Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)