Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Ludaspuszta (HUN)
1 tétel
2014. szeptember 12.
Amitől múlik a fájdalom
Annyit dideregtem a román határon, hogy elmondhatom azt is immár, voltam egyszer nagy legény is a sok „baráti ország” sorompójánál. Úgy adódott 1988 kora tavaszán, hogy a szekuritáté, magyarul a román titkosszolgálat Kovászna megyei főnöke azt mondta, szép idő van, vegyem ki az útlevelet, és most menjek Magyarországra. Ez ugyebár kiküldés volt, nem kiküldetés.
Meg sem álltam az Esti Hírlap szerkesztőségéig. Történt, hogy a Kisebbségi Hivatalnál dolgozó Székely András Bertalan barátom telefonált, lenne-e kedvem leruccanni a baráti Jugoszláviába. De mennyire, hogy lenne! Ahhoz viszont kellene egy vízum is a román útlevelembe. Na, akkor nőttem túl a határon. A külügy telefonozott bizonyos helyre a határon, onnan telefonoztak másik bizonyos helyre Eszékre. Kocsival vittek, a határon vártak, a határőr tisztelgett mosolyogva, kezet nyújtott, érezzem jól magam. Mondtam, rajtam nem múlik. Ott várt kocsival egy magyar hölgy, ott is kezeltek, senki nem kért útlevelet, vízumot.
Csörgics Jóska várt Eszéken, mutatta az új verseit, igen a szállodát, a szobámat. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy bizony odalenn, délen nem éppen így bántak az egykor 400 ezer bácskai, újvidéki, mára ugyanvalós megfogyatkozott magyar emberrel. És akkor még hátra volt a jugoszláviai polgárháború.
Irodalmi verseny volt, bíráló bizottságba osztottak be. Bor, búza, barack, kurta farkú malac, volt ott minden. És hát vittek vidékeket látni. Módot találtak arra is, hogy kivigyenek Ludaspusztára. Gyönyörű vidék, az szent igaz. Tanyacsárda, bogrács, csupa jó szó és magyar. És székely. A nyári estében hamar ébred a nóta. És a tapintat mellett érdeklődtek Erdélyország felől, a székelyekről.
Akkor egyszer csak megszólalt egy tanárnő. Sóhajtott is mosolyogva, és az a mosoly fáj ma is.
– Könnyű a székelyeknek. Nekik legalább van himnuszuk. Megkérlek szépen, ha nem esik nehezedre, énekeld el nekünk, jó?
Ennél nehezebbet nem kérhetett volna. Ugyanis én 22 év alatt egyszer sem bírtam énekelni a himnuszainkat. Szakadt ketté a torkom. De ott, Ludaspusztán kötelességem volt. Mert nekünk, székelyeknek könnyű a himnuszainkkal, zászlainkkal...
Az a tanárnő félrehívott aztán az éjszakai ég alatt, nem csókolózni.
– Ordíts egy óriási nagyot, attól elmúlik az a fájás. Na, ketten: MAGYAROOOOK!
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Annyit dideregtem a román határon, hogy elmondhatom azt is immár, voltam egyszer nagy legény is a sok „baráti ország” sorompójánál. Úgy adódott 1988 kora tavaszán, hogy a szekuritáté, magyarul a román titkosszolgálat Kovászna megyei főnöke azt mondta, szép idő van, vegyem ki az útlevelet, és most menjek Magyarországra. Ez ugyebár kiküldés volt, nem kiküldetés.
Meg sem álltam az Esti Hírlap szerkesztőségéig. Történt, hogy a Kisebbségi Hivatalnál dolgozó Székely András Bertalan barátom telefonált, lenne-e kedvem leruccanni a baráti Jugoszláviába. De mennyire, hogy lenne! Ahhoz viszont kellene egy vízum is a román útlevelembe. Na, akkor nőttem túl a határon. A külügy telefonozott bizonyos helyre a határon, onnan telefonoztak másik bizonyos helyre Eszékre. Kocsival vittek, a határon vártak, a határőr tisztelgett mosolyogva, kezet nyújtott, érezzem jól magam. Mondtam, rajtam nem múlik. Ott várt kocsival egy magyar hölgy, ott is kezeltek, senki nem kért útlevelet, vízumot.
Csörgics Jóska várt Eszéken, mutatta az új verseit, igen a szállodát, a szobámat. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy bizony odalenn, délen nem éppen így bántak az egykor 400 ezer bácskai, újvidéki, mára ugyanvalós megfogyatkozott magyar emberrel. És akkor még hátra volt a jugoszláviai polgárháború.
Irodalmi verseny volt, bíráló bizottságba osztottak be. Bor, búza, barack, kurta farkú malac, volt ott minden. És hát vittek vidékeket látni. Módot találtak arra is, hogy kivigyenek Ludaspusztára. Gyönyörű vidék, az szent igaz. Tanyacsárda, bogrács, csupa jó szó és magyar. És székely. A nyári estében hamar ébred a nóta. És a tapintat mellett érdeklődtek Erdélyország felől, a székelyekről.
Akkor egyszer csak megszólalt egy tanárnő. Sóhajtott is mosolyogva, és az a mosoly fáj ma is.
– Könnyű a székelyeknek. Nekik legalább van himnuszuk. Megkérlek szépen, ha nem esik nehezedre, énekeld el nekünk, jó?
Ennél nehezebbet nem kérhetett volna. Ugyanis én 22 év alatt egyszer sem bírtam énekelni a himnuszainkat. Szakadt ketté a torkom. De ott, Ludaspusztán kötelességem volt. Mert nekünk, székelyeknek könnyű a himnuszainkkal, zászlainkkal...
Az a tanárnő félrehívott aztán az éjszakai ég alatt, nem csókolózni.
– Ordíts egy óriási nagyot, attól elmúlik az a fájás. Na, ketten: MAGYAROOOOK!
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)