Belényesen tartották szept. 1-3-a között a VI. Partiumi Honismereti Konferenciát, melyet Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédelmi Bizottság elnöke nyitott meg. Szatmári Elemér Kőröstárkányról, Máthé László lelkész Várasfenesről, Szigeti József Magyarremetéről, Boros István pedig Belényesújlakról és környékéről beszélt. Földessy Mária Belényessonkolyost és Kőrösjánosfalvát mutatta be, Egyed Teréz a várasfenesi népszokásokat. Szatmári Ildikó, a Babes-Bolyai Egyetem utolsó éves magyar-néprajzszakos hallgatója faluja, Kőröstárkány és a belényesi medence demográfiai problémáit taglalta a kőröstárkányi református egyházközség anyakönyvei alapján. Dánielisz Endre a Fekete-Körös-völgyi magyarság néprajzának különböző aspektusairól értekezett. A jelenleg Miskolcon élő Kún József tanár beszélt Belényeshez való kötődéséről. Hosszú éveket töltött a szekuritáté börtöneiben. Gyakran jár haza, összegyűjtötte szülőföldje még megmaradt népművészeti, népzenei hagyományait, és egész életművével örök emléket állított szűkebb pátriája embereinek. Bemutatták Zsisku János Belényes monográfiája c. könyvét. Az Árpád-kori települések ismertetése jegyében a nagyváradi Kordics Imre Asszonyvásárt, Kiss Kálmán Túrterebes helyneveit, Tövissi József kolozsvári professzor Vargyas községet mutatta be. Kovács Rozália Érmihályfalva temetőjének csónak alakú fejfáiról beszélt. - Balogh Ferenc műépítész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke arról tájékoztatott, hogyan készült az a CD, amely az erdélyi műemlékek térinformatikai rendszerezéséhez járult hozzá. Érdekes volt Major Miklósnak a szilágynagyfalui besenyő település feltárásáról szóló munkája, de Antal Béla Biharpüspökiről valló dolgozata is, nemkülönben Nagy Mária munkája az Őssi nevű településről. Karacs Zsigmond a Belényesi Főgimnázium 1896/97-es anyakönyvét mutatta be. Dukrét Géza Szentjobb nevének és eredetének történelmét, Bara Eszter Ákos, Görbe István pedig Dabolc történetét ismertette. György Irén szalacsi történelemtanárnő községének 1772-es urbáriumát elemezte. A konferencián bemutatták a Partiumi Füzetek 13., A szabadságharc zászlaja alatt című kötetét. /Pávai Gyula: VI. Partiumi Honismereti Konferencia. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 5./

Tavaly ősszel a Bihar megyei RMDSZ kérésére részletes felmérés készült a Belényesi medence szórványmagyarjainak iskoláztatása helyzetéről. Erőteljes az asszimiláció a Belényesi medencében, a legtöbb településen csak óvodai és elemi szinten, azaz I-IV. osztályban lehet magyarul tanulni, a szülők egyre gyakrabban íratják román tagozatra a gyermekeiket. A nyolc településen, köztük a régió központjának számító Belényesben 216 magyarul tanuló, kis- és felső általánosba járó nagydiákot regisztráltak és közel 150 óvodást. Ám a tanulólétszám lényeges hányadát két erőteljesen magyar közösség, a kőröstárkányi és a várasfenesi adja, az előbbi 160 gyereket, az utóbbi 103-at számlál. E két településen nyolcadik végéig anyanyelvükön tanulhatnak a diákok, ám másutt nem. Belényesben 27-es létszámú magyar elemi működik és egy 15 fős óvodai csoport, tíz kisdiák már első osztálytól románul tanul. Belényesújlakon 14 elemistát és 20 óvodást, Magyarremetén 28 kisiskolást és 15 óvodást, Kőrösjánosfalván pedig mindössze 7 magyarul tanuló gyereket találtak. Belényessonkolyoson nincs anyanyelvi képzés, Kisnyégerfalván szintén 7 magyar tanulót írnak össze. A pedagógusok jobbára szakképzettek, de olyan extrém esetekre is bukkantak, hogy magyar nemzetiségű tanítók román tagozaton oktatnak. A továbbtanulási arány és a képességvizsgán elért eredmény is romlott. /(Balla Tünde): Oktatási helyzetkép a Belényesi medencéből. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

"Nagypénteken, ápr. 18-án Kőröstárkány és a Fekete-Körös völgyi magyarság képviselői, lelkészei az 1919-es vérengzés áldozataira emlékeztek. Az Erdély megszállására induló román csapatok berkeiből származó félkatonai martalóccsapatok több mint száz ártatlan civilt mészároltak le Tárkányba és Nyégerfalvára betörve. A pusztán nemzetiségük miatt mártíromságot szenvedett helybéli magyarokra 1989 után is csak félve mertek s mernek ma is emlékezni az utódok, hiszen a román nacionalista ellenpropaganda mind a mai napig a történelemhamisításra esküszik. Nyolcvan évvel az 1919-es nagyszombati kőröstárkányi vérengzés után Gábor Ferenc akkori helyi RMDSZ-elnök és néhány társa kitartásának eredményeképpen, Csapó I. József szenátor és a Magyarok Világszövetsége támogatásával sikerült emlékművet állítani a falu központjában az áldozatoknak. A kőröstárkányi Pro Tharkan Egyesület (elnök Gábor Ferenc) szervezésében lezajlott méltóságteljes megemlékezés során a Fekete-Körös völgye 10 településének magyar közösségei átvették - képviselőik révén - a Magyarok Világszövetsége Kossuth-emlékzászlaját. A többnyire reformátusok lakta Kőröstárkány, Magyarremete, Kisnyégerfalva, Várasfenes, Belényes, Belényessonkolyos, Kőrösjánosfalva, Belényesújlak, Tenke és Gyanta lelkipásztorai, gondnokai, küldöttei köszönték meg Patrubány Miklós MVSZ-elnöknek az ajándékot. Az emlékműnél Patrubány Miklós és Csapó I. József mondott beszédet. /Kőröstárkányi emlékezés és találkozó. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 22./"

Anyaországi tanárok segítenek magyart oktatni Várasfenesen
A Fekete-Körös mentén a szórványban több magyarlakta falu követi egymást: Belényessonkolyos, Körösjánosfalva és Várasfenes. Ez utóbbi a községközpont. A társközségekkel együtt a valamivel több mint 3600 lakosból 1500 a magyar, de csak Várasfenesen működik magyar nyelvű nyolcosztályos iskola. Az itt élő gyermekek még hétvégén is szívesen mennek iskolába, de anyaországi tanárok is akadnak, akik szívesen tanítják őket a pihenőnapokon. Szinte a vasárnapi iskola mozgalom életre hívása óta járnak a faluba magyarországi tanárok havonta egy-egy alkalommal, hogy segítsenek a szórványban élő gyerekeknek magyarságuk megőrzésében. Erdély.ma

Magyar Napok a Fekete-Körös völgyében
Szeptember 6–8. között Magyar Napokat szervez a Bihar megyei RMDSZ három Fekete-Körös völgyi településen. A programsorozatról múlt pénteken számoltak be a szövetség váradi székházában.
Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke tudatta, hogy szeptember 6-án, pénteken Belényesújlakon hagyományőrző napot tartanak, egy nappal később, szombaton Köröstárkányban családnapi rendezvények és majális lesz, míg vasárnap Belényesen egyházi jellegű rendezvényekre kerül sor, majd egy színházi gála zárja a programsorozatot. Szabó Ödön kiemelte, hogy hagyományteremtő szándékkal rendezik meg a Fekete-Körös Völgyi Napokat. Mint mondta, már egyeztettek a történelmi egyházakkal, civil szervezetekkel, helybeli képviseletekkel, és a tervek szerint jövőre más Fekete-Körös völgyi településeken kerül megrendezésre a program. A Fekete-Körös Völgyi Magyar Napokat alapvetően Kisnyégerfalva, Köröstárkány, Várasfenes, Jánosfalva, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Magyarremete és Belényes magyar közösségei számára szervezik meg.
Felajánlások
Szabó Ödön felhívta a figyelmet arra, hogy az idei rendezvénysorozat programjainak többségét felajánlásokból szervezik meg, ezért továbbra is várják művészeti, néptánccsoportok stb., helyi szervezők jelentkezését, amelyek különböző programokat bonyolítanának le a Magyar Napok keretében. Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy ezekért a programokért nem tudnak fizetni, de így is nagyon pozitív volt a hozzáállás, máris több szervezet jelentkezett, hogy programot szervezne a három helyszín valamelyikén. A Magyar Napokon eseményt lebonyolítani kívánó programszervezők a Bihar megyei RMDSZ nagyváradi titkárságán jelentkezhetnek.
Petőfi-szobor
Szabó Ödön bejelentette, hogy Belényesben a református templom előtti kis téren Petőfi Sándor mellszobrát kívánják kihelyezni. A szobor Deák Árpád munkája lesz. Szabó Ödön elmondta, azt szeretnék, ha szeptember 8-ra elkészülne a szobor, amit már akkor meg tudnának mutatni a helybelieknek, és hivatalosan jövő év március 15-én avatnák fel. Grim András, a Bihar megyei RMDSZ szórványügyi alelnöke elmondta, hogy a Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok keretében osztják majd ki a Zsiskú János Szórványdíjat is, melyet minden évben egy személy vagy egy közösség kap meg. Az RMDSZ megyei választmányának szórványügyi bizottsága dönti majd el, ki kapja a szórványdíjat.
Pap István
erdon.ro

Értékmentés a dél-bihari szórványban
„Amikor felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét” – beszélgetés Vura Ferenc nagyváradi vállalkozóval.
– Mondhatjuk-e sorsszerűnek, hogy már az 1989-es változás után diplomázott, más szóval volt-e olyan érzése: milyen szerencse, hogy pályáját a maga uraként kezdheti, és nem kényszerül az állami alkalmazottak ranglétrájának legalsó fokáról indulni? Mert azért a 90-es évek elején sokan érezték/éreztük úgy, hogy végre kinyílt a lehetőségek varázskapuja.
– Inkább úgy mondanám, hogy az élet kényszerített rá 1996-ban, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Akkorra már ugyanis kezdett visszafejlődni a fémipar nálunk, mára pedig már gyakorlatilag meg is szűnt. Nem kapkodtak a gépészmérnökök után, ezért mondom, hogy kényszerből léptem a magánvállalkozás útjára. S hogy miért választottam éppen az árnyékolástechnikát? Egyrészt mert körülbelül egy fél éven át egy hasonló profilú magyarországi cégnek voltam a területi képviselője, másrészt pedig mert Nagyváradon komoly hagyománya van a redőnyiparnak, aminek újabb keletű „fedőszava" az árnyékolástechnika. Nem szükséges az emberekkel megértetni a redőnyök előnyét, az egyre erősebb nyári melegekben mindenki a saját bőrén érzi.
Vura Ferenc
1969. július 30-án született a Bihar megyei Belényesen, szülővárosában érettségizett, majd a Temesvári Műszaki Egyetem gépészmérnök szakán végzett. A 90-es évek közepe óta Nagyváradon él árnyékolástechnikával foglalkozó vállalkozóként.
Elkezdődött a régi faredőnyök könnyebb, ugyanakkor sokkal kevésbé időtálló műanyagra cserélése, ezeket viszont a modern lakásokban nehezebb felszerelni, mert a vasbeton falakban nem alakították ki az építkezéskor a redőnydobozokat, kivésni-feltörni pedig nem könnyű.
A legjobb volna új faredőnyre cserélni a régieket, bár már alig-alig van olyan szakember, aki ezek készítéséhez értene. De nem szeretnék szigorúan szakmai kérdésekbe bonyolódni, végső soron számomra a leglényegesebb az öröm, hogy erre a pályára léptem, és nem ragaszkodtam görcsösen egy gyárban elhelyezkedni. Úgy is mondhatnám: az élet igazolta a tizennyolc évvel ezelőtti döntésemet, ahogy remélem, igazolni fogja a hobbiból indult újabb vállalkozást is.
– Profilváltásra készül?
– Nem, dehogy, csak párhuzamos profilra. Már amennyire a redőny- és a borkereskedés párhuzamosnak mondható. De ez is egy kellemes kényszerrel indult, és ehelyt inkább a kellemest szeretném hangsúlyozni és nem a kényszert. Még a gazdasági válság elhatalmasodása előtt befektetés céljából vettünk egy belvárosi házat, aminek a pincéjében már működött azelőtt vendéglátó-ipari egység. Attól eltekintve, hogy a mondás szerint a magyar ember szereti a bort, gyakran hallottam, hogy az igazi borkultúra hiányzik mifelénk.
Egy véletlen aztán hozzásegített a döntéshez. A Zichy Ferenc borlovagok klubja meghívott egy borkóstolóra, ahol az egyik előadó, Kalló Imre, az egri borvidék talán legismertebb borásza volt, és engem szinte azonnal „megfertőzött" mindazzal, amit mondott, illetve amit Benke Ildikó egy riportkönyvben írt róla. Úgyhogy elhatároztam: minőségi, palackozott borok népszerűsítésére és árusítására fogom a házam pincéjét használni.
Tehát nem váltottam át a borászkodásra, abba úgysem lehet egyszerűen csak belevágni, hisz minden más szakmához hasonlóan nagyon komoly szakértelmet igényel, hanem csak a borkereskedésre. Egyelőre még nagyon az elején járunk, igyekszünk különböző témakörökre építeni, és kellemes műsorokkal köríteni a borvacsoráinkat és -estjeinket, s majd kiderül, mennyire lesz foganatja. Úgy néz ki, hogy érdeklődnek a váradiak, de mondom, még korai volna bármiféle eredményről beszélni.
– A megélhetést biztosító vállalkozás és kellemesen kényszerű borkereskedés mellett Vura Ferenc nevéhez egy harmadik, már néhány éve tartó eseménysor is fűződik. Jómagam két vagy három éve olvastam a helyi sajtóban egy csoport tanerő nyilvános köszönőlevelét az általuk irányított gyerekek számára lehetővé tett Fekete-Körös-völgyi táborozásért. A részletekről nem sokat írtak, a levél szerzőit nem ismertem, de nagyon erősen megmaradt bennem az egész kezdeményezés, mivel – számomra legalábbis – hasonló cselekedetek jelentik az igazi karitatív akciókat. Kérem, beszéljen arról, hogyan is kezdődött és manapság hol tart a világ szemének ráirányítása a dél-bihari szórványszigetre.
– Bár nem szeretném ismét azzal kezdeni, hogy ez is egy kellemes kényszerűség volt, de így igaz. Ugyancsak befektetésként vettük meg a régi várasfenesi házat, amit nem újjávarázsoltunk, hanem olyannak újítottunk fel, amilyen régen volt, s amilyenek a környék házai általában, a családunkban pedig sok hagyományos bútordarab és háztartási eszköz gyűlt össze az idők folyamán, úgyhogy azt gondoltuk, nyitunk egy tájházat. A házhoz jókora udvar is tartozik, ott építettünk egy nagy helyiségből és konyhából álló házat, ahol a legkülönfélébb rendezvényeket lehet tartani. De az első táborozás hét vagy nyolc éve volt először, még a tájház megnyitása előtt, a helyi és a karcagi református lelkészek közös kezdeményezésére.
Körülbelül ötven fenesi és nyégerfalvi gyerek jött el a mi nyaralónkba, de jöttek Karcagról a vasárnapi iskolások is, lévén nagyon jó kapcsolatuk a helyi lelkésszel. Az első közös táborozásban a tanerők és lelkészek egyaránt részt vettek, délelőtt különböző kulturális, történelmi előadásokat, versenyeket, délután pedig szabadidős foglalkozásokat rendezve. Az első alkalommal együtt voltak az 1–8. osztályos gyerekek, azóta úgy oldjuk meg, hogy külön egy-egy hetet töltenek el az elemisták és az általános iskolások nálunk.
Ha lenne magyar középiskola, a nagyobbak számára is jutna hely az egyre népszerűbb táborban, de sajnos ez nem jön össze már évek óta. Pedig Belényesből, Fenesről, Köröstárkányból, Belényesújlakról, Magyarremetéről, Kisnyégerfalváról, Körösjánosfalváról és Belényessonkolyosról összegyűlne annyi gyerek, amennyi egy középiskola indításához kellene. Épület is van, de úgy látszik, nem ezen múlik.
– Bocsásson meg a pillanatnyi ötletért, de lehetne akár a régebbi és újabb árnyékolástechnikát tanító szakosztályt is indítani.
– Lehetne, persze, talán még szakembert is találnánk, aki a képzést elindítaná, bár a mai tizenéveseket kevésbé érdeklik a gyakorlati szakmák. Meg hát nem is erről van szó, nem rajtunk múlik, kár is beszélni róla. Majd talán egyszer.
– Térjünk vissza a tájházhoz és a táborokhoz! A felnőtt felügyeletet hogyan oldják meg?
– Az egész akció „magjai" a karcagiak, ők indították el, ahogy azt is, hogy három-háromnaponként váltják egymást a helyi és a karcagi tanerők, lelkészek. Már említettem, hogy nagyon pozitív a visszajelzés, bár meggyőződésem, hogy a városi gyerekeket még jobban érdekelné, mivel ők kevesebbet vannak kint a természetben.
– A táborfelügyelet világos, de a tájházban ki az, aki a látogatókat bevezeti-eligazítja a helyi szokásokban? Alkalmaztak képzett néprajzost vagy ötletszerűen, aki épp a közelben van, az fogadja a látogatókat?
– Sem, sem: édesanyám a tájház „úrnője". Nemcsak azért, mert a hely szakértője, hanem mert nyugdíjasként minden idejét a tájháznak szentelheti, beleéli magát a tájházzal kapcsolatos munkába, nagyon élvezi. Egyébként, amikor befejeztük a berendezést, készítettünk egy nagy műsort, s máris kezdtek minket megismerni. Amikor pedig felépült a kerti ház, Győrffy István Táj- és Népismereti Otthonnak neveztük el, ezzel tisztelegve a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik magyarországi megteremtője előtt, aki 1911-ben negyvenöt napig tartózkodott a vidéken, mintegy feltérképezve a Fekete-Körös völgyét. Egy alapítvány keretében működik, folyamatosan rendezünk kulturális akciókat, 2012-ben például nagyszabású kiállításunk volt Győrffy István fotóiból, aminek akkora sikere lett, hogy a budapesti Néprajzi Múzeum is bemutatta, a Szentendrei Skanzenben pedig tájházunk lesz. De jó kapcsolataink vannak a kolozsvári néprajzosokkal is, egyre többen látogatnak el hozzánk.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia a háromosztatú tevékenységét, mi volna a legfontosabb, amit kiemelne?
– Főfoglalkozásom a redőny, az hozza a pénzt, a fenesi tájház és közösségi munka inkább karitatív, a bort pedig fel kell még futtatni.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),