Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 21.
Egész Székelyudvarhely dönthet az RMDSZ polgármesterjelöltjéről
Nyitott előválasztásokon jelölik ki Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármesterjelöltjét – döntötte el szerda esti ülésén az RMDSZ udvarhelyszéki elnöksége. A regisztrációhoz kötött előválasztásokon így azok is részt vehetnek, akik nem tagjai a szervezetnek.
Udvarhelyszéken három település igényelt urnás előválasztást a polgármester-jelölt kiválasztására, a szerda esti tanácskozáson mindegyiket jóváhagyták. Ennek megfelelően urnás előválasztás lesz Székelyudvarhelyen, Máréfalván és Homoródszentmártonban, mindhárom helységben március 13-án, vasárnap. A három helységben a nyitott előválasztásokon való részvételhez január 25. és március 11. között kell regisztrálni. Ezeken a településeken a tanácsosjelöltek névsorát a helyi szervezet választmánya és a területi szervezet elnöksége közös döntés alapján állítja össze.
Mint korábban beszámoltunk róla, a nyitott előválasztások megszervezését Arros Orsolya jelöltaspiráns, az RMDSZ udvarhelyszéki nőszervezetének elnöke kérte. „A székelyudvarhelyieknek meg kell adni a lehetőséget annak a véleményüknek a kinyilvánítására, hogy szerintük megérett-e a helyzet a városban a változásra, ne csak egy szűkebb kör döntsön az RMDSZ polgármesterjelöltjéről” – magyarázta korábban a Maszolnak. A nyitott előválasztásokat az Arros fő RMDSZ-es riválisának ígérkező Bunta Levente polgármester is támogatta.
Bíró Barna Botond területi ügyvezető elnök a Maszolnak elmondta: Székelyudvarhelyen elektronikus regisztráció lesz, de e mellett írásban is lehet jelezni a részvételi szándékot. Máréfalván és Homoródszentmártonon ugyancsak írásban kell bejelenteni az előválasztáson való részvételt. Hétfőtől elérhető lesz az www.elovalasztas.ro oldal, ahol a 18 év fölötti székelyudvarhelyi lakosok regisztrálhatnak a szavazáson való részvételre – mondta az ügyvezető elnök.
A szerdai ülésen meghatározták a polgármester-jelöltséghez szükséges dokumentációt: első kitétel, hogy – az SZKT-határozat értelmében – az aspiránsnak helyi magyar lakosság három százalékának támogatói aláírását kell letennie. Ez azonban nem lehet kevesebb, mint 100 aláírás, ezt a legkisebb településen is teljesíteni kell.
Bíró Barna Botond úgy fogalmazott: a négy évvel ezelőtti előválasztásokhoz képest szélesebb kör lesz bevonva a jelöltállítási folyamatba korábbihoz képest ma most már három helyen szerveznek előválasztást, a többi esetben fele-fele arányban megoszlik a választmány és elnökség közös döntése illetve az elektoros jelölőgyűlés között.
Néhány esetben később döntenek
A szerda esti ülésen nem született döntés mind a 26 önkormányzat jelöltállításáról, néhány esetben csak később döntenek a jelöltállításról. Kápolnásfalu és Székelyderzs helyi RMDSz-elnökei az elmúlt hónapokban mondtak le tisztségeikről: egyik esetben egészségügyi okok, másik esetben pedig munkahelyváltással járó kötelezettségek miatt adták vissza a mandátumot, emiatt pedig egyelőre a tisztújítást kell megszervezni. E mellett ahol lejárt a helyi elnökség mandátuma – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Korond, Lövéte, Siménfalva –, az elnök és elnökség mandátumának meghosszabbításáról döntött a testület, így azok tovább dolgozhatnak a tisztújítás megszervezésén – de nem tovább, mint május hónap.
Udvarhelyszéki megyei tanácsos-jelöltek esetében a területi szervezet választmányának kell szentesítenie a listát, majd ezután a Helyi Egyeztető Tanács (HET) az algoritmus szerint rangsorol. Viszont ha meg tudnak Udvarhelyszéken egyezni a térségen belüli helyi szervezetek – Udvarhely, Homoródmente, Sóvidék, Hegyalja, Küküllőmente, Keresztúr vidéke és Keresztúr tekintetében – , és ugyanazt a jelöltet támogatják, ez a jelölt kerül a térség listája első helyére. Viszont ha több jelölt is van, akkor a területi választmány fog közöttük rangsorolni.
maszol.ro
Nyitott előválasztásokon jelölik ki Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármesterjelöltjét – döntötte el szerda esti ülésén az RMDSZ udvarhelyszéki elnöksége. A regisztrációhoz kötött előválasztásokon így azok is részt vehetnek, akik nem tagjai a szervezetnek.
Udvarhelyszéken három település igényelt urnás előválasztást a polgármester-jelölt kiválasztására, a szerda esti tanácskozáson mindegyiket jóváhagyták. Ennek megfelelően urnás előválasztás lesz Székelyudvarhelyen, Máréfalván és Homoródszentmártonban, mindhárom helységben március 13-án, vasárnap. A három helységben a nyitott előválasztásokon való részvételhez január 25. és március 11. között kell regisztrálni. Ezeken a településeken a tanácsosjelöltek névsorát a helyi szervezet választmánya és a területi szervezet elnöksége közös döntés alapján állítja össze.
Mint korábban beszámoltunk róla, a nyitott előválasztások megszervezését Arros Orsolya jelöltaspiráns, az RMDSZ udvarhelyszéki nőszervezetének elnöke kérte. „A székelyudvarhelyieknek meg kell adni a lehetőséget annak a véleményüknek a kinyilvánítására, hogy szerintük megérett-e a helyzet a városban a változásra, ne csak egy szűkebb kör döntsön az RMDSZ polgármesterjelöltjéről” – magyarázta korábban a Maszolnak. A nyitott előválasztásokat az Arros fő RMDSZ-es riválisának ígérkező Bunta Levente polgármester is támogatta.
Bíró Barna Botond területi ügyvezető elnök a Maszolnak elmondta: Székelyudvarhelyen elektronikus regisztráció lesz, de e mellett írásban is lehet jelezni a részvételi szándékot. Máréfalván és Homoródszentmártonon ugyancsak írásban kell bejelenteni az előválasztáson való részvételt. Hétfőtől elérhető lesz az www.elovalasztas.ro oldal, ahol a 18 év fölötti székelyudvarhelyi lakosok regisztrálhatnak a szavazáson való részvételre – mondta az ügyvezető elnök.
A szerdai ülésen meghatározták a polgármester-jelöltséghez szükséges dokumentációt: első kitétel, hogy – az SZKT-határozat értelmében – az aspiránsnak helyi magyar lakosság három százalékának támogatói aláírását kell letennie. Ez azonban nem lehet kevesebb, mint 100 aláírás, ezt a legkisebb településen is teljesíteni kell.
Bíró Barna Botond úgy fogalmazott: a négy évvel ezelőtti előválasztásokhoz képest szélesebb kör lesz bevonva a jelöltállítási folyamatba korábbihoz képest ma most már három helyen szerveznek előválasztást, a többi esetben fele-fele arányban megoszlik a választmány és elnökség közös döntése illetve az elektoros jelölőgyűlés között.
Néhány esetben később döntenek
A szerda esti ülésen nem született döntés mind a 26 önkormányzat jelöltállításáról, néhány esetben csak később döntenek a jelöltállításról. Kápolnásfalu és Székelyderzs helyi RMDSz-elnökei az elmúlt hónapokban mondtak le tisztségeikről: egyik esetben egészségügyi okok, másik esetben pedig munkahelyváltással járó kötelezettségek miatt adták vissza a mandátumot, emiatt pedig egyelőre a tisztújítást kell megszervezni. E mellett ahol lejárt a helyi elnökség mandátuma – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Korond, Lövéte, Siménfalva –, az elnök és elnökség mandátumának meghosszabbításáról döntött a testület, így azok tovább dolgozhatnak a tisztújítás megszervezésén – de nem tovább, mint május hónap.
Udvarhelyszéki megyei tanácsos-jelöltek esetében a területi szervezet választmányának kell szentesítenie a listát, majd ezután a Helyi Egyeztető Tanács (HET) az algoritmus szerint rangsorol. Viszont ha meg tudnak Udvarhelyszéken egyezni a térségen belüli helyi szervezetek – Udvarhely, Homoródmente, Sóvidék, Hegyalja, Küküllőmente, Keresztúr vidéke és Keresztúr tekintetében – , és ugyanazt a jelöltet támogatják, ez a jelölt kerül a térség listája első helyére. Viszont ha több jelölt is van, akkor a területi választmány fog közöttük rangsorolni.
maszol.ro
2016. március 3.
Boldog, aki mindennap segít (tíz év a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központban)
Ha délelőtti órákban érkezik a látogató a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központba, csend honol a szobákban, csak a konyhában tüsténkedik a szakácsnő. Harangszó után ellenben megelevenedik a ház, először a kisiskolások érkeznek haza, majd szerre a nagyobbak. Mesélik az iskolában történteket, majd farkaséhesen ülnek asztalhoz. Rövid ima után már csak a kanalak csengését hallani. Arról, hogy miként szervezik a mindennapokat a dévai Szent Ferenc Alapítvány tíz éve működő kovásznai otthonában, és hogyan fogadták a sepsiszentgyörgyi Rotary Klub és nemzetközi partnerei minap nyilvánosságra hozott döntését az épület felújítására, bővítésére fordítható nyolcvanezer eurós támogatásról, a házvezető Kolozsi házaspárral beszélgettünk.
Noémi Nagybányáról, István Lövétéről származik. Házasságuk első éveit Nagybányán, illetve Aradon töltötték. Egy katolikus újságban olvastak a Böjte Csaba ferences szerzetes alapította dévai gyermekotthonról és arról, hogy nevelőket keresnek. Kolozsi Noémi: Elmentünk egy hét próbaidőre, és első este azt mondtam a férjemnek, menjünk haza, mert ez nagyon nehéz, ilyen munkát nem tudunk végezni, hisz a sok gyermek, a nagy zsongás számunkra ismeretlen volt. Aztán mégis úgy adódott, hogy ott ragadtunk hét évre. Ez a szentlélek működése által történhetett meg. Hét év után úgy éreztük, egy kis szünetet kell tartanunk, akkor mentünk Barótra. A férjem kántorként, én házvezetőként dolgoztam a katolikus egyháznál. Másfél év múlva Csaba testvér megkeresett, és felajánlotta, hogy jöjjünk Kovásznára. Ez 2006 májusában történt. Nagyon rossz állapotban volt az épület, az ajtókat nem lehetett becsukni, belülről gerendákkal támasztottuk meg éjszakára. Hideg volt, öt éve nem fűtöttek az épületben. Nem működött egyetlen vécé sem, a közeli kávézó fürdőszobáját használtuk. Talán azért értékeljük most annyira, mert itt voltunk az elejétől, végigéltük a nehézségeket. Májusban megkezdődött a felújítás, a munkásokkal együtt dolgoztunk, talicskáztunk, cserepet hordtunk fel a padlásra, amit kellett, mindent megcsináltunk.
Nehéz kezdet
Az első gyermekek 2006 szeptemberében érkeztek. A legtöbben a dévai otthonból jöttek, mind háromszékiek. Tizenhat gyermekkel kezdték működtetni a központot, jelenleg huszonnyolc bentlakóról és tizenhét naponta bejáró gyermekről gondoskodnak. A bentlakók egy része kéthetente hazamegy a szülőkhöz hétvégén, illetve a szünidőben, de jó néhányan bent maradnak, soha nem látogatnak haza, nem olyanok a körülmények a családban, hogy el tudnák vagy akarnák tartani őket. Kolozsi Noémi szociális árváknak nevezi őket.
– Minden gyermeknek ismerjük a családi hátterét. Vannak családok, ahol nincs, mit enni, alkoholproblémákkal, munkanélküliséggel, agresszivitással és még sok mindennel küzdenek. De mindezek mellett, akármilyen szeretettel és jósággal vesszük körül a gyermekeket, a szülőket nem lehet pótolni. A gyermeknek a szülő szülő marad, akármilyen. De amíg itt vannak, biztonságban érzik magukat. A legkisebb négyéves, a legnagyobb tizenkilenc, és egy egyetemista is bent lakik. A Kolozsi házaspár Déván ismerte meg azt a kislányt, Juliannát, akit örökbe fogadtak, jelenleg ő is nevelő a kovásznai központban, ahol kétéves gyermekével és férjével lakik. A harmadik nevelő Bibó Ibolya, a napközisekért pedig Kovács Zsuzsanna felel. A napközisek iskola után mennek a házba, együtt ebédelnek, tanulnak, játszanak, részt vesznek a szabadidős tevékenységekben a bentlakókkal együtt. Az egykor a Hollaky család nyári rezidenciájaként szolgáló, villaszerű épületet a tíz évvel ezelőtti felújításkor úgy alakították át, hogy az egyes lakásegységek egy-egy nagycsaládnak adjanak otthont. Tíz fiú lakik az egyik részben, tíz lány egy másikban és nyolc lány a harmadikban. A családok önállóan szervezik háztartásukat, az étkezés és a programok közösek, de a takarítást, mosást maguk végzik. A hálószobák bejáratánál cipők, házipapucsok tucatja sorakozik, ruhák lógnak a szárítón, minden egyes kis zug tele van holmival, a legkisebb sarkot is polcok, szekrények borítják.
Minden gyermek értékes
Kolozsi István kórust és zenekart vezet, sportra, a természet szeretetére szoktatja a gyermekeket. – Amit mi szeretünk és amihez valamennyire értünk, azt fel is kínáljuk a gyermekeknek. Nem mindenki tehetséges, de küzdenek. Amit tudok, átadok. Azt látom, aki nem tanul jól, annak is hasznára van a zene, ha abban sikeres, utána a tanulásban is jobban igyekszik. A zene, a karéneklés segíti a gyermekeket az önértékelésben. Figyelünk az egyéniségükre, keressük, hogy mit szeretnek, miben ügyesek, és azt szorgalmazzuk. Lehet az sport, zene, kertészkedés, varrás. Minden gyermek értékes, csak oda kell figyelni rájuk.
Noémi: Persze gondok is vannak. Sok szülő azzal próbálja pótolni, amit nem ad meg a gyermekének, hogy például mobiltelefont vesz neki, a külföldön dolgozók pedig mindenféle kütyüt megvásárolnak, de nem törődnek azzal, hogy nincs lakásuk, ahová a gyermeket hazavigyék. A zöme nem tartja hibásnak a szüleit. Nem vádolják őket, nekünk pedig nagy feladat, hogy ne azt tápláljuk bennük, hogy gyűlöljék, amiért nem akarják, hogy ők boldoguljanak. Van, aki azt mondja, neki négy osztálya van, akkor miért kell a gyermeknek nyolc? Nem tudjuk pótolni a szülőket, de mindent megteszünk értük. Nincs bennük harag irántuk, van egy-két gyermek, aki kijelenti, hogy az már nem az ő világa, de a többség elfogadja a helyzetét. Egyetlen kislány mondta, mi vagyunk számára az apa és az anya, mert a szülei nem voltak ott a templomban az elsőáldozásánál, majd a bérmálásán és a nyolcadikos ballagásán sem.
Az otthon biztonsága után
Évente három-négy fiatal kerül ki a házból, aki továbbtanul, azt az alapítvány támogatja. Noémi: A fiúk közül van, aki elment Magyarországra rokonokhoz, és ott dolgozik, van, aki letette a sofőrvizsgát, most keresi a munkahelyet. Nem tudunk olyan gyermekről, fiatalról, aki most kritikus helyzetben lenne. Visszajárnak, elmesélik, hogy mi van velük. Előfordul, hogy itt töltenek egy éjszakát, ha épp favágás van, besegítenek. Többségükkel tartjuk a kapcsolatot. Egyetemistáinkra nagyon büszkék vagyunk. Egy lány elsőéves Kézdivásárhelyen a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kirendeltségén, ő itt lakik velünk, innen ingázik. Egy másik lány harmadéves Kolozsváron, három egyetemet végez egyszerre. Teológián, történelem és könyvtár szakon tanul, kettőből idén csengetik ki, a könyvtárosin másodéves. Az Erasmus-program révén félévet tanult Budapesten, annyira megszerették, hogy visszahívták még egy félévre. Ez a lány szív-lélek ember. Amikor hozzánk került kilencedikes korában, az egész család légköre megváltozott. Olyan hatással volt mindannyiunkra, hogy azt szavakkal nem lehet elmondani. Nyugodtabb lettünk, kedvesebbek egymáshoz, jobban odafigyelünk egymásra. Az egyetemre egyből felvették, ösztöndíjat is kap. Nem zseni, a szorgalmával érte el az eredményeket. Nagyon elfoglalt, de visszajár néha, itt lakik nálunk három húga. A harmadik egyetemistánk Marosvásárhelyen tanul ápolóképzőben, ő is nagyon ügyes. Az alapítvány bentlakásában lakik, ott megkapja az ellátást. Ha ír egy sms-t, hogy kéne egy kis szalámi, megy is a csomag.
Összefogás házon belül és kívül
Amikor arról érdeklődünk, miből gazdálkodnak, hogyan szerzik be a legszükségesebbeket, miben van hiány a háznál, Kolozsi Noémi egyszerűséggel válaszolja: „Nincs semmi különleges, minden úgy történik, mint egy nagy családban. Felkelünk és végezzük egész nap a dolgunkat. Délelőtt bevásárolunk, délben jönnek haza a gyermekek, és estig velük foglalkozunk.” Ősszel közösen teszik el a savanyúságot, főzik a lekvárt, zakuszkát. Banos György vállalkozó minden esztendőben három disznót adományoz a gyermekotthonnak, a jószágokat éppen ezen a szombaton vágják, minden kis kéz segítségére számítanak. Van, akitől zöldséget kapnak, a szentivánlaborfalvi Apor család egész évre ellátja őket krumplival, az önkormányzat tűzifával segít, egy csángó ember tetemes mennyiségű fahulladékot visz a házhoz, húsvétkor pedig bárányt, a Szent Gellért Lovagrend évente kétszer bográcsgulyást főz a gyermekeknek, egy zoltáni sajtkészítő a saját termékét ajándékozza, egy nemrég elhunyt idős néni havi rendszerességgel vásárolt alapélelmiszert az otthonnak, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola több alkalommal gyűjtést szervezett számukra – sorolja Kolozsi Noémi a támogatókat, és hozzáteszi, nem is tud mindenkit számba venni, annyian segítenek. A tízéves évfordulóra nagy ajándékot kap a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ. A sepsiszentgyörgyi Rotary Klub saját hozzájárulása és nemzetközi kapcsolatai révén nyolcvanezer euróval támogatja az épület felújítását, ami tartalmazza a padlás teljes beépítését hálószobákká, az egyik fürdőszoba alapját és a belső lépcső megerősítését, egy külső feljáró megépítését, a konyha felújítását, napelemek felszerelését a fűtési költségek csökkentése céljából, valamint a nevelők képzésére is elkülönítenek adott összeget. Nagy László, a helyi Rotary Klub jelenlegi elnöke lapunknak elmondta, a rattenbergi (Ausztria) Rotary ajánlotta fel másfél évvel ezelőtt, hogy a térségben támogatna valamilyen hátrányos helyzetű közösséget, amikor közösen a kovásznai gyermekotthon felújításáról döntöttek, akkor kezdődött el a gyűjtés a nemzetközi Rotary-láncban erre a célra. Osztrák, svájci és német klubok adakoztak, a sepsiszentgyörgyi Rotary is adományozott, és az összeget megkétszerezte az amerikai központ. A tervezést és kivitelezést háromszéki vállalkozók végzik, a felújítás elkezdését egyelőre a bürokrácia késlelteti, de év végéig szeretnék befejezni. A Kolozsi házaspár kiemeli Fülöp László szerepét a Rotarytól kapott támogatásban, akivel a gyermekotthon zenekara révén ismerkedtek meg, és úgy tartják, neki köszönhetik, hogy a választás rájuk esett.
Amit pénzzel nem lehet megvenni
Kolozsi Noémi és István derűlátó a jövőt illetően. Azt mondják, azt a szeretetet, ragaszkodást, amit a gyermekektől kapnak, pénzzel nem lehet megvenni.
Noémi: Nagyon jó munkahelyem volt Nagybányán. Irodában dolgoztam, jó fizetéssel, leélhettem volna úgy az életem. Amikor Dévára mentünk, megijedtünk. Mit csinálunk, ha éjjel felsír egy gyermek, ha fáj a foga? Aztán láttuk, hogy megbírjuk. Ezek a gyermekek nagy lelki terheket cipelnek, meg kell próbálnunk levenni róluk, de van, akinél nem sikerül, mert nagyon mélyek a sebek. Talán kudarcként lehet felfogni, hogy nem minden esetben tudunk egy gyermeket úgy megvigasztalni, hogy megértse, az élete lehet szép, amiért a családi háttere nem a legszebb. István: Minden ember keresi a boldogságát, akár gazdag, akár szegény. Úgy gondolom, akkor érez rá a saját boldogságára, ha mindennap segít valakin. És akkor csak úgy rádöbben, hogy milyen jó neki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ha délelőtti órákban érkezik a látogató a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központba, csend honol a szobákban, csak a konyhában tüsténkedik a szakácsnő. Harangszó után ellenben megelevenedik a ház, először a kisiskolások érkeznek haza, majd szerre a nagyobbak. Mesélik az iskolában történteket, majd farkaséhesen ülnek asztalhoz. Rövid ima után már csak a kanalak csengését hallani. Arról, hogy miként szervezik a mindennapokat a dévai Szent Ferenc Alapítvány tíz éve működő kovásznai otthonában, és hogyan fogadták a sepsiszentgyörgyi Rotary Klub és nemzetközi partnerei minap nyilvánosságra hozott döntését az épület felújítására, bővítésére fordítható nyolcvanezer eurós támogatásról, a házvezető Kolozsi házaspárral beszélgettünk.
Noémi Nagybányáról, István Lövétéről származik. Házasságuk első éveit Nagybányán, illetve Aradon töltötték. Egy katolikus újságban olvastak a Böjte Csaba ferences szerzetes alapította dévai gyermekotthonról és arról, hogy nevelőket keresnek. Kolozsi Noémi: Elmentünk egy hét próbaidőre, és első este azt mondtam a férjemnek, menjünk haza, mert ez nagyon nehéz, ilyen munkát nem tudunk végezni, hisz a sok gyermek, a nagy zsongás számunkra ismeretlen volt. Aztán mégis úgy adódott, hogy ott ragadtunk hét évre. Ez a szentlélek működése által történhetett meg. Hét év után úgy éreztük, egy kis szünetet kell tartanunk, akkor mentünk Barótra. A férjem kántorként, én házvezetőként dolgoztam a katolikus egyháznál. Másfél év múlva Csaba testvér megkeresett, és felajánlotta, hogy jöjjünk Kovásznára. Ez 2006 májusában történt. Nagyon rossz állapotban volt az épület, az ajtókat nem lehetett becsukni, belülről gerendákkal támasztottuk meg éjszakára. Hideg volt, öt éve nem fűtöttek az épületben. Nem működött egyetlen vécé sem, a közeli kávézó fürdőszobáját használtuk. Talán azért értékeljük most annyira, mert itt voltunk az elejétől, végigéltük a nehézségeket. Májusban megkezdődött a felújítás, a munkásokkal együtt dolgoztunk, talicskáztunk, cserepet hordtunk fel a padlásra, amit kellett, mindent megcsináltunk.
Nehéz kezdet
Az első gyermekek 2006 szeptemberében érkeztek. A legtöbben a dévai otthonból jöttek, mind háromszékiek. Tizenhat gyermekkel kezdték működtetni a központot, jelenleg huszonnyolc bentlakóról és tizenhét naponta bejáró gyermekről gondoskodnak. A bentlakók egy része kéthetente hazamegy a szülőkhöz hétvégén, illetve a szünidőben, de jó néhányan bent maradnak, soha nem látogatnak haza, nem olyanok a körülmények a családban, hogy el tudnák vagy akarnák tartani őket. Kolozsi Noémi szociális árváknak nevezi őket.
– Minden gyermeknek ismerjük a családi hátterét. Vannak családok, ahol nincs, mit enni, alkoholproblémákkal, munkanélküliséggel, agresszivitással és még sok mindennel küzdenek. De mindezek mellett, akármilyen szeretettel és jósággal vesszük körül a gyermekeket, a szülőket nem lehet pótolni. A gyermeknek a szülő szülő marad, akármilyen. De amíg itt vannak, biztonságban érzik magukat. A legkisebb négyéves, a legnagyobb tizenkilenc, és egy egyetemista is bent lakik. A Kolozsi házaspár Déván ismerte meg azt a kislányt, Juliannát, akit örökbe fogadtak, jelenleg ő is nevelő a kovásznai központban, ahol kétéves gyermekével és férjével lakik. A harmadik nevelő Bibó Ibolya, a napközisekért pedig Kovács Zsuzsanna felel. A napközisek iskola után mennek a házba, együtt ebédelnek, tanulnak, játszanak, részt vesznek a szabadidős tevékenységekben a bentlakókkal együtt. Az egykor a Hollaky család nyári rezidenciájaként szolgáló, villaszerű épületet a tíz évvel ezelőtti felújításkor úgy alakították át, hogy az egyes lakásegységek egy-egy nagycsaládnak adjanak otthont. Tíz fiú lakik az egyik részben, tíz lány egy másikban és nyolc lány a harmadikban. A családok önállóan szervezik háztartásukat, az étkezés és a programok közösek, de a takarítást, mosást maguk végzik. A hálószobák bejáratánál cipők, házipapucsok tucatja sorakozik, ruhák lógnak a szárítón, minden egyes kis zug tele van holmival, a legkisebb sarkot is polcok, szekrények borítják.
Minden gyermek értékes
Kolozsi István kórust és zenekart vezet, sportra, a természet szeretetére szoktatja a gyermekeket. – Amit mi szeretünk és amihez valamennyire értünk, azt fel is kínáljuk a gyermekeknek. Nem mindenki tehetséges, de küzdenek. Amit tudok, átadok. Azt látom, aki nem tanul jól, annak is hasznára van a zene, ha abban sikeres, utána a tanulásban is jobban igyekszik. A zene, a karéneklés segíti a gyermekeket az önértékelésben. Figyelünk az egyéniségükre, keressük, hogy mit szeretnek, miben ügyesek, és azt szorgalmazzuk. Lehet az sport, zene, kertészkedés, varrás. Minden gyermek értékes, csak oda kell figyelni rájuk.
Noémi: Persze gondok is vannak. Sok szülő azzal próbálja pótolni, amit nem ad meg a gyermekének, hogy például mobiltelefont vesz neki, a külföldön dolgozók pedig mindenféle kütyüt megvásárolnak, de nem törődnek azzal, hogy nincs lakásuk, ahová a gyermeket hazavigyék. A zöme nem tartja hibásnak a szüleit. Nem vádolják őket, nekünk pedig nagy feladat, hogy ne azt tápláljuk bennük, hogy gyűlöljék, amiért nem akarják, hogy ők boldoguljanak. Van, aki azt mondja, neki négy osztálya van, akkor miért kell a gyermeknek nyolc? Nem tudjuk pótolni a szülőket, de mindent megteszünk értük. Nincs bennük harag irántuk, van egy-két gyermek, aki kijelenti, hogy az már nem az ő világa, de a többség elfogadja a helyzetét. Egyetlen kislány mondta, mi vagyunk számára az apa és az anya, mert a szülei nem voltak ott a templomban az elsőáldozásánál, majd a bérmálásán és a nyolcadikos ballagásán sem.
Az otthon biztonsága után
Évente három-négy fiatal kerül ki a házból, aki továbbtanul, azt az alapítvány támogatja. Noémi: A fiúk közül van, aki elment Magyarországra rokonokhoz, és ott dolgozik, van, aki letette a sofőrvizsgát, most keresi a munkahelyet. Nem tudunk olyan gyermekről, fiatalról, aki most kritikus helyzetben lenne. Visszajárnak, elmesélik, hogy mi van velük. Előfordul, hogy itt töltenek egy éjszakát, ha épp favágás van, besegítenek. Többségükkel tartjuk a kapcsolatot. Egyetemistáinkra nagyon büszkék vagyunk. Egy lány elsőéves Kézdivásárhelyen a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kirendeltségén, ő itt lakik velünk, innen ingázik. Egy másik lány harmadéves Kolozsváron, három egyetemet végez egyszerre. Teológián, történelem és könyvtár szakon tanul, kettőből idén csengetik ki, a könyvtárosin másodéves. Az Erasmus-program révén félévet tanult Budapesten, annyira megszerették, hogy visszahívták még egy félévre. Ez a lány szív-lélek ember. Amikor hozzánk került kilencedikes korában, az egész család légköre megváltozott. Olyan hatással volt mindannyiunkra, hogy azt szavakkal nem lehet elmondani. Nyugodtabb lettünk, kedvesebbek egymáshoz, jobban odafigyelünk egymásra. Az egyetemre egyből felvették, ösztöndíjat is kap. Nem zseni, a szorgalmával érte el az eredményeket. Nagyon elfoglalt, de visszajár néha, itt lakik nálunk három húga. A harmadik egyetemistánk Marosvásárhelyen tanul ápolóképzőben, ő is nagyon ügyes. Az alapítvány bentlakásában lakik, ott megkapja az ellátást. Ha ír egy sms-t, hogy kéne egy kis szalámi, megy is a csomag.
Összefogás házon belül és kívül
Amikor arról érdeklődünk, miből gazdálkodnak, hogyan szerzik be a legszükségesebbeket, miben van hiány a háznál, Kolozsi Noémi egyszerűséggel válaszolja: „Nincs semmi különleges, minden úgy történik, mint egy nagy családban. Felkelünk és végezzük egész nap a dolgunkat. Délelőtt bevásárolunk, délben jönnek haza a gyermekek, és estig velük foglalkozunk.” Ősszel közösen teszik el a savanyúságot, főzik a lekvárt, zakuszkát. Banos György vállalkozó minden esztendőben három disznót adományoz a gyermekotthonnak, a jószágokat éppen ezen a szombaton vágják, minden kis kéz segítségére számítanak. Van, akitől zöldséget kapnak, a szentivánlaborfalvi Apor család egész évre ellátja őket krumplival, az önkormányzat tűzifával segít, egy csángó ember tetemes mennyiségű fahulladékot visz a házhoz, húsvétkor pedig bárányt, a Szent Gellért Lovagrend évente kétszer bográcsgulyást főz a gyermekeknek, egy zoltáni sajtkészítő a saját termékét ajándékozza, egy nemrég elhunyt idős néni havi rendszerességgel vásárolt alapélelmiszert az otthonnak, a Kőrösi Csoma Sándor Középiskola több alkalommal gyűjtést szervezett számukra – sorolja Kolozsi Noémi a támogatókat, és hozzáteszi, nem is tud mindenkit számba venni, annyian segítenek. A tízéves évfordulóra nagy ajándékot kap a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ. A sepsiszentgyörgyi Rotary Klub saját hozzájárulása és nemzetközi kapcsolatai révén nyolcvanezer euróval támogatja az épület felújítását, ami tartalmazza a padlás teljes beépítését hálószobákká, az egyik fürdőszoba alapját és a belső lépcső megerősítését, egy külső feljáró megépítését, a konyha felújítását, napelemek felszerelését a fűtési költségek csökkentése céljából, valamint a nevelők képzésére is elkülönítenek adott összeget. Nagy László, a helyi Rotary Klub jelenlegi elnöke lapunknak elmondta, a rattenbergi (Ausztria) Rotary ajánlotta fel másfél évvel ezelőtt, hogy a térségben támogatna valamilyen hátrányos helyzetű közösséget, amikor közösen a kovásznai gyermekotthon felújításáról döntöttek, akkor kezdődött el a gyűjtés a nemzetközi Rotary-láncban erre a célra. Osztrák, svájci és német klubok adakoztak, a sepsiszentgyörgyi Rotary is adományozott, és az összeget megkétszerezte az amerikai központ. A tervezést és kivitelezést háromszéki vállalkozók végzik, a felújítás elkezdését egyelőre a bürokrácia késlelteti, de év végéig szeretnék befejezni. A Kolozsi házaspár kiemeli Fülöp László szerepét a Rotarytól kapott támogatásban, akivel a gyermekotthon zenekara révén ismerkedtek meg, és úgy tartják, neki köszönhetik, hogy a választás rájuk esett.
Amit pénzzel nem lehet megvenni
Kolozsi Noémi és István derűlátó a jövőt illetően. Azt mondják, azt a szeretetet, ragaszkodást, amit a gyermekektől kapnak, pénzzel nem lehet megvenni.
Noémi: Nagyon jó munkahelyem volt Nagybányán. Irodában dolgoztam, jó fizetéssel, leélhettem volna úgy az életem. Amikor Dévára mentünk, megijedtünk. Mit csinálunk, ha éjjel felsír egy gyermek, ha fáj a foga? Aztán láttuk, hogy megbírjuk. Ezek a gyermekek nagy lelki terheket cipelnek, meg kell próbálnunk levenni róluk, de van, akinél nem sikerül, mert nagyon mélyek a sebek. Talán kudarcként lehet felfogni, hogy nem minden esetben tudunk egy gyermeket úgy megvigasztalni, hogy megértse, az élete lehet szép, amiért a családi háttere nem a legszebb. István: Minden ember keresi a boldogságát, akár gazdag, akár szegény. Úgy gondolom, akkor érez rá a saját boldogságára, ha mindennap segít valakin. És akkor csak úgy rádöbben, hogy milyen jó neki.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 22.
A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont kötetei Lövétén
A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont új, 2015-ben megjelent könyveit mutatja be Lövétén, a Népházban 2016. április 25-én, hétfőn 18 órától. A rendezvényt a település polgármesteri hivatalával közösen szervezik.
Lázár Zoltán polgármester köszöntője után A székelység története bővített kiadását P. Buzogány Árpád művelődésszervező, a jelképekről szóló sorozat harmadik kötetét: Székely jelképek pecséten, címerben Mihály János történész mutatja be. A Forrásközpont nemrég megjelent néprajzi tanulmánykötetét (Hagyományos életmód a mindennapokban) dr. Salló Szilárd ismerteti az érdeklődőkkel. A székely jelképekről Mihály János tart vetített képes előadást. A rendezvényen fellépnek népdalénekléssel Lázár Magor és Egyed Réka, mindketten a falu szülöttei, utóbbi a napokban lezajlott Székelyföldi Népdalvetélkedők Döntőjén VIII.–XII. osztályosok korosztályában második díjat érdemelt ki.
A székelység története és a Székely jelképek pecséten, címerben című új kiadványok létrejöttét Hargita Megye Tanácsa és Kovászna Megye Tanácsa támogatták, a Hagyományos életmód a mindennapokban című tanulmánykötetet pedig a Forrásközpont fenntartója, Hargita Megye Tanácsa finanszírozta.
maszol.ro
A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont új, 2015-ben megjelent könyveit mutatja be Lövétén, a Népházban 2016. április 25-én, hétfőn 18 órától. A rendezvényt a település polgármesteri hivatalával közösen szervezik.
Lázár Zoltán polgármester köszöntője után A székelység története bővített kiadását P. Buzogány Árpád művelődésszervező, a jelképekről szóló sorozat harmadik kötetét: Székely jelképek pecséten, címerben Mihály János történész mutatja be. A Forrásközpont nemrég megjelent néprajzi tanulmánykötetét (Hagyományos életmód a mindennapokban) dr. Salló Szilárd ismerteti az érdeklődőkkel. A székely jelképekről Mihály János tart vetített képes előadást. A rendezvényen fellépnek népdalénekléssel Lázár Magor és Egyed Réka, mindketten a falu szülöttei, utóbbi a napokban lezajlott Székelyföldi Népdalvetélkedők Döntőjén VIII.–XII. osztályosok korosztályában második díjat érdemelt ki.
A székelység története és a Székely jelképek pecséten, címerben című új kiadványok létrejöttét Hargita Megye Tanácsa és Kovászna Megye Tanácsa támogatták, a Hagyományos életmód a mindennapokban című tanulmánykötetet pedig a Forrásközpont fenntartója, Hargita Megye Tanácsa finanszírozta.
maszol.ro
2016. április 24.
Egyházi kórusok találkoztak Székelyszentkirályon
Több mint félezer dalos vett részt a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület egyházi kórusainak 18. találkozóján szombaton Székelyszentkirályon.
Az egyházi zene szent, művészi és egyetemes – mondta a szabadtéri szentmise szónoka, Farkas László, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa, a Főegyházmegyei Egyházzenei Bizottság altitkára. Kodályt idézte: „Csak az érték, amiért megszenvedünk. Ilyen az egyházi kórus is, ha megszántják alá lelküket.”
A szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, székelyszentlélek-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, a székelyudvarhelyi Iubilate Deót Székely István, a parajdit Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a máréfalvi Con Spiritet Dávid Izabella, a kápolnásfalvit Bartos András, a székelyudvarhelyi Musica Sacrát Rózsa Imre, a lövéteit Tódor Loránd, a szentegyházasfalvi Canticum Novumot Tamás István, a szentkeresztbányai Cantate Dominót Siklódi Sándor, a székelyudvarhelyi Psallitét Simó Zsuzsa, a farkaslaki Zeng a magasságot Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály-Deák-kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér-kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a helybéli dalosokat pedig Szikszai Ferenc vezényelte.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
Több mint félezer dalos vett részt a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület egyházi kórusainak 18. találkozóján szombaton Székelyszentkirályon.
Az egyházi zene szent, művészi és egyetemes – mondta a szabadtéri szentmise szónoka, Farkas László, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa, a Főegyházmegyei Egyházzenei Bizottság altitkára. Kodályt idézte: „Csak az érték, amiért megszenvedünk. Ilyen az egyházi kórus is, ha megszántják alá lelküket.”
A szovátai kórust Kőszegi János, a nyikómalomfalvit Boldizsár Gáspár, székelyszentlélek-bogárfalvi Ave Rosát Ambrus Ferenc, a székelyudvarhelyi Iubilate Deót Székely István, a parajdit Mureşan Edit, a zeteváraljait Olti Attila, a máréfalvi Con Spiritet Dávid Izabella, a kápolnásfalvit Bartos András, a székelyudvarhelyi Musica Sacrát Rózsa Imre, a lövéteit Tódor Loránd, a szentegyházasfalvi Canticum Novumot Tamás István, a szentkeresztbányai Cantate Dominót Siklódi Sándor, a székelyudvarhelyi Psallitét Simó Zsuzsa, a farkaslaki Zeng a magasságot Bakos Árpád, az oroszhegyi Mihály-Deák-kórust Bíró Loránd, a korondit Katona Mózes, a zetelaki Boros Valér-kórust Jakócs Zoltán, a székelyvarságit Márkó Benedek, a helybéli dalosokat pedig Szikszai Ferenc vezényelte.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2016. április 29.
Díjeső a háromszékieknek
X. Gyermekszínjátszók Országos Találkozója
Hargita, Maros és Kovászna megye diákjai mutatkoztak be a jubileumi Gyermekszínjátszók Országos Találkozóján, amelynek a Váradi József Általános Iskola volt a házigazdája. Az elemi és gimnáziumi csoportok mellett idén első alkalommal az eredetileg versenyen kívül fellépő középiskolásokat is rangsorolta a zsűri. A háromszéki diákok 3-3 első és harmadik, valamint egy második díjat szereztek. Három előadás dicséretben részesült.
A seregszemle első napján a kisdiákok mutatkoztak be zenés darabbal, népmese-feldolgozással, népi gyerekjátékkal. Az előadások után a pedagógusok szakmai kiértékelőn vettek részt, a kicsiket a Kelekótya együttes szórakoztatta. A zsűrinek nem volt könnyű dolga, hiszen kilenc csodálatos produkciót kellett rangsorolnia. Minden darabban voltak kiemelkedő alakítások, voltak, akik meggyőző művészi játékuk, csengő énekhangjuk, hangszeres tudásuk, szép kiejtésük miatt érdemelték ki a zsűri elismerését.
A produkciók rangsorolása a következőképpen alakult: I. díj: Lúdas Matyi ( Váradi József Ált. Isk.), II. díj: Többsincs királyfi (Váradi József Ált. Isk.) és Nyisd ki, Isten, kiskapudat! ( Székelyudvarhely), III. díj: Vacskamati virágja (Petőfi Sándor Ált. Isk., Kézdivásárhely) és Bulámbuk (Váradi József Ált. Isk.). Dicséret: A falu bírója ( Lövéte), A gomba alatt (Molnár Józsiás Ált. Isk., Kézdivásárhely), A szívtelen csiga (Székely Mikó Kollégium) és A csillagszemű juhász ( Nagy Mózes Elméleti Líceum, Kézdivásárhely).
A találkozó második napján a nagyok léptek színpadra. Idén első alkalommal, az eredetileg versenyen kívül fellépő középiskolásokat is rangsorolták. „Ebben az évben négy középiskolás csapat is eljött, ezért a zsűri úgy döntött, hogy a legjobbakat díjazza”, magyarázta Péter Kinga főszervező.
A gimnazisták és középiskolások előadásai nagyrészt az őket foglalkoztató problémákról: az időhiányról, a szülő-gyerek kapcsolatról szóltak, klasszikus irodalmi darabokat, modern mesefeldolgozásokat, mozgásszínházat is láthatott a közönség.
Az V-VIII. osztályos korcsoportban a következő rangsor alakult ki: I. díj: Az idő (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Elméleti Líceum), II. díj: Lúdas Matyi, avagy a libák gágogása (Kőrispatak, Hargita megye), III. díj: A mi padunk ( Illyefalva, Fábián Ernő Községi Könyvtár).
A középiskolásoknál: I. díj: Mind1 (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Elméleti Líceum), II. díj: Hófehérke és a hét törpe, III. díj: Napi hét perc (mindkettőt szászrégeniek adták elő).
„Örömmel tapasztalom, hogy a színjátszás egyre nagyobb népszerűségnek örvend a diákok és pedagógusok körében. Amit hátrányként említenék: nagyon sok helyről előválogatás nélkül érkeznek a csapatok, és ez színvonalbeli különbségeket okoz. Háromszéken minden évben megszervezzük a diákszínjátszó találkozó megyei szakaszát, és csak a kiválóan teljesítő csapatok kerülnek a döntőbe, míg a többiek nyílegyenesen jelentkeznek az országos rendezvényre”, mondta Péter Kinga. A vetélkedő kitalálója és lelkes szervezője szerint a szakmai kiértékelések nagy segítséget jelentenek a pedagógusok számára. „Azt tapasztalom, hogy a kezdetekhez képest, amikor sok díszlet terhelte a színjátszást, most minimális kelléket használnak, és kitűnő előadások születnek. Sok esetben a gyerekek a testükkel hozzák létre a díszletet”.
Az elmúlt tíz év összegzéseképpen a találkozó és egyben a színjátszás legnagyobb hozadékának a közösségformálást tartja, hiszen a közös játék feltétele az egymásra való figyelés. Az a tény, hogy évről évre nő a résztvevők száma, bizonyítja, hogy igény van az ilyen jellegű seregszemlére.
Némethi Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
X. Gyermekszínjátszók Országos Találkozója
Hargita, Maros és Kovászna megye diákjai mutatkoztak be a jubileumi Gyermekszínjátszók Országos Találkozóján, amelynek a Váradi József Általános Iskola volt a házigazdája. Az elemi és gimnáziumi csoportok mellett idén első alkalommal az eredetileg versenyen kívül fellépő középiskolásokat is rangsorolta a zsűri. A háromszéki diákok 3-3 első és harmadik, valamint egy második díjat szereztek. Három előadás dicséretben részesült.
A seregszemle első napján a kisdiákok mutatkoztak be zenés darabbal, népmese-feldolgozással, népi gyerekjátékkal. Az előadások után a pedagógusok szakmai kiértékelőn vettek részt, a kicsiket a Kelekótya együttes szórakoztatta. A zsűrinek nem volt könnyű dolga, hiszen kilenc csodálatos produkciót kellett rangsorolnia. Minden darabban voltak kiemelkedő alakítások, voltak, akik meggyőző művészi játékuk, csengő énekhangjuk, hangszeres tudásuk, szép kiejtésük miatt érdemelték ki a zsűri elismerését.
A produkciók rangsorolása a következőképpen alakult: I. díj: Lúdas Matyi ( Váradi József Ált. Isk.), II. díj: Többsincs királyfi (Váradi József Ált. Isk.) és Nyisd ki, Isten, kiskapudat! ( Székelyudvarhely), III. díj: Vacskamati virágja (Petőfi Sándor Ált. Isk., Kézdivásárhely) és Bulámbuk (Váradi József Ált. Isk.). Dicséret: A falu bírója ( Lövéte), A gomba alatt (Molnár Józsiás Ált. Isk., Kézdivásárhely), A szívtelen csiga (Székely Mikó Kollégium) és A csillagszemű juhász ( Nagy Mózes Elméleti Líceum, Kézdivásárhely).
A találkozó második napján a nagyok léptek színpadra. Idén első alkalommal, az eredetileg versenyen kívül fellépő középiskolásokat is rangsorolták. „Ebben az évben négy középiskolás csapat is eljött, ezért a zsűri úgy döntött, hogy a legjobbakat díjazza”, magyarázta Péter Kinga főszervező.
A gimnazisták és középiskolások előadásai nagyrészt az őket foglalkoztató problémákról: az időhiányról, a szülő-gyerek kapcsolatról szóltak, klasszikus irodalmi darabokat, modern mesefeldolgozásokat, mozgásszínházat is láthatott a közönség.
Az V-VIII. osztályos korcsoportban a következő rangsor alakult ki: I. díj: Az idő (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Elméleti Líceum), II. díj: Lúdas Matyi, avagy a libák gágogása (Kőrispatak, Hargita megye), III. díj: A mi padunk ( Illyefalva, Fábián Ernő Községi Könyvtár).
A középiskolásoknál: I. díj: Mind1 (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Elméleti Líceum), II. díj: Hófehérke és a hét törpe, III. díj: Napi hét perc (mindkettőt szászrégeniek adták elő).
„Örömmel tapasztalom, hogy a színjátszás egyre nagyobb népszerűségnek örvend a diákok és pedagógusok körében. Amit hátrányként említenék: nagyon sok helyről előválogatás nélkül érkeznek a csapatok, és ez színvonalbeli különbségeket okoz. Háromszéken minden évben megszervezzük a diákszínjátszó találkozó megyei szakaszát, és csak a kiválóan teljesítő csapatok kerülnek a döntőbe, míg a többiek nyílegyenesen jelentkeznek az országos rendezvényre”, mondta Péter Kinga. A vetélkedő kitalálója és lelkes szervezője szerint a szakmai kiértékelések nagy segítséget jelentenek a pedagógusok számára. „Azt tapasztalom, hogy a kezdetekhez képest, amikor sok díszlet terhelte a színjátszást, most minimális kelléket használnak, és kitűnő előadások születnek. Sok esetben a gyerekek a testükkel hozzák létre a díszletet”.
Az elmúlt tíz év összegzéseképpen a találkozó és egyben a színjátszás legnagyobb hozadékának a közösségformálást tartja, hiszen a közös játék feltétele az egymásra való figyelés. Az a tény, hogy évről évre nő a résztvevők száma, bizonyítja, hogy igény van az ilyen jellegű seregszemlére.
Némethi Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 6.
Udvarhelyszék: hat településen lesz új polgármester
A huszonhatból hat udvarhelyszéki közigazgatási egységnek – két városnak és négy községnek – lesz új polgármestere a vasárnap lezajlott helyhatósági választások nem végleges eredménye szerint.
A megválasztott településvezetők közül Bálint Imre Elemér a veterán, ő hatodik mandátumát kezdi meg. Negyvenhét polgármesterjelölt közül választhattak az udvarhelyszéki szavazópolgárok, tizenkét településen nem született meglepetés, hiszen ott csak egyetlen jelölt indult.
A választásra jogosultak közül arányaiban Homoródszentmártonban mentek el a legtöbben voksolni, a községben meghaladta a 62 százalékot a részvételi arány. A szavazópolgárok közül a legkevesebben Zetelakán adták le voksukat az egyetlen jelöltre, ott valamivel kevesebb, mint 23 százalékos részvételi arányt mértek.
Az alábbiakban a központi választási hivatal adatai alapján az udvarhelyszéki településeken urnazáráskor mért részvételi arányokat is közöljük, valamint a rendelkezésünkre álló adatokat a megválasztott polgármesterekről.
Település Részvételi arány Nyertes Székelyudvarhely 42,24% Gálfi Árpád
Székelykeresztúr 38,44% Rafai Emil
Szentegyháza 52,42% Molnár Tibor (korábbi alpolgármester)
Bögöz 56,90% Farkas Mózes
* Etéd 26,07 % Szőcs László
* Farkaslaka 54,96 % Kovács Lehel
Felsőboldogfalva 60,05% Sándor József
* Fenyéd 48,61% Bokor Botond
*Galambfalva 57,37% Gyerkó László
Homoródszentmárton 62,08% Jakab Attila
* Homoródalmás 35,23% Tikosi László
*Kányád 30,79% György Sándor
Kápolnásfalu 53,80% Benedek László
Korond 52,64% Katona Mihály
Lövéte Mihály Dénes
* Máréfalva: 39,51% Kovács Imre
* Oklánd 38,50% Cseke Miklós
* Oroszhegy 32,77% Bálint Elemér
Parajd 53,71% Bokor Sándor
Siménfalva 51,06% Péter Zoltán
* Szentábrahám 32,20% Simó Dezső Szabolcs
Székelyandrásfalva 52,25% Nagy Lajos
* Székelyderzs 50,96% István Adrián
Újszékely 45,59% Baló Zoltán
Székelyvarság 57,03% Tamás Ernő
* Zetelaka 22,97% Nagy Attila
* Ahol csak egy jelölt volt.
Székelyhon.ro
A huszonhatból hat udvarhelyszéki közigazgatási egységnek – két városnak és négy községnek – lesz új polgármestere a vasárnap lezajlott helyhatósági választások nem végleges eredménye szerint.
A megválasztott településvezetők közül Bálint Imre Elemér a veterán, ő hatodik mandátumát kezdi meg. Negyvenhét polgármesterjelölt közül választhattak az udvarhelyszéki szavazópolgárok, tizenkét településen nem született meglepetés, hiszen ott csak egyetlen jelölt indult.
A választásra jogosultak közül arányaiban Homoródszentmártonban mentek el a legtöbben voksolni, a községben meghaladta a 62 százalékot a részvételi arány. A szavazópolgárok közül a legkevesebben Zetelakán adták le voksukat az egyetlen jelöltre, ott valamivel kevesebb, mint 23 százalékos részvételi arányt mértek.
Az alábbiakban a központi választási hivatal adatai alapján az udvarhelyszéki településeken urnazáráskor mért részvételi arányokat is közöljük, valamint a rendelkezésünkre álló adatokat a megválasztott polgármesterekről.
Település Részvételi arány Nyertes Székelyudvarhely 42,24% Gálfi Árpád
Székelykeresztúr 38,44% Rafai Emil
Szentegyháza 52,42% Molnár Tibor (korábbi alpolgármester)
Bögöz 56,90% Farkas Mózes
* Etéd 26,07 % Szőcs László
* Farkaslaka 54,96 % Kovács Lehel
Felsőboldogfalva 60,05% Sándor József
* Fenyéd 48,61% Bokor Botond
*Galambfalva 57,37% Gyerkó László
Homoródszentmárton 62,08% Jakab Attila
* Homoródalmás 35,23% Tikosi László
*Kányád 30,79% György Sándor
Kápolnásfalu 53,80% Benedek László
Korond 52,64% Katona Mihály
Lövéte Mihály Dénes
* Máréfalva: 39,51% Kovács Imre
* Oklánd 38,50% Cseke Miklós
* Oroszhegy 32,77% Bálint Elemér
Parajd 53,71% Bokor Sándor
Siménfalva 51,06% Péter Zoltán
* Szentábrahám 32,20% Simó Dezső Szabolcs
Székelyandrásfalva 52,25% Nagy Lajos
* Székelyderzs 50,96% István Adrián
Újszékely 45,59% Baló Zoltán
Székelyvarság 57,03% Tamás Ernő
* Zetelaka 22,97% Nagy Attila
* Ahol csak egy jelölt volt.
Székelyhon.ro
2016. szeptember 8.
A családokért és a rászorulókért imádkoztak a lövétei plébániatemplom búcsúján
Imával, énekkel és jelenléttel köszöntötte Lövéte apraja-nagyja Kisboldogasszony ünnepén a Szűzanyát. A búcsúját ünneplő közösség zsúfolásig megtöltötte a plébániatemplomot, és mint a hit őrállói, imádsággal fogták körül mindazok, akik nem fértek be az istenházába. A szentmise végén leleplezték és áldást kértek dr. Nyakasné Lázár Anna ajándékára, a Xantus Géza szobrászművész által készített Mária-szoborra.
„Őt nem lehet úgy köszönteni, hogy ne szólnánk az összes jelzőről, melyet magyar népünk adott a Szent Szűznek” – emlékeztetett a búcsú szónoka, a helybéli születésű Fazakas Zoltán Márton premontrei szerzetes, csornai apát. Majd a naptári hónapok Mária-ünnepeiről szólt, kezdve az Isten, a természet és az ember hármas kapcsolatáról szóló Gyümölcsöltő Boldogasszonytól, a zsengéit, elsőszülötteit szabadon termő májuson, a Máriának szentelt hónapon át Kisasszony napjáig.
„Ehhez társul a mi Kisboldogasszonyunk. Ha az egyházi szimbolikát nézzük, akkor a lövétei templomban nem a pólyás, kicsi Mária van, hanem az épp megdicsőülő szent Szűzanya. Mert egyszerű, de bölcs eleink tudták, hogy a születés, a kicsi Mária fontos, de a küldetése, a kígyó fejének megtiprása fontosabb” – hallottuk a homíliában.
Az ünnep szónoka kiemelte Máriának, az édesanyának minden korhoz szóló üzenetét: az anyaság örvendetes, fájdalmas, dicsőséges. Türelem és alázat kell hozzá, hogy egyik vonását a másik után elfogadjuk, megéljük és megköszönjük. A búcsús szentmisén a családokért, a rászorulókért és mindazokért imádkoztak, akik valamilyen ok miatt nem lehettek a templomi ünneplők között. Tódor Lóránt vezényletével az egyházközség kórusa gazdagította a liturgiát.
A templombúcsú hazaváró és vendégfogadó ünnep is a nagy katolikus faluban. A szólás szerint: „Kisasszony napja csak egy van, s az igazi Lövétén van.” Magyarázatképpen hozzá teszik: a két kis imádságos szent hajlék, a zetelaki temetői- és a szejkefürdői Ugron-kápolnán kívül a főesperesi kerületben egyetlen plébániatemplom ünnepeli védőszentjét ezen a napon.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro
Imával, énekkel és jelenléttel köszöntötte Lövéte apraja-nagyja Kisboldogasszony ünnepén a Szűzanyát. A búcsúját ünneplő közösség zsúfolásig megtöltötte a plébániatemplomot, és mint a hit őrállói, imádsággal fogták körül mindazok, akik nem fértek be az istenházába. A szentmise végén leleplezték és áldást kértek dr. Nyakasné Lázár Anna ajándékára, a Xantus Géza szobrászművész által készített Mária-szoborra.
„Őt nem lehet úgy köszönteni, hogy ne szólnánk az összes jelzőről, melyet magyar népünk adott a Szent Szűznek” – emlékeztetett a búcsú szónoka, a helybéli születésű Fazakas Zoltán Márton premontrei szerzetes, csornai apát. Majd a naptári hónapok Mária-ünnepeiről szólt, kezdve az Isten, a természet és az ember hármas kapcsolatáról szóló Gyümölcsöltő Boldogasszonytól, a zsengéit, elsőszülötteit szabadon termő májuson, a Máriának szentelt hónapon át Kisasszony napjáig.
„Ehhez társul a mi Kisboldogasszonyunk. Ha az egyházi szimbolikát nézzük, akkor a lövétei templomban nem a pólyás, kicsi Mária van, hanem az épp megdicsőülő szent Szűzanya. Mert egyszerű, de bölcs eleink tudták, hogy a születés, a kicsi Mária fontos, de a küldetése, a kígyó fejének megtiprása fontosabb” – hallottuk a homíliában.
Az ünnep szónoka kiemelte Máriának, az édesanyának minden korhoz szóló üzenetét: az anyaság örvendetes, fájdalmas, dicsőséges. Türelem és alázat kell hozzá, hogy egyik vonását a másik után elfogadjuk, megéljük és megköszönjük. A búcsús szentmisén a családokért, a rászorulókért és mindazokért imádkoztak, akik valamilyen ok miatt nem lehettek a templomi ünneplők között. Tódor Lóránt vezényletével az egyházközség kórusa gazdagította a liturgiát.
A templombúcsú hazaváró és vendégfogadó ünnep is a nagy katolikus faluban. A szólás szerint: „Kisasszony napja csak egy van, s az igazi Lövétén van.” Magyarázatképpen hozzá teszik: a két kis imádságos szent hajlék, a zetelaki temetői- és a szejkefürdői Ugron-kápolnán kívül a főesperesi kerületben egyetlen plébániatemplom ünnepeli védőszentjét ezen a napon.
Molnár Melinda |
Székelyhon.ro
2016. szeptember 19.
Tizenöt település képviselői mutatták be a Homoród-menti népviseletet
Idén Kápolnásfaluban tartották meg a Homoród-mente népviseletben című rendezvényt, ahol tizenöt település képviselői mutatták be a helyi székely ruhákat. A szombati eseményen két, a témához kapcsolódó kiállítást is megnyitottak.
„Nagyon fontos a hagyományaink felelevenítése, megőrzése. Tudnunk kell, hogyan éltek annak idején az elődeink, és ezt be kell mutatnunk a gyerekeinknek is. Megtiszteltetés, hogy idén Kápolnásfaluban tarthattuk meg a Homoród-menti viseletek bemutatóját” – fogalmazott Benedek László Kápolnásfalu polgármestere.
Nagyjából háromszáz résztvevője volt a rendezvénynek – a település vezetője valamivel többre számított, úgy gondolja, hogy a helybéliek egy része a mezei munkákkal volt elfoglalva, azért nem tudott elmenni – számol be a kronika.ro-n.
Az ökumenikus istentisztelet és a rendezvény ünnepélyes megnyitója után Salló Szilárd népviselettörténeti előadása következett, amelyen a néprajzkutató ízelítőt adott abból, hogy milyen jelentése volt régen az egyes ruhadaraboknak, hogyan öltözködtek a nők, illetve a férfiak. A Kárpát-medencei népviseletek című, ruházatokat bemutató kiállítást Péterbencze Anikó néprajzkutató nyitotta meg. Őseink viseletben címmel egy fotótárlat is megnyílt, amelynek anyagáról Mihály János történész elmondta, a régi fényképeket a kápolnásfalusiaktól gyűjtötték össze. Több mint háromszáz felajánlás érkezett, ebből százat állítottak ki. Meghívottként Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Oklánd, Homoródújfalu, Gyepes, Homoródkeményfalva, Homoródabásfalva, Bágy, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Városfalva, Jánosfalva, Daróc és Petek képviselői a kultúrház színpadán énekekkel, történetekkel és táncokkal fűszerezve mutatták be a helyi viseleteket.
Noha szinte szomszédos településekről van szó, nagyon eltérő ruhákat mutattak be a falvak képviselői, a színek és a díszítések is nagyon elütöttek egymástól. A rendezvényen a felsoroltnál több településről származó viseletet lehetett látni, ugyanis voltak olyanok, akik csak közönségként érkeztek népviseletben. A bemutató után közös ebéd, illetve mulatság következett.
Az eseményt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a kápolnásfalui önkormányzat, valamint a Kápolnásfaluért Egyesület szervezte – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Idén Kápolnásfaluban tartották meg a Homoród-mente népviseletben című rendezvényt, ahol tizenöt település képviselői mutatták be a helyi székely ruhákat. A szombati eseményen két, a témához kapcsolódó kiállítást is megnyitottak.
„Nagyon fontos a hagyományaink felelevenítése, megőrzése. Tudnunk kell, hogyan éltek annak idején az elődeink, és ezt be kell mutatnunk a gyerekeinknek is. Megtiszteltetés, hogy idén Kápolnásfaluban tarthattuk meg a Homoród-menti viseletek bemutatóját” – fogalmazott Benedek László Kápolnásfalu polgármestere.
Nagyjából háromszáz résztvevője volt a rendezvénynek – a település vezetője valamivel többre számított, úgy gondolja, hogy a helybéliek egy része a mezei munkákkal volt elfoglalva, azért nem tudott elmenni – számol be a kronika.ro-n.
Az ökumenikus istentisztelet és a rendezvény ünnepélyes megnyitója után Salló Szilárd népviselettörténeti előadása következett, amelyen a néprajzkutató ízelítőt adott abból, hogy milyen jelentése volt régen az egyes ruhadaraboknak, hogyan öltözködtek a nők, illetve a férfiak. A Kárpát-medencei népviseletek című, ruházatokat bemutató kiállítást Péterbencze Anikó néprajzkutató nyitotta meg. Őseink viseletben címmel egy fotótárlat is megnyílt, amelynek anyagáról Mihály János történész elmondta, a régi fényképeket a kápolnásfalusiaktól gyűjtötték össze. Több mint háromszáz felajánlás érkezett, ebből százat állítottak ki. Meghívottként Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Oklánd, Homoródújfalu, Gyepes, Homoródkeményfalva, Homoródabásfalva, Bágy, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Városfalva, Jánosfalva, Daróc és Petek képviselői a kultúrház színpadán énekekkel, történetekkel és táncokkal fűszerezve mutatták be a helyi viseleteket.
Noha szinte szomszédos településekről van szó, nagyon eltérő ruhákat mutattak be a falvak képviselői, a színek és a díszítések is nagyon elütöttek egymástól. A rendezvényen a felsoroltnál több településről származó viseletet lehetett látni, ugyanis voltak olyanok, akik csak közönségként érkeztek népviseletben. A bemutató után közös ebéd, illetve mulatság következett.
Az eseményt a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a kápolnásfalui önkormányzat, valamint a Kápolnásfaluért Egyesület szervezte – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. október 9.
Néprajzi gyűjteményeket tekintettek meg a tájházvezetők
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
Hargita megyei tájházvezetők, néprajzi gyűjtemények kezelői számára szervezett szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Hargita Megye Tanácsa. Pénteken szakmai tanulmányúton csíki gyűjteményeket látogattak meg a szakemberek.
Elsőként a Csíki Székely Múzeum Csíki idők járása című néprajzi kiállítását tekintette meg a közel negyven, néprajzi gyűjtemények iránt érdeklődő, majd a múzeum szabadtéri részlegét is meglátogatták.
A vendégeket Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója köszöntötte, aki elmondta, a három ütemű felújítás első része 2009-ben volt, akkor a Vár tér újult meg, 2011 és 2013 között a Mikó-vár mint műemléképület felújítása zajlott, a harmadik szakasz pedig a szabadtéri részleg rendezése lenne.
„Két hektáros a terület, ahová az 1970-es években parasztházakat telepítettek. A közvetlen oka az lehetett, hogy valahonnan mentették őket, valószínűleg lebontásra voltak ítélve. Utólag nem nagyon láttunk különösebb koncepciót, hogy miért épp oda tették a házakat, ahol vannak, nem kontextusba helyezve és nem porta-szerűen. Ugyanakkor dokumentációjuk sincs nagyon.”
A szabadtéri részlegen látható – többnyire az 1800-as évek közepén épült – hét parasztházat és két gabonatárolót Csíkszentgyörgyről, Csíkszentsimonból, Csíkkozmásról, Kászonból, Parajdról, Gyergyóalfaluból és Gyimesből hozták a területre. Néhány éve ugyan újrazsindelyezték ezeket, jelenleg azonban üresen állnak, némelyik ablaka hiányzik.
„Több tervet is kidolgoztak építészek, néprajzosok, legutóbb 2009-ben a szentendrei skanzen szakembereivel tanácskoztunk arról, hogy jó lenne valamit kezdeni a csíki skanzennel, hogy ne legyen ilyen hányattatott sorsa. Sajnos azután sem volt támogatás arra, hogy ez változzon. A legsúlyosabb probléma a biztonság, az hogy nincs megoldva ennek a térnek a folyamatos felügyelete, volt rá példa, hogy hajléktalanok, kóbor kutyák is beköltöztek. Még jó állapotban vannak ezek a házak és székely kapuk, de megérdemelne egy jobb sorsot ez a része is a gyűjteménynek” – hangsúlyozta Salló Szilárd néprajzkutató, aki korábban a múzeum munkatársa volt.
Csíkszeredából Csíkszentkirályra utaztak a találkozó résztvevői, itt megtekintették a néprajzi gyűjteményt, és közösen megnézték Fábián Kornélia Hargita megye tájházai (1) című dokumentumfilmjét, amely a korondi, székelyszentléleki, lövétei, máréfalvi és tordátfalvi tájházakat mutatja be.
Buzogány Árpád, a forrásközpont munkatársa úgy véli, ami a tájházakat illeti, nem történtek meg az elmúlt huszonhat évben azok a jelentős előrelépések, amelyekre számítottak a gyűjtemények összegyűjtői, kezelői, gondnokai. Hargita megyében körülbelül húsz olyan berendezett épület van, amelyet tájháznak is lehet nevezni, mert vannak olyanok is, amelyek be vannak rendezve ugyan, de raktárként működnek inkább.
„Maga a tájház a jellegénél fogva nem élő. Élővé lehet tenni azáltal, hogy különböző programokat visznek be azok, akik kezelik, fenntartják. Ilyen a máréfalvi és lövétei tájház is, mindkettő folyamatosan valamilyen program helyszínéül szolgál, éppen azért, hogy ne múzeum jellegű legyen, hanem érezze úgy egy fiatal, hogy egy olyan épületbe lép be, tevékenykedik, amelyben az ő nagyszülei születtek, nőttek fel.”
Péter Beáta Székelyhon.ro
2016. október 23.
Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve, 1953. október 16-án távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja.
És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen sor került az „újratemetési ünnepségére”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik. Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.
A negyvenes években, a „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén affelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.
A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe. Eközben Lázár László elvégezte az orvosi egyetemet, és sikerült állást szereznie az anatómiai tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.
Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért. Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül is sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela Szent Jakab-temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe, egy elfeledett sírhoz. Többnapi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyolnyelv-tudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja, hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz- vagy százméteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken...
Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár kronika.ro
Hatvanhárom éve, 1953. október 16-án távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja.
És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen sor került az „újratemetési ünnepségére”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik. Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.
A negyvenes években, a „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén affelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.
A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe. Eközben Lázár László elvégezte az orvosi egyetemet, és sikerült állást szereznie az anatómiai tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.
Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért. Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül is sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela Szent Jakab-temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe, egy elfeledett sírhoz. Többnapi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyolnyelv-tudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja, hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz- vagy százméteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken...
Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár kronika.ro
2016. november 4.
Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 29.
Az oroszhegyi „Jóska pap”, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt
Márton Áron barátja, jobbkeze, dr. Bálint József egyházi elöljáró és országgyűlési képviselő 115 éve született. Sosem fogta be a száját.
Oroszhegy község egyik legnagyobb szülötte egy katolikus pap, aki 1940 és 44 között, a kicsi magyar világban erdélyi magyar képviselőként vett részt a magyar országgyűlésben. Az akkori rendszerváltást követően halálra ítélték, de akkor ő már Magyarországra menekült – a megalkuvást mindig elutasító egykori pap-politikus idős korában Pécsett élt, ott is van eltemetve.
Bányába ment dolgozni
Az oroszhegyi Bálint családban hatan voltak testvérek, az 1901. szeptember 17-én megszületett József a legidősebb volt közülük. Apja,id. Bálint József kántor-tanító volt Oroszhegyben, aki az 1918 utáni zavaros időkben közalkalmazottként nem volt hajlandó felesküdni az új, román államra, emiatt sok kellemetlenségben volt része. Nem volt egyedül, abban az időben elég sok tanító, tisztviselő, hivatalnok így tett, főleg a tömbben élő székelyek között, például Tompa László is.
A Bálint család emiatt szegénységben élt, több évig a faluközösség tartotta el őket, annyira tisztelték a tanítót – id. Bálint Józsefnek is emléktáblája van Oroszhegyben.
Fia, ifjú Bálint József a székelyudvarhelyi gimnáziumban járta ki a középiskolát, ott is érettségizett 1919-ben. Bevonult katonának – ez volt az a periódus, amikor a legelső székely legények a román hadseregbe rukkoltak be, abban az időben rengeteg konfliktusuk volt a hadseregben. A katonaság után az ifjú József a Zsil-völgyébe meg dolgozni, mert a családnak szüksége volt a pénzre – ezt követően, a húszas években a Gyulafehérvári Papnevelde hallgatója lett, majd pappá szentelték.
Márton Áron jobbkeze
Dr. Bálint József a harmincas évektől már Kolozsváron élt, szentszéki tanácsos lett és egyházjogból doktorált – emellett azt tudjuk, hogy Márton Áron káplánja lett. 1938-ban részt vett a Budapesti Eucharisztikus Kongresszuson – XI. Piusz pápa ezután, 1938. december 24-én gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront, akit a következő év februárjában szenteltek föl.
Bálint József ekkor lett plébános a Szent Mihály plébánián, de a harmincas években a kolozsvári zeneakadémián ének-szakot is végzett, emellett egyházi lapokban publikációi is megjelentek. Mivel egyenruhás fénykép is fennmaradt róla, a család azt is feltételezi, hogy tábori lelkész is volt.
1940-ben behívott képviselő lett a magyar országgyűlésben, a római katolikus egyház őt delegálta – ebbéli minőségében többször járt haza Székelyföldre is.
1942-ben volt egy tűzvész Oroszhegy Diafalvának hívott részén – a visszaemlékezések szerint dr. Bálint József lobbizott Budapesten azért, hogy a leégett házak tulajdonosai segélyt kapjanak és a házak újraépüljenek. Ma is van olyan aktív ekevas Oroszhegyen, ami akkor került oda a Magyarország Gazdasági Minisztériumból és, amit „annakidején Jóska pap intézett".
Nem sokkal később egy csángóföldi, hasonló tűzeset következményeinek a „menedzselésével" is őt bízzák meg, az ezért hálából kapott csángó hímezett kendőt ma is őrzik a képviselő-pap Udvarhelyen élő leszármazottai.
Mindenekfelett, mindenekelőtt, mindenáron
Kápolnási Zsolt történész kutatásaiból tudjuk, hogy dr. Bálint József 1943-ban egy udvarhelyszéki körutat tett. Többek között Küküllőkeményfalvára, Zetelakára, Székelyvarságra, Lengyelfalvára, Lövétére és természetesen szülőfalujába, Oroszhegybe is ellátogatott - az iskola udvarán több mint 1200 fős hallgatóság előtt tartottak gyűlést, de Székelyudvarhelyen is előadást tartott Lesz-e 20 millió magyar? címmel.
Összesen 22 községben tartott beszámolót, mindenütt nagy tömeg fogadta. Az egyházi és politikai elöljáró ekkor jelentette ki: „a nemzeti hivatástudat felépítése három vonalon történik: Isten mindenekfelett, haza mindenekelőtt, szociális igazság mindenáron".
Mint tudjuk, Márton Áron 1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihály-templomban elmondott egy olyan beszédet, amit nagyon számon tart a történelem: a püspök felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, ami nagy visszhangot váltott ki. És egyáltalán nem meglepő, hogy jóbarátja, dr. Bálint József képviselő a magyar parlamentben nem szavazta meg az akkori zsidótörvényeket. Nem sok ilyen képviselő volt akkoriban.
Menekülés vonattal, és ami utána jött: az ávósok is figyelték
1944. szeptember 4-én indult el az utolsó vonat Kolozsvárról, amivel még útlevél nélkül át lehetett jutni Magyarországra – Bálint József ezzel a kalandos utat bejárt. Vonattal ment el Erdélyből, és magával vitte egyik lánytestvérét és annak családját is. Akkor volt a Debrecen melletti nagy csata, a vonat összesen hat hónapig ment a veszteglések, a lebombázott hidak, a hadi cselekmények miatt. Bálint József és húgának családja Pécsre kerültek – nagybátyja, id. Bálint Ferenc a pécsi püspökség főerdésze volt, hozzá értek el végül. A család ott is telepedett le.
Romániában távollétében halálra ítélték, mint sok más képviselőt.
1945-ben Nádasdon lett plébános jóbarátja, a szombathelyi püspök jóvoltából. A család visszaemlékezés szerint a meg nem alkuvó papot beszédei miatt az ÁVO is elkezdte figyelni – várható volt a letartóztatása a Rákosi-diktatúrában, de egyik orvos barátja, dr. Agárdy László egy létező szívproblémája okán betegnyugdíjaztatta, a volt képviselő ekkor még csak 49 éves volt.
Levelek álnéven, kapcsolat a püspökkel
Bálint József nyugdíjasként beszolgált Pécsen az irgalmasok templomába és az apácatemplomba, illetve pontos adatunk van arra nézve, hogy Gyálon 1962. június 10. és 1964. szeptember 15. között szolgált. Folyamatosan problémái voltak a hatalommal, a család emiatt félelemben élt.
Az 1946-ban kimondott halálos ítélete miatt soha nem térhetett haza, leveleit itthon maradt testvéreinek Papp József álnéven írta, a család azonban arról is tud, hogy Márton Áronnal is tartotta a kapcsolatot, a püspökről és a sofőr-fényképészéről itt írtunk.
A negyvenes évek végén Oroszhegyben, testvérének családjánál is házkutatásokat tartottak, ekkor a tőle származó dokumentumokat elvitték a szigurancások, például a harmincas években megjelent cikkeit. Itthon élő lánytestvére csak 1968-ban találkozhatott vele Magyarországon, ő nem jöhetett haza később sem.
Tárgyi örökségének, személyes dolgainak nagy része elveszett, mert ezek Kolozsváron maradtak, például a Bálint család kutyabőrre festett nemesi címere is, a kommunizmusban a család nem merte visszakérni a tárgyakat, iratokat.
Az idős pap Pécsett hunyt el 1988. február 25-én – a mecsekalji város egyik temetőjében alussza örök álmát a szülőfalujában Jóska papként emlegetett egykori plébános és országgyűlési képviselő.
Oroszhegyben nagy tisztelet övezi emlékét, a diafalvi általános iskola az ő nevét viseli 2000 óta. Dr. Bálint József felívelő egyházi karrierjét a háború törte derékba – ennek ellenére haláláig hű maradt elveihez, soha nem alkudott meg a fennálló hatalommal. Egyike azon udvarhelyszékieknek, akik Székelyudvarhelyen tanultak és máshol lettek naggyá.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Márton Áron barátja, jobbkeze, dr. Bálint József egyházi elöljáró és országgyűlési képviselő 115 éve született. Sosem fogta be a száját.
Oroszhegy község egyik legnagyobb szülötte egy katolikus pap, aki 1940 és 44 között, a kicsi magyar világban erdélyi magyar képviselőként vett részt a magyar országgyűlésben. Az akkori rendszerváltást követően halálra ítélték, de akkor ő már Magyarországra menekült – a megalkuvást mindig elutasító egykori pap-politikus idős korában Pécsett élt, ott is van eltemetve.
Bányába ment dolgozni
Az oroszhegyi Bálint családban hatan voltak testvérek, az 1901. szeptember 17-én megszületett József a legidősebb volt közülük. Apja,id. Bálint József kántor-tanító volt Oroszhegyben, aki az 1918 utáni zavaros időkben közalkalmazottként nem volt hajlandó felesküdni az új, román államra, emiatt sok kellemetlenségben volt része. Nem volt egyedül, abban az időben elég sok tanító, tisztviselő, hivatalnok így tett, főleg a tömbben élő székelyek között, például Tompa László is.
A Bálint család emiatt szegénységben élt, több évig a faluközösség tartotta el őket, annyira tisztelték a tanítót – id. Bálint Józsefnek is emléktáblája van Oroszhegyben.
Fia, ifjú Bálint József a székelyudvarhelyi gimnáziumban járta ki a középiskolát, ott is érettségizett 1919-ben. Bevonult katonának – ez volt az a periódus, amikor a legelső székely legények a román hadseregbe rukkoltak be, abban az időben rengeteg konfliktusuk volt a hadseregben. A katonaság után az ifjú József a Zsil-völgyébe meg dolgozni, mert a családnak szüksége volt a pénzre – ezt követően, a húszas években a Gyulafehérvári Papnevelde hallgatója lett, majd pappá szentelték.
Márton Áron jobbkeze
Dr. Bálint József a harmincas évektől már Kolozsváron élt, szentszéki tanácsos lett és egyházjogból doktorált – emellett azt tudjuk, hogy Márton Áron káplánja lett. 1938-ban részt vett a Budapesti Eucharisztikus Kongresszuson – XI. Piusz pápa ezután, 1938. december 24-én gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront, akit a következő év februárjában szenteltek föl.
Bálint József ekkor lett plébános a Szent Mihály plébánián, de a harmincas években a kolozsvári zeneakadémián ének-szakot is végzett, emellett egyházi lapokban publikációi is megjelentek. Mivel egyenruhás fénykép is fennmaradt róla, a család azt is feltételezi, hogy tábori lelkész is volt.
1940-ben behívott képviselő lett a magyar országgyűlésben, a római katolikus egyház őt delegálta – ebbéli minőségében többször járt haza Székelyföldre is.
1942-ben volt egy tűzvész Oroszhegy Diafalvának hívott részén – a visszaemlékezések szerint dr. Bálint József lobbizott Budapesten azért, hogy a leégett házak tulajdonosai segélyt kapjanak és a házak újraépüljenek. Ma is van olyan aktív ekevas Oroszhegyen, ami akkor került oda a Magyarország Gazdasági Minisztériumból és, amit „annakidején Jóska pap intézett".
Nem sokkal később egy csángóföldi, hasonló tűzeset következményeinek a „menedzselésével" is őt bízzák meg, az ezért hálából kapott csángó hímezett kendőt ma is őrzik a képviselő-pap Udvarhelyen élő leszármazottai.
Mindenekfelett, mindenekelőtt, mindenáron
Kápolnási Zsolt történész kutatásaiból tudjuk, hogy dr. Bálint József 1943-ban egy udvarhelyszéki körutat tett. Többek között Küküllőkeményfalvára, Zetelakára, Székelyvarságra, Lengyelfalvára, Lövétére és természetesen szülőfalujába, Oroszhegybe is ellátogatott - az iskola udvarán több mint 1200 fős hallgatóság előtt tartottak gyűlést, de Székelyudvarhelyen is előadást tartott Lesz-e 20 millió magyar? címmel.
Összesen 22 községben tartott beszámolót, mindenütt nagy tömeg fogadta. Az egyházi és politikai elöljáró ekkor jelentette ki: „a nemzeti hivatástudat felépítése három vonalon történik: Isten mindenekfelett, haza mindenekelőtt, szociális igazság mindenáron".
Mint tudjuk, Márton Áron 1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihály-templomban elmondott egy olyan beszédet, amit nagyon számon tart a történelem: a püspök felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, ami nagy visszhangot váltott ki. És egyáltalán nem meglepő, hogy jóbarátja, dr. Bálint József képviselő a magyar parlamentben nem szavazta meg az akkori zsidótörvényeket. Nem sok ilyen képviselő volt akkoriban.
Menekülés vonattal, és ami utána jött: az ávósok is figyelték
1944. szeptember 4-én indult el az utolsó vonat Kolozsvárról, amivel még útlevél nélkül át lehetett jutni Magyarországra – Bálint József ezzel a kalandos utat bejárt. Vonattal ment el Erdélyből, és magával vitte egyik lánytestvérét és annak családját is. Akkor volt a Debrecen melletti nagy csata, a vonat összesen hat hónapig ment a veszteglések, a lebombázott hidak, a hadi cselekmények miatt. Bálint József és húgának családja Pécsre kerültek – nagybátyja, id. Bálint Ferenc a pécsi püspökség főerdésze volt, hozzá értek el végül. A család ott is telepedett le.
Romániában távollétében halálra ítélték, mint sok más képviselőt.
1945-ben Nádasdon lett plébános jóbarátja, a szombathelyi püspök jóvoltából. A család visszaemlékezés szerint a meg nem alkuvó papot beszédei miatt az ÁVO is elkezdte figyelni – várható volt a letartóztatása a Rákosi-diktatúrában, de egyik orvos barátja, dr. Agárdy László egy létező szívproblémája okán betegnyugdíjaztatta, a volt képviselő ekkor még csak 49 éves volt.
Levelek álnéven, kapcsolat a püspökkel
Bálint József nyugdíjasként beszolgált Pécsen az irgalmasok templomába és az apácatemplomba, illetve pontos adatunk van arra nézve, hogy Gyálon 1962. június 10. és 1964. szeptember 15. között szolgált. Folyamatosan problémái voltak a hatalommal, a család emiatt félelemben élt.
Az 1946-ban kimondott halálos ítélete miatt soha nem térhetett haza, leveleit itthon maradt testvéreinek Papp József álnéven írta, a család azonban arról is tud, hogy Márton Áronnal is tartotta a kapcsolatot, a püspökről és a sofőr-fényképészéről itt írtunk.
A negyvenes évek végén Oroszhegyben, testvérének családjánál is házkutatásokat tartottak, ekkor a tőle származó dokumentumokat elvitték a szigurancások, például a harmincas években megjelent cikkeit. Itthon élő lánytestvére csak 1968-ban találkozhatott vele Magyarországon, ő nem jöhetett haza később sem.
Tárgyi örökségének, személyes dolgainak nagy része elveszett, mert ezek Kolozsváron maradtak, például a Bálint család kutyabőrre festett nemesi címere is, a kommunizmusban a család nem merte visszakérni a tárgyakat, iratokat.
Az idős pap Pécsett hunyt el 1988. február 25-én – a mecsekalji város egyik temetőjében alussza örök álmát a szülőfalujában Jóska papként emlegetett egykori plébános és országgyűlési képviselő.
Oroszhegyben nagy tisztelet övezi emlékét, a diafalvi általános iskola az ő nevét viseli 2000 óta. Dr. Bálint József felívelő egyházi karrierjét a háború törte derékba – ennek ellenére haláláig hű maradt elveihez, soha nem alkudott meg a fennálló hatalommal. Egyike azon udvarhelyszékieknek, akik Székelyudvarhelyen tanultak és máshol lettek naggyá.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2016. december 5.
Tudományos ülésszak Maros megye történetéről - Korok, emberek, történések
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 17.
Barcsay-díj – 2016
Döntött a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány díjkiosztó kuratóriuma, közzétette, kik kapják az idei elismeréseket. Amint Kónya Ferenc, az alapítvány egyik létrehozója írta értesítőjében, ebben az évben három fiatal művész részesül a díjban: Andrási Tünde (Lövéte), Fábián Emőke (Marosvásárhely) és Makkai-Kovács Beatrix (Budapest). A kitüntetés a díjazottak csoportos kiállításon való bemutatkozására ad lehetőséget, amelyre majd a szentendrei Barcsay Múzeumban kerül sor. A Csíkszentmihályi Róbert készítette Barcsay-díj plakett mellett a három alkotó oklevelet, pénzjutalmat és a névadó önéletírását is átveheti. A díjátadó ünnepségre 2017. január 14-én kerül sor Szentendrén, a Barcsay Múzeumban. Népújság (Marosvásárhely)
Döntött a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány díjkiosztó kuratóriuma, közzétette, kik kapják az idei elismeréseket. Amint Kónya Ferenc, az alapítvány egyik létrehozója írta értesítőjében, ebben az évben három fiatal művész részesül a díjban: Andrási Tünde (Lövéte), Fábián Emőke (Marosvásárhely) és Makkai-Kovács Beatrix (Budapest). A kitüntetés a díjazottak csoportos kiállításon való bemutatkozására ad lehetőséget, amelyre majd a szentendrei Barcsay Múzeumban kerül sor. A Csíkszentmihályi Róbert készítette Barcsay-díj plakett mellett a három alkotó oklevelet, pénzjutalmat és a névadó önéletírását is átveheti. A díjátadó ünnepségre 2017. január 14-én kerül sor Szentendrén, a Barcsay Múzeumban. Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 19.
Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja. És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen szerveztek „újratemetési ünnepséget”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik.
Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindnyájunknak.
Egy nemes cselekedet
A negyvenes években, „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt. Az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosi egyetemre bejutnia.
A második világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek – örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe.
Közben Lázár László elvégezte az orvosit, és sikerült állást szereznie az Anatómiai Tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett. Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas–negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozícióért.
Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Daciával Madridba
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleséggel együtt nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago de Compostela Szent Jakab temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temető elfeledett sírjához.
Többnapi utat követően dr. Lázár László megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyol nyelvtudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül felhagyott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz vagy száz méteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
A megkönnyebbült lélek
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken....
Az út során egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, szolgálatot, küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjazták Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezni.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Hatvanhárom éve távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja. És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen szerveztek „újratemetési ünnepséget”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik.
Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindnyájunknak.
Egy nemes cselekedet
A negyvenes években, „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt. Az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosi egyetemre bejutnia.
A második világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek – örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe.
Közben Lázár László elvégezte az orvosit, és sikerült állást szereznie az Anatómiai Tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett. Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas–negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozícióért.
Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Daciával Madridba
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleséggel együtt nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago de Compostela Szent Jakab temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temető elfeledett sírjához.
Többnapi utat követően dr. Lázár László megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyol nyelvtudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül felhagyott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz vagy száz méteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
A megkönnyebbült lélek
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken....
Az út során egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, szolgálatot, küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjazták Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezni.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. január 30.
Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
2017. március 6.
Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 19.
Csíkszékiek szerepe a szabadságharcban
Tudományos ülésszakot tartottak pénteken a csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központban, ahol történészek mutatták be az 1848-as forradalom és szabadságharc csíkszéki vonatkozásairól szóló kutatások legújabb eredményeit.
Pál-Antal Sándor csíkmadarasi születésű, Marosvásárhelyen élő levéltáros, akadémikus, a konferencia főszervezője a megnyitón elmondta, az ötletet Süli Attila magyarországi hadtörténész adta, akivel két éve közösen dolgoznak a csíki ’48-as események kutatásán. Úgy vélték, hogy az eredményeket elsősorban a csíkiakkal kell ismertetni. „Nem egy általános megemlékezéssel kapcsolatos múltfelidézést szerettünk volna, hanem az volt a célunk, hogy a legújabb kutatások eredményeit mutassuk be. Nagyon régi tervem volt a székelyföldi ’48-as események forrásainak közlése. Úgy gondoltam, hogy öt szék – öt kötet. 2001-ben sikerült a marosszékit kiadni, rá két évre az udvarhelyszékit, és ott elakadtam. Pedig a csíki eseményekre vonatkozóan ezelőtt több mint ötven éve kezdtem gyűjteni a forrásokat, nagyon sok iratot átmásoltam abból a csíki levéltárból, amelyiknek az anyaga mindmáig nem kutatható. Levéltáros lévén, alkalmam volt kezembe venni mindegyiket. A forráskötet összeállítása során meglepődtem, hogy milyen sok forradalmi eseményre vonatkozó tényről nincs tudomásunk, a múlt homályába vesztek. Ezek közzétételével igazán fel lehet vetíteni a múlt eddig elfelejtett részeit is” – mutatott rá Pál-Antal Sándor, aki Csíkszereda az 1848-as forradalomban című előadással nyitotta meg az ülésszakot. Ezt követően Süli Attila budapesti hadtörténész és Komán János maroshévízi történelem szakos tanár Bodor Ferencről szóló előadásai következtek, majd a gyergyószentmiklósi Garda Dezső a gyergyóiak részvételét mutatta be a forradalom és szabadságharc jelentősebb eseményeiben.
Azért fontos ez a konferencia, mert eddig egyféleképp ismertük a székelység részvételét a ’48-as forradalomban és szabadságharcban. Azt az irányvonalat Imre István és Egyed Ákos kutatásai szabták meg, Pál-Antal Sándor és Süli Attila kicsit másfelé és másképpen közelítik meg ezeket az eseményeket – magyarázta Garda Dezső, aki az ülésszak első részét vezette le.
Mihály János lövétei történész Magyar nemzeti színek Székelyföldön 1848–1849-ben címmel értekezését Tamási Zsolt marosvásárhelyi történelem szakos tanár előadása követte, aki arról beszélt, hogy milyen mértékben vett részt a csíkszéki római katolikus papság a ’48-as történésekben. Orbán Zsolt csíkszeredai történelem szakos tanár 1848 – a székely identitás vége? című előadásában arra kereste a választ, hogy igaz-e az az elmélet, amely szerint ’48-ban a székelység feladja a teljes, nációval járó előjogait, része lesz a magyar nemzetnek, integrálódik, és ezzel vége lesz a székely identitásnak. Az ülésszakot a csíkszeredai Forró Albert történelem szakos tanár Az 1848-as csíkszéki események a história tükrében című előadása zárta.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Tudományos ülésszakot tartottak pénteken a csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központban, ahol történészek mutatták be az 1848-as forradalom és szabadságharc csíkszéki vonatkozásairól szóló kutatások legújabb eredményeit.
Pál-Antal Sándor csíkmadarasi születésű, Marosvásárhelyen élő levéltáros, akadémikus, a konferencia főszervezője a megnyitón elmondta, az ötletet Süli Attila magyarországi hadtörténész adta, akivel két éve közösen dolgoznak a csíki ’48-as események kutatásán. Úgy vélték, hogy az eredményeket elsősorban a csíkiakkal kell ismertetni. „Nem egy általános megemlékezéssel kapcsolatos múltfelidézést szerettünk volna, hanem az volt a célunk, hogy a legújabb kutatások eredményeit mutassuk be. Nagyon régi tervem volt a székelyföldi ’48-as események forrásainak közlése. Úgy gondoltam, hogy öt szék – öt kötet. 2001-ben sikerült a marosszékit kiadni, rá két évre az udvarhelyszékit, és ott elakadtam. Pedig a csíki eseményekre vonatkozóan ezelőtt több mint ötven éve kezdtem gyűjteni a forrásokat, nagyon sok iratot átmásoltam abból a csíki levéltárból, amelyiknek az anyaga mindmáig nem kutatható. Levéltáros lévén, alkalmam volt kezembe venni mindegyiket. A forráskötet összeállítása során meglepődtem, hogy milyen sok forradalmi eseményre vonatkozó tényről nincs tudomásunk, a múlt homályába vesztek. Ezek közzétételével igazán fel lehet vetíteni a múlt eddig elfelejtett részeit is” – mutatott rá Pál-Antal Sándor, aki Csíkszereda az 1848-as forradalomban című előadással nyitotta meg az ülésszakot. Ezt követően Süli Attila budapesti hadtörténész és Komán János maroshévízi történelem szakos tanár Bodor Ferencről szóló előadásai következtek, majd a gyergyószentmiklósi Garda Dezső a gyergyóiak részvételét mutatta be a forradalom és szabadságharc jelentősebb eseményeiben.
Azért fontos ez a konferencia, mert eddig egyféleképp ismertük a székelység részvételét a ’48-as forradalomban és szabadságharcban. Azt az irányvonalat Imre István és Egyed Ákos kutatásai szabták meg, Pál-Antal Sándor és Süli Attila kicsit másfelé és másképpen közelítik meg ezeket az eseményeket – magyarázta Garda Dezső, aki az ülésszak első részét vezette le.
Mihály János lövétei történész Magyar nemzeti színek Székelyföldön 1848–1849-ben címmel értekezését Tamási Zsolt marosvásárhelyi történelem szakos tanár előadása követte, aki arról beszélt, hogy milyen mértékben vett részt a csíkszéki római katolikus papság a ’48-as történésekben. Orbán Zsolt csíkszeredai történelem szakos tanár 1848 – a székely identitás vége? című előadásában arra kereste a választ, hogy igaz-e az az elmélet, amely szerint ’48-ban a székelység feladja a teljes, nációval járó előjogait, része lesz a magyar nemzetnek, integrálódik, és ezzel vége lesz a székely identitásnak. Az ülésszakot a csíkszeredai Forró Albert történelem szakos tanár Az 1848-as csíkszéki események a história tükrében című előadása zárta.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. április 6.
Új kihívások előtt az egyházak
Egyre nagyobb kihívás elé állítja az erdélyi magyar történelmi egyházakat a gyülekezetek elöregedése. A szórványban és tömbmagyar területeken egyaránt jelentkező jelenséget a lelkészhiány súlyosbítja. Az idős, magányos híveknek elsősorban személyi kapcsolatokra, testi és lelki támaszra lenne szükségük, ezért egyre inkább felértékelődik az egyház szociális szervezeteinek a munkája.
A mintegy ötezer hívet számláló marosvásárhelyi Gecse utcai egyházközség nagy gyülekezetnek számít a 300 ezres lélekszámú Erdélyi Református Egyházkerületben (EREK) – példálózik Szegedi László missziói előadó, amikor a fogyás mértékéről kérdezzük. „Egyházkerületi szinten ekkora nagyságrendű apadás a jellemző, ez 5000–5400 ember eltűnését jelenti évente” – fogalmaz. Úgy véli, a gyülekezetek elöregedése nemcsak a szórványban, hanem a tömbmagyar területeken is tetten érhető. Nagyon kevés az a gyülekezet, ahol a temetések és születések arányát tekintve az utóbbi javára mozdulna el a mérleg nyelve, ahol van természetes szaporulat. „Csíkszereda az, ahol a társadalmi stabilitás és odafigyelés az arányt pozitívvá alakította” – mondja a Szegedi, aki szerint a Hargita megyei városban az elmúlt 25 évben komoly közigazgatási lépések történtek az iskolahálózat kiépítésétől kezdve a munkahelyteremtésig. „Itt egy gyermek elkezdheti az óvodát, majd befejezheti az egyetemet, és talán megvan az esélye arra is, hogy munkát találjon. Semmi nem készteti elvándorlásra, és ez örvendetes: jelzés, hogy vannak közösségek, ahol van pozitív fejlődés” – fogalmaz a lelkész. Erdély-szerte azonban ennek az ellenkezője a jellemző, elsősorban a kis településeken jelent egyre nagyobb gondot a lakosság elöregedése és gazdasági elerőtlenedése.
Megrendült közösségi alapok
A falusi egyházközségek elnéptelenedésének egyik legalapvetőbb oka a történelmi változásokkal beállt életkoncepció-csere. Az 1989-es rendszerváltás radikális változást hozott a falusi életszemléletben: megnyílt a világ, a fiatalok közül sokan elmentek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a falusi közösségekben értelmetlenné vált a hagyományos gazdálkodási forma, a földművelés – idézi fel a probléma gyökereit Szegedi László. A külföldre való elvándorlás is jelentős tényező. Ez a 90-es években felerősödött, majd 2000 és 2007 között lelassult. „Négy-öt éve újból felerősödőben van, és elsősorban a falusi gyülekezeteket tizedeli nagymértékben.” A kőhalmi lelkipásztor szerint a gyülekezetek elöregedése számos problémát vet fel, ezek például erőtlenekké és képtelenekké válnak a meglévő gyülekezeti struktúrák megőrzésére, fenntartására. A humán erőforrás – lelkipásztor, gondnok, kántor, harangozó – foglalkoztatása ugyanúgy gondot okoz számukra, mint az épített örökség megőrzése. „Így került veszélybe sok közösség, amely több évszázaddal ezelőtt képes volt megépíteni önerőből, állami támogatás, pályázatok nélkül egy templomot, képes volt lelkészi, kántori lakást építeni és fenntartani. Ezek a gyülekezeti és a közösségi élet alapbázisai voltak, most viszont sok helyen megrendültek. Olyannyira, hogy ma már egy 150–200 lelkes gyülekezet alig reménykedhet abban, hogy lesz lelkésze” – fogalmaz az egyházi elöljáró.
„Bokrosítás” van kilátásban
A jelenlegi helyzet azért is nehezíti az egyházkerület vezetésének dolgát, mivel pár éve lelkészhiánnyal küzd: a lelkészi szolgálat kihívásai, illetve a vele járó szegényes anyagi juttatás már nem emeli ezt a keresett hivatások közé. „Isten mindig gondoskodott szolgákról, az aratnivaló sok, a munkás kevés, de hisszük: ahogy a múltunk, úgy a jelenünk és a jövendőnk is Isten kezében van” – utal a bibliai példára Szegedi László, aki szerint az egyház próbálja orvosolni a problémát. Plusz anyagi keret van a helyi gyülekezet és az állami támogatás együtteséből összeálló lelkészi bér pótlására, és a lakhatósági körülményeket is folyamatosan javítják, már szinte nincs olyan parókia, ahol ne lenne vezetékes víz és fürdőszoba.
„Átcsoportosítás, szaknyelven »bokrosítás« van kilátásban, amikor több gyülekezet tart fenn egy lelkészt” – mutat rá az egyre gyakrabban alkalmazott megoldásra Szegedi László, aki szerint a nagyvárosokhoz közeli kis gyülekezetek előbbiekkel társulva lesznek kénytelenek átvészelni az egyre nagyobb gondot jelentő paphiányt. Jelenleg mintegy 60 lelkipásztorra lenne szükség az egyházkerületben, 35–37 gyülekezetnek 15 éve nincs lelkipásztora, de talán még el tudná tartani. „Ha most elő lehetne varázsolni felkészült és elhivatott lelkipásztorokat, mintegy 50 őrhelyen lehetne komoly munkát végezni. De hiányoznak” – világít rá az egyház nagy problémájára a generális direktor. Kifejti, míg az elmúlt időszakban igazodtak a nyugdíjazási törvényhez, a lelkészhiány miatt a jövőben visszatérhetnek az 1990 előtti rendhez, amikor egy lelkipásztor akár 70 éves koráig is szolgálhatott.
A strukturális átszervezés folyamatos, kisebb gyülekezetek társulnak nagyobbakkal, egy lelkipásztornak a jövőben nem egy-két közösséget, hanem három-négyet kell majd ellátnia – részletezi a hosszú távú megoldást a lelkipásztor, aki szerint erről folyamatos a tanácskozás az egyházkerületben. „A legnehezebb meggyőzni egy-egy gyülekezetet arról, hogy sem anyagilag, sem lehetőségeiben nem tud eltartani, és nem is kaphat már lelkészt, mert nincs ahonnan küldeni” – jelenti ki Szegedi László. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ha egy kis közösségnek sajátos problémái vannak, nem szabad elfeledkezni, hogy ugyanezek hatványozottan jelentkeznek a nagyvárosban. Hosszútávon, szolidaritási alapon a nagyobb közösségeknek kell felvállalniuk a kisebbek sorsát, hiszen a bibliai parancs is így szól: egymás terhét hordozzátok.
Nagy kihívás a pasztoráció
Az elöregedés folytán a kis közösségek nem vonzók a lelkészek számára: ha kikerül egy fiatal lelkész, egzisztenciális problémái adódhatnak, például a feleségének nem lesz munkája. Később a gyermekek iskoláztatásával adódhat gond, előfordulhat, hogy már nincs magyar oktatás a településen – sorolta a lehetséges akadályokat a generális direktor, rámutatva, ha lenne is pap, nem biztos, hogy vállalná a szolgálatot. Holott épp ezek a közösségek szorulnak rá a segítségre. Az egyháznak ugyanis nagy felelőssége van azzal a nemzedékkel szemben, amely helyt állt az elmúlt nehéz évszázad során, átélt két világháborút és a kommunista kollektivizálást. „Helytállnak és ott maradnak – elmagányosodva. Az elvándorló fiatalok sokszor úgy gondolják, hogy ha anyagilag támogatják az otthon levőket, az elég” – mondja Szegedi László, aki szerint ez fordítva sem működhet: egy fiatal nem élhet nyugodtan Nyugaton, miközben otthon van az öreg, beteg édesanyja.
A kivándorlás miatt sokféleképpen változott a pasztoráció kihívása is a falusi közösségekben, fontos tényezővé vált a házibeteg-gondozás, amelyet az évek óta jól működő Diakónia Alapítvány vállalt fel.
A súlyos betegek, haldoklók testi és lelki gondozására is egyre nagyobb az igény, és az egyháznak e feladatokra is fel kell készítenie lelkészeit. „Családlátogatásra, konkrét segítségre és elhivatottságra van szükség” – összegez Szegedi, aki szerint ma a gyülekezeti tagoknak egyharmada egyedül él. Nagy részük özvegy, de egyre jellemzőbb, hogy 30 év után sok fiatal nem akar családot alapítani vagy nem került neki társ. „Ez is nagy kihívás, hogy mit kezdünk az ilyen emberekkel, hogyan tudunk nekik segíteni” – mondja a missziói előadó, hozzátéve, a családmodell is változott, 35 éves korig kitolódott a házasságkötés kora, emiatt is számolhatunk kisebb születési aránnyal.
Humánus megoldást keresnek az unitáriusok
„Sajnos az utóbbi tíz-tizenöt évben folyamatosan érzékelhető a fogyás, mindig több a temetés, mint a keresztelő” – vázolja az erdélyi unitárius gyülekezetek helyzetét Bálint Benczédi Ferenc püspök. Különösen a falvak kerültek nehezebb helyzetbe. Bár pontos adatokkal nem tudott szolgálni, általánosságban elmondható, hogy a Nyikó-menti és a Felső-Kisküküllő-menti gyülekezetek vannak kiöregedve. Vannak falvak – mint például Rava vagy Magyarzsákod –, ahol a legfiatalabb lakos 50 év körüli. Máshol pozitívum is akad: sok fiatal család már a harmadik, negyedik gyereket vállalja.
A kistelepülések elöregedéséhez sok tényező járult hozzá a 70-es évek iparosításától a jelenlegi migrációs folyamatokig – véli az egyházi elöljáró. A gyülekezetek majdnem kétharmadában központi segéllyel próbálják a lelkészeket helyben tartani. „Ez ellentmondásos helyzet, hiszen a nagy gyülekezetek – ahol több munka lenne – nem akarnak két-három lelkészt fogadni. Az ilyen magára maradt, elöregedett gyülekezetek, ahol 80–100 lélekkel dolgozunk, nem tudják a lelkészi fizetést biztosítani, így központi alapból próbáljuk ezt pótolni” – vázolja a helyzetet a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Ez a jövőben egész sor szerkezeti váltással jár majd, ezekről már két-három éve tárgyalnak. „Egyelőre próbáljuk a humánosabb megoldást keresni, hogy ne maradjon a falu lelkész nélkül”. A püspök arra is rámutat, hogy a lelkészi munka nem csak abból áll, hogy a pap vasárnap prédikál. Ez folyamatos jelenlétet és odafigyelést igényel.
Bálint Benczédi Ferenc szerint az elöregedő gyülekezetek helyzete számos problémát vet fel, amelyeket nem lehet csak pénzzel megoldani, mert itt a személyi kapcsolatokon van a hangsúly. „A magára maradt idős embernek a személyi közelség, a kapcsolat adna erőt. 40–50 magára maradt ember helyzetét nehezen lehet megoldani” – véli a püspök. Az unitárius egyházban a Gondviselés Alapítvány vállalta magára a betegellátás, idősgondozás feladatát, de jó eredményei vannak a világiak bevonásával működő falugondnok programjuknak is. Nyaranta kalákákat szerveznek, amikor fiatalok a ház körüli munkában segítenek idős, egyedül élő embereknek. Főleg a városoktól távol eső egyházközségekben van baj, így elsősorban számukra próbálnak segítséget biztosítani.
Csalóka statisztika
Negatív demográfiai adatokkal számolnak a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében is, ahol Potyó Ferenc általános helynök, pápai prelátus szerint mintegy ezer főre tehető a fogyás: tavaly ennyivel temettek többet, mint kereszteltek. A számokat évente összesítik, és elküldik a Szentszék statisztikai hivatalának, mondja az általános helynök, hangsúlyozva, valójában ennél nagyobb fogyásról van szó. „Az adatok sajnos nem tükrözik a valóságot: bár a gyerekeket itthon keresztelik, sokan közülük már nem tartoznak hozzánk. A fiatalok közül sokan külföldön dolgoznak, ott le is telepednek, családot alapítanak, de amikor templomi házasságot szeretnének kötni, hazajönnek. A gyerekeket is hazahozzák, hogy itthon kereszteljék meg, itt vannak a nagyszülők. Ha itt végzik a szertartást, beírják az anyakönyvbe, a statisztikában megjelennek a számok, de a valóságban ezek már nem a mi adataink, ezek a gyerekek létszámban már nem fogják az itteni lakosságot gazdagítani” – magyarázza az egyházi elöljáró. Hozzáteszi, a számos plébános által leírt jelenség nemcsak a magyar, hanem a román nemzetiségű római katolikusokra is jellemző, és egyre inkább a külsőségekben nyilvánul meg. „Teljesen elszakadtak az itthoni környezettől, csak külső pompát, ünnepséget látnak. Nem a liturgia, a szentség a fontos, hanem a forma” – mondja a főegyházmegye általános helynöke.
„Az egyház teszi a dolgát. Mi sajnos nem tudunk senkit idekötni” – jelenti ki Potyó Ferenc. Szomorúan meséli, hogy tavaly ősszel, a bérmálás utáni vizitáción tapasztalta: a Székelyudvarhely környéki nagy egyházközségekben – Szentegyházán, Szentkeresztbányán, Lövétén, Zetelakán, Kápolnásfaluban – is egyre több a kivándorló. „Ezek 3500–4000 lelkes gyülekezetek, és a papok elmondása szerint 1500–2500 fő, a fiatalok 95 százaléka külföldön dolgozik” – meséli az általános helynök, aki szerint míg az idősebb vendégmunkások hazahozzák keresetüket, a fiatalok esetében már kevés az esély, hogy visszakívánkozzanak.
Nincs, akit küldeni
Potyó Ferenc szerint az egyház megpróbál helyt állni a megváltozott körülmények között is. A papok teszik a dolgukat, beleértve a hívek lelki gondozását, hitoktatást, templomi szolgálatot, családlátogatást, az idősek látogatását, a szentségek kiosztását. Keresztelők, esküvők előtti felkészítőket tartanak, és lelkiségi csoportokat működtetnek. A főegyházmegyében a Caritas szociális-karitatív szervezet jól kiépült hálózata biztosít házibeteg-gondozást: városokban, falvakban látogatják, gondozzák az egyedül maradt időseket. „Ennek a szociális hálónak a működtetése is egyre nehezebb. Azt a kevés pénzt is megvonja az állam, amit biztosított. Ezért is igényeljük egykori javainkat, hogy iskolákat tudjunk működtetni, szociális szolgálatot végezni. Az egyház több szempontból is ellehetetlenül” – panaszolja a pápai prelátus a restitúciós folyamat akadályoztatására utalva.
A római katolikus egyházban is sok olyan eset van, amikor a gyülekezetek önerőből már nem tudják a papot fenntartani. Évente jelentős összeget kapnak a magyar államtól, amely a szórványban dolgozó, kis közösségeket vezető lelkipásztorok megélhetését hivatott segíteni: a szórványsegélyt negyedévente utalják a kedvezményezetteknek. „A helyek betöltésénél az anyagiak soha nem számítottak, ezt központilag megoldottuk” – hangsúlyozza az illetékes. Mivel ezek a papok a nagy gyülekezetben szolgáló társaikhoz képest sokszoros áldozatot vállalnak, időnként próbálják cserélni őket. „Az utóbbi egy-két évben már nálunk is jelentkezett a paphiány. Azért nem jut egy-egy kisebb helyre, mert nincs, akit küldeni” – fogalmaz az egyházi elöljáró. Mint kifejti, a lelkészhiányhoz az is hozzájárul, hogy a papi fizetés alig több a minimálbérnél, és ha a lelkész szórványgyülekezetekben is szolgál, a kiadáshoz hozzáadódik az útiköltség és a gépkocsi fenntartása is.
„Hosszú távon azt a közösséget lehet fenntartani, ahol tudjuk biztosítani a lelkipásztort. Kell egy pap, aki a fogyatkozás ellenére is próbálja megtartani a közösséget, az együvé tartozás érzését” – fogalmaz a katolikus egyház képviselője, aki épp emiatt tartja fontosnak a papi utánpótlást és képzést, valamint a hívek anyagi hozzájárulását a lelkész fizetéséhez. Az épületek fenntartására, felújítására már külső forrásokból, a helyi és megyei önkormányzatok révén, pályázatok útján próbálnak pénzt szerezni.
Pap Melinda / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Egyre nagyobb kihívás elé állítja az erdélyi magyar történelmi egyházakat a gyülekezetek elöregedése. A szórványban és tömbmagyar területeken egyaránt jelentkező jelenséget a lelkészhiány súlyosbítja. Az idős, magányos híveknek elsősorban személyi kapcsolatokra, testi és lelki támaszra lenne szükségük, ezért egyre inkább felértékelődik az egyház szociális szervezeteinek a munkája.
A mintegy ötezer hívet számláló marosvásárhelyi Gecse utcai egyházközség nagy gyülekezetnek számít a 300 ezres lélekszámú Erdélyi Református Egyházkerületben (EREK) – példálózik Szegedi László missziói előadó, amikor a fogyás mértékéről kérdezzük. „Egyházkerületi szinten ekkora nagyságrendű apadás a jellemző, ez 5000–5400 ember eltűnését jelenti évente” – fogalmaz. Úgy véli, a gyülekezetek elöregedése nemcsak a szórványban, hanem a tömbmagyar területeken is tetten érhető. Nagyon kevés az a gyülekezet, ahol a temetések és születések arányát tekintve az utóbbi javára mozdulna el a mérleg nyelve, ahol van természetes szaporulat. „Csíkszereda az, ahol a társadalmi stabilitás és odafigyelés az arányt pozitívvá alakította” – mondja a Szegedi, aki szerint a Hargita megyei városban az elmúlt 25 évben komoly közigazgatási lépések történtek az iskolahálózat kiépítésétől kezdve a munkahelyteremtésig. „Itt egy gyermek elkezdheti az óvodát, majd befejezheti az egyetemet, és talán megvan az esélye arra is, hogy munkát találjon. Semmi nem készteti elvándorlásra, és ez örvendetes: jelzés, hogy vannak közösségek, ahol van pozitív fejlődés” – fogalmaz a lelkész. Erdély-szerte azonban ennek az ellenkezője a jellemző, elsősorban a kis településeken jelent egyre nagyobb gondot a lakosság elöregedése és gazdasági elerőtlenedése.
Megrendült közösségi alapok
A falusi egyházközségek elnéptelenedésének egyik legalapvetőbb oka a történelmi változásokkal beállt életkoncepció-csere. Az 1989-es rendszerváltás radikális változást hozott a falusi életszemléletben: megnyílt a világ, a fiatalok közül sokan elmentek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a falusi közösségekben értelmetlenné vált a hagyományos gazdálkodási forma, a földművelés – idézi fel a probléma gyökereit Szegedi László. A külföldre való elvándorlás is jelentős tényező. Ez a 90-es években felerősödött, majd 2000 és 2007 között lelassult. „Négy-öt éve újból felerősödőben van, és elsősorban a falusi gyülekezeteket tizedeli nagymértékben.” A kőhalmi lelkipásztor szerint a gyülekezetek elöregedése számos problémát vet fel, ezek például erőtlenekké és képtelenekké válnak a meglévő gyülekezeti struktúrák megőrzésére, fenntartására. A humán erőforrás – lelkipásztor, gondnok, kántor, harangozó – foglalkoztatása ugyanúgy gondot okoz számukra, mint az épített örökség megőrzése. „Így került veszélybe sok közösség, amely több évszázaddal ezelőtt képes volt megépíteni önerőből, állami támogatás, pályázatok nélkül egy templomot, képes volt lelkészi, kántori lakást építeni és fenntartani. Ezek a gyülekezeti és a közösségi élet alapbázisai voltak, most viszont sok helyen megrendültek. Olyannyira, hogy ma már egy 150–200 lelkes gyülekezet alig reménykedhet abban, hogy lesz lelkésze” – fogalmaz az egyházi elöljáró.
„Bokrosítás” van kilátásban
A jelenlegi helyzet azért is nehezíti az egyházkerület vezetésének dolgát, mivel pár éve lelkészhiánnyal küzd: a lelkészi szolgálat kihívásai, illetve a vele járó szegényes anyagi juttatás már nem emeli ezt a keresett hivatások közé. „Isten mindig gondoskodott szolgákról, az aratnivaló sok, a munkás kevés, de hisszük: ahogy a múltunk, úgy a jelenünk és a jövendőnk is Isten kezében van” – utal a bibliai példára Szegedi László, aki szerint az egyház próbálja orvosolni a problémát. Plusz anyagi keret van a helyi gyülekezet és az állami támogatás együtteséből összeálló lelkészi bér pótlására, és a lakhatósági körülményeket is folyamatosan javítják, már szinte nincs olyan parókia, ahol ne lenne vezetékes víz és fürdőszoba.
„Átcsoportosítás, szaknyelven »bokrosítás« van kilátásban, amikor több gyülekezet tart fenn egy lelkészt” – mutat rá az egyre gyakrabban alkalmazott megoldásra Szegedi László, aki szerint a nagyvárosokhoz közeli kis gyülekezetek előbbiekkel társulva lesznek kénytelenek átvészelni az egyre nagyobb gondot jelentő paphiányt. Jelenleg mintegy 60 lelkipásztorra lenne szükség az egyházkerületben, 35–37 gyülekezetnek 15 éve nincs lelkipásztora, de talán még el tudná tartani. „Ha most elő lehetne varázsolni felkészült és elhivatott lelkipásztorokat, mintegy 50 őrhelyen lehetne komoly munkát végezni. De hiányoznak” – világít rá az egyház nagy problémájára a generális direktor. Kifejti, míg az elmúlt időszakban igazodtak a nyugdíjazási törvényhez, a lelkészhiány miatt a jövőben visszatérhetnek az 1990 előtti rendhez, amikor egy lelkipásztor akár 70 éves koráig is szolgálhatott.
A strukturális átszervezés folyamatos, kisebb gyülekezetek társulnak nagyobbakkal, egy lelkipásztornak a jövőben nem egy-két közösséget, hanem három-négyet kell majd ellátnia – részletezi a hosszú távú megoldást a lelkipásztor, aki szerint erről folyamatos a tanácskozás az egyházkerületben. „A legnehezebb meggyőzni egy-egy gyülekezetet arról, hogy sem anyagilag, sem lehetőségeiben nem tud eltartani, és nem is kaphat már lelkészt, mert nincs ahonnan küldeni” – jelenti ki Szegedi László. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ha egy kis közösségnek sajátos problémái vannak, nem szabad elfeledkezni, hogy ugyanezek hatványozottan jelentkeznek a nagyvárosban. Hosszútávon, szolidaritási alapon a nagyobb közösségeknek kell felvállalniuk a kisebbek sorsát, hiszen a bibliai parancs is így szól: egymás terhét hordozzátok.
Nagy kihívás a pasztoráció
Az elöregedés folytán a kis közösségek nem vonzók a lelkészek számára: ha kikerül egy fiatal lelkész, egzisztenciális problémái adódhatnak, például a feleségének nem lesz munkája. Később a gyermekek iskoláztatásával adódhat gond, előfordulhat, hogy már nincs magyar oktatás a településen – sorolta a lehetséges akadályokat a generális direktor, rámutatva, ha lenne is pap, nem biztos, hogy vállalná a szolgálatot. Holott épp ezek a közösségek szorulnak rá a segítségre. Az egyháznak ugyanis nagy felelőssége van azzal a nemzedékkel szemben, amely helyt állt az elmúlt nehéz évszázad során, átélt két világháborút és a kommunista kollektivizálást. „Helytállnak és ott maradnak – elmagányosodva. Az elvándorló fiatalok sokszor úgy gondolják, hogy ha anyagilag támogatják az otthon levőket, az elég” – mondja Szegedi László, aki szerint ez fordítva sem működhet: egy fiatal nem élhet nyugodtan Nyugaton, miközben otthon van az öreg, beteg édesanyja.
A kivándorlás miatt sokféleképpen változott a pasztoráció kihívása is a falusi közösségekben, fontos tényezővé vált a házibeteg-gondozás, amelyet az évek óta jól működő Diakónia Alapítvány vállalt fel.
A súlyos betegek, haldoklók testi és lelki gondozására is egyre nagyobb az igény, és az egyháznak e feladatokra is fel kell készítenie lelkészeit. „Családlátogatásra, konkrét segítségre és elhivatottságra van szükség” – összegez Szegedi, aki szerint ma a gyülekezeti tagoknak egyharmada egyedül él. Nagy részük özvegy, de egyre jellemzőbb, hogy 30 év után sok fiatal nem akar családot alapítani vagy nem került neki társ. „Ez is nagy kihívás, hogy mit kezdünk az ilyen emberekkel, hogyan tudunk nekik segíteni” – mondja a missziói előadó, hozzátéve, a családmodell is változott, 35 éves korig kitolódott a házasságkötés kora, emiatt is számolhatunk kisebb születési aránnyal.
Humánus megoldást keresnek az unitáriusok
„Sajnos az utóbbi tíz-tizenöt évben folyamatosan érzékelhető a fogyás, mindig több a temetés, mint a keresztelő” – vázolja az erdélyi unitárius gyülekezetek helyzetét Bálint Benczédi Ferenc püspök. Különösen a falvak kerültek nehezebb helyzetbe. Bár pontos adatokkal nem tudott szolgálni, általánosságban elmondható, hogy a Nyikó-menti és a Felső-Kisküküllő-menti gyülekezetek vannak kiöregedve. Vannak falvak – mint például Rava vagy Magyarzsákod –, ahol a legfiatalabb lakos 50 év körüli. Máshol pozitívum is akad: sok fiatal család már a harmadik, negyedik gyereket vállalja.
A kistelepülések elöregedéséhez sok tényező járult hozzá a 70-es évek iparosításától a jelenlegi migrációs folyamatokig – véli az egyházi elöljáró. A gyülekezetek majdnem kétharmadában központi segéllyel próbálják a lelkészeket helyben tartani. „Ez ellentmondásos helyzet, hiszen a nagy gyülekezetek – ahol több munka lenne – nem akarnak két-három lelkészt fogadni. Az ilyen magára maradt, elöregedett gyülekezetek, ahol 80–100 lélekkel dolgozunk, nem tudják a lelkészi fizetést biztosítani, így központi alapból próbáljuk ezt pótolni” – vázolja a helyzetet a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Ez a jövőben egész sor szerkezeti váltással jár majd, ezekről már két-három éve tárgyalnak. „Egyelőre próbáljuk a humánosabb megoldást keresni, hogy ne maradjon a falu lelkész nélkül”. A püspök arra is rámutat, hogy a lelkészi munka nem csak abból áll, hogy a pap vasárnap prédikál. Ez folyamatos jelenlétet és odafigyelést igényel.
Bálint Benczédi Ferenc szerint az elöregedő gyülekezetek helyzete számos problémát vet fel, amelyeket nem lehet csak pénzzel megoldani, mert itt a személyi kapcsolatokon van a hangsúly. „A magára maradt idős embernek a személyi közelség, a kapcsolat adna erőt. 40–50 magára maradt ember helyzetét nehezen lehet megoldani” – véli a püspök. Az unitárius egyházban a Gondviselés Alapítvány vállalta magára a betegellátás, idősgondozás feladatát, de jó eredményei vannak a világiak bevonásával működő falugondnok programjuknak is. Nyaranta kalákákat szerveznek, amikor fiatalok a ház körüli munkában segítenek idős, egyedül élő embereknek. Főleg a városoktól távol eső egyházközségekben van baj, így elsősorban számukra próbálnak segítséget biztosítani.
Csalóka statisztika
Negatív demográfiai adatokkal számolnak a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében is, ahol Potyó Ferenc általános helynök, pápai prelátus szerint mintegy ezer főre tehető a fogyás: tavaly ennyivel temettek többet, mint kereszteltek. A számokat évente összesítik, és elküldik a Szentszék statisztikai hivatalának, mondja az általános helynök, hangsúlyozva, valójában ennél nagyobb fogyásról van szó. „Az adatok sajnos nem tükrözik a valóságot: bár a gyerekeket itthon keresztelik, sokan közülük már nem tartoznak hozzánk. A fiatalok közül sokan külföldön dolgoznak, ott le is telepednek, családot alapítanak, de amikor templomi házasságot szeretnének kötni, hazajönnek. A gyerekeket is hazahozzák, hogy itthon kereszteljék meg, itt vannak a nagyszülők. Ha itt végzik a szertartást, beírják az anyakönyvbe, a statisztikában megjelennek a számok, de a valóságban ezek már nem a mi adataink, ezek a gyerekek létszámban már nem fogják az itteni lakosságot gazdagítani” – magyarázza az egyházi elöljáró. Hozzáteszi, a számos plébános által leírt jelenség nemcsak a magyar, hanem a román nemzetiségű római katolikusokra is jellemző, és egyre inkább a külsőségekben nyilvánul meg. „Teljesen elszakadtak az itthoni környezettől, csak külső pompát, ünnepséget látnak. Nem a liturgia, a szentség a fontos, hanem a forma” – mondja a főegyházmegye általános helynöke.
„Az egyház teszi a dolgát. Mi sajnos nem tudunk senkit idekötni” – jelenti ki Potyó Ferenc. Szomorúan meséli, hogy tavaly ősszel, a bérmálás utáni vizitáción tapasztalta: a Székelyudvarhely környéki nagy egyházközségekben – Szentegyházán, Szentkeresztbányán, Lövétén, Zetelakán, Kápolnásfaluban – is egyre több a kivándorló. „Ezek 3500–4000 lelkes gyülekezetek, és a papok elmondása szerint 1500–2500 fő, a fiatalok 95 százaléka külföldön dolgozik” – meséli az általános helynök, aki szerint míg az idősebb vendégmunkások hazahozzák keresetüket, a fiatalok esetében már kevés az esély, hogy visszakívánkozzanak.
Nincs, akit küldeni
Potyó Ferenc szerint az egyház megpróbál helyt állni a megváltozott körülmények között is. A papok teszik a dolgukat, beleértve a hívek lelki gondozását, hitoktatást, templomi szolgálatot, családlátogatást, az idősek látogatását, a szentségek kiosztását. Keresztelők, esküvők előtti felkészítőket tartanak, és lelkiségi csoportokat működtetnek. A főegyházmegyében a Caritas szociális-karitatív szervezet jól kiépült hálózata biztosít házibeteg-gondozást: városokban, falvakban látogatják, gondozzák az egyedül maradt időseket. „Ennek a szociális hálónak a működtetése is egyre nehezebb. Azt a kevés pénzt is megvonja az állam, amit biztosított. Ezért is igényeljük egykori javainkat, hogy iskolákat tudjunk működtetni, szociális szolgálatot végezni. Az egyház több szempontból is ellehetetlenül” – panaszolja a pápai prelátus a restitúciós folyamat akadályoztatására utalva.
A római katolikus egyházban is sok olyan eset van, amikor a gyülekezetek önerőből már nem tudják a papot fenntartani. Évente jelentős összeget kapnak a magyar államtól, amely a szórványban dolgozó, kis közösségeket vezető lelkipásztorok megélhetését hivatott segíteni: a szórványsegélyt negyedévente utalják a kedvezményezetteknek. „A helyek betöltésénél az anyagiak soha nem számítottak, ezt központilag megoldottuk” – hangsúlyozza az illetékes. Mivel ezek a papok a nagy gyülekezetben szolgáló társaikhoz képest sokszoros áldozatot vállalnak, időnként próbálják cserélni őket. „Az utóbbi egy-két évben már nálunk is jelentkezett a paphiány. Azért nem jut egy-egy kisebb helyre, mert nincs, akit küldeni” – fogalmaz az egyházi elöljáró. Mint kifejti, a lelkészhiányhoz az is hozzájárul, hogy a papi fizetés alig több a minimálbérnél, és ha a lelkész szórványgyülekezetekben is szolgál, a kiadáshoz hozzáadódik az útiköltség és a gépkocsi fenntartása is.
„Hosszú távon azt a közösséget lehet fenntartani, ahol tudjuk biztosítani a lelkipásztort. Kell egy pap, aki a fogyatkozás ellenére is próbálja megtartani a közösséget, az együvé tartozás érzését” – fogalmaz a katolikus egyház képviselője, aki épp emiatt tartja fontosnak a papi utánpótlást és képzést, valamint a hívek anyagi hozzájárulását a lelkész fizetéséhez. Az épületek fenntartására, felújítására már külső forrásokból, a helyi és megyei önkormányzatok révén, pályázatok útján próbálnak pénzt szerezni.
Pap Melinda / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. május 5.
Lövéte ma, képekben
Tavaly tavasszal Lövétén és környékén készültek azok a fotók, amelyekből kiállítás nyílik holnap Székelyudvarhelyen, a Hagyományőrzési Forrásközpontban. Akkor volt a 33-dik alkalom, amikor néhány fotós Orbán Balázs szemével figyelte és örökítette meg a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községének mindennapjait.
Lövétei hétköznapok címmel fotókiállítás nyílik Székelyudvarhelyen. A megyei önkormányzat és a Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben elnevezésű 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagát mutatja be a tárlat. A megnyitó holnap 17 órakor kezdődik a Forrásközpont kiállítótermében, Róth András Lajos könyvtárőr mond beszédet, és népdal-összeállítással lépnek fel a lövétei iskolások. A kiállítás anyaga Lövéte és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 33. fotótáborban Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), és Vitos Hajnal (Csíksomlyó) vett részt, és „hagyományukhoz híven átfésülték a falut” tavaly tavasszal, 2016. április 22–29. között, miközben vizuális értékmentést végeztek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte az egykori Udvarhely vármegye egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoródmentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. A föld megmunkálása mellett a helybéliek számára az állattartásból származó jövedelem és az erdőgazdálkodás, a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szentkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás – foglalja össze a település történetét a Forrásközpont közleménye. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás lehet vonzó, hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette.
A holnap megnyíló, a község mindennapjait, épületeit, a mesterségeket, tájat, embereket bemutató tárlat egészen július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen. Hargita Népe (Csíkszereda)
Tavaly tavasszal Lövétén és környékén készültek azok a fotók, amelyekből kiállítás nyílik holnap Székelyudvarhelyen, a Hagyományőrzési Forrásközpontban. Akkor volt a 33-dik alkalom, amikor néhány fotós Orbán Balázs szemével figyelte és örökítette meg a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községének mindennapjait.
Lövétei hétköznapok címmel fotókiállítás nyílik Székelyudvarhelyen. A megyei önkormányzat és a Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben elnevezésű 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagát mutatja be a tárlat. A megnyitó holnap 17 órakor kezdődik a Forrásközpont kiállítótermében, Róth András Lajos könyvtárőr mond beszédet, és népdal-összeállítással lépnek fel a lövétei iskolások. A kiállítás anyaga Lövéte és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 33. fotótáborban Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), és Vitos Hajnal (Csíksomlyó) vett részt, és „hagyományukhoz híven átfésülték a falut” tavaly tavasszal, 2016. április 22–29. között, miközben vizuális értékmentést végeztek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte az egykori Udvarhely vármegye egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoródmentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. A föld megmunkálása mellett a helybéliek számára az állattartásból származó jövedelem és az erdőgazdálkodás, a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szentkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás – foglalja össze a település történetét a Forrásközpont közleménye. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás lehet vonzó, hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette.
A holnap megnyíló, a község mindennapjait, épületeit, a mesterségeket, tájat, embereket bemutató tárlat egészen július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. május 13.
Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 2.
Közel hétszázan indultak gyalogosan Udvarhelyről Csíksomlyóra
A hűvös, kissé borongós, de fényes péntek reggelen hatszáznyolcvanan alkották a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomtól Csíksomlyóra induló gyalogos keresztalját.
Immár második éve, hogy az Udvarhelyről induló zarándoklók jelképévé vált az a tarisznya és vándorbot, amelyet a tavaly elhunyt Botár Gábor plébános mindig magával vitt a Szűzanya csíksomlyói szabadtéri szentélyébe. Az útra indító szentmise főcelebránsa, Darvas Emil kadicsfalvi plébános bevezető gondolatában két, néhai zarándokra utalt: Gábor atyára, akinek „tarisnyája most is készen áll”, illetve a néhai Hajdó István gyergyói főespesre, Erdély népszónokára, aki egyik legemlékezetesebb beszédet mondta a csíksomlyói Hármashalom oltárnál 2004-ben.
László Attila, a szombatfalvi Szent György Egyházközség plébánosa, a zarándoklat egyik lelki vezetője kitért arra, hogy „aki a hitre akar jutni, meg kell tapasztalnia az emberi végességet – segíteni szokott ebben ez a zarándoklat. Embert próbáló volta áldás. Kihozza emberi végességünket, korlátainkba botlunk, de amikor levetkőzzük emberi gőgünket, és szerénységgel párosul világlátásunk, törekvésünk, kilépve magunkból fontos lesz a mellettünk haladó örülő vagy nyűgölő ember. Akkor nyílik meg előttünk egy másfajta élet hatalmas távlata.” Kívánta ennek megtapasztalását, és hogy ki-ki találjon olyan valakit, akiben maradéktalan lehet a bizalma.
A zarándokáldást követően négyes sorokban, az út széléhez igazodva indult a menetoszlop. Útközben lehetőség van szentgyónásra, lelki beszélgetésre. A főúton haladva a főbb kereszteknél megállnak kereszthódolatra. Tízóraizás és első pihenő Máréfalván volt, ahol a helybéliek friss vízzel kínálták meg a gyalogosokat. Ebédszünetet Homoródfürdőn tartanak.
A zarándoklat programja A tervek szerint este hét órára Lenkútra érkeznek, és a lövétei gazdák csűrjeiben mintegy kétszázötvenen éjszakáznak. Idén is vissza lehet majd este térni Udvarhelyre autóbusszal. Szombat reggel négy órakor visszaviszi az autóbusz a Hármaskereszthez azokat, akik gyalogosan folytatják a zarándokutat. Csatlakozni lehet a Pethő vendéglő előtt, a Márton Áron téri buszmegállóban és a Kis Szent Teréz-templomnál. Ötkor találkoznak mindazokkal, akik máshol éjszakáztak. Hatkor az Anna-fogadó parkolójában reggeliznek, hét órakor indulnak tovább. Tíz órakor a Márton Áron Gimnáziumnál egyesül a székelyudvarhelyi keresztalja, és együtt folytatják az utat a szentmise helyszínére, a nyeregbe. Részt vesznek a szentmisén. Akik nem gyalogosan indulnak vissza, csatlakozhatnak a járművesekhez. Pünkösdvasárnap reggel hat órakor, a szombatival azonos megállóhelyeken lehet autóbuszra szállni, és gyalogosan folytatni a zarándoklatot Lenkúttól Székelyudvarhelyre. A hálaadó szentmise vasárnap este fél hétkor kezdődik a Rákóczi Sportcentrumban. Pünkösd másodnapján a szejkefürdői Ugron-kápolnánál zárják a zarándoklatot. Kilenc órától keresztutat járnak a Székely Kálvárián. Az ünnepzáró szentmise tíz órakor kezdődik, utána áldást kérnek a haza indulókra.
Molnár Melinda Székelyhon.ro
A hűvös, kissé borongós, de fényes péntek reggelen hatszáznyolcvanan alkották a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomtól Csíksomlyóra induló gyalogos keresztalját.
Immár második éve, hogy az Udvarhelyről induló zarándoklók jelképévé vált az a tarisznya és vándorbot, amelyet a tavaly elhunyt Botár Gábor plébános mindig magával vitt a Szűzanya csíksomlyói szabadtéri szentélyébe. Az útra indító szentmise főcelebránsa, Darvas Emil kadicsfalvi plébános bevezető gondolatában két, néhai zarándokra utalt: Gábor atyára, akinek „tarisnyája most is készen áll”, illetve a néhai Hajdó István gyergyói főespesre, Erdély népszónokára, aki egyik legemlékezetesebb beszédet mondta a csíksomlyói Hármashalom oltárnál 2004-ben.
László Attila, a szombatfalvi Szent György Egyházközség plébánosa, a zarándoklat egyik lelki vezetője kitért arra, hogy „aki a hitre akar jutni, meg kell tapasztalnia az emberi végességet – segíteni szokott ebben ez a zarándoklat. Embert próbáló volta áldás. Kihozza emberi végességünket, korlátainkba botlunk, de amikor levetkőzzük emberi gőgünket, és szerénységgel párosul világlátásunk, törekvésünk, kilépve magunkból fontos lesz a mellettünk haladó örülő vagy nyűgölő ember. Akkor nyílik meg előttünk egy másfajta élet hatalmas távlata.” Kívánta ennek megtapasztalását, és hogy ki-ki találjon olyan valakit, akiben maradéktalan lehet a bizalma.
A zarándokáldást követően négyes sorokban, az út széléhez igazodva indult a menetoszlop. Útközben lehetőség van szentgyónásra, lelki beszélgetésre. A főúton haladva a főbb kereszteknél megállnak kereszthódolatra. Tízóraizás és első pihenő Máréfalván volt, ahol a helybéliek friss vízzel kínálták meg a gyalogosokat. Ebédszünetet Homoródfürdőn tartanak.
A zarándoklat programja A tervek szerint este hét órára Lenkútra érkeznek, és a lövétei gazdák csűrjeiben mintegy kétszázötvenen éjszakáznak. Idén is vissza lehet majd este térni Udvarhelyre autóbusszal. Szombat reggel négy órakor visszaviszi az autóbusz a Hármaskereszthez azokat, akik gyalogosan folytatják a zarándokutat. Csatlakozni lehet a Pethő vendéglő előtt, a Márton Áron téri buszmegállóban és a Kis Szent Teréz-templomnál. Ötkor találkoznak mindazokkal, akik máshol éjszakáztak. Hatkor az Anna-fogadó parkolójában reggeliznek, hét órakor indulnak tovább. Tíz órakor a Márton Áron Gimnáziumnál egyesül a székelyudvarhelyi keresztalja, és együtt folytatják az utat a szentmise helyszínére, a nyeregbe. Részt vesznek a szentmisén. Akik nem gyalogosan indulnak vissza, csatlakozhatnak a járművesekhez. Pünkösdvasárnap reggel hat órakor, a szombatival azonos megállóhelyeken lehet autóbuszra szállni, és gyalogosan folytatni a zarándoklatot Lenkúttól Székelyudvarhelyre. A hálaadó szentmise vasárnap este fél hétkor kezdődik a Rákóczi Sportcentrumban. Pünkösd másodnapján a szejkefürdői Ugron-kápolnánál zárják a zarándoklatot. Kilenc órától keresztutat járnak a Székely Kálvárián. Az ünnepzáró szentmise tíz órakor kezdődik, utána áldást kérnek a haza indulókra.
Molnár Melinda Székelyhon.ro
2017. július 26.
AZ UDVARHELYI KÚTMÉRGEZÉS TITKA
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők
2017. szeptember 18.
A székely népviselet, ami megkülönböztet és összetart
Lövéte, Oklánd és Kápolnásfalu után szombaton Homoródszentpál és Városfalva adott otthont az idén negyedik kiadásához érkezett Homoród-mente Népviseletben rendezvénynek.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Szász Jenő védnökségével létrehozott, s immár hagyománnyá alakult népviseleti találkozónak ezúttal Homoródszentmárton község adott otthont.
A Homoródszentpálon szombaton 10 óra 30 perckor tartott ökumenikus istentiszteletet, húsz perccel dél előtt Városfalván felvonulás, tíz perccel dél előtt koszorúzás követte a szabadságért és hazáért elesettek emlékhelyén.
Délre érkezett a közel 300 lelket számláló sokadalom a művelődési házhoz, ahol az ünnepélyes megnyitót az „Őseink viseletben” című fotókiállítás, valamint „Kárpát-medencei népviseletek” című kiállítások megnyitója követett.
A népviseleti bemutatón a jelenlévők közel fele vett részt, s utána kulturális műsorral szórakoztatták a közönséget. Az ebédhez – töltelékes káposzta sült csülökkel – 230 személyre terítettek a művelődési házban, de nagyobb csoport ült asztalhoz a művelődési ház kertjében is.
Homoródszentmárton község polgármestere, Jakab Attila szerint a székely népviselet olyan jelzés, amely tájegységenként és korosztályonként is megkülönböztet. Szükség van erre az egészséges különbözőségre, másságra mely színessé teszi nemcsak a nagyvilágot, de egy nép, egy nemzet belső világát is – fogalmazott. Jakab Lázár városfalvi falubíró, a Városfalvi Közbirtokosság elnökének nyitó beszéde szívből jövő felhívás volt a nemzeti értékeink megtartásának és továbbvitelének érdekében. Mint fogalmazott, a székelyruha kimondottan csak a székelyeknek áll jól...és itt, ugyanis tükrözi a székelyek gondolkodását és viselkedését. „A székelyruha olyan hagyomány, amelyet nem kell ápolni, ugyanis nem beteg, nem kell őrizni, ugyanis nem rab, a székelyruhát viselni kell” – fogalmazott.
A rendezők szerint az esemény negyedik kiadása elérte a célját, megelégedéssel nyugtázták a fiatalabbak érdeklődését, és szemet gyönyörködtetőnek tartották „az utánpótlás korosztályok” népviseletbe öltözését.
Jánosi András / Székelyhon.ro
Lövéte, Oklánd és Kápolnásfalu után szombaton Homoródszentpál és Városfalva adott otthont az idén negyedik kiadásához érkezett Homoród-mente Népviseletben rendezvénynek.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Szász Jenő védnökségével létrehozott, s immár hagyománnyá alakult népviseleti találkozónak ezúttal Homoródszentmárton község adott otthont.
A Homoródszentpálon szombaton 10 óra 30 perckor tartott ökumenikus istentiszteletet, húsz perccel dél előtt Városfalván felvonulás, tíz perccel dél előtt koszorúzás követte a szabadságért és hazáért elesettek emlékhelyén.
Délre érkezett a közel 300 lelket számláló sokadalom a művelődési házhoz, ahol az ünnepélyes megnyitót az „Őseink viseletben” című fotókiállítás, valamint „Kárpát-medencei népviseletek” című kiállítások megnyitója követett.
A népviseleti bemutatón a jelenlévők közel fele vett részt, s utána kulturális műsorral szórakoztatták a közönséget. Az ebédhez – töltelékes káposzta sült csülökkel – 230 személyre terítettek a művelődési házban, de nagyobb csoport ült asztalhoz a művelődési ház kertjében is.
Homoródszentmárton község polgármestere, Jakab Attila szerint a székely népviselet olyan jelzés, amely tájegységenként és korosztályonként is megkülönböztet. Szükség van erre az egészséges különbözőségre, másságra mely színessé teszi nemcsak a nagyvilágot, de egy nép, egy nemzet belső világát is – fogalmazott. Jakab Lázár városfalvi falubíró, a Városfalvi Közbirtokosság elnökének nyitó beszéde szívből jövő felhívás volt a nemzeti értékeink megtartásának és továbbvitelének érdekében. Mint fogalmazott, a székelyruha kimondottan csak a székelyeknek áll jól...és itt, ugyanis tükrözi a székelyek gondolkodását és viselkedését. „A székelyruha olyan hagyomány, amelyet nem kell ápolni, ugyanis nem beteg, nem kell őrizni, ugyanis nem rab, a székelyruhát viselni kell” – fogalmazott.
A rendezők szerint az esemény negyedik kiadása elérte a célját, megelégedéssel nyugtázták a fiatalabbak érdeklődését, és szemet gyönyörködtetőnek tartották „az utánpótlás korosztályok” népviseletbe öltözését.
Jánosi András / Székelyhon.ro
2017. október 14.
Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 11.
„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mircea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Matei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mircea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Matei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. december 20.
Beszélgetés Zalánpatak helytörténészével
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Még egy tájszó is érték
Az unokája, Préda Barna által írt, Az én falum Zalánpatak címmel megjelent helytörténeti könyv második, sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk a Baróti-hegység egyik völgyében meghúzódó falu történetét, környékét és természeti adottságait jelenleg legjobban ismerő, 84 esztendős Farkas Józseffel, akit életútjáról faggattunk.
– Annak idején mivel foglalkoztak az emberek?
– Szülőfalum hegyek között fekszik, ezért itt az állattenyésztéssel kiegészített erdei munka, pontosabban a fakitermelés és szénégetés biztosította a megélhetést. A tűzifát Málnásfürdőn értékesítették, a szenet pedig a sepsiszentgyörgyi villanytelepen, ahol az áramfejlesztőt ezzel működtették. Sajnos, mára kihalt ez a mesterség is, és rajtam kívül már csak öten értenek hozzá az idősebb korosztályból.
– Kérem, meséljen a gyerek- és ifjúkoráról.
– Az első négy osztályt a kicsi magyar világban végeztem. A románok visszajövetele után pedig Bedő László személyében egy olyan tanító bácsit kaptunk, aki úgy belénk oltotta a magyar történelmet, hogy örökre ott maradt. Ezen kívül a könyveket is annyira megszerettette velünk, hogy könyvtár lenne belőle, ha összegyűjteném azt a sok kötetet, amit életem során elolvastam. Az ellenőrzőmet még ma is őrzöm az aláírásával. Még magyar királyi zászlósként a tanító bácsi szervezte meg a falu védelmét 1944 szeptemberében a környéken garázdálkodó és hozzánk is készülődő Maniu-gárdával szemben. Így Zalánpataka neki köszönheti, hogy megmenekült, és itt nem voltak halálos áldozatai a román megtorlásnak, mint például Szárazajtán.
– Hogyan alakult a további élete?
– A 7 osztály kijárása után a görgényszentimrei erdészeti iskolába kerültem, onnan már erdészként Lövéte körzetébe, majd haza.
– Nem csak erdész, hanem vadász is volt. Történt-e említésre méltó esemény a szolgálati évei alatt?
– Több medvekalandot ép bőrrel megúsztam. A vadászatokon különben biztonságban van az ember, de nem csak a nálunk lévő fegyvernek köszönhetően, hanem azért, mert vigyázunk egymásra. Magas tisztséget viselőkkel is vadásztam, azonban ilyenkor nincs rang, mindannyian vadászok vagyunk. Ez csak Ceauşescura nem volt érvényes.
– Mi a véleménye a mai vadgazdálkodásról?
– Arra mindig szükség volt, éppen ezért óriási hiba, hogy szakemberek véleménye ellenére a medvéket hagyták ennyire elszaporodni.
– Voltak rossz élményei is?
– Igen, azonban nem panaszkodom, mert az élet úgy szép, ha zajos. De azért még mindig neheztelek, hogy erdészből munkássá fokoztak le. Igaz, később vissza akartak tenni, de akkor már én nem vállaltam.
– Ez hogyan történt?
– Volt egy román főmérnököm, aki engem Lupescunak szólított. Ezt sohasem vettem jónéven, de csak fejcsóválással tiltakoztam ellene. Egy alkalomkor azonban olyan idegállapotban talált, hogy megmondtam neki, az én becsületes magyar nevem Farkas, tessék azt használni. Ebből lett a baj.
– Az unokája könyvéhez mit szól?
– Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megérhettem, és így abban a tudatban távozhatom ebből a világból, hogy mindaz, amit én a falumról legendák és történetek elmesélésével átadtam neki, az utókor számára is megőrződik, hiszen még egy tájszó is érték. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)