Hitélet – Refo500 – még várják a javaslatokat
Több mint tíz konferenciát szerveznek Kolozsváron jövőre a reformáció 500 éves évfordulójának megünneplését célul kitűző Refo500 nemzetközi hálózat kolozsvári szereplői – tudtuk meg a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) klubtermében megtartott kerekasztal-megbeszélésen. A 2017-ben esedékes eseménysorozat még bővülhet, hiszen idén még várják a javaslatokat, és egy-két hónapon belül interaktív naptárat készítenek. A beszélgetést Vincze Hanna Orsolya, a BBTE oktatója vezette, aki elmondta: a Refo500 hálózat több mint 120 taggal rendelkezik, egyházak, egyetemek, múzeumok csatlakoztak hozzá. Kolozsvárról a BBTE, az egyetem központi könyvtára (BCU), a Protestáns Teológiai Intézet, az Erdélyi Református Egyházkerület és az erdélyi magyar történelmi egyházak képviselői is bekapcsolódnak a Refo500-ba.
– A kerekasztal célja, hogy megfogalmazzuk a hitújítás korának jelentőségét saját tevékenységi területünkön. Másodsorban keresni kell az együttműködés lehetőségeit a hálózat intézményeivel. A harmadik célunk az, hogy 2017-ben eljuttassuk a közvéleményhez a reformáció üzenetét – mondta Vincze Hanna Orsolya.
– A BBTE csatlakozása a hálózathoz azért fontos az egyetem számára, mert ily módon új tartalmat nyertek az egyetem négy teológiai, illetve a többi karán folyó egyháztörténeti kutatások. Olyan multietnikus, többfelekezeti közegben, mint ez az egyetem, ez a város és ez a régió, egymás tapasztalataiból tanulva könnyebb lesz kapcsolódási pontokat találni a témák között – közölte Gábor Csilla BBTE-oktató.
– Amikor felmerült, hogy a BBTE csatlakozzon a hálózathoz, nem tudtuk, hogy az ortodox többségi környezet mennyire lesz „vevő” a reformációs témára, mivel a reformáció nem érintette különösképpen az ortodox vallást. Nem tudtuk, mennyire fogják saját értékként kezelni, illetve saját rendezvénnyé tenni, de aztán a rektori tanácsban megszavazták a csatlakozást – nyilatkozta Péter István BBTE-oktató.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Láng Gusztávot díjazták a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Hivatalosan csütörtök délután nyitották meg a Fogoly utcában a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, amely vasárnapig várja az érdeklődőket a vásárra, író-olvasó találkozókra, színházi előadásokra és koncertekre.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a megnyitón bejelentette, hogy a Kolozsvár Társaság díját idén Láng Gusztáv irodalomtörténésznek adományozzák, aki pályafutását Kolozsváron kezdte, évtizedekig volt a kincses városban egyetemi tanár. Kántor kiemelte, hogy Láng „könyves ember”, többek között neki is nagy szerepe volt abban, hogy sajtó alá rendezték Dsida Jenő összes versét.
Az eseményen beszédet mondott többek között Horváth Anna alpolgármester, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke és Markó Béla szenátor, költő is. Mile Lajos kolozsvári főkonzul arról beszélt, hogy a modern kommunikációs eszközök nagyon fontosak, de a technika sebessége megfoszt minket az olvasás élményétől. „A könyvek a barátaink” – fogalmazott Mile.
A rendezvény idei főtémája Tamási Áron közösségi szerepvállalása az író halálának 50. évfordulója apropóján. Szintén kiemelt rendezvénynek szánják a Szilágyi Domokos-megemlékezést a költő halálának és az Öregek könyve megjelenésének negyvenéves évfordulója alkalmából. Az önálló kötetben kiadott hosszúköltemény most először románul is megjelent, a Kriterion Könyvkiadó kétnyelvű könyvben jelentette meg az Öregek könyvét.
Ehhez kapcsolódva fordítói kollokviumot is szerveznek, az írók közül pedig Varró Dániellel, Péterfy Gergellyel, Farkas Wellmann Endrével és Magyari Tivadarral is találkozhatnak az érdeklődők. Az idei könyvhét vasárnap este 8 órától a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondással ér véget. A verskedvelők ezúttal Szilágyi Domokos néhány költeményét olvashatják fel közösen a Fogoly utcában.
A könyvhétnek egyébként idén nulladik napja is volt a kolozsvári magyar főkonzulátus közreműködésének köszönhetően: Mile Lajos főkonzul vendége Kulin Ferenc József Attila-díjas irodalomtörténész, a Budapesten 1971 és 1983 között megjelent Mozgó Világ utolsó főszerkesztője volt szerda délután. Kulin Ferenc többek között arról beszélt, hogy a magyarországi értelmiséget megosztó népi-urbánus ellentétet a kommunista hatalom szándékosan gerjesztette, azért, hogy elejét vegye az 1956-os szabadságharchoz hasonló összefogásnak, ezen a művileg gerjesztett ellentéten próbált felülemelkedni a Mozgó Világ folyóirat, amíg be nem tiltották.
Elmondta: annak ellenére, hogy a folyóirat folyamatos ideológiai kontroll alatt működött, mégis szinte minden lapszámba került „valami botrányos”. Akkoriban a lap munkatársai nagyon bátornak hitték magukat, de később kiderült, amiatt engedte őket az Aczél György által irányitott kommunista kultúrpolitika dolgozni, mert a 70-es években a kádári Magyarország külföldi hiteleket vett fel, a nyugati hitelezők pedig feltételként szabták meg, hogy a hatalom engedjen teret a sajtószabadságnak.
Mint részletezte, Aczél Györgyék dilemmáit az okozta, hogy megpróbáltak kettős játékot játszani, azaz egyszerre megfelelni Washingtonnak és Moszkvának, előbbinek a Mozgó Világon keresztül szerettek volna imponálni. Ennek persze az lett az eredménye, hogy a szerkesztőség felbátorodott, és egyre radikálisabb hangot kezdtek megütni, tudatosan feszegették a rendszer tűréshatárát. Ennek eredményeként 1983-ban betiltották a Mozgó Világot.
Kulin Ferenc elmondta: az úgynevezett népi és urbánus írók közti kibékíthetetlen ellentét csupán mítosz volt, a Mozgó Világ például alkalmatlan volt arra, hogy ezt a mítoszt fenntartsa, miközben Aczél György megpróbálta szítani az ellenségeskedést. Kifejtette: a Mozgó Világ betiltása a későbbi politikai folyamatokra nézve kedvezőtlen hatással volt, ugyanis 1987-ben, a rendszerváltást megelőző lakiteleki találkozón a népi-urbánus ellentét sokkal erősebb volt, mint valaha azelőtt. A megosztottság mérgező hatása a későbbiekben is éreződik. Kulin szerint az értelmiségi mítoszok harca miatt csúszott félre a magyarországi rendszerváltás, ez eredményezte a klikkesedést, az elitcsoportok közötti gyűlölködést.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták az erdélyi Civil Információs Centrumokat Kolozsváron
Fontos a határon túli magyar civil szervezetek támogatása, ez a magyarországi Civil Információs Centrumoknak kötelessége is - hangzott el pénteken, Kolozsváron. A CIC mára négy erdélyi megyében is jelen van, miután másfél évvel ezelőtt a magyar kormány eldöntötte, hogy a határon túliak munkáját is segíti.
Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke elmondta, kiemelt partnerekként kommunikálnak az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség és Fidelitas elnökeivel, mert megértették, a Kárpát-medencében egy útvonalon kell menni, hiszen az érdekek közösek. Mostanáig négy Civil Információs Centrumot sikerült elindítaniuk a magyar állam segítségével Háromszéken, Udvarhelyszéken, Szatmárnémetiben és Kolozsváron, ezek a napokban másfél millió forintos támogatást kapnak szervezetenként.
Soltész Miklós, az EMMI egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára kifejtette, a centrumok megyei szinten működnek Magyarországon, céljuk az egyes civil szervezetek mindennapjainak könnyítése, de helyi önkormányzatokkal és nemzetiségi önkormányzatokkal való kapcsolattartás is feladatuk. Kötelességük ugyanakkor a határon túli, magyarlakta megyékkel is kapcsolatot tartaniuk, társpályázók pedig több mint 55 millió forintot nyertek el mostanáig.
Hasonló problémák érzékenységre találnak, sokat dolgoztak azon, hogy alulról építkezve felépítették az együttműködést, vázolta fel Kiss András, a Hierotheosz Egyesület főtitkára, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Civil Információs Centrum igazgatója. Sok a hasonlóság, hiszen náluk is sok közösséget, települést kell megszólítaniuk, hangzott el.
Geréd Imre, az RMDSZ ifjúsági ügyvezető alelnöke rámutatott, az ifjúsági főváros éve azt bizonyította, hogy ifjúsági szervezetek a különböző önkormányzati és kormányzati partnerekkel példátlan programokat képesek megszervezni. Zsigmond József, a Nemzeti Együttműködési Alap tanácsának tagjaként a NEA működéséről beszélt, kiemelve, hogy jó példája ez annak, amikor az állam a civil szervezetekkel kommunikál.
Fancsali János, az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke elmondta, korábban Székelyudvarhelyen kialakították a Szabad Európa Kávéházat, amelyet a mai napig használnak, a Civil Információs Centrum ezt a folyamatot képes segíteni. Civil és ifjúsági szervezetek gyakran pályáznak, magyarként pedig lehet a magyar államnál is pályázni, de szükség van az eltérő pályázati rendszerek miatt a Civil Információs Centrumok segítségére, emelte ki Kádár Petra, az Identitás Alapítvány képviselője.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja a magyar állam támogatásának fontosságát és a helyiek törekvését, helyismeretét tartotta fontosnak, rámutatva: civilek gyakran hatékonyabban tudnak dolgozni a közösségszervezés és érdekképviselet területén a politikai formációknál.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Civil Információs Centrumok Erdélyben is
Négy erdélyi városban is elkezdik tevékenységüket Civil Információs Centrumok (CIC) – jelentette be pénteken kolozsvári sajtótájékoztatóján Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
A Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Civil Információs Centrum közvetítésével Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Szatmárnémetiben és Kolozsváron alakultak olyan centrumok, amelyek tájékoztatással, a pályázati lehetőségek figyelésével, kapcsolatok létesítésével segítik a térségben működő többi civil szervezetet.
E centrumok feladatai között különös hangsúlyt kap a magyar és a külhoni magyar szervezetek közötti kapcsolatok építése, a közösségépítés és a közfoglalkoztatás eredményességének elősegítése.
Soltész Miklós elmondta: az erdélyi civil információs központok másfél millió forintos támogatást kapnak működésükhöz. Az erdélyi centrumokat az RMDSZ-szel együttműködő Magyar Ifjúsági Értekezlethez (Miért) tartozó ifjúsági szervezetek működtethetik. Az államtitkár azt is elmondta, hogy az erdélyi centrumoknak nyújtott közvetlen támogatáson túl az erdélyi civil szervezetek további forrásokat is elérhetnek, hiszen a minisztérium pályázatain megadták annak a lehetőségét, hogy a magyarországi civil szervezetek határon túli magyar ifjúsági civil szervezetekkel működjenek együtt. Ennek köszönhetően idén 95 határon túli társpályázó 94 millió forint támogatást nyert, melyből több mint 55 millió forintot az erdélyi társszervezettel benyújtott pályázatok nyertek.
Soltész Miklós azt is megjegyezte, hogy a minisztérium más pályázati lehetőségeket is biztosít a határon túli magyaroknak. Kolozsvár vonzáskörzetébe az elmúlt 6 évben 330 millió forint érkezett egyházak számára kiírt pályázatok keretében. Az államtitkár fontosnak tartotta, hogy a román társadalom is megértse: nem ellene szól a támogatás. „Az ideérkező támogatások erősítik a román nemzetet is Románia megmaradását is” – jelentette ki az államtitkár, aki az Európába tömegesen érkező más kultúrájú bevándorlókat említette. Hozzátette, a két ország kultúrájában kereszténységében meglévő közös pontokat kell megtalálni.
MTI
Székelyhon.ro

Példa a cselekvésre
Dr. Papp Vilmos öröksége
A "Kárpát-medence kálvinista vándorprédikátora", a "református újságírás ezredese" – pályatársai, szerkesztőkollégái nevezik így dr. Papp Vilmos református lelkészt, tiszteletbeli teológiai doktort, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökét, aki 84 éves korában március 15-én adta vissza lelkét teremtőjének. A tudós igehirdető, a tanító misszionáriusnyomtatásban megjelent hagyatéka több mint ezer újságcikk és tíz kötet. A lelkekben felépített öröksége, példamutatása, a református hitért, magyarságért, hazáért való kiállása mennyiségi mutatókkal kifejezhetetlen értéket képvisel.
Mi Erdélyben konferenciák előadójaként, a halk szavú, de határozott és mindig figyelmes, érdeklődő "Vilmos bácsiként" ismertük, aki éveken keresztül tisztelője és hűséges társa volt az erdélyi Mezőség megmentéséért munkálkodó Kövesdi Kiss Ferencnek. Gépkocsijával Budapestről menetrendszerű pontossággal érkezett minden mezőségi rendezvényre, ahol tartalmas, tartásos, léleképítő prédikációival emelte a találkozók színvonalát. Amikor egy alkalommal arról kérdeztem, hogy idős kora ellenére miért vállalja a hosszú utazást, életének azt a három és fél évtizedes korszakát említette, amikor Magyarország délnyugati csücskében (és a határokon túl is) több mint 30 falu szórványban élő gyülekezetét pásztorolta. Ebben az időben vált szívügyévé a szórványgondozás emberpróbálóan nehéz, de a magyar református jövő szempontjából különösen jelentős feladata.
Rendkívüli tudásánál, műveltségénél, tájékozottságánál csak a szerénysége volt nagyobb, az a mód, ahogy látványos gesztusok nélkül tudott segíteni nemcsak szavakkal, a tettek sokaságával is.
A mezőségi reformátusok hűséges támogatója 1932-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Református Akadémián végezte. Szépen induló egyetemi pályáját az 1956-os forradalom törte meg. Tudós professzorának felfüggesztése miatt, akit ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak meg, őt, a fiatal utódot is elbocsátották. Lelkészének 1960-ban az őrségi, bajánsenyei egyházközség választotta meg, ahol 1985-ig szolgált. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt összetartani az 56 kilométeres területen szétszórtan fekvő 30 szórványközség református lakóiból álló gyülekezetet, amelyet az elszigeteltség, az elöregedés, a tartalmas tevékenységek hiánya, az identitás feladása jellemzett. Eltérően gondolkozó, eltérő érdekű, életmódú, más múlttal, hagyományokkal, szokásokkal rendelkező, szétszóródott egyháztagokat kellett egy nagyobb közösségbe összefogni. A lelkésznek, aki egyik első kötetének azt a címet adta, hogy Légy Kőszikla és Krisztus jó vitéze, mindez sikerült. Felismervén, hogy a diszpóra legnagyobb veszedelme az identitás feladása, a Kerka menti szórványban a közösségi emlékezet frissítésére törekedett, hogy a múlt újra közkinccsé és a jelen éltető erejévé válhasson. Kötelességének tekintette a határ túlsó oldalán élő, valamikor az Őrséghez tartozó leányegyházakkal való lelki közösség ápolását oda-vissza történő látogatások szervezésével, könyv- és újságadományokkal. Az Őrségben végzett szolgálatáról a Szabad egyház rab(tartó) államban – Az őrségi, Kerka-völgyi reformátusság élete 1960-1985 között című kötetében számol be, ahonnan a fenti gondolatokat idéztük, és amelynek előszava a következőképpen végződik: "A Kerka menti reformátusok megtanulták, hogy az egyház: megtartó közösség".
A fővárostól 250 kilométerre, az országhatár mellett élő igehirdetőt 1985-ben választották meg a budapest-kőbányai egyházközség megüresedett lelkészi állásába. Holott ekkor már nem kívánta elhagyni gyülekezetét, ahol 35 évi szórványszolgálat alatt két templomot tetőtől talpig, kettőt részben felújítottak, két imaházat építettek, ahol tervszerűen és rendszeresen folyt a 32 település szórvány reformátusainak gondozása. Mint utólag kiderült, az új állásba való beiktatása felsőbb utasításra történő rehabilitációnak számított. A kőbányai lelkészséggel párhuzamosan nyolc éven át a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának ószövetségi tanszékén tanított, hallgatóinak igehirdetési-szónoki gyakorlatot vezetett a kőbányai templomban.
A nagyvárosi gyülekezetben korántsem a pihenés időszaka várta. A gyülekezetépítést a jól szervezett presbitériumra alapozta, a presbiterképzésre a továbbiakban is nagy hangsúlyt fektetett. Megindította a gyermekek és felnőttek hittanra oktatását, és a lelki építkezés mellett a templomfelújítás irányítása is szívügyévé vált. 25 év alatt a kőbányai templom teljesen megújult, faragott kazettás mennyezetet kapott a gyülekezeti nagyterem, újraöntötték a harangokat, felújították az orgonát, amely Budapest "legjobb hangzású", "tech-nikai kivitelben is elsőrendű" orgonájává vált. Megszépült a templomkert, és amikor nyugdíjba vonult, a költséges munkálatokra felvett hitelt is sikerült visszafizetni.
A gyülekezeti életet szellemi és irodalmi vetélkedők, színvonalas hangversenyek, előadóestek, szeretetvendégségek színesítették, a lelkész munkáját a jószolgálati és a rendkívüli szolgálati utak tették változatossá. Évente 20-25 alkalommal látogatott el Kárpátaljára és Erdélybe, ahol 50 templomban legalább 150 alkalommal hirdette az igét Szászrégentől Háromszéken, Kolozsváron át Marosvásárhelyig és a Mezőségig. A kőbányai templomkerti "panteonban" a gyülekezethez kapcsolódó személyiségek mellett Erdély is helyet kapott. Emléktábla őrzi Wass Albert, kopjafa Kövesdi Kiss Ferenc emlékét, akit dr. Papp Vilmos javaslatára választottak a Magyar Református Presbiteri Szövetség örökös tiszteletbeli tagjává, és a magyarországi Református Egyház Zsinatának Makkai Sándor-díjával tüntettek ki.
Mindezen feladatokon túl a kőbányai lelkész időt tudott áldozni a mezőségi missziónak is. Évente 5-6 napot töltött a Mezőségen, hogy Kiss Ferencnek segítőtársa legyen, mert úgy érezte, hogy Budapesten nem távoli, idegen országok lakóival, hanem elsősorban "a mezőségi sínylődő magyarokkal" kell foglalkozni. A fiatalokat, akikről úgy gondolták, hogy a szórvány vezetői lehetnének, öt éven át Kőbányán fogadta egyhetes képzésre. Vendéglátásukról a gyülekezet tagjai gondoskodtak, az építő jellegű programról dr. Papp Vilmos. Meghívták a nagysármási református ifjúsági fúvószenekart, amely térzenét adott a templom előtt a reformáció ünnepén. A kőbányai lelkész állandó résztvevője volt a frátai mezőségi találkozóknak, amit Kövesdi Kiss Ferenc egyfajta mezőségi Csíksomlyónak álmodott meg, de halála után nem volt aki folytassa a munkáját. Dr. Papp Vilmos, aki hűséges társként kísérte éveken át, elérte, hogy a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben megjelenjen Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete:Még szólnak a harangok! A bővebb második válogatást – Riadóra szól a harang! – a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben. E két kötetet megismerve vállalta Turcsány Péter, a Kráter Kiadó igazgatója a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia 500 oldalnyi teljes szövegének a megjelentetését, amit már nem érhetett meg a szerző. És a 2006-ban Marosvásárhelyen megtartott mezőségi konferenciát sem, amelyen a budapesti hűséges társ idézte az emlékét.
Dr. Papp Vilmos kőbányai munkásságáról az Ország(újjá)építés – A Budapest-Kőbányai református egyházközség élete (1885–2007) című kötetében számolt be. A "Kárpát-medence zarándokprédikátoraként" minden útját írásban is megörökítette. Bár az egyetemi katedráról fiatalon eltanácsolták, esszéinek, előadásainak közlésével a folyamatos tanításra vállalkozott. Őrállók című könyvében ötven jelentős munkát végző presbiter portréját rajzolta meg. A Hétköznapi hitvallókban bölcs őrségi földműveseknek, a református egyház alapembereinek az életét örökítette meg.
Írói munkásságának felbecsülhetetlen értékű alkotása az ötkötetes Negyvenegy prédikátor, amely a XX. századi magyar "gályarab"-prédikátorok, a meghurcolt, hosszú börtönévekre ítélt vagy munkásságukban ellehetetlenített lelkipásztorok életét és szenvedését mutatja be megható pályaképekben. A megidézett prédikátorok között van dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Herman János, Varga László, Adorján Gábor, Nagy Géza lelkészek élettörténete is. Ha sziszifuszi munkával nem gyűjti össze, és nem adja ki a sorozatot, a keresztyén hitükért kiálló, a hatalom "öklével" szembesülő református lelkészek közül soknak az élete feledésbe merülne.
Dr. Papp Vilmos tudós igehirdetőt, sikeres közírót március 30-án, Bajánsenyén helyezték örök nyugalomra. Méltatója (dr. Békefi Lajos PhD, a Presbiter című lap felelős szerkesztője) szerint soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Ő maga azt vallotta, hogy "a híven végzett munka számára elegendő". Erdély-szerte kedves barátunkat, lelkiismeretes és megbízható támogatónkat, a sorsunkért aggódó, megértő társat veszítettük el, azt a kálvinista "sziklaembert", akinek példája nem siránkozásra, hanem a cselekvésre kell ösztönözzön.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Közösségi hálózatot építhetnek, értéket teremthetnek
Erdélyben is elkezdik működésüket a Civil Információs Centrumok
Négy erdélyi városban kezdik el tevékenységüket a Civil Információs Centrumok – jelentette be tegnap Kolozsváron a K Plusz közösségi térben tartott sajtótájékoztatón Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
A Magyar Ifjúsági Értekezlethez (MIÉRT) tartozó ifjúsági szervezetek által működtetett központok mindegyike másfél millió forint támogatást kap a magyar kormánytól. A Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Civil Információs Centrum közvetítésével Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Szatmárnémetiben és Kolozsváron alakultak olyan központok, amelyek a pályázati lehetőségek figyelésével, tájékoztatással segíthetik a többi civil szervezetet. Kiemelt feladatuk a magyar és a külhoni magyar civil szervezetek közötti kapcsolatok fejlesztése, a közösségépítés, a fiatalok itthon maradásának, a közfoglalkoztatás eredményességének elősegítése.
Soltész Miklós: a hálózattal a megmaradást akarjuk segíteni.
Szabadság (Kolozsvár)

STEPS táncfesztivál és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Kolozsváron
Nemzetközi színvonalú, formabontó és hagyományőrző előadásokban lehet részük a zene és a tánc kedvelőinek május 16-a és 23-a között Kolozsváron, a STEPS Nemzetközi Kortárs Táncfesztivál rendezvénysorozatán.
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből kiderül: a produkciók a szenvedély, a technika, a zene, a színpadi kép és természetesen a tánc szoros összefonódása révén igyekeznek mindennapi valóságunkra, jelenünkre reflektálni. A rendezvény célja – többek között – a kolozsvári kulturális élet gazdagítása, olyan alkotások révén, amelyek a mozgás által tudnak maradandó élményt nyújtani, és személyessé tenni a kapcsolatot befogadó és előadó között.
A Sapientia EMTE stúdiójában május 16-án, hétfőn este 8 órától az Andreea Gavriliu rendezésében készült Zic Zac című előadás tekinthető meg, amely egyedülálló a román táncszínházi hagyományban, és számos díjat nyert az elmúlt időszakban.
Szabadság (Kolozsvár)

Száz éve született Méhes György
Száz éve, 1916. május 14-én született Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) Kossuth-díjas író. Székelyudvarhelyen látta meg a napvilágot, ahol édesapja ügyvédként dolgozott. 1917-ben a család Kolozsvárra költözött, tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban végezte. Érettségi után az I. Ferdinánd Tudományegyetemen tanult jogot, de érdeklődése a színház felé fordult. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott.
Az egyetem elvégzése után az Új Cimbora című lapnál dolgozott, majd 1938-ban a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként néhány hónapot Budapesten töltött. 1938 és 1944 között a Pásztortűz és a Keleti Újság munkatársa volt, eleinte színikritikái, később politikai publicisztikái, rövidebb humoros, szatirikus írásai is megjelentek.1952 után kivonult a hivatalos irodalmi életből, szabadúszóként írt ifjúsági regényeket és meséket. 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermekújság főszerkesztő-helyettese.
Szabadság (Kolozsvár)

Áder János Csíkban: menj, teremj sokszoros gyümölcsöt!
Áder János köztársasági elnök jelenlétében avatták fel Csíkszereda főterén Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök szobrát. Ünnepi beszédében Áder János kijelentette, Márton Áronnak a szobor által megörökített útra bocsátó gesztusa üzen minden magyarnak.
Azt üzeni: „Menj, teremj sokszoros gyümölcsöt! Légy bátor félelem nélkül élni! Ne add a szíved gyűlöletre! Őrizd a magad méltóságát és tiszteld a másét! Légy hű a hazádhoz és a neked rendelt hivatáshoz!"
Az államfő a székely püspök helytállását felidézve az MTI szerint kijelentette: „A tiszta lelkületű embert onnan lehet nagy bizonyossággal felismerni, hogy minden elnyomó hatalom ellenséget lát benne.(...) Mert a tiszta ember hitét nem lehet megtörni. Erkölcse nem eladó. Mert jósága, állhatatossága bátorsággal tölt el másokat is".
A köztársasági elnök felidézte, hogy 1944-ben a Gyulafehérvárról román útlevéllel érkező Márton Áront a magyar rendőrparancsnok utasította ki Kolozsvárról, amikor súlyos szavakkal ítélte el a zsidók elleni bűntetteket, és tiltakozott a deportálások ellen. „Márton Áron gyalogosan hagyta el Kolozsvárt. Csendes léptei azt üzenték: az emberéletről nincs alku. Nincs méricskélt gyilkosság, nincs viszonylagos népirtás" - fogalmazott Áder János.
A püspöknek azt a nézetét is megemlítette, hogy a „népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség". Mint fogalmazott, a püspök hadvezérként állt gyülekezete, egyháza, közössége, népe elé, és szolgája lett mindenkinek.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy Márton Áron a népéért vállalt küzdelemben „emelkedett fehér vértanúvá". Az Európára nehezedő migrációs nyomásra utalva kijelentette: ma is minden felelősen gondolkodó vezetőnek elsősorban a saját népe, nemzete iránt van felelőssége. „Kereszténység nélkül nincs Európa, Márton Áron nélkül nincs Székelyföld, Székelyföld nélkül nem lesz és nem lehet jövendője a magyar nemzetnek" - állapította meg Lezsák Sándor.
A szoborállítást kezdeményező Márton Áron római katolikus férfiszövetség tagjaként felszólaló Ráduly Róbert, Csíkszereda korábbi polgármestere arra is kitért beszédében, hogy miért van jó helyen a püspök szobra a város főterén. Mint mondta, a szobor helyén korábban kápolna, majd a kommunista politikai rendőrség székháza állt. A reményvesztettség cáfolatának tekintette, hogy „Márton Áronnak a csíkiak a milicia és a securitate (a kommunista erőszakszervek) hűlt helyén állítanak szobrot".
A volt polgármester kijelentette, Márton Áron szilárd programot hagyott hátra, melynek része a teljes körű önrendelkezés. „Márton Áront követve ez nem a legtöbb, hanem a legkevesebb, amit el kell érnünk” – fogalmazott Ráduly Róbert.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek azt idézte fel, hogy Márton Áront a kommunista román hatalom is tisztelte az őszinte és mindig nyílt kiállásáért. A püspök nyugdíjba vonulási kérésének az elfogadásáról pedig nem a szentszék kancelláriáját vezető bíboros, hanem maga II. János Pál pápa küldött táviratot, melyben „az Úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának" nevezte.
A szoboravatóra összegyűlt több ezres tömeg Márton Áron hangját is meghallgathatta, melyet 41 évvel ezelőtti csíkszeredai bérmáláson rögzítettek. A felavatott szobor is bérmáláson ábrázolja a székely püspököt, amint áldást ad egy bérmálkozó lánynak, akit bérmakeresztanyja bátorít. Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművész alkotását Lakatos Pál Sándor öntötte bronzba. A szoboravatásra a magyar kormány által meghirdetett Márton Áron-emlékév keretében került sor.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939 és 1980 között vezető Márton Áron püspök a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja volt – emlékeztet az MTI. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézet a Világ Igaza címet adományozta neki.
A kommunista hatalommal szemben is állást foglalt. 1949-ben letartóztatták, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd 1955-ben nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
kronika.ro

Mintha semmi sem változott volna...
Író-olvasó találkozó Péterfy Gergellyel
Péterfy Gergely íróval találkozhattak az érdeklődők a május 12-e és 15-e között zajló Kolozsvári Ünnepi Könyvhét első délutánján, a Pesti Kalligramnál immár hatodik kiadást megért Kitömött barbár című könyv szerzőjével Balázs Imre József beszélgetett a Fogoly utcai színpadon.
Péterfy magánemberként és íróként is sokszor megfordult már Kolozsváron, illetve Erdélyben, ennek családi háttere is van, hiszen a József Attila-díjas író, szerkesztő, egyetemi tanár nagyapja, anyai részről, Jékely Zoltán, dédapja pedig Áprily Lajos.
Hosszan lehetne beszélni arról, hogy mi minden történt Péterfy írói pályáján a Kitömött barbár előtt, vezette fel a beszélgetést Balázs Imre József, mégis fontos mérföldkőnek tartja a 2014-ben megjelent, és immár hatodik kiadást megért regényét, amely 2015-ben megkapta az Aegon Művészeti Díjat. Lehet-e számítani ilyesfajta fogadtatásra írás közben, illetve mennyire volt meglepő számára ez a siker, kérdezte a moderátor.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Mentor – Aki majdnem az életét adta a tudományért
Kolcsár Levente-Péter biológus–ökológussal beszélgettünk
Országos „hírnévre” tett szert Kolcsár Péter ökológus, a Babeș– Bolyai Tudományegyetem doktorandusza, amikor tavaly nyáron egy terepbaleset következtében négy napig küzdött az életben maradásért. A sajtó – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – felkapta a hírt, amit másnapra aztán el is felejtett. A szenzációs történet mögött azonban egy nem kevésbé érdekes szakmai munkásság rejlik. Erről beszélgettünk Péterrel – ő maga jobban szereti, ha egyszerűen Petyónak szólítják –, aki több tudományra új faj szakmai leírója.
– Mondták már, hogy bogaras vagy?
– Volt már rá példa. Az egyetemünknek van egy kis kutatóháza a Gyergyói-medencében: amikor odamenet megkérdeztünk egy embert, mennyire aszfaltozták le az utat, azt válaszolta, hogy egészen a bogarasokig le van aszfaltozva. Időbe telt, mire leesett, hogy rólunk beszél. Akkor pontosítottunk és kértük, hogy inkább szólítson rovarásznak. A bácsika meg is lepődött…
Leírtunk öt tudományra új fajt
– Viccet félretéve, mi a kutatási területed?
– Taxonómiával foglalkozom, ami az élőlények rendszerezésével, besorolásával, új fajok leírásával, azok azonosításával foglalkozó tudományág. Ezen belül rovarokat, vízirovarokat vizsgálok. A lószúnyogok kutatása a szívem csücske, ezen a téren „alkotok a legtöbbet. PhD-s hallgató vagyok, mellette tudományra új fajokat keresek, ez a kedvenc foglalkozásom, jelenleg is több fajnak a leírásán dolgozunk. Büszkén mondhatom, hogy már öt új fajt sikerült leírnunk. Három különböző családból is sikerült tudományra új fajt gyűjteni és tudományos publikációban leírni.
– Miért döntöttél a biológia, ökológia mellett?
– Már gyerekkoromban közel álltam a természethez, hisz falun nőttem fel. A szüleim mezőgazdaságban jártasok, édesapám erdész, ezért én is sokat jártam az erdőt, mezőt. Kilencedik osztály környékén határoztam el, hogy ezt a vonalat szeretném továbbvinni, így döntöttem az ökológia mellett. Már korán céltudatosan készültem az egyetemre, hogy azt tanulhassam, amit igazán szeretek.
– Hogyan képzeljük el egy ökológus munkáját?
– Ezt nehéz általánosan megfogalmazni, mert ahány szakember, annyiféleképpen dolgozik. A mi munkánk legtöbbször terepi gyűjtéssel indul, amikor is kimegyünk egy területre, ahol vagy céltudatosan vagy véletlenszerűen gyűjtjük össze azokat az állatokat, állatcsoportokat, amelyek minket érdekelnek. Ezután a laboratóriumban mikroszkóp segítségével határozzuk meg ezeket a fajokat. Az általunk vizsgált csoportokat csak így tudjuk elkülöníteni, mert csupán mikroszkopikus különbségek vannak közöttük. Meg is szoktak lepődni az emberek, hogy Romániában több mint 450 lószúnyog faj él. Ez pusztán a lószunyogok száma, ami viszont csak egy kisebb csoportja a legyeknek, azok pedig egy kis csoportját alkotják a rovaroknak.
A fajok meghatározásakor legtöbbször közönséges, gyakori, már ismert fajokat kapunk. Statisztikailag körülbelül 0,5–1 százaléka a begyűjtött fajoknak tudományra új. Így Romániában is lehet új fajokat felfedezni, nem kell ezért a trópusokra menni. Ezután következik a munka keményebb része, amikor le kell írni ezeket a fajokat. A taxonómiának számomra kevésbé élvezetes oldala a sok labormunka, ami főleg molekuláris módszereket, genetikai vizsgálatokat jelent, morfológiai méréseket is végzünk. Ha lehetséges, a közeli rokon csoportokból is be kell gyűjteni friss egyedeket, ha pedig nem, múzeumokból kell kérni már meglévőket. Ezekkel kell összehasonlítani, hogy biztosra menjünk, tényleg új fajról van szó és nem csak egy kisebb eltérésről, egy fajon belüli variációról. A leírás során a kutató joga megválasztani, milyen tudományos (latin) nevet ad az illető fajnak, ami után minden esetben szerepel a leíró neve is. Például az emberi faj – Homo sapiens Linnaeus, 1758 – leírója Linnaeus, aki fajunkat tudományosan 1758-ban írta le: egy latin fajnévnek ilyen a szerkezete. Ugyanígy joga van magyar névvel is ellátni a fajt, bár ez a megnevezés sose lesz hivatalos tudományos név. Mindezen vizsgálatok lépéseit, eredményeit és a fajleírást tudományos szaklapokban közöljük.
Madarat tolláról, taxonómust rovaráról
– Írtál már le új fajokat, rólad is neveztek el fajt.
– Ez teljesen a véletlen műve volt. Egy budapesti részképzésen a mentorom, Lengyel Gábor-Dániel bemutatott egy kutatónak, Kontschán Jenőnek, aki atkákkal foglalkozik, amelyek talajban élő, nagyjából fél milliméter nagyságú kis állatkák. A mentorom úgy mutatta be őt, mint a világ legnagyobb szakemberét ezen a téren, később kiderült, hogy ő az egyetlen a világon, aki ezzel az atka csoporttal foglalkozik. Ő elmondta, hogy elég sokat gyűjtött Erdélyben, és további mintáknak is örülne. Ezért amikor legközelebb Budapestre utaztam, vittem pár, Kolozsváron és az Erdélyi Szigethegységben gyűjtött talaj és avar mintát. Olyan szerencsém volt, hogy egy tudományra új fajt is talált ezekben a mintákban. Meg is kérdezte, hogy annak tiszteletére, hogy én gyűjtöttem be a fajt, elnevezheti-e rólam. Egy taxonómusnak az egyik legnagyobb megtiszteltetés, ha róla is elneveznek fajokat, így lett a kis atkának Crinitodiscus kolcsari a neve.
A Földön jelenleg körülbelül másfél millió fajt ismerünk, elég sok különböző csoportból, ami sok szakembert kívánna. Vannak felkapott csoportok, például a lepkék, madarak, növények, a látványos élőlények, amelyek a laikusok számára is könnyebben felismerhetők. A kevésbé „menő” csoportok vizsgálatához már felszerelés is kell, például mikroszkóp, mert sok esetben csak kis részletben térnek el. Egy másik szempont, hogy van-e gazdasági vagy egészségügyi vonzata az illető csoportnak. Például csípőszúnyogokkal nagyon sokan foglalkoznak, nagyon sok pénzt fektetnek a kutatásukra. Nem is csoda, hisz ezek általában embereket megbetegítő vírusokat hordoznak. Gazdasági megfontolásból például a kártevők kutatását szokták támogatni.
Négy nap törött csípővel 2000 méteren
– Múlt nyáron az ötórás hírekbe kerültél, baleseted volt terepen. Mi történt?
– Ezt munkahelyi balesetnek tartom. A munkámnak az is része, hogy terepen vagyok. A baleset a Szebeni-havasokban történt 2000 méter fölött. Egy pár szúnyog- és lepkefaj begyűjtése közben egy kőgörgeteges kis völgyben megcsúsztam, vagy a kő csúszott ki alólam, erre már nem emlékszem tisztán, de legurultam az oldalon és eltörtem a csípőmet, nem tudtam járni. Próbáltam hívni a mentőket, mert azért fel voltam készülve ilyen szempontból, de arra nem számítottam, hogy nem lesz jele a segélyhívónak, így nem sikerült hívnom a mentőket. Ezután 97-98 órányi eseménysor következett, amiért sokan hősként tekintenek rám. Szerintem inkább csak a túlélési ösztön hajtott, túl akartam élni. Szerintem abban a helyzetben bárki ugyanazt tette volna.
Nyár volt ugyan, június 29., de 2000 méter környékén még hó is volt, éjszakánként 5 Celsius-fok környékére hűlt a hőmérséklet. Ezt utólag tudtam meg a helyi meteorológiai állomás méréseiből. Igazából nem is ezzel volt a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy sokat esett az eső, naponta úgy négy-ötször. Hiába voltam terepfelszerelésben, a negyedik-ötödik eső után átáztam teljesen, emiatt jelentkeztek a kihűlés tünetei. Az ellen küzdöttem végig, hogy ne hűljek ki. Talán ez volt az egyik legnagyobb erőfeszítés. Az volt a legfontosabb, hogy életben akartam maradni. Ez volt az egyetlen motivációs tényezőm, ami viszont kellőképpen nagy volt.
Nagy fájdalmaim voltak, hisz a csípőcsontom hosszában eltörött, a helyén elég nagy zúzódásaim is voltak. Mozgáskor éreztem, hogy a két csontfelület elválik egymástól, ezért nem igazán tudtam mozogni. Ez volt egészen a harmadik nap hajnaláig, amikor viszont már nem is érdekelt, hogy fáj. Láttam, hogyha ott maradok, akkor ott maradok örökre. Ha meg akarok menekülni, még többet kell tennem.
Szerencsére elég jól tájékozódom, úgyhogy hamar belőttem az irányt, hogy merre kell visszataláljak a legközelebbi esztenáig valakit értesíteni, hogy hívják a mentőket. Reggel 5 órakor kezdtem el mászni az esztena irányába és éjjel kettőig másztam. Nem értem el aznap. Hogy sajnos vagy szerencsére, nem is tudom: másnap, amikor kivirradt és újra elindultam, akkor volt az egyetlen olyan helyzet, amikor ténylegesen halálosan féltem, úgy éreztem, hogy tényleg itt a vég, ugyanis rám futottak az esztenás kutyák. Addig gond nélkül mindenen keresztülmásztam, ha fájt, ha nem, de az nagyon rossz élmény volt. Végül a helyi pásztor segítségével sikerült értesíteni a mentőket.
Több túlélő felszerelést viszek
– Gondolom ez a helyzet az élet-halál szembenállást elég élesen megmozgatta benned, erős tapasztalat volt. Hogy érzed, valami megváltozott benned? Például, hogy ennek hatására nem mész terepre, esetleg más döntéseket hoztál?
– Igazából nem. Sokan azt várnák tőlem, hogy egy ilyen eset után soha többet ne menjek terepre, netán váltsak szakmát, vagy legalább valami nagyon mély mondanivalókat mondjak. Ez ugyanolyan munkabaleset volt, mintha bent a laborban egy kémcsőből valamilyen mérgező anyag jutott volna rám. Ott is lehetett volna halál közeli élményben részem. Igazából így jöttem rá, hogy mennyire szeretem a szakmámat. Még ezek után is képes vagyok folytatni, sőt talán még nagyobb szeretettel. Talán még jobban tudok örvendeni annak, hogy még tudok mozogni és ki tudok járni gyönyörű szép helyekre, ahol új élőlényeket ismerhetek meg és foghatok be.
– Fel lehet készülni a hasonló helyzetekre?
– Az egyetem első évétől elég sok terepgyakorlatra jártunk, láttuk, milyen kihívásokkal kell szembenézni egy-egy gyűjtőút, terepi kiszállás során. Úgyhogy igen, valamilyen mértékben fel vagyunk készülve. Nekem az is sokat segített, hogy a baleset előtt egy héttel láttam a 127 óra című filmet. Arra gondoltam, hogy amíg nem kell levágjam a saját kezemet, talán nincs gond. Ha valaki sokat jár terepre vagy túrázni – amúgy a terepezés sokak számára úgy tűnik, mintha mi túrázni járnánk –, jó ha tud ezt-azt arra az esetre, hogyha eltévedne. Azóta én is jobban odafigyelek, több túlélő-felszerelést viszek magammal.
– Jársz még egyedül vagy most már minimum párban jártok?
– A történtek után sokan mondták, hogy egyedül nem szabad elmenni. Ez jó felvetés, csak sajnos nem mindig lehet másokat rávenni, hogy az idejükből áldozzanak arra, hogy kísérgessenek. Továbbá mindenkinek megvan a saját tempója és inkább azt szereti követni, mintsem igazodni mások ritmusához. Ezenkívül én olyan vagyok, aki szeret elcsodálkozni a természet szépségein, de ezt igazán csak egyedül tudom megélni. Legalább ilyenkor kiszabadulok kicsit a város zajából.
– Volt még valamilyen különleges élményben részed a kutatásaid során?
– Az igazán nagy élményeket a külföldi gyűjtőutak jelentik. Sokat jártunk a Balkánra, ezen belül Bulgáriába, onnan is van egy tudományra új faj, amit sikerült leírni. Az egzotikus helyeken nemcsak az élővilággal, hanem a kultúrával is ismerkedünk, legtöbbször ezt a kettőt nem is lehet elválasztani. Sokszor egy-egy ország területére új fajt úgy találtunk, hogy a vendéglő ablakából gyűjtöttük be. A mi szakmánk egy életforma, amit nem hagy abba az ember, amikor beül valahova például ebédelni. Ha ott repül a szúnyogfaj, amivel éppen foglalkozik a kutató, akkor azt úgyis be fogja fogni, ha hülyének nézik, ha nem. Ebből volt többször vicces jelenet, amikor próbáltam elkapni az állatot, közben az emberek néztek, hogy ez meg van zakkanva. Ha „átlagemberek” lennénk, ugyanezt gondolnánk.
Kolcsár Levente-Péter (Petyó)
• 1989. június 29-én született Gyergyószentmiklóson, gyerekkorát Ditróban töltötte • ökológia szakon végezte az alap- és mesterképzést a BBTE-n • jelenleg másodéves doktorandusz hallgató • témavezetők: Rákosy László és Keresztes Lujza • 2013–2016 között a Collegium Talentum kollégistája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Zenélő bástyák, mérges diákok a kolozsvári könyvhéten
Varró Dániel nem szívesen érettségizne le önmagából, Király László pedig tényleg hallotta zenélni a Szabók bástyáját – többek közt ilyen és ehhez hasonló érdekességeket hallhatott a hétvégén a 6. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét közönsége.
A rendezvénysorozat számtalan eseménye közt a FestivApp nevű okostelefonos alkalmazás is segített eligazodni, a Bulgakovban pedig ingyen járt a kávé azoknak, akik könyvet olvastak. A Fogoly utcában gólyalábas bohócok szórakoztatták a gyerekeket, miközben szüleik a könyves standok kínálatából válogattak.
A pénteki nap egyik legizgalmasabb eseményének a budapesti Varró Dániel közönségtalálkozója bizonyult. A József Attila-díjas költővel szervezett beszélgetésre jó néhány kismama elvitte a gyerekét is. Hogy ne csak felolvasásra korlátozódjon a találkozó, arról Molnár György, az Eszter-lánc mesezenekar gitárosa gondoskodott, aki Varró Dániel több költeményét is megzenésítette. A gyerekversek felolvasása mellett Varró néhány szellemes történetet is megosztott hallgatóságával. Megtudtuk, a Nők Lapja főszerkesztőjétől – miután az felkérte, hogy írjon a lapba – azt kérdezte, hogy nem írhatna-e verses formában, mire azt a választ kapta: alkosson csak prózában, mert „a versek összezavarnák a Nők Lapja olvasóit”.
Arról is beszámolt, hogy már az első kötetére olyan kritikát kapott, miszerint túl gyerekes, sőt a „posztinfantilizmus előfutára”. „Rájöttem, hogy nem tudnék önmagamból ötösre leérettségizni” – fogalmazott a költő, hozzátéve, hogy mióta érettségi tétel lett belőle, rengeteg üzenetet kapott érettségizőktől, hogy segítsen kidolgozni a róla szóló tételt. Az egyik diák ráadásul megfenyegette, hogyha őt húzza ki az érettségin, és megbukik, akkor „kiheréli” a szerzőt. Tamási Áron, a közszereplő
Természetesen a könnyed, vidám rendezvények mellett komolyabb hangvételtű irodalmi események is helyet kaptak a könyvhét programkínálatában. Május 26-án lesz Tamási Áron halálának 50. évfordulója, ennek apropóján emlékkonferenciát szenteltek a szervezők a farkaslaki születésű írónak. Ezúttal nem elsősorban a szépíró Tamásiról, hanem közéleti szerepvállalásáról esett több szó.
Kónya Hamar Sándor Tamási Áronnak a Vásárhelyi Találkozón betöltött szerepét taglalta, Láng Gusztáv, Dávid Gyula és Kántor Lajos pedig személyes emlékeket idéztek fel az íróval kapcsolatban, Tamási 1956-os, a Bolyai Egyetemen tartott közönségtalálkozója köré építve elbeszéléseiket. Kónya Hamar Sándor elbeszéléséből többek közt megtudtuk: Tamási Áron az általa szervezett Vásárhelyi Találkozó után – amelynek célja az volt, hogy a különböző ideológiai irányzatokat képviselő erdélyi magyar értelmiségieket együttműködésre bírja – úgy nyilatkozott: amit tett és mondott, normális esetben politikusi feladat lett volna.
Láng Gusztáv irodalomtörténész elmondta: a Bolyai-egyetem diákirodalmi körének elnökeként annak idején neki kellett formálisan meghívnia Tamási Áront, hogy tartson előadást. Mint részletezte: Tamási nagyon nehézkesen válaszolt a politikailag kényes kérdésekre, ugyanis közhelyeket sem akart mondani. Amikor viszont a gyerekkoráról kezdett el mesélni, akkor már könnyedén beszélt, később derült ki, hogy A vadrózsa ága című önéletrajzi írását mondta fel. Láng szerint Tamási akkora műgonddal írta meg a regényeit, hogy írás közben meg is tanulta őket kívülről. Hozzáfűzte, Tamási novellái új fejezetet nyitottak a magyar irodalomban.
Dávid Gyula irodalomtörténész szintén jelen volt a Tamási Áron előadásán, azonban emlékei helyett inkább a rendelkezésre álló korabeli forrásokra hagyatkozott. Köztük volt Jordáky Lajos szociológus naplója és kihallgatási jegyzőkönyve is. A forrásokból kiderül, Tamási 1956 október 15-én érkezett meg Kolozsvárra feleségével, aznap este Jordáky Lajossal beszélgettek, a közönségtalálkozóra pedig 17-én került sor. Mintegy 700 diák ünnepelte akkor Tamási Áront. Dávid Gyula hozzáfűzte, a Tamási Áron megfigyeléséről szóló akták még mindig nem kerültek elő a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irattárából.
Egy műemlék orgona hangja
Király László kolozsvári költő A Bethlen-bástya dallama című legújabb verseskötetét mutatta be a könyvhéten a Bulgakov irodalmi kávéházban. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényén László Noémi költő kérdésére Király elárulta, egészen banális dolgot jelez a cím. Amikor ő felkerült Kolozsvárra, még romos állapotban volt a Bethlen-bástya néven is ismert Szabók bástyája, az októberi szelesebb reggeleken átfújt a bástya ablakain a szél, így a műemléképületből orgonálásra emlékeztető dallamok szűrődtek ki. László Noémi kérdésére elmondta: nem tudja, mi lesz a mostani ifjú alkotók sorsa, de biztos benne, hogy bármilyen kátyúból megtalálják a kiutat.
Alapítvány fiatal írókért
Méhes György író idén száz éve született, ezért két rendezvényt is szenteltek a centenáriumi megemlékezésnek a szervezők. Csütörtök este a Bulgakov irodalmi kávéházban Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze olvasott fel Méhes György műveiből. Szombaton pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson Méhes György Földi istenek című egyfelvonásos színdarabját olvasták fel.
Az eseményeken az örökösök részéről jelen volt Sárkány-Nagy Erzsébet és a Bulgakov kávéház tulajdonosa, Nagy Elek, az író gyermekei, akik bejelentették: alapítványt hoznak létre a fiatal tehetséges írók támogatására és édesapjuk hagyatékának gondozására. Nagy Elek elmondta: az alapítvány 100 millió forintos nagyságrendű összegből gazdálkodik, célja felkutatni az új tehetségeket. Hangsúlyozta: édesapjuk beléjük táplálta az irodalom szeretetét, a nemzettudat megtartása pedig irodalom nélkül lehetetlen. Az alapítvány fő feladata a már korábban alapított Méhes György irodalmi díj odaítélése lesz, emellett a 2007-ben elhunyt író szellemiségét követve ösztöndíjakkal és pályázatokkal fogja segíteni a fiatal szerzőket.
Szőcs Géza író, Orbán Viktor miniszterelnök kulturális tanácsadója arról értekezett, hogy Méhes György életpályáját folytonos újrakezdés jellemezte. Az, hogy Méhes György humora ma is aktuális, a jelenlévőknek egyértelműen kiderülhetett a Földi istenek egyfelvonásos színdarabból, Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Dimény Áron színművész remekbe szabott előadásában.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A Tündérkert légköre fullasztó
Történelmi korok sosem ütköznek, csak emberek, embercsoportok. Bethlen Gábor tizenhat esztendeig volt Erdély fejedelme (1613–1629). Azt a századot meg az előzőt sem nevezhetjük békésnek; elszánt gondja volt erre mind a Török Birodalomnak, mind a Habsburgnak. Reformáció és ellenreformáció ütközött a magyar királyságban. Miközben vergődött a már akkor Tündérkertnek nevezett Erdély mellett Moldva és Havaselve.
Bethlen mindenképpen segítette a hozzá alázatos hitlevelekkel forduló vallah vajdákat. Nem szándékom korrajzot adni rövid írásomhoz, ám mindenképpen jelezni akarom, hogy Erdélyben a 17. század elején, Bethlen korában a kérelem és a kérés nélküli adomány ideje jellemezte a vallahok erdélyi éldegélését. Ezzel igen-igen ellentétes a mai korunk légköre, melyben tiltva a magyar szó Erdélyben…
Lássuk csak a mostani Marosvásárhelyt, ahol 400. évfordulót ünnepeltek – a román vezetők, abból az alkalomból, hogy 1616. április 29-én Bethlen Gábor fejedelem Marosvásárhelynek szabad királyi város címet, kiváltságot és fejedelmi adománylevelet adott. A mostani város Kultúrpalotája és annak Tükörterme Erdély egyik híres műemléke, a magyar szecesszió egyik gyöngye. Ott gyűltek össze az évfordulóra a román vezetők, magyar meghívottak. A belépő, üdvözlő szavakon kívül ott magyar szó el nem hangzott, csak román. Nem került senki magyar, aki azt mondotta volna: eb ura fakó, magyarul szólok én!
Elhangzott a mindenütt mindent elfedőnek szánt „multikulturális együttélés a kölcsönös tisztelet és tolerancia” jegyében stb. Az ünnepi ülés szervezője Chiorean Ioan volt, aki kihúzván magát, emlegette, hogy a város felújított magyar várának szerepe ma a kölcsönös tisztelet és harmónia védelme. Innen ugrott át 200 évet, és máris a román kultúra, a Școala Particulară Ardeleană dicséretében pancsolt. Fölemlegette, hogy bizony átutazott Marosvásárhelyen Bartók Béla, Enescu, itt volt a második szívátültetés Romániában stb. stb.
Arról egy szót sem szólt ő sem, nemzettársai sem, hogy az 1960-as, 70-es években csak a híres Marosvásárhelyi (magyar nyelvű) Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem okleveleit fogadták el Nyugaton, mást nem. Pedig a város jó hírét az is keltette.
Pál-Antal Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a város rangját méltatta Erdély aranykorában. Jellemző az ellentétek mai korára, szerintem. Cornel Sigmirean egyetemi tanár Bethlen Gábor koráról beszélt. A polgármester Dorin Florea, a román jövőbe mutatván, beszélt Marosvásárhely fejlődési lehetőségeiről, de ahhoz „el kell hagyni a középszerű cirkuszokat, ellenségeskedést”. Nemes román egyszerűséggel erre a rangra degradálta a magyarság igényeit. És a Vár ma védi a harmóniát.
Gondolom, a „modern város” kategóriába tartozik az is, hogy 1989-ig „zárt város” volt Marosvásárhely is, mint Kolozsvár, Nagyvárad… Beköltöző csak román lehetett. Dorin Florea méltó utóda lett a Kolozsvárt százszor meggyalázó Gheorghe Funarnak. A városnak szobrot ígért a polgármester az ünnepi alkalomból: szoborcsoportot a Școala Ardeleană nagyjainak (Marosvásárhelyre!), illetve Bethlen Gábor fejedelemnek.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Böjte atya Erdélybe „hívta" Szent Erzsébetet
Az elkövetkező napokban Nagyszalontán, Temesváron, Szászvárosban, Petrozsényben, Déván, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíksomlyón, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Marosillyén és Székelyhídon tartanak szentmisét az ereklye fogadása alkalmából. Ez ünnepi alkalmakon a nagyszalontai Béke királynője otthon gyermekei előadásával idézik fel Szent Erzsébet alakját.
A nagyváradi székesegyházban az ereklye fogadására tartott szentmise után Ternyák Csaba érsek a közmédiának elmondta: a Sárospatakon született Szent Erzsébetre különleges ajándékként tekintenek az egri főegyházmegyében. Szent Erzsébetet a szeretet szentjének tekintik, aki képes áldozatot hozni a szeretetért. Az érsek elmondta: Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke kereste meg az erdélyi körút javaslatával, és mindketten úgy gondolták: szükség van arra, hogy Szent Erzsébet szeretetét időről-időre megfoghatóvá tegyék.
Böjte Csaba szerzetes – aki körbeviszi az ereklyét Erdélyen – elmondta, Sárospatakon misézett abban a templomban, ahol az ereklyét őrzik, és akkor támadt az ötlete, hogy „elhívja Erdélybe" Szent Erzsébetet. „Érsek atya nemcsak hogy elengedte, hanem maga hozta le, hogy az irgalmasság iskolájának a nagy tanítójától tanuljunk mindannyian" – mondta Böjte Csaba.
Hozzátette, az irgalmasság évében nagy szükség van „az irgalmasság szentjének" bemutatására. Szent Erzsébet „nem ítélt el senkit, hanem ahol tudott, jót tett. Ha ezt meg tudnánk tanulni tőle, élhetőbb világ lenne a Kárpát-medencében, és itt, Erdélyben" – fogalmazott a ferences szerzetes.
Árpád-házi Szent Erzsébet 1207-ben született II. András és merániai Gertrúd harmadik gyermekeként. I. Hermann thüringiai őrgróf fiával, Lajossal kötött 1221-ben házasságot, melyből három gyermeke született. Húsz éves volt, amikor férje meghalt, és mert nem volt hajlandó lemondani fia fejedelmi jogairól, sógorai mindenétől megfosztották. Az egyébként is szegénységre vágyó asszony kenyerét fonással kereste, gyermekeit ékszerei eladásából neveltette. Gyóntatója utasításai szerint igyekezett egy kolostori szabályok szerint élő, de fogadalmat nem tett apácákból álló, jótékonyságot és betegápolást gyakorló szerzetesrendet létrehozni. Ő honosította meg Németországban Assisi Szent Ferenc harmadrendjét. 1231-ben megbetegedett, utolsó napjaiban mindenét szétosztotta. Marburgi sírja fölé nem sokkal halála után templomot emeltek, ez a német gótika első megmaradt emléke. A sírnál történt számos csodálatos esemény miatt már 1235-ben szentté avatták. hirado.hu

Erdély.ma

A székelyek címereiről, Keöpeczi Sebestyén József heraldikusról és Háromszék címerkincséről (Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszus)
A székely közösség címereiről, valamint Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról tartott előadást dr. Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus a négyéves szünet után május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott bemutatták Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, román nyelven megjelent könyvét. A több mint félszáz előadó között a sepsiszentgyörgyi szakember volt az egyetlen magyar. Előadásait nagy érdeklődés övezte és siker koronázta, a hallgatóság megköszönte, hogy ezekről a számukra ismeretlen kérdésekről tájékozódhatott. Sokan most hallottak először arról, hogy magyar heraldikus készítette Románia királyi címerét.
A székely közösség címerei
A kongresszus második napján tartott előadásán Szekeres Attila István bemutatta a régi vagy ősi és új vagy újabb székely címert. Az elsőt úgy határozza meg a korábbi heraldikai szakirodalom, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart, ám a címerpajzs mezeje kezdetben vörös volt. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló, emez néhol megszemélyesített, máshol nem. Az előadó bemutatta a székelycímeres emlékeket. Ismertette az 1659. május 24.–június 15-e között Szászsebesen tartott Országgyűlés határozatát, melyben törvénybe foglalták a székely rendi nemzet jelképeit: „A pecsétek pedig ilyenek légyenek: (…) A székelységnek légyen egy fél hold és nap, környülvaló irása: Sigillum nationis Siculicæ.” Az előadó számos példát mutatott be a székely jelképek alkalmazására, továbbá a vármegyék növekvő sasával és a szász közösség hét bástyájával való közös használatára is.
Keöpeczi Sebestyén József
Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) erdélyi címerművészről, heraldikusról a kongresszus harmadik napján tartott előadást Szekeres Attila István. Sebestyén 1903–1914 között a Kolozsváron kiadott Genealógiai Füzetek munkatársa, 1903–1911 között társszerkesztője. A folyóiratban, melynek megszűnése után Budapestre távozott, közel száz rajza, főleg címerrajza és tizenhat tanulmánya jelent meg. 1915-től hivatalosan használhatta az országos levéltár megbízott címerfestője titulust. Ebben a minőségében ő rajzolta meg a Magyar Királyság 1915-ös középcímerét és pecsétrajzát. Az első világháborút követően a Székely Hadosztályban harcolt, annak fegyverletétele után tiszttársaival együtt a brassói Fellegvárba internálták. Onnan a háromszéki Köpecre került. 1919–1940 között itt élt családjával. Nevéhez fűződik a Román Királyság 1921-es címerének megalkotása. 1926-ban címerekkel díszítette a köpeci református templom belsejét. A bécsi döntést követően Kolozsvárra költözött, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Számos címertani, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányt közölt. Rengeteg címert festett, sok könyvjegyet rajzolt, emléktáblákat díszített, címerekkel díszített családfákat állított össze. Jelentős műemlékvédelmi tevékenysége is, de igazán kimagaslóan a heraldikát – címertudományt és címerművészetet egyaránt – művelte. Címerfestményei, heraldikai rajzai művészi kivitelűek.
Kovászna megye címerkincse
Szekeres Attila István 2013-ban megvédett doktori dolgozatát bemutató, Háromszék címerkincsét feldolgozó, az árkosi Tinta Kiadónál megjelent könyvének (Patrimoniul heraldic al județului Covasna) „ősbemutatójára” az országos kongresszuson került sor. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A könyv nagy részét a címerek bemutatása teszi ki. Ez elsősorban területi felosztás szerint történt, három kistérségbe csoportosítva: Erdővidék, majd Sepsiszentgyörgy és környéke – amely magában foglalja az egykori Sepsiszék nagy részét és a valamikori Felső-Fehér vármegyéhez tartozó Székföldjét –, utóbb a Kézdi- és Orbaiszéket felölelő Felső-Háromszék következik. Az ezek területén található egyházi és világi épületeken, illetve azok belsejében, valamint temetkezési helyeken fellelhető címerek feldolgozása mellett az ismertető vázlatosan kitér a település múltjára és az épület történetére is. A területi felosztás mellett külön-külön fejezet tárgyalja a sepsiszentgyörgyi székhelyű Székely Nemzeti Múzeumban és a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban őrzött címereket, majd a Románia Országos Levéltára Kovászna megyei hivatalában található nemeslevelek címereit. Külön fejezet foglalkozik a közigazgatási címerekkel, azok megjelenésétől napjainkig. Végül a bemutatott címerek többféle osztályozása következik fajtájuk, elhelyezkedésük, keletkezési idejük, anyaguk, előállítási módjuk szerint, valamint a tulajdonosaik számát véve figyelembe. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisvasút és kalandturizmus lehet a kulcsszó
Andrenalinszint-növeléssel keltenék fel a természet iránti érdeklődést
A Diákok a Román Turizmusért (OST) elnevezésű diákszervezet május 13–15-én kilencedik alkalommal rendezte meg Kolozsváron a Kolozs Megyei Turista-napokat.
A Mátyás király utcai szabadtéri vásáron bemutatták azokat az erőfeszítéseket is, amelyek a keskeny nyomtávú vasút feltámasztását célozzák, egyben a kalandturizmust népszerűsítették. Nyugaton mindkettő nagy népszerűségnek örvend a turisták körében, nálunk viszont még gyerekcipőben jár a rájuk épülő turizmus, amely közvetve a természetbe csalogatja a fiatalokat – akik így a számítógép képernyőjétől távol újra felfedezhetik a természet szépségeit és azt, hogy mit is jelent a tiszta levegő. A kisvasút hazai térhódításának egyik akadálya egyébként az, hogy a hatóságok nemtörődömsége miatt nemcsak sínek százkilométereiből lett ócskavas az évek során, hanem a már felújított szakaszok is gyakran esnek rongálás áldozatává.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Születtek Kolozsvárt – hét éven át tartó munka
Hétévi munka eredménye a Gaal György helytörténész által megírt és a Polis Kiadó gondozásában napvilágot látott Születtek Kolozsvárt című kötet. A szerző tizennyolc, Kolozsváron született személyiség életútját mutatja be, de betekintést nyújt ugyanakkor a város életébe, kezdve a reneszánsztól egészen a 20. század első feléig. Kolozsvár hétszáz esztendős történetét is bemutató könyv közel háromszáz illusztrációt is tartalmaz. A 6. Ünnepi Könyvhét alkalmával a Györkös-emlékházban bemutatott kötet előszavát Demény Péter jegyzi.
– Aki az elmúlt húsz évben Kolozsváron megfordult, vagy hosszabb ideig itt tartózkodott, a városra vonatkozó információinak többségét minden bizonnyal Gaal György városismertető könyveiből szerezte, a szerző neve bevésődött a nemzedékek tudatába. Eddigi könyveiben inkább város- vagy temetősétára kalauzolta az olvasót, most pedig a várost történelmi szempontból hozza közelebb: kezdve a 14. századdal és befejezve Herepei János művelődéstörténésszel (1891–1970). Ugyanakkor a kötet végén gazdag lista található azokról a személyiségekről, akik Kolozsváron születtek. Nehéz és felelősségteljes vállalkozás kiválasztani azokat a személyeket, akik itt születtek, és a magyar kultúra, közélet és tudomány terén jelentőset alkottak.
Szabadság (Kolozsvár)

„Gazda Árpád marhasága”
Hivatalosan még Ceauşescu uralkodása idején, 1989. decemberi 21-én – amikor már sejteni lehetett, hogy a fennálló rendszer recseg-ropog – Erdély-szerte hatalmas tüntetések zajlottak, a katonaság pedig több helyszínen is a fegyvertelen tömegbe lőtt, miközben nemzeti közösségünk tagjai több helyütt is saját szervezet alapításába fogtak. Ennek a szervezkedésnek a főbb centrumai Temesvár (itt már december 20-án megalakult a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség), Kolozsvár és Bukarest voltak. Nem meglepő módon mégis ez utóbbi ragadta magához a kezdeményezést és az első hivatalos nyilatkozat alatt szereplő, általuk választott név – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség – meghatározó maradt.
Pedig mennyivel fontosabb lett volna nevünkben is erdélyi mivoltunkat, őshonosságunkat, több mint ezer éves múltunkat hangsúlyozni. „Romániai” demokrata szövetséget alakíthatnak akár vietnámiak, kínaiak vagy arabok is, akiknek vajmi kevés közük van e régió történelméhez, kulturális gazdagságához.
Az autonomisták kezdeti győzelme
Ezzel együtt az RMDSZ 1996-ig önálló arccal, önálló politikai vonalvezetéssel s nem utolsó sorban önálló külpolitikával rendelkező szervezet volt. Azzal együtt, hogy az első hat évben a szervezet belső életét a helyzetteremtésben, célirányos konfliktusvállalásban gondolkodó autonomisták és a helyzetelfogadó, minden áron konfrontációmentességre törekvő tábor kötélhúzása határozta meg. Az első csoport távlatokban, helyzetünket történelmi léptékben rendező megoldásban gondolkodott, céljait a nemzeti érdekekhez igazította, azokhoz keresve eszközöket. A második a vélt román tűrőképességhez igyekezett igazítani a célhorizontot is. Jó példa erre az első kongresszuson, 1990 áprilisában elfogadott program, mely az autonómiát megpróbálta belegyömöszölni a helyi önkormányzati rendszerbe, bizonyára azért, mert a megfogalmazók féltek nevén nevezni a gyermeket.
Koncepcionális síkon az autonomisták győztek 1992. október 25-én a szervezet hivatalos irányvonalát máig meghatározó Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat elfogadásával, pozicionális síkon viszont a kollaboránsok, előbb 1993-ban Brassóban, majd 1995-ben Kolozsváron, 1999-ban Csíkszeredában. A továbbiakban autonomista kihívó nem akadt a szervezeten belül.
A Janus-arcú politika
Nem meglepő tehát, hogy a hat éven keresztül folytatott Janus-arcú, autonomista és tájba simuló elemeket egyaránt integráló politikát az 1996-os kormányra lépés alapvetően megváltoztatta. A szervezet politikáját a neptuni paradigmán belül fogalmazták újra. Az önálló külpolitika az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla által is bevallottan megszűnt, az RMDSZ beállt az ország nyugatra néző kirakatába statisztának. Hadd szúrjam ide, vállalva az önismétlés ódiumát: a szerep azonos volt Fülig Jimmyével, aki statisztaként egy vendéglő kirakatában ült, időnként a gyomrára mutatott és szélesen mosolygott jelezvén, hogy jól van lakva. Megköttetett a paktum a román és a magyar elit között, aminek lényege az volt, hogy a magyarság hallgat jogos követeléseiről, az autonómiáról – amit egyébként 1918. december 1-jén Gyulafehérváron megígértek nekünk –, nem okoz kellemetlenséget a román vezetésnek, az pedig elegendő engedményt és anyagi támogatást nyújt ahhoz, hogy azt eredményként felmutatva a magyar szervezet meg tudja őrizni választói támogatottságát. A képlet tehát nagyon egyszerű és könnyen átlátható.
Az erdélyi magyar nemzeti közösség urnákhoz járuló részének elsöprő többsége mégis az RMDSZ-re adja voksát. Ennek okai szerteágazóak, benne van a bejáratott név és szimbólumrendszer, a komoly infrastrukturális háttér, az évtizedek alatt kiépített kapcsolati háló, de éppen annyira az is, hogy az RMDSZ anyagi és politikai támogatást kap Bukaresttől, aminek segítségével pozícióját fenntarthatja. E szervezet kezeli ugyanis az erdélyi magyar nemzeti közösségnek címzett nem csekély állami támogatást, évente mintegy 4–4,5 millió eurót. A pénz négyötödét saját magára költi, majd az egy ötödét nagyvonalúan pályázatokon osztja szét, persze ismét csak klienturális szempontok szerint. E gazdasági monopólium a nómenklatúraépítésnek ideáltipikus feltételrendszert biztosít.
Mindent magára költ az RMDSZ
E kérdéssel először Gazda Árpád foglalkozott a Krónika hasábjain bő tíz esztendeje, de most a kérdést elővette a politikailag valóban függetlennek tűnő Átlátszó Erdély is. Miután háromrészes tényfeltáró riportban részletezték a szervezet pénzhasználási módszereit, az RMDSZ-vezetés a szokásos ignorálás helyett a bizonyítványmagyarázat mellett döntött.
Az RMDSZ ügyvezető elnökével, Kovács Péterrel készült interjúban a megkérdezett a „Gazda Árpád marhasága” informális megfogalmazással próbálta tagadni a lényeget. S bár az interjúkészítő a törvényszöveget is beidézte, mely szerint az RMDSZ az erdélyi magyarságnak járó pénzügyi támogatást kezeli, ő megmaradt a maga álláspontján, miszerint a pénz az RMDSZ-é, s azt akár teljes egészében magára, tételesen az alkalmazottak fizetésére is költhetné.
A stílus maga az ember. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, aki annak idején a „Nem akarok somer lenni” program nyelvi leleményével tűnt ki az RMDSZ-es szürkeségből, most ismét elengedte magát verbálisan. Ami a kisebb baj. A nagyobb az, hogy magyarázza a magyarázhatatlant.
Az RMDSZ-es sajtó – a 2015-ös évben 110 000 euróval megtámogatott online újság, a Maszol – persze megpróbálja kikezdeni a tényfeltáró riportot, de hasztalan, a számok önmagukért beszélnek.
Le szeretném szögezni, nem az a fő problémám, hogy a nyilvánosságra került adatok szerint az RMDSZ vezetői nem vetik meg a luxust – lásd például a VW Multivan gépkocsira megrendelt 15 000 eurónyi extrát –, hogy meglepő összegeket fizetnek ki ingatlanokra, hogy a benzinköltségükből egy évben harminchatszor lehetne megkerülni a Földet az egyenlítő mentén, vagy hogy kiszállási költség címén kifizetett összegből 12 000 napnyi belföldi kiszállás jön ki. Különösen érdekes a kérdés, hogy mindezt ki veszi igénybe, tekintve, hogy az RMDSZ-nek Kovács Péter szerint mindössze 116, a riport szerint 168 alkalmazottja van.
A fő probléma igazából a gyeplőn tartás. Az RMDSZ-nek nem az a célja, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen a román hatalom számára, hogy rákényszerítse arra, hogy sorsunk távlati rendezéséről legalább érdemi párbeszéd induljon, hanem az, hogy a nemzetpolitikai követelményektől függetlenül biztosítsa a szervezet elitjének a kiváltságait. A „román párt, román érdek, magyar párt, magyar érdek” hangzatos jelszava mögött semmiféle tartalom nincs, ez itt a fő baj.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az RMDSZ nem magyar párt. Kétségkívül magyar emberek vezetik, magyar a középgárda és magyarok a szavazók, csak a szervezet politikájának vektora nem mutat egy irányba a magyar érdekekkel. Ez itt a fő gond.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Körovosi emlékeimből (1. rész)
(1961–1963 )
Az idén (2016) ünnepeljük orvossá avatásunk 55. évfordulóját. Ez késztetett arra, hogy a múlt egy darabját felidézzem, és hajdani feljegyzéseim alapján leírjam körorvosi tevékenységem néhány eseményét. Az írás során újra átéltem az akkor történteket, és arra gondoltam, hogy semmiért nem élném át még egyszer, de semmiért sem adnám, hogy valamikor mindez megtörtént velem.
Ha ránézek a maroktelefonomra és a számítógépre, amin ezeket a sorokat írom, magam is elcsodálkozom, hihetetlennek tűnik, hogy mindez így történt, és velem történt. Ami mégiscsak valóság kellett legyen, egyszerűen csak azért, mert ilyen történeteket én nem tudnék kitalálni. Abban az időben (1961–63 között) egyáltalán nem voltak ezek rendkívüliek, csupán egy körorvos életének hétköznapjait jelentették.
A rendszerváltozás előtti években, évtizedekben, az orvosi egyetem elvégzése után, kötelező módon legkevesebb háromévnyi körorvosi munka várt a frissen diplomázott fiatalokra. Ennek letöltése után lehetett csak alorvosi (un. szekundár, ma rezidens orvosi) vizsgára jelentkezni, vagyis valamilyen szakképesítést szerezni a szakmán belül.
Kivételt képeztek azok a kollegák, akik még az egyetemi évek alatt ún. intern vizsgát tettek. Ezáltal ők már választottak szakterületet, amit nemcsak művelni, de majd oktatni is akartak. Ily módon az államvizsga után ők az egyetem kötelékében maradtak.
A mi évfolyamunk 105 általános kari végzőséből 14-en voltak ebben a helyzetben. Mi, a többiek, 1961. október 25-én szorongva vártunk sorunkra a marosvásárhelyi városháza egyik termében zajló országos helyválasztási telekonferencián.
Itt dőlt el, hogy ki hova kerül, hol kezdi a pályát, amire készült és amit a hippokratészi eskü szavaival pecsételt meg.
Az ország öt orvosi egyetemének – Bukarest, Kolozsvár, Jászvásár, Temesvár és Marosvásárhely (az első négy román, a vásárhelyi magyar tannyelvű volt) – összes végzettjei az elért átlagjegy szerinti sorrendben egymás füle hallatára választottunk körorvosi helyet az egész ország területéről. Kifüggesztették az üres helyek jegyzékét, és egy nagy országtérképen követni lehetett, ki melyiket választotta. Mindannyian drukkoltunk, hogy megkapjuk-e a kiszemelt helyet, vagy valaki más elviszi az orrunk elől.
Már kifelé jöttem a teremből, tarsolyomban a választott körorvosi hellyel, amikor dr. Antalffy Endre patológus, az egyetem akkori párttitkára, a választóbizottság tagja utánam szólt:
– Aztán fiatalos lendülettel, elvtársnő, új körzetbe került!
Abban a pillanatban nem tudtam, hogy ez mit jelent. Örültem annak, hogy a T-i egészségügyi körzet (circumscriptia sanitara T.), amit választottam, Maros tartományban van. T. községben volt a köri központ, amihez még négy falu tartozott: U., Kis- és Nagy-C. és V. Közigazgatásilag D. rajon részei voltak.
Amikor pár nap múlva, 1961. november elsején megérkeztem választott körzetem központjába, T.- be, egy velem egykorú védőnő és egy ötköbcentis fecskendő fogadott… Semmi más nem volt abból, ami egy jól felszerelt falusi orvosi körzethez tartozik. Nem volt rendelő, sem villany, sem utak a kört alkotó öt falu között.
A környező egészségügyi körök szélső falvaiból hozták össze az új körzetet, amelynek falvai között nem volt kialakult úthálózat. Csupán a két C. között volt kövezett út. A többi faluba földúton lehetett eljutni. T.-ből V.-be még így sem. Nyáron a vetésbe, télen a hóba vert nyomon szekereztünk, szánkáztunk odáig.
A körzet személyzetét a takarítónő, a kocsis, a védőnő és én, a körorvos alkottuk.
A rendelőt egy régi, tapaszos padlójú, az udvarba hosszan hátranyúló házban rendeztük be. Ezt utalta ki számunkra a néptanács. Első lépésként lepadlóztattuk és kimeszeltettük a ház első két szobáját, vagyis a rendelőt és a várót. Mögöttünk a rendőrőrs irodája (milícia), majd a rendőr (milicista) és családja szoba-konyhás lakása következett. Villany ugyan nem volt a faluban, de gáz igen. Egész nap zúgott, duruzsolt a kicsi vaskályha, nem fáztunk.
A rajoni egészségügyi osztály raktárából igényeltük és kaptuk meg a rendelő berendezéséhez szükséges tárgyakat és eszközöket, a bútoroktól az irrigátorig. Mégis sok minden hiányzott és sok fölösleges dolgot is küldtek az elfekvő készletükből.
A kocsis szakértelmében bízva vettünk egy kiérdemesült szürke lovat. Valamelyik szomszéd körorvos nekünk adta a már kiszuperált kétkerekű lovas kocsiját (saréta), így a legszükségesebbek együtt voltak.
Mindez idő alatt híre futott az új doktornak. A rendelő ugyan még nem működött, de a betegek jönni kezdtek, hol itt, hol ott állítottak meg. "Rendelni" is kellett a padlózás, meszelés, lóvásárlás mellett.
Első betegem egy óvodás korú kislány volt, az édesanyja hozta. A szállásomra jöttek, és a doktornőt keresték. Gyanakodva méregetett az anyuka, amikor kiderült, hogy én volnék az. Reméltem, hogy nem veszi észre hangom, kezem remegését, amíg vizsgáltam a kicsit és felírtam a szájpenész elleni gyógyszert életem első igazi receptjére.
Akkoriban főleg ún. magisztrális recepteket írtunk. Ez azt jelentette, hogy az orvos (a magiszter, lat.= oktató, elöljáró) felírta a különböző hatóanyagokat a szükséges mennyiségekben, a gyógyszerész pedig ennek alapján, a recept előírásainak megfelelően, összeállította a kért gyógyszert. Készülhetett így kenőcs, kanalas orvosság, rázókeverék, pilula, kúp, de még tabletta is olykor. Némely patika tablettázni is tudott.
Nem csodálkoztam az anya bizalmatlanságán.
Ahhoz az "évjárathoz" tartoztam, akiket szovjet mintára az akkori idők elvei szerint – minél hamarább szükség van az új típusú értelmiségre – a középiskola tizedik osztálya után érettségiztettek.
Így adódott az a furcsa helyzet, hogy évfolyamunk több mint fele 16 éves volt első éves orvostanhallgató korában. Következésképpen 22 évesen végeztük el az egyetemet és kezdtünk orvosként dolgozni.
Nemcsak az életkorom, női körorvos mivoltom is elég szokatlan volt még abban az időben.
Egyik reggel szállásomról a rendelő felé menet elhaladtam két gyerek mellett. Köszöntek illendően. Fogadtam.
– Ki ez a néni? – hallottam a hátam mögött.
– Nem ismered? A doktor bácsi!
(Folytatjuk)
Dr. Bérczes Judit
Népújság (Marosvásárhely)

Szóra bírták az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltját
A Péter házaspár Marosvásárhely díszpolgárai
Aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel és türelemmel vallatják a múltat: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az Erdélyi Múzeum- Egyesület történetét, az erdélyi gyógyszerészet, fogorvoslás gyökereit és fejlődését, az erdélyi gyógyítók életét és munkásságát. Kutatásaik helyszínei könyvtárak, levéltárak, múzeumok a határokon innen és túl, leszármazottak, magánszemélyek, s végszükség esetén akár a temetők is. Gyűjtenek, rendszereznek, lajstromokat készítenek, majd könyveket írnak, hogy egyetlen, még felderíthető információ se vesszen kárba. Teszik ezt olyan egyetértésben, energiával és szenvedéllyel, ami ritkán adatik meg egy házaspárnak. Munkájuk eredményeként szinte minden jelentős szakmai kitüntetést átvehettek az évek során. Dr. Péter Mihályt, a MOGYE nyugalmazott emeritus professzorát, az MTA külső tagját és feleségét, dr. Péter H. Mária nyugalmazott egyetemi adjunktust, gyógyszerészt az elmúlt héten városunk díszpolgáraivá avatták. Ennek tiszteletére közöljük a velük készültbeszélgetés szerkesztett változatát a Hány ember Ön, professzor úr? című kötetből (Studium Kiadó, 2013)
A vírus
– Először is azt kérdeztem a Péter házaspártól, hogy miként fertőződtek meg az orvos- és gyógyszerésztörténeti kutatás "vírusával"?
– Diákkoromban a történelem-földrajz tanári pálya vonzott – mondja Péter professzor, majd a választ felesége egészíti ki: a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét betöltő Rácz Gábor egyetemi tanár mellett a Farmakognózia Tanszéken dolgozott, amikor Spielmann József orvostörténész professzortól azt a felkérést kapták, hogy a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészeti szakirodalom szócikkét megírják. A feladatot teljesítették, majd Dávid Gyula kérésére a 42 éven át szerkesztett lexikon 47 (Péter H. Mária), illetve 31 (Péter Mihály) szócikkét állították össze. Az első felkérés volt tehát a "vírus", amely az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltjának és jelenének a feltérképezésére, számbavételére sarkallta őket.
– Kevesen tudják, hogy Péter Mihály professzor második keresztneve a Heinrich. Életrajzi adatai alapján német az anyanyelve – tekintünk vissza regénybe illő életének kezdeteire.
– Édesapám 13 gyermekes csíkpálfalvi székely családból származott, édesanyám Nösner Elwine Katherine, az első Beszterce környéki (Nösnerland) szász telepesek leszármazottja, és 13. testvére születése után maradtak árván. Édesapám, aki Marosvásárhelyen végezte a jegyzői tanfolyamot, Abafájára került gyakornoknak, és Szászrégenben ismerte meg édesanyámat. A kisebbik bátyámmal (hat gyermekükből négyen nőttünk fel) én már Sóváradon születtem (1929-ben). Családunknak gyakran kellett költöznie, attól függően, hogy édesapámat hova helyezték. Az első két elemit Vajdaszentiványon végeztem, majd a szászrégeni német iskolába jártam négy éven át. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Fiú-főgimnáziumban folytattam, ahol a bátyám is tanult. 1948-ban, az utolsó évfolyamon érettségiztem.
– Hogyan lett a történelem-földrajz szakból orvosi egyetem?
– A bátyám már oda járt, s mivel csak egy télikabátunk volt, hogy felváltva viselhessük, kénytelen voltam én is az orvosi egyetemre iratkozni.
"Telefonkönyvet" érdekesen
– Miért választotta a mikrobiológiát?
– Az egyetemet 1954-ben érdemoklevéllel végeztem, ami azt jelentette, hogy hat hónapos körorvosi munka után visszatérhetek gyakornoknak. Kezdetben Bögözben voltam körorvos, majd Mezőcsávásra helyeztek át. Bár a fertőző betegségek klinikáját kértem, az egyetem rektorával megegyeztünk, hogy három évet a bakteriológián töltök, ami hasznos lesz a későbbi infektológusi munkámban. A három évből 43 lett. Közben megszerettem a tantárgyat. Valószínűleg azért, mert igazából nem akartam orvos lenni, s a tanításhoz nagyobb kedvet éreztem. Úgy gondolom, sikerült megtalálnom hallgatóimmal a hangnemet, s a bakteriológiát, amit telefonkönyvhöz hasonlítanak, úgy tudtam előadni, hogy a hallgatóság nem aludt el az órán. Az egyetemi hierarchia minden fokát megjártam, 1990-ben professzor, 1991-től tanszékvezető lettem. A Fogorvosi és az Általános Orvosi Karon tartottam az előadásokat és a gyakorlatot, 1962-től román nyelven is. 1962-ben mikrobiológus szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, 1971-ben Iasi-ban megszereztem az orvostudomány doktora fokozatot, s az évek során hazai és külföldi szakképzéseken vettem részt. 1999-ben, hetvenévesen mentem nyugdíjba.
– Említette, hogy a kutatás mindvégig különösen érdekelte. Mire irányult a tanszéken folyó kutatómunka?
– A bakteriológia, a vírustan és a mikológia több területét ölelte fel. Új módszert dolgoztam ki az urethritisek (húgycsőgyulladások) laboratóriumi kórjelzésére. Eredeti eljárást javasoltam a száj mikroflórája biocönózistípusokba való besorolására, kimutattam a veleszületett, illetve az immunspecifikus védelmi mechanizmusok szoros összefüggését a szájüreg mikroflórájával. Bizonyítottam, hogy egyes sarjadzó gombák és baktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket. Foglalkoztam Maros megye felületi vizeinek mikrobás szennyeződésével és azok szennyező forrásaival, eredeti megfigyeléseket tettem egyes kórokozóknak a létfeltételeik alsó határán történő túlélésére nézve. Részt vettem a vírusos hepatitisek kóroktanának kutatásában. Munkatársként a Gyógyszerészeti Karon vizsgált több magasabb rendű növény kivonatának antimikrobiális hatását mutattuk ki. Hazai és külföldi kongresszuson ismertettem az eredményeket. A szakmai munkásságommal párhuzamosan céltudatosan foglalkoztam az erdélyi magyar orvos- és fogorvosképzés történetével, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályának százéves történetével.
– Érdeklődéssel olvastam a baktériumok és vírusok változatos világáról írt, az átlagolvasó számára is közérthető könyvet, és tudom, hogy régi iskolájáról sem feledkezett meg Péter Mihály professzor.
– A Kórokozó mikroorganizmusok című kötetet (Dacia Kiadó, 1988) László János professzor kollégámmal közösen írtuk, Páll Gézával A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium emlékkönyve címen jelentettünk meg két kötetet (Lyra Kiadó, Mvhely, 2002-2003).
Tanítás, kutatás
– Beszélgetésünk során elhangzott, hogy feleségének a biztatására kapcsolódott be a Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkeinek az összeállításába. Dr. Péter Horváth Mária nyugalmazott egyetemi adjunktustól a MOGYI Gyógyszerészeti Karáig vezető útról érdeklődöm.
– Temesváron születtem, a nagyváradi 2. Sz. Leánylíceumban (volt Orsolya-zárda) érettségiztem, a MOGYI Gyógyszerészeti Karán 1958-ban kaptam gyógyszerészi, 1973-ban gyógyszerészdoktori oklevelet és főgyógyszerészi címet. Egy éven át a nagyszalontai kórház gyógyszertárában dolgoztam, majd 1959-től foglaltam el a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar Farmakognózia Tanszékén levő üres állást. Bár 1986-ban már elkezdődött a kar felszámolása, adjunktusként a végzős évfolyamra járó magyar hallgatóknak 1988-ig még tartottam az előadásokat. 1990-ben újraindult a gyógyszerészképzés, de nem tértem vissza tanítani, nyugdíjazásomig a tanszék mellett létrehozott kutatócsoportot vezettem. A kutatómunkában a gyógynövények és illóolajos növények mikroszkópi, fitokémiai és antibiotikus hatásának a vizsgálatával foglalkoztam, valamint azok termesztési kísérleteiben is részt vettem. Jelentős eredmény volt a hivatalos levéldrogok mikroszkópiai azonosításának kidolgozása, amit már a VIII. Román gyógyszerkönyv is bevezetett. Több népgyógyászatban használatos növény addig "kísérletesen" ki nem mutatott antibiotikus hatását igazoltam.
1994-ben Nyárádszeredában beindult a budapesti Szent István, később Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Levelező Tagozata, ahol kezdettől fogva oktattam. 2011-ben, az 50. tanítási évemben elismerő oklevéllel tüntettek ki.
A további könyvek csírája
– Időközben a lexikon szócikkein is tovább dolgoztak.
– Miután Dávid Gyula átvette a szerkesztését, megkeresett minket, és megbízott a további szócikkek megírásával. Mivel több adat gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, az anyagot feldolgozva és kiegészítve megírtuk az Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról című munkát szerzőtársainkkal (Bocskay István, Brassai Zoltán, Rácz Gábor egyetemi tanárokkal, Mózes Magda előadótanárral és Péter Zoltán orvossal) közösen, ami a Genersich Antal- emlékkönyvben látott napvilágot. Az emlékkönyvet a kiváló kórbonctanprofesszornak szentelték, aki Kolozsváron, majd Budapesten volt egyetemi tanár. Születésének 150. évfordulóján a Genersich Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya adta ki az emlékkönyvet 1994-ben. Az utódai által létesített alapítvány rangos kitüntetését, a Genersich Antal-díjat azóta kétszer vehettük át.
– A több mint százoldalas munkában már benne volt a további könyvek csírája. Mi volt a következő?
– 1995-ben jelent meg a fehér könyv, A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve, amelyet a Magyarságkutatás könyvtárában dolgozó Barabás Bélával közösen szerkesztettünk.
Olvasmányos gyógyszerészettörténet
– A koncentrikusan bővülő kör két önálló könyvvel folytatódott. 2002-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában Péter H. Mária gyógyszerészettörténeti munkájának – Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai – első, majd 2013-ban a második, bővített kiadása.
– Megkérem, foglalja össze, hogy milyen témákra tagolódik a vaskos kötet!
– Az első fejezet az erdélyi gyógyszertár- hálózat kialakulásáról szól, a tábori patikáktól a fejedelmi, egyházi patikákon át a városi gyógyszertárakig. A második fejezet az erdélyi gyógyszerészképzést térképezi fel az 1700-as évektől a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar 1948-2000 közötti történetén át, a doktori fokozat elnyerésének lehetőségeit számba véve. Az erdélyi gyógyszerészek két világháború közötti rendkívül gazdag egyesületi életéről, a szakma képviselői által kiadott folyóiratokról, szakirodalomról és szépirodalomról, a nők szakmai térhódításáról szól többek között a harmadik fejezet, a negyedik pedig erdélyi származású, illetve Erdélyben tevékenykedett neves patikáriusok és gyógyszerészdinasztiák életútját mutatja be. Tanulságos volt számomra, hogy a két világháború között mennyire aktív társadalmi életet éltek a gyógyszerészek, akiknek könyvek, folyóiratok, sőt naptárak kiadása mellett arra is volt gondjuk, hogy a gyógyszerészözvegyeken és - árvákon segítsenek.
– Visszaemlékszem elkeseredésére, amikor hűséges társát, a Tico autót kellett eladnia, hogy Az erdélyi fogorvoslás történetéből című könyvét támogatás hiányában a saját erejéből kiadja (2006, Mentor). Holott ezúttal is egy értékes és olvasmányos könyv született – fordulok újra Péter professzorhoz.
– Számba vettem a fogorvoslással kapcsolatos magyar nyelvű irodalom kezdeteit Erdélyben, az erdélyi származású neves fogorvosokat, a fogorvostudomány oktatását, a magyar nyelvű és magyar nyelven közlő szakfolyóiratokat Erdélyben 1919-40 között.
Receptek fogfájásra
– Ma már megmosolyogtató, hogy a régi orvosi könyvek, amelyeknek fogorvosi vonatkozásait aprólékosan feldolgozta, milyen recepteket ajánlanak a fogfájásra. Érdekes lenne idézni egy-két különleges "gyógymódot".
– "Holló gané, kigyóbőr fözete, földi giliszta hamúja jó a fogfájásra", vagy "hernyóférget ted az fájó fogra vagy orrvérzére: Tsalán levet Szamár ganéval elegyítsed öszve, szárazd meg, törd porrá s tedd mikor orrod vére indul".
– A két önálló kötet után egy újabb közös könyv következett. Mindketten aktívan részt vettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az újraindításában, vezetésében és munkájában. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységét bemutató kötetüket 2006-ban az egyesület adta ki. Megint egy nagy pontosságot igénylő, sziszifuszi munkát vállaltak. Miért tanulságos ez a történet?
– 1906-ban alakult meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, 1919-ben megszűnt, 1921-ben újraalakult, és a két világháború között folyamatosan működött 1940-ig, majd 41- től 48-ig, amikor beszüntették. Hosszú szünet után, a rendszerváltást követően alakult újra. 1906-1919 között az erdélyi magyar orvosok hetente tartottak tudományos összejöveteleket, a legeseménydúsabb azonban 1990 után volt a szakosztály munkája. A Függelék egy adattár, amely az 1906 és 2000 között megjelenő Értesítők tartalomjegyzékét foglalja magába, a dolgozatok címét, szerzőjét és azt, hogy melyik Értesítő hányadik oldalán olvashatók.
Az erdélyi tudományosság centenáriumára kiadott Hivatás és tudomány ( Kolozsvár, 2009) c. kötet számára megírták a Szepesszombati Genersich Antal (1842-1918) életművét bemutató fejezetet. A Feszt György professzor szerkesztette kötetben (Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között), amelyik 2010-ben jelent meg, újabb két tanulmány olvasható a Péter szerzőpárostól.
Bernády György gyógyszerészeti tevékenységéről, valamint Csőgör Lajos életéről egy-egy tanulmányt írtak a marosvásárhelyi személyiségekről szóló Teremtő életek című könyvben (Mentor Kiadó, 2011).
Még felsorolni is hosszú a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkeket, tanulmányokat, így hát az elismerést jelentő okleveleket, bronzplaketteket, domborműveket vesszük számba, a Péter Mihály professzornak adományozott Munkaérdemrendtől, a külön-külön mindkettőjüknek átadott elegáns Arany János-emlékérmen át (2004, 2016) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig (2009, 2014). A Magyar Orvostörténeti Társaság a Zsámboky-díjjal (2006) ismerte el munkájukat, az EME a Mikó Imre-díjjal (2009), s mindkettőjüket a Magyar Orvostörténeti Társaság is tiszteleti tagjává választotta az idén – soroltunk fel néhány elismerést a hosszú sorból. S ha valaki dicsekvésnek vélné, hogy mennyire büszkék ezekre az elismerésekre, tegyük hozzá, hogy annak a hihetetlen mennyiségű munkának, amit vállaltak és elvégeztek, a megjelent könyvek mellett ennyi a kézzelfogható hozadéka.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szerelmes levelek Amerikába
Egy árnyalt, az életmű jellegzetességeit bemutató és a hallgatóság részéről személyes emlékekkel is tarkított BalázsFerenc-kép tárult a közönség elé Vallasek Júlia irodalomtörténész előadása nyomán, amelynek helyszíne május 10-én délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-terme volt.
Az aranyosszéki falu, Mészkő felemelésén, az ifjúság nevelésén megszállottan dolgozó lelkész életének megható, nagyon bensőséges érzéseiről szólnak azok az angol nyelvű levelek, amelyeket menyasszonyának, majd feleségének, a dán–angol bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született Christine Frederiksennek írt kibontakozó, majd megerősödő szerelmükről. A magyarra fordított angol nyelű levelekből készült válogatást Vallasek Júlia dolgozta fel és adta ki Csillaghoz kötöttük szekerünkcímmel 2002-ben Kolozsváron. A levelek fordítása édesanyjával, Vallasek Márta tanárnővel közös munkájuk.
Ezzel a rendezvénnyel emlékeztek a 115 éve, 1901-ben született Balázs Ferencre a Helikon-Kemény János Alapítvány szervezésében. Az alapítvány céljáról, a helikoni eszmék népszerűsítéséről H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke beszélt, és ajánlotta a közönség figyelmébe az előadókat.
Vallasek Júlia végzős bölcsészhallgatóként szakdolgozatához korábban ismeretlen témát keresett, és úgy támadt az ötlete, hogy a fordítás céljából édesanyjánál levő Balázs Ferenc-leveleket feldolgozza. Az elkezdett munkát a dolgozat megírása után sem tudta abbahagyni, Balázs Ferenc személyisége, rendkívül szerteágazó érdeklődési köre és tevékenysége valósággal megbabonázta. Író, költő, templomrestaurátor, falugazda – írta Balázs Ferenc önmagáról, amihez nem kevés iróniával tette hozzá, hogy okleveles főbolond. Szűk 36 évig tartó életében – amelyből az utolsó tíz év jelentős részét súlyos betegen, a tüdőbajjal küszködve töltötte – annyi mindennel foglalkozott, hogy teológiai, közgazdasági, gazdaságtörténeti, irodalmi, esztétikai, filozófiai szempontból is érdekes lenne elemezni, értékelni az életművet.
Az előadó az egészről rajzolt általános képet, pontosabban arról, ahogy rövidre szabott élete során Balázs Ferenc a legmesszemenőbb módon használta ki a rendelkezésére álló időt.
A pezsgő, fejlődő Kolozsváron született kistisztviselő családban, az unitárius kollégiumban tanult, s bár a mérnöki pálya vonzotta, tüdőfertőzése miatt választotta a teológiát, abból a meggondolásból, hogy a falusi levegő jót tesz a szervezetének. Másrészt azért, mert Trianon után a teológián tanulhatott magyarul. 1923-ban teológiai hallgató korában szervezte meg a Tizenegyek antológia kiadását, az első nemzedéki jelentkezést a romániai magyar irodalomban, amelyből a jó szervezésnek köszönhetően több mint 3.000 példány kelt el. Verset, mesét, újságcikkeket írt, s a jóképű fiatalember a bicsérdizmus követőjévé vált (nyers vegetáriánus kosztot fogyasztott), ami mellett egész életében kitartott, ahogy eszméi mellett is fanatikus konoksággal. Ösztöndíjjal Oxfordban, majd újabb két évet az Egyesült Államokban, Berkeley-ben tanult, ahol aktív résztvevője volt a baloldali keresztény, békepárti ifjúsági mozgalmaknak. Amerikai tartózkodása idején ismerte meg későbbi feleségét és munkatársát, aki a szociális érzékenységet és a tettekben megnyilvánuló világalakító kedvet is osztotta vele – emelte ki az előadó. Ázsián át (Japán, Kína, India, Pakisztán, Korea érintésével) tért vissza Kolozsvárra. Erről az útról 1929-ben jelent meg legismertebb könyve, a Bejárom a kerek világot. A könyvben az úti élmények mellett a közösségben gondolkodó fiatal városi értelmiségi a falu felemelésének tervét dolgozza ki, s bár megismeri Ghandit is, Rabindranath Tagore bengáli író, továbbá egy japán szociológus, Kagawa Toyohiko van rá nagy hatással. Felkészültsége ellenére hazatérése után nem kapott lehetőséget tervei megvalósítására, ugyanis a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban ajánlottak fel bentlakási felügyelői állást számára. Mégsem töltötte tétlenül az időt, esőben, hóban, kiskabátban járta a vidéket, ifjúsági egyletet szervezett, vetített előadásokat tartott a fiataloknak, a földműveseknek a menyasszonya által lóra küldött pénzből vásárolt vetítőgéppel. Élete során mindvégig fontos szerepet tulajdonított az ifjúsági mozgalmaknak.
1930-ban kapta meg az áhított lelkészi állást Mészkőn. A Torda melletti faluban kezdett hozzá falufejlesztési tervei, a tanulással töltött idő alatt szerzett ismeretei megvalósításához. A vidékfejlesztés járt az eszében, miközben az 1932-es és 1933-as marosvécsi találkozókon vett részt. Ebben az időszakban nem elsősorban írónak, hanem közösségszervezőnek tekintette magát, s azon dolgozott, hogy Mészkőn létrehozza az önellátó, utópisztikus elképzeléseinek megfelelően kultúrában, erkölcsben példamutató falut, majd kiterjessze azt az Aranyos völgyére, hogy abból "Isten völgye" legyen. Tejszövetkezetet szervezett, népfőiskolát, tanfolyamokat indított, orvost alkalmazott, táplálkozási, szexuális és higiéniai oktatást szervezett.
Csupán amikor erőt vett rajta a betegség, akkor írta meg 1936-ban két kötetét. A rög alatt című könyvében világ körüli útján végzett munkájáról, álmairól, kudarcairól vall szociográfus szemmel, s ennek regényes változata a Zöld árvíz, amelyben a vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét ábrázolja. Balázs Ferenc annak a Trianon utáni második nemzedéknek a tagja, amely szociális érzékenységgel úgy érezte, hogy alulról kell építkezni, a falusi tömegeket kell gazdasági hatalomhoz juttatni. 1937 májusában hosszú és nehéz kínlódás után Tordán hal meg. Halála és temetésének sajtóvisszhangja jelzi az általános döbbenetet, azt, hogy mennyire jelentős egyénisége volt a korszaknak. Szervező énjét fontosabbnak tartotta, mint alkotó énjét, a társadalmat és közéletet fontosabbnak, mint saját munkájában a művészetet.
A menyasszonyához, majd feleségéhez írt levelek Christine Frederiksen hagyatékából kerültek elő. Azonkívül, hogy nagyon szép költői írások, az akkori idők megrázó dokumentumai is. Mészkői élményeit Christine Frederiksen is megírta Az alabástrom falu című kötetben. A könyv egy pontos antropológiai leírásokkal tarkított memoár arról, hogy mit hogyan lát egy kívülről érkező idegen, aki nem beszéli jól a nyelvet, de aki segíteni szeretne a csecsemőgondozástól kedve a higiénés szabályok betartásáig. Összehasonlítva a két könyvet, Balázs Ferenc műve, A rög alatt egy zseniális, szenvedélyes kudarctörténet, Christine könyve egy oda-vissza működő tárgyalás – hangsúlyozta az előadó.
A 2002-ben megjelent leveleskönyv egy fél szárnyú madár – tette hozzá, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve csak a Balázs Ferenc leveleit tartalmazza. Az utolsó időszakban Christine kislányukat elküldte Amerikába, ő pedig haláláig ápolta férjét. Balázs Ferenc halála után a neki címzett leveleket magával vitte az Egyesült Államokba, legépelte és később elküldte Mikó Imrének. Hogy miért nem jelentek meg a Vallasek Márta által lefordított levelek, erről az előadó édesanyja, a levelek fordítója beszélt. Elmondta, hogy Dávid Gyula sikertelen próbálkozásait követően a lánya érdeme, hogy a levelek kapcsán kutatás kezdődött, és a leveleskönyv megjelent.
A rendezvényen felszólalt a marosvásárhelyi Pál Tamás, aki találkozott Balázs Ferenccel. Hatéves volt 1935-ben, amikor Balázs Ferencék a kislányukkal Küküllődombóra látogattak. Elmondta, hogyan küldte az édesanya a kislányát Amerikába, amikor Balázs Ferenc már súlyos beteg volt, és felidézte az esetet, amikor a lelkész egy nagy puliszkával és egy veder tejjel kínálta a falujába látogató püspököt, aki nem vette jó néven ezt a fogadtatást.
Az Aranyos mentéről származó Barla Júlia tanárnő arról beszélt, hogyan őrzik Balázs Ferenc emlékét az unitárius gyülekezetben, szülőföldjén és a településen, amely nem tudott felnőni lelkészéhez.
Szép pillanatai voltak a rendezvénynek, amikor Szabó Dániel a Balázs Ferenc, Ritziu Ilka Krisztina a feleség levelét olvasta fel, aki férje haláláról és temetéséről számolt be. Pethő Csaba, a Művészeti Líceum XII.-es diákjának gitárjátéka jól illett a rendezvény hangulatához.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Szorgalmazzák a háromnyelvű táblaügyet
Rendhagyó szabadtéri sajtótájékoztatót tartott tegnap a Kolozsvári városháza bejáratánál az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) részéről Fancsali Ernő polgármesterjelölt és Tunyogi Béla városi tanácsos jelölt.
„Díszletként” a Cluj, Kolozsvár, Klausenburg feliratú zászlót lobogtatták, ezzel is utalva arra, hogy megérett az idő végre rendezni Kolozsvár háromnyelvű táblaügyét. Szerintük ezt nem gerillaháborúval, hanem tárgyalással kell megoldani, és az EMNP nem hajlandó egyetlen olyan párttal sem közösködni, amelyik nem ezt vallja.
(Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Református egység ünnepe és Refo500 start Kolozsváron
Jelentős ünnepség helyszíne lesz Kolozsvár a reformátusság életében: vasárnap a Magyar Református Egység Napja megünneplésével kezdetét veszi a reformáció jövőre esedékes 500. évfordulójának ünnepségsorozata is, amely 2017 októberében zárul majd. A hétvégére 10 egyházkerület 65 egyházmegyéjének képviselőit, mintegy kétezer személyt várnak Kolozsvárra Szlovákiából, Szerbiából, Horvátországból és Kárpátaljáról is.
A 20. század történelmi eseményei miatt több részre szakadt magyar református egyház részegyházainak alkotmányjogi egységét mondta ki 2009. május 22-én Debrecenben a Magyar Református Egyház frissen elfogadott Alkotmánya. Az új alkotmányt aláírták a magyarországi, az erdélyi, a királyhágómelléki, délvidéki és kárpátaljai magyar református egyházkerületek képviselői. Debrecenben csatlakozott az Amerikai Magyar Református Egyház is. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház a 13-14 százaléknyi szlovák egyháztagságra való tekintettel csak két évvel később, 2011 májusában csatlakozott, bár akkor sem élvezte a szlovák egyháztagok ezirányú támogatását. A szlovák reformátusokat az egységes református egyházban túlzottan előtérbe kerülő magyar identitástudat aggasztotta.
A belső megosztottság miatt nem csatlakozott az egységhez 2009-ben a horvátországi református egyház, ám 2012 tavaszán már kérte felvételét, amit akkor még csak megfigyelői státusban hagyott jóvá az elnökség. 2012 novemberében a csatlakozási folyamat elkezdéséről született döntés, melynek részeként a horvátországi reformátusok 2013 márciusában ratifikálták a közös alkotmányt, majd 2013 júniusában részeseivé váltak az egységes református egyháznak.
Szabadság (Kolozsvár)

Gergely Balázs: a tábla mi magunk vagyunk
A barikádok mögül kikiabálni nem ér sokat ér, az asztalt ököllel csapkodni sem vezet megoldáshoz – vélekedik Gergely Balázs, aki a magyar egyházak felkérésére foglalta el az RMDSZ kolozsvári tanácsosi listájának befutó, második helyét. Az egykori EMNP-s politikus szerint a kincses városban a magyarságát megélő 15-20 ezer ember mellett még 30 ezer olyan magyar él, akit meg kell szólítani, azonban nem politikai szlogenekkel.
2013 óta háttérbe vonult a pártpolitikai porondról, részben családi, részben egyéb okokból, amelyeket inkább nem feszegetne, mondta el Gergely Balázs pénteki sajtóreggelijén. Ahogyan nem volt néppártosként sem fő jellemzője az RMDSZ „rugdosása”, ezt az EMNP-vel szemben sem tenné meg – tette hozzá. „Szurkolok azért, hogy a politikai pártjaink magukkal is meg tudjanak küzdeni, legyőzhessék saját szellemeiket” – fogalmazott.
Korábbi visszavonulásának felülvizsgálata az egyházfők megkeresése után következett be, amikor egy termékeny és komoly beszélgetés zajlott a három protestáns felekezet és a katolikus egyház részvételével. Finom unszolással vehették rá őt, hogy vállalja a szerepet – hangzott el. Szerepvállalásának másik fontos oka Horváth Anna alpolgármester személye volt: „az elmúlt 25 év összevetésében azt kell mondanom, hogy ő egy más sebességben mozog, mint az elődei vagy a társai”, jelentette ki.
Amikor elvállalta a felkérést, a végső választ a Néppártra bízta, ők pedig elfogadták a döntését. „Úgy mondtam igent az egyházfőknek, hogy azt gondoltam, a nemet a Néppárt fogja kimondani” – fogalmazott.
Gergely kiemelte, politikai pluralizmusra szükség van, ezzel az eszközzel azonban óvatosan kell bánni, vannak régiók, ahol több kárt okoz, mint jót. Az, hogy az EMNP elindult a kolozsvári választásokon, nem rossz, sőt, hiszen van egy réteg, aki semmiképp nem szavazna az RMDSZ-re, és így az ő szavazatuk elveszhet.
Hozzá kell járulni a fejlődéshez
A választási programokról elmondta, eddig sem az ötletgyártással, hanem a megvalósításokkal volt gond, neki éppen ezért az a kihívás jut, hogy azt a plusz energiát, amivel ő bír, kamatoztassa a városi tanácsban.
A vak is látja azt a robbanásszerű fejlődést és változást, amin a város átmegy, és míg a magyarság gyakran hangoztatja, hogy a románoknak alig van közük Kolozsvár megépítéséhez, az ilyen jellegű barikád mögé bújva kikiabálás nem ér sokat: „én és politikai közösségeink, de a közösség is a jelen és jövő Kolozsvárjának építéséhez hozzá szeretnék járulni”.
„A tábla mi magunk vagyunk”
Beszélt a magyar jellegű kérdésekről is, a tábla-ügyekről, flashmobokról, pereskedésről: „én is sérelmezem a hiányosságokat, de azt kell mondanom, hogy nincs az a súlyos ököl és törékeny asztal, amely találkozása elvezethet a megoldáshoz”.
A bírósági ügyek iránti bizalmát elvesztette, ezért egy másik útra van szükség. Amikor néhány éve a Kolozsvári Magyar Napokon felszólalt, akkor szembenézve a magyar emberek tömegével úgy érezte, „a tábla mi magunk vagyunk”, ugyanakkor azt érzi, hogy jelenleg szétesőben a magyar közösség, ezen pedig változtatni kell. 15-20 ezer ember van, aki megéli magyarságát, a további harmincezer megszólítására kell kísérletet tenni, de nem politikai jelszavakkal, mondta el.
Városszépítő Egylet reloaded
A kampány ideje alatt megtartják az első találkozót. Azt szeretné, hogy a következő négy évben megalakuljon egy olyan egylet, amely mozgalmi módon szakértői, intézményi, vállalkozói segítséget nyújtana nemcsak a magyar, de a teljes városi tanácsnak.
1883-ban alakult meg a Kolozsvári Városszépítő Egylet, amelyet akkor azzal indokoltak, hogy nem lehet minden megoldást a városi tanácstó várni – ez a fajta társadalmi hozzájárulás ma nincs becsatornázva, pedig szükség volna rá, hangzott el.
Fontos kérdés, hogy hány szavazatot kapnak a magyar jelöltek, illetve milyen mozgósítással bírnak a román párátok. Növekedő pályára kell állítani a képviseletet, azzal azonban vitázna, hogy ok van optimizmusra: annak örvendene már, ha a zuhanórepülésben levő tendenciát meg lehetne állítani, és megfordítani. Egy plusz mandátumot már bravúros eredménynek tekintene – jegyezte meg Gergely Balázs.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

A Székelyföldi Értéktár megalakításáról egyeztettek Kolozsváron
A székely vicc lehet az egyik első érték, amely bekerülhet a júliusban létrejövő Székelyföldi Értéktárba.
Az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság júliusban létrehozza a Székelyföldi Értéktárat. Erről pénteken egyeztetett Kolozsváron a testület elnöke, Hegedüs Csilla Tamás Sándorral, a Kovászna megyei tanács elnökével, Szabó Ákossal, a Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének munkatársával és Zalai Mihállyal, a Békés Megyei Önkormányzat elnökével.
A tanácskozáson Hegedüs Csilla emlékeztetett: az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság létrehozásakor vállalták, hogy hogy Erdély tárgyi és szellemi örökségének biztonságot nyújtunk. „Ma arra biztatjuk Székelyföldet, segítse munkánkat, de ami még fontosabb: legjobb tudása szerint óvja azokat az értékeket, amelyek az elmúlt ezer évben méltó hírnökei voltak a térségnek, az ott élő magyar közösségnek. Reméljük, júliustól intézményesíteni tudjuk ezt a vállalást” – idézte az RMDSZ hírlevele a bizottság elnökét.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke úgy véli, csakis akkor lehet erős egy önkormányzat, ha annak vezetői az ott rejlő tárgyi és szellemi örökségre kellő hangsúlyt fektetnek, és megértik, hogy a helyi közösség biztonságérzetét erősíti a természeti kincsek megfelelő hasznosítása, a turisták bevonzása. Hisz abban, hogy az ősök munkájának elismerése azt üzeni a fiatalabb generációnak, érdemes itthon maradni, Székelyföldön alkotni.
„Az RMDSZ elkötelezett amellett, hogy megakadályozza a fiatalok elvándorlását, ezért minden eszközével azért dolgozik, hogy otthont, élhető környezetet teremtsen számukra. Meggyőződésem, hogy mindamellett, hogy a júliusban alakuló Székelyföldi Értéktárba a szakemberek összegyűjtik a térség értékeit, vállalják azt is, hogy a lelkiismeretes feltáró és megőrző munka által fejlesztik Székelyföldet, kiaknázzák a lehetőségeket” – nyomatékosított Hegedüs Csilla.
Felterjesztik székelyföldi értéknek a székely viccet
A kulturális szakember emlékeztetett arra is, hogy az erdélyi magyarságnak kisebbségi közösségként hatványozottan fontos, hogy odafigyeljen kultúrája ápolására, átörökítésére, hiszen csak addig a pillanatig lehet élő egy közösség, ameddig megőrzi és gyarapítja értékeit. „Székelyföldnek példát kell statuálnia, a Székelyföldi Értéktár megalakulásával arra kell biztatnia a szórványt, azt kell üzennie az ott élő magyar embereknek, hogy kultúránk, örökségünk magyarságunkat jelentik, ezek ápolásával védhetjük csak igazán identitásunkat. Minden eszközzel meg kell tehát akadályoznunk azt, hogy az identitásunk nyújtotta biztonságérzetünk megrendüljön” – összegzett Hegedüs Csilla.
„A még idén létrejövő Székelyföldi Értéktár Bizottság elé olyan értékeket is felterjesztünk, amelyek már hungarikumok vagy amelyeket már az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság is elfogadott. Ilyen például a kürtőskalács vagy a Székely Nemzeti Múzeum” – mondta el Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki azt ígérte: felterjeszti székelyföldi értéknek a székely viccet. Örömét fejezte ki ugyanakkor arról, hogy a jelenlegi magyar kormány – össznemzetben gondolkodva – létrehozta a Hungarikum Bizottságot, amelynek alappilléreként létrejöhetett az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, és amelyet hamarosan a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulása is követhet.
Békés megye pályázat útján segít
Szabó Ákos rámutatott, Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Értéktár Bizottság üdvözli a kezdeményezést, a következő időszakban szorosan együttműködik Kovászna és Maros megye tanácsaival annak érdekében, hogy minél több értéket fedhessenek fel Székelyföldön.
„A Békés Megyei Önkormányzat a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium pályázatán keresztül segíti a Székelyföldi Értéktár létrehozását” – ismertette Zalai Mihály, a Békés Megyei Önkormányzat elnöke, aki reményét fejezte ki afelől, hogy szeptember 3-án, az I. Békés megyei Megyenapon Magyarországon is bemutatkozik a Székelyföldi Értéktár. Beszámolt arról is, hogy tervezik egy, a székelyföldi értékeket bemutató kiadvány összeállítását.
maszol.ro

Júliusban létrejöhet a Székelyföldi Értéktár
Kolozsváron tanácskozott tegnap Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke Tamás Sándorral, Kovászna Megye Tanácsának elnökével, Szabó Ákossal, Hargita Megye Tanácsa Vidékfejlesztési Egyesületének munkatársával és Zalai Mihállyal, a Békés Megyei Önkormányzat elnökével a Székelyföldi Értéktár létrehozása kapcsán.
A találkozón egyebek mellett elhangzott, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság létrehozásakor vállalták, hogy Erdély tárgyi és szellemi örökségének biztonságot nyújtanak, és ehhez a székelyföldiek segítségére is szükség van. Az elnök továbbá arról is beszámolt, reményeik szerint júliusban létrejöhet a Székelyföldi Értéktár, amelynek elsődleges célja a térség tárgyi és szellemi örökségének megőrzése. Az értékek között szerepel mint lehetséges a székely vicc is – derült ki a tanácskozáson. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a hamarosan létrejövő Székelyföldi Értéktár Bizottságnak máris további javaslatokat tudnak tenni olyan értékekről, amelyek már hungarikumok, de ebben a gyűjteményben is helyük van, mint a kürtőskalács vagy a Székely Nemzeti Múzeum.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új galériák a Kultúrpalotában
Bővül, rétegződik a marosvásárhelyi Kultúrpalota kínálata. A megyei múzeum, a képtár újabb kiállítótereket alakít ki gazdag gyűjteménye, műkollekciója bemutatására és a felszaporodni látszó vendégtárlatok bemutatására. Néhány napja a Ion Vlasiu Galéria nyílt meg a III. emeleten. Népes közönség volt az avatóünnepségen, hivatalosságok és a szakma jelesei méltatták az eseményt s a sokoldalú alkotó, szobrász, festő, tollforgató művész munkásságát. Az 1908-ban Lekencén született Ion Vlasiu Marosvásárhelyen kezdte tanulmányait, Kolozsváron folytatta, majd országosan is egyre ismertebb lett, a kortárs román művészet élvonalába emelkedett. 1997-ben hunyt el Bukarestben. Megyénkhez több szállal kapcsolódott, sokáig dolgozott Dédabisztrán, ahol háza és műterme volt. Marosvásárhely díszpolgári címét is megkapta. A vásárhelyi művészeti múzeumnak közel száz művet adományozott. Azoknak egy része a 80-as években a nevét viselő galériában a Teleki Téka épületében került közönség elé. Értékes adománya még gyarapodott, a munkákból mintegy ötven festmény, szobor, más mű kapott helyet az új kiállítóteremben. Ioan Sulea festőművész, a képtár vezetője és munkatársai érdekes ötlettel oldották meg a rendezést az aránylag szűk térben. A Városháza felé néző ablakokat és a falat teljes szélességben, magasságban egy háromdimenziós hatású hatalmas fotóval fedték le. A galériába lépő látogató úgy érzi, mintha a tárlat egy megkapó látványú műteremmel folytatódna. A galérianyitásra elkészült a Ion Vlasiu életművét és vásárhelyi kollekcióját bemutató impozáns katalógus is, Ioana Vlasiu, Ioan Sulea és Cora Fodor művészettörténész nagyszerű munkája.
Tegnap a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozat keretében került sor újabb galériaavatásra. Az ismert műgyűjtő házaspár adományozta Elisabeta és Gheorghe David-kollekció kapott egy termet a Kultúrpalota jobb oldali szárnyának II. emeletén. Remélhetőleg mihamarabb megoldás születik arra is, hogy a hajléktalanná vált Nagy Imre-gyűjtemény is az érdeklődők számára elérhető, a rangját megillető helyre kerüljön. Jó hír és egészen friss, hogy a Vida Árpád- monográfia után szintén a Soós Zoltán vezette Maros Megyei Múzeum égisze alatt megjelent egy Vidát is megelőző, fiatalon elhunyt rendkívüli vásárhelyi tehetség, Dósa Géza festőművész albuma is. A kötet a napokban jött ki a nyomdából, az életművet elemző szerző Szinyei Merse Anna budapesti művészettörténész. A szép kiadvány bizonyára rövidesen a nagyközönség számára is elérhető lesz. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Hajókat megmozdítani képes erő (Magyar református egység)
A magyar református egység napját ünnepelték vasárnap Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Az esemény egyben a reformáció 500. évfordulója tiszteletére 2017. október 31-ig tartó rendezvénysorozat megnyitója is volt.
Orbán Viktor miniszterelnök köszöntését Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos olvasta fel. A miniszterelnök arra emlékeztetett, hogy a vallási megújulás ügye az elmúlt évszázadokban szorosan összekapcsolódott a magyar nyelv megőrzésével, magyar mivoltunk megerősítésével. Kívánom, hogy ez a jövőben is így lehessen, és a magyar nemzet számára oly fontos református örökség újra és újra erőforrás legyen számunkra. Legyen erejük és kitartásuk, hogy ezen ötszáz éves örökség szellemével szolgálhassák a magyar hazát – fogalmazott üzenetében Orbán Viktor.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke prédikációjában úgy vélekedett, hogy a magyar reformátusságot Isten szeretete fogja össze. Sok küzdelmet folytatunk azért, hogy szabadnak érezzük magunkat. Amikor ezt elérjük, akkor jövünk rá, hogy mégis szükségünk van arra, hogy valakihez tartozzunk – jelentette ki a püspök.
Fontos a vérségi kapcsolat, fontos lehet a közös nyelv, a közös kultúra, a történelem, amelynek szakaszait együtt éltük át, de hányszor vagyunk annak tanúi, hogy a legcsodálatosabban szerető édesanya sem tudja egyben tartani családját. Csak Krisztus szeretete fűz egybe minket. Az én gyenge egyéni életemet összekapcsolja egy másik gyenge emberi lénnyel. Ebből lesz a házasság, ebből lesz a család, ebből lesz az egyház, ebből lesz a nemzet – fogalmazott a püspök. A kenderszálak példájára utalva azt mondta: a sok vékony szál, ha összefogják és kötéllé fonják, akár hajókat is megmozdítani képes erőt tud közvetíteni.
Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Református Zsinat lelkészi elnöke köszöntésében kijelentette: a magyar reformátusok egységének hét évvel ezelőtti kinyilvánításakor a magyar emberek összetartozásának, a magyar reformátusok összetartozásának az evidenciáját mondták ki. A magyar református egység napján arra emlékeznek, hogy a 2009-ben elfogadott egyházi alkotmány szerint a Magyar Református Egyház tagja minden keresztyén, aki ahhoz tartozónak vallja magát, éljen bárhol a világban, és legyen magyar vagy más anyanyelvű. Az egyházi alkotmány helyreállította a trianoni döntést követő határátrendeződés által szétszakított Magyar Református Egyház szervezeti egységét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely vicc is az értéktárba kerülhet
„Hat hónapja alakítottuk meg Kolozsváron az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságot. Azt vállaltuk akkor, hogy Erdély tárgyi és szellemi örökségének biztonságot nyújtunk. Ma arra biztatjuk a Székelyföldet, segítse munkánkat, de ami még fontosabb: legjobb tudása szerint óvja azokat az értékeket, amelyek az elmúlt ezer évben méltó hírnökei voltak a térségnek, az ott élő magyar közösségnek. Reméljük, júliustól intézményesíteni tudjuk ezt a vállalást” – fogalmazott Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke azt követően, hogy pénteken Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, Szabó Ákos, a Hargita Megyei Tanács Vidékfejlesztési Egyesületének munkatársa és Zalai Mihály, a Békés Megyei Önkormányzat elnöke bejelentette: létrehozzák júliusban a Székelyföldi Értéktárat.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke úgy véli, csakis akkor lehet erős egy önkormányzat, ha annak vezetői az ott rejlő tárgyi és szellemi örökségre kellő hangsúlyt fektetnek, és megértik, hogy a helyi közösség biztonságérzetét erősíti a természeti kincsek megfelelő hasznosítása, a turisták bevonzása. Hisz abban, hogy az ősök munkájának elismerése azt üzeni a fiatalabb generációnak, érdemes itthon maradni, a Székelyföldön alkotni.
„Az RMDSZ elkötelezett amellett, hogy megakadályozza a fiatalok elvándorlását, ezért minden eszközével azért dolgozik, hogy otthont, élhető környezetet teremtsen számukra. Meggyőződésem, hogy mindamellett, hogy a júliusban alakuló Székelyföldi Értéktárba a szakemberek összegyűjtik a térség értékeit, vállalják azt is, hogy a lelkiismeretes feltáró és megőrző munka által fejlesztik a Székelyföldet, kiaknázzák a lehetőségeket" – nyomatékosított Hegedüs Csilla.
A kulturális szakember emlékeztetett arra is, hogy az erdélyi magyarságnak kisebbségi közösségként hatványozottan fontos, hogy odafigyeljen kultúrája ápolására, átörökítésére, hiszen csak addig a pillanatig lehet élő egy közösség, ameddig megőrzi és gyarapítja értékeit. „A Székelyföldnek példát kell statuálnia, a Székelyföldi Értéktár megalakulásával arra kell biztatnia a szórványt, azt kell üzennie az ott élő magyar embereknek, hogy kultúránk, örökségünk magyarságunkat jelentik, ezek ápolásával védhetjük csak igazán identitásunkat. Minden eszközzel meg kell tehát akadályoznunk azt, hogy az identitásunk nyújtotta biztonságérzetünk megrendüljön" – összegzett Hegedüs Csilla.
„A még idén létrejövő Székelyföldi Értéktár Bizottság elé olyan értékeket is felterjesztünk, amelyek már hungarikumok, vagy amelyeket már az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság is elfogadott. Ilyen például a kürtőskalács vagy a Székely Nemzeti Múzeum" – mondta el Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, aki azt ígérte: felterjeszti székelyföldi értéknek a székely viccet. Örömét fejezte ki ugyanakkor arról, hogy a jelenlegi magyar kormány – össznemzetben gondolkodva – létrehozta a Hungarikum Bizottságot, amelynek alappilléreként létrejöhetett az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, és amelyet hamarosan a Székelyföldi Értéktár Bizottság megalakulása is követhet.
Krónika (Kolozsvár)

125 éves az Erdélyi Kárpát Egyesület
125 évvel ezelőtt, 1891. május 11-én alakult meg az Erdélyi Kárpát Egyesület, melynek taglétszáma már az alakuló közgyűléskor 300 körül volt. Az egyesület az EMKE keretéből nőtt ki, mint a természetjárás közművelődési vonatkozásait ápoló szakosztály. 1892-ben indul az egyesület folyóirata Erdély címen. Az EKE és a folyóirat célkitűzései megegyeztek: „Ismertetni akarjuk Erdély vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel… emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel…”
Az egyesület már az első perctől megmutatta, sőt bebizonyította, hogy tevékenysége nem merül ki egy szűk körű turistaklub működésében, hanem egy olyan mozgalomról van szó, amely egész Erdély, de főleg a Székelyföld gazdasági fellendülését célozta meg, s a mai értelemben vett honismeretet szolgálta. E nemes célkitűzését fennállásának egész ideje alatt követte, még akkor is, ha bizonyos időszakokban egyesek csak egyszerű turizmust láttak, vagy szerettek volna látni tevékenységében. Merza Gyula, az egyesület egykori múzeumigazgatója, majd tiszteletbeli elnöke, ezt így jellemezte: „Címére és fő feladatára nézve az EKE turista egyesület volt kezdettől fogva, de fenntarthatása és végcéljai tekintetében egyúttal elsőrangú kulturális és közgazdasági érdekeket szolgált.” Mozgó kultúregyesületnek is nevezték az EKÉ-t.
1897-ben múzeumi tárgygyűjtés céljából megszervezik a néprajzi szakosztályt, sőt kezdeményezik egy néprajzi tanszék felállítását a kolozsvári egyetemen. E tevékenység a Mátyás király szülőházában berendezett táj- és néprajzi múzeum megalapításában csúcsosodott ki, amelyet 1902. október 2-án avattak fel, egyidőben a Mátyás király lovas szobrának leleplezésével.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az Erdély hasábjain nagyon sok tudományos munka, útleírás jelent meg, olyan nagy tekintélyű kutatók tollából, mint Szádeczki-Kardos Lajos, dr. Hankó Vilmos, Czárán Gyula, dr. Hermann Antal, Merza Gyula, dr. Ruzitska Béla, Téglás Gábor, dr. Czirbusz Géza, dr. Szádeczki-Kardos Gyula, dr. Roska Márton. Megalakulásától az első világháborúig az EKE folyóiratán kívül mintegy 70 kiadványt jelentetett meg, többségükben térképes útikalauzokat, barlang útmutatókat, fürdőismertetőket magyar, német, angol és román nyelven, turista naptárakat kirándulási tervekkel és térképvázlatokkal.
Az első világháború alatt az EKE tevékenysége megszűnt, de 1930-ban újraalakult, több mint 1200 taggal, turista, kerékpár, sí, fürdőügy és propaganda szakosztályokkal. 1935-ben épületéből kilakoltatták, vagyonának nagy, része elveszett. A néprajzi tárgyak az állam tulajdonába mentek át, és a mai Erdélyi Néprajzi Múzeum alapanyagát képezi.
A két világháború között az EKE az erdélyi magyarság összetartását szolgálta és nagy személyiségein keresztül ezt sikeresen el is végezte. De ugyanakkor, a hatalommal ellentétesen, a szeretetre, az egymás iránti megbecsülésre nevelt. A második világháború után 1945-ig működött, majd beolvasztották az Országos Turisztikai Hivatalba. Ezután a kommunista hatalom több mint negyven esztendőre süllyesztette el még az emlékét is.
1991. május 11-12-én Gyergyószárhegyen tartottuk meg a nagy múltú Erdélyi Kárpát Egyesület centenáriumát és egyben újjáalakulási ünnepségét. Az újraalakulás ünnepét a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezték meg, több mint háromszáz résztvevővel. Ma azonban Erdély-szerte, az újjászületett EKE 15 tagszervezete – osztálya – több mint 1500 taggal tevékenykedik és méltó folytatója annak a munkának, amelyet az elődök 125 évvel ezelőtt elkezdtek.
25 év alatt több kimagasló eredmény született. Ezek közül kiemelnék néhányat: Az 1990-es évek második felétől EKE-házat működtetett Szinden. 2011-ben méltóan ünnepelték meg Sztánán az egyesület 120 éves évfordulóját, több mint kétszáz résztvevővel és kiadtak egy díszes évkönyvet. 2013-ban házat és a hozzátartozó területet vásároltak meg a Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, ahol önkéntes munkával egy EKE-központot, az EKE-Várat alakították ki, fogadóközponttal, szállással, tetőbeépítéssel. Ennek bővítése ma is folyik tovább.
2013. szeptember 21-én, nagy büszkeséggel vettük át, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díjat.
2015-ben megalakult az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, amelynek tagja Veres Ágnes, az EKE országos titkárnője, amely bizonyítja az EKE társadalmi jelentőségét.
2016. május 6–8 között ünnepeltük az EKE 125 éves évfordulóját a várfalvi EKE-Várban. Szombaton, Lukács József vezetésével egy egész napos emléktúrát szerveztek a Szolcsvai-búvópatak és a Remetei-szoros között, amelyen több mint 150-en vettek részt. Vasárnap 9–12 között Családos nap, gyermekprogramok. 12-kor kezdődött a jubileumi ünnepség a várfalvi Pataki András Kultúrotthonban. Részt vett 350 személy. Köszöntők hangzottak el. Beszédet tartott Kovács Lehel István, az országos EKE elnöke, Dezső László, az EKE tiszteletbeli elnöke, Mărginean János, Várfalva polgármestere, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Zákár István, a Kolozs Megyei Tanácsának alelnöke, Telegdi Andrea, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának külgazdasági diplomatája, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei elnöke. Ezután következett a díszoklevelek kiosztása. Először az alapító tagok kapták meg, közöttük Dukrét Géza alapító tag részére: „125 esztendeje elődeink akarata hozta létre az Erdélyi Kárpát Egyesületet. Az a tény, hogy ma nem mint letűnt történelmi eseményről, hanem élő szervezetről beszélhetünk, Önnek is köszönhető. Köszönjük, hogy jó szívvel hozzájárult az EKE 25 évvel ezelőtti újraalakulásához, hogy a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”. Ezt követően díszoklevelet kaptak ezen időszak országos elnökei, az elsőt Dukrét Géza – mivel az előzőek már elhunytak – „az országos EKE 1994–1998 közötti elnöke részére (…) Köszönjük, hogy tevékenységével folytatja elődeink munkáját, hogy ma is, a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”.
Következett a turistafogadalom megerősítése, amelyet mindenki egyszerre hangosan ismételt meg, az elnök felolvasása alapján. A fogadalomtevőket Dimény József szentmihályi unitárius esperes áldotta meg. Az EKE-közösségért vándorserleget az udvarhelyi osztály vette át. Ezután az EKE-bakancs füzeteket mutatták be, melynek keretében két színes füzet jelent meg: Barangolások a Remetei-sziklaszoros és a Bedellő környékén, a Torockói-hegység; Barangolások Brassó környékén, a Keresztény-havas. Közreműködött a Csíkszéki EKE- és a várfalvi Aranyosszék néptánccsoportja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött
Reggeli Újság (Nagyvárad)