Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Magyarberkesz (ROU)
4 tétel
2005. november 18.
Magyarberkeszen is kitették a kétnyelvű helységnévtáblákat, számot be a történtekről Molnár János helyi RMDSZ-elnök. Egy éve kérelmezték, de csak most lett meg rá az anyagi fedezet. A községben körülbelül 60%-os a magyarság aránya, ha viszont a hozzánk tartozó falvak lakosságát is figyelembe veszik, úgy 14%-ot tesznek ki. /Kétnyelvű helységnévtábla Magyarberkeszen. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), nov. 18./
2011. november 14.
Kastélynap Gernyeszegen
Turisztikai márkajegy lehetne
Reménysugarat jelenthez az erdélyi nemesi családok leszármazottainak, akiknek elődeit a kommunista rezsim megfosztotta kastélyaiktól, és az 1989 utáni demokratikus kormányok visszaszolgáltatták az épületeket – ahhoz, hogy ezeket hasznosítsák a jövőben – az a vetélkedő, amelyet a PONT Csoport, a Transindex, a Transilvania Trust Alapítvány és az Élő Erdély Egyesület kezdeményezett a világhálón. A Webkastély felhívására 23 csapat nevezett be 200-nál több önkéntessel, hogy egy-egy erdélyi kastélyt felkaroljanak, elsősorban idegenforgalmi szempontok szerint értékesítsenek.
A kezdeményezés sikerét igazolta a szombaton délután a gernyeszegi Teleki-kastélyban szervezett kastélynap. Néhány óra alatt a hajdani tébécépreventóriumot – a néhány hónapja gróf Teleki Károlynak és testvéreinek visszaszolgáltatott ősi rezidenciát – több mint 1000 érdeklődő kereste fel. A kastélynap része volt annak a vetélkedőnek, amiben a benevezett csapatok többek között információkat kell szerezzenek a gondozásukba vett kastélyokról, illetve meg kell tervezzék a jövőjét.
Megyénkből a gernyeszegi Udvarmesterek mellett a Ludas melletti Magyarózdon a Radák-Pekry-kastélyban szociális intézményt működtető Bonus Pásztorok, illetve az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyt kezelésbe vevő Grófok neveztek be.
Nem könnyű a megyénkbeli csapatok dolga, hiszen méltó ellenfeleik vannak, vetélytársaik Erdély igen jelentős főúri épületeinek (Szilágynagyfalu – báró Bánffy-kastély, Szamosújvár – Kornis-kastély, Magyarberkesz – Péchy-kúria, Marosillye – Veres bástya, Csíkszentimre – Henter-kúria, Erdőd – erdődi vár, Vajdahunyad – várkastély, Gyergyószentmiklós – Lázár-kastély, Nagykároly – Károlyi-kastély, Sándorhomok – Berenczei Kováts-kúria, Csíkszereda – Lázár-kúria, Zabola – Mikes-kastély, Székelyhíd – Stubemberg-kastély, Olasztelek – Daniel-kastély, Árkos – Szentkereszty-kastély, Székelytamásfalva – Thury-Bányai-kúria, Balázsfalva – Apafi-kastély, Maroshévíz – Urmánczy-kastély, Válaszút – Bánffy- kastély, Csíkszereda – Mikó-vár) az elővitelét, promoválását vállalták fel. (Sz. m.: részletek a www.webkastely.ro – honlapon.)
Gernyeszegen az önkéntes idegenvezetőknek szusszanásnyi idejük sem volt, annyian várakoztak a kastély kapujában, hogy csoportonként végigjárják a volt egészségügyi intézmény által kiüresített épület termeit. S bár a kiállított fényképeken láthattuk, hogy régi pompájából szinte semmi sem maradt, azért akadt látnivaló: az ebédlő freskói és csillárai, a szépen faragott ajtók, néhány kandalló, az ötletes korabeli fűtésrendszer, a nagy tálalót ellátó kiszolgálórendszer (étellift a konyhából és falba épített vízmelegítő üst), amely megúszta a szocializmus éveinek rombolását. Voltak olyanok is, akik távoli városokból, sőt többen a fővárosból látogattak el Gernyeszegre. Több helybéli évtizedek óta először lépte át a kastély kapuját, s olyan idősek is voltak, akik még emlékeztek és találkoztak is az államosítás előtti tulajdonosokkal. Mi több, beszélhettünk a hajdani angolkertet gondozó kertész dédunokájával, aki büszkén készített fényképet az igen ritka, több száz éves páfrányfenyő előtt, amelyet valószínűleg az őse ültethetett.
Weisz Szidónia történész – csoportunk idegenvezetője – elmondta, a kastély örökösei örömmel fogadták a kezdeményezést és anyagilag is támogatták a rendezvényt sok más szponzor mellett. Még nem döntötték el, miként hasznosítják az épületet, amely igen nagy befektetést igényel, hiszen sürgős állagmegőrzési munkálatokat kell végezni rajta. A parkot is felújítanák, s ez is jelentős anyagi ráfordítást igényel. A webkastély csapatának tudomása szerint a Brüsszelben élő Teleki Kálmán hazaköltözne, hogy személyesen is tegyen valamit az örökség megőrzéséért, értékesítéséért. A Grófok csapatának ötletei is kiegészítik majd azt az elképzelést, amely egy új korszakot nyithat a gernyeszegi kastély életében, amely akár része lehet egy – a franciaroszági Loire völgye mintájára összeállított – eredeti turisztikai márkajegynek, a Maros menti kastélytúrának. S az sem kizárt, hogy a vetélkedőnek köszönhetően akár Erdély-szerte fellendül a kastélyturizmus és természetesen az ezt kiegészítő idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek fogódzók lehetnek a gazdasági válságban.
A gernyeszegi kastélynap látogatási naplójának bejegyzéséből ítélve lenne igény erre határon innen és túlról is, csupán összefogás kellene – önkormányzatok, civil szféra, magántőke –, hogy a több évtizedes történelmi sebeket begyógyítsák. Hosszú távon megéri!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Turisztikai márkajegy lehetne
Reménysugarat jelenthez az erdélyi nemesi családok leszármazottainak, akiknek elődeit a kommunista rezsim megfosztotta kastélyaiktól, és az 1989 utáni demokratikus kormányok visszaszolgáltatták az épületeket – ahhoz, hogy ezeket hasznosítsák a jövőben – az a vetélkedő, amelyet a PONT Csoport, a Transindex, a Transilvania Trust Alapítvány és az Élő Erdély Egyesület kezdeményezett a világhálón. A Webkastély felhívására 23 csapat nevezett be 200-nál több önkéntessel, hogy egy-egy erdélyi kastélyt felkaroljanak, elsősorban idegenforgalmi szempontok szerint értékesítsenek.
A kezdeményezés sikerét igazolta a szombaton délután a gernyeszegi Teleki-kastélyban szervezett kastélynap. Néhány óra alatt a hajdani tébécépreventóriumot – a néhány hónapja gróf Teleki Károlynak és testvéreinek visszaszolgáltatott ősi rezidenciát – több mint 1000 érdeklődő kereste fel. A kastélynap része volt annak a vetélkedőnek, amiben a benevezett csapatok többek között információkat kell szerezzenek a gondozásukba vett kastélyokról, illetve meg kell tervezzék a jövőjét.
Megyénkből a gernyeszegi Udvarmesterek mellett a Ludas melletti Magyarózdon a Radák-Pekry-kastélyban szociális intézményt működtető Bonus Pásztorok, illetve az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyt kezelésbe vevő Grófok neveztek be.
Nem könnyű a megyénkbeli csapatok dolga, hiszen méltó ellenfeleik vannak, vetélytársaik Erdély igen jelentős főúri épületeinek (Szilágynagyfalu – báró Bánffy-kastély, Szamosújvár – Kornis-kastély, Magyarberkesz – Péchy-kúria, Marosillye – Veres bástya, Csíkszentimre – Henter-kúria, Erdőd – erdődi vár, Vajdahunyad – várkastély, Gyergyószentmiklós – Lázár-kastély, Nagykároly – Károlyi-kastély, Sándorhomok – Berenczei Kováts-kúria, Csíkszereda – Lázár-kúria, Zabola – Mikes-kastély, Székelyhíd – Stubemberg-kastély, Olasztelek – Daniel-kastély, Árkos – Szentkereszty-kastély, Székelytamásfalva – Thury-Bányai-kúria, Balázsfalva – Apafi-kastély, Maroshévíz – Urmánczy-kastély, Válaszút – Bánffy- kastély, Csíkszereda – Mikó-vár) az elővitelét, promoválását vállalták fel. (Sz. m.: részletek a www.webkastely.ro – honlapon.)
Gernyeszegen az önkéntes idegenvezetőknek szusszanásnyi idejük sem volt, annyian várakoztak a kastély kapujában, hogy csoportonként végigjárják a volt egészségügyi intézmény által kiüresített épület termeit. S bár a kiállított fényképeken láthattuk, hogy régi pompájából szinte semmi sem maradt, azért akadt látnivaló: az ebédlő freskói és csillárai, a szépen faragott ajtók, néhány kandalló, az ötletes korabeli fűtésrendszer, a nagy tálalót ellátó kiszolgálórendszer (étellift a konyhából és falba épített vízmelegítő üst), amely megúszta a szocializmus éveinek rombolását. Voltak olyanok is, akik távoli városokból, sőt többen a fővárosból látogattak el Gernyeszegre. Több helybéli évtizedek óta először lépte át a kastély kapuját, s olyan idősek is voltak, akik még emlékeztek és találkoztak is az államosítás előtti tulajdonosokkal. Mi több, beszélhettünk a hajdani angolkertet gondozó kertész dédunokájával, aki büszkén készített fényképet az igen ritka, több száz éves páfrányfenyő előtt, amelyet valószínűleg az őse ültethetett.
Weisz Szidónia történész – csoportunk idegenvezetője – elmondta, a kastély örökösei örömmel fogadták a kezdeményezést és anyagilag is támogatták a rendezvényt sok más szponzor mellett. Még nem döntötték el, miként hasznosítják az épületet, amely igen nagy befektetést igényel, hiszen sürgős állagmegőrzési munkálatokat kell végezni rajta. A parkot is felújítanák, s ez is jelentős anyagi ráfordítást igényel. A webkastély csapatának tudomása szerint a Brüsszelben élő Teleki Kálmán hazaköltözne, hogy személyesen is tegyen valamit az örökség megőrzéséért, értékesítéséért. A Grófok csapatának ötletei is kiegészítik majd azt az elképzelést, amely egy új korszakot nyithat a gernyeszegi kastély életében, amely akár része lehet egy – a franciaroszági Loire völgye mintájára összeállított – eredeti turisztikai márkajegynek, a Maros menti kastélytúrának. S az sem kizárt, hogy a vetélkedőnek köszönhetően akár Erdély-szerte fellendül a kastélyturizmus és természetesen az ezt kiegészítő idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek fogódzók lehetnek a gazdasági válságban.
A gernyeszegi kastélynap látogatási naplójának bejegyzéséből ítélve lenne igény erre határon innen és túlról is, csupán összefogás kellene – önkormányzatok, civil szféra, magántőke –, hogy a több évtizedes történelmi sebeket begyógyítsák. Hosszú távon megéri!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2012. július 7.
Teremtsünk hitközösséget és nyelvi otthont a fiatalok számára
Beszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval
– Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről?
– Alapvetően ez így történt, a kérdés azonban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak.
– Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják.
– A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek.
– Melyek ezek a konkrét gondok?
– Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése.
A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel.
– Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat?
– Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat.
– Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően?
– Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni.
A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
Beszélgetés Vetési László lelkipásztorral, szórványügyi előadóval
– Az 1989 előtti erőszakos asszimilációs törekvéseket a rendszerváltozás után ennek egyféle „rejtett” formája váltotta fel, amelynek sajnos megvan a maga romboló hatása, még akkor is, ha nem olyan mértékű, mint korábban. Úgy tűnik azonban, hogy az erdélyi magyar közösséget jelenleg sokkal inkább egyfajta „önkéntes beolvadás” veszélye fenyegeti. Mi a véleménye erről?
– Alapvetően ez így történt, a kérdés azonban árnyaltabb. Erőszakos asszimilációs jelenségekről, 1989 után is beszélhetünk. Jelentősen kifinomult az eszköztár, egy alattomos lélektani hadviselés zajlik: a kisebbségi nyelv hatalom általi megbélyegzése, a folyamatos etnikai sértegetések, a nyelvhasználat visszaszorítása a magánszférába, jogfosztottság fenntartása, a „másodrangú állampolgár” pszichózisa. Ezek mind az erőszakos asszimilálás kategóriájába tartoznak. Ennek nyitánya volt, mintegy hatalmi beintésre a marosvásárhelyi fekete március, ahol egyszerre érvényesült a félelemkeltés, megbélyegzés és elüldözés szándéka. A természetes asszimilációt a szabadság is szülte. Felszámolódtak az etnikumokat elválasztó, sajátosságaikat kijelölő évszázados határok, kiegyenlítődtek az etnikai-, nyelvi és regionális különbségek, sérültek a szabályok és a belső tiltások is. Évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy egy aranyosszéki vagy kalotaszegi magyar havasi vagy mócvidéki románnal házasodjon. Most viszont mindent és mindenkit hasonló szintre emelt (vagy süllyesztett) az azonos munkahely, a közös külföldi munkavállalás, itthon a közös munkaasztal, a közös élettér, a szórakozáskultúra, és a fiatalok nagyrészt vegyes környezetben szocializálódnak.
– Nemrég látott napvilágot a nagybányai és bányavidéki magyarság képviselőinek kétségbeesett felhívása a helyi magyar közösségekhez – elsősorban pedagógusokhoz, szülőkhöz, fiatalokhoz – amelyben az önkéntes beolvadás ellen emelik fel szavukat, az egyik veszélyt pedig éppen a vegyes házasságokban látják.
– A nagybányai nyilatkozat szép, felelős személyek felelősségteljes megnyilatkozása a régiójukat és az egész erdélyi magyarságot érintő kérdésekről. Az eredményekre és a hatására vonatkozólag azonban, sajnos, már több kérdőjel vetődik fel bennem. Követi-e összefogás, cselekvés? Nem biztos, hogy a magyarság jelentős tömegei mozgósíthatóak a kiáltó szókkal. Ha ez a dokumentum cselekvésre ösztönzi azt a régiót, amelynek szánták, akkor az nagyon jó lesz. Nagybánya környéke van olyan fontos az erdélyi-partiumi és az egyetemes magyarság számára, hogy komoly helyi és országos összefogás szülessen az oktatásért, a művelődésszervezésért, iskolafejlesztésért, gyermekprogramokért, és nem utolsó sorban az egyházak közösségépítő szolgálatáért. A történelmi Kővár-Máramaros két vidékéről van szó, amelyeket szintén utolértek a XXI. századi kisebbségi magyar sors nagy gondjai és kérdései. Azért is jellegzetes területek, mert két nagyvárosában (Nagybányán és Máramarosszigeten) − a nagy többségi beözönlések mellett − az utóbbi fél évszázadban egy hagyományos, történelmi, magyar polgári réteg mellé egy új, gyári munkás magyar népesség is telepedett. Ezeknek sokarcú és változó az önazonosság megőrző igénye. A városok mellett jelentős, életképes szigetfalvak (Koltó, Magyarberkesz, Szinérváralja, Domokos, Aknasugatag, Hosszúmező) is megmaradtak. Igen nehéz a sorsuk azonban a fogyó magyar népességű, nemrég még virágzó bányatelepüléseknek, a kis szórványoknak, amelyek kemény küzdelmet folytatnak az asszimiláció ellen (Felsőbánya, Miszbánya, Erzsébetbánya, Visó és Borsa). Ezekben a folyamatokban a magyarságnak sikerült olyan jelentős eredményeket is felmutatni, mint például a Németh László és a Leövey Klára nevét viselő nagybányai, valamint máramarosszigeti középiskolák, illetve a nagybányai Teleki Ház. Ezen megvalósítások és sikerek ellenére bárki észreveheti a nagy magyar közösségi gondokat, amelyek az említett Új Kiáltó Szó megfogalmazásához vezettek.
– Melyek ezek a konkrét gondok?
– Hosszú lenne a felsorolás, és ezek országos kisebbségi gondok. A városokat és falvakat egyaránt érintő, felgyorsuló, hihetetlen méreteket öltő vegyes házasság, nyelvromlás, nyelvi kényelem – ez utóbbi szinte eléri a nyelvi igénytelenséget – az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi közösség iránti igény lanyhulása, és általában minden kisebbségi etnikumhoz kapcsolódó értékőrzésről való lemondás. A kiterjedt „anyanyelvi oktatássérült” és „anyanyelvi írástudatlan” magyar réteg kialakulása és jelentős számbeli növekedése.
A mai Máramaros megyének érdekes és rendkívül értékes színfoltja az a néhány szigetfalu, amely elszánt küzdelmet folytat a magyarság megőrzéséért, a közösségi élet fennmaradásáért. Köztük Koltó a legismertebb helység és emlékhely, amely Petőfi-zarándoklatok központjaként ismert, ám ez erőt is ad a helyi közösségnek további túlélési cselekvésekre is. Koltó szomszédságában levő, Katalin névre hallgató – nemrég majdnem színmagyar – településnek már nehezebb a helyzete, mert Nagybánya román kertvárosává kezd alakulni. Magyarlápos és Domokos – előbbi város, a másik magyar falu a Lápos völgyében – szintén együtt küzd meg a többségi környezet asszimiláló hatásával. A Tisza mentén az egyetlen majdnem színmagyar település Hosszúmező, amely a máramarosszigeti Leövey Klára Gimnázium diákutánpótlását nagyrészt biztosítja. Mindenütt egyre nehezebb megharcolni a többség nyelvi agressziójával, a „nem érdemes magyarul beszélni”, „a román iskolában jobban érvényesül” jelenséggel.
– Beszélhetünk-e arról, hogy 1990-től kezdődően felgyorsult ez a folyamat?
– Az asszimilációs folyamatok nem egységesek, egyirányúak, hanem különböző változó vonulatokat mutatnak Erdélyben. Erről a kisebbségkutatók konkrét adatokkal tudnak szolgálni. A városi asszimiláció, a vegyes házasság mértéke mögött pontosan nyomon követhető a magyar etnikai csoport erőteljes elszigetelődése, elmagányosodása, vagy a régi otthonhoz, az „elhagyott szülőfalu”-hoz való kötődése, e kötődés foka is. Különösen akkor, ha ezt a kapcsolatot továbbra is folyamatosan ápolja az illető: hazajár családtagjaihoz, egyfajta agrárturizmusi kapcsolatot valósít meg. Így gazdagodik és épül az anyanyelvi közösség- és otthonélménye is. Hasonló kapcsolat volt megfigyelhető az 1990-es években, a nagy intenzitású magyarországi munkavállalások idején. Azok a bányavidéki, partiumi magyarok, akik a jelzett időszakban nagyobbrészt Magyarországon vállaltak munkát, javult nyelvi kifejezésmódjuk, gazdagodott szókészletük, és egyértelművé vált a magyarsághoz tartozásuk értéke. Úgy tűnik, ez lassan a múlté. Különösen Máramarosban ezt legalább egy évtizede felváltotta a helyi román, ukrán, ruszin többséggel együtt zajló spanyol-olasz munkavállalás hisztériája, amely egyértelműen más irányba vezeti magyarjainkat.
– Melyik tényező a legaggasztóbb a romániai magyarság „önkéntes” beolvadását illetően?
– Kettő különösen aggasztó méreteket öltött: sokan azért választják a román nyelvű oktatást, mert azt feltételezik, hogy akkor jobban érvényesül a gyermek. Ez egyébként nem csak erdélyi és csak magyar jelenség: ugyanerről panaszkodnak Felvidéken és Délvidéken is, de ugyanezekkel a tévhitekkel kell megküzdenie minden kisebbségi vezetőnek, a magyarországi szórványromán oktatásnak is pl. Méhkeréken. Ez afféle hóbort, divat szórványban. Egyik, erről szóló vidékjáró előadásomban így fogalmaztam, hogy „abban a tévhitben élünk, hogy az érvényesülés, a siker, a pénz többségfüggő kategória, hogy ezt csak románul lehet elérni úgy, hogy gyermekeink útjából eltakarítunk minden magyar értéket, mert az akadály.” Évek óta próbáljuk meggyőzni a közösségeket, a szülőket és magukat a gyermekeket, hogy a „jobban érvényesülés” tévhit. Másfél éve szinte egy időben jelent meg Péntek János nyelvészprofesszor értekezése arra vonatkozólag, hogy gyermekeinknek miért érdemes magyar iskolát választani; illetve Varga László marosvásárhelyi lelkész nyílt levele ugyanerről. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány szervezésében Fehér megye valamennyi jelentős települését végigjártuk a dicsőszentmártoni Kökényes táncegyüttessel nevelni, oktatni és művészi élményt is nyújtani. „Minden magyar gyermeket magyar iskolába” mottóval előadások, beszámolók hangzottak el. A hatását még nem tudjuk pontosan lemérni.
A másik nagy gond a rendkívüli méreteket öltő vegyes házasság. Ami ezt illeti: nem csak az erdélyi, hagyományosan magyar jellegűnek érzett nagyvárosokban, hanem a szigetfalvainkban is nagy gondot jelent. Ennek hátterében a férfi és nő kapcsolatának teljes átalakulása, a régi társadalmi – közösségi szabályozások megszűnése áll elsősorban, továbbá az etnikai határok összemosódása és az etnikai másság elértéktelenedése. Tudjuk, a párválasztás bölcsője az ifjak közösségi életének színtere: iskola, baráti kör, egyház, szórakozás, hobbitevékenységek. Nagyon sok szülő elfelejti, hogy az iskola nyelvének kiválasztásával nagyrészt kijelöljük a gyermek teljes pár- és etnikumválasztását is. Évek múltával hiába jövünk kétségbeesve, hogy „hát én nem ezt akartam”! Azt azonban nagyon sok példa mutatja, hogy azokon a településeken, ahol a fiatalságnak szervezett anyanyelvi közösségi életet biztosít az egyház, egy-egy művelődési csoport vagy alapítvány, a vegyes házasság folyamata jelentősen lassítható. Mi mindenütt azt szorgalmazzuk a gyülekezeti munka megszervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban: tessék közösséget teremteni a fiatalok számára, mely nem csak hitközösség, hanem nyelvi otthon is. Példaként említeném a sok-sok gyülekezeti ifi csoportot, tábort, közös programot. A szamosújvári Téka tánccsoportot, amelynek fiataljai már nem csak együtt táncolnak, hanem szabadidejüket többnyire ebben a baráti közösségben töltik. Ez pedig a párválasztás bölcsője is lehet. Ezt és sok, ehhez hasonló példát kell Erdély-szerte népszerűsítenünk, szorgalmaznunk és segítenünk, de elvárnunk és megkövetelnünk is. Pontosan nyomon követhető, hogy ahol különösen magasra emelkedik a vegyes házasságok száma, ott nagyon nagy mulasztások érhetők tetten a közösségi élet szervezésében és az egyház ifjúsági munkájában is.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2013. február 16.
Magyar szót vittek a szórványba
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Román iskolába járó, magyarul nem beszélő magyar gyermekek tanulták népdalainkat, és úgy tapadtak a nekik zenélő, velük együtt játszó sepsiszentgyörgyi Folker együttes tagjaira, mintha ott akarnák marasztalni őket örökre. Bányavidék, Kővárvidék, Tövishát és Máramaros egykor színmagyar, mára elrománosodó falvaiban napi többszöri fellépéssel több mint ezer gyermeknek muzsikált a Folker azon a január végi, február eleji körúton, amit a nagybányai Teleki Magyar Ház meghívására tett.
Máramarossziget, Hosszúmező, Nagybánya, Szamosardó, Monó, Koltó, Magyarberkesz, Domokos, Erzsébetbánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Színérváralja óvodásai és kisiskolásai közül többen kérdezték a Folker együttestől: holnap jönnek-e? Mennének ők, mentek eddig is, immár negyedszer tértek vissza Bányavidékre és Máramarosba, mert hiszik, a magyar szót, a magyar dalt oda is el kell vinni, ahol ma már csak az öregek beszélnek magyarul, a gyermekek és a fiatalok a román iskola hatására elveszítették anyanyelvüket. A nagybányai Teleki Magyar Ház két lelkes szervezője, Markó Hajnal és Dávid Lajos évek óta tudatosan szervez olyan programokat, amelyekkel a legeldugottabb falu gyermekeihez is eljutnak, ennek jegyében választják ki a meghívottakat is, s mert a Folker korábban is bizonyította, hogy szívesen felkeresi a szórványban élő magyar közösségeket, visszatérő előadókká váltak ezen a vidéken.
Csibi Szabolcs, István Idikó, a turné előtt megbetegedett Kelemen István helyett beugró Lőrinczi Zsolt, Melkuhn Róbert és Mihály Pál népi játékokkal, sok mókával fűszerezett előadása, a helyenként táncházzá alakuló együttlét Máramaros és Bányavidék után Szilágyságban, Marosvásárhelyen és Jobbágytelkén hagyott olyan nyomot a gyermekekben, az ő ragaszkodásuk pedig az együttes tagjaiban, ami miatt érdemes visszatérniük.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),