Márc. 26-27-én megtartották Erdőszentgyörgyön a Kis-Küküllő menti amatőr színjátszók találkozóját. A második alkalommal megrendezett seregszemlének megszervezését a helyi művelődési ház és a Bod Péter Művelődési Egyesület vállalta. Felléptek Erdőszentgyörgy, Szováta, Bözöd, Küküllődombó és Dicsőszentmárton magyar műkedvelő csoportjai. /Népújság (Marosvásárhely), ápr. 1./

Júl. 30-án rendezik meg Marosvásárhelyen az Öregek tánca folklórfesztivált. Több tánccsoport is benevezett, így Jobbágytelke, Magyaró, Cserged, Ádámos, Köménytelke, Dombó. Kisikland, Sárpatak, Erdőszakál, Vajdaszentiván, Lövér, Bátos, Kisfülpös, Libánfalva, Tóhát, Marosszentgyörgy, Körtvélyfája és Mezőceked. A távolabbi megyéből is érkeznek tánccsoportok. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 27./

"A kilencvenes évektől felújították az unitárius fiatalok találkozóját, Székelykeresztúr, Oklánd, Küküllődombó, Árkos, Bözöd és Homoródalmás után idén Ürmösön tartották, ez volt a XIX. Erdélyi Unitárius Ifjúsági Konferencia. Az EUIK 1996-tól jogi személyiség, teljes jogú tagja a Magyar Ifjúsági Tanácsnak. Idén eljött és előadást tartott a Californiában élő dr. George Williams professzor is. Gellért Juditnak köszönhető az erdélyi és az amerikai unitárius egyházak közötti barátság ápolása. Ürmös magyar többségű falu, 1804 lakosából 877 magyar, 387 román, 5 német, 535 más nemzetiségű. /Brassói Lapok, aug. 29./"

"A Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletek első színjátszó találkozójukat szervezték meg Nagyajtán aug. 29-31-e között. Felléptek a vendéglátókon kívül Homoródalmás, Ürmös, Küküllődombó, Szentegyháza, Marosvásárhely, Dakt, Fiatfalva, Jobbágyfalva, Fogaras, Olthévíz, Gagy ifjú színjátszói. /Népújság (Marosvásárhely), szept. 5./"

Szakács Domokos tanár, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület /Dicsőszentmárton/ elnöke összeállította az egyesület egész évi programját. Januárban Tóth Ferenc szovátai festőművész tárlatát nyitják meg a Magyar Házban. Január végén író-olvasó találkozó lesz, a vendég Horváth Arany. Febr. 7-én a Székely Dalegylet /Székelyudvarhely/ férfikarát várják Küküllődombóra. Nem marad el a farangi bál sem. Márc. 27-én mesemondó versenyt rendeznek a város tanulóinak. Ápr. 3-án nyílik a hagyományos tavaszi képzőművészeti tárlat. /Naprakész programok a Sipos Domokos Művelődési Egyesületnél. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 21./

Rétyen az Antos János Általános Iskolában július 18-ig 120 diák fejleszti tudását fúvós- és ütőhangszereken. A hetedik rétyi zenei tábor résztvevői, néhány kezdő kivételével, többnyire gyermekzenekarok tagjai. Hagyománnyá vált, hogy olyan ismert diákzenekarok, mint a szentegyházi gyermekfilharmónia, a korondi, gyergyócsomafalvi zenekar évről évre Rétyre jön nyári képzésre. Idén a sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai zeneiskola, a küküllődombói, uzoni, csíkmadarasi, szecselevárosi, oneoti-i zenei műhelyek is elküldték tanítványaikat a Pro Musica Alapítvány által szervezett táborba, melynek legfőbb támogatói a rétyi szülők. /Gyermekzenészek Rétyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./

"Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet szervezésében aug. 3-5. között Küküllődombón immár ötödik alkalommal rendezték meg az unitárius ifjúsági egyletek színjátszó seregszemléjét. Az idei mottó: Érted - Világ. Közel 350 fiatal töltött három napot Küküllődombón Erdély mintegy 16 településéről, és Brassótól Csíkszeredáig, Lupénytól Nagybányáig jöttek olyan csoportok is, amelyek csak megfigyelőként vettek részt. Nyitottak és szabadelvűek, felekezetre való tekintet nélkül mindenki itt lehet, reformátusok, baptisták és katolikusok, hirdették. A versenyben részt vettek a jobbágyfalvi, homoródalmási, várfalvi, aranyosrákosi, fiatfalvi, dicsőszentmártoni, bethlenszentmiklósi színjátszó csoportok, úgyszintén a budapesti UNIK, a székelykeresztúri, marosvásárhelyi és a nagyajtai DFIE, a kolozsvári UK, versenyen kívül a környékbeli és más tájakról érkezett fiatal színjátszó csoportok. /(lokodi): Érted - Világ. V. ODFIE Színjátszó Találkozó Küküllődombón. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 6./"

"Magyarkirályfalván a helyi RMDSZ és a Kis-Küküllő Alapítvány Szent István-napi ünnepséget szervez aug. 19-én. Fellépnek: a hajdúszoboszlói városi pedagógus énekkar, a kolozsvári Diszonancia gitár-zenekar, a küküllődombói és a helybéli tánccsoport, a Küküllőmente hagyományőrző népi zenekar, helyi szavalók és népdalosok, valamint a küküllődombói fúvószenekar. Az ünnepség táncházzal zárul. /Szent István-napi ünnepség. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./"

"Dicsőszentmártonban a Magyar Kulturális Napok megnyitó ünnepsége fagyos légkörben zajlott, hideg volt ugyanis a terem. Dr. Kakassy Sándor, a Kis-Küküllő Alapítvány elnöke köszöntötte a megjelenteket. Az ünnepséget a város szülötte, a Németországban élő Kóródy István klarinétművész, az alapítvány tiszteletbeli elnöke nyitotta meg. A Pro Urbe - Santo Martini Gloriosa - plakettet, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész munkáját és a kitüntető oklevelet elsőnek Kóródy Istvánnak nyújtották át. A kitüntettek között volt Bényi Árpád debreceni festőművész és dr. Mihály János sebészfőorvos. A jéghideg teremben gyér közönség előtt zajlott a Kis-Küküllő menti magyar műkedvelők fellépése, köztük volt a szászcsávási Rajkó együttes és a Jámbor István vezette (ugyancsak szászcsávási) híres cigányzenekar, a vámosgálfalvi Frisskarézó gyermektánccsoport, a küküllődombói Tulipánfa ifi csoport és a magyarkirályfalviak ifjú és felnőtt párokból álló hagyományőrző tánccsoportja. /Bölöni Domokos: Pro Urbe. Mélyhűtött díjak a Művelődési Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 6./"

"Szept. 15-én ünnepélyes keretek között kezdte meg kilencedik tanévét Kolozsváron az Unitárius Kollégium. Az istentisztelet után Popa Márta igazgatónő rövid tanévnyitó beszéde hangzott el. A kollégium friss diákjai nem csupán a megyéből érkeztek, hanem az ország legkülönbözőbb részeiből: Petrozsényből, Küküllődombóról, Dicsőszentmártonból, Sepsiszentgyörgyről, Olthévízről, Homoródalmásról és Homoródújfaluból. A vidéki diákok többségét az Unitárius Egyház korszerű bentlakásában helyezik el. A volt diákok többsége - 85 százalék - egyetemen tanul tovább, öregbítve az iskola jó hírnevét. Szabó Árpád unitárius püspök elmondta, hogy a kollégium épületének templom fölötti részében unitárius óvodát avattak. /V. K.: Erdélyt képviselik az Unitárius Kollégium új diákjai. Az idéntől unitárius óvoda is működik. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./"

"A Marosvásárhelyen élő Hunyadi László nemcsak a legismertebb, de a 89-es rendszerváltás óta legfoglalkoztatottabb erdélyi szobrászok egyike. A hetvenedik életévében járó művész elmesélte, hogy 1989 előtt tíz esztendőben egyetlen szobrot sem készített, ezért örült a megnyíló lehetőségnek. Így született a segesvári Apor Vilmos-, a székelyudvarhelyi Márton Áron- és Orbán Balázs-, valamint a vásárhelyi Petőfi-szobor. De elkészült a keszthelyi háborús emlékművel, a kalocsai sétálóutcát díszítő, Asztrik bíborost ábrázoló, valamint a hajdúhadházi köztéri szobraival is. Hunyadi László a hetvenes évek végén közel két esztendőt az agyagfalvi 48-as emlékművön dolgozott. Kulcsár Béla korai halála után a munkát Kiss Leventével közösen fejezték be.. Mire elkészültek, a művészeti líceumot beolvasztották a pedagógiai szaklíceumba, ő pedig úgy döntött, oda már nem követi kollégáit. Ezért a nyolcvanas éveket szabadúszóként élte át. Ekkor fordult az iparművészet és az ötvösség felé. Hunyadi László már szülőfalujában, Dombón kezdte formálni az agyagot. Hunyadi hangsúlyozta, hogy a fiatal szobrászok alig szerzik meg a mindennapi betevőre valót. Félő, hogy felszámolják az utánpótlást. Ezen sürgősen változtatni kellene. /Sz. L.: A boldog kivétel. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), máj. 21./"

"Magyarkirályfalva végvárnak számít. A közösségi összefogásnak köszönhetően sikerült Szent István napja tiszteletére és a település fennállásának 671. évfordulóján kopjafát állítani a református templom udvarán. Magyarkirályfalván a lakosságnak több mint 60 %-a magyar. A bomlás, elvándorlás nem kerülte el a királyfalviakat sem. Pál Antal-Sándor levéltáros a falu múltját idézte fel az általa felkutatott dokumentumok alapján. Érdekes volt követni, ahogy a lakosság létszáma és etnikai összetétele alakult az évszázadok során. Első írásos feljegyzés az 1332-es pápai tizedjegyzékben szerepel, de következtetni lehet, hogy már az 1200-as években is éltek itt. A kopjafa alkotója, Hunyadi László szobrászművész szólt arról, miért vállalta el szívesen e munkát, s mit szimbolizál az ősi magyar kultúrában a kopjafa. György Horváth László volt magyarkirályfalvi - jelenleg Magyarországon élő - lelkész Seprődi Jánosról szólt, akinek tudomása szerint a kolozsvári Házsongárdi temetőben eltüntették sírkövét. Az ünnepi műsorban fellépett a küküllődombói fúvószenekar, a dicsőszentmártoni Sipos Domokos Művelődési Egylet dalárdája, néptáncot mutatott be a dombói Tulipánfa együttes, majd a királyfalvi Kaláka együttes. Az este táncházzal és bállal zárult, amelyen a szászcsávási cigányzenekar húzta a talpalávalót. /Vajda György: Kopjafaavatás Magyarkirályfalván. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 18./"

Tizenötödik darabjához ért az unitárius falufüzetek sorozata, amelyet immáron az Illyés Közalapítvány, külföldi intézmények, az amerikai egyesült államokbeli unitárius-univerzalista egyesület és az egyházközségek támogatnak. Néhai Imreh Domokos unitárius kántortanító és Kisgyörgy Zoltán által írt árkosi kötetet másodszor is kiadták. A sorozat új füzete Nagyajtát mutatja be. A sorozat alapító szerkesztője Gyerő Dávid püspöki tanácsos, utódja Szabó László unitárius missziós lelkész, egyházi közügyigazgató.    Nagyajta bemutatását, a nemzeti és felekezeti megoszlást, az unitárius egyház és műemlék vártemplomának történetét, valamint a község jeles szülötteit Fekete Levente unitárius lelkész mutatta be. A református egyházról, templomról és felekezeti iskoláról Nagy Ká­roly Kázmér lelkipásztor írt. Az iskolatörténetet, a Kriza János Emlékbizottságot és Alapítványt Barabás Mihály filológia szakos tanár, az iskola igazgatója jegyezte. A sorozat eddig megjelent füzetei: Homoródalmás, Székelyderzs, Ürmös, Bölön, Árkos, Homoródkarácsonyfalva, Vargyas, Énlaka, Siménfalva, Fiatfalva, Küküllődombó, Nyárádgálfalva, Szentgerice, Várfalva és Nagyajta.  /Kisgyörgy Zoltán: Falufüzetek: Nagyajta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 6./

Az Ébresztő nevet viselő gimnazista lap, a dicsőszentmártoni Traian Gimnázium és az Alsó Kis-Küküllőmenti Magyar Ifjúsági Szövetség (ALKISZ) szervezésében május 27. – június 5. között zajlanak a II. Ébresztő Gimnazista Napok. Harangláb általános iskolája május 28-án az Ébresztő gyermeknap nevű rendezvénynek adott otthont, ahol megjelentek a désfalvi, magyarkirályfalvi és a küküllődombói általános iskolák és a Traian Gimnázium képviselői is. A négy tanintézmény jó néhány éve testvériskolai kapcsolatokat ápol, a tanulók találkoznak, együtt szórakoznak, együtt ünneplik közös lapjukat, az Ébresztőt. Az Ádámoson évente megszervezett ALKISZ szórványtábor újabb lehetőséget nyújt az ismerkedésre. Május végén az ALKISZ ifjúsági szervezet tábornépszerűsítő karavánt indított, melynek első állomása Dicsőszentmárton. Június negyedikén gyalogtúrát szerveznek Magyarózdra. A II. Ébresztő Gimnazista Napok június 5-én a dicsőszentmártoni magyar gimnazista gálával zárulnak. Az ünnepségen fellép a szászmedgyesi Báthory István Gimnázium színjátszó csoportja, a Traian Gimnázium néptánccsoportja és furulyaköre, jelezte Gagyi Zoltán, a Traian Gimnázium tanára, az Ébresztő diáklap irányító szerkesztője és az ALKISZ vezetője. /Mészely Réka: II. Ébresztő Gimnazista Napok. Iskolaszépítés Dicsőszentmártonban. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 1./

Az egyházak kifosztása földreformmal kezdődött, majd jött az egyházi iskolák államosítása, könyvtárak, levéltárak, anyakönyveket elkobzása. Amikor mindez lezárult, következett a kegytárgyak megdézsmálása. Bukarestben elhatározták, hogy közgyűjtemény jellegű nemzeti történelmi múzeumot alakítanak ki. A múzeum anyagát a nagyobb városok gyűjteményeiből és az egyházaktól szedték össze. 1971 tavaszán páncélozott jármű állt meg többek között néhány unitárius egyházközség lelkészi hivatalánál, és az előzetesen elkészíttetett leltár alapján felszólították a lelkészt, hogy adja át az egyházközség legértékesebb tárgyait a bukaresti múzeumnak, úgymond megőrzésre. Ami az unitárius egyházat illeti, Nyárádszentmártonból, Désfalváról, Küküllődombóról vittek el egy-egy kelyhet, Kolozsvárról egy kisebb úrvacsorai tányért /pathénát/ és egy nagyobbat 1560-as évszámmal. Az úgynevezett megőrzést évente igazolták egészen 1990-ig, utána csak ritkábban. Időközben az egyházak többször visszakérték kegytárgyaikat, de válaszra nem méltatták őket. 1990 áprilisában azután sok levelezés után, három darabot, a nyárádszentmártoni és désfalvi kelyhet, valamint a kolozsvári pathénát visszaadták. Azóta többször kérték a további kegytárgyak visszaadását, de sorozatos miniszteri utasítások ezt megakadályozták. 2000-ben már törvény írta elő jogos tulajdon visszaadását. Végül a minisztériumi bizottság véleménye alapján engedélyezték a visszaszolgáltatást. Elmentek Bukarestbe, hogy elhozzák a kegyszereket. A múzeum türelmet kért addig, amíg a törvény végrehajtási utasítását kibocsátják. Ezzel is eltelt két év. Újabb levélben kérték a törvény végrehajtását. Levelezés közben megkérdezték: miért kérik vissza. A minisztériumi bizottságnak újra jóvá kellett hagynia a visszaadást. Ez megtörtént 2005 áprilisában. Kiderült, hogy csak a kolozsvári úrvacsorai tányért adják vissza. A küküllődombói kehely a szakértők véleménye szerint a XIV. század végén vagy a XV. század elején készült gótikus munka. Tehát kb. 600 éves. Emiatt ez kincstári besorolást adták neki, ezért miniszteri rendeletre volt szükség kiadásához. Lassan ez is megszületett, 2005 május végén megkapták a kelyhet is. Harmincnégy év telt el a kegytárgyak elvétele és visszaadása között. /Mikó Lőrinc egyházi tanácsos: Unitárius kegyszereink. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 15./

Az ALKISZ /Alsó Kis-Küküllő menti Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége/ ifjúsági szervezet és az Ébresztő /Dicsőszentmárton/ diáklap február 4-5-én a magyarkirályfalvi, küküllődombói, ádámosi és dicsőszentmártoni iskolásoknak szervezett sí- és szánkótábort a Bogdánon. A napokban a dicsőszentmártoni Traian Gimnázium negyvenöt diákja töltheti ugyanitt vakációját. /ALKISZ-Ébresztő tábor diákoknak. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 9./

Amitől a Külüllódombón az alszegiek évek óta tartottak, bekövetkezett. Egy felhőszakadás nyomán kiöntött nem a Kis-Küküllő, sem a Nagy- Küküllő, hanem a dombói „szerelempatak”, s betonkerítéseket elsodorva árasztott el jó néhány házat, sodort el állatokat, szennyezett kutakat. A falu bejárata környékén lakó 30-35 család évek óta több ízben is kérvényezte a Nagypatak medrének szélesítését, mélyítését, a gondatlan gazdák felszólítását a meder tisztítására. Mindhiába fordultak a polgármesteri hivatalhoz. A hirtelen áradáskor a fiatalok összefogásának köszönhetően az éjszaka sötétjében, hatósági segítség nélkül, mellig vagy nyakig érő vízben sikerült homokzsákos gátat emelni, így védve meg a házakat attól, hogy ne ömöljön még több víz a szobákba, konyhákba. A polgármester ott volt a csaknem vízbe fúló fiatalemberek mellett, a kocsijából nézte a történteket. /Simon Kerekes Csilla: Nyugodt álma volt, polgármester úr? = Népújság (Marosvásárhely), júl. 5./

Július 23. és 29. között zajlik Ádámoson az immár hatodik éve megrendezett szórványtábor. A tábort az alsó Kis-Küküllőmenti Magyar Ifjúság Szövetség (ALKISZ) szervezi meg minden évben. Gagyi Zoltán, az ALKISZ elnöke tájékoztatott: százöt gyermek érkezett a táborba. Anyagi gondok miatt idén csak egy hétig tart a tábor. Magyar szórványtáborról volt szó, az Ádámosi Polgármesteri Hivatal nem tudja hivatalosan támogatni a kezdeményezést, a román nyelvű tanácsosok ellenállása miatt. Az egyik nap fellépett a küküllődombói fúvószenekar, a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes pedig táncházat tart a táborlakóknak. /Menyhárt Borbála: Hasznosat kellemesen. Szórványtábor Ádámoson. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 29./

Az Alsó-Küküllőmenti Magyar Ifjúsági Szövetség szervezte, a Kökényes néptánccsoport volt a házigazdája Dicsőszentmártonban, április 28-án, a Maros megyei magyar gimnazista néptánccsoportok találkozójának. Elsőnek a testvérváros, Hajdúszoboszló művészeti iskolájának táncosai léptek fel, majd a Marosfelfaluból érkezett Bíborka, Mezőpanitból a Muskátli, Holtmarosról a Kék Ibolya, Backamadarasról a Kincses, Segesvárról a Kikerics néptánccsoport. A Kökényes néptánccsoport első alkalommal mutatta be itt a vajdaszentiványi táncrendet. Az Alsó Kis-Küküllőmentén hagyománya van a magyar néptáncmozgalomnak, tanúsítja Gagyi Zoltán ALKISZ-elnök. Több környékbeli településen működött amatőr néptáncegyüttes, és működik ma is, de súlyos anyagi gondokkal küszködnek. A ‘90-es évek elején a Dicsőszentmártonhoz közeli Küküllődombón egy helyi vállalkozó több hónapon át táncházat működtetett, az elmúlt években a dicsőszentmártoni felnőttek számára is megadatott a táncházba járás lehetősége. Az Alsó Kis- Küküllőmentén az évek során egy többlépcsős, részletekig kigondolt néprajzi vonatkozású program indult be. Első lépésként indult el 2004 szeptemberében a magyar népzenét sugárzó rádióadás, majd 2004 októberében a gyermektáncház beindulása. Azóta a gyermektáncház résztvevői Kökényes néven nagy sikernek örvendő gyermektánccsoport tagjai. A Kökényes névadó ünnepélye 2006. április 22-én volt. Júliusban kerül sor az Ádámos községhez tartozó Sövényfalván a Vízmelléki hagyományőrzők I. Találkozójára. Az erdélyi magyar gimnazista néptánccsoportok találkozója szakmai fórumot teremthet. Bemutatják Erdély különböző táncrendjeit a dicsőszentmártoni közönségnek. /B. D. : Gimnazisták néptánctalálkozója. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 8./

Július 8-án, vasárnap a Dicsőszentmárton közelében, Küküllődombón az Alsó-Küküllő Menti Ifjak Szövetsége (ALKISZ) és Ádámos község önkormányzata szervezte a vízmelléki hagyományőrzők találkozóját. A két Küküllő közének falvai a Balavásár – Kiskend – Nagykend vonaltól le Balázsfalváig, ritkán jutnak megmutatkozási lehetőséghez. Az ALKISZ Kökényes nevű tánccsoportja Varró Huba és Miklós Mónika vezetésével bemutatta az alsó-küküllői táncrendet, majd több csoport fellépett, eljöttek a dicsőszentmártoni Traian Gimnázium tanulói is. /B. D. : Táncostalálkozó Küküllődombón. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 10./

Léteznek Erdélyben olyan települések, ahol a helyiek harminc éve nem láttak színházi előadást. Erre gondolva született az ötlet, hogy vándorszínház révén kellene „házhoz vinni” a színdarabokat. A jövő héten az Erdélyi Vándorszínház nevet viselő társulat útnak indul, jelezte Csuja László, a társulat rendezője. Az előadások helyszínei is eltérnek a megszokottól, a szabadban: iskolaudvaron, vagy fogadó udvarán lépnek színre, és szekéren, traktoron jutnak el egyik településről a másikra. Július 23-án Dicsőszentmártonban lesz az első állomás, innen Szőkefalvára látogatnak. Két hét alatt 10-12 faluba szeretnének eljutni, többek között Magyarkirályfalvára, Magyarózdra, Küküllődombóra, Gógánba és Gógánváraljára. A tervek szerint minden településen egy napig időznének, az előadásokat díjmentesen tekinthetik meg a falubeliek, cserébe annyit kérnek a művészek, hogy ellátásukról gondoskodjanak ottlétük idején. A vállalkozó kedvű csapat nyolc tagot számlál, a színészek a marosvásárhelyi és a kolozsvári színművészeti egyetemek hallgatói. A társulat dramaturgja Gönczi Hunor. /Menyhárt Borbála: Vándorszínház a vidéki magyaroknak. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./

Vándorszínházi társulat alakult, a marosvásárhelyi és kolozsvári színis növendékekből álló csapat július 23-án útnak indult, a célpont Dicsőszentmárton és környéke. Csuja László Budapestről érkezett, az ottani Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE) dramaturg-forgatókönyvíró szakos hallgatója, szeret Erdélybe járni. Eddig öt rövidfilmet készített, munkái díjat is nyertek. Ő alapította meg az Erdélyi Vándorszínház Egyesületet, majd pénzalapok után nézett. A társulattoborzás is elkezdődött. A férj szomorú komédiája és bonyodalmas históriája címet viselő produkció a commedia dell’arte vásári hagyományait próbálja újjáéleszteni. Július 22-én, vasárnap „főpróbát” tartottak Küküllődombón, és annyira jól sikerült, hogy úgy érzik, akár bemutatóként is elkönyvelhetik az eseményt. A „hivatalos” bemutató Dicsőszentmártonban volt. Jövőre – amennyiben tovább tudja éltetni a kezdeményezést – Csuja László más vidékeket céloz meg, más produkcióval. /Köllő Katalin: Vándorszínház Erdély tájain. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 26./

Idén a moldvai csángók irányába kerekeznek a Pusztuló kövek nyomdokában elnevezésű biciklitúra résztvevői. A túrát Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium lelkésztanára és Szekernyés Réka, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum földrajz szakos tanára szervezi, idén ötödször. Az augusztus 26. –szeptember 6. között zajló túra során a harmincöt résztvevő diák és kísérő – közel 900 km-t biciklizik, miközben biológiai, földrajzi, történelmi, vallási ismereteket sajátít el. Útközben a túrázók megnézik a tordai vallásszabadság templomát, a gerendi kastélyt, a dombói, medgyesi és erzsébetvárosi templomokat, a Gagy menti falvakat, Firtosmartonost, az énlaki rovásírásos műemléktemplomot, a Tolvajos tetői kereszteket, az Úz völgyi világháborús temetőt és emlékművet, az ezer éves határt, a Rákóczi várat, a csángóvidéket és a gyimesfelsőloki csángó kollégiumot is. /D. I. : JZsUK bicatúra ötödször. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 7./

Dicsőszentmárton főterén népviseletben vonultak fel a néptáncosok, akikre a történelmi egyházak helyi vezetői adták áldásukat az idén második alkalommal tartott táncos találkozóra. A szervezők nevében Fodor József, a Traian Főgimnázium aligazgatója szólt az egybegyűltekhez. A táncokat megtanító koreográfusokat emlékoklevelet kaptak. Újra világossá vált: a néptánchagyomány, a zenei anyanyelv továbbadása csak szervezett keretek között hoz eredményt. Így elkerülhetik a szórványközösségek az elidegenülést, az anyanyelv elvesztését. A dicsőiek a Kökényes mellett létrehozták a Kis-Kökényest, és most már van legkisebb Kökényesük is, nagyjából három nemzedék tanulja az anyanyelv mellé a zenei és táncanyanyelvet. Dicsőszentmárton és környéke igen gazdag néphagyományokban. Sokáig fehér foltnak számított a néptánc-térképen. Ma már széles körben ismerik például a vámosgálfalvi, haranglábi, csávási, dombói, magyarkirályfalvi tempót. /Bölöni Domokos: Néptáncos seregszemle Dicsőszentmártonban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 4./

„Be kell hordanunk, be kell hajtanunk mindent. A szavakat is…”, életeket, történeteket, sorsunkat, múltunkat is, mert semmi sem fölösleges – Kányádi Sándor sorai jutottak eszébe az újságírónak, amikor Harmath Ferencet hallgatta Marosvásárhelyen, a Belvárosi szerdák múlt heti rendezvényén. A januárban kilencvenedik évét betöltő nyugalmazott tanító-tanár, aki Haller Ilona szentpáli grófnő férje, olyan kilenc évtizednyi valóságot élt át, amit a kitalált történetek meg sem közelítenek. Harmath Ferenc Marosvásárhelyről indult, a katolikus fiúgimnáziumban megismerkedett a cserkészettel, s cserkészet révén a Haller családdal. Megjárta a frontot, találat érte, s csodával határos módon menekült meg. Tanított Brassóban, majd hosszú évtizedekig Dombón. Életének eseményeit rögzítette, s kéziratában a Haller család története is megelevenedik. Bemutatta még azt a naplót, amit édesapja, Harmath Ferenc kereskedő írt Marosvásárhely jelenkori történetének egyik legizgalmasabb évéről, az 1944. szeptember 4. és 1945. szeptember 26. közötti időszakról. A naplóra édesapja halála után talált rá. Remélhetőleg mind életrajza, mind pedig a napló számára kerül kiadó. /(bodolai): Semmi sem fölösleges. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 4./

A Kis-Küküllő Alapítvány szervezésében Dicsőszentmártonban, másnap Küküllődombón lép közönség elé az Erdélyi Vándorszínház Az ördög és a szűz című egyfelvonásos, pajzán komédiájával. A társulat erdélyi és magyarországi fiatalokból áll, akik az idén végeztek színész szakot különböző egyetemeken. Rendező: Csuja László, író- dramaturg: Kele Fodor Ákos. Zene: Csuja Levente. /Az ördög és a szűz. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 11./

A tanító és az ő grófi felesége
Újabb memoárral gyarapodott az erdélyi emlékirat-irodalom, jelentette be Markó Enikő, akinek a szervezésében, közeli és távoli ismerősök, barátok, rokonok, egykori tanítványok előtt mutatták be szombaton a Deus Providebit Házban Harmath Ferenc Az emlékek megszólalnak című, 2010-es évjelzettel megjelent könyvét.
A 250 oldalas, pompás kiadvány a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadóját dicséri, a szöveget a család részéről Harmath Erzsébet gondozta, szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy, a borító Szentes Zágon munkája. A kötet gr. Haller Ilona és Harmath Ferenc támogatásával készült, a fotók a gr. Haller és a Harmath családok tagjainak fényképanyagából származnak. Kedvcsinálónak ajánlom újraolvasni Bodolai Gyöngyi négyrészes sorozatát (Gyémántlakodalom, A Haller család krónikája, Az emlékek megmaradtak, Új élet, új helyen, in: Népújság, Harmónia, 2008. július 24., 31., augusztus 7., 14.), keletkezéstörténetéről pedig egy rész a 223. oldalról: "A 90-es életéveimhez közel jártam, mikor felkértek, hogy a Castellum Alapítvány vagy a Belvárosi szerdák rendezvényein beszéljek emlékeimről, mert a kilenc évtized alatt a nehéz gazdasági viszonyok, a még nehezebb kommunista rendszer a világháború utáni éveinket megkeserítette. Erős, bizakodó lelkülettel, minden nehézség közepette talpon maradva, az embertelen fosztogatást kibírva megmaradtunk! Ezekről az élményekről beszélgetve, többen is biztatva kérték, írjam le emlékeimet, mert naplót vezettem, és beszámolóim érdekesek voltak. Bodolai Gyöngyi szerkesztőnő és Sebestyén Mihály, a Teleki-Bolyai könyvtár őre biztatására írtam le, foglaltam össze élményeimet, emlékeimet, nem mint egy irodalmár vagy író, csupán mint egyszerű ember, egyszerű szavakkal, családom, barátaim, ismerőseim számára." Harmath Ferenc 1919-ben született, jómódú marosvásárhelyi kereskedőcsaládban. Kedves, derűs humorral mesélt gyermek- és ifjúkori éveiről, tanítóskodásáról a Haller István gróf lánya, Ilona-Katalin és fia, Géza mellett. Szólt fellobbanó vonzalmukról az 1924-ben született komtesszel. Szerelmük kiállta a próbát, 1947-ben kötöttek frigyet, akkor ez a "mésalliance" már nem keltett felháborodást a külső és belső száműzetésbe kényszerült/kergetett főúri körökben. Két év múlva pedig amúgy is a kilakoltatottak keserű kenyerén tengődtek, kényszerlakhelyeiken: István gróf, az após Marosvásárhelyen, felesége a Segesvár közeli Erzsébetvárosban, az ifjú pár pedig, a férj tanítóságának "köszönhetően" Dicsőszentmárton közelében, az akkor még 95 százalékban magyar és unitárius Küküllődombón vészelte át a kollektivizálásnak és az ország szocialista szétverésének harminc esztendejét. Tisztes szegénységben, de fölemelt fővel. A mostoha természeti körülményeket (sem villany, sem víz, sem földgáz nem volt még akkor a faluban) kárpótolta a közösség megbecsülése, tiszteletteljes szeretete. (Amit az is bizonyít, hogy egykori tanítványaik közül számosan eljöttek Dombóról, Dicsőből is a találkozásra.) Az édesapa, az 1887-ben Tordán született Harmath Sándor sem úszta meg szárazon, az ő boltját is államosították. Erről is szól Harmath Ferenc, akinek diskurzusa, a szerző minden szerénykedésével vagy annak ellenére: olvasmányos, sőt izgalmas. Egyben pontos, lényegre törő, gazdaságos. Mégis részletezően korfestő. Leírásai kifejezőek, érzékletesek. Fejezetei: Emlékeim, Gr. Haller Ilona életútja, Közös életutunk. A Függelékben kivonat id. Harmath Sándor naplójából 1944. szept. 4-től 1945. szept. 6-ig. Joggal jegyezte meg a könyvet bemutató beszélgetőtárs, Bodolai Gyöngyi, hogy a fordulatos történet filmre kívánkozik. Divatosabban szólva a sztori forgatókönyvért kiált.
A kerelőszentpáli kastély az 1930-as években élte virágkorát, fosztogatása már a második világháború idején elkezdődött, amikor Haller Istvánt internálótáborba hurcolták, s a család nőtagjai Budapesten tartózkodtak. Az elhagyott kastélyt a falu egyes lakói, majd a visszavonuló orosz katonák rabolták tovább. 1945 végén került vissza Szentpálra a család, s a katolikus plébános által megmentett bútorokból a földszinten rendeztek be három szobát. 1949. március 2-án a mindenétől megfosztott család végleg elhagyta Szentpált, ahol Haller Ilona boldog gyermekkorát töltötte. Külön történet a visszaszerzés kálváriája, a fájdalom, hogy amikor, tizenöt évi kérvényezés, kilincselés, pereskedés után visszakapták, már nem sikerült megmenteni a pusztulástól. Meggyalázott állapotában Ilona grófnő soha meg sem nézte. A lelkében élő hajdani kedves képet menti majd magával a sírba. Harmath Ferenc ebben a helyzetben arra törekszik, hogy a Haller család emlékét visszaszármaztassa a köztudatba. Négyszáz éve, 1610-ben telepedett le az első Haller István Kerelőszentpálon, feleségül véve a nagyhatalmú Kendi Ferenc leányát, s hozományként kapva Szentpált, Kerelőt, Marosugrát és Szentmargitát. Új várkastélyt épített, ezt aztán fia, János fejezte be. Fiatal történelemtanár kutató, Kálmán Attila búvárkodásának erdeménye a család története. Újabb könyvbemutatóra számíthatunk tehát, még ebben a hónapban. Harmath Ferenc azt is elújságolta, hogy a négy évszázados Haller-jelenlét emlékére május utolsó szombatján kopjafát emelnek a kerelőszentpáli katolikus templomban.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Pál János
TÖRTÉNELEM A dél-erdélyi Unitárius Egyház 1940 és 1944 között
A második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét az egyház tisztviselőinek körében, amely azonnal éreztette hatását az egyházi élet hanyatlásában és intézményrendszerének elsorvadásában is.
1940. október 2-án Árkosi Tamás aranyostordai esperes Fekete Lajos ürmösi lelkészhez intézett levelében a következőképpen értékelte a második bécsi döntést: „Nem leszünk mi Fiam életképesek, mert az új Trianon – félek – vérünket vette. Ott mind számolhatunk 50 eklézsiánál is többet, mert a valóság az, hogy azokból 20-30% ha életrevaló. A végek mind letöredeznek. Bukarest, Brassó, a Zsil völgye, a havas és az alföld mind egy szálig fuccs. Tanítók nélkül nincs iskola, s iskola nélkül nincs igazi gyermeknevelés. […] Szerencse, hogy van gutaütés is, amit szintén be lehet venni a költségvetésbe.”
Minden bizonnyal a két évtizedes kisebbségi lét tapasztalata is közrejátszott abban, hogy 1940 őszén Árkosi mondhatni „hajszálpontosan” előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek a második bécsi döntést követően a Dél-Erdélyben/Romániában maradt egyházrész életében bekövetkeztek. Árkosi borúlátását két tényezővel indokolta: egyházközségek elnéptelenedése és a felekezeti oktatásrendszer leépülése. Ha megvizsgáljuk az ezeken a területeken beindult tendenciákat, a helyes diagnózis mellett, ugyanakkor azon kijelentésével is egyetérthetünk, hogy a második bécsi döntés a trianonihoz hasonló léptékű és tartalmú sorsfordulót eredményezett a dél erdélyi magyarság életében. Egyház életében érvényesülő folyamatok. Felekezeti oktatás
1940 őszén a dél-erdélyi egyházrész 12 felekezeti iskolában (Alsófelsőszentmihály, Bethlenszentmiklós, Dicsőszentmárton, Harangláb, Küküllődombó, Lupény, Magyarsáros, Magyarszovát, Magyarzsákod, Mészkő, Petrozsény, Szind) kezdhette meg oktatói tevékenységét. A következő 1941/1942. tanévre ez a szám azonban már 10-re csökkent azt követően, hogy Lupényban gyermek, Szinden pedig tanítóhiány miatt kellett beszüntetni az oktatói tevékenységét. A következő évben az unitárius oktatásügy tovább zsugorodott. Az 1942/1943. tanévben induló 10 iskola közül Petrozsény már nem rendelkezett nyilvánossági joggal: a gyakorlatban tehát a 10-ből csak 9 iskola működött törvényes keretek között. A nyilvánossági jogot vesztett iskolák tábora 1943 nyarán további kettővel gyarapodott (Magyarzsákod, Küküllődombó), azt követően, hogy egyikben sem sikerült az állami hatóságok által elismert tanerőt alkalmazni. Az 1943/1944. iskolai évben újabb leépítésekre került sor: Magyarzsákodon tanító, Petrozsényben pedig tanulóhiány miatt kellet beszüntetni az oktatást. 1944 nyarára a 12 iskola közül már csak 8-ban folyt oktatási tevékenység, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ezek közül Küküllődombó már az 1942/1943. tanévben elveszítette a nyilvánossági jogát, akkor azt mondhatjuk, hogy 1944 nyarán mindössze 7 iskola működött teljesen törvényszerűen – vagyis a dél-erdélyi egyházrész iskoláinak 41,67%-át veszítette el rövid négy év alatt.
a felekezeti oktatás két legnagyobb gondját a repatriálás által gerjesztett nagymértékű gyermek- és tanítóhiány jelentette. A pedagógushiány pótlása különben már 1941 nyarán komoly gondot okozott a dél-erdélyi egyházvezetésnek. Az ebben az időszakban befutott jelentések szerint az új tanév előtt csupán két iskolában volt rendezett a tanerők kérdése és mindössze háromban mutatkozott valós lehetőség a megüresedett állások betöltésére. A krónikus hiányt jól jelzi például, hogy az 1943 nyarán a Déli Hírlapban, a Szövetkezésben és az Erdélyi Gazdában meghirdetett tanítói állásokra egyetlen pályázat sem érkezett be Tordára. A szakemberhiányt az állam – többnyire indokolatlan – intézkedései is fokozták: a tartományi tanfelügyelőségek és Vallásügyi Minisztérium több felekezeti tanítótól megvonta a működési engedélyt, másokat pedig munkaszolgálatra hívott be ezzel akadályozva az oktatói munka folytonosságát.
Népesedési folyamatok
A kolozsvári egyházvezetés a szakadás pillanatában 30598-ra becsülte a Dél-Erdélyben maradt hívei számát. Ez a szám 1944 őszéig rohamosan csökkent. Bár pontos kimutatásaink nincsenek, a repatriálás méreteinek érzékeltetéséhez mégis némi támpontot nyújtanak a rendelkezésre álló töredékes utalások. 1945. április 12-én a nagyenyedi lelkész a következőket jelentette: „Az elmúlt négy esztendő alatt, egyházközségeim lélekszámban igen nagy változás állott be. Lefogytunk, helyenként egészen. Leányegyházközségeink lélekszáma fogyóban, szórványaink elenyésztek az idők nagy sodrában. Míg 1939. évben az összlélekszám 919 lélek, az 1944. év végén összes szórványokkal együtt a lélekszám az 500 lélekszám alá zuhant le.” A lélekszámapadás tehát 45,60%-os még akkor is, ha 500-as számlálóval számolunk.
Abból kiindulva, hogy 1942-ben már mintegy 20%-os áttelepedési aránnyal számoltak Tordán, figyelembe véve továbbá az egyes egyházközségek ilyen jellegű veszteségeit, azt mondhatjuk, hogy 1944 őszéig a dél-erdélyi unitáriusoknak mintegy 35%-a telepedhetett át Magyarországra.
Lelkészek helyzete
Forrásaink szerint a dél-erdélyi lelkészek sorsa a magyar és román nemzetépítési célkitűzések által megszabott kényszerpályán mozgott, életpályájukat ezeknek keretei alakították és eszközként szolgáltak az Erdély birtoklásáért folytatott harcban. A lelkészek politikai eszközzé történő átminősítésének egyik legartikuláltabb területe az a kölcsönösségen alapuló revanspolitika volt, amelyet a kolozsvári egyházvezetőség maga is támogatott – lelkészei szabadon bocsátását a román lelkészek letartóztatásával látta a legkönnyebben elérhetőnek.
A kolozsvári egyházpolitikának a magyar külpolitikai irányelvekhez való igazodására számtalan példát találhatunk. Az egyik ilyen jellegzetes eset a tíz év hivatalvesztéssel is sújtott Gombási János aranyosrákosi lelkészé, akinek egy román politikai fogollyal való kicserélését folyamatosan követelte az egyház. Egyéves börtönbüntetése lejártakor azonban a magyar külügyminisztérium azzal a megkereséssel fordult Józan Miklós püspökhöz, fontolják meg kérésüket, „[...] mert minden egyes lelkész kicserélése a délerdélyi magyarság további gyengülését jelenti.”
Ha lehetséges – írták – kíséreljék meg újból visszahelyezni lelkészi állásába, ha pedig nem, próbáljanak valami más közhasznú foglakozást találni számára.
Román részről ugyanakkor a megfélemlítés és a lelki összeroppantás szándékának súlya nehezedett a lelkészekre. Az állandó hatósági zaklatások és hadbírósági eljárások Józan Miklós püspök és Gelei József főgondnok Kállay Miklóshoz intézett beadványa szerint a román kormány „magyartalanító” politikáját szolgálták, mivel a „rendszeresen gyakorolt s megszervezetten minden lelkész számára kijáró egyszeri meghurcoltatás következménye, hogy nyugtalanított, szidalmazott, nyilvánosan csendőr által kísért és bántalmazott lelkészeink, a kétségtelen kimenetelű hadbírósági tárgyalások elől nagyobb számban menekültek át a határon.” A katolikus és református információkra hivatkozó beadvány szerint az unitárius közösség és lelkész „[...] megkülönböztetett módon van kiszemelve a legkülönbözőbb román atrocitásoknak.” Információink szerint 1940–1944 között mintegy 17 lelkésszel szemben alkalmaztak diszkriminatív bánásmódot. Természetesen voltak, akik indokolatlanul hagyták el állomáshelyeiket; csoportjukba elsősorban a második bécsi döntés pillanatában áttelepedők tartoztak. A megüresedett lelkészi állások növekvő számát a hadbíróságok hivatalvesztést kimondó ítéletei is fokozták.
Az egyházi élet megszervezése és működtetése
1940 augusztusát követően a tordai egyházvezetés jövőképének két stratégiai célkitűzése volt: közigazgatás megszervezése és működtetése, valamint az utánpótlás kérdésének orvoslása. Mozgásterét, önszerveződési törekvéseinek eredményességét alapvetően két tényező befolyásolta és determinálta: állam és egyház viszonya; hívek körében zajló népesedési folyamatok.
Hatalom tényezője, állam és egyház közötti viszony
1940–1944 között az állam és egyház viszonyrendszerét az autoriter államberendezkedés természete és az egyház biztonságpolitikai tényezővé való átminősítése határozta meg. Az egyház társadalmi súlyának minimalizálására az állam több olyan rendelkezést léptetett életbe, amelyek egyfelől az egyházi tisztviselők gazdasági, politikai és társadalmi életből való kiszorítását írták elő, másfelől pedig az egyháztársadalmi szervezkedést korlátozták az államellenesség tágan értelmezhető fogalmával. Az általános korlátozások mellett természetesen léteztek kizárólag etnikai indíttatású elszigetelő lépések is: egyházi kiadványok megjelentetésének akadályozása, egyháztársadalmi szervezetek működésének tilalma, lelkészek elleni hadbírósági eljárások, cenzúra, az egyház életét és tevékenységét szigorúan monitorizáló tevékenység.
A szigorú felügyelet mellett az önkényes beavatkozás és alárendelés nyomaival is gyakran találkozhatunk forrásainkban. Ilyenek voltak a hadigazdálkodásba való részvételre felszólító utasítások: vashulladék-gyűjtési akciók támogatása, visszacsatolási kölcsön jegyzése a lelkészi fizetések terhére, adományozás a hadsereg részére. Az állami önkényesség radikálisabb formáját ezen a területen a rekvirálások, ingatlanfoglalások képezték. A beavatkozástól nem maradt érintetlenül természetesen az egyház liturgikus élete sem. Egyszerű végrehajtó szervvé való átminősítést és nem partneri viszonyt tükröznek azok az átiratok, melyekben az állam különböző programjainak megvalósítására igényeltek támogatást.
Demográfiai tényező
Számtalan adatot találunk arra, hogy a határrevízióval fellángoló hisztérikus és diszkriminatív nacionalizmus állandósult és szinte elviselhetetlen lelki és egzisztenciális terheket rót a romániai magyar közösség vállaira. Forrásaink szerint a legsúlyosabb problémákat a gazdasági ellehetetlenítés, a magyar nyelvhasználat tiltása, üldözése, valamint a hadbírósági eljárások és hatósági zaklatások (munkaszolgálat, közmunka, munkaeszközök rekvirálása, stb.) képezték. A helyzet súlyosságát sok esetben az észak-erdélyi menekültek és hatóságok által feltüzelt román lakosság atrocitásai is fokozták.
A diszkriminatív bánásmód természetesen óriási felhajtóerőt szolgáltatott az áttelepedéshez, mind az egyházi tisztviselők, mind a hívek körében. Előbbiek elvándorlása az intézmények működtetésében és munkavégzésében idézett elő pótolhatatlan hiányosságokat, utóbbié pedig az egyházi élet minden szegmensében. A hívek Magyarországra telepedésének következményeként ugyanis nemcsak iskolák, önálló egyházközségek (Aranyosgyéres, Bukarest) szűntek meg, vagy kényszerültek összevonásra, hanem az egyházközségek gazdasági létalapja is veszélybe került. Már 1941-ben, a viszonylag újonnan alakult és vagyonnal nem rendelkező városi gyülekezetek (Brassó, Lupény, Segesvár, Medgyes, Petrozsény), nyugdíjjárulékuk csökkentésének kérésével fordultak a tordai egyházvezetéshez. Az elvándorlás és nehéz gazdasági helyzet a lelkészi fizetését is negatívan érintette. A hívek gazdasági erejének csökkenését vetítette elő Árkosi 1942 novemberében: mint mondta, a szükséges építkezési, karbantartási munkálatokat sikerült elvégezni az egyházközségeknek, de „újabb kezdeményezések már nem igen fordulnak elő.”
Az egyházi élet megszervezése
A határmódosítással kialakult helyzetet a kolozsvári egyházvezetés 1940. szeptember 2-án tárgyalta és két megoldási lehetőséget vázolt. Az optimista forgatókönyv szerint Kolozsvár továbbra is fenntartotta volna kormányzati jogát a Romániában maradt egyházrész felett. Számolva azonban az egységes kormányzás megszűntével, felhatalmazta Gál Miklós főgondnokot a dél-erdélyi egyházkormányzat felállítására, Torda központtal. Egyházi részről az ügyvezetést Árkosi Tamás aranyos-tordai esperesre bízta. Az adminisztráció megszervezésén túl Kolozsvár másik igyekezete a folytonosság biztosítására, az egyházi élet zavartalan működésére irányult. Ennek érdekében szeptember 3-án körlevélben szólította fel alkalmazottait, hogy maradjanak állomáshelyeiken és intsék nyugalomra, önfegyelemre híveiket. November 7-én pedig fegyelmi eljárás beindítását helyezte kilátásba alkalmazottai áttelepedésének meggátolása végett, azt követően, hogy a visszatérésre felszólító felhívásai teljesen hatástalannak bizonyultak.A dél-erdélyi önálló egyházkormányzat felállítására szeptember 26-án került sor Tordán, a legszükségesebb közigazgatási tisztségek betöltésével. A legfőbb döntéshozó és végrehajtó szervet a kolozsvári Egyházi Képviselő Tanács Romániában maradt tagjaiból hozták létre Egyházi Képviselő Tanács Torda néven, Gál és Árkosi elnöklete alatt. Az adminisztráció alsóbb szintjei – bár nem érintette a határkorrekció – ugyancsak átszervezésre kényszerült a hatósági akadályoztatások miatt. Egyházközségi szinten ennek elhárítására hozták létre a Vezérlő Bizottságot, melyben az ügyintézését ellátó testületek vezetőségére ruházták át a végrehajtói hatalmat. Egyházköri szinten az Egyházköri Közgyűlés Elnöksége irányította és végezte a közigazgatási tevékenységet. Legfelsőbb szinten a hetenként két alkalommal ülésező Elnöki Értekezlet látta el a feladatokat, miután az EKT ülésezése teljesen kiszámíthatatlanná vált a gyülekezési tilalom és az utazások szigorú korlátozása miatt. Az átszervezés egyetlen szinten, a legitim kormányzati szervek felállításának területén szenvedett csupán kudarcot. Ennek hátterében – miként Árkosi megjegyezte – a fennálló zavaros közállapotok és az állami gáncsoskodás állt. A szervezkedés jövőjét illetően pedig így nyilatkozott: „[...] arról ma még általánosságban sem beszélhetünk.” A teljeskörű és törvényes intézményrendszer kialakítása tehát egyértelműen külső körülmények függvénye volt. Ezt támasztja alá az 1941 decemberében kibocsátott javaslatokat kérő, valamint az 1942. június 2-i főtanácsi tagok megválasztására utasító körirat is. Mindkét intézkedés az önszerveződési szándékát mutatja, mely külső, állami tényezők következtében feneklett meg. Ez a kényszer és felismerés késztette az 1942. november 17-én ülésező EKTT-t arra, hogy ideiglenes jelleggel felállítsa a legszükségesebb bírósági és közigazgatási szerveket, bizottságokat. Az átszervezések ellenére a közigazgatás egyetlen szintjén sem sikerült azonban a zavartalan működését biztosítani a szigorú gyülekezési tilalomnak köszönhetően. Sok esetben a minimális ügyvitelben is fennakadások léptek fel az egyházi szervek kommunikációjának gátlásával. A tilalom szigora bizonyos estben a hatóságok jóindulatának, megértésének függvénye is volt. Így például 1942-ben a felsőfehéri körben szinte mindenhol megtarthatták az évi esperesi vizsgálószékeket, a küküllői és torda-aranyosiban ellenben el sem kezdhették. Az ebből adódó fennakadásokat az Elnökség kétféleképpen törekedett kivédeni: a szükséges iratok lelkészek általi beterjesztése összesítés végett az esperesi hivatalba, vagy az „egyszemélyes” esperesi látogatások. A komunikációs zavar mellett további nehézséget jelentett az egyházi ügyvitel számára az állandó személyzethiány, amit az áttelepedéstől kezdve a kötelező munkaszolgálaton keresztül a hadbírósági eljárások okoztak. A központi közigazgatásban a személyzethiányt az anyagi alapok hiánya is súlyosbította, Bukarest nem volt hajlandó ugyanis számukra államsegélyt biztosítani. Az ezekből fakadó súlyos hiányosságok következtében a központi adminisztráció a minimális feladatvégzésre volt kénytelen berendezkedni, ami természetesen a munkavégzés minőségének rovására ment.
A tordai központ eredményes működését három tényező segítette: Kolozsvár, mely az impériumváltáskor jelentkező adminisztrációs nehézségek áthidalása mellett – a hiányos kommunikáció ellenére – mindvégig szemmel követte és útmutatásokkal látta el Tordát. A huszonkét éves kisebbségi lét szintén segített a túlélésben azáltal, hogy az évtizedek során erős és jól működő kapcsolatrendszert hozott létre a különböző magyar intézmények között. Több forrásunk jelzi, hogy kezdetektől fogva a dél-erdélyi magyar felekezetek állandó együttműködési, partneri kapcsolatban állottak adminisztrációs, oktatási, szociális és társadalmoszervezési kérdésekben. Hasonló, együttműködési viszony állt fenn az Erdélyi Gazdasági Egylettel, „Hangya” Szövetkezeti Központtal és Romániai Magyar Népközösséggel. Az egyházak túlélési esélyeit nagymértékben növelte az a magyar állam, amely az érdekvédelmi feladatok ellátása mellett, pénzügyileg is támogatta az egyházat.
Utánpótlásnevelésre tett kísérletek
A határrevízió rendkívül előnytelen helyzetet teremtett a Romániában maradt egyházrész számára. A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy mindkét középiskola (Kolozsvár, Székelykeresztúr) a lelkészképző Teológiai Akadémiával egyetemben a Magyarországhoz visszacsatolt egyházrészhez került, és ezzel az utánpótlás bázisai éppen azokon a területeken szűntek meg, amelyek az egyház önreprodukciójának alappilléreit képezték. A kérdés azonnali orvoslása ezért igen kiemelt figyelmet kapott, annál az oknál fogva is, hogy a második bécsi döntéssel olyan méretű áttelepedés vette kezdetét tisztviselőinek körében, mely nemcsak távlatilag jelentett problémát és vetített elő szomorú jövőképet, hanem azonnal éreztette hatását nemcsak az egyházi élet és munka minőségének hanyatlásában, hanem intézményrendszerének elsorvadásában is.
A folyamatos áttelepedések miatt krónikussá váló lelkészhiányt a tordai vezetőség két módon próbálta orvosolni. Egyik stratégia azonnali és ideiglenes a másik távlati megoldást keresett. Előbbi a lévita intézmény bevezetésével, azaz a megüresedett lelkészi állások kántor-tanítókkal való feltöltése által kívánta megoldani a felmerülő problémát. A szakemberhiány azonban a gyakorlati kivitelezés esélyeit minimálisra csökkentette. Mindössze Magyarzsákodon sikerült alkalmazni ezt a módszert, a korabeli állapotokat jelzi azonban, hogy az 1943. szeptember 5-én lelkészi munkakörrel is megbízott Csongvay Árpád kántor-tanító még ugyanazon esztendő végén áttelepedett Magyarországra. A távlati megoldást az intézményes keretek között folyó rendszeres teológiai képzés jelentette. Torda megkeresésére a Nagyenyeden létrehozott Református Teológiai Intézet vezetősége vállalta is az unitárius lelkészképzést, 1940–1944 közt azonban mindössze egyetlen személy jelentkezett felvételre, annak ellenére, hogy Fekete Lajos brassói és Barabás Miklós nagyenyedi lelkészek legációra való felkészítéssel és küldéssel igyekeztek a középiskolás diákokat a papi pálya felé irányítani.
Hasonló gondok jelentkeztek az oktatás területén is. Szathmáry János egyházi jogtanácsos már 1941. július 29-én így referált a dél-erdélyi helyzetről Kolozsvárnak: az iskolaügyek gyengén állnak, tanítóik nincsenek, a lelkészeknek valószínű az 1941/1942. iskolai évben sem fogják engedélyezni az iskolai oktatást, tanítóképezdei növendékeik pedig nincsenek. A tanítóhiányt az egyház többféleképpen próbálta pótolni. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a lelkészekkel történő helyettesítés szolgálta, de tökéletes megoldást ez sem szavatolhatott, mivel az állam ezek oktatói tevékenységét nem volt hajlandó elismerni. Folyamatos áttelepedésük pedig kezdetben a manőverezési lehetőségek beszűküléséhez, később pedig megszűnéséhez vezetett. Egy másik korlátolt megoldási lehetőséget az átcsoportosítás biztosított, de később ez a stratégia is elesett a tanítói kar áttelepedése által, amit párhuzamosan az állami hatóságok részéről történő engedélyek megvonása és kötelező munkaszolgálatra történő behívása is fokozott. A nyugdíjazott pedagógusok alkalmazásának lehetősége is kútba esett, mivel ezeknek az állam csak a hadbavonult tanszemélyzet helyettesítését engedélyezte.
A perspektivikus és szilárd alapú utánpótlást érdekében 1942-ben ösztöndíj alapot hoztak létre (Taníttatási Segély Alap/Belsőemberi Pályára Készülő Ifjak Segélyalapja), mely továbbtanulni óhajtó és egyházi szolgálatra készülő középiskolás diákokat részesített pénzbeli támogatásban. Az ösztöndíj pénzalapját több forrás biztosította: egyéni adományok, önálló források, lelkészek fizetése. A program, indításakor sikeres kezdeményezést vetített előre, kiértékelését azonban az 1944-ben bekövetkezett változások lehetetlenné teszik. Mindamellett számolnunk kell azzal a realitással, melyről Lőrinczy Dénes tordai lelkész – az egyházszervezés kudarcait ecsetelő beszámolójában – az utánpótlással kapcsolatosan nyilatkozott: „Pedig a mai körülmények között igazán minden lehetőt megtettünk, ami csak a rendelkezésünkre állott közügyeink szolgálása terén. És amit nem oldott meg annakidején 22 esztendő a maga «végleges elrendezésével», mit tehetnénk e tekintetben, mikor alig néhány középiskolás növendékkel rendelkezünk. És ezek is, ha szerét tehetik, mennek át, mint ahogy átmegy mindenki, akit a mai fiatalok közül katonai szolgálatra hívnak be.” Az utánpótlás, képzés eredményességét tehát – akárcsak az adminisztrációét – felülírta és döntően befolyásolta Bukarest politikája.
Összegzés A három egyházkörbe (Aranyos-tordai, Küküllői, Felsőfehéri) szerveződő, 53 egyházközséget magába foglaló dél-erdélyi egyházrész életét, amint azt a fentiekben vázolt folyamatok mutatják, fokozatos társadalmi térvesztés, intézményi, demográfiai és tevékenységi sorvadás, leépülés jellemezte. A működéshez szükséges közigazgatást ugyan sikerült Tordának ellátnia, de egy sor olyan jellegű problémával szembesült, melyek távlatilag az Árkosi által megfogalmazott jövőképet vetítették előre. A román állam magyarságpolitikája ugyanis olyan folyamatokat indított el, melyek teljesen felülmúlták Torda mozgásterét. A problémák legfőbb gyökerét a humánerőforrás-hiány képezte. Torda tehát folyamatos kényszerpályán mozgott, a mozgás iránya pedig az árkosi-féle diagnózis felé gravitált. 1943-ban a kolozsvári egyházvezetés a Gál Miklóssal folytatott megbeszélések után szintén arra a következtetésre jutott, hogy az „[...] otthoni egyházunk helyzete nehéz, és a jövőt illetőleg szomorú kilátásokkal küzd, főleg a minduntalan növekvő papi és tanítói hiány miatt.”
Transindex.ro

Otthonosan történelmünkben
A magyarságtörténetnek helye kellene legyen a tantárgyversenyen
A múltat nem lehet elvenni tőlünk, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük – ez volt a jelszava az V. Székelyföld Napok keretében megszervezett történelmi vetélkedőnek, amelyet a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum látott vendégül. A VII. osztályban tanult magyarságtörténetből mérte össze tudását 15 csapat hetedikes, nyolcadikos diák Hargita és Maros megyéből. A résztvevőket és a kísérő tanárokat dr. Bálint István, az iskola igazgatója, Haller Béla városi tanácsos, s a szervezők nevében Hajdú Zoltán történelem szakos tanár köszöntötte. A történelemtanárok régi álma, hogy a kisebbségtörténet is bekerüljön azon tantárgyak közé, amelyekből olimpiát szerveznek. A tantárgy iránti érdeklődést bizonyítja, hogy a versenyre félszáz diák gyűlt össze.
A zsűrit dr. Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi katolikus iskola igazgatója, Novák Zoltán, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi kirendeltségének történész-kutatója, a tankönyv jelenkorról szóló fejezetének szerzője és Kolozsvári Szilárd, az Egyesülés középiskola történelemtanára alkotta.
Nos, ha vannak versenyek, ahol a jelenlét a legfontosabb, ez esetben valóban úgy volt. A vetélkedő látványos feladataként a résztvevők saját településüket vagy annak egy jeles személyiségét kellett ismertessék. Érdekes bemutatók hangzottak el Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről, Szászrégenről, Csíkszentimréről és a Marosvásárhely környéki falvakról. Ügyesek voltak a nagyernyei, küküllődombói, backamadarasi diákok, akik révén a jelenlevők megismerkedhettek a megye különböző vidékeinek látványosságaival, s ehhez járultak hozzá a marosvásárhelyi Schiller általános iskola tanulói, akik szintén két környékbeli falut mutattak be. A vásárhelyi általános iskolák versenyzői révén megelevenedett az Apolló palota története, a Tékát alapító Teleki Sámuel, valamint a várépítő Borsos Tamás, illetve dr. Bernády György polgármester élete is. Ez az egymásnak bemutatott történelemóra volt a vetélkedő legtanulságosabb része. A versenyt a két tehetséges műsorvezető diák, Jakab István és Osztián Pálma Rozália hangszerjátéka, éneke színesítette.
Amint dr. Tamási Zsolt elmondta, a kérdésekre olyan pontos válaszokat kaptak, amelyben a képek felismerése mellett a versenyzők azt is pontosan odaírták, hogy mikor történt az esemény és ki fényképezte az adott felvételt. Sikeres esszék születtek A székelység a kommunizmus idején témára.
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)