"Második alkalommal szervezték meg a hét végén a Csíkszentkirályi Napokat. Aug. 17-én, a megnyitón Balló István polgármester Szent István örökségét, a megmaradás, az itthonmaradás fontosságát hangsúlyozta. A csíkszentkirályi születésű Botár László képzőművész festészeti kiállítását Szatmári László nyitotta meg. Szintén Szentkirályról származik Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, akinek eddig öt kötete jelent meg magyarul, egy pedig német nyelven. Tánczos Vilmos munkásságát és emberi magatartását Mirk László tanár ismertette. A rendezvénysorozat első napján mutatták be A Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy család nyomában című monográfiát, melyet Gál Mária és Russu Tibor szerkesztett. Aug. 18-án megtartották a kispályás futballbajnokságot, a lovaskocsi-hajtási versenyt, a tűzoltóparádét. Leleplezték az Andrássyak tiszteletére állított emléktáblát. /Takács Éva: Csíkszentkirályi Napok. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 19./"

"2000-ben Cegőtelkén, a cserhalmi csata hajdani színhelyén, melyet Vörösmarty Mihály is megörökített, kilencméteres emléket állíttatott a Magyarok Székelyföldi Társasága. Ez Erdély eddigi legnagyobb (1990 után készült) szoborkompozíciója, 250 lépcsőn lehet feljutni hozzá. Jún. 25-30. között negyedszerre szervezik meg a Lármafa-találkozót. A rendezvény Szent László király emlékét idézi fel és állítja követendő példaképül magyarságunknak. Az előző három találkozó a Székelyföldön zajlott, a mostani Cegőtelkén indul, a további útvonal: Nagyvárad, Rozsnyó, Betlér, Hárskút, Krasznahorka, Szádellői-völgy, Barka, Lucska, Dernő, Szepsi, Szent László-forrás, Debrőd, végül Kassa városa (Szlovákia). Az erdélyi és felvidéki magyarok közös rendezvényén a Kárpát-medence minden magyarlakta tája képviselteti magát. Meghívják a Szent László nevét viselő települések képviselőit, valamint egy-két személyt azon településekről, ahol a Szent László-legenda templomi freskói még fellelhetőek vagy bizonyíthatóan megvoltak. /b. d. : Lármafa-találkozó - negyedszer. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 23./"

"Az idén a Cserhalom Emlékműtől indul június 25-étől a Lármafa-találkozó Nagyvárad felé, majd a szlovákiai Rozsnyó, Betlér, Hárskút, Krasznahorka, Szádelloi-völgy, Borka, Lucska, Dernő, Szepsi, Szent Lászlóforrás, Debrőd végül Kassa városa következik, egészen 30-áig. A rendezvény szervezői a Magyarok Székelyföldi Társasága, a Cserhalom Művelődési Egyesület és a CSEMADOK. A rendezvény fő támogatója a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma, a Kolozsvári Communitas Alapítvány és az Illyés Közalapítvány. A rendezvény védnökei az EMKE, dr. Kötő József elnök és a CSEMADOK, Köteles László elnök, parlamenti képviselő. A résztvevők, a szervezők által meghívott, a Kárpát-medence 48 olyan helységének képviselői, ahol a Szent László legenda templomi freskókban még megvan (26), illetve bizonyíthatóan megvolt (22) és velük együtt a Szent László nevét viselő települések képviselői (17). Cegőtelkéről, a honalapítás 1100 évfordulója jegyében, a Cserhalmi ütközet emlékére felavatott, Erdély legnagyobb szoborkompozíciójától indul a Lármafa Találkozó, élőben elevenítve fel a Szent László legendát. A Szent László király által alapított Nagyvárad felé veszi az útját a karaván. /Kresz Béla: IV. Lármafa találkozó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./ "

"V. Lármafa-Találkozón, a Szent László király emlékét őrző zarándoklaton Cegőtelkén, az alig 500 lakosú Beszterce-Naszód megyei faluban jártak a résztvevők, itt volt a cserhalmi ütközet. Győztes csatáink egyik színhelye. A 102 főből álló Szent László sereg Beder Tibor irányításával érkezett Cegőtelkére, ahol megcsodálták a Kolozsi Tibor alkotta, több mint tíz méter magas szoborkompozíciót, amely egy kettétört kardmarkolatot és egy pajzsot szimbolizál, rajta egy kereszt, illetve a pogány által elrabolt magyar lány két hajfonatával. A következő stáció Nagyvárad volt, amelynek püspökségét 1093-ban Szent László király alapította. Folytatták útjukat Felvidék felé. Rozsnyón az a szakavatott idegenvezető fogadta őket, Thököly Gábor, akinek nemrég jelent meg Kastélyok, kúriák, várkastélyok Gömörben című könyve. A kisebb településeket is felkeresték, ahol valamilyen Szent Lászlóval kapcsolatos legenda vagy templom létezik. Voltak Betlér, Hárskút, Szádelő, Debrőd, Lucska falukban, ahol a magyarság ugyan csökkenő számban van jelen, de közösségtudatuk és nemzetiségi öntudatuk magas. Lenyűgöző volt Krasznahorka büszke vára, a betléri Andrássy-kastély meg az emberek közvetlensége, barátsága. Kassa volt a zarándoklat utolsó stációja, ahol bejárták az óvárost, szentmisén vettek részt a Szent Erzsébet-székesegyházban, felkeresték a Rákóczi-emlékmúzeumot. /Farkas Aladár: V. Lármafa-Találkozó. Szent László emlékét őrző zarándoklat. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 3./"

"1933-ban a Magyar Cserkész Szövetség Magyar Szolidaritás Napot rendezett. Az előre megbeszélt napon a cserkészek tábortüzeket gyújtottak Gödöllőn, a Hargitán, a Tátrában, a Mecsekben, Szabadkán, a Bakonyban. Mindenfelé, ahol magyar cserkészek voltak. Magyaródy Szabolcs ajánlotta, hogy élesszék fel ezt: aug. 20-án este a budapesti tűzijáték kezdetének idejét vegyék alapul, s a világ minden időszámítási zónájában ottani este 21.00 órakor lobbanjanak fel a magyar testvériség tüzei az egész világon. Valószínűleg nincs olyan időzónája a Földnek, ahol nem élnének magyarok, így csak szervezés kérdése a megvalósítás: Tábortűz Croydonban, Fillmore-ban, Los Angelesben, egy gyufavillanás a Hargitán, gyertyák a budapesti lakásokban, mécses Dunaszerdahelyen, tábortüzek Rióban, Caracasban, Sydneyben, Münchenben, Oslóban, Krasznahorkán vagy Kőrösmezőn. Egy Budapesten meggyújtandó mécses csak másnap este aludna ki, miután a Magyar Szolidaritás Lángja körüljárta a Föld minden lakott időzónáját. E kezdeményezést a Külföldi Magyar Cserkészszövetség vezetősége elfogadta és felkérte csapatait az egész világon a megvalósításra. A Magyarok Világszövetsége is küldöttgyűlési határozatban kéri tagszervezeteit a Magyar Szolidaritás Tüze lángjának fellobbantására. /Magyaródy Szabolcs: Magyar szolidaritás tüze. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./"

A szilágycsehi Berkenye Ifjúsági Társaság színjátszói és néptáncosai vendégjátékkal kerestek fel magyarországi és szlovákiai helységeket. A műkedvelő diákok turnéját a Kárpát Alapítványnál The Adventures of Ludas Matyi in Carpathian Euroregion elnevezésű nyertes pályázata tette lehetővé. Az „ősbemutató" Egerben, szabadtéri színpadon volt. Szlovákiában a rozsnyói Gömöri Ifjúsági Társaság szervezte meg az előadást, biztosította a vendéglátást. Eljutottak Krasznahorkára, Tornagörgőre, Dernőre és Kassára. Hazaérkezésük után nemsokára indulhatnak Zsámbékra, tíznapos nemzetközi táborba, ahol részt vesznek a XIV. Határon Túli és Hazai Amatőr Színjátszók találkozóján. /Fejér László: Ludas Matyival a Kárpátok Eurégióban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 22./

A Magyarok Székelyföldi Társasága által szervezett Lármafa-találkozó sorozat célkitűzései révén fontos szerepet tölt be a magyar kultúra ápolásában. Fő feladatának a Szent László-kultusz megőrzését tekinti. Ezt a Szent László nevéhez fűződő Kárpát-medencei helységek felkeresésével, megismertetésével és tartós kapcsolatok kiépítésével valósítja meg. A találkozó résztvevői felkeresik a cserhalmi ütközethez kapcsolódó kultúrtörténeti értékekkel rendelkező és ezt templomi freskókban megörökítő 48 települést (Erdélyben, Felvidéken, Magyarországon, Ausztriában és Szlovéniában). A 8. Lármafa-találkozó útiránya: Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda-Székelyudvarhely-Marosvásárhely-Cegőtelke-Sárospatak-Borsi-Margonya-Eperjes-Kassa-Rozsnyó-Kakaslomnic-Késmárk-Lőcse-Krasznahorka-Pelsőc-Tállya- Sepsiszentgyörgy. A Lármafa-találkozó székelyföldi csoportját Cegőtelkén fogadta Székely Pál és dr. Szántó Árpád, a Cserhalom Művelődési Egyesület elnöke és alelnöke. Cegőtelki fiatalok eljátszották a cserhalmi ütközet azon mozzanatát, amely templomi freskókban meg van örökítve. Ezután a székelyföldiekhez csatlakoztak a cegőtelkiek és a beszterceiek, és a csoport továbbindult a Felvidékre. A lármafások Borsiba emlékeztek arra, hogy a községben álló ősi kastélyban született 1676. március 27-én II. Rákóczi Ferenc fejedelem. A lármafások tapasztalták, hogy a többségében magyarok lakta Borsiban nem működik magyar óvoda és magyar iskola, a magyar anyanyelvű gyerekek szlovák nyelven tanulnak. A találkozó résztvevői Margonyán megkoszorúzták Dessewffy Arisztid honvéd tábornok, aradi vértanú sírját. A debrődi sírkertben koszorút helyeztek el Papp Anna volt polgármester asszony sírjánál, aki lelkes támogatója volt a Lármafa-találkozóknak, éltetője a Szent László-kultusznak. Kassán meglátogatták a Szent Erzsébet püspöki székesegyházat, a kassai dómot; a Rodostó-házat, II. Rákóczi Ferenc rodostói ebédlőházának másolatát, a Szent Mihály-kápolnát, melyben létezett egy Szent Lászlót ábrázoló freskó, amelyet lemeszeltek. Kakaslomnicon megtekintettek egy Szent László-faliképet, majd Késmárk és Lőcse nevezetességei következtek. A 8. Lármafa-találkozó felvidéki záró-mozzanata a pelsőci református templomban tartott ünnepi istentisztelet volt. A 8. Lármafa-találkozó állásfoglalásában felszólított: építsünk közös jövőt. Van megoldás a megbékélésre, ehhez a múltat be kell vallani. Szükség van az autonómiára, az anyanyelvi oktatás biztosítására minden szinten, Borsitól Cserhalomig, akár Szabadkáig. /Trufán József tanár, a találkozó résztvevője: 8. Lármafa-találkozó. 2007. június 20-25. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 13./

Teljesült Domokos Pál Péterék álma
Idén is hűen követték a hagyományokat az Ezer Székely Leány Napja szervezői, főleg az imára, a népviseletre, a népdalra, a néptáncra, illetve a népi mesterségekre helyezve a hangsúlyt. Szombaton több mint ezer népviseletes leány, asszony vett részt a Csíkszeredában és Csíksomlyón tartott egész napos rendezvényen.
A népünnepély ezúttal téravató is volt, az összegyűltek, székely ruhások szombaton délelőtt 9 órától közös tánccal vették használatba a felújított Szabadság teret. Szép gesztus volt ez a szervező városi és a megyei önkormányzatok részéről. Sokkal fennköltebb, mégis közvetlenebb volt a hangulat, mintha politikai beszédekkel, illetve szalagvágással került volna sor a tér birtokbavételére.
„Azt gondolom, hogy ennél nem is kell szebb látvány, mint ennyi székely ruhába öltözött leány, hogy a fiataljaink felveszik őseink viseletét. Ez nem is látvány, hanem csoda, amit évről évre a csíkszeredai önkormányzat, a Hargita együttes és az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány megszervez nekünk” – mondta a téren Borboly Csaba, a megyei önkormányzat képviselő-testületének elnöke. A Kovászna megyei önkormányzat képviselő-testületének alelnöke, Nagy József is üdvözölte a jelenlévőket, köztük a nagy számban részt vevő háromszékieket, és meghívott mindenkit a hamarosan sorra kerülő Székely Vágtára.
A közös tánc után a szekerek, lovasok és gyalogosok a csíksomlyói kegytemplomhoz vonultak, ahol a szentmisét Böjte Csaba atya celebrálta. A ferences szerzetes a gyermekvállalásra buzdította a fiatalokat. Amint megjegyezte, a szentcsaládnak is könnyebb lett volna Egyiptomban maradni, ahol József mesterségét nagyon megbecsülték. Mégis vállalták a nehézségeket, a gyermekáldást, sőt haza is tértek szülőföldjükre, Heródes országába, pedig ott csak üldöztetésben lehetett részük. Manapság nincs üldöztetés, mégis a karriert vadássza mindenki, általában külföldön és nem szülőföldjén, pedig a szónok szerint itthon is lehet boldogulni. Továbbá, ahogy kiemelte, az élet vállalásánál és gondozásánál nincs szebb és magasztosabb dolog ezen a világon.
A csíksomlyói Hármashalom-oltárnál beigazolódott: teljesült a több mint nyolcvan éve a rendezvényt útjára indító szervezők, a szociális testvérek, illetve Domokos Pál Péter álma. Most már biztosan kimondható, hogy kigyűlt az ezer székely leány, ugyanis a szervezők ezúttal nyilvántartásba vették azokat, akik jelentkeztek az iktatónál. Cserébe a népviseletet felöltők emlékkártyát vihettek haza, amely igazolta, hogy 2012-ben részt vettek a népünnepélyen. Rengetegen jelentkeztek az iktatónál, habár arról volt szó, hogy csak a délutáni órákban veszik nyilvántartásba a személyeket, még este is akadt munka. Ottjártunkkor, este hét óra tájt már 1200 népviseletes lányt, asszonyt és 481 fiút, férfit számoltak.
A települések közül ezúttal Csíkrákosból jöttek – az összlakossághoz viszonyítva – a legtöbben székely ruhában. Pontosan 7,28%-os volt ez az arány, ők vihették haza az esketőszékeket, és lapunk is közülük sorsolta ki az iktatócédulák alapján azt a nőt és férfit, akik egy-egy féléves előfizetést nyertek. Bálint Anitát és András Lászlót a hét folyamán várjuk a szerkesztőségünkbe, hogy iktatókártyájukkal nyereményüket átvegyék.
„Hitében erős, erkölcsében tiszta és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk” – ezzel a jeligével indították útjára egykor a népünnepélyt. A megnyitón felszólaló csíkszeredai polgármester, Ráduly Róbert szerint nem elég csak a népviseletet és a népi kultúrát becsben tartani, hanem a népszámláláskor a székelységünket is vállalnunk kell. Az elöljáró szerint, ha nem valljuk magunkat székelyeknek, az autonómia útjába is akadályokat gördítünk.
Nemcsak a mennyiségi mutatók emelték a rendezvény színvonalát, évről évre nehezebb a dolga az eredeti népviseletet vizsgáló zsűrinek. Egyre több értékes népviselet kerül elő, idén lövétei, gyergyóalfalvi, csíkkozmási és szentdomokosi női székely ruhákat díjaztak, többen is elérték az eredeti szőttes anyag, a kézi varrás és az autentikus öltözeti kellékekért járó maximális pontszámot.
Másfelől, ezúttal egy nagyobb Székelyföldet is sikerült „megmozgatni”, a bukovinai székelyeket Kóka Rozália néprajzkutató, mesemondó, a diószénieket meg Petrás Mária képviselte. Ők voltak az idei tiszteletbeli meghívottak.
Kóka Rozália egy kiállításon keresztül tolmácsolta a bukovinai székelyeket ért tragédiát, 1941-ben ugyanis Bácskába telepítették őket. A fotók elindulásuk előtt készültek, a családok a kényszerből elhagyandó szülői ház előtt álltak a masina elé. Később a különböző állomásokon jól fogadták őket az anyaországiak, de vajdasági tartózkodásuk tragédiába fulladt. Az 1944 októberében visszaköltöző szerbek véres merényletekkel, pogrommal menekülésre kényszerítik őket. 1945 márciusában a Völgységben, egy kis, ezerlelkes, németek lakta faluban, Felsőnánán telepítik le őket. Kóka Rozália, aki ízes népi mesékkel is elkápráztatta a csíksomlyói nyeregben a hallgatóságot, honlapunknak elmondta, csíkzsögödi gyökerekkel is rendelkezik. Amúgy a történetek, illetve az általa hordott népviselet is igazolta, hogy a bukovinai székelyekkel közösek kulturális gyökereink.
Petrás Mária szintén a valamikor menekült, elcsángált székelyeket, a diószénieket képviselte. Egyfelől közszemlére tárta kerámiáit, amelyet a csángó szenteknek ajánlott, másfelől a gyönyörű népdalokkal adott ízelítőt ebből a kultúrából. „Névtelen szentek között nőttem fel, akik a sereg gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni” – vallja az alkotó.
Különben több népi mester termékét is láthattuk, mint az előző években, megcsodálhattuk a díszkovács, fafaragó, gyöngyfűző termékeit és a szőtteseket, beleértve a népviseleteket, ugyanakkor két népi hangszer készítője is kirakódott. Ezúttal furulyát, fidulát, gardont és kobzát is lehetett szemlélni, vásárolni.
Kitettek magukért a táncosok is, jóformán minden csíki településről érkezett csoport, ugyanakkor a Gyergyói-medence, illetve Udvarhelyszék és Háromszék is képviseltette magát. Eső is esett, de ezt is csak égi áldásként könyvelte el a résztvevők többsége. A műsor másfél órával tolódott ugyan, de a közönség nagy része megvárta a rendezvénysorozatot záró előadást, a Hargita együttes Ördöngösök Füzesen című folklórműsorát.
Különben az identitásőrző népünnepélyt jó példaként is felajánlották, a csíkszentkirályi önkormányzat ugyanis az Ezer Székely Leány Napjára időzítette a testvértelepülésekkel tartott találkozóját. „Immár a harmadik testvértelepülés-találkozót szerveztük meg Csíkszentkirályon. Ennek köszönhetően az anyaországból Berekfürdőről, Zalakomárból, Igarból, továbbá Szlovákiából Krasznahorkáról, illetve Kárpátaljáról Iszapéterfalváról fogadtunk vendégeket. A legutóbbiakkal pénteken írtuk alá a testvértelepülési szerződést. Emellett a martonvásári Villő tánccsoportot is vendégül láttuk, ők fel is léptek a népünnepélyen. Korábban mindig a csíksomlyói pünkösdi búcsúra hívtuk testvértelepüléseinket. Most arra gondoltunk, hogy ne csak az egyházi értékeinket ismerjék meg, hanem a kulturális identitásunkat őrző rendezvényeinkből is ízelítőt kapjanak, ezért a küldöttségeket hintókon kivittük a csíksomlyói nyeregbe. Reméljük, hogy ez a népünnepély példaértékű lesz számukra, és a hagyományőrzés őket is arra fogja ösztönözni, hogy otthon indítsanak el hasonló folyamatokat” ‒ mondta honlapunknak Gál Mária csíkszentkirályi kultúrigazgató.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)