Egy elveszített falu
Földes Károly-emlékünnepség Mezőújlakon
Talán sehol magyar nyelvterületen nem tartottak annyira hiteles és emlékezetes szórványnapot, mint november 14-én a Marosvásárhelytől alig ötven kilométernyire fekvő Mezőújlakon, ahol a 125 éve született Földes Károly lévita lelkész-tanítóra, az erdélyi szórványmozgalom elindítójára, valamint sorstársaira szépszámú gyülekezet emlékezett.
Az utak nélküli mezőségi sárban a két világháború közötti években még szinte világvéginek tűnő településről kiáltotta világgá jajszavát a pusztuló szórványokért, a hitüket és végül önmagukat is feladó gyülekezetekért. De nemcsak a panaszra futotta, a 16 oldalas kis füzetben (Szórványmisszió. Jaj-szó a pusztuló szórványokból) feltüntette az okokat és a megoldást is. Népéért felelősséget vállaló értelmiségiként, aki a szenvedés minden poklát megjárta, eltökélten bízott abban, hogy a lélektől lélekig tartó emberfeletti erőfeszítéssel megfékezhető a beolvadás. Sajnos ezt a folyamatot azóta sem sikerült megállítani. Az 1920- as évek végén félszáz reformátust számláló Mezőújlak magyarságát mára egy 78 éves asszony képviseli, az akkoriban hozzá tartozó szórványgyülekezetek némelyikében pedig egyetlen református lélek sem maradt. A mezőfelei tetőn mintha a mesebeli ezüsterdőben jártunk volna, de a szemünk előtt kibomló tájjal már fukarul bánt a korán érkező tél. A gyér hótakaró alatt fázósan bújtak egymáshoz a mezőségi dombok, ahogy Királyfalván át Mezőújlak felé tartottunk. A faluhoz közeledve a Kosár tanyán nagy kádakkal megrakott szekér indult kócos, loncsos kutya kíséretében a pálinkafőzde felé. Kukoricaszárak között juhok, kecskék kaparásztak, előttük a mindent elborító szürkeségben az ég gomblyukán át kiszűrődő rózsaszínes fényben – mintha iránytű lenne – távoli dombtető jelezte az irányt. A múlt hétfőn délelőtt gépkocsikkal telt meg a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményeshez tartozó dimbes-dombos Mezőújlak központja, ahol az aszfaltút a lábbelit marasztaló mezőségi sárral találkozik. Mezőköbölkút – Mezőújlak református gyülekezete és a Diaszpóra Alapítvány meghívására a megemlékezésen a Földes család tagjai, a falu szülöttei, erdélyi szórványgondozó lelkészek, szórványgyülekezetek gondnokai, presbiterei, teológusok, érdeklődők vettek részt, hogy Földes Károly és valamennyi hajdani erdélyi magyar szórványgondozó lelkész és néptanító nehéz életkörülményeire, nélkülözéseire emlékezve szolgálatuk és sorsuk előtt főhajtással adózzanak. A dombtetőn álló több száz éves templomot, amely 1927-ben, Mező- újlakra érkezésekor romokban hevert, Debreczeni László mérnök tervei alapján Földes Károly és kicsi gyülekezete óriási erőfeszítések árán építette újra, megőrizve a kőből faragott ajtókeretet, bordázatot és a gótikus ablakokat. Az ezredfordulóra elapadt gyülekezet megrongálódott templomának tetőzetét Zöld György református lelkipásztor hívó szavára, aki tíz évet szolgált a szomszédos Köbölkúton és a hozzá tartozó szórványtelepüléseken, kétszeri papi kaláka során (2008, 2014) lelkésztársaival és a köbölkútiak hozzájárulásával hozták rendbe. Az időtől kikezdett málló falu templomon, amely Földes Károly emlékét őrzi, sok még a tennivaló. Ezért a hálaadó istentiszteleten összegyűlt perselyes adományt az állagának megőrzéséhez szükséges építőanyag megvásárlására fordítják. „Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit” – sommázta mondanivalóját 1934-ben Földes Károly, s erre a felismerésre épült a Kőhalomban szolgáló Szegedi László esperes, generális direktor prédikációja is. Nem véletlenül, hiszen ő maga is korábban mezőségi szórványgyülekezetekben folytatta magyarigeni lelkész édesapja áldozatos szórványgondozó munkáját. „Ma Mezőújlak egy hatalmas felkiáltójel egyházunk, közösségünk, magyarságunk életében”, ami arra figyelmeztet, hogy „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső) és minden keresztyén felelős minden keresztyénért – hangzott el az áhítat során. A Káin és Ábel történetéről szóló ószövetségi igéből – „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?” – kiindulva az igehirdető lelkész arról beszélt, hogy a ma embere megteremtette magának a káini világot, s a modern életszemlélet szerint önmagának, önmagáért él, nem vállalja a felelősséget a másik emberért, azokért a közösségekért, amelyek figyelemre, támogatásra szorulnak. A bajban nem elég csak a templomokat, a javakat menteni, a lelkeket is menteni kell. Ahogy Földes Károly is belekiáltotta az akkori magyarság szívébe, hogy vesztésre állunk, de a jajkiáltás mellett vállalta a lélekmentés küzdelmes feladatát is. A hálaadó istentisztelet alkalmat teremt idők és arcok felidézésére, amelyek visszavezetnek a templom újjáteremtéséig, Földes Károly szolgálatáig – vette át a szót Vetési László szórványügyi előadó, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő Diaszpóra Alapítvány elnöke, aki köszöntötte a család tagjait, köztük a Szatmáron élő 92 éves ifj. Földes Károlyt, az ünnepelt fiát, aki előrehaladott kora ellenére is részt vett a gyermekkora színhelyén tartott megemlékezésen hozzátartozóival együtt. Testvérét, Kabai Ilonát, aki haláláig hosszú éveken át nagy szeretettel ápolta édesapja emlékét, lányai képviselték. Az újlakiakból, akik 1991-ben 11-en voltak a templomban, mára egyedül Pascu Eszter maradt. Vetési László az 1991-ben tartott megemlékezést idézte, amikor először ünnepelték szabadon Földes Károly születésének 100. évfordulóját. Ott, a mezőújlaki templomban Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javasolta, hogy jegyezzenek be egy alapítványt „Földes Károly emlékének ápolására, és a mai szórványszolgák munkájának segítésére”. Így született meg a Diaszpóra Alapítvány, amely azóta is napirenden tartja a szórványkérdést, lehetőségei szerint segít, ahol tud, de a Földes Károly által elképzelt nagy közös összefogásról („Egymás terhét hordozzátok!”), hogy a kidolgozott cselekvési tervek megvalósuljanak, ma sem beszélhetünk. A második nagy ünnepet a 110. évforduló tiszteletére a szülőhelyen, Mérában és a gyermekkor helyszínén, Szucságon tartották. Vetési László beszélt Földes Károly hatásáról az erdélyi irodalomra (Nyirő József – Néma küzdelem, Makkai Sándor – Holttenger), a szórványmisszió legendás mezőségi alakjairól (Herman János, Nagy Ödön) és a későbbi Mezőség-járó lelkészekről, akik nem a nyomort, a sarat látták, hanem azokat az embereket, akik hűségesen kitartottak, megőrizték nyelvüket és vallásukat, és akik egyetlen dolgot várnak lelkészüktől, hogy a botlások között is szeresse őket. Köszönetet mondott a hűségéről ismert volt köbölkúti lelkipásztornak, aki nagyon sokat tett azért, hogy Mezőújlakot ne felejtsük el. Zöld György pedig Kovács J. István lelkészutódjának köszönte meg, hogy a köbölkútiakkal együtt tevékenyen részt vettek a templom megmentésében. Az 1991-ben állított emléklap mellé, amelyen többek között az áll, hogy Földes Károly elsőként kiáltotta világgá a Mezőség pusztulását, de elsőként vállalta a cselekvés útjait is, amikor így szólított fel a közös munkára: „Életet akarok a romok felett!”, az istentisztelet végén egy újabb emléklap került a résztvevők aláírásával. * Az ünnepség a szomszédos művelődési házban folytatódott, ahol az 1991-es megemlékezésről peregtek a képek, majd a 91 éves ifj. Földes Károly édesapja életútjáról beszélt. Felidézte édesanyja emlé- két is, aki odaadó, szerető felesége, támogatója volt férjének. Földes Károly 1891. november 14-én a kalotaszegi Mérában született. Tanító édesapját időközben Budapestre helyezték, de fiát a kolozsvári tanítóképzőbe küldi tanulni, hogy megismerje az erdélyi sorsot. Magyar-történelemtanári oklevelét Budapesten szerzi. Kitör a világháború, behívják katonának, 1915-ben fogságba esik és hét kemény, kegyetlen évet Szibériában tölt hadifogolyként. A fogságban írt naplóját Hajdú- szoboszlón élő unokája, Bogdánné Kabai Gyöngyi mutatta be. A Rabszolga nemzet rabjai: Szretyenszk, Acsinszk, Krasznojarszk 1915-1921 címet viselő kis könyv 2015-ben jelent meg a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár sikeres pályázata nyomán. A fogság viszontagságairól, megszabadulásáról szóló kötetben magyarázatot találunk arra, hogy a Budapesten végzett tanárból hogyan lett mély hitű, igaz lelkipásztor. „Ebben a pillanatban világosan éreztem Isten akaratát. Visszaköltözöm Erdélybe. Otthagyom Budapestet… Erdélyben leszek lévita tanító… Életcélom lesz megmenteni pusztulásra ítélt lelkeket. Felépíteni összedőlt templomokat, megszólaltatni elnémult harangokat, megvigasztalni a kétségbeesetteket. Istenhez vezetni a meghasonlott lelkeket…” A nagyszerű terveket a kiábrándító valóság követte. A tanári diplomával az elszigetelt, sáros mezőségi faluba érkező megbízott lévita lelkészt a nyomorúságos patkánytanyává vált papilak és egy romokban heverő templom fogadja, hívek sehol. Nyolc szórványát – Septér, Lompérd, Szentmihálytelke, Budatelke, Kecsed, Viszolya, Nagycég, Kiscég – úttalan utakon, hegyen, völgyön át tudja megközelíteni, ami a fogságban megfagyott lábával gyalogolva napokat vesz igénybe. De nem adja fel, lovat és szekeret vásárol, s hogy híveit visszanyerje, három templom építésébe kezd. Mivel a püspökségen nem hiszik el neki, hogy az imádság fedezetül szolgálhat az építkezéshez, kiadja emberpróbáló, gyötrelmes munkájáról, helyzetéről szóló kiáltványát, amelyben az összefogásra buzdít, majd járja Erdélyt, előadásokat tart. A népszerűvé váló kis füzet külföldi kiadásaiból összegyűlt pénzzel és a hívei által felajánlott hozzájárulással fedezi a költségeket, s megépül a templom Újlakon, Septéren és Nagycégen is. A negyedik a helybeli birtokos be nem tartott ígérete miatt marad el. Könyvével, előadásaival teológusokat nyer meg a szórványgondozásra, akik az új papilak építésében is segédkeznek – emlékezik fia. Egy idős asztalos segítségével saját kezűleg készíti el a bútorzatot, szószéket, padokat, úrasztalát. Megható nézni, ahogy az újlaki szószéket népi motívumokkal, faragásokkal díszítette. A konfirmáció előtt álló fiatalokat szekérrel otthonába gyűjti össze, ahol napokig tanítja, a káté mellett, ha szükséges, az ábécére, történelemre, irodalomra is. 1940-ben nem jószántából kell távoznia, a román csendőrök kergetik el a Dél-Erdélyhez sorolt faluból. Kolozsváron vállal tanári állást, majd az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) miniszteri biztosának nevezik ki, és nagy tervei között szerepel a kiürült észak-erdélyi falvak benépesítése. 1943-tól Szatmáron népnevelési titkárként dolgozik. Szórványépítési, szervező munkájának a „jutalmaként” megjárja a jilavai börtönt, majd kiszabadulása után családja körében tölti a hátralevő éveket. 1968-ban, 77 éves korában hunyt el, a szatmárnémeti temetőben nyugszik. Gyermekkorának éveit, életének egyéb eseményeit Kozma Etelka idézte, aki a szülőhely környékén őrzi Földes Károly emlékét.
Bodolai Gyöngyi
(Folytatás holnapi lapszámunkban)
Népújság (Marosvásárhely)