Augusztus 17–22-e között Bethlenszentmiklóson a kultúrházban gyűltek össze a kistérség gyermekei – hat faluból, bibliahétre. 2007-ben négy helyiségből, a küküllővári, a küküllőboldogfalvi, a bethlenszentmiklósi és a magyarbényei gyermekek bibliaheteztek együtt, tavaly társult Magyarpéterfalva, idén pedig Balázsfalva is. Idén a gyermeklétszám elérte a 130-at a hat helységből. A gyermekek között a reformátusokon kívül voltak unitáriusok, s olyanok is kik már ortodoxok. Voltak magyarul helyesen beszélők, de voltak, akik törték a magyart, s olyanok, kik már csak értenek, de nem beszélnek magyarul. /Máté János, küküllővári ref. lelkész. : Közösségépítés a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 26./

Vargyasi ifjak a szórványban
"Minden magyar felelős minden magyarért" – ez lehetne a mottója annak a rendezvénysorozatnak, amelyen a Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (VADFIE) idén vett részt első alkalommal. Közelebb akarunk kerülni a szórványban élő magyarokhoz, és a magunk szerény eszközeivel szellemi, kulturális ajándékkal meglepni őket.
A II. Prücsöktánc játéknapot az Erdélyi Magyar Ifjak szórványért szakcsoportja szervezte a Rákóczi Alapítvány, a Magyar Nyelvért Alapítvány és a Szabó Imre Alapítvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, Kovászna Megye Tanácsa és a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával. Utunkat Kovászna Megye Tanácsa biztosította, enélkül nem juthattunk volna el Magyarpéterfalvára (Fehér megyébe). 2011. szeptember 24-én reggel a 600 lelkes kis magyar falu több mint 200 vendéget fogadott. Magyarpéterfalvára játszani, szórakozni jöttek a szórványtelepülések óvodásai és iskolásai: Balázsfalva, Tür, Küküllővár, Bethlenszentmiklós, Magyarbénye, Vajasd, Magyarlapád, Marosgombás és Felvinc. Az ünnepélyes megnyitón Makkai Dénes helyi lelkipásztor és Szakács Júlia főszervező köszöntötte a vendégeket, majd a művelődési ház udvarán interaktív közösségfejlesztő játékot szerveztek az EMI és az ODFIE ifjai. A 66 éve elhunyt Bartók Béla emlékére szervezett szavaló- és énekversenyen megcsillogtathatták tehetségüket a kis előadók. A program arcfestéssel, töklámpáskészítéssel, mesevetítéssel folytatódott, délután pedig Dániel Sándor csíkszeredai fazekasmesterrel korongozhattak az ügyes kezűek. A játéknap befejezéseként a marosvásárhelyi KRIKK zenekar adott koncertet, a vargyasi ifjak színjátszói pedig bemutatták A rátóti csikótojás című népmese színpadi változatát. A feldolgozást Farkas Emese tanítónő irányításával tanulta be László Gábor, Tánczos Oszkár, Gánya Ervin, Trinfa Zoltán és Farkas Sándor. A rendkívüli élményeket nyújtó szórványmisziós rendezvény után a vargyasi ifjak szilárdan elhatározták, hogy ezután is segítik ezt a hasznos, nemzetmentő munkát. Szeretnék, ha más települések fiataljai is bekapcsolódnának a mozgalomba. PÁLYER GYÖRGY SZABOLCS. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarellenesség
Az erdélyi "magyar" és "székely" előnevű települések elrománosítása
Lista a "magyar" illetve "székely" előnevű erdélyi településekről, illetve azok románra való fordításáról. Az alábbi 81 településnév román változatában mindössze egyetlen egy esetben szerepel a "magyar" megnevezés, Magyarmezőtanya vagyis Valea Ungurului esetében, illetve Magyarléta nevében is szerepelt régebb Lita Ungurească , de a mostani neve már Liteni.
Nem csak népesség szempontjából kellette elrománosítsa a román hatalom Erdély városait, falvait, a helységnevekkel is muszáj volt kezdjenek valamit, igyekeztek úgy leforditani az alábbi helységek neveit, hogy nyoma se legyen annak, hogy az valaha is magyar volt. Továbbá az is szemet szúr, hogy sok esetben tükörfordítást alkalmaztak, vagyis a létező értelmes magyar szavakat román csengésű értelmetlen szóra változtatták, ilyen pl. Magyarforró Fărău fordítása, Magyarigen Ighiu, Magyarsolymos Soimus, Magyarkapus ami románul Căpusu Mare vagy Magyarzsákod románul Jacodu és meg lehetne folytatni a sort. Az alábbi lista is remekül bizonyítja a dákó-román elméletet s azt, hogy "Erdély román föld".
Székelyhíd románul Săcueni Magyarremete románul Remetea Magyarberéte románul Bretea Magyarborzás románul Bozies Magyardécse románul Ciresoaia Magyarnemegye románul Nimigea de Jos Székelyzsombor románul Jimbor Székelyderzs románul Dârjiu Magyarbece románul Beta Magyarbénye románul Biia Magyarcserged románul Cergău Mare Magyarcsesztve Cisteiu de Mures Magyarforró románul Fărău Magyarigen románul Ighiu Magyarlapád románul Lopadea Nouă Magyarpéterfalva románul Petrisat Magyarsolymos románul Soimus Magyarsülye románul Silea Magyarszentbenedek Sânbenedic Székelyföldvár románul Războieni-Cetate Székelykocsárd románul Lunca Muresului Magyarandrásfalva románul Andreeni Székelyandrásfalva románul Săcel Székelybetlenfalva románul Beclean Székelydálya románul Daia Székelyderzs románul Dârjiu Székelydobó románul Dobeni Székelyfancsal románul Fâncel Székelylengyelfalva románul Polonita Székelymagyaros románul Alunis Székelymuzsna románul Mujna Székelypálfalva románul Păuleni Székelyszenterzsébet románul Eliseni Székelyszentkirály románul Sâncrai Székelyszentlélek románul Bisericani Székelyszentmiklós románul Nicoleni Székelyvarság románul Varsag Magyarderzse románul Dârja Magyarfodorháza románul Fodora Magyarfráta románul Frata Magyargorbó románul Gârbău Magyargyerőmonostor románul Mănăstireni Magyarkályán románul Căianu Magyarkapus románul Căpusu Mare Magyarkiskapus románul Căpusu Mic Magyarköblös románul Cubleșu Somesan Magyarléta románul Liteni, korábban Lita Ungurească! Magyarlóna románul Luna de Sus Magyarnádas románul Nădăselu Magyarókereke románul Alunisu Magyaróság románul Pădureni Magyarpalatka románul Pălatca Magyarpete románul Petea Magyarpeterd románul Petrestii de Jos Magyarsárd románul Sardu Magyarszentpál románul Sânpaul Magyarszilvás románul Prunis Magyarszovát románul Suatu Magyarvalkó románul Văleni Magyarvista románul Vistea Székelytamásfalva románul Tamasfalău Magyarfülpös románul Filpisu Mare Magyarfelek románul Feleag Magyardellő románul Dileu Nou Magyarbükkös románul Bichis Magyarherepe románul Herepea Magyarkirályfalva románul Crăiesti Magyarmezőtanya románul Valea Ungurului ! Magyarpéterlaka románul: Petrilaca de Mures Magyarsáros románul Deleni, korábban Saros Magyarzsákod románul Jacodu, németül Ungarisch-Sacken Székelyabod románul Abud Székelybő románul Beu Székelycsóka románul Corbesti Székelykál románul Căluseri Székelysárd románul Sardu Nirajului Székelyszállás románul Sălasuri Székelytompa románul Tâmpa Székelyuraly románul Oroiu Székelyvaja románul Vălenii Székelyhidas románul Podeni, korábban Hidis
Magyarellenesség.blogspot.ro

Visszamagyarítás erőszak nélkül
Beszélgetés Kémenes Lóránt dél-erdélyi szórványvidéken szolgáló római katolikus pappal, aki az ottani magyarság megmaradásáért végzett munkájáért magyar állami kitüntetésben részesült.
Magyar állami kitüntetésben részesült a múlt hét végén. A Fehér megyei Küküllőszögben – Balázsfalván és a környéken – szolgáló római katolikus papként az ott élő magyarság megmaradásáért végzett kitartó munkájáért átvette a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent az ön számára a kitüntetés?
Keresztet jelent. Római katolikus pap lévén nyilván eszembe jut a kereszt kétezer éves története, és az is, hogy ha keresztet kap valaki, azt valószínűleg nem fogadja óriási lelkesedéssel. Viszont az, akinek a vállára teszik, és a mellére, valamit nagyon tudatosan vállal. Az én legjobb barátom vállalta a keresztet, viszont nem ragaszkodott hozzá annyira, hogy még ma is rajta maradjon. Számomra üzenetértékű, hogy azon a kereszten, amely kétezer éve a barátomé, senki sem lehet fölfeszítve – hiszen a kereszt szimbólum. Méghozzá gazdag szimbólum: mindenekelőtt a pozitivitást jelenti, ugyanakkor minden irányba nyitott: fölfele és oldalra is. Ezzel a háttértudással, érzéshalmazzal, valamint alázattal fogadtam a kitüntetést. Ilyenkor nagy szavakat szokás mondani, hogy mennyire meghat, de akit a kereszt meghat, az térdre rogyik és fölfele tekint, hogy: “uram, gyere segíts, vigyük együtt”.
Tömbmagyar környezetben, Gyergyóban nőtt fel, és immár 6 éve szórványvidéken szolgál Balázsfalva környékén, ott erősíti az elrománosodott magyarok identitástudatát. Közismert, hogy az 1918-as balázsfalvi események miatt is megpecsételődött e dél-erdélyi vidék magyarjainak sorsa, majd súlyosbította a helyzetet a görög katolikus egyház betiltása, ami az ortodoxia előretörését és további román betelepítést vont maga után, a magyarok pedig egyre messzebbre kerültek saját anyanyelvüktől és identitásuktól. Ön egyfajta tudatos mentést végez: megkísérli “visszamagyarosítani” őket. Kívülről nézve ez talán lehetetlenségnek tűnhet, hiszen tudathasadásos állapot, hogy a környékbeli magyarok rosszul, alig vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Mi okozza a legnagyobb nehézséget munkája során?
Én elsősorban azt szeretem előtérbe helyezni, ami előre mutat, de ez nem azt jelenti, hogy csökkentenénk a nehézségek súlyát. Ami nehézségként tapasztalható, hogy itt nemcsak fehérneműt lehet cserélni naponta, hanem a hitet és ha kell, nemzetiséget is – aszerint, ahogy a kényelem vagy érdek megkívánja. És ezzel úgy szembesülni, hogy az ember a tömbmagyarságból érkezik, megdöbbentő. Amikor idekerültem, a helyzet nemhogy elfogadhatatlannak, hanem egyenesen elképzelhetetlennek tűnt számomra. Az is nehéz a munkámban, hogy parancsoljak magamnak – itt arra gondolok, hogy meg kell értenem: erőszakkal semmit nem lehet elérni. Hiába erőszakolom, hogy mindenki mondja azt, hogy magyar, attól ő a szívében még nem lesz az. De ha először sikerül a szíveket meghódítani – és azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ez a legnehezebb – akkor megtaláltuk a legérzékenyebb pontot. Onnantól már az ő döntésük lesz, hogy magyarok, nem pedig az enyém. Nem lehet elvárásokat támasztani, de nagyon lehet örülni annak, ha valaki erre tényleg rábólint.
Az 1700 lelkes Tűrben például, ahol szolgál, 1972-ben szűnt meg a magyar oktatás. Az idősebb generáció sem beszél magyarul, és a fiatalok sem?
Nagyon erős falakat kellett ledönteni ahhoz, hogy a hetven fölöttiek merjenek magyarul beszélni. Aztán sikerült oldani a gátlásokat, és mára a nagyszülők generációja már az utcán, de bárhol megszólal magyarul. Különleges “technikát” alkalmazunk: az idősebb generációval foglalkozunk leginkább. Mindenki azt mondja, hogy a fiataloké a jövő, és inkább beléjük kell energiát fektetni, de ez itt nem működik. Mert a fiatalokkal, akikkel hetente néhány órát találkozom – akár magyar-, akár hittanórán – hiába kínlódom magyarul, mert azt mondják, nem értik. Ez a pár óra nagyon kevés, utána pedig a hét többi órájában egészen más nyelvi környezetben van a gyerek. A nagymamákat és a nagypapákat kell meggyőznünk, hogy magyarul beszéljenek: mindent bevetünk, ruhabörzétől élelemig, amit csak tudok, idehozok. Amikor ellátogatok a családokhoz, úgy beszélgetünk, hogy közben hallja a gyerek, és legalább addig a nagyszülők csak magyarul szólnak a gyerekhez. Ily módon, ha majd kikerül egyetlen láncszem ebből a folyamatból – és ez a láncszem én magam vagyok, hiszen bármelyik pillanatban elhelyezhetnek – erőfeszítésem akkor sem volt hiábavaló.
Már gyerekkorában megválasztotta a hivatását. Azt írta a pályaválasztási űrlapra, hogy pap akar lenni, “elölről és fordítva olvasva is”. Ugyanakkor magyar nyelvet oktat, a hitoktatás is beletartozik a szolgálatba – úgyhogy pedagógus is. Milyen módszerekkel tanítja a magyart a környékbeli gyerekeknek?
Volt egy iskolai elöljáró annak idején, aki ráparancsolt a szüleimre, hogy azonnal változtassam meg az elhatározásomat. Következő nap újra meg kellett írni, milyen pályát választok, és akkor azt írtam: “visszafele olvasva is pap”. A magyar nyelv oktatásáról szólva: “hályogkovács” módszerekkel közelítem meg, mert nincsen magyar tanári képesítésem, ugyanakkor még nem találtak ki olyan módszert, hogy miként kell idegen nyelvként tanítani a magyart magyaroknak. Valahogy úgy képzelem el ezt a helyzetet, mint amikor jó néhány évvel ezelőtt nagymamámat láttam agyvérzés után: nagyon sokat kellett simogatni és masszírozni ahhoz, hogy gyógyulásnak induljon. De aztán megszólalt és talpra állt, majd még élt jó pár évet. Közösségi szinten is valahogy így kell eljárnunk: kizárólag román tannyelvű iskolában tanítok: és magyarul hiába próbálkoznék, mert összesen három gyerek, ha értene valamit belőle. Ha mindenik órán megjegyeznek egy-egy magyar szót, akkor már eljut az üzenet hozzájuk. Nem lehet célként azt kitűzni, hogy a gyerekek ismerjék Arany összes műveit, de azt igen, hogy halljanak magyar szavakat, és próbálják ezeket kimondani.
A templomban milyen nyelvű liturgián vesznek részt a környékbeli hívek?
A liturgia teljesen magyar, de Balázsfalván például vasárnap a prédikációt összefoglalom románul is. Érkeznek érdekes visszajelzések és ez szintén az identitás kérdésköréhez kapcsolódik: “nagyon jó, plébános úr, hogy elmondja románul is, magyarul meghallgatjuk, de románul értjük”. Ahhoz viszont, hogy tovább tudjanak lépni a nyelvi komfortzónából, amibe belesodródtak, először ki kell mozdítanunk őket. És én úgy látom, hogy csak úgy lehetséges, ha fizikailag is kimozdulunk innen, olyan helyekre, ahol tömbben él a magyarság, illetve – és ez történt meg az elmúlt hét végén, amikor Tűr település alapításának 700. évfordulóját ünnepeltük – idecsalogatunk sok magyart, hogy mindenhol magyar szó hangozzék ez idő alatt. Ez adja meg a bátorságot a helyieknek, hogy maguk is beszéljenek.
A hét végi események ilyenformán azt példázzák, hogy sikerülhet valamiképpen összekovácsolni a környék elkallódott magyarságát?
Természetesen. És amikor megszólítjuk Küküllőszög magyarságát, nem az számít, hogy valaki katolikus-e, vagy hogy például péterfalvi-e, esetleg búzásbocsárdi – ahol már alig vannak magyarok –, vagy magyarbényei, bethlenszentmiklósi, küküllővári, boldogasszonyfalvi. Az számít, hogy együtt vagyunk és együtt alkotunk egészet.
Felújíttatta a tűri plébániát és templomot – önerőből is, hiszen évről évre elment Olaszországba, ahol kétkezi munkásként dolgozott, hogy pénzt szerezzen a renoválásra. A Tűri Magyar Ház létesítésén is dolgozik. Segítenek önnek a tömbmagyarság-beliek részéről vagy a magyarországiak?
Nagyon nagy erőt ad, hogy sokan segítenek Erdélyből, és nem szégyellem ezt megvallani, hiszen Isten sem szégyell engem, akármilyen gyarló vagyok. Sokan támogatnak Erdélyből: Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós és természetesen Háromszék – a háromszékiekkel közösen van egy hivatalos összetartozás-programunk. Nem úgy viszonyulnak, hogy “na, akkor odadobunk valamit”, hanem egyenlő partnerek vagyunk, és ez a nagy dolog. Nemcsak hangzatos szavakat mondanak, hanem a két kezükkel, a szívükkel is itt vannak. Ugyanakkor elkezdünk kacsintgatni Magyarország fele is, hogy lássuk, kapunk-e valamilyen “hónunk alá nyúlást”. Ez a segítség pedig nem forintosítható: nem pénzt várunk, hanem magyar szót. Ez is megvalósulhatott most a tűri ünnepen: húszan voltak itt Miskolcról, akiket családoknál szállásoltunk el, hogy azokban a házakban legalább három napig magyarul beszéljenek. Az itteniek félnek kinyitni az ajtóikat, mert szégyellik, hogy nincs fürdőszoba, és főleg szégyellik, hogy nem tudnak magyarul, erre keresnek kifogásokat. De a vendégek és a házigazdák nagyon megszerették egymást, alig tudtak egymástól elszakadni. És ennél pozitívabb visszajelzés nem is kell.
Ön Balázsfalva első és egyetlen magyar nyelvű rádióműsorának megálmodója és vezetője is…
Október 22-én ünnepeljük harmadik születésnapunkat. Balázsfalván soha nem hangzott el azelőtt magyar szó a rádióban, már csak azért sem, mert monopol helyzetben van a magánrádió. Ennek ellenére egy évnyi kemény munka után az egyéves születésnapra meghívtuk a rádió igazgatóját, aki magyarul köszöntötte a hallgatókat. Egy balázsfalvi hölgy segít nekem, mi ketten próbáljuk megvalósítani, hogy valakinek tovább lehessen majd adni a magyar műsort, hogy el ne haljon. Próbálunk oly módon kommunikálni a hallgatókkal, hogy visszajelezzenek. És olyan szép, amikor kézzel írott levelek érkeznek a postaládába. Örömmel dolgozunk azon, hogy legalább hetente kétszer hallhassanak a környékbeli magyarok magyar szót.
A Hargita megyei Borzonton a saját telkén táboroztat gyerekeket. Főleg szórványból érkező fiatalokról van szó?
Mindegy, hogy honnan jönnek, a szórványból is természetesen. És az a lényeg, hogy ezek a gyerekek magyar környezetben táborozzanak, és felfedezzék, hogy öröm a többi magyar gyerekkel együtt lenni. De jönnek más régiókból is, sőt, Angliából is: olyan magyar gyerekek, akik alig beszélnek magyarul.
Hittudományi főiskolát végzett, majd jogot tanult Rómában. Ugyanakkor sok mindennel foglalkozik egyszerre azon kívül, hogy papként szolgál: szenvedélyesen fotózik – a tűri rendezvényen kiállították portréfotóit – , zenél, rádiózik, pedagógusként is dolgozik. Hogyan fér mindez az életébe?
Az egyik válaszom erre az, hogy székely vagyok. A másik, hogy szívvel-lélekkel el lehet a dolgokat végezni. Ugyanakkor erről az a székely vicc jut eszembe, amikor János bácsit megkérdezték, hogy maga mindenhez ért? Erre pedig azt válaszolta: mindenhez es.
És mik a további tervei?
A Tűri Magyar Ház, amelyet a régi magyar iskola épületében létesítünk – a házat nagy nehezen sikerült visszaszereznünk – ha számokban akarnék beszélni, azt mondanám, 35 százalékban készen van. Nincsenek különleges terveim, ugyanazt szeretném tenni továbbra is, amit eddig. Talán még tudatosabban, hogy minden egyes kő, amit leteszünk, az örökség részévé váljon.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A Küküllő egyházköri unitáriusok harmadik találkozója
Közösségben erősödik az összetartozás érzése
Július 16-án, szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a Küküllő-köri unitáriusok harmadik találkozója. Múlt évben Magyarsároson, a Ravaszlyuk dombtetőn zajlott a második találkozó, idén a Bethlenszentmiklósi Unitárius Egyházközség vállalta a házigazda szerepet, a helyszín pedig az Érsek család (Lőrinc és felesége, Irma) tulajdonábanlevő Tekenyős-tanya volt.
A Kis-Küküllő jobb partján fekvő falu lakói mellett Ádámos, Désfalva, Magyarsáros, Küküllődombó, Dicsőszentmárton és Medgyes gyülekezeteiből érkeztek az összetartozás érzését ismét megízlelni akarók, természetesen nem csak unitárius vallásúak. A szabadtéri istentisztelet kezdete előtt Szentgyörgyi Sándor Küküllő-köri unitárius esperes köszöntötte a közel négyszáz lélek alkotta ökumenikus gyülekezetet, melyben a reformátusok, a görög és római katolikusok, valamint a román ajkú ortodoxok vallásos óhaja az Élő Isten, egybegyűltünk,/ Te előtted megjelentünk…, továbbá a Szívemet hozzád emelem,/ És benned bízom Uram kezdetű egyházi énekekkel fonódott egybe. A tűző napon a tanyabeli fák árnyékát választották a résztvevők.
A szolgálattevők és a szervezők a fedett színpadon foglaltak helyet. Villanyorgonán Jenei Ildikó magyarsárosi énekvezér játszott, a közösségi imádkozást Fülöp Dezső Alpár ádámosi lelkész vezette, aki a hordozható pulpitustól Lukács evangéliuma 24. része 17. verse alapján mondott alkalomra szabott, továbbgondolásra késztető prédikációt. A lelki táplálék a testi eledellel válhat teljessé, tudták ezt a szervezők: perceken belül megkezdődött a meghívóban jelzett gulyásfőző verseny. Eközben átrendezték a színpadot, és Veress Ferenc László házigazda lelkész a Csillagszeműek néptánccsoport szereplését jelentette be. A színpadi koreográfia Varga Attila és Bényi Delinke (mindketten a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes tagjai), valamint Miklós Judit és Miklós Erzsébet tanítónők hozzáállását tükrözte: a bethlenszentmiklósi és magyarbényei gyermekek felkészülten, örömmel ropták a táncot, teljesítményüket tapssal jutalmazta a közönség. Mindezt a helyi magyar iskola munkaközössége sikerének is nevezhetjük. Tánc után a gyermekek a szomjukat oltották a zöld lombok alatt, a minőségi kézműves-termékeket vásárolni vágyó felnőttek a nőszövetségi sátorban énekeskönyv- borítókat, varrottasokat és vésett-festett Házi áldást vehettek kézbe, a selfie-t készítő tizen- és huszonévesek képeket osztottak meg világhálós közösségi oldalakon.
A bográcsok alatt javában égett a tűz, a főzőcsapatok véleményvezérei omlós húsú gulyásról, laktató, finom ebédről beszéltek. A désfalviak szépen terített asztaláról falapítóról házi juhsajtot és szalonnát, ordát, főtt krumplit, kenyeret és vöröshagymát lehetett kérni és kapni. Egy vállalkozó kedvű férfi magához ragadta a mikrofont, majd nagy átéléssel szavalt (nem is egyszer!). A tanya tulajdonosa is színpadra lépett, és megmutatta, hogy nemcsak a közösség javára képes tenni, de szájharmonikázni is tud.
A kézmozdulatokban és a szavakban, a kínálásban és a mosolyban ott volt az emberi vallomás: örömmel vannak együtt, e közösségben jól érzik magukat. Ebben az érzésben még az sem tudta megzavarni, hogy a lemezlovasok időnként "száguldó" zenét szolgáltattak. A héttagú zsűri körútra indult, gulyáskóstolás után pontszámokat jegyeztek a papírra. A fiúgyermekek labdarúgó- edzőmérkőzése javában zajlott, amikor Szentgyörgyi Sándor esperes bejelentette, hogy eredményhirdetés következik.
A gulyásfőző vetélkedő harmadik díját Bethlenszentmiklós és Küküllő- dombó csapata kapta, a házigazdák emellett szervezői díjban részesültek. Ádámos második díjat kapott, míg Dicsőszentmárton és Magyarsáros egyaránt első díjnak örvendhetett. A désfalvi csapat a fődíjat vihette haza. Kiemelt különdíjat a medgyesi csapat kapott.
A zsűri elnöke Nagy Rozália dicsőszentmártoni énekvezér, lelkészfeleség volt.
Kőrösi Viktor Dávid Csíkszeredai magyar konzul magánszemélyként vett részt a találkozón (Bethlenszentmiklós a Kolozsvári Magyar Főkonzulátushoz tartozik), beszédében értékelte a szervezők munkáját, kiemelve a nemzeti összetartozás fontosságát. A konzul láthatóan jól érezte magát a rendezvényen, több emberrel is szóba elegyedett, és figyelemmel követte mondandójukat. A találkozó közös nótázással és tánccal zárult. A szervezők örömmel nyugtázták: megérte a fáradságot, az összetartozás érzését e rendezvény által is sikerült erősíteni. A hálaadás és köszönet mellett felmerül a kérdés: hol fogják megtartani a Küküllő-köri unitáriusok negyedik találkozóját?
(Megjegyzés: A beszámoló szerzője társadalmi kommunikáció és közkapcsolatok mesterképzéssel rendelkező unitárius lelkész.)
Pálffy Tamás Szabolcs
Népújság (Marosvásárhely)