Középajtán szept. 20-án avatják fel a falu nagy szülöttje, Benkő József /1740-1814/ történettudós, botanikus mellszobrát, Petrovits István /Sepsiszentgyörgy/ alkotását. A szobrot a szintén Középajtán született, Kanadában élő Pusztai Péter grafikusművész állíttatta. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 18./

Nemes Antal, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, hogy érvényt szereztek a Kovászna megyei prefektus rendeletének /román iskolákat kell indítani mindenütt/. Összesen öt helyen indítottak új román tagozatot: Nagyajtán egy hetedikes tanulónak indult román osztály, Középajtán két tanulónak, Szentkatolnán négy tanulónak, mind a négyen moldvai cigányok, Kézdimartonoson három tanuló (közülük ketten magyarok) miatt létesítettek román osztályt, Málnásfürdőn egy alsótagozatos csoportot állítottak fel. /Botos László: Egyfős osztály is indult. = Új Magyarország, okt. 15./

Márc. 27-én Puskás Bálint szenátor és Tamás Sándor képviselő Nagybaconban találkoztak Demeter Józseffel, a község polgármesterével, akivel a település aktuális gondjairól tartottak megbeszélést, majd délután Szárazajtán, az iskola épületében falugyűlésen vettek részt. Itt nagyszámú érdeklődő jelenlétében a földtörvény, a haszonbérleti törvény, valamint a föld adásvételét szabályozó rendelkezések témakörében folyt eszmecsere, amelynek során a törvények ismertetése mellett a szárazajtaiak sajátos gondjairól, a termőföldek tagosításáról, a vadkárokról, a telefonhiányról és a járhatatlan utakról is szó esett. Terítékre került a községből nemrég elköltözött körorvos és az egészségügyi középkáder hiánya is. Megállapítást nyert, hogy a felvetett kérdésekre jórészt helyi szinten lehet és kell megoldást találni. A tagosítást például a falu többségének akaratával látják megoldhatónak, hiszen a közel tízezer parcellát enélkül lehetetlen rendesen megművelni. A részvevők elmondták, évek óta ez az első eset, hogy parlamenti képviselők látogattak el a faluba. Ugyanaznap este Puskás Bálint és Tamás Sándor Középajtán is részt vettek falutalálkozón, ahol szintén a földtörvény gyakorlati alkalmazásának kérdéseire keresték a helybeliekkel közösen a választ. Elhangzott, hogy a környék földproblémáinak zöme megoldódna, ha a nagyajtai állami gazdaságot mihamarabb felszámolnák és a gazdaság által használt földterület visszakerülne a jogos tulajdonosokhoz. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 31., 1238. sz./

Ünnepi istentisztelettel emlékezett a Kovászna megyei Réty református gyülekezete egykori mártírlelkészére, Somogyi Endrére (1902- 1952), aki a kommunista rezsim politikai üldöztetése nyomán Dobrudzsában halt meg. 1991-ben a község emléktáblát szentelt személyének, melyet a helybeli műemlék-templom falára helyeztek el. Születésének 100-dik, halálának fél- évszázados évfordulójára tartott a falu istentiszteletet. Somogyi Endre életére és munkásságára egykori kortársa T. Vántsa Dezső, volt bitai és középajtai nyugalmazott lelkipásztor emlékezett meg. /(kisgyörgy): Somogyi ünnepség Rétyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 31./

"Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke márc. 16-án Középajtán hálaadó istentiszteletet tartott a templom teljes felújítása alkalmából. Nagy Károly, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese köszöntötte az ünneplő gyülekezetet, majd T. Berszán István, az egyházközség lelkipásztora felelevenítette a templom történetét. Nagy József főgondnok szólt a népesség fogyatkozásáról és a több tucat lakatlanul álló házról. /(H.): A püspök Középajtán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 25./"

"Kisgyörgy Zoltán kimutatást vezet a háromszéki településekről készült, készülő, kéziratban vagy nyomtatásban megjelent-megjelenő falumonográfiákról. Most a Gáspár-féle köpeci monográfiáról adott hírt. Gáspár József (1899-1989) református kántortanító, helytörténész az 1960-as évek elején összegyűjtötte Köpec bányászfalu és a vele szomszédos Miklósvár történetére vonatkozó adatokat. A rendszerváltás után az unokák fénymásolatot készítettek nagyapjuk monográfiájáról, a vaskos kéziratot, a nagyapa szép gyöngybetűivel, hét kötetbe szerkesztették, helytörténeti bibliográfiaként megőrzés végett a köpeci református egyháznak és a falu iskolájának adták. Egy példányt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak, egyet pedig dr. Egyed Ákos történésznek ajándékoztak. A Gáspár unokák megmentették a kéziratot. Gáspár József kéziratban hagyta például Lisznyó monográfiáját, hisz ennek a falunak is tanítója volt. Tanulmányokat írt a tudós középajtai pap Benkő Józsefről, aki hat esztendeig Köpecen szolgált, az 1661-es csemeréti csatavesztésről, az író Ádám Éváról (Kamenitzky Etelkáról), a keresztúti emlékmű lerombolásáról stb. /Kisgyörgy Zoltán: Köpec históriája (Falumonográfiák sorsa). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 13./"

Január 31-én hetedik alkalommal szervezte meg az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet országos szavaló- és népdalversenyét. 1998-ban az első hasonló rendezvényt Csíkszeredában tartották, most ismét ez a város, ezúttal a Márton Áron Gimnázium adott otthont az Erdély különböző vidékeiről összesereglett fiataloknak. A közel ötven versenyző Kolozsvár, Torockó, Nagyenyed, Vajdahunyad, Marosvásárhely, Segesvár, Székelykeresztúr és környéke, Szentábrahám, Fiatfalva, Homoródalmás, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Árkos, Bölön, Vargyas, Középajta, Nagyajta, Sepsiszentgyörgy, valamint Nyíregyháza fiatalságát képviselte. A verseny gálaműsorral és díjkiosztó ünnepséggel ért véget. /Takács Éva: Szavaló- és népdalverseny. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 2./

A Középajtai Falunapokon a Szőlőskertben a Benkő József Arborétum és Füvészkert lelkészi áldással elhelyezett alapkövénél a neves botanikus érdemeiről, a középajtai három füvészkertről Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónő beszélt. Ezután megkoszorúzták Benkő József sírját. Az ünnepségen részt vett Majosháza testvértelepülés, valamint Szigetcsép küldöttsége. A középajtai gyülekezet számára Szenczi Molnár Albert 1612-ben kiadott Bibliájának hasonmását és a református templom orgonájának javításához 60 000 forint adományt adtak. Benkő József munkásságát dr. Demeter János megyei tanácselnök és Sylvester Lajos, a lap munkatársa méltatta. /(Kispataki): Füvészkert Benkő József emlékére (Középajta). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 25./

Középajta és Majosháza öt éve áll testvértelepülési kapcsolatban, ez alkalomból az erdővidékiek székely kaput adományoztak Pest megyei barátaiknak. A Középajta összefogásából született ajándékot a község temetőjének bejárata előtt állítják fel, október 22-én. Az öt esztendő alatt a családok közt is szoros barátságok köttettek. A vargyasi tanár-fafaragómester József Gellért elkészítette a 6,5 méter széles, négy méter magas, udvarhelyszéki motívumokkal díszített, székelyvarsági hagyományos pattintott zsindellyel fedett kaput. A szemöldökfán ez áll: Isten segedelmével állíttatta ezt a kaput a testvériség jelképéül Majosháza és Középajta népe. /(hecser): Középajta ajándéka. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 15./

Október végén a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium /Székelyudvarhely/ két diákja Sándor Judit tanárnő kíséretével felkeresték Középajtán Veress Vilmos sírját, ahol kegyelettel emlékeztek az 1956-os menekültre. Veress Vilmos 1917. július 28-án született Borosjenőn, középiskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, nyári szüneteit Középajtán töltötte apai nagyszüleinél. Budapesten elvégezte a katonai akadémiát, a Ludovikát. 1956-ban részt vett a forradalomban, letartóztatták, és kitiltották Budapestről. Kényszermunkára ítélték Tatabányára (bányai munkavégzésre), ahonnan viszont sikerült megszöknie, s Bécsbe, majd Hollandiába menekült. 1980-ban visszajöttek Magyarországra, első útjuk Székelyföldre vezetett. Felkeresték Középajtát, a rokonokat, a templomot. Veress Vilmos egy alapítványt hagyott hátra a jól tanuló, szegény sorsú diákok megsegítésére – az udvarhelyi református kollégisták évente részesülnek ebből a támogatásból. /Bertalan Enikő-Noémi XII. B; Boros Eszter XI. B: Veress Vilmosra emlékeztünk. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 28./

Szügyi György, a szegedi Euromenedzser Képzési Központ vezérigazgatója immár öt éve szervez felkészítőket Háromszéken, Demeter János, a Kovászna Megyei Tanács (KMT) elnöke ezért „háromszéki állampolgárrá felnőttnek” titulálta a vendéget. Szügyi szerint az önkormányzatoknak működő, termelő tőkét kell idevonzaniuk külföldről. Fel kell készülnie a térségnek önálló tervezésre és piacfigyelésre. Szügyi most a régiók szerint csoportosított vidékcentrumokban tart előadást Bodokon, Sepsiszentgyörgyön (Orbai-széki településeknek), Zágonban, Kézdivásárhelyen és Középajtán. /Domokos Péter: A tudásban a jövő Háromszéken. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 5./

Tompa László középajtai református lelkészre emlékeztek augusztus 6-án az ötvenévesek és ötvenkét évesek. Tompa, aki ma 85 éves lenne, keresztelte és konfirmálta a kortárstalálkozóra összegyűlteket, és 60 éve, 1946 újévének napján érkezett Középajtára. Berszán István református lelkész elmondta: 1974-ben Középajtán a gyülekezet lélekszáma 1560 volt, jelenleg 680-an vannak, a gyülekezetnek több mint fele elköltözött, távol van. Most 68 üres lakás van a faluban, csak idő kérdése, hogy ezek más tulajdonává váljanak. A falu lakosságának 80 százaléka 65 éven felüli. A templomkertben frissen felállított, Tompa tiszteletes emléket állító oszlop tövében Willmann-Szabó Rozália beszélt a kortársak nevében, a lelkész Enikő leánya köszöntötte az ünneplőket. /Ferenczi Bálint: Oszlopot az oszlopnak. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 18./ Kubánda Miklós matematika- és informatikatanárt, fafaragót a középajtai Tompa László emlékoszlop faragója elmondta, hogy kopjafák állítása a mai napig létező szokás, ez látható Árkoson és Kisborosnyón is. Tompa László tiszteletes emlékoszlopa fent egy lámpással kezdődik, majd székely kereszt, alul pedig tulipán van. „Ha lentről fölfele olvassuk, akkor azt mondom, hogy család, haza, egyház, s a szellem szabadsága. ’56 is benne van” – mondta. /Willmann Walter: 56 s egy élet egy darab cserefában. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 18./

Nagyajtán, Középajtán, Bölönben és Bölönpatakon folytatódott a Bardoc-Miklósvárszéki Székely Tanács által kiírt népszavazás. A szervezők tudomására jutott, hogy általuk nem ismert, önkéntes munkát nem vállaló személyek becsmérlő tartalmú levelet juttattak el a román sajtóhoz. A levél írói, bár egyetértenek az önrendelkezést célként kitűző népszavazással, ,,nem bírják elviselni azt, hogy a szervezők a megfélemlítés eszközét használják legfőbb meggyőző érvként”. Azt állítják, hogy a nemmel szavazókról, illetve a szavazást elutasítókról névsor készül, amit később a falu tudomására hoznak, majd a Háromszék hasábjain közzé is tesznek. A továbbiakban állítják, hogy elhunyt és a vidékről elköltözött személyek adatait is felhasználták a szavazásnál. Bardoc-Miklósvárszék Székely Tanácsa hivatalos közleményben utasította el a vádakat, s arra kérte a ,,tiltakozást” megfogalmazókat figyelembe vevő szerkesztőségeket, hogy az ő álláspontjuk ismertetése nélkül ne közöljék azt. /Hecser László: Provokáció Bardoc-Miklósvárszéken (Népszavazás az autonómiáról). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 22./

Május 5-én Toroczkai Lászlónak, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) elnökének Vármegyék a véres úton című könyve kézdivásárhelyi bemutatója napján néhány helybeli fiatal megalakította a HVIM háromszéki szervezetét. A Toroczkai által öt évvel ezelőtt alapított szervezet tevékenységét legalább négy állam titkosszolgálata figyeli éber szemekkel. A háromszéki szervezet elnöke Bíró Levente, szóvivője Tóth Bálint, akik a napokban első alkalommal tartottak sajtótájékoztatót. Elmondták: a szervezet még nincs hivatalosan bejegyeztetve, de hamarosan erre is sor kerül. A háromszéki szervezetnek tizennégy kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi és középajtai alapító tagja van. Nemrég sikeres könyvgyűjtést szerveztek, több mint 3500 kötet gyűlt össze. A könyveket Pusztinára vitték, ahol nemrég magyar ház épült. /Iochom István: Bejegyeztetés előtt a háromszéki szervezet (Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 22./

A Magyar Polgári Szövetség erdővidéki szervezetéhez Középajtáról érkezett bejelentés szerint az RMDSZ önkéntesei arra buzdítják a polgárokat, hogy nem számít, ha Tőkés Lászlónak már aláírtak, attól még a szövetség jelöltjeit is támogathatják, és a gazdákat felszólították, hogy írjanak alá. Az aláírásgyűjtésért felelős RMDSZ-es községi képviselő, Nagy Piroska tagadta ezt. /Hecser László: Újabb incidensek Erdővidéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 15./

Benkő József (1740–1814) református lelkész, füvész, tudós nevét veszi fel a középajtai általános iskola. Az ünnepségen Kolumbán Vilmos egyetemi tanár a tudós életéről és munkásságáról értekezik, Demeter László pedig Erdővidék nagyjai címmel tart előadást. Incze Irén igazgató kiemelte, Középajta nevét Benkő József tette híressé. Előbb emlékplakettet avattak, majd a Montrealban élő Pusztai Péter grafikus támogatásával a templom udvarán mellszobrot állítottak 1992-ben, 2003-ban a templom egyik helyiségében emlékszobát rendeztek be, 2005-ben az első falunap alkalmával pedig letették az arborétum, vagy ahogy Benkő József nevezte, a Szőlőkert alapkövét. /Hecser László: Iskolanévadó Középajtán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./

A hagyományokhoz híven idén októberben is sor került az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjainak kiosztására Székelyudvarhelyen, a városháza dísztermében. Október 25-én az ünnepségen telt ház előtt vehetett át EMIA-díjat a korondi Páll Lajos költő, festő és Szilágyi István író Kolozsvárról. Varga Borbála költőnek ítélték oda az alapítvány Debüt-díját. Hídverő-díjjal jutalmazta az alapítvány kuratóriuma Márkus Béla debreceni irodalomkritikust, egyetemi tanárt magas színvonalú műveiért. Életmű-díjat ebben az évben nem adtak át, köszöntötték viszont a hetvenéves írókat és költőket. Gálfalvi Zsolt írói, szerkesztői, irodalomszervezői munkásságát közelgő hetvenötödik születésnapja alkalmából Pomogáts Béla irodalomtudós méltatta. Cseke Péter egyetemi tanár értékelte ki az alapítvány által kiírt szociográfiai riportpályázatot, melynek végeredménye, a rendkívül erős mezőnynek is köszönhetően, megosztott második díj lett. A Babes–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakos magiszteri hallgatói közül Berszán Rékát Középajtáról, Dénes Emesét Varságról írt riportjáért tüntette ki a kuratórium. Zörgő Noémi és Ferencz Zsolt a Művelődés különdíjában részesült, az oklevelet és a díjat a lap főszerkesztője, Szabó Zsolt nyújtotta át. A közönség külön örömére az ünnepélyen bemutatkoztak az újonnan megalakult Udvarhelyi Székely Filharmonikusok. /R. Kiss Kornélia: Díjkiosztó gála Székelyudvarhelyen. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Az újságírás haldokló műfajára, a szociográfiára hívta fel a figyelmet a ME.dok folyóirat legújabb, október elején megjelent száma. „A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát” – írta Cseke Péter, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora. A magiszteri hallgatók által írt mikro-szociográfiák Torockóra, Székelyvarságra és Középajtára kalauzolják el az olvasót. A folyóiratot 2006 óta negyedévente jelenteti meg a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikáció-tudományi Kara. /F. I. : Megjelent a ME. doc új száma. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./

Sem az iskolák, sem a kultúrházak, sem az katolikus egyház nem engedélyezik a moldvai csángó falvakban, hogy ingatlanjaikban tartsák az iskolán kívüli magyar foglalkozásokat. A legtöbb településen bérelt épületben tanulnak a gyermekek, mert saját házak vásárlására nem futja az oktatási programot fenntartó Moldvai Csángómagyarok Szövetségének. Székeket hoztak a külsőrekecsini Gyermekek Házához. Támogatók adományából építették fel ezt a házat. A magyar órákat korábban egy családnál tartották. Az emeleten tanári lakást és számítógéptermet alakítottak ki. Moldvában 21 településen tartanak magyar órákat, de csak hét faluban van magyar közösségi ház. Ezeken a településeken egyre többen tanulnak magyarul. – Az emberek azt érzékelik, hogy nem csak egy rövid időre jövünk, itt megzavarjuk az ők életüket, és aztán tovább állunk, hanem hosszú távon gondolkodunk – hangsúlyozta Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. Lujzikalagorban három évig kis raktárban tartották a magyar órákat. Az 5000 lelkes községben már 100 gyermek jár a magyar foglalkozásokra. Ezért bérelte ki a Csángó Szövetség most a házat. 35 ezer euróra lenne szükség ahhoz, hogy a Csángó Szövetség megvásárolhassa a házat, ahol a tanári lakás is helyet kapna. Az összeget közadakozásból próbálják összegyűjteni. Duna TV. /Hosszú távon gondolkodik a Csángómagyarok Szövetsége. = Erdély. Ma, nov. 20./ 8/ November 18-án volt az Erdővidéki Közművelődési Napok leggazdagabb kínálata: Barótra, Olasztelekre, Kisbaconba, Erdőfülébe, Nagybaconba, Ürmösre, Bölönbe, Nagyajtára és Vargyasra vittek programot a szervezők. Másnap Baróton Hidak címmel a felsőrákosi alkotótábor anyagából, Bardocon pedig az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás, Bölönben Höncz László Bűnösként is győztes című könyvét, Baróton pedig Magyari Hunor Az erdővidéki református egyházmegye templomai című albumát mutatták be. Vargyason megnyílt az Erdővidék nagyjai című kiállítás, Középajta népe pedig Magyari Hunor albumát ismerhette meg, a bölöni Kék virág néptáncegyüttes Zalánpatakon és Középajtán lépett fel. Baróton előbb dr. Bona Gábor, majd Pelyach István történész tartott rendhagyó történelemórát az 1848―49-es szabadságharcról, majd a csíkszeredai Mesehetes zenekar szerzett lépett fel. Dr. Egyed Emese Baróti Szabó Dávid Kisded szótáráról /Tortoma Kiadó, Barót/ beszélt, mely most jelent meg. Az 1792-ben Kassán nyomtatott második kiadás alapján készült könyvet méltatva a kolozsvári egyetemi tanár kiemelte: ,,Amikor készült, munkafüzet volt, tanári segédletként tudták használni a magán- és iskolai oktatásban azok, akik tudatosan akartak magyarul beszélni, s azok is, kik magyarul akartak megtanulni. ” Erdőfülében a Magyar Művelődési Intézet főigazgatóját, Borbáth Erikát telt ház fogadta. Örökségvédelem és hagyományápolás című előadásában arra tért ki, hogy mennyi hasznot hajthat a ma emberének az elmúlt évszázadok alatt felhalmozott közös tudás. Olaszteleken kiállítás nyílt Nagy Viktor fényképeiből, majd Kolumbán-Antal József székelyudvarhelyi író Székely honfoglalás című kötetét mutatták be. Kisbaconban Csikány Tamás és Kedves Gyula budapesti történész Székelyek a napóleoni háborúkban, valamint Huszárok az 1848/49-es szabadságharc erdélyi hadszínterén címmel tartott előadást. Szabó Zsolt főszerkesztő, valamint Benkő Levente szerkesztő ismertette a Művelődés című folyóiratot, Jánosi József pedig Erdővidéki táncélet című kötetét. Fehér János művészettörténész Erdővidék épített örökségéről értekezett. Baróton megnyílt Kiss Béla sepsiszentgyörgyi képzőművész akvarell-kiállítása. /Hecser László: Gazdag Erdővidéki Közművelődési Napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

Újabb árvízek Háromszéken
Háromszéken huszonnégy települést érintettek a hétvégi áradások: Kovásznát trópusi égszakadás sújtotta, Orbaiszék, Erdővidék, az Olt mente számos településén okozott gondokat a víz. Kézdivásárhely környékén egy 19 éves lányt villámcsapás sújtott, tegnap a sepsiszentgyörgyi megyei kórház intenzív osztályán ápolták kómás állapotban.
Harmadszor pusztított az ár Orbaiszéken
Harmadszorra került idén víz alá Zabola és Páva. A vasárnap esti ár minden eddiginél pusztítóbb volt, két hidat, tucatnyi átereszt rongált meg. Közel háromszáz hektár mezőgazdasági terület is víz alá került. Az utakról több mint ezer köbméter sódert, homokot mosott le, néhol csak a száz évvel ezelőtti kövezés maradt meg — mondta el Ádám Attila polgármester. A kár értékét meg sem próbálták még felmérni, de a helyrehozatal meghaladja önerejüket — hangsúlyozta. Tegnap reggel a tűzoltóság és saját motorpumpáik segítségével a pincékből, kutakból szivattyúzták a vizet. Már hétfő hajnalban elkezdték az utak melletti sáncok kiásását, az összegyűlt iszap, hordalék eltakarítását.
Papolcon az országúton átívelő hidat megkerülte az ár, elöntötte a szomszédos gazdaságot, majd az úttesten áthömpölyögve tért vissza medrébe. Pákéban is nagy volt a veszély, de összefogással megmenekült a falu. A Kovászna vize rönköket, hordalékot tornyozott össze, a falu és Barátos lakossága egész éjjel a torlaszok szétverésén dolgozott. Kisborosnyón hetven udvart öntött el a Nagypatakról lefolyó víz. Nagyborosnyó megmenekült, mert a nagypataki vízfolyás Kovászna-patakba torkollása előtti szakaszán korábban megemelték a gát magasságát. (Bokor)
Trópusi égszakadás Kovásznán
Vasárnap délután évek óta nem tapasztalt felhőszakadás sújtotta Kovásznát. Mindössze két óra alatt 65,7 liter csapadék hullott négyzetméterenként. Ezt a szívkórház meteorológiai állomásán mérték. Az égszakadás jégesővel kezdődött, 3—5 mm nagyságú szemcsemérettel, majd rendkívül agresszív villámlás kíséretében úgy zúdult az eső két órán át, hogy közben a hőmérséklet nem esett 22 Celsius-fok alá. Ez a jelenség már a trópusi esőzés kategóriájába lenne sorolható, ha nem kezdődött volna jégesővel, így a maga nemében akár parafenoménnek is lehet nevezni. A hirtelen megduzzadt Kovászna-patakán hatalmas mennyiségű faanyagot, szénaboglyát, tyúkpajtát, műanyag palackokat... vitt a víz, de volt, aki traktorgumit, fejőszéket is látott. Pincéket, kutakat, műszaki alagsorokat öntött el, több helyen a városi szennycsatorna betört földszinti fürdőszobákba. (Gyila S.)
Huszonnégy település érintett
Nem csak Orbaiszéken, Háromszék majd minden régiójában gondot okozott az árvíz. A Katasztrófavédelmi Felügyelőség nem végleges adatai szerint huszonnégy települést, négyszáz háztartást, harminc pallót érintett az ár. Erdővidéken Bölönben mintegy félszáz háztartásban tett kárt a víz, emellett megrongálta a 103E megyei utat, melyre korlátozást is elrendelt a rendőrség a 3,5 tonnánál nehezebb járművekre, de Baconban, Középajtán is gondok adódtak. Az Olt mentén Sepsibükszádot, Mikóújfalut, Málnásfürdőt sújtotta az árvíz, Zalánpatak részben elszigetelődött, itt a brit trónörökös, Károly herceg birtokait is elöntötte az ár. (Farcádi)
Embert sújtott a villám
A megyei kórház intenzív osztályán ápolják azt a 19 éves lányt, akit villámcsapás sújtott vasárnap délután Kézdivásárhely környékén. A barátjával sétálgatott egy legelőn, mikor a zivatar kitört, és bár körülötte a juhok mind elpusztultak, a lányt a kísérője által riasztott mentősök újjá tudták éleszteni. Dr. Albert István igazgató-szóvivő közlése szerint kómás állapotban van — a létfenntartáshoz szükséges szervei ugyan tökéletesen működnek, és mozgatni tudja végtagjait, az agyát ellenben súlyos károsodás érte, és emiatt még mindig életveszélyben forog. De mivel már az is csodával határos, hogy túlélte a villámcsapást — általában azok menekülnek meg, akiket a magas feszültségű kisülésnek csak a szele érint, ezen a betegen viszont átment, látszik a helye —, és erős, fiatal szervezetről van szó, az orvosok remélik a legjobbakat. A teljes felépülés is lehetséges, de minden attól függ, hogy az agyi vérzés mennyire tud lokalizálódni, és ez a következő napokban dől el — magyarázta a kórház vezetője, hozzátéve: a sérült lány ellátásához minden szükséges műszaki felszereléssel rendelkeznek.
(demeter) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Második bécsi döntés és a magyar bűnök (Hetven éve)
Bárki bármit mondhat, az 1938 és 1941 közötti években Magyarország területi gyarapodása igazságos jellegűnek tekinthető, mind történelmi, mind etnikai szempontból. Ennek keretében megegyezéses alapon került sor arra a második bécsi döntésre is, amely az 1920-as trianoni diktátum által Romániához csatolt magyar területek 42 százalékát Magyarországnak ítélte.
A visszakerült terület Erdély szegényebb, de magyar többségű régiója volt, míg az altalajkincsekben és iparban gazdagabb Dél-Erdély Románia fennhatósága alatt maradt, mivel az a régió román többségű volt. A bécsi döntés egyértelműen tekintettel volt az etnikai összetételre, bár itt-ott, a határvonalon lehetett volna még magyar településeket — így például Kalotaszeg déli részét—Magyarországhoz kapcsolni. Mivel az új határ útvonalakat és vasútvonalakat is átvágott, így például Székelyföld és Kolozsvár között, ráfért volna némi módosítás, azonban erre nem volt lehetőség, mert e határvonalat egy német—olasz döntőbíróság húzta, és elfogadására, tiszteletben tartására mindkét ország kormánya kötelezettséget vállalt. E határrendezéssel kapcsolatban elfogadható Róna Andrásnak, Teleki Pál közeli munkatársának véleménye: ,,A döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében, a »felező igazság« elvére épült.”
A döntés jellege
Ha az első világháborút lezáró békediktátum alkalmával az önrendelkezés szellemében jártak volna el, akkor bizonyára nem került volna sor a területi revíziókra. Ha valóban igazságos lett volna a trianoni diktátum (1920), akkor engedélyezte volna a népszavazást az elcsatolásra ítélt területeken. A trianoni igazságtalanságra a legjobb példa Székelyföld helyzete, amelynek népét nem kérdezték meg, hogy az önrendelkezési jog alapján akar-e román uralom alá kerülni. A több mint félmilliós székelymagyar népet, amelynek számaránya a történelmi Székelyföldön jóval nyolcvan százalék fölött volt, megillette volna a független államalapítás joga. Ha elfogultság nélkül mérlegeljük e kérdést, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez számukra indokoltabb lett volna, mint az enyhe román többségű (53,8 százalékarányú) Erdélynek Romániához való csatolása.
Ha a nagyhatalmak a történelmi igazságosság szellemét követik, és arra (is) gondolnak, hogy az igazságtalan békediktátum újabb háború forrása lehet, az utódállamokat széles körű autonómiák biztosítására kellett volna kötelezniük az uralmuk alá hajtott népcsoportok egyenjogúságának garantálása végett. A területi önkormányzatok létrehozására lett volna lehetőség Erdélyben, mert itt is találunk túlnyomóan román és túlnyomóan magyar többségű régiókat. A románok lakta Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megyéből román, a székely megyékből magyar autonóm tartományt lehetett volna szervezni, míg a vegyesen lakott területeken vegyes nyelvű közigazgatási régiókat. Románia azonban a becsületes nemzetiségpolitika helyett az erőszakos beolvasztás, románosítás politikáját alkalmazta, kikényszerítve a magyar kormányzatok területi revízió melletti elkötelezettségét.
Az első bécsi döntés alkalmával, 1938-ban visszakerült Magyarországhoz a 87 százalékban magyarlakta felvidéki határsáv, majd 1939-ben a többségében ruszin- és magyarlakta Kárpátalja, 1941 tavaszán Délvidék magyar többségű területei, a Duna-Tisza köze. Észak-Erdély magyar többségű területei, köztük Székelyföld, a történelmi Magyarország egyik legmagyarabb régiója a második bécsi döntés után, 1940. augusztus 30-án egyesült Magyarországgal. Mindezek ismeretében megállapíthatjuk, hogy 1938 és 1941 között Magyarország nem idegen területeket szállt meg, hanem saját ezeréves nemzeti területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat, és ez enyhítette Trianon igazságtalanságát. E területek visszakövetelése jogos és igazságos jellegű volt.
Horthy Miklós
Nem szabad elítélni Magyarország politikai vezetését, valamint a hat nyelvet kitűnően beszélő Nagybányai Horthy Miklós kormányzót, amiért az igazságtalan trianoni békediktátum semmissé nyilvánítását, felülvizsgálatát követelte. Ennek lényege az volt, hogy békés úton állítsák helyre a történelmi magyar állam területi egységét, és ha ez nem lehetséges, akkor szerezzék vissza a túlnyomórészt magyarlakta területeket.
Horthy Miklós kormányzót a magyar többségű területek felszabadításáért illik még ma is lefasisztázni és ,,lovas tengerésznek” csúfolni. A kommunista csőcseléknek és az utódállamok politikai elitjének a kormányzót lejárató propagandája annyira sikeresnek tekinthető, hogy Szent István napján e sorok írója azzal szembesült, Horthy nevének hallatán még Székelyföldön is elhalkul a magyar emberek beszéde. Érdekes, hogy ez egy kirándulás szervezése idején történt, és szó sem volt politikáról, csak egy megjegyzésről, arról, hogy a Horthy-időben készült el a Sepsiszentgyörgyöt Erdővidékkel összekötő (Középajtán átvezető) megyei út, mivel az 1940-es új határ elvágta az Előpatak irányába haladó, Észak-Erdéllyel összekapcsoló útvonalat.
Megdöbbentő, hogy az átlag magyar ember alig hallott arról, Horthy az Osztrák―Magyar Monarchia győztes tengernagya volt. Kevesen tudják azt is, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje, olyan régi vágású, konzervatív politikus volt, aki talpig becsületes úriemberként szolgálta hazáját és népét. Horthy kormányzó az 1918-as összeomlás utáni káoszban talán az egyetlen olyan magyar politikus és katona, aki meg tudta teremteni azokat a feltételeket, amelyek révén az erőforrásaitól és területének 71,5 százalékától megfosztott Csonka-Magyarország újjászervezhette gazdasági, társadalmi és kulturális életét. Tér hiányában csak egyetlen példát említek, éspedig azt, hogy a háború után néhány évvel a magyar pengő Kelet-Európa legstabilabb pénzévé vált.
Mivel vádolható Horthy Miklós, hogy nevének hallatára még ma is sokan megremegnek? Már említettem, a legfőbb bűne a magyar többségű régiók visszaszerzése volt, ezért illik a tudatlanságban nevelt magyar embereknek szidalmazni őt. A magyar területek visszaszerzését sokan azért tartják hibának, mert ezzel magyarázzák Magyarország háborúba sodródását, a zsidóság egy részének a kiirtását, a háborús magyar veszteségeket, a nemzetiségek elnyomását. Nos, az alábbiakban mindezekre igyekszünk választ adni.
Holokauszt
Amíg a magyar társadalom közgondolkodásában a holokauszt közismert, addig a román társadalom alig vesz tudomást róla, mivel a román népben nem alakították ki ,,a bűnös nemzet” érzését. Magyarországon a holokauszt kérdését legtöbbször az európai összefüggés-rendszerből kirángatva ismertették, azt sugallták, hogy a magyar népet nagyobb felelősség terheli, mint másokat. A magyar médiában ritkán mondták el, hogy a zsidóság kiirtása majdnem egész Európában kiterjedt. A magyar zsidóság szenvedésének ecsetelésekor nem hangsúlyozták kellőképp, hogy deportálásukra 1944. március 19-e után került sor, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, és azt a németek által ellenőrzött bábkormány vezette. Még mindig vannak olyanok, akik a zsidóság sorsáért Horthyt hibáztatják.
Amíg ,,a magyar bűnöket”, a zsidóság tekintélyes részének deportálását a magyarság fejére olvassák, addig Romániában a népesség jelentékeny része még ma is úgy tudja, hogy Ion Antonescu marsall, a román állam háború alatti diktátora nemzeti hős és a zsidók megmentője volt. Mindezt akkor, amikor a zsidók mészárlása Romániában, és nem Németországban kezdődött. Romániában a szuverén román állam hadserege senkitől nem kényszerítve, Antonescu marsall parancsára mészárolta le az észak-bukovinai és transznisztriai zsidók többségét, majd a szovjet hadi sikerek hatására megszervezték kitelepítésüket. Annak ellenére, hogy az 1946 és 1948 között Bukarestben megjelent, Matatias Carp által írt dokumentumkiadvány dátumhoz, településhez kötötten tárgyalja a román holokausztot, a román nép nem szembesült a történelmi tényekkel, mert e kiadványok már a megjelenés után hozzáférhetetlenné váltak. ,,Példányait megsemmisítették, a kommunista rezsim korifeusai még attól sem riadtak vissza ― írja Takács Ferenc ―, hogy ügynökeikkel ellopassák a könyvet a világ nagy könyvtáraiból.” Ennek ismeretében érthető, hogy a háborús bűnös Antonescu tiszteletére az 1990-es években miért avattak szobrokat, miért neveztek el utcákat, tereket, intézményeket.
Az utóbbi évtizedben ― nemzetközi nyomásra ― némileg változott a helyzet, a román politikai vezetés arra kényszerült, hogy mérsékelje az egyre erősödő Antonescu-kultuszt, és elfogadja a román holokauszt tényét. Románia végül 2003-ban kénytelen volt vizsgálóbizottságot felállítani a holokauszt körülményeinek feltárására. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetésével működő bizottság megállapította, hogy a háború alatt az akkori Románia területén 270 000 román és ukrán zsidó vesztette életét. Bár Bukarestben holokausztemlékművet is felállítottak 2009 októberében, mégis úgy tűnik, még mindig átszövi a közgondolkodást az, hogy a magyarok gyilkolták halomra a zsidókat, míg a románok megmentették őket.
E sorok írója is reméli, hogy soha többet nem fog megismétlődni népek, népcsoportok kiirtása, bántalmazása csak azért, mert más a kultúrájuk, vallásuk és nyelvük. A történelmi múltat el kell fogadni úgy, ahogy volt, és tudni kell: nincsen bűnös nemzet, de van bűnös állampolitika, és voltak bűnös személyek is. Horthy, akit a németek szintén deportáltak, sokáig védelmet biztosított a magyarországi zsidóságnak, és tulajdonképp nevéhez a zsidók százezreinek a megmentése fűződik.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdővidék művelődik
Ma kezdődik a szombatig tartó XVIII. Erdővidéki Közművelődési Napok a baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület szervezésében. A nagyszabású kulturális rendezvénysorozat tizenhét erdővidéki településre terjed ki, Barót, Bibarcfalva, Bodos, Bölön, Erdőfüle, Felsőrákos, Kisbacon, Köpec, Középajta, Miklósvár, Nagyajta, Nagybacon, Olasztelek, Szárazajta, Vargyas és Zalánpatak mellett a Brassó megyei Ürmösön is zajlanak események.
A baróti római katolikus templomban sorra kerülő megnyitó keretén belül az Erdővidék Kultúrájáért Díjat Kászoni Zoltán halbiológusnak, a néhai Kászoni Gáspár magángyűjtő fiának, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alelnökének adják át.
Előadást tart Kászoni Zoltán Erdővidék állatvilága, Szekeres Attila – István A köpeci református templom címerei, Zakariás Erzsébet Székely asszonyok élete a 20. század elején, Nagy Zoltán Márton Áron erdélyi püspök életútja címmel.
Kiállítás nyílik Rácz Magda műveiből, Erdővidék nagyjairól címmel valamint az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület fényképeiből. Új Magyar Szó (Bukarest)

A visszatért Erdély – a remény korszaka
Erőteljes modernizáció, nemzetépítési törekvések, infrastrukturális fejlesztések, beruházások, a turizmus felvirágoztatása, a magyar nemzeti tér megteremtésére tett kísérlet – leginkább ezek jellemezték Erdélyt a "kicsi magyar világ" idején, a második bécsi döntést követően, de voltak e korszaknak árnyoldalai is, mint a magyar csapatok bevonulását követő visszaélések vagy a zsidók deportálása.
Ennek ellenére a remény korszakának nevezhető Erdély 1940 és 1944 között – hangoztatta Ablonczy Balázs történész, a budapesti ELTE oktatója, a párizsi Magyar Intézet igazgatója csütörtök este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a Székely Akadémia programsorozat részeként tartott előadásában.
Alaposan dokumentált, történészhez méltó, tárgyilagos, lebilincselő előadása során egyebek mellett rámutatott a magyar külpolitika, diplomácia sikerére 1940 nyarán, melynek nyomán 43 ezer négyzetkilométer terület, mintegy 2,5 millió lakos került vissza Magyar­országhoz. A magyar csapatok bevonulását követő katonai közigazgatás rövid időszaka után magyarországi mintára szervezték meg Erdély közigazgatását, a kormányzat pedig rendkívül erőteljes modernizálást kezdeményezett, hatalmas infrastrukturális beruházásokat indítottak, négy év alatt Magyarország egyéves költségvetésének megfelelő nagyságrendű összeget utaltak ki e régió fejlesztésére. Az út-, vasútépítés, vendégforgalmi infrastruktúra-fejlesztés mellett kiemelten foglalkoztak a gazdák képzésével, támogatásával, gazdakörök, kedvezményes gépvásárlás révén a mezőgazdaság fellendí­tésével, a rászorulók megsegítésével, Székelyföld villamosításával – fejtette ki az előadó.
Az előadást a nagyszámú közönség soraiból felbukkanó visszaemlékezések, helytörténészeink kiegészítései tették kerekebbé – elhangzott például, hogy a Sepsibükszád és Szent Anna-tó közötti út mellett ebben az időszakban épült a Kőröspatakot Középajtával összekötő út is.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Védjük megszerzett jogainkat!
Felháborító, ahogy a nacionalista, még halott nagyságainktól is rettegő román politika beleszólt Nyirő József hamvainak hazaszállításába, újratemetését megakadályozva.
De még fájóbb, ahogy némely magyar RMDSZ-vezetők viszonyultak ehhez a székelymagyar ember szá­mára felemelő eseményhez. Frunda György szenátor hozzáállása, megnyilvánulása egyenesen sértő, érthetetlen a „székely írófejedelem” megalázása, elárulása. Hát ilyen ember Marosvásárhely RMDSZ-es polgármesterjelöltje? Akkor százszor inkább Smaranda Enache asszony, aki mindig kiállt mellettünk a legtűrhetetlenebb helyzetekben is, védve magyar embertársait honfitársai megalázó tettei, kijelentései ellenében.
Május 27-én este az egyik román tévécsatornán hallottam a bemondónő gúnyos megjegyzését, hogy a székelyudvarhelyi Pap-kertben összegyűltek közt sok olyan magyar ember volt, akinek fogalma sincs Nyirő József munkásságáról. Lehet, hogy sok magyar ember önhibáján kívül nem ismeri az író könyveit, nem is ismerheti, hisz az elmúlt, kommunista rendszerben tiltottak voltak művei. Az én fiatal koromban, a 60-as, 70-es években beszélni sem lehetett Róla, nem hogy taníthatták volna. Nekem szerencsém volt: édesapám, aki a dimbes-dombos erdővidéki kis falu, Középajta református lelkésze volt a 40-es években, az úgynevezett kis magyar világban megvásárolhatta Nyirő József, Wass Albert, Márai Sándor műveit, és a tiltott időszakban a padláson elrejtve egy láda mélyén őrizte őket. Amikor értelmes emberekké cseperedtünk kishúgommal együtt, és már titkot is tudtunk tartani, elérkezettnek látta az időt, hogy bevezessen tiltott nagyjaink életébe, munkásságának megismertetésébe. Esténként lekerült egy-egy nagyra becsült, féltve őrzött kincs a padlásról, és mi valósággal faltuk a szívszorító történeteket.
Óriási öröm számomra, hogy habár már őszülő halántékkal, de megérhettem azt az időt, amikor szabadon, félelem nélkül lehet olvasni, terjeszteni, megbeszélni, megosztani a felhalmozott, már-már fojtogató, kitörni készülő tudást eleinte csak közelebbi barátainkkal, később mind több ismerősünkkel, odaadni olvasásra féltett, a sok tudásra szomjas baráti kéztől megrongyolódott kincseinket.
Ezért fáj, hogy még most is, szabadnak hitt világunkban megtörténhetnek ilyen szégyenteljes dolgok némely RMDSZ-es vezetők hallgatólagos, talán tudatos beleegyezésével. Megalkuvó politikájuk oda vezetett, hogy maholnap azt is elveszíthetjük, amit kínkeservesen sikerült kiharcolni (lásd: magyar tagozat megszüntetése a marosvásárhelyi orvosi-gyógyszerészeti tanszéken, a Mikó-kollégium, szeretett alma materem visszaszolgáltatásának pere, melyet szégyenszemre magyar ember kezdeményezett telhetetlen kapzsiságában). Ha nem vigyázunk, újra elveszíthetjük megszerzett jogainkat is.
Vigyázzatok, kérlek, honfitársaim! Nemsokára választunk, nagyon gondoljátok meg, hová ütitek a pecsétet! Tudom, vannak kivételek is, és gondolom, megérjük azt is, amikor a polgár nem a pártot nézi, hanem az embert magát. Nekem is van kiválasztottam, aki nagyon sokat tett városunk szebbé, lakhatóbbá, szerethetőbbé tételéért, és emberséges, szavatartó, az egyszerű ember szavára is figyelő vezető. RMDSZ-es színekben indul, de tiszta szívvel fogom támogatni!
Bíró Miklósné Tompa Enikő, Sepsiszentgyörgy. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Két évtizednyi közművelődés (Erdővidék)
Kevesebb helyszínnel, de gazdagabb programmal szervezik a kedden kezdődő XX. Erdővidéki Közművelődési Napokat. Barót, Vargyas, Nagyajta, Középajta, Nagybacon, Kisbacon, Olasztelek, Erdőfüle és Ürmös kulturális kínálatra fogékony közönsége hadtörténeti értekezéseket hallgathat, Erdővidékről szóló dokumentumfilmet, néptáncos fellépést, bábszínházi előadást tekinthet meg, téma lesz a könyvtár és a könyv, képzőművészeti és fotókiállításnak is örvendhetnek.
Érdekes kalandot ígér a világ új trendjeinek illata által meghintett Brassó magyar képzőművészeinek – Dimény András, Tomos Tünde, Vetró B. S. András, Ábrahám Imola, Sipos Gaudi Tünde, Dimény András és Tomos Tünde – kiállítása. Hasonlóképp izgalmas lehet a bikfalvi NAPtelep természetművészeti alkotóműhely dokumentációs kiállítása is. Az augusztusi táborban készült installációkat, performanszokat és folyamatműveket örökítették meg, hogy a „múlékony” alkotások örömet szerezhessenek másnak is. A Hadtörténeti Múzeum és Intézet Kedves Gyula, Udovecz György és Süli Attila révén komoly segítséget nyújt az Erdővidéki Közművelődési Napok szervezőinek: az Aradi Ereklyemúzeum történetéről és gyűjteményéről, a császári és királyi 68. közös gyalogezred I. világháborús szerepéről, illetve a magyar katonai térképészet úttörőjének, Tóth Ágostonnak az erdélyi tevékenységéről szóló tudományos előadást hoznak. Az Erdővidék Kultúrájáért-díj a volt könyvtáros, kultúrházvezető, kórusszervező, egyesületi mindenes Deák Vilmánál igencsak jó helyen lesz. A kitüntetéssel több évtized kitartó lelkesedéssel végzett kulturális és értékmentő munkáját ismerik el – emlékezzünk csak: a vargyasi Daniel-kastély három évtizeddel ezelőtti, enyészettől való megmentését neki köszönhetjük. Keddtől szombatig lesz, amiért felkeresni a közművelődési napok helyszíneit.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Adalékok az 1870-es népszámláláshoz
A 19. század második felében két népszámlálást tartottak, 1858-ban és 1870-ben. Háromszéken a népszavazás bizottmányi elnöke 1870-ben Mikes Benedek volt. Az Ipari Földművelési és Kereskedelmi Minisztérium levélben kérte Mikes Benedeket, hogy a választásokra kinevezett, legodaadóbban tevékenykedő elnökök névsorát ismertesse Nagy Miklós miniszteri tanácsossal.
,,Az Ipari, Földművelés, és Kereskedelmi Miniszter Ur Nagyméltóságának idei julius 14-én 633. szám alatt kelt intézkedése szerint ohajtása az, hogy azon férfiak kik a népszámlálás fontos munkálata körűl, kiválló tevékenységet fejtettek ki, hazafias érdemeikhez mért kitűntetésben részesűljenek. Ennek kapcsán ezennel bizalmasan arra kérem fel a Méltóságodat miszerint azon egységeket kik a Nemes Törvényhatóság keblében a fenebbi űgyben kűlönös sikerrel, és odaadással működtek ide sietőleg kijelölni, és az esetleg kijelölendők polgári állásáról, s egyébb viszonyaikról, s általában mindazon körűlményekről, melyek kitűntetésűk tekintetéből figyelembe vehető, a lehető legrövidebb idő alatt, tűzetes tudósitását megtenni sziveskedjék. Ezen tudósitásnál nem hagyható figyelmen kivűl Grof Mikes Benedek földbirtokos. Kolozsvár 9 aug. 1870 Nagy Miklós Miniszteri Tanácsos”
,,Háromszékről a következő személyeket javasolták kitüntetésre: Horváth László aljegyző, B. Apor János, a Kézdi Bizottmány elnöke, Geréb János  bizottmányi jegyző, Barabás Sándor Miklósvár Bizottmányi Elnök, Bodor Ferenc Gelence, Könczei Gyula Kézdiszentlélek, Könczei Béla Gidófalva, Takó László Lisznyó, Szinte László Köröspatak. Mikes Benedek Zabola 1870 aug 24-én”
Sepsiszentgyörgyi Levéltár Fond 8. 47 dosszié, 13 lap.
Az 1858-ban és 1870-ben Háromszéken jegyzett népszámlálási adatok: Sepsiszentkirály 1858-ban 556 személy, 1870-ben 568, Szemerja 700–846, Árkos 1588–1723, Körispatak 1068–1289, Kálnok 671–716, Oltszem 754–723, Zalán 1018–1114, Málnás 709–707, Angyalos 559–642, Bodok 990–1o37, Étfalva 424–466, Fotos 163–156, Gidófalva 862–901, Martonos 345–351, Eresztevény 228–246, Besenyő 468–558, Zoltán 170–148, Bikfalva 1242–1052, Dobolló 1041–1217, Kökös 1064–1078, Aldoboly 1071–1268, Szotyor 435–475, Kilyén 541–543, Uzon 1625–1616, Lisznyó 1006–1097, Szentiván 501–561, Laborfalva 454–520, Feldoboly 661–568, Nagyborosnyó 1236–1443, Kisborosnyó 1087–1150, Bodzaforduló 1300–1527, Egerpatak 655–696, Szacsva 276–348, Magyarós 622–505, Réty (az 1858-as adatok hiányoznak) 1870-ben 873, Komolló 470–458, Altorja 2181–2388, Feltorja 722–806, Szentlélek 3112–3072, Polyán 1692–1818, Bélafalva 773–788, Futásfalva 948–958, Ikafalva 761–762, Almás 1122–1220, Csomortán 614–514, Esztelnek 1128–1093, Kurtapatak 641–583, Lemhény 2819–2781, Nyujtód 1093–1153, Martonos 959–1005, Ozsdola 2230–2711, Felsőcsernáton 1235–1318, Alsócsernáton 2300–2129, Martonfalva 518–501, Hatolyka 518–510, Szentkatolna 1054–1048, Oroszfalu 362–438, Sárfalva 645–632, Szászfalva 433–377, Márkosfalva 843–707, Mátisfalu 186–441, Albis, 941–871, Dálnok 1657–1536, Maksa 810–782, Bita 451–451, Várhely 137–118, Lécfalva 934–906, Hilib 619–640, Haraly 448–489, Gelence 2000–2468, Zabola 2196–2473, Páva 934–918, Kovászna 3621–3582, Imecsfalva 500–507, Petőfalva 364–415, Tamásfalva 414–483, Szörcse 671–666, Telek 647–602, Cofalva 343–358, Körös 657–655, Papolc 1483–1615, Zágon 3621–3927, Szitabodza 1443–1381, Barátos 1017–1024, Páké 729–730, Barot 2076–2231, Bodos 263–492, Sepsibacon 908–1005, Szárazajta 1552–1731, Zalánpatak 327–352, Bölön 2213–2521, Nagyajta 1298–1484, Középajta 1408–1499, Miklósvár 799–870, Köpec 932–1052.
(A falvak után feltüntetett számok: előbb az 1858-as, majd az 1870-es adatok) Sep. Áll. Levéltár Fond 8. 47 dosszié, 2 lap.
Józsa Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! - 13. - Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az önzetlenül cselekvő tanítónőt díjazták (Erdővidék kultúrájáért)
Az Erdővidéki Közművelődési Napokat szervező Gaál Mózes Közművelődési Egyesület kuratóriuma az Erdővidék Kultúrájáért Díjat idén Kubánda Gizella nyugalmazott középajtai tanítónőnek ítélte. A díjátadási ünnepségen felszólaló egykori pályatársak, barátok és tisztelők Kubánda Gizellát a közösség érdekében fáradhatatlanul dolgozó, nemzedékek sorát felnevelő, boldogulásukért sokat tevő és népművelői munkáját lelkesedéssel végző pedagógusként mutatták be. Berszán István helybeli református lelkész szerint mi, székelyek akkor is fontosnak tartjuk a kultúrát, amikor mások szegénységre és érdektelenségre hivatkozva lemondanak róla. Ragaszkodunk történelmünkhöz, zenei hagyományainkhoz, irodalmi és képzőművészeti értékeinkhez, mert nélkülük gyökértelennek éreznénk magunkat. Sokat tett a középajtaiak szellemi és lelki épüléséért a hatvanas-hetvenes években formálódott tanári kar, amely a tanórák megtartásán felül közösség- és kultúrateremtő feladatot vállalt.
A közművelődési egyesület elnöke, Demeter László a tájegység páratlanul gazdag kulturális értékeit dicsérte, s köszönetet mondott mindazoknak, akik tettek azért, hogy ez a gazdagság megmaradjon, átöröklődjék nemzedékről nemzedékre. Bihari Edömér polgármester az önzetlenül cselekvő tanítónőt, néptáncaink, népdalaink, népszokásaink és hagyományaink őrzőjét méltatta. Bereczki László nyugalmazott református lelkész az 1955–1956-ban utolsó éves tanítóképzős Kubánda Gizellát mutatta be: tudással jól felvértezett lány volt, kétség nem fért hozzá, népe gyermekeinek kiváló oktatója lesz.
A díjazott méltatására a szervezők által felkért Barabás Mihály Kubánda Gizella tanítói pályájának főbb állomásait csokorba szedve vázolta az értékes munkát. „Hogy a csoda Középajtán létre tudott jönni, meg tudta mozgatni a falu apraját-nagyját, az nem kis munkába került. Gizellának néptánccsoportja mindig volt, azt vallja, a tánc szeretete apai öröksége. Ezt a dal- és táncszeretet adta át tanítványainak s az életrevaló középajtai ifjúságnak. Felkutatta, gyűjtötte Középajta népszokásait, annak egy részét feldolgozta egyedül, majd néhai Keszeg Edit tanítónővel előadható formába rendezték, színpadra vitték” – fogalmazott az egykori iskolaigazgató. Kubánda Gizella könnyeivel küszködve köszönte meg az elismerést, mint mondotta: az nem csak az övé, hiszen komoly érdemeik voltak néhai kollégáinak is abban, hogy jó, dolgos és a népszokásaink ápolását fontosnak tartó embereket sikerült nevelniük. Az eseményen fellépett a baróti Rozmaring kórus, Tatár Zsuzsanna nyugalmazott magyar szakos tanárnő és a bölöni Demény Istvánné verssel köszöntötte a díjazottat.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Háromszéki kalauz (Szárazajta és Zalánpatak, 22.)
Szárazajta régi település. Itt ringatták bölcsőjét Ajtai Abod Mihály (1704–1776) tudós tanárnak, Árva Bethlen Kata jó emberének és Gecse Dániel (1768–1844) neves orvosnak. A Gecse család ma is él nevében Szárazajtán.
A falu központján halad át a piros háromszög turistajelzés, mely a Matára érintésével a Harcsa-patak fejénél levő Csángó-tanya felett ér ki a főgerincre és összekapcsolódik a kék sáv gerincjelzéssel. Az Ajta pataka mentén leromlott, de egykor jól járható úton lehetett megközelíteni Közép- és Nagyajtát. A Baróti hegység nyugati gerincéről lefolyó patakok vidéke aránylag ismeretlen terület. Egy helyet Kurtavára néven emlegetnek a helybeliek. „Valamikor Szárazajta itt lenn feküdt – mondják –, és a Kakucsi malmokig húzódott.” Hogy itt emberek laktak, bizonyítják a begyepesedett mezsgyék, házhelyek, a régi temet meg a tatárkori ősi helynevek (Tatárvágás, Kinyír, Metsze). A nép emlékszik még, hogy Kurtavára egykori falai darázskőből voltak rakva. A szerteszét hever köveken forrómészvakolat nyomait fedeztük fel. ,,A vár nem a gazdagoké volt, a szegény emberek hordták össze menedék gyanánt” – mondta 1979-ben a 83 éves Német Béni. A Zalánpatak felé vezet út mellett – a Galat-tetőn – régészeti leleteket találtak. A Tekse- patak csendes völgyében még fészkel ritka és védett madarunk, a fekete gólya. Közép- és Szárazajta, valamint Zalánpatak határában, a számmal jelölt objektumok a következők: 1. Füveny-gödör, 2. Hidegkút, 3. Kurtavára, 4. Farkas-kútja, 5. Egresmez, 6. Kégyószeg, 7. Nagyköveshegy, 8. Bíró Samu-kútja, 9. Nagyorotás-árka, 10, Szcs Imre-kútja, 11. Burjányos árka, 12. Kakucs vagy Bojérárka fejében a Bojérkúttal, 13. Kerek­erd, 14. Mátis-kút, 15. Mátis-pataka, 16. Rakottyás-árka, 17. Bojzás-kút, 18. Bforrás, 19. Köhösfeji borvíz, 20. Korhána-árka, 21. Katrina-árka, 22. Német-kút, 23. Gecse-kút, 24. Rövidsarok árka feje, Msz-szel jelöltük a Meszest, Hb-vel a Hosszúbércet, Op-vel Orotás pusztáját, N-nel a Nádas-patakot, I-vel az Incze Pál nevű erdőt, F-fel a Füves-tett, M-mel Mihályka-, P-vel az Ánás-patakban a Pina-borvizet, H-val a Huccást, Zs-vel a Zsidók-kútját. Zalánpatak aránylag fiatal település. Kialakulását a sepsikőröspataki gróf Kálnoky család 1694-ben ide telepített üveghutájának köszönheti. A falu egykori helye praedium volt és Egyedmezejének hívták (1692). Üveggyára 1860-ban szűnt meg. Tűzvész pusztította. Termékeinek darabjait a sepsiszentgyörgyi múzeum és a helybeli kis történeti gyűjtemény őrzi, amely néhai Karácsony Zoltán családjának tulajdonában van, akivel együtt e sorok írója végzett helykutatást a jelenlegi kultúrotthon mögötti kertben. Zalánpatak ásványvizekben gazdag, több borvizes udvari kút is van. Ilyen például Préda György kútja. A térképen a falu déli részén a két Csuklyoni-forrást tüntettük fel. Az Ánás-patak völgyében a budapesti Ars Topia Alapítvány kalákás csoportja és a helybeliek népi fürdőt és mofettát építettek, s rendezték a környék borvízforrásait. A település kelet felőli bejáratánál Károly angol herceg és gróf Kálnoky Tibor régi falusi házakat vásárolt, melyekben szálláshelyeket rendeztek be. A térképlap DK-i sarkában számmal jelöltük a sepsikröspataki erdős övezet helyneveit: 26. Jávoros-kútja, 25. Bed Balázs-kútja, 27. Mogyrós-kút, 28. Mogyorós-patak, 29. Kövespatak, 30. Hegyesbérc-kútja, 31. Kövesponk.
A Háromszék lapárusító bódéiban és a szerkesztőségben már kaphatóak a Háromszéki kalauz fóliázott térképkockái, Kisgyörgy Zoltán 1984–85-ben a Megyei Tükör oldalain megjelent, 60 kockából álló, Hegyen-völgyön kalauz című megyetérkép-sorozatának első darabjai. A frissített, fóliázott térképvázlatokat hetente adjuk ki, de később is igényelhetek, illetve megrendelhetek a korábbi lapok. A fóliázott térképkockákat a 0267 351 504-es telefonon, a hpress@3szek.ro e-mail címen, illetve a lapárudákban lehet megrendelni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)