Az idei Széchenyi Emlékünnepség előtt az avasújvárosi rendőrség először nem adta meg a bálra az engedélyt, és többen látták, hogy a rendőr több, utcára kiragasztott plakátot letépett. – Még Iliescu idejében sem fordult elő ilyesmi – mondta Sike Lajos beszédében, hozzátéve: ez az egyik kézzelfogható jele annak, hogy az idei helyhatósági választásokkor a községi magyarság megosztott lett, Kőszegremetét egyetlen tanácsos sem képviseli a döntéshozó testületben. Csehi Árpád, Szatmár megye tanácselnöke felvette a kapcsolatot Radu Bud prefektussal és a megyei rendőrfelügyelőség vezetőjével, és a közbenjárása eredményeként a bált megtarthatták. Az ünneplők a falu határában álló, 1861-ben készült emlékoszlophoz zarándokoltak, amely Erdély egyetlen szabadtéri Széchenyi-emlékműve. Kiss László az Országos Széchenyi Kör Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezete nevében mondott üdvözlő beszédet, kifejtve: a kör a kilencvenes évek elejétől figyelemmel kíséri a kőszegremetei ünnepségeket. Dr. Scholtz Béla, a Szatmár Megyei Mezőgazdasági Szaktanácsadási Hivatal igazgatója a „legnagyobb magyar” munkásságáról beszélt. /Fodor István: Letépték a plakátokat, nem akarták engedélyezni a bált. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 8./ A rendőrségi betiltásról, a plakátok leszakításáról nem írt Sike Lajos A számlát benyújtják! című cikkében, az Új Magyar Szó szeptember 5-i számában.

Szatmár megyében Toma Betea júniusban megválasztott polgármester a magyar Avasújváros községből a szomszédos románlakta településre, Ráksára költöztetné Avasújváros polgármesteri hivatalát. A szociáldemokrata párti elöljáró azért szeretné átköltöztetni a községi székhelyet a román faluba, mivel a települések két éve népszámlálás útján szerettek volna különválni, és a referendum sikerében bízva Ráksán korszerű infrastruktúrát létesítettek. Idén májusban adták át az országosan is egyedülálló felszereltségű polgármesteri hivatalt és rendőrséget. A lakosság érdektelensége és a referendum sikertelen parlamenti szereplése miatt meghiúsult a terv, így Ráksa lett az egyetlen olyan falu Romániában, amely korszerű épülettel rendelkezik ugyan, de nem községközpont. Avasújváros magyar lakossága azonban ellenzi a tervet. „Avasújváros lakossága nevében kijelenthetem, semmilyen módon nem egyezünk bele a községközpont elköltöztetésébe” – nyilatkozta az egyik helyi román lapnak Majláth Gábor, a Magyar Polgári Párt (MPP) színeiben megválasztott községi tanácsos. Az RMDSZ szerint kompromisszumos megoldás szükséges. Csehi Árpád megyei tanácselnök megállapodott Toma Betea polgármesterrel, hogy a polgármesteri hivatal felújításáig az alkalmazottak egy részét áttelepítik Ráksára, Újvárosban pedig továbbra is fenntartanak egy munkaközpontot az itteni lakosság és a távolabbi falvak, Kőszegremete, Negyhegy, valamint Muzsdaj számára. /Végh Balázs: Községközpont máshol? = Krónika (Kolozsvár), okt. 1./

A napokban a Poesis, a Szatmárnémetiben kiadott román folyóirat különdíjjal ismerte el költő Markó Bélát. George Vulturescu költő-főszerkesztő kiemelte, hogy Markó versei nemcsak a magyar, de a román, német és más nyelvű olvasók számára is értéket jelentenek. Szatmár megyében leépül, teret veszít az etnikai alapú voksolás, döntés, írta lap főmunkatársa. Ahhoz, hogy Csehi Árpád megyei tanácselnök 25 ezer szavazattal megverje PSD-s riválisát egy olyan megyében, ahol a magyar lakosság számaránya 37 százalék, nem elég a magyarok nagyobb mozgósítása. Ugyanígy Szatmárnémeti 39 százaléknyi magyar lakossága sem tudott volna 8,5 ezer plusz szavazatot adni Ilyés Gyula polgármester fölényes győzelméhez. Sok ezer román úgy látta, hogy Csehi és Ilyés sokkal jobb, mint a román pártok jelöltjei. Vannak gesztus értékű tettek. A Poesis folyóirat ünnepén megkoszorúzzák a magyar költők szobrait is. Kőszegremetén javítják a református templomot, két román vállalkozó nyolcezer lejt adományozott a javításra. Az Informatia Zilei, a legolvasottabb román lap Szatmárnémetiben rendszeresen és korrekt módon ír a magyar kulturális eseményekről is. Legutóbb fényképes riportot közölt a cikkíró könyvbemutatójáról, miközben „a globalizáció hűséges” szolgája, a Szatmári Friss Újság egy hírben sem említette. /Sike Lajos: Más a módi. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

Kőszegremetén a Széchenyi-ünnepségen Csehi Árpád a Szatmár Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke tartott beszédet. Kubik József tanár, az Országos Széchenyi Kör nyíregyházi elnöke Széchenyi személyes példamutatását emelte ki. Erdei D. István parlamenti képviselő ezt azzal egészítette ki, hogy a tiszta erkölcs és a szerénység, ami napjainkban sok politikusból hiányzik, csak még magasabbra emeli Széchenyit, ezért is kell újra és újra megidéznünk. Az ünnepség a falu fölött lévő Domokos-dombon folytatódott, ahol 1861 óta áll a hat méter magas Széchenyi-emlékoszlop, amelyet a legnagyobb veszélyben is meg tudott őrizni a remetei magyarság. A nyolcvanéves Dohi Károly felidézte, hogy tízéves fiúcska volt, amikor a visszavonuló román határőrök le akarták dönteni, hogy helyébe őket dicsőítő emléket állítsanak, de hat lóval sem tudták megmozdítani, mert az „egész falu fogta”. Évente itt rendezik a március 15-i ünnepséget is, lánckerítéssel vették körül, és 2001 óta Zagyva László magyarországi szobrászművész rézdomborítással készült Széchenyi-portréja díszíti az oszlopot. /Sike Lajos: „Tettmagyarok kellenek!” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

Keresztény hit és magyarságtudat
Széchenyi István huszonöt erdélyi településen fordult meg, és a kordokumentumok szerint Szatmárnémeti díszpolgárává avatták, de emlékművet Kőszegremetén állítottak neki.
Ha a Széchenyi István nevet halljuk, akkor azonnal eszünkbe jut a róla elnevezett híd és egy sor híressé vált mondása, de vajon eszünkbe jut-e Kőszegremete, ahol bár sohasem járt, de 1861-ben, tehát éppen 150 éve úgy gondolták, hogy a nemzet legnagyobbjára úgy tudnának illőként emlékezni, ha egy hatalmas kőobeliszket emelnek, amely méretével fog emlékeztetni a „nagyok között is legnagyobbra”. A Domokos-dombon emelt hat méter magas emlékművet kétszer is megpróbálták ledönteni, ám nem sikerült, s ennek köszönhető, hogy 1989 óta a kőszegremeteiek, és mindenki más is, aki emlékezni akar Széchenyire, kivonul az emlékhelyhez szeptember első szombatján, hogy a frissen kaszált fű és a közeli almás illatában beszédekkel, versekkel és dallal ünnepeljék a nemzeti összetartozást. Az idei megemlékezés kettős ünnepet is mutat, hiszen a legnagyobb magyarként számon tartott Széchenyi születésének 220., és az emlékmű állításának 150. évfordulóját tartották Kőszegremetén. A megemlékezést megelőző istentiszteleten Mózes 5. könyvének 27. verse szolgált igealapul, s mutatott rá ezáltal a lelkipásztor arra, hogy ahogy Mózes népének, úgy nekünk is türelmesnek kell lennünk a nagy lépések előtt, s megvárni, amíg Isten válasza is megérkezik a kérdéseinkre. Ha nem így teszünk, akkor úgy járhatunk, mint Széchenyi korának emberei, akik túl korán akarták a függetlenedést, s úgy gondolták, hogy nem kell a múltba tekintve lezárni azt, s így felkészülni az újra. A legnagyobb magyar életében is el kellett következnie annak a pillanatnak, amikor úgy döntött, hogy beengedi életébe Istent, s elfogadja azt a sorsot, amelyet az neki szánt, s vele együtt, az ő akaratát figyelembe véve tette meg lépéseit, amelyek elvezettek oda, hogy ma őt nevezhetjük a legnagyobb magyarnak.
A megemlékezés a Domokos-dombon folytatódott, ahol Kelemen Hunor RMDSZ elnök és kulturális miniszter távollétében, az összegyűlteknek szánt gondolatait Pataki Csaba alprefektus olvasta fel. Nem csak megemlékezett Széchenyi haladó nézeteiről, de párhuzamot vont beszédében a mai teendőkkel: „Az erdélyi magyar közösség sors, jövője itt van a mi kezünkben […] Cselekvési terünk különböző, a nemzet iránti felelősségünk azonban egyforma. Minden erdélyi magyar emberen egyaránt múlik az, hogy sikerül-e itthon jövőt teremtenünk magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak…”
A Széchenyi Társaság főtitkára, dr. Rubovszky András beszédében kiemelte, hogy miközben nemzetek keresik az identitásukat, elhanyagolják a kereszténység elveit és a nemzettudatot. Széchenyi két dologra taníthatja meg egészen biztosan a mai embert: hitre és magyarságtudatra. A hit nyújt erkölcsi alapot, s meg kell tanulnunk azt, hogy a hitünk irányítsa az életünket, mert ha fordítva történik, akkor előbb vagy utóbb letérünk a kereszténység útjáról. „De a hit mellett meg kell tanulnunk ismét egységes nemzetként lélegezni, a határokon innen és túl is, mert ez az egyetlen remény a továbbélésre” – hangsúlyozta Rubovszky. A főtitkár azt is kijelentette, hogy a mai korban nem lehet, de nem is kell a legnagyobb magyarhoz hasonlítani, sokkal inkább igazodási pontokat kell keresnünk Széchenyi életében, s ha döntéshelyzet elé kerülünk, akkor a kereszténységbe vetett hit és a magyarság legyenek azok, amelyek vezetnek bennünket.
A megemlékezés koszorúzással, majd a legnagyobb magyar kedvenc költője által írt Szózatot énekelték el az egybegyűltek a Bartók Béla Hagyományőrző Kulturális Egyesület néhány zenészének segítségével. A zenészek a Domokos-dombon található fák árnyékában, az ünneplők által spontán alakított körben játszottak el néhány közismert dallamot, amely egyenes következménye egy közös, könnyekig megható éneklés volt. erdon.ro

Meghalt Sike Lajos szatmári újságíró
77 éves korában elhunyt Sike Lajos szatmári újságíró, a Maszol és az Erdélyi Riport munkatársa.
Sike Lajos 1938-ban született a Szatmár megyei Kőszegremetén. Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Faipari Műszaki Középiskolában végezte (1955), majd Nagyváradon a bútorgyárban, mint bútoripari technikus dolgozott.
1965-ben egy tehetségkutató pályázat nyerteseként került az Előre című országos napilaphoz. A rendszerváltozás után is megmaradt a lap utódjánál, a Romániai Magyar Szónál, majd az Új Magyar Szónál, később pedig a Maszolnál. Rendszeresen publikált az Erdélyi Riportban, egy időben a Szatmári Friss Újságban is. Ötven évig dolgozott újságíróként. 1991 óta aktív tagja és rendszeres előadója volt a szatmárnémeti Szent István Körnek, ügyvivője a Széchenyi Emlékbizottságnak. Több kötete is megjelent.
Temetése szeptember 25-én 12 órától lesz Szatmárnémetiben, a vasút melletti református temetőben.
Sike Lajos /Kőszegremete, 1938. jún. 25. – Szatmárnémeti, 2015. szept. 22./
foter.ro/cikk