"Aug. 18-án Máriapócson a pápa a 200 ezer hívő előtt beszédében kifejtette, hogy a kisebbségnek joga van a léthez, a kultúrához és anyanyelvhez. A románokat arra buzdította, hogy jó kapcsolatot ápoljanak minden kereszténnyel és minden néppel, "országotok etnikai kisebbségével is..." /MTI, Reuter, Magyar Kurír (Budapest), aug. 18., The Times, aug. 19./ Máriapócsra várták Bálint Lajos gyulafehérvári érseket és az erdélyi magyarok többezres zarándokseregét, akik a román hatóságok akadékoskodása miatt /vasúti jegyek váratlan áremelése/ csak nagy nehézségek árán léphetik át a határt. A Magyar Államvasutak három vonatot küldött Lökösházára és Biharkeresztesre, hogy segítse az erdélyi híveket. /MTI/"

Szept. 17-én Lökösházán konferencia zajlott A magyarországi Békés és a romániai Arad megyei határ menti kistérség közlekedési és gazdasági-fejlesztési lehetőségeinek vizsgálata címmel, amit Phare Credo támogatta megvalósítási és hatástanulmány készítői mintegy száz fős hallgatóság előtt mutattak be. A résztvevők valamennyien kézbe kapták a tanulmány rövidített változatát, a sajtó számára külön anyagot is összeállítottak. A program keretében kistérségi fejlesztési terv készült, amelyben szerepel a közúti határátkelő megépítése, vámszabad terület létrehozása Kürtösön és az aradi reptéren. /Zárókonferencia Lökösházán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 20./

Októberben kerül az érdeklődők kezébe az a kétnyelvű, Határ mentén – De-a lungul frontierei című kötet, amely az Arad és Békés megye határ menti települései közti együttműködés elmúlt tíz évének kíván emléket állítani. A kötetet 16 Arad megyei település – Arad, Kisiratos, Kürtös, Mácsa, Nagyiratos, Nagylak, Nagypereg, Ottlaka, Pankota, Pécska, Pél, Sajtény, Sofronya, Szemlak, Nagyzerind, Zimandújfalu – és Arad megye, valamint 13 Békés megyei település – Battonya, Dombegyház, Elek, Füzesgyarmat, Gyula, Kétegyháza, Kevermes, Kunágota, Lőkösháza, Medgyesegyháza, Mezőhegyes, Mezőkovácsháza, Nagybánhegyes – és Békés megye bemutatását tartalmazza. /(Kiss): Tízéves román–magyar határ menti együttműködés. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 21./

Ritka szép megnyilvánulása a Békés megyei Lökösháza és az Arad megyei Kisiratos között létező testvértelepülési kapcsolatnak az a 20 tonna finomliszt adomány, amit a lökösházi önkormányzat nevében Germán Géza polgármester június 29-én ad át a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Kisiratosi Máltai Segélyszolgálat közvetítésével a kisiratosi önkormányzatnak. A lökösháziak által pályázat útján nyert liszt egy részét a máltai segélyszolgálat, más részét a polgármesteri hivatal juttatja el a rászoruló családokhoz. /(b): 20 tonna lökösházi liszt Kisiratosra. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 29./

Lökösháza önkormányzata nemes gesztussal a testvértelepülést, Kisiratos hátrányos helyzetű polgárait támogatta tartós élelmiszerrel: útnak indított 20 tonna lisztet. A polgármesteri hivatal nem fogadhat segélyt, a közvetítést a Kisiratoson működő Máltai Segélyszolgálattal oldották meg. A román vámosok egymás után találtak valamit, érezhető volt a rosszindulat. Először az utánfutó dokumentációját nem találták megfelelőnek. Növény-egészségügyi bizonylattal rendelkeztek, de a román vámosok állategészségügyi engedélyt is kértek. A következő kifogás: fehér liszt-e vagy barna; miért csak azt van a tasakon, hogy liszt… /(balta): Túl drága az ingyen liszt. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 5./

Június 29-én az Arad megyei Kürtös önkormányzata adott otthont az Arad és Békés megyei határ menti települések polgármesterei több mint tízéves hagyományra visszatekintő találkozójának. A tanácskozás fő témáit a testvértelepülési kapcsolatok továbbfejlesztése, illetve a Lökösháza–Kürtös közötti közúti határátkelő megnyitása képezte. /(balta): Határ menti települések polgármestereinek 25. találkozója. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 30./

Két határon átívelő megállapodásról is tárgyaltak az elmúlt napokban magyarországi és romániai önkormányzatok képviselői. Békéscsabán a magyar–román közútfejlesztési tükörprojektek megvalósításáról tanácskoztak a határ menti települések önkormányzati vezetői, valamint a két ország útügyi szakemberei. Ismertették az Elek, Lőkösháza és Dombegyház határhoz vezető útszakaszainak tervdokumentációit. Ez a projekt összességében 70 kilométer út fejlesztését tartalmazza. Emellett az útügyi és önkormányzati szakemberek megvitatták a Gyula–Lőkösháza–Dombegyház–Battonya határ menti útszakasz fejlesztésének lehetőségét. /Magyar–román együttműködés. = Krónika (Kolozsvár), aug. 30./

Békéscsabán tartotta első ülését Arad és Békés, a két testvérmegye által létrehozott közös bizottság, miután az idén márciusban aláírt együttműködési szerződésben ezt vállalták a felek. A vegyes bizottság célja, hogy erősítsék a két megye közötti kapcsolatot. Aradi részről a vegyes bizottság társelnöke most Búza Gábor, a megyei tanács alelnöke. Sipos György tanácsos a kultúra-egészségügy albizottságban foglal helyet. A közös megbeszélésen eldöntötték, melyek lesznek azok a közös tervek, pályázatok, amelyeket Arad és Békés együttesen tesz le a november 5-i magyar–román közös kormányülés asztalára. Az egyik legfontosabb ilyen terv az Arad–Lökösháza vasútvonal korszerűsítése. /(irházi): Ülésezett az Arad–Békés vegyes bizottság. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 13./

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Presbiteri Szövetségének 5. konferenciája augusztus 28-án kezdődött el Aradon, a belvárosi református templomban. A rendezvény A kálvini örökség a 21. századi presbiter számára címet kapta. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyházkerület volt püspöke rámutatott arra is, hogy nehéz a presbiteri tisztség becsületét visszaadni, mert a kommunista diktatúra sötét foltot ejtett rajta – besúgókat építettek a presbiterek közé, vagy őket szervezte be a politikai rendőrség –, akárcsak a papságon. A konferenciára a gyulai, békéscsabai, lökösházi és battonyai testvérgyülekezetek, a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházmegye presbiterei és lelkészei is eljöttek. Az esti áhítat után a résztvevők Battonyára utaztak, ahol augusztus 29-30-án zajlanak a konferencia munkálatai. /Pataki Lehel Zsolt: Az egyház világi tisztviselőinek találkozója. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 29./

Brüsszelből remélnek pénzt a Kürtös- Lőkösháza határátkelőre
Egy budapesti pályázatíró cég vállalta el a romániai Kürtös és a magyarországi Lőkösháza közötti közúti határátkelő tervének elkészítését, és a pályázat megírását, amivel támogatásért folyamodhatnak.
Az iroda munkatársai a múlt héten mindkét település, illetve a két megye és a két megyeszékhely önkormányzataival is tárgyalást folytattak ez ügyben, és kikérték az Aradi Vagongyár, illetve más nagyvállalat vezetőinek a véleményét, akik érdekeltek lehetnek a határátkelő megnyitásában – ezen ugyanis nemcsak a személy-, hanem a teherforgalmat is bonyolítanák.
Egy évvel ezelőtt arról cikkeztünk, hogy a lőkösházi önkormányzat késlekedése miatt lemaradtak a felek az Interreg-program támogatásáról, de Tar Lajos polgármester kijelentette, hogy most már megteszik, ami rajtuk múlik; Lőkösházán ugyanis fel kell vásárolni a lakosoktól a földterületet, ahol az út nyomvonala vezet majd. Kürtösön ez azért egyszerűbb, mert a régi út a város területéhez tartozik, és a polgármester beleegyezett a beruházás elindításába.
A romániai felet egyébként nem Kürtös, hanem a közeli Kisiratos polgármestere képviseli a projektben. „Szívügyünk ez az átkelő – mondta Almási Vince. – Lőkösháza testvértelepülésünk, és jelenleg, kerülővel 52 kilométert kell utaznunk odáig. Ha megépül az út, csak hét kilométer lesz a távolság.”
Almási szerint a két megyei önkormányzat támogatása a projekt első lépését jelenti, és remélte, hogy ha 2011-ben Románia belép a schengeni övezetbe, nem kell a román és a magyar kormány engedélye, elég a két megye közti „jószomszédi egyezmény”. Az biztos, hogy a schengeni tagság előtt nem készül el, de azt követően már egyszerűbb lesz, mert csak utat kell építeni, határőrizeti infrastruktúrát nem. „A pályázatot közvetlenül az Európai Unióhoz nyújtjuk be, és nem a román–magyar határ menti együttműködéseket támogató programtól, hanem Brüsszeltől várjuk a támogatást” – nyilatkozta a kisiratosi polgármester.
Pataky Lehel Zsolt. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Nem épülnek határátkelő utak
A román fél késlekedése miatt csúszik a közúti határátkelő utak kialakítása Dombegyháznál, míg Lőkösházánál az érintettek egymásra mutogatnak – írta a Békés Megyei Hírlap tegnap. Dombegyháznál a magyar oldalon már elkészültek a dokumentumok, ám a román fél még csak a tervek kidolgozásánál tart.
Dombegyház és a szomszédos Iratos között, a történelmi Aradi úton alig hét kilométer a távolság. Ha viszont a dombegyháziak rokonlátogatásra indulnak Iratosra, 104 kilométert kell kerülniük Battonya felé. Varga Lajos, a község első embere szerint a határig vezető utat teljesen fel kell újtani, mert a Trianon előtti szakasznak már csak a nyomai látszanak.
Tarr Lajos, Lőkösháza polgármestere arról panaszkodott, hogy „magasabb szinten egyik fél sem zárkózik el a fejlesztéstől”, ám mégis úgy érzi, hiányzik a politikai akarat. A helyieken sokat segítene, ha elkészülne a magyar oldalon az 1,5, a szomszédban a hét kilométeres szakasz. Ezzel Arad megközelíthetősége a korábbi 50 kilométerről 25 kilométerre csökkenne. A tervezet útszakaszon azonban még a kisajátítások sem kezdődtek el. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

interneten terjed:
Porig alázták őket - A magyar-román egy résztvevő szemével
A hétvégi magyar-román mérkőzés utóhangjaként egy résztvevő élménybeszámolóját szeretnénk megosztani a nyilvánossággal. A hölgy leírhatatlan felháborodással tért haza Bukarestből, azóta próbálja a nyilvánosság elé vinni felháborodása okát, ám egyetlen magyar média sem hajlandó meghallani a szavát.
Íme, a történet, első kézből:
A Nyugati-pályaudvaron, indulás előtt, nyilvánvaló volt a fokozott készültség. Ám el kell mondanom, hogy a rendőrök igen készségesek, segítőkészek voltak, rendelkezésünkre álltak, amiben csak lehetett. Mindenek előtt szögezzük le, hogy a nagyjából háromezer ember, akikről beszélünk, nemhogy nem barátai, ismerősei egymásnak, hanem épp ellenkezőleg, inkább fordul elő velük, hogy egy-egy hazai mérkőzésen ellendrukkerekként vannak jelen a lelátókon. Mégis, arra a napra egy csapattá kovácsolódtunk. Leírhatatlan az a hangulat, az az érzés, ami ott, akkor összekötötte ezt a cirka háromezer embert. Az egymáshoz tartozás érzése szinte könnyeket csalt a szemekbe.  
Az első meglepetés akkor ért minket, amikor is kiderült, hogy az út alatt egyetlenegyszer sem szállhatunk le a vonatról. Több órás útról beszélünk, nyilván mindenki tudja, ami alatt igenis jó lett volna egy-egy megállóhelyen leszállni, kinyújtózni és friss levegőt szívni, de ezt nem tehettük meg. Lökösházán, az itt-ott olvasható leírásokkal ellentétben, egy órát várakoztunk, amíg az okmányainkat vizsgálták. Két román határőr járta végig a vagonokat, s gyűjtötte be a szükséges iratokat, egyikük beszélt, úgy-ahogy magyarul. Ezzel még nem is lett volna baj, ám a mód, ahogyan ezt végezték, felháborítaná a legbéketűrőbb embert is. 
Átlátszó, műanyag, afféle süteményes tálkákba szedték össze az okmányainkat, majd, ahogyan említettem, nagyjából egy órányi várakozás elteltével, ömlesztve ledobták elénk, és közölték, hogy válogassuk szét keresse meg mindenki a magáét, azzal távoztak. Mit volt mit tenni, nekiálltunk, és igyekeztünk mindenkinek visszajuttatni a saját iratait. Eltartott egy ideig, mivel a papírok össze-vissza keveredtek, többeknek nagy sokára került csak elő az igazolványa. A szerelvény tovább indult, mi pedig próbáltuk elviccelni a dolog élét. 
Bukarestbe érve, nem a központi pályaudvaron szállítottak le bennünket, hanem a város szélén, egy kisebb megállóhelyen. Hermetikusan elzárva tereltek bennünket a buszok felé, melyek a stadionba voltak hivatottak szállítani a magyar szurkolókat. Ekkor ért bennünket a második meglepetés. Mindent, de mindent ki kellett pakolnunk, az öngyújtóktól, gyufáktól kezdve, az aprópénzen át, gyakorlatilag kiforgatták a zsebeinket. Mindez délután kettő órakor. A mérkőzésre este hétkor került sor, tehát gyakorlatilag öt órával a mérkőzés kezdete előtt a dohányosok már egyetlen szál cigarettára sem gyújthattak volna rá. Éjfél után tudtunk elindulni hazafelé, ami annyit tesz, hogy a dohányosok tizenkét órán át nem cigarettázhattak volna. Aki nem dohányzik, annak ez nem sokat mond, de aki maga is hódol a nikotin élvezetének, az tudja, mit jelent mindez. Persze megoldották, mert az utolsó, még égő cigarettáról sorba gyújtották meg a többit, de a lényeg nem is ez, hanem maga a gesztus. 
És ez még csak a kezdet. El kellett dobnunk ugyanis az összes fémpénzt, zsebekből, tárcákból, mindenhonnan, úgy a magyar, mint a román fémpénzeket. Volt, aki pár száz, de akadt, aki négyezer forintot volt kénytelen a földre dobni, ahol aztán mindenki csak taposott a magyar pénzeken. Azt mondták, ez a szabály, a stadionba fémpénzt nem lehet bevinni. Előhozakodhatnánk azzal, hogy Magyarországon sokan egy órát dolgoznak négyszáz forintért, négyezerért akár két teljes napot is. Előhozakodhatnánk azzal, hogy amiként a magyar zászlót fáj a porba taposva látni, épp úgy tud fájni az a látvány, amint a magyar fémpénzeket beletapossák a porba. Előhozakodhatnánk azzal, hogy a háromezres létszámú csapat több százezer forintot volt kénytelen egyszerűen kidobni. Mindez igaz is, de mégsem ez a legfelháborítóbb a történetben. Hogy mi az, mindjárt elmondom.  
Most azzal folytatnám, hogy harmincöt személyes buszokra tereltek minket, úgy nagyjából ötven-hatvan főt buszonként. Rendőri kísérettel haladtunk a stadion felé, a forgalom elől lezárt utakon. Közben persze, jobb híján, nézelődtünk. Elképesztő, de azt kellett látnunk, hogy a bukaresti utca emberi közül sokan, de még gyerekek is, köpködnek felénk, odakiabálnak, s bár nem értettük, szerencsére, de a hangsúlyból és az arckifejezésből lehetett tudni, hogy nem boldog születésnapot kívántak. Szavakkal leírhatatlan az az irtózatos gyűlölet, ami áradt felénk. Itt szembesültem azzal, hogy Bukarestben, az a szó, hogy „magyar”, a világ legocsmányabb emberét jelenti. A négy éves gyerektől az aggastyánig, mutogattak, köpködtek ránk, a legocsmányabb módon viselkedtek velünk. Le volt zárva az út, a rendőrök konvojban kísértek, vittek bennünket. Itt jegyezném meg, hogy a román rendőrök hozzáállása, viselkedése példaértékű volt, de ahogyan az utca embere viselkedett velünk, arra egyszerűen nincs jelző. 
- Ha jól értem, a háromezer magyar szurkolónak esélye sem volt okot adni az ottaniak agressziójára?
- Nem, hiszen teljesen elzárva tereltek, vittek bennünket, rendőri kísérettel, lezárt utcákon át, a közelükbe sem kerültünk az ottaniaknak, csak messziről figyeltük a reakcióikat, amikor ráeszméltek, hogy magyarok ülnek a buszokon. Állt a forgalom, hosszú konvoj volt, sok autóval, sok biztosítással, természetesen felkeltette a figyelmet, és csak a reakciókat láttuk. Szinte harapni lehetett az ellenünk irányuló ellenszenvet, már az úton, befelé a stadionhoz. 
Összesen négy alkalommal motoztak végig minket, méghozzá elképesztő alapossággal. A stadionban az első motozás után tíz métert tudtunk haladni, ott következett a második motozás, ugyanolyan alapos módon. Szinte nevetséges, de még a copfomat és széttúrták, hátha esetleg oda rejtettem valamit, ami a stadionba lépve nemkívánatos eszköznek minősül. A fiúkkal még a cipőket is levetették, a lányoknak belenyúltak a melltartóikba, jó alaposan körbetapiztak benne, sőt, a stadion beléptető kapuinál alulról megragadták a melltartók korcát, és kihúzva, alaposan megrángatták, nem esik-e ki belőle némi elrejtett aprópénz, vagy akármi más. Mindezt, ismétlem, négy alkalommal. Kiforgatták az öltözékeink minden apró kis zugát, a nőknek alányúltak, a legapróbb, legelrejtettebb zugokba is betapogattak, minden korcba belenéztek, kiforgatták a zoknikat, belenyúltak a zsebekbe, nem rejtegetünk-e valami nem odavalót a ruhánk alatt. 
Volt ott egy úriember, egy magyar szervező, aki véletlenül meghallotta, amint csendben, magamban háborgok az eldobott pénzek miatt.
- Drága, mennyi pénzt dobott el? - fordult oda hozzám, gunyorosan.
- Negyven forintot – felelte a férjem, mire az úr rávágta:
- Jó, akkor meghívom egy kávéra.
Hát tegye a kávéját, ahová akarja, nekem nem kell! Nem a negyven forintról van itt szó, noha mondom, több százezer forintra rúghatott az összeg, amit a háromezer emberrel kidobattak. De valaki árulja el nekem, hogy én, Európai Uniós állampolgár létemre, miért vagyok kénytelen tűrni, hogy az országomban használt hivatalos pénzeken taposson akárki is, bármilyen összegről legyen is szó! 
A rendezők, a rendőrök a stadionban is nagyon korrekt módon viselkedtek, készségesen mutatták, merre menjünk, hová üljünk, velük semmi probléma nem volt, az ellenségesség legkisebb jelét sem mutatták. Az ötvenötezres stadion a mérkőzés kezdetére dugig lett. Eleinte nem is volt semmi atrocitás, semmi probléma. Itt-ott beszólogattak a „fekete szektorba”, ezek voltunk mi, egyforma fekete pólókban. Némi apró csetepaté, hangoskodás, de ennyi még belefér. A gond akkor kezdődött, amikor beengedték az ultrákat. Ugye három ultra csoport van, külön szektorokba tették őket, mert tavaly összeverekedtek. Most külön tették őket. Kettő volt mellettünk. Egy alul, egy fölül, gyakorlatilag egy szektor volt kettőnk között, és úgy voltak az ultrák. Ahogy bejöttek, abban a tizedmásodpercben nekirontottak alul lent a mi keménymagunknak. De olyan mértékben, hogy átugrottak a korláton, és mint az állatok nekik! 
- Így kezdtek?
- Így kezdtek! Így kezdtek, és még a meccs el sem kezdődött. Biztonságiak futottak, rendőrök futottak, tolták ki az ultrákat. Nem a mieinket, az ultrákat tolták kifelé. Persze megint dobálózás, már kezdődtek a dobálózások, elkezdődött a meccs, hát, nem akarok hazudni, a magyar himnuszt azt mi úgy álltuk végig, a piros-fehér-zöld zászlócskával a kezünkben, hogy közben petárdák százai, hang-, és fénygránátok  tömkelege székek, flakonok, poharak, én nem is tudom, hogy mi-mindent vágtak közénk. Egyetlen pillanat alatt valósággal háborús helyzetbe kerültünk, de úgy, hogy volt olyan srác, akinek a fején robbant a hanggránát.
- Ezt nem értem! Ha a magyar szurkolókat írd és mondd négyszer motozták végig tetőtől-talpig, és még az aprópénzt is elszóratták velük a porba, azzal a jelszóval, hogy veszélyes, és nem lehet bevinni a stadionba, akkor az ultráknál hogyan lehettek petárdák, gránátok, és ki tudja, még mi-minden?
- Ugye? Na ezt kérdezem én is. Ezt szeretném megtudni, hogy ha tőlünk olyan gondosan elszedtek mindent, tehát esélyünk nem volt arra, hogy bármiféle, úgymond, veszélyes eszközt magunknál tartsunk, akkor az hogyan lehetséges, hogy ők még görögtűzzel is dobálóztak? Olyan arzenál volt náluk, hogy az valami elképesztő! Elképesztő! Mi még a vizet is műanyag poharakba ihattuk, náluk üvegek voltak, valódi üvegből készült palackok, amiket dobáltak át hozzánk, de nem csak azt, mondom, ezerféle mást is, széktámlákat, amit csak mozdítani tudtak, mindent hozzánk vágtak. 
Az ötvenezer román fütyült, ordított, dobálózott, mi pedig torkunk szakadtból énekeltük a magyar himnuszt. Még most sincs hangom, de ez most nem számít – mosolyog bánatosan. - Az a háromezres kis csapat, ahogy ott álltunk, egy emberként üvöltöttük a magyar himnuszt, az valami csoda volt. Nem leszek focirajongó, nem vagyok focimániás, nem vagyok szélsőséges sem, de ott akkor olyan megerősítést kaptam, amire szavak sincsenek. Egyszerűen sírvafakadtam, mert láttam, hogy mindenkinek fenn van a keze, és állnak, és énekelnek, noha dobálnak minket minden létező irányból, mindenféle elképzelhető eszközzel.  
Tehát, ahogy elkezdődött a magyar himnusz, olyan háborús övezet alakult ki, amire szó sincs. Megnéztem a meccset a tévében, és azt figyeltem, hogy a kamera kínos gonddal kerülte el ezeket a helyeket. Hallani a gránátok robbanását, meg egynémely gyanús zajt, de látni semmit sem lehet az egészből. Ott mi a túlélésért küzdöttünk, hogy ne gyújtsanak minket fel.
Tehát az a kérdés, amit feltettél, és örülök, hogy végre valaki egyáltalán feltette ezt a kérdést, hogy minket szó szerint szétcincáltak a beléptető kapuknál, a hajunkba beletúrtak, a zsebeinket kiforgatták, a melltartónkban, bugyinkban, zokninkban kotorásztak, a nyakamnál a pólót kifordította, nincs-e benne valami, akkor ezek az emberek hogyan tudtak egy egész arzenált behozni? Nem kevés felszerelés volt náluk, hiszen gyakorlatilag a kilencven perc azzal ment el, hogy háborúztunk. Petárdák tömkelege, hang-, és fénygránátok, görögtűz, vizes flakonok, és nem is tudom, mi-minden, hiszen nemigen volt időnk nézelődni, helyette védekeztünk, és egymást védtük. De például magyar zászlót is égettek.
Ahogy vége lett a magyar himnusznak, na, akkor végképp elszabadult a pokol. Onnantól a mieink is visszadobtak, megjöttek a rendőrök, ott termettek, és kihangsúlyozom, hogy nagyon korrektek voltak. Minket nem bántottak, egyetlen ujjal sem. Jöttek, bementek az ultrákhoz, és alaposan elverték, kizavarták őket. Rengeteg sérült volt, azt hallottam. Viszont, a következő, ami nagyon felháborít, hogy a román média ezt úgy tálalta, hogy a tavalyi fotókat vágta be, és azokkal bizonygatta, hogy a magyarok támadták meg az ultrákat, pedig ez pont fordítva volt. Kihangsúlyozom, a román rendőrökkel nekünk semmiféle konfliktusunk nem volt. Ha mi támadtunk volna, akkor nem őket verik, és nem őket zavarják ki, igaz? Meg is tapsoltuk őket, amikor az ultrákat olyan vehemens módon kizavarták, hogy csak na! Persze, a magyarokat is hajtották visszafelé a helyükre, de minket nem bántottak, és nem voltak ellenségesek. 
Végül is, ami miatt kicsordult az a bizonyos pohár, az nem más, mint hogy minket állítottak be támadókként, telekürtöltek mindent azzal, hogy a magyar szurkolók kezdték a balhét, noha mondom, ennek a fele sem igaz. És én csak arra szeretnék választ kapni, hogy magyar állampolgárként, sőt, Európai uniós állampolgárként, miért vagyok köteles elviselni két ilyen atrocitást. Mire fel? Hiszen gondoljuk már végig a helyzetet fordítva! Idejön bármely másik uniós tagállamból egy uniós állampolgár, én pedig kiüríttetem a zsebeit, és eldobatom vele az összes apróját, s még meg is taposom. Olyan, világra szóló botrány lenne belőle, hogy csak na! 
További kérdésem. Az az ötvenezer román, akik bent voltak a stadionban, azoknál egy fillér nem volt? Vajon mind az ötvenezret végigmotozták, ahogyan minket, és eldobatták velük az összes aprópénzüket? Ugye, a gránátokról, petárdákról, satöbbiről ne is beszéljünk! Velünk miért bántak úgy, mint a köztörvényes bűnözőkkel, miközben nagyon úgy fest, hogy ők a legegyszerűbb ellenőrzésen sem estek át a kapuknál?
Miért kell nekem szó nélkül tűrnöm, hogy magyar zászlót égetnek a szemem láttára, hogy magyar pénzeket taposnak a porba, amit ráadásul olyan emberekkel dobattak el, akik a kis pénzüket, hogy kijussanak erre a meccsre, fillérenként kuporgatták össze? Némelyik olyan szegény, mint a templom egere, és egyetlen vágya volt kijutni, megnézni ezt a mérkőzést. És négyszáz forintért egy órát dolgozik. És egyszerűen eldobatják vele. Miért? Miért kell ezt háromezer magyar, és háromezer Európai uniós állampolgárnak szótlanul tűrnie? Nagyon szívesen megkérdezném a külügyminiszter urat, hogy a mi érdekünkben miért nem lép fel az Európai Unió? Hiszen háromezer állampolgárát érte atrocitás. Ha ezt Magyarországon egyetlen, más nemzetiségű állampolgárral meg mernénk tenni, nemzetközi botrány lenne belőle. Mi háromezren voltunk, és senki sem áll ki az érdekünkben, senki sem kéri számon, miért aláztak bennünket porba. Mérhetetlenül felbosszant! 
Találkoztunk itt olyannal, aki Angliából jött ide. Jött Budapestre, itt szállt fel velünk a vonatra, és utazott velünk Bukarestbe. Magyar, de Angliából csak azért  jött ide, hogy eljöhessen velünk szurkolni. Voltak közöttünk felvidéki magyarok, ukrajnai magyarok, délvidékiek, egyszóval a történelmi Magyarország egész területéről érkeztünk.
Fortyogok, azóta is. És nem azért, mert négyszer letapiztak, és eldobatták a pénzemet, és mindent, ami nálam volt, hanem azért, mert ugyanakkor nem tették ezt meg a román szurkolókkal, mert védtelenül álltunk, ötvenezer, gyakorlatilag mindenfélékkel felfegyverzett támadóval, és mert nincs ember, aki kiállna az érdekünkben, és annyit mondana legalább, hogy nana! Miért kell nekünk ezt a megaláztatást eltűrni?
Igenis, erre nekem válaszoljon a külügyminiszter, vagy valaki, hogy miért kell nekem magyar állampolgárként, Európai uniós állampolgárként, ezt a megaláztatást végigcsinálnom! Ha Magyarországon egyetlen Európai uniós állampolgárt bármilyen atrocitás ér, akár a legkisebb is, akkor az Unió azonnal kopogtat a fejünkön. Most háromezer Európai uniós állampolgárt ért atrocitás, több százezer forintot raboltak el tőlük, de őértük senki sem áll ki, senki sem emel szót. Ez hogy van? Ezt nem lehet eltűrni már szó nélkül! Itt háromezer embert aláztak porba. Háromezer magyar állampolgárt. Nem szurkolót, dózsást, fradistát, bármit, hanem háromezer Európai uniós állampolgárt. Teljes jogú EU-s állampolgárt. És hagyjuk? Szó nélkül? Miféle nemzeti kormány az, amelyik a szavát sem emeli fel efféle helyzetben?
Nos, a kérdés egyelőre a levegőben lóg. Riportalanyunk annyit mondott még, mindent elkövet, hogy választ kapjon rá. Rajtunk nem múlik!
L. A. Írta: fullank.com
Írta: fullank.com

Húszéves a Tornya–Battonya határátkelőhely
Húsz évvel ezelőtt nyitották meg az Arad megyei Tornya és a Békés megyei Battonya, egyúttal a Románia–Magyarország közötti határátkelőt. Az évfordulón tegnap Battonyán találkoztak az Arad és Békés megyei határ menti községek polgármesterei, a román és magyar hivatalosságok, köztük Gheorghe Şimonca, a Magyar Parlament első román képviselője, Florin Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja, Adrian Ţolea, az Arad Megyei Tanács ideiglenes elnöke, Tolnai Péter, a Békés Megyei Önkormányzat alelnöke, Kreszta Traján, a magyarországi románok parlamenti szószólója, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának volt elnöke. Magyar részről jelen volt Füzesgyarmat, Gyula, Kétegyháza, Elek, Medgyesegyháza, Nagybánhegyes, Kunágota, Lőkösháza, Mezőkovácsháza, Kevermes, Dombegyháza, Mezőhegyes, Battonya polgármestere, román részről Arad város alpolgármestere, valamint Nagyzerind, Pél, Mácsa, Kürtös, Kisiratos, Sofronya, Zimándújfalu, Nagypereg, Pécska, Szemlak, Sajtény, Nagylak, Székesút polgármestere.
A rendezvényen ugyancsak részt vett Dan Ivan, az Arad Megyei Tanács első elnöke és Achim Alexa megyei tanácsi alelnök, akiknek mandátuma idején megtörtént a határállomás megnyitása.
A találkozót Marjai János battonyai polgármester, a házigazda köszöntője nyitotta meg, Adrian Ţolea Arad megyei tanácselnök az Arad és Békés megye közötti együttműködésről szólt, Florin Vasiloni főkonzul a határmegnyitásnak a magyarországi román közösségre gyakorolt hatásáról beszélt.
Kreszta Traján annak a tíz határátkelő megnyitásának fontosságát hangsúlyozta, amelyek az infrastruktúra szempontjából már elkészültek, de mindkét fél részéről szükség van az adminisztratív megnyitás megejtéséhez szükséges erőfeszítésre. Felvetette ugyanakkor a Battonya–Pécska vasútvonal újraindításának gondolatát – ez román területen 7,3, magyar területen 0,7 km vonal újraépítését feltételezné.
Antal Péter pécskai polgármester a kétoldalú kapcsolatok erősítését és a határ menti román és magyar polgármesterek évente kétszeri találkozóinak újrafelvételét szorgalmazta.
Nyugati Jelen (Arad)

Évértékelő Almási Vince kisiratosi polgármesterrel
Infrastruktúra és kultúra, az otthonosságért
Almási Vince kisiratosi polgármesterrel a mögöttünk lévő évet értékeljük, az ideinek a terveit, elképzeléseit vesszük számba.
– Kisiratos viszonylatában mit lehet elmondani a 2015-ös évről?
– Előrebocsátom: 2015 nem volt egy rossz év, annál már sokkal rosszabbat is zártunk. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy csúcsév lett volna, mert az ember mindig többre, jobbra vágyik a közössége számára. Köztem, illetve a polgármester kollégáim között az a különbség, hogy nálam folyik a visszaszámlálás, ugyanis úgy döntöttem, hogy az idei önkormányzati választásokon már nem indulok. Úgy érzem, a több évtizedes adminisztratív munka után nekem is, a családomnak is egy csendesebb időszakra van szüksége.
– Hány évet dolgozott az adminisztrációban?
– 1975-től szinte megszakítás nélkül, vagyis 40 évnél többet. Ebből Kürtösön 8 évet alpolgármesterként, majd Kisiratoson 12 évet polgármesterként szolgáltam. Azért tettem, mert szeretem e munkát, mert úgy éreztem, valakinek ezt is tennie kell, ami jó érzéssel töltheti el az egyént, de elégedettséggel a közösséget is. Ha ugyanis a közösség képviselőivel együtt eltervezetteket sikerül véghezvinni, az nagy lendületet ad a további munkához, serkenti a közösségi életet is. Ami az elmúlt évet illeti, az eredményeket is, az eredménytelenségeket is több részre osztanám. A legtöbb vezető legfontosabbnak tartja az infrastrukturális fejlesztéseket, amelyeket, természetesen, én is fontosnak tartok, de úgy érzem, azokkal párhuzamosan foglalkoznunk kell az emberekkel, kulturális igényeiknek a kielégítésével is.
– Kérem, kezdjük mégis a fejlesztésekkel!
– Az iskolaudvart teljes egészében térkővel burkoltuk, mellé megépítettük a sportpályát, amihez meg kellett vásárolnunk a szomszéd telkének egy részét. Tíz év után a polgármesteri hivatalban is belül festettünk, javítottunk, ahol szükséges volt, de a sportcsarnokot is javítottuk. A nagy kultúrházon évek óta zajló felújítást is folytattuk, befejeztük a konyha és az ebédlői részt, a színpad mögötti részt, raktárt hoztunk létre, hogy jobban kihasználhassuk az épületet a közösségi tevékenységekre. Ugyanakkor utcákat is burkoltunk kővel, a munkálatokat azonban nem tudtuk befejezni, de amint az időjárás megengedi, folytatjuk. A jelzett beruházások mintegy 700 ezer lej összértékűek, amelyeket tavaly, a kisebb községeknek kedvezőbb költségvetési leosztás miatt, önerő biztosításával, de főként kormánypénzekből tudtuk megvalósítani. Két EU-pályázatunk van folyamatban: egyik a kis kultúrháznak külső és belső felújítása. Az 60 ezer euró értékű EU-támogatás jóvoltából Kisiratos legszebb, régi díszítőelemekkel ékesített épületévé vált, közösségi háznak szánjuk, kisebb rendezvények számára. Másik, a 170 ezer eurós EU-támogatással épülő turisztikai központ, amit kiírtak, megpályáztuk. Nem állítom, hogy a település számára nélkülözhetetlen volt, de ha ingyen kaptuk a korszerű, a település építészeti stílusába nem a legjobban beillő, de a vadonatúj, teljesen felszerelt épület csak gazdagíthatja Kisiratost. A pályázati előírás szerint, meg fog jelenni egy Kisiratost bemutató DVD románul–magyarul, ugyancsak a települést színes fotókkal bemutató könyvecske, de Kisiratost népszerűsítő honlap is készül, amely a más turisztikai központokkal való kapcsolattartást szándékozik előremozdítani. Ugyanezzel próbáljuk majd népszerűsíteni a termálstrandunkat is. Az épületet 5 évig kell, felsőfokú végzettségű turisztikai szakemberrel célszerűen használni, utána a község vezetősége a belátása szerint használhatja.
Létfontosságú kulturális élet
– Hogyan zajlik a kulturális élet?
– A felsoroltak mellett nagy fontosságot tulajdonítunk a hagyományápolásnak, a kulturális programoknak, hiszen alig van olyan hétvége, amikor nálunk nincs valamiféle rendezvény, farsangtól szilveszterig. Rendszeresen falunapot, nemzetközi népzenei tábort szervezünk, ami a Kárpát-medence legnépesebb hasonló, magyar rendezvénye, ahol egy hétig szállással, étkezéssel és oktatással, mintegy 180-an szoktak részt venni tánc, citera és népzene kategóriában, de népzenei fesztivált is szervezünk. Működnek a tánccsoportjaink, a citera-zenekarjaink, a vegyes kórusunk. Tavaly Kisiratosi hírmondó néven elindítottuk a háromhavonta megjelenő helyi lapunkat. Ezenkívül nagyon fontos, hogy megismerjünk másokat, illetve azok is jobban megismerjenek minket. Éppen ezért Magyarországon 3 testvértelepülésünk van: Pusztaszabolcs, Úri, Lökösháza és Dolmbiratos, amelyekkel, különböző szinten, rendszeresen látogatjuk egymást iskola, nyugdíjasklub, önkormányzatisok, baráti társaságok, ifjúság vagy sport területen. Ha az emberek megismerik egymást, később maguk között is kialakulnak a baráti kapcsolatok. Kis település vagyunk, de nagy számban vannak civilszervezeteink: működik a Pro Ki Dor Egyesület, a nyugdíjas klub, a Máltai Ház, a Pió Atya Gyermekotthon, székháza van az ifjúsági szervezetünknek, van gazdakörünk, sportszerveztünk, kosárkörünk, hímző-körünk stb. Az állandó mozgás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az emberek otthon érezzék magukat Kisiratoson. Nem érezzük magunkat elszigetelve, hiszen most már az utakat is kiépítettük Nagyiratos, illetve Tornya és Battonya felé, ugyanúgy Kürtös felé. Jelenleg azon dolgozunk, hogy Mácsa felé is műúton közlekedhessünk. Ugyanakkor átjáró utat akarunk építeni az egykori kaszárnya köves útjából, amit korszerűsíteni kívánunk a 2,8 kilométerre lévő magyar államhatárig.
– Mit nem tudtak tavaly megvalósítani?
– Kisiratost mindig hosszabb távlatban képzelem el, ezért egy fontos dolog, az Araddal összekötő tömegszállítás még mindig nem oldódott meg. Egyetlen autóbusz indul ide 5.30 órakor, majd vissza 15.30 órakor, ami messze nem elég. Évek óta keresünk egy befektetőt, aki üzemanyagtöltőt létesítene Kisiratoson vagy a közelben. A kürtösit bezárták, állítólag a tornyait is be akarják zárni, ezért a legközelebbinek a mácsai ígérkezik, ami nem kielégítő. Mi egy megyei út mellett, ingyen adnánk egy befektetőnek 1400 négyzetméternyi telket, ha töltőállomást építene. Magára várat még a csatornahálózatunknak a megépítése, amit a megyei szerveknél már beütemeztünk, de valószínűleg csak jövőre kerül rá sor, ezért most készítjük az aszfaltozási tervet, amit, illetve a járdaépítés jó részét is a csatorna lefektetése után kívánunk megvalósítani. Komolyan lobbizunk egy olyan befektető találásán, aki kezdene valamit a volt kaszárnya épületével, amihez közel található egy hévízforrás is, 1,5 hektáros területtel. Ugyancsak lobbizunk a meglévő termálstrandnak korszerű termálfürdővé építésén, amire van külföldi érdeklődő.
– Ha nem indul a választásokon, lesz-e megfelelő polgármesterjelölt?
– Egyelőre nincs tolongás a polgármesteri székért, de bízom benne, hogy kerül majd megfelelő kisiratosi magyar, aki RMDSZ-színekben győzni is tud. Ha igény van rá, kívülről még sokáig segítek neki, mert továbbra is emelt fővel szeretnék járni a faluban, ahol mindenkivel jóban kívánok lenni. Szeretnék a nyugdíjas klubban, a citerazenekarban és a férfikórusban is közreműködni. Nem zavar, ha az új vezető más szellemben kívánja majd irányítani Kisiratost, hiszen egy polgármester gondolkodása mindig rányomja bélyegét egy település életére. De tudnia kell: minden településen kerül 5-6% ellendrukker, akiknek semmi nem jó, akik azt hiszik, hangosabban kiabálva igazuk lehet. Olyankor mindig a 95%-ra gondoltam, akiknek az érdeke a legfontosabb volt számomra. Ezt tanácsolom majd az utódomnak is.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

IX. Simonyi Imre-szavalóverseny
Érezni a versmondás örömét
A verseny fő célja az anyanyelv ápolása, s az, hogy gyermekek érezzék a versmondás örömét – mondta bevezetőjében Szabó Attila, a helybeli iskola igazgatója a pénteki simonyifalvi szavalóverseny megnyitóján. Az igazgató köszönetet mondott a verseny megszervezésében, támogatásában közreműködőknek (pedagógus kollégák, az RMDSZ helyi szervezete, Haász Tibor polgármester), és külön üdvözölte az éppen a községben tartózkodó belga testvértelepülés, Tournhout képviselőit, akiket a közönség lelkesen megtapsolt. Megemlékezett a versmondó verseny „erős támogatójáról”, a nemrégiben elhunyt Hevesi József doktorról, akinek emlékére egypercnyi csenddel adóztak a jelenlévők.
A vetélkedőn hét iskola (a házigazdán kívül Vadász, Nagyzerind, Ágya, Erdőhegy, Zimándújfalu, Kisiratos), valamint a magyarországi Lőkösháza és Békéscsaba versmondói vettek részt. Az érkezőket a kultúrotthonban a helyi különlegességgel, a márványos kaláccsal és természetesen nagy szeretettel fogadták.
A hagyományosan a Himnusz eléneklésével induló verseny előtt az iskola népdalkórusa (Matyelka Mária vezetésével) Beethoven örömódájának részletét, az Európai Unió himnuszát és népdalokat adott elő, az iskola Deák Andrea angoltanár által betanított gitárcsoportja kis műsorral kedveskedett az esemény résztvevőinek.
A versmondók nagy száma miatt a több kategóriában zajló verseny mezőnye kettévált: a „kicsikre” (előkészítő és I–IV. o.), valamint a „nagyokra” (V–VI. és VII–VIII. osztály). Az eredményhirdetésre aztán ismét a kultúrotthon nagytermében került sor.
A versenyszabályzat értelmében bármely magyar költő versével lehetett jelentkezni, egy-egy iskolának azonban egy Simonyi-verset is be kellett mutatnia. (A később gyulaiként számon tartott kiváló költő, Simonyi Imre – 1920–1994 –, a verseny névadója Simonyifalván született.)
A gyermekek mindkét csoportban a legjobb tudásuk szerint mondták a verseket, egyesek nagyszerűen, a zsűri pedig azon volt, hogy a lehető legobjektívebben értékeljen. (A „nagyok” zsűrije, amelynek alulírott is tagja volt, mondhatni hajszálnyira megegyezett a díjazottak sorrendjében.)
Az eredményhirdetés után a házigazdák finom töltött káposztával várták a vendégsereget (a háromszáznál több tölteléket, dicséretükre legyen mondva, a helyi pedagógus hölgyek hathatós közreműködésével „bögyörgették”). Szerencsére szép, meleg idő volt, a kultúrotthon udvarán is teríthettek.
Nyugati Jelen (Arad)

A XVI. Kisiratosi Falunapok sikere
Kiváló program, szíves vendéglátás
Amint azt előzetesen hírül adtuk, péntektől vasárnapig tartották meg a Kisiratosi Falunapok idei, szám szerint a XVI. rendezvényét, ami pénteken a fiatalabbak számára a Rózsa presszóban retrobulival, illetve a helybeli, újraalakult nyugdíjasklub szervezésében nyugdíjasbállal vette kezdetét. Utóbbit a nagy- kultúrotthonban szervezték, mintegy 200 résztvevővel, köztük a lőkösházi, a kétegyházi, a nagyiratosi, illetve a kisiratosi nyugdíjasok mulattak, számukra Torma Gizella és Kristóf Rozália finom babgulyást főzött. Almási Vince, a házigazda nyugdíjasklub elnöke tombolanyereményekről is gondoskodott, a sorsoláson a fődíjat, a porszívót a helybeli Papp Mária vihette haza. A hangulatot csúcsra járatta a Terék Julianna és Horváth Margit nyugdíjasok által Kabaré a buszmegállóban címmel előadott vidám jelenet, amellyel meghívót kaptak egy magyarországi fellépésre is. A nagyszabású rendezvényt megtisztelte jelenlétével Korondi-Józsa Erika polgármester, Andó László alpolgármester, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő is. Gépzenére, de kiváló hangulatban, ugyancsak velük mulatott hajnaltájig a felvidéki Balony község öttagú küldöttsége is. Szombaton 14 órától a kívül-belül felújított kiskultúrotthon tanácskozótermében szervezték meg a falunapok alkalmával szokásos könyvbemutatót, amelyen Sarusi Mihály, kisiratosi gyökerű magyarországi közíró legújabb két kötetét mutatták be. Az egybegyűlteket, illetve a szerzőt a prezídiumból Korondi-Józsa Erika polgármester köszöntötte. Örömének adott hangot, amiért a kisiratosi gyökerű, népszerű közíró újabb két kötettel örvendezteti meg az olvasóit. A továbbiakban köszöntötte az asztalnál helyet foglaló Vajda Noémit, aki tavaly nem tudott eljönni, idén viszont áldott állapotban is megtisztelte a rendezvényt, értékelőt is írt a szerző egyik művéről, ami Innen a rácson címmel jelent meg. Kiemelt örömmel nyugtázta, amiért Vajda Noémi és férje, Almási Lóránt harmadik gyermeket is vállalnak, hozzájárulva a kisiratosi demográfiai helyzet javításához. Ezt követően kifejtette: tekintve, hogy a Sarusi-könyvek szokásos méltatója, Vágner Szabó János gyengélkedik, nem tud jelen lenni, az Öreghegyen innen, öreghegyen túl című kötetének írásba foglalt értékelőjét a Páter Godó Mihály Általános Iskola egyik irodalombarát, tehetséges végzős diákja, Torma László olvassa fel. Abban történelmi személyiségeknek, képzőművészeknek a magyar tájról, a természet szépségeiről megszólaltatott gondolataiból, alkotott műveiből ihletődve, a szerző hazaszeretetet sugárzó, mélyenszántó gondolatait osztja meg az olvasóval. Táj, nép és kultúra valóságos megjelenítése ez a könyv. A továbbiakban Sarusi Mihály méltatta a betegeskedő barát, újságíró és író, Vágner Szabó János munkásságát, partiumi kötődéseit ismertette, majd abban a reményben zárta mondanivalóját, hogy a következő könyvbemutatón újra Kisiratoson lehet. Utána Vajda Noémi kérdéseire Sarusi Mihály az Innen a rácson című kötetének anyagfeltárással, az ihletéssel, a megírási technikákkal kapcsolatos részleteiről beszélt. Ebben – levelesládájában kutakodva – feldolgozta a Simonyi Imrétől, Ördögh Szilvesztertől, Körmendi Lajostól és Nagy Gáspártól kapott leveleket, a hozzájuk fűződő emlékeit az 1960-as évek politikailag igen terhelt időszakából. Gyakorlatilag az olvasó szemei előtt bomlik ki egy szerkesztői kapcsolatnak barátsággá alakulása egyik legjobb barátjával, Nagy Gáspárral. Vajda Noémi kérdéseire válaszolva, Sarusi Mhály hangot adott a jelzett írókkal kapcsolatos emlékeinek is.
A könyvértékelők után a szerző dedikálta műveit.
Vastaps jutalmazta a fellépőket
Szombaton délután Kisiratos központi parkjában a helybeli zenekar térzenével köszöntötte az érkező vendégeket, a polgármesteri hivatalban fogadták a határon túli és a hazai meghívott elöljárókat. Valamivel 17 óra előtt a Páter Godó Mihály Általános Iskola előtt felsorakozott néptáncosok, a házigazda Gyöngyvirág és az iskola néptánccsoportjának a felvezetésével, zenekísérettel vonultak a kultúrotthon felé. A központi útkereszteződésben körcsárdást, majd frisseset táncoltak az összegyűlt tömeg tapsa közepette, aztán bevonultak a szabadtéri színpadhoz. Ott 17 órakor Vörös Annamária műsorvezető köszöntötte a XVI. Kisiratosi Falunapok néptáncgála-programjának a közönségét, a vendégeit, majd a színpadra kérte Korondi-Józsa Erika polgármestert és Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt. Üdvözlőszavait követően a polgármester külön köszöntötte Faragó Péter parlamenti képviselőt, a nagyperegi, a nagyiratosi, a nagyzerindi, a majláthfalvi és a sofronyai elöljárókat, külön köszöntötte a testvértelepülések küldöttségeit, Pusztaszabolcsból Csányi Kálmán polgármestert és kollégáit, Úri községből Haraszti Imre polgármestert és csapatát, Lőkösházáról Szűcsné Gergely Györgyi polgármestert és csapatát, utoljára, de nem utolsósorban a legújabb testvértelepülésről, a szlovákiai Balonyból Matus Frigyes polgármestert és küldöttségét. Zárszavaiban köszöntötte, illetve megköszönte a fellépést mindazoknak, akik a rekkenő hősében is vállalták a szereplést, a közönség szórakoztatását. Miután mindenkinek jó szórakozást kívánt, Faragó Péter parlamenti képviselő üdvözölte a közönséget, köztük a vendégeket, akik a jelenlétükkel hozzájárulnak magyar közösségünknek a további erősítéséhez. Mindnyájuknak jó szórakozást, kellemes, baráti együttlétet kívánt. A programot a kisiratosi Napraforgó citerazenekar fellépése nyitotta meg, Juhász Kálmán vezetésével népdalokat játszottak, énekeltek vastaps közepette. Utánuk a Páter Godó Mihály Általános Iskola néptánccsoportjának szilágysági tánca aratott osztatlan sikert Verbóczki Kinga vezetésével. Ezt követően a pécskai Búzavirág néptánccsoport magyarbődi tánca következett Engi Márta Ildikó vezetésével.
Utánuk a Black and White moderntánc-csoport 7 lánya járt ritmikus táncot. A zimándújfalui Kankalin néptánccsoport Nagy Rozália és Haász Endre betanításával tetszetős mezőségi és vajdaszentiványi táncot mutatott be. A továbbiakban a kisiratosi Kikelet gyermek- citerazenekar Juhász Kálmán vezetésével sárközi dallamokat és vajdasági magyar népdalokat játszott, énekelt vastaps közepette. Utánuk a kisperegi Napraforgó néptánccsoport Molnár Csaba vezetésével kalocsai, a majláthfalvi Százszorszép Halál Endre vezetésével szatmári, míg a nagyzerindi Ibolya néptánccsoport ifj. Szilágyi András koreográfiájával, Kiss Csilla vezetésével széki és felcsíki táncokkal érdemelte ki az elismerést.
Az Arany László-díj átadása
Mint az utóbbi négy évben rendszeresen, Pusztaszabolcs Város Önkormányzata idén is a Magyar Nyelvért Arany László-díjjal tüntetett ki egy olyan kisiratosi végzős diákot, aki éltanuló, részt vesz a közösségi és kultúrmunkában, illetve tovább kíván tanulni. A színpadra kért Korondi-Józsa Erika kisiratosi, Csányi Kálmán pusztaszabolcsi polgármester társaságában kifejtette: idén nagyon nehéz volt a díjra való jelölés, mivel az iskola több diákot is javasolt, közülük Almási Dórára esett a választás. Ezúttal is megköszönte Pusztaszabolcs Város Önkormányzatának és Csányi Kálmán polgármesternek, amiért az utóbbi 5 évben egy-egy kisiratosi kiváló diákot rendszeresen támogat.
Csányi Kálmán polgármester kifejtette: már ott tartunk, hogy az első díjazott idén leérettségizett, magyar nyelven, ami csak megerősíti a támogatók elhatározását, hogy a tehetséges diákokat érdemes segíteni, hogy minél többen megtartsák, ápolják az országhatár innenső oldalán is a magyar nyelvet. A díj 100 ezer forint iskolakezdési támogatást is feltételez. Miután a polgármester gratulált, illetve átadta a díjat Almási Dórának, az bebizonyítva, hogy érdemes a kitüntetésre, mély átéléssel szavalta el Szép Ernő Imádság című költeményét. A továbbiakban a kisiratosi és a pusztaszabolcsi polgármester a színpadon ünnepélyesen megújította a két település között 2007. július 22-én aláírt partnertelepülési szerződést, amit ezúttal kibővítettek: a kultúra, a sport, a közművelődés, a hagyományőrzés, a népművészet és a vállalkozói szféra területén kialakuló kapcsolatok kiszélesítésére törekednek. A közönség tapsa közepette mindkét polgármester aláírta az együttműködési szerződés meghosszabbítását. Amint az ünnepélyes esemény után Csányi Kálmán kifejtette, a mai esemény egyben számvetés is, amikor a polgármester elődeik tíz éve aláírták az első szerződést, olyan dolgokra gondolhattak, amik az utóbbi években valóban jól beindultak a két település között, mindkét közösség épülésére, javára. Abban a reményben zárta mondanivalóját, hogy 10 év múlva is építőnek, hasznosnak bizonyul az együttműködés.
Folytatódó néptáncgála
A néptáncgála folytatásában a pécskai Búzavirág nyárádmagyarósi tánca következett, nagy sikerrel. A kisiratosi Rónasági citerazenekar Juhász Kálmán vezetésével, Korondi-Józsa Erika jelenlegi és Almási Vince leköszönt polgármester közreműködésével halasi és vajdasági népdalokat játszott, énekelt vastaps közepette.
A néptáncgála végét, egyben csattanóját a házigazda néptánccsoport, a Gyöngyvirág fellépése képezte. Az 5 megújult pár Verbóczki Kinga vezetésével mezőségi, bolgártelki és kalotaszegi, szépen koreografált és kivitelezett táncokkal lepte meg a közönséget. Ugyanúgy ünnepelték a ráadást, a két egykori gyöngyvirágos pár táncbemutatóját is. Ezt követően kiértékelték a bográcsos pörköltfőző verseny eredményét is. A Haraszti Imre, Úri község pol¬gár¬mestere által vezetett zsűri értékelése a következő volt: a 6 főzőcsapat közül az AMISZ két csapata, illetve a helybeli fiatalok főzőcsapata dicséretet, az aradi Lion csapat III. díjat, Sávai Krisztián és Szalai Dávid II. díjat, míg az I. díjat a kisiratosi tűzoltók és a dombegyházi polgárőrök közös csapata érdemelte ki. A továbbiakban Balla Tibor tekerőlantművész előadásán, 21 órától a V-Tech együttes koncertjén, 22 órától a 3 Amigó zenekar élő koncertjén mulatott a közönség. 24 órától parádés tűzijátékot láthattak, majd a Rózsa presszóban szervezett bálon, illetve a termálstrandon tartott diszkón mulattak hajnalig. Tegnap, vasárnap a helybeli templomban 10 órától megtartott szentmisével zárultak a XV. Kisiratosi Falunapok rendezvényei.
Köszönet A rendezvény sikeréért a szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért a Megyei Kulturális Központnak – az RMDSZ közbenjárására –, a Kisiratosi Polgármesteri Hivatalnak és a községi tanácsnak, az Agrodor Mezőgazdasági Társulásnak, illetve a helybeli támogató gazdáknak a segítségért. Ugyanakkor köszönet jár a főzésben közreműködött Torma Gizellának és csapatának, továbbá mindazoknak, akik a vendégek ellátásában segédkeztek, öregbítve a híres kisiratosi vendéglátásnak a hírnevét!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)