Bod Péter (1712–1769), az erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője, neves irodalom- és egyháztörténész, Árva Bethlen Kata udvari lelkésze. Barokk síremléke, kopjafája és családjának sírköve a templomkertben látható.
Kirándulásunkat Magyarlapádon sajt- és borkóstolóval fejeztük be, a Pirospántlikás zenekar teremtette jó hangulatban. Erdélynek ezen a részén eddig ritkábban jártunk, jelen kirándulásunk során viszont kedvet kaptunk a vidék felfedezésére, ezért tavasszal újból ellátogatunk ide, sőt ez lesz majd a jövő nyári vándortábor egyik honismereti túrájának is az útvonala.
KOVÁCSNÉ DIÓSZEGI ZSUZSA, Szabadság (Kolozsvár)