Menetelés
Jelesre vizsgázott vasárnap a székelység, amikor 120-150 000 ember alkotott élőláncot Kökös és Bereck között a székely autonómia támogatására. Jelentős megmozdulás, még akkor is, ha Erdély más vidékeiről is érkezett erősítés.
Üzenete egyértelmű: a székelység testületileg autonómiát követel, saját sorsát akarja irányítani demokratikusan. Ne Bukarestből döntsenek feje fölött. A székelyek egy emberként a mély történelmi és kulturális gyökerekkel rendelkező autonómiát követelik, főleg, hogy a civilizált Nyugat-Európában számtalan példa van már jól működő, etnikai alapú autonómiára.
A 4 magyar politikai szervezet is együtt lépett fel, ami szintén precedens nélküli az utóbbi években. Hogy ez csupán pillanatnyi összefogás, vagy hosszú távú együttműködés kezdete, az majd kiderül, nem utolsó sorban az RMDSZ által bejelentett autonómia törvénytervezet kidolgozása nyomán.
Kérdéses azonban, hogy a példátlan székely menetelésnek mekkora hatása lesz Bukarestre. A nyugati kisebbségi autonómiákra való hivatkozás korábban sem volt hatásos.
A történelemként tálalt nacionalista agymosás szellemében nevelődött román politikum és közvélemény számára még Erdély eltérő jellege és Székelyföld puszta léte is nehezen emészthető, hát még különleges hagyományai és évszázados autonómiája. A másfél éve tudatosan, szekus módszerekkel felülről szított etnikai viszályok pedig további olaj a régi berögződések tüzére.
Már a résztvevők számának bagatellizálása is jelzésértékű: a román hatóságok 15 000 résztvevőt említenek, bármennyire is nevetséges állításuk, hiszen egyszerű számításnál ez azt jelentené, hogy az 53 kilométeres élőlánc során csak 3,5 méterenként állt volna egy ember, noha valamennyi felvétel ennél jóval nagyobb népsűrűséget igazolt.
A románság manipulálására szánt adatok ellenére, a bukaresti politikusok tisztában vannak a megmozdulás tömeges méretével.
Képesek-e szembenézni az autonómiával, s a lakosság etnikai, történelmi, kulturális és gazdasági adottságaira szabni a jogi keretet? Vagy maradnak önérdekű rögeszméiknél.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Aktív várakozástól a politikai cselekvésig
Százezres nagyságrendű részvételt ígér a Székelyföld autonómiájáért, a romániai régióátszervezés elleni tiltakozás céljából október 27-én szervezendő Székelyek Nagy Menetelése. Kántor Zoltán szociológus-politológussal, a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával arról is beszéltünk, miért kell jelen lennie a partiumi magyarnak is a Kökös és Bereck közötti útszakaszon.
– Mit üzen önnek a várhatóan magas létszámú részvétel: az erdélyi magyarok megtanulták az érdekérvényesítés, a véleménynyilvánításnak ezt a válfaját? Több mint két évtizednyi passzivitás után hogyan helyezhető be ez a tiltakozási forma az erdélyi közegbe?
– Hosszú út végén van e tekintetben a székelyföldi magyarság. Miután csak a ’89-es forradalom alkalmával, illetve annak környékén találkozhatott tömegtüntetésekkel, a marosvásárhelyi fekete március alaposan el is vette a kedvét az utcai megmozdulásoktól. Azt követően a közelmúltig alig volt utcai megnyilvánulás, párhuzamban azzal, hogy a magyar közösségek számára szinte morálisan kötelező alapelv volt a békés úton való véleménynyilvánítás. Miközben több jel is azt igazolta, hogy mindezt nem honorálja a román többségi állam. És bár egyáltalán nem pártolom az észak-írországi vagy baszkföldi típusú erőszakos megnyilvánulásokat, azt mondom: ha ez a teljesen parlamenti tárgyalásos úton zajló politizálás nem vezetett a kívánt eredményekhez, akkor egy közösségnek az utcán is meg kell mutatnia magát. A közelmúlt hasonló megnyilvánulásai – a néhány évvel ezelőtti, a román hatalom által közvélemény-kutatásnak aláminősített népszavazás, vagy az idei, márciusi marosvásárhelyi tüntetés –, a küszöbön álló, minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgatni látszó nagy menetelés mellett több egyéb tiltakozási forma is elképzelhető, például egy tér hosszabb távú elfoglalása. Mert nem elég csak a magyar közvéleménynek üzenni, a román felé is egyszerre kell „ütősen” és békésen kommunikálni, valamint a nemzetközi közvélemény várhatóan jelen lévő képviselői felé is.
– A politikai cselekvések hatékonyságát jelentős mértékben befolyásolja az időzítés pillanata. „Idő” van most?
– Nagyon jónak tartom az időzítést. Nemrég volt ugyanis a katalóniai élőlánc, egy éve pedig a milliós léptékű barcelonai tüntetés, így a nyugati közvélemény is kötni tudja a székelyföldi menetelést ezekhez a nagy visszhangot kiváltó megnyilvánulásokhoz. Kommunikációs szempontból sokkal jelentősebb az átütőerő, ha egy nyugati modellre tudunk utalni, ellenkező esetben az ottani közvélemény hajlamos úgy tekinteni a székelyföldi közösségre, mint partikuláris, zavarkeltő érdekek csoportosulására. Amire a román államhatalom jó érzékkel rá is játszik. Újra és újra tudatosítani kell valamennyi szereplővel, hogy a szándék az autonómia, nem pedig az elszakadás – mindez a folyamatban lévő politikai-társadalmi átalakulás tükrében. Romániában zajlanak az alkotmánymódosítás, a régióátszervezések tárgyalásai, most aktuális hát a kérdés. Ha már megszületnek a döntések, sokkal nehezebbé válik az egész, nem beszélve arról az önvádról, hogy nem mentünk ki, amikor kellett. Ezt végig kell csinálni. A romániai magyarság már a falig hátrált a régióátalakítás ügyében, nincs tovább, most kell lépni. Egyértelművé kell tenni a román többség számára, hogy a jelenlegi tendenciák túlmennek a magyar közösség tűrőképességének a határán.
– Az autonómia fogalmának tisztázása, eszközeinek-lehetőségeinek tudatosítása tekintetében továbbra is súlyos hiányosságok tapasztalhatók. Hogyan lehetne közelebb jutni az érdemi beszédhez?
– Azt hiszem, leszögezhetjük: sokkal többen hiszik, hogy tisztában vannak, mi az autonómia, mint ahányan ténylegesen tudják is. Az egész annyira evidens, az emberek olyan mértékben szeretnék az önrendelkezést, annyira jelen van a közdiskurzusban, a politikai elit tagjain túl mégis csak kevesen tudnának válaszolni arra, hogy lényegében mi is az autonómia. A tudatosítás keretében nem csak a nagy célt kellene kommunikálni, hanem azt is, hogy mit jelent. Például a döntés felelősségét, azt, hogy egy-egy rossz döntés esetében már nem lehet Bukarestre mutogatni. Ez mind-mind a tanulási folyamat része. Fontos már most készülni a majdani állapotokra, közösségerősítő-összetartó cselekedetként számos, törvény által már ma is biztosított dolgot megvalósítani, életbe léptetni. Folyamatosan tenni kell azért, hogy az autonómiára való „aktív várakozás” közben ne gyengüljön le a társadalom.
– Milyen „terápiát” tartana célravezetőnek?
– Például a kisebbségi jogok jóval tudatosabb érvényesítését. A környező országokban sokkal több kisebbségi jog van érvényben – amelyek önmagukban természetesen nem elegendők a külhoni magyarság hosszútávú reprodukciójának biztosításához –, mint amennyivel valóban élnek is az érintett közösségek. Részben mert nem tudnak róla, vagy mert nem tartják fontosnak, legtöbb helyen a többségi állam is igyekszik elbátortalanítani ezeket a próbálkozásokat. Miközben amúgy sincs garancia, hogy nagyon gyorsan elterjednének. Kellenek hozzá azok a bátor emberek, akik vállalják, hogy jogérvényesítő erőfeszítéseik következményeként a saját ügyük megoldása akár két hónapot is késik, vagy hogy több illetékbélyeget kell vásárolniuk. Egészen addig, míg az egész be nem indul, nem válik mindennapi gyakorlattá. Örvendetes fejlemény, hogy Kárpát-medence szerte fiatalok kezdeményezik a hasonló ügyek képviseletét: Erdélyben az Igen, tessék! mozgalom, a CEMO Marosvásárhelyen vagy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, Felvidéken pedig a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért vagy a Pro Civis Egyesület.
– A kedvező jelek ellenére az emberek között továbbra is makacsul tartja magát a kérdés: Székelyföld autonómiája miért lenne jó mondjuk a partiumi magyarnak?
– A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Egyrészt azt, hogy az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának is jóval nagyobb hagyománya van Székelyföldön, mint Partiumban, ahol a politika csak a legutóbbi időszakban fogalmazta meg egy esetleges autonómia célként való kitűzését. Másrészt az etnikai arányok és a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó ok: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns az elkülönülés a két etnikum között. Székelyföldön még most is egy esetleges területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása egyelőre háttérbe szorul. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak a dolog, az így artikulált célokat pedig kevésbé érzik közelinek. Miközben a területi autonómiának csupán az egyik dimenziója szól a nemzeti identitásról, a nyelvhasználatról. Közelebb kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak azt is el kell mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A partiumi magyarság számára viszont inspiráló lehet a székelyföldi autonómia, és mobilizáló erejűek a jelenlegi autonómia-törekvések. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország is lehet az Erdély egyéb vidékein élő magyarok számára.
– A tömeges véleménynyilvánítás remélhetőleg agyonhallgathatatlan tényén túl milyen hozadéka lehet még a menetelésnek?
– Meggyőződésem, hogy az élmény is roppant fontos lesz a jelenlévők számára. Amikor mi ’89-ben Temesváron skandáltuk, hogy „Le Ceauşescuval!” – vagy előtte 1989. december 15-én a néma kiállás Tőkés Lászlóért – bármikor lelőhettek volna, mégsem jutott eszünkbe félni, olyan védettséget kölcsönzött a közösség, hogy nem is fogtuk fel, milyen veszélyben forgunk. A menetelők számára ez a fajta közös élmény felbecsülhetetlen értéket jelent majd. Miroslav Hroch cseh történész szerint egy nemzetről attól a pillanattól beszélhetünk, amikor megvalósítja az első közös politikai cselekvést, mint közösségteremtő mozzanatot. Ez a menetelés azt a hitet is erősítheti, hogy igen, lehetséges, igen, képesek vagyunk összefogni. A tüntetés és a saját közösség mobilizálása azonban csak eszköz. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi – politikai és tudományos – fórumokon megfelelő szakmai megalapozottsággal kell elmagyarázni a külhoni magyarok igényeit, és az adott állam többsége fele is érthető módon kell kommunikálni az igényeket.
Kántor Zoltán
Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot szerzett. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998-99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999-2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006-2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Frunda György: nem hiszem, hogy egy különleges státus jó lenne a székelyeknek
Egy nappal a Székelyek Nagy Menetelése, s Borbély Lászlónak ama kijelentés után, miszerint az RMDSZ egy törvényjavaslatot tervez a területi autonómiáról, Frunda György a magyar közösség igényeiről beszélt a Digi24 egyik műsorának meghívottjaként.
„Nem igényelek különleges státuszt Székelyföldnek, szerintem nem tenne jót a székelyeknek. Decentralizált közigazgatást, területi autonómiát kérnék, hogy ugyanolyan széles hatáskörrel rendelkezzen, mint Dobrudzsa, Bukovina vagy a Bánság.” – mondta a miniszterelnök tanácsosa.
Frunda György szerint a megoldás nem a Borbély László által példaként javasolt dél-tiroli modell, hanem a három magyar többségű megyéből alkotott régió. „E megyék részesei Romániának, az ország központjában találhatóak s nem akarnak szeparatizmust se szegregációt, csak saját közigazgatást szeretnének, ahogy ezt a románok 1918 december 1-én megígérték.” – tette hozzá Frunda.
„A gyulafehérvári nyilatkozat 3. cikke szerint az országban lakó nemzetiségeknek megengedett, hogy az általuk választott emberek ítélkezzenek saját nyelvükön, s a saját közigazgatás. Ez egy 90 éves adóssága román többségnek.” – folytatta a miniszterelnök tanácsosa.
Több mint 15 000 erdélyi és anyaországi magyar vett részt a Székelyek Nagy Menetelésén, de a tüntetők vezetői szerint a felvonuláson több mint 120 000 személy volt.
Az útvonal választása nem véletlen volt, mivel „Gábor Áron a nemzeti hős Berecken született, s Kökösön esett el” – mondta el Tamás Sándor, a kovásznai megyei tanács elnöke.
digi24.ro
Erdély.ma

Gábor Áron utolsó pihenője
Gábor Áron-szobrot készítettem az eresztevényi Benke-kúriához, érdemes megkérdezni Rancz Lajost, miért rendelte – mondotta minap Vetró András kézdivásárhelyi szobrász. A Gábor Áron-témában több síkon is érdekelt vagyok, Sylvester Lajos utolsó könyvének rám testálása okán a jövő évi Gábor Áron Emlékév – születésének 200. évfordulója – rendezvényeinek részesévé váltam magam is, természetes hát, hogy érdekelt: ki az, aki nem kis összeget áldoz szoborra, mit nem köztéren, de magánterületen kíván felállítani. És legfőképpen: miért?
Kököstől Eresztevényig
A kézdivásárhelyi Rancz Lajos arra a kérdésemre, hogy miért rendelte a Gábor Áron-szobrot, tőmondatban válaszol: mert megérdemli. Kevesen tudják, de Gábor Áron holtteste a Benke-kúriában volt elrejtve, az idősebb eresztevényiek legalábbis így mesélik – fűzi még hozzá. Gábor Áron hősi halálának körülményei közismertek, a kökösi csata történetét a tüzér őrnagy segédtisztje, Nagy Sándor későbbi hidvégi református lelkész mondotta el Orbán Balázsnak. Mikor az ágyúgolyó találatát követően Gábor Áron leesett lováról, halálát, „mely a hozzá határtalanul ragaszkodó tüzérekre mindenesetre lehangolólag hatott volna, tanácsosnak hitte eltitkolni”, azoknak pedig, akik Gábor Áron közvetlen közelében tartózkodtak, azt mondta, „csak könnyű sebet kapott, minek bekötözésével azonnal visszatér”. Gábor Áron nevében még kiadatta a támadási parancsot, és mint tudjuk, a kökösi csatában a háromszéki honvédők sikeresen visszaverték az oroszok túlerőben levő csapatait. „A kivívott fényes győzelemre Gábor Áron szellemének mindenesetre nagy befolyása volt, s így még halála után is áldáshozólag hatott a nevében kiadott vezényszó” – állapítja meg Orbán Balázs. Ellentmondásosak viszont Gábor Áron testének a Kököstől Eresztevényig tartó utolsó útjáról szóló adatok. A csata lezajlásáig holttestét „fehér koporsóban” – azaz gyalult deszkaládában – Uzonba szállították, ahol Tatrangi Sándor birtokán helyezték el: némely visszaemlékezők szerint eltemették, mások szerint a házban (vagy a csűrben) helyezték el. Innen indult a gyászmenet Bereck irányába, mikor Eresztevénynél – a kökösi csata előtti utolsó pihenőnél, hol, ugyancsak Orbán Balázs leírása szerint, Gábor Áron az oroszokkal való összecsapásra készülve „egy czinkanna bort töltetve, miután abból szokása ellenére ivott, átnyújtá segédtisztje Nagy Sándornak, mondván: »Igyék hadnagy úr, többet úgy sem iszunk, mert ma véres napunk lesz.«” – érte a csapatot a hír: Lüders tábornok két fronton, a kökösi és az aldobolyi hídnál is támadást indított. Hogy mindkét vonalon védekezésre készülhessen, Gál Sándor Sepsiszentgyörgyre húzódott vissza. „Ezalatt a tüzérség egy része, mely Eresztevényen állomásozott, az atyjukként szeretett vezért temette el a falu cintoromában, s éppen díszlövésekhez készült, midőn futár jött azon rendelettel, hogy siessenek Szentgyörgyhöz, mert az ellen a Szépmezőn nyomul előre. Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot, rohanva azon csata vészébe, melynek egyenetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el.” Nos, a történészek feltételezése, hogy míg Gábor Áron temetésére készültek tüzérei, testét a Benke-kúriában vagy annak jégvermében helyezték el. Helytálló tehát az idősebb eresztevényiek szóbeszéde, még ha kissé megszépítette is az elmúlt bő másfél évszázad az emlékezetet: az a kis falucska, mely nevének fennmaradása is jórészt Gábor Áronnak köszönhető, s melynek mindenkori lakói bármiféle történelmi szélverésben is gondozták és ápolták Gábor Áron sírját, megérdemli, hogy a székely ágyúhős utolsó pihenőjeként tartsa számon a magyarság. A gondozás és ápolás pedig a kényszerűségből gyorsan lezajlott temetés másnapján kezdődött, ugyanis „kóbor kozákok felfedezték Gábor Áron sírhantját, s lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarva vad dühökben bosszút állni annak hamvai felett, kit míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek” – írja Orbán Balázs, hozzátéve: „Eresztevényi Antal bajtársa azután újból felhantoltatta a drága hamvakat őrző sírt, s azt korláttal vette körül, s hogy oda a nagy halott emlékéhez méltó emlékkő nem helyeztethetett, azt a Bach-rendszer gyászvitézei – kik nem csak az élőket, hanem a halottakat is félték – akadályozták meg, kik még egy egyszerű fejfát sem tűrtek meg a dicsteljes napok emlékét védő sír felett.” Gábor Áron sírját hosszú időn át Eresztevényi Antal és testvére, László gondozta, állíttatott szerény kőkeresztet is, mely idővel megkopott és megdőlt, s miután a két testvér kiöregedett, a sírt teljesen felnőtte a gyom. „Az eresztevényi temetőben egy összehorpadt sírhalom felett a kegyelet eme zörgő virága buján tenyész. Akármelyik herbáriumnak díszére válnának a bogáncskórók azon ritka példányai, melyek ott gondtalanul nőnek tömötten olyan jó magasra, hogy ki se látszik tőlük a sír (...), melyre ez az egyszerű név van írva: »Gábor Áron«. Íme a kegyelet!” – írta egy cikkében a Nemere 1881. október 2-án. Méltó síremlék – a ma is álló obeliszk – végül hosszadalmas „sajtóháború” után, közadakozásból készült el, a máig sem teljesen befejezett emlékművet 1892. július 31-én avatták fel.
Ötcsillagos kúria
Gábor Áron sírhelyétől kőhajításnyira található a Benke-kúria. Most felújítva, ötcsillagos vendéglátóhellyé alakítva, udvarán egyelőre üresen áll egy szobortalapzat. A kúria hányatott sorsú, utolsó tulajdonosát, Benke Lászlót 1949-ben deportálták a Duna-deltába, a kollektivizálás Erdély-szerte zajló „rendje” szerint itt is a falu nagybirtokosának lakását nézték ki a helyi termelőszövetkezet székhelyének. Laktak benne mezőgazdasági idénymunkások is, aztán az 1989-es rendszerváltást követően magántulajdonba került, használták a kúriát sokféle célra, többek között gombatenyészet is működött benne – csodálatos módon némely elemei átvészeltek minden sorscsapást. A 2005-ben kiadott Kúriák földje kötetben még Hlavathy Izabella leírhatta, hogy az épületnek „külön érdekessége a portikusz belső falát és mennyezetét díszítő, bambusznád keretbe foglalt növényi és madár ornamentikájú tájképfestés, mely ma még töredékesen ugyan, de látható.” Kiemelte az országútról nem látható, a kúria déli oldalán levő főbejárat timpanonos tornácát is, „melynek feljáróját impozáns faragott kőlépcső képezi”. A Goldim Kft. 2007-ben vásárolta meg az akkorra már meglehetősen rossz állapotba került kúriát. Az ötletgazda Tóth Katalin Mária, a cég vezérigazgatója és a munkálatok minőségi kivitelezéséért felelős Tóth László irányításával az épület felújításán folyamatosan dolgoztak egészen tavalyig – bizony, nagyobb befektetésnek bizonyult, mint új házat felépíteni. Kicsiny részét a munkálatoknak uniós pályázatból finanszírozták, falusi turizmus témakörben, ezt hirdeti a kúria bejáratához kihelyezett, a környezetbe nem igazán illő tábla. A melléképületet is átalakították, a kommunizmus alatt gabonaraktárnak használt, szerkezetileg viszonylag jó állapotban megmaradt épületet kiegészítették egy spa-résszel, medence, pezsgőfürdő várja a szállóvendégeket. A főépületben lakosztályok, vendéglő, és a kínálatot – mert teljes csomaggal készülnek a vendégfogadásra – később lovarda is kiegészíti. Mindez ötcsillagos kivitelben, de a kúria jellegzetességét visszaadva. Bevallom, ilyen sokcsillagos szállodakultúrával hadilábon állok, de amit a két épületben láttam, amikor tulajdonosa – méltán büszkén a megmutathatóra – körbevezetett, meggyőzött arról, hogy a környék legelegánsabb vendégfogadó központját alakították ki a Benke-kúriában. És külön elnyerte tetszésemet, hogy az összes díszítőelemet helyi képzőművészek alkotásaiból válogatta össze Tóth Katalin Mária (egyébként az ő munkáját, ízlését teljes mértékben dicséri az egész, egységes stílust megelevenítő belső berendezés is): a falakon Vetró-plakettek, Kosztándi Jenő festményei, Nagy Lajos fényképei. A különféle megbeszélésekre, kisebb rendezvényekre alkalmas helyiségeknek is helyi vonzódású neveket adott, van a kúriában Laborfalvi Róza-, Gábor Áron- és Eresztevény-konferenciaterem, a bejáratnál egy asztalon a Székelyföldi legendárium az Eresztevény legendáját és Gábor Áron halálát leíró oldalaknál kinyitva. És a kúria családi vonatkozását is felhasználták, az emeletre vezető lépcsősort a Benke-családtól kapott fényképek reprodukciója ékesíti, több helyütt a Benke család címere is látható. Rancz Lajos hosszú út végén került a Benke-kúriához. Eredetileg matematikatanár végzettségű, tanított is három esztendőt, aztán úgy döntött: a nemzet napszámosának barna kenyerét fehérebbre cseréli. A kereskedelem az, amivel talán gyorsabban pénzt lehet szerezni, bár gyorsan el is lehet veszíteni – ő nem bukott bele üzleteibe, hanem folyamatosan gyarapodott. A Goldim Kft.-nek kávé- és energiaital-forgalmazás a főbb tevékenysége, de Rancz Lajos tudja (a valószínűségszámítási matematikai módszerek is ezt igazolják, jegyzi meg mosolyogva), hosszú távon a vendégforgalom lesz a jövedelmező – az ötcsillagos Benke-kúria a cégnek épp ilyen jellegű befektetése. Stratégiailag, földrajzi és történelmi vonatkozásban is nagyon jó helyen, Háromszék közepén található a Benke-kúria, ide az Óriáspince-tető, Besenyő, Réty is közel esik, nagyobb túráknál Erdélyt bejáró központnak szintúgy megfelel. A Benke-kúria minden különösebb hírverés nélkül már megnyitotta kapuit, több rendezvénynek helyet adott eddig, az igazi reklámozással azonban még kivárnak, míg minden elkészül – mondja Rancz Lajos.
És a szoboravatáshoz is minden adott már, az elkészült Gábor Áron-mellszobor, Vetró András alkotása már csak arra vár, felkerüljön az udvar díszhelyén álló talapzatra. Az avatás időpontját még nem tűzték ki, a közeljövőben sort kerítenek rá. „Szeretnénk a tiszteletet mi is megadni Gábor Áronnak. Mert megérdemli” – jegyzi meg Rancz Lajos. Csak ennyi, amit mentségére, mentségükre felhoz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A régi székely székek árnyéka
Húsz évvel a kommunizmus bukása után a bukaresti kormány ma közigazgatási átszervezésre készül, mely eltörölné a régi székely székeknek még az emlékét is. A magyarok tiltakoznak.
Az október 27-i székely menetelés a magyarok eddigi legnagyobb méretű tiltakozása 1990 óta. Mindemellett a vasárnapi menetelést egy kisméretű tüntetés békés törékenysége jellemezte, hiszen a több tízezer személy (a szervezők százezernél több embert jelentettek) egy pillanatra sem gyűlt egybe, fenyegető embertömeget alkotva, felsorakoztak Kököstől Bereckig a Székelyföldet szimbolikusan átszelő út hosszán. A szervezők szerint 14 találkozási pontot adtak meg, és 26 menetoszlopot szerveztek 53 kilométeres távon.
A tüntetés egyik vezetője, Tamás Sándor, az RMDSZ Kovászna megyei elnöke azt nyilatkozta: „A Székelyföld azoké, akik hisznek benne. Soha nem fogjuk elhagyni a Székelyföld területi autonómiájának megszerzésébe vetett hitünket.” Az RMDSZ elnöke pedig megerősítette ezt az üzenetet: „Autonómiatörekvéseink-kel, céljainkkal nem akarunk elvenni senkitől semmit, sem a románoktól, sem a magyaroktól, nem akarunk elvenni sem javakat, sem vagyonokat, sem döntéseket, sem jogokat. De azt követeljük, hogy mi, erdélyi és székelyföldi székelyek és magyarok magunk dönthessünk a bennünket érintő kérdésekről”. A menetelésen feltűnt egyik felirat úgyszintén azt hirdette: Autonómiát, nem függetlenséget akarunk.
Mindemellett nem beszélhetünk a magyar kisebbség hirtelen radikalizálódásáról. Hogy a vasárnapi tüntetés üzenetét kellőképpen megértsük, a tényeket szélesebb politikai kontextusba kell helyeznünk. Az SZLSZ-kormány idén egész esztendőben az ország régiókra osztásának tervével foglalatoskodott, mely olybá tűnik, minden változatában mellőzi a magyar kisebbség óhajait. Liviu Dragnea miniszter nem tette közzé a közigazgatási átszervezés egyetlen új változatát sem, de a sajtóba kiszüremkedtek mindenféle hírek, melyek szerint Hargita és Kovászna megyét egy nagyobb, román többségű régióba fogják olvasztani. Egyébként a mostani, még 1999-es felosztás szerint a székely térségek egy nagyobb, Brassó, Szeben és Fehér megyét is magában foglaló régióhoz tartoznak. Amennyiben e régiók valós közigazgatási autonómiára tennének szert, a magyarok teljes mértékben elveszítenék hagyományos többségi státusukat, mellyel még rendelkeznek a mostani megyékben. A magyarok úgy szeretnék a Székelyföldet feléleszteni, ahogyan azt a XIV. században körvonalazták.
Hét székely szék létezett a XVI. században: Udvarhely a Nagy-Küküllő felső szakaszán, Maros a Maros és a Nyárád mentén, Sepsi az Olt és a Feketeügy közötti lapályon, Orbai a Feketeügy bal partján, Kézdi a Kárpátok kanyarulata alatt, a Feketeügy felső folyásán, Csík a Maros és az Olt felső folyása mentén elterülő völgyekben, Aranyos az Aranyos völgyében. A XVII. század első felében Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék Háromszék néven egyesült (Liviu Moldovan és Pál-Antal Sándor: A székelyek területi-közigazgatási szerveződése, RSZK Akadémiai Kiadó, 1978). 1867-től, az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatóságának kezdetétől a régi székeket beolvasztják az új vármegyékbe. Furcsamód a kommunizmus ismét felfedezte a régi székeket, és újracsoportosította őket a Magyar Autonóm Tartományban. Sok magyart vonzott a maga oldalára az új rendszer azzal az ígérettel, hogy eleget tesz nemzeti követeléseiknek. A romániai kommunista diktatúra elemzésével foglalkozó elnöki bizottság jelentésében fellelhető az RKP által 1945 után felkarolt politika rövid, de velős leírása: „E kezdeti időszakra elsődlegesen jellemző a populista és kétszínű politika, melynek célja a hatalom eszközeinek megszerzése a magyar népesség támogatásával.” A jelentésben hozzáteszik később, hogy „a sztálinista kisebbségpolitikát fokozatosan vették át a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrehozásával”.
E politika következményei sokáig érezhetőek voltak, hiszen a románok a magyar autonómiát mint a sztálini rendszer megtorlásaihoz kapcsolódó tényt fogták fel, a magyarok pedig maguk is viselték e negatív felfogás következményeit. 1990 után például a magyar kisebbség képviselői szóba sem hozhatták az újabb közigazgatási felosztás kérdését, mivelhogy azt a kommunista vezetők korábbi etnikai megosztó politikája teljes mértékben kompromittálta.
Később, miután az RKP eltávolodott az eredeti sztálinizmustól, ismét előtérbe került a román etnikai revansizmus. 1967-ben Ceauşescu felszámolja a Magyar Autonóm Tartományt, és a belső migráció irányításával fokozatosan bevezeti a magyar régiók elrománosításának politikáját. Mindemellett a kommunista rezsim megtartotta azt a közigazgatási felosztást, amelyben – a nagy városok (Kolozsvár vagy Marosvásárhely) kivételével – megmaradt a magyar többség a hagyományos térségekben. A kommunista rendszer utolsó évtizedében nagyon rossz idők jártak a magyar kisebbségre, így annak minden oka megvolt, hogy elfeledje az 50-es évekbeli kedvezményeket. Ám manapság, húsz évvel a kommunizmus bukása után úgy tűnik fel, a bukaresti politikai elit újabb közigazgatási felosztást tervez, mely teljes mértékben törölné a régi székely székek emlékét. A Boc-kormány és Băsescu elnök hasonló reformot fontolgatott. De a magyarok számára ez a mostaninál rosszabb helyzetet jelentene. A magyar kisebbség pedig éppen most, amikor Románia EU-tag lett, veszíthetné el hagyományos térségét, melyet minden vita ellenére eddig sikerült megőriznie. A magyarok körében valós aggodalmat keltett ez a paradoxon, hogy most, az EU-ban veszítsék el azt, amit a nemzeti-kommunizmus teljében sikerült megtartaniuk. Aggodalmuk fokozódott, amikor az Európai Bizottság nemrég elutasította a történelmi kisebbségekkel kapcsolatos nemzeti politikák részleges átvételét, meghagyva azokat továbbra is az egyes kormányok hatáskörében.
Az október 27-i menetelés tehát – mely jól átgondoltan a lehető legszelídebb formában zajlott – valójában nem kimondottan a követelésekről szól (területi autonómiát most és azonnal), hanem csupán annak a régiósítási tervnek a megállításáról, mely veszélybe sodorná egy történelmi gyökerekkel és kétségtelen nyelvi és kulturális identitással rendelkező közösség megmaradását.
A román politikumnak meg kellene értenie a vasárnapi tüntetés valós jelentését, és óvakodnia kellene a pánikkeltéstől meg az eltúlzott reagálásoktól, s kezdeményezzen párbeszédet a magyar közösséggel. Igen tág tere maradt még a kölcsönösen előnyös kompromisszumoknak. Szerző: Horaţiu Pepine, Deutsche Welle
Fordította: Forró Eszter, Háromszék
Erdély.ma

Nagy Attila: a magyar ügyeknek keresztbe teszek
Környezete különcnek, notórius pereskedőnek ismeri, a lapunk által kérdezett politikusok pedig egyenesen „félnótásnak” nevezik a Kökösön élő Nagy Attila volt unitárius lelkészt, aki azzal vált ismertté Háromszéken, hogy sorra bepanaszolja a Kovászna megyei prefektúrán a székely zászlót kitűző önkormányzatokat.
A maszol.ro Dumitru Marinescu prefektustól értesült arról, hogy „egy Puli becenevű kökösi férfi” több e-mailt is küldött a kormányhivatalhoz. Nagy Attila egyik levelében arra hívja fel a prefektúra figyelmét, hogy Uzonban a kastélyudvar bejáratánál „alkotmány- és törvénysértő módon” ki van tűzve a székely zászló, a község ifjúsági házának épületén pedig csak magyarul szerepel az intézmény neve. Mit több, Gidófalván a polgármesteri hivatalon csak a „Községháza” felirat szerepel. „Levelemet tekintsék hivatalos panasznak” – zárul a lapunk birtokában lévő e-mail, melyhez feladója több fényképet is csatolt.

Nagy Attila egyik levele a prefektushoz
„Nagy Attila egy félnótás ember. Mindenkivel pereskedik, kezdve a szomszédjaival. Ez ellen a kökösiek már úgy védekeznek, hogy átnéznek rajta, nem veszik komolyan” – mondta a maszol.ro-nak egy nevét nem vállaló RMDSZ-es politikus. Mint mondta, névtelenséget is azért kért, mert attól tart, hogy őt is „meghurcolja majd a bíróságon” a kökösi férfi.
Nagy Attila az interneten is igen aktív: több blogot is vezet, a közösségi oldalakra is rendszeresen posztol. A férfiről azt beszélik, kilenc éve nem dolgozik, felesége nyugdíjából él. A Krónika korábban arról cikkezett: alkoholproblémái miatt az unitárius egyház megvonta a lelkész palástjogát, kizárták a papságból.
- See more at: http://www.maszol.ro/index.php/belfold/20826-nagy-attila-a-magyar-ugyeknek-keresztbe-teszek#sthash.eogVjCG7.dpuf
Környezete különcnek, notórius pereskedőnek ismeri, a lapunk által kérdezett politikusok pedig egyenesen „félnótásnak” nevezik a Kökösön élő Nagy Attila volt unitárius lelkészt, aki azzal vált ismertté Háromszéken, hogy sorra bepanaszolja a Kovászna megyei prefektúrán a székely zászlót kitűző önkormányzatokat.
Nagy Attila – saját bevallása szerint – legutóbb éppen ezen a héten, szerdán küldött újabb panaszt a prefektúrára. Ám nem kívánt válaszolni a maszol.ro-nak arra a kérdésére: miért érzi szükségét a székely zászlót és magyar feliratokat használó önkormányzatok „feljelentésének”? Kijelentette, indoklását részletesen megtaláljuk a blogjain (például itt). Annyit azonban megjegyzett: „A székely autonómiás nacionalizmussal nem értek egyet. A törvényesség határain belül az eszközökben nem fogok válogatni, amilyen magyar ügynek csak lehet, keresztbe teszek. A románság iránt komoly kulturális szimpátiát érzek”.
A volt lelkész elismerte, korábban valóban voltak alkoholproblémái. „Züllött iszákos voltam. Ám nyolc éve egy kortyot sem iszom” – jelentette ki. Ám a papságból szerinte nem kirúgták, hanem önként lépett ki. Mint mondta, a sajtóra is azért haragszik, mert ennek ellenkezőjét írták. Azt sem tagadja, hogy nem dolgozik, és felesége nyugdíjából él. „Nem kilenc, hanem tizenöt éve nem dolgozom. Túl drága az időm ahhoz, hogy dolgozzak. Hogy miből élek? Hát a feleségem nyugdíjából. De ez kérem magánügy, semmi közük az embereknek” – fogalmazott.
Arra a felvetésünkre, miszerint a háta mögött félnótásnak, beszámíthatatlannak nevezik, Nagy Attila úgy reagált: „Számomra a paraszt sem beszámítható. Én úgy nőttem fel, hogy méla undorom van a parasztoktól”. Arra a kérdésünkre, honnan származik büszkén vállalt beceneve, a Puli, egyetemista éveit idézte fel: "Teolológus diáktársaim neveztek el így, mert szavajárásom az volt, hogy bassza meg a puli."
Maszol.ro

Bethlen-díj Izsák Balázsnak
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Bohdan Zadura lengyel költő, műfordító és Hámori József akadémikus vehette át az idei Bethlen Gábor-díjakat november 15-én, péntek este az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A Bethlen Gábor Alapítvány ünnepélyes díjátadóját eddig minden évben Illyés Gyula születésének évfordulóján tartották, mostantól azonban az idén 400 éve trónra lépett erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóján rendezik meg az eseményt. Bakos István, az alapítvány ügyvivő kurátora közölte, a díjátadó est zárta az idei Bethlen Gábor-emlékévet, amelynek keretében Erdély aranykora címmel ifjúsági vetélkedőt szerveztek a Lakitelek Alapítvánnyal közösen, valamint közadakozásból felállították Kolozsváron a fejedelem szobrát, Péterfy László alkotását.
Az SZNT elnökének Izsák Balázsnak a laudációját Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, az elismeréseket adományozó alapítvány kuratóriumának elnöke mondta el. Mint fogalmazott, az 1952-ben Sepsiszentgyörgyön született Izsák Balázs a „romániai rendszerváltást követően mérnöki munkája mellett alaposan beleásta magát a nemzetközi jogba, és 2003-ban tagja volt az SZNT kezdeményező testületének”. Lezsák arra is kitért, hogy az SZNT az önrendelkezés követelésének nyomatékosítására szervezte a székelyek nagy menetelését október 27-re Bereck és Kökös között. „Abban, hogy a nagy menetelés megtörténhetett, sikeres lehetett, oroszlánrésze volt Izsák Balázs minden pártosságon, megosztottságon felül álló és a meghátrálástól, az elvtelen, önemésztő alkuktól idegen egyéniségének, no meg az akaraterejének” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke.
A Bethlen Gábor-díjak mellett átadták a Márton Áron-emlékérmet Szíjártó István irodalomtörténésznek, a Százak Tanácsa ügyvezető elnökének, Magyary Rozáliának, a Bethlen Gábor Alapítvány főkönyvelőjének és Szász István Tas orvos-író-szerkesztőnek, az erdélyi Hitel Emlékmúzeum alapítójának, valamint a Tamási Áron-díjat Gazda József kovásznai író-szociográfusnak.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Milyen az autonómia...
Különben épphogy megvolnánk
Reggel Adjon Isten jó napottal indulnak csíkszeredai munkahelyükre a menaságiak. Hozzájuk hasonlóan így mennek reggelenként Kökösből Sepsiszentgyörgyre, Szentkatolnáról Kézdivásárhelyre, Nagyajtáról és Nagybaconból Barótra, Gyergyócsomafalváról Gyergyószentmiklósra, Zetelakáról és Homoródszentmártonból Székelyudvahelyre, Etédről Székelykeresztúrra, Nyárádszeredából és Mezőpanitból Marosvásárhelyre is.
Egész nap magyarul társalognak mindenkivel, majd hazatértükkor, délután Jó estéttel köszönnek minden embernek, akivel csak találkoznak. Otthon folytatják a beszélgetést családtagjaikkal, majd bekapcsolják a Duna és a Hír tévét, hogy meghallgassák a híreket, megnézzenek egy filmet, vagy belenéznek a helyi magyar nyelvű megyei vagy országos lapokba. A faluban magyar az iskola, magyar az egyház, magyar a polgármesteri hivatal, és magyarul beszél mindenki. Ahogy errefelé mondani szokták: „itt még a fű is székely”, leszámítva azt a néhány román rendőrt, aki itt őriz minket. Ez így van a Székelyföld közel minden településén, ez olyan természetes állapot, mint a levegő. Ahogy a levegőt örökkévalónak tudja mindenki, ezt az állapotot is annak tartja. Így volt ez mindig. Nemrég 54 kilométeres távon rendezték meg a székely menetelést Kökös és Bereck között. Jó volt ott lenni egymás között, és mellre szívni a székely levegőt. Az 1848-as szabadságharc, majd az I. és a II. világháború idején meneteltek itt a székelyek. Egymás tekintetéből tudják, hogy a bicska most is kinyílna a zsebükben, ha valaki bántani merészelné őket. Hogy miért mentek el menetelni, maguk sem tudnák pontosan megmondani. Nem parancsolta azt nekik senki, mert akkor el sem indultak volna. De így, hogy nem volt kötelező, legtöbbje úgy érezte, neki most ott a helye. A szabadságharc idején meg a tatárjáráskor sem kellett kötelezni egyetlen székely embert sem, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Most ismét tanújelét adták annak, hogy ha kell, készen állnak harcolni a Székelyföldért.
Jó volt látni,
hogy nem külön-külön, pártok szerint meneteltek, hanem csak úgy, egyszerűen gyalogszékelyként. Aztán a déli harangszó az 1456-os, a magyarok fényes győzelmével végződő nándorfehérvári csatát juttatta eszükbe, ahol az akkori világ két jeles személyisége, Hunyadi János, a nagy törökverő és II. Mehmed, az oszmán törökök legnagyobb szultánja mérkőzött meg egymással. Most pedig nekik szólt a harang, a menetelőknek. Egyszerre mozdult meg mind a százhúszezer székely. Még Gábor Áron is, de a dálnoki Dózsa György is elcsodálkozna, ha látná – ki tudja, az is lehet, itt vannak közöttük, és azt sugallják, hogy ne hagyják magukat.
Haz atérve az otthon maradottaknak elmesélték a nagy élményt. Csak úgy füleltek az emberek, szemük kitágult és gyorsabban vert a szívük is. Senki sem mondta, hogy ez „felesleges” volt. Mindenki meg volt győződve, hogy az utóbbi hetven évben ez a legjelentősebb céltudatos székelyföldi megmozdulás. Abban is egyetértettek, hogy ha még sor kerül egy másik menetelésre, még többen gyűlnek majd össze. Elég nagy a Székelyföld, hogy menetelésre alkalmas utakra találjanak. Ha kell, hát miért ne meneteljenek az autonómiáért! De hogy az milyen is, és miért kell érte menetelni, a politikusokon kívül vaj’ kevesen tudják. Az utóbbi hetven év legszabadabb húsz évét hagyták maguk mögött. Meg aztán úgy élhetik meg itt magyarságukat, hogy még a magyarországiak is megirigyelhetnék. Ők csak annyit tudnak, hogy harcolniuk kell az autonómiáért. Volt a kommunizmus idején is autonómia, de ahogy mondták akkor, magyar volt az autó és román a sofőr. Hát ebből nem kérnek. Jól van ez így, ahogy most van, csak ne változzék a világ.
Márpedig a világ változik
Marosvásárhely sem az, ami volt. Még emlékeznek arra az időre, amikor majdnem mindenki magyarul beszélt a városban, aztán lassan kezdett megtelni Kárpátokon túliakkal, akiknek annyi közük volt Marosvásárhelyhez, mint nekik Vaslui-hoz. Aztán, ahogy számuk gyarapodott, egyre hangosabbakká váltak, ők lettek az őslakók, és a városalapítók jövevényekké váltak. Ma már az utcán, üzletekben és minden hivatalban románul folyik a társalgás. A városi tanácsban, ahol fele-fele arányban ülnek, napjainkban már szinte bűncselekménynek számít, ha a magyar képviselő magyarul merészel megszólalni. Törvény írja elő a magyarul is szólás jogát, és évek óta kérik megfelelő tolmácsgép megvásárlását, bár ezt megtehette volna tíz évvel ezelőtt az akkori magyar városvezetés – erre mindmáig nem került sor. A novemberi városi tanácsülésen aztán elszakadt a cérna. A helyi rendőrség vezetőjének kellett fellépnie, hogy megfékezze a magyarellenes bekiáltásoktól zajos gyűlésterem román tanácstagjait. Történt mindez a székelyek hajdani fővárosában, Marosvásárhelyen. Még az utcaneveket sem lehet magyarul kiírni, nem beszélve az önkényes névadás gyakorlatáról. Hogy csak egyet említsek a sok közül: Dózsa Görgy utca helyett Strada Gheorghe Doja. Ugyancsak itt a magyar napokat szervező marosvásárhelyieket a városvezetés, élén román polgármesterével, kitiltotta a főtérről. A piacon még a zöldségek nevét sem szabad kiírni magyarul. Marosvásárhely ma frontváros szerepét tölti be, és durván folyik az egyenlőtlen harc a magyar nyelv ellen. Ugyanaz történt a hetvenes-nyolcvanas években Kolozsváron, és ha nem cselekszünk, ez lesz a soron Sepsiszentgyörgyön, aztán mint futótűz, bejárja az egész Székelyföldet.
Egyre kézenfekvőbbé válik, hogy nem arról kell beszélni, ami még megvan, hanem ami fokozatosan leépül körülöttünk. Nemigen tudjuk, hogy mi az autonómia, mert csupán lélegzetvételünkkel véljük azonosnak. Teremtsünk kapcsolatot szórványban élő magyar testvéreinkkel, hogy lássuk, mi vár ránk a jövőben, ha nem cselekszünk idejében. Csak akkor tudnánk igazán értékelni a mai állapotokat, ha ez egyik napról a másikra megszűnne, és a marosvásárhelyihez hasonlóvá válna. Azért kell hát harcolni, hogy ez sose következzék be. Az autonómiáért küzdeni egyben azt is jelenti, hogy ennek a kívánalomnak törvényes formát szánunk. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nekünk nem a román emberek, hanem a felbujtható, tanulatlan tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött, hamis próféták sugallatára beindítható amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömegben szerveződött székelység képes felvenni, olyanformán, ha lakhelyén megtartja többségi arányát, sőt, növeli is azt, és ragaszkodik erkölcséhez, nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja, de nem állítja meg ezt a folyamatot. Ezért kell az autonómia.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómiaharc éve
Politikai eseményekben igen gazdag esztendő áll az erdélyi magyarság mögött, választások ugyan nem voltak, de végigkísérték évünket a zászlóháborúk, lecsapni készülő bárdként lebegett fejünk fölött az ország közigazgatási átszervezése, s talán éppen ezeknek is köszönhetően új erőre kapott az autonómiaküzdelem, amely egyfajta összefogást hozott, de a három magyar pártnak mégsem sikerült együttműködést kialakítania.
Brüsszelben próbálva támogatást keresni mindhárom alakulat élt az európai polgári kezdeményezés nyújtotta lehetőséggel, és mindhárom esetben falakba ütköztek, nem sikerült előrelépni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának ügyében, de nem zárult le a Mikó-per sem, s vannak meggyanúsított, félig elítélt magyar politikusok is. Sok háborúskodás, csata jellemzi 2013-at kevés megfogható eredménnyel, de esetenként biztató távlatokkal.
Zászlóháborúk Alig kezdődött meg az esztendő, Kovászna megye prefektusa újult erővel folytatta háborúját a székely zászlók, magyar feliratok ellen. Menesztése előtt Codrin Munteanu még felszólította a polgármestereket: ne tűzzék ki hivatalaikra a lobogót, mert bírságra számíthatnak, s utóda, megbízható követője, Dumitru Marinescu sem késlekedett, elszántan folytatta elődje munkáját. Elindult az állóháború, perekkel, felhívásokkal, levetetett és visszatűzött zászlókkal, szinte nem telt el úgy hét, hogy ne lett volna hír a kék-arany székely jelképről, a város vagy megyezászlóról, magyar feliratokról. Hasonló csatározás zajlott a szomszéd Hargita megyében, a kormány helytartói ott sem tétlenkedtek, eljárások egész sorát indították a polgármesterek ellen. A román igazságszolgáltatásnak hála, a prefektúrák sorra nyerték a pereket, ám a zászlók egyre szaporodtak, falvak lakóházain, városok tömbházteraszain is megjelentek, és több székelyföldi város központját is óriás székely lobogó díszíti. Szolidaritásból kitűzték a székely zászlót erdélyi, magyarországi és felvidéki településeken, és hivatalos lobogóként felkerült a budapesti Országházára is. Ha eddig akadozott a székely zászló jelképpé magasztosulása, idén egyértelműen és visszavonhatatlanul megtörtént, ma már senkinek nincs kétsége, hogy ez Székelyföld lobogója.
Harmincezren a Székely Szabadság Napján
Az elmúlt év legfontosabb történései az autonómiaharchoz kapcsolódnak. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke már januárban bejelentette, február elején pedig hivatalosan is meghirdette az autonómia évét. Március 10-én, a Székely Szabadság Napján rég nem látott tömeget sikerült összetoboroznia a Székely Nemzeti Tanácsnak (SZNT) Marosvásárhelyre. Támogatta kezdeményezésüket nemcsak a Magyar Polgári Párt (MPP), de az EMNT és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is. Az RMDSZ felső vezetése nem volt hajlandó igennel válaszolni a hívó szóra, ám Kovászna és Hargita megye tulipános elöljárói, politikusai részt vettek a tiltakozáson. És, amit korábban sokan megkérdőjeleztek, nagyon nagy számban mozdult meg Marosvásárhely, Maros megye lakossága. Harmincezren gyűltek össze, majd vonultak a prefektúra elé átadni üzenetüket a kormánynak: Székelyföld autonómiát akar. A román hatalom a központi sajtó segítségével próbálta elhallgatni, minimalizálni a megmozdulást, pár ezer emberről szóltak híreik, és közben ádáz ugatásba kezdtek a nacionalista nemzetféltők, napokig gyalázkodtak főműsoridőben.
Új kormány, veszélyes tervek
Alig került hatalomra Victor Ponta új kormánya frissen megszerzett kétharmados többségével, bejelentették akciótervüket: még ebben az évben módosítják az alaptörvényt, és átszervezik az ország közigazgatási felosztását, az eddig is rosszul működő nyolc fejlesztési régiót veszik alapul, és a megyék fölött új közigazgatási egységet hoznak létre. A régiósítás hivatalosan megbízott élharcosa, Liviu Dragnea országjárásba kezdett, a helyieket próbálta meggyőzni elképzelésük helyességéről. Még egy szakértői tanulmányt is segítségül hívtak, amely állításuk szerint adatokkal igazolta, hogy a hatalom által kiötlött megoldás a jó, ám ennek dacára sem volt örömteli az ötlet fogadtatása, a „helyi bárók” nyomásának és erejének függvényében szinte hétről hétre változott a majdani régiók száma, jelentek meg új lehetőségek. Egyet azonban minden alkalommal kiemeltek az új felosztás szószólói: nem lesz székelyföldi régió, semmiképp nem egyeznek bele, hogy Kovászna, Hargita és Maros megye egyetlen új közigazgatási egységgé alakuljon. Pedig még Maros megyei románok is támogatták az ötletet, hajlandóak lettek volna a magyarság partnereivé válni, ha Marosvásárhely lesz a régióközpont.
A közigazgatási átszervezés vitájával párhuzamosan elkezdődött az alkotmánymódosítási munka, helyet kellett találni az alaptörvényben az új közigazgatási szintnek, de más fontos elképzeléseit is ily módon akarta érvényesíteni a kormánykoalíció. Az egységes nemzetállam kifejezést ezúttal sem sikerült törölni, nem került be a tervezetbe sem a kisebbségi nyelvek elismerése regionális nyelvként, sem a hagyományos térségek különleges jogállásának lehetősége, de azért értek el eredményeket az RMDSZ-es honatyák: az alkotmánymódosítás szövegtervezete elismeri a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában, lehetővé teszi a nemzeti jelképek szabad használatát, valamint saját döntéshozó és végrehajtó testületek létrehozását az identitásuk megőrzését érintő hatáskörökkel. Időközben a hatalom vezércselhez folyamodott, s hogy gyorsan átvihesse terveit, olyképpen módosította a népszavazási törvényt, hogy már 30 százalékos részvétel is elegendő legyen egy referendum érvényességéhez. Tervük az volt, hogy kora ősszel megszavazza a parlament az új alaptörvényt, október-novemberben megtartják a népszavazást, amely hitelesíti azt, és még év vége előtt létrehozzák az új közigazgatási régiókat. Számításaikat azonban keresztülhúzta az alkotmánybíróság, amely kimondta, a törvény kihirdetése után egy évnek kell eltelnie, hogy alkalmazható is legyen. Ezt a jogszabályt végül Traian Băsescu államelnök december 14-én, pár perccel éjfél előtt hirdette ki, így jövő év vége előtt várhatóan nem lesz referendum, új alkotmány és új régiók sem.
Magyar válasz: utcára kell vonulni
Ám mindez idén tavasszal, kora nyáron még nem látszott, így a magyar pártok is támadásba lendültek. Az RMDSZ-es politikusok érveket sorakoztattak a nyolc nagy régió ellen, saját 16 régiós elképzelésüket próbálták népszerűsíteni, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) egy tervezetet mutatott be, mely szerint megőrizvén a megyéket, történelmi nagyrégiókra osztanák Romániát, és sajátos jogállást biztosítanának Székelyföldnek és Partiumnak. Az SZNT több felhívással fordult a közvéleményhez, akár a polgári engedetlenség eszközének használatát is kilátásba helyezte, ha nem sikerül másképp elejét venni a kormány szándékának. Most már az RMDSZ is támogatta az utcára vonulást, szeptembert emlegették lehetséges időpontként, az EMNP azonban gyors cselekvést sürgetett, és július 20-án Erdély majd kétszáz településén szerveztek tüntetést a regionalizáció ellen, az autonómia mellett. Időközben, az alkotmánybírósági döntés miatt a közvetlen veszély elhárult, és az RMDSZ lassított, népszavazások kiírását kezdeményezte. Augusztusban még arról szólt Kelemen Hunor bejelentése, hogy a helyi önkormányzatok írnak ki referendumot a három székelyföldi és a három partiumi megye egy-egy külön közigazgatási régióba tartozásáról, ám szeptember végére már csak az aláírásgyűjtés és a közös fejlesztési régióba tartozás maradt a téma, megyei tanácsok által kiírt referendummal. Érvelésük szerint akkor ez volt aktuális és esetleg kivitelezhető, december 9-ét jelölték meg a népszavazás időpontjaként. Szűk két hét alatt kétszázezer aláírást gyűjtöttek össze, de csak Kovászna és Hargita megyében jutott el az önkormányzati testület elé a határozat, és elfogadták ugyan, de amint várható volt, a prefektusok megvétózták a népszavazást.
Sikeres menetelés
Augusztus elején jelenti be az SZNT elnöke, Izsák Balázs a székelyek nagy menetelését, élőlánc kialakítását Kökös és Bereck között tiltakozásként a román kormány regionális átszervezési tervei ellen, Székelyföld területi autonómiájáért. Hosszú évek óta először történt meg, hogy az összes politikai alakulat, civil szervezetek, az egyházak egy emberként álltak a kezdeményezés mellé, és az eredmény sem maradt el, október 27-én 120–150 ezer ember töltötte meg az országút jobb oldalát székely zászlókkal, autonómiát követelő magyar, román, angol nyelvű feliratokkal. A román sajtó és a hivatalosságok ezúttal is bagatellizálni igyekeztek az eseményt, Kovászna megye prefektusának közleményében 15 ezerre becsülték a székelyek nagy menetelésén részt vevők számát. A szervezők azonban egyértelmű sikerként könyvelték el, nem maradt el a nemzetközi visszhang sem, s ezúttal engedékenyebben viszonyult az eseményhez a román média és a politikum is. Az SZNT bejelentette, a következő nagyobb rendezvényét jövő év március 10-én a Székely Szabadság Napján tartja, Marosvásárhelyre toboroznának legalább százezer embert. Novemberben Sepsiszentgyörgyön szervezett autonómiakonferenciát az EMNT, ez a székelyföldi önrendelkezésről szóló román–magyar párbeszéd első igazán eredményes mozzanata volt.
Együtt vagy külön utakon?
Bár voltak közös akciók, egyeztetések, a három magyar párt együttműködése továbbra is kérdéses. Az RMDSZ az erdélyi magyarság egyetlen legitim képviselőjének szerepében tetszeleg, és abban bízik, az autonómia ügyének nyílt vállalásával kifogja a szelet a kis „autonomista pártok” hajójából. Az MPP hajlik a szövetséggel való együttműködésre, s mindkét alakulat rendkívül ellenségesen viszonyul a Néppárthoz. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke havonta legalább egyszer felszólította politikai vetélytársait az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívására, de mindeddig süket fülekre talált. Pedig az európai parlamenti választások közelegnek, és külön indulva még az RMDSZ sem biztos, hogy eléri az ötszázalékos küszöböt. Minden jel szerint ez lesz a legközelebbi időszak legforróbb, megoldásra váró kérdése, az RMDSZ immár több alkalommal, nagyon határozottan kijelentette, közös lista csak a tulipán égisze alatt fogadható el számukra, és Tőkés Lászlót semmilyen körülmények között nem hajlandóak erre felvenni. Jelen pillanatban elég reménytelennek tűnik a két kis párt igyekezete, hogy érvényt szerezzen az erdélyi magyarság közös választási listájának.
És még egy adalék. Hogy kampánycéllal vagy sem, de az RMDSZ is autonómiastatútumot készít, december közepére ígérték közvitára bocsátását, és februárban terjesztenék a parlament elé. Dióhéjban így nézett ki hát az elmúlt esztendő. Csak az általunk legfontosabbnak ítélt eseményeket soroltuk fel, pedig volt még számos kisebb-nagyobb botrány. Sok kérdés maradt nyitottan jövőre is, de hosszú évek óta ez volt az első olyan esztendő, amikor úgy tűnik, aprókat ugyan, de léptünk előre, kicsit közelebb kerültünk talán a legfontosabb célhoz: Székelyföld autonómiájához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

.Mi történt 2013-ban? (A múlt év) – 2.
Bárhogy is nézzük, Románia és a román politikusok 2013-ban legnagyobb sikereiket a magyarok és azok jogai elleni küzdelemben érték el. Így a kormány és a kormánypártok politikusai, valamint helyi képviselőik a prefektusok hathatós támogatásával, a pártatlan bíróságok páratlan segítségével óriási eredményeket értek el, például a székely zászlók, valamint a magyar feliratok elleni harcban. A zászlóháborúból állóháború lett.
Egyfolytában minden erejüket bevetették az éber román honffyak, ha egy székely zászlót láttak lengeni, ha egy Községháza feliratot valahol egy régi községházán, ha a román felirat nem elöl és felül volt, ha nem ugyanannyi betűből állt, vagy ha kétnyelvű árcímkét láttak meg a marosvásárhelyi piacon. Egy csíkszeredai vásárban viszont azért büntettek a brassói fogyasztóvédők, mert a seprű nyelére nem volt ráírva a használati utasítás. Gondolom, elég lett volna csak románul. Nem értem, miként tűrik el, hogy Arad neve magyarul is ki van mindenhol írva Aradon. Találhatnának neki jó ősi dák nevet. Most meglenne a befogadó hangulat hozzá, mert éppen a magyar Szabadság-szobrot akarják lebontatni. De térjünk vissza a sikerekhez. Egész évben rendületlenül és sikeresen régiósítottak minket. Felvetődött mindenféle változat a székelység felszámolásától a székelyekkel való leszámolásig, a felosztástól a másokhoz való csatolásig. Aztán ez ellen meneteltek a székelyek Berecktől Kökösig olyan 120 000-en. Szerencsére a hatóságoknak sikerült úgy elvégezniük a számlálást, akár népszámláláskor. Csak akkor még hozzáadtak egymilliót, a meneteléskor meg elvettek százezret. Közben sikeresen folyik a harc A székelység története című történelemkönyv ellen is. Tőkés László viszont védhatalmi státust kért Magyarországtól Tusványoson. Ezután Băsescu sikeresen szólított fel minden érdekeltet Magyarország megrekcumozására. Válaszképp a román hazafiak kérték, hogy Tőkéstől vonják vissza a Románia Csillaga kitüntetést. Azóta egyfolytában csillagtalanítanak. A jobbikos Vona Gábor elvonította magát, mire a román politikusok sikeres ugatással válaszoltak. Orbán Viktor Bukarestben járt, és sikerült kölcsönösen elkerülniük egymást a román miniszterelnökkel. A román politikusok sikeresen harcolnak az erdélyi, magyar érdekeltségű, elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatása ellen is, miközben székelyföldi, állami tulajdonban lévő villákat adományoznak a román ortodoxiának. Ezalatt igyekeznek börtönbe juttatni Markó Attilát és Marosán Tamást, akik a legtörvényesebben juttatták vissza tulajdonosának a Mikó-kollégiumot. Ha folytatódik az idén elkezdett sikersorozat, szép jövő elé nézünk. Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elmarad a március 15-i emlékstaféta?
Közel háromezer eurónak megfelelő összeg befizetéséhez köti az Országos Útügyi Vállalat a sepsiszentgyörgyi Gáll Lajos Futókör immár hagyományos március 15-i stafétájának engedélyezését, Csutak Tamás szerint keresik a megoldást, de az is megtörténhet, hogy meg kell szakítaniuk az emlékfutás 12 éves hagyományát.
Csutak Tamás elmondta, a március 15-i emlékstafétához szerették volna megszerezni a szükséges hatósági engedélyeket, de azzal szembesültek, hogy egy tavaly elfogadott miniszteri rendelet értelmében csak jelentős összeg befizetése ellenében szaladhatnának az országúton. Mint ismert, az emlékstafétát minden évben más-más háromszéki útvonalon szervezik, az érintett településeken megkoszorúzzák az 1848-as emlékhelyeket. Az idei emlékstafétát Gábor Áron emlékének szentelnék, úgy tervezték, hogy Bereckből indulnak Kökösre, majd onnan szaladnak Sepsiszentgyörgyre. E települések között alternatív útvonal nincs, csakis az országúton szaladhatnak. A 69 kilométeres útvonalra kifizetendő összeg azonban a futókör éves költségvetésével egyenértékű. (MTI–vop)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Alkut kötöttek a március 15-ei emlékfutás „áráról”
Sikerült kompromisszumot kötni az Országos Útügyi és Autópálya-társasággal, így valószínűleg mégis megtarthatják a március 15-ei emlékfutást Háromszéken.
A hagyományos emlékfutást megszervező sepsiszentgyörgyi Gáll Lajos-futókörtől közel 3000 eurós útdíjat kért a társaság a 96 kilométeres távra. Az úthasználati díj bevezetéséről tavaly határozott a szállítási minisztérium, ám a kért összeg a futókör teljes évi költségvetését teszi ki, ezért a szervezők attól tartottak, idén meghiúsul a már tizenkét éve rendszeresen sorra kerülő rendezvény.
A kör vezetői a hét elején Dumitru Marinescu prefektussal találkoztak, akinek közbenjárására szerdán a társaság brassói vezetőségével egyeztettek. Vajda Zsigmond, a futókör tagja elmondta, sikerült kompromisszumos megoldást találni, így az útkezelő nem a teljes 96 kilométerre számolja az útdíjat, hanem csak a menetoszlop 16 méteres hosszára, amit szaladás közben az úttestből elfoglalnak. Arra várnak, hogy a megoldásra a bukaresti vezetőség is rábólintson, és kiszámolja az összeget.
A Gáll Lajos-futókör 12 éve szervezi meg az emlékfutást, melynek útvonalán megkoszorúzzák az 1848–49-es emlékműveket. Az idei staféta Bereckből, az ágyúöntő Gábor Áron szülőfalujából indul Kökösbe, halálának helyszínére, majd onnan Sepsiszentgyörgyre.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

A győzelem küszöbén
Külső és belső erők egész sora próbálja akadályozni a székely szabadság napjának méltó megünneplését – legnagyobb gátjai mégis mi magunk lehetünk, ha hagyjuk félelmeinket, kicsinyhitűségünket felülkerekedni, ha nem ismerjük fel a marosvásárhelyi demonstráció jelentőségét, feledni hagyjuk azt az érzést, amely egy évvel ezelőtt vagy ősszel a nagy menetelés során adatott meg nekünk: a hitet, hogy együtt erősek vagyunk, küzdelmünk eredményes lesz.
A Székely Nemzeti Tanács három évvel ezelőtt ünnepelte először a székely szabadság napját március 10-én, katalán mintára kereste meg azt a történelmi dátumot, amely kifejezheti szabadságvágyunkat, és évről évre mind nagyobb tömegeket toborozhat ezt megerősíteni. Március 10-e az autonómiaharc újabb és újabb állomását jelentheti. A katalánok 1980 óta gyülekeznek szeptember 11-én, saját szabadságuk nemzeti ünnepén. Sok százezren lepik el Barcelona utcáit, tavaly 400 kilométeres élőlánccal erősítették meg autonómiájukat, álltak ki tartományuk függetlensége mellett. Szeptember 11-e több évtizede szent időpont a katalánok számára, kicsi, nagy, idős és beteg is utcára vonul. Vesztes csata évfordulóját választották ők is ünnepüknek, az 1714-es spanyol örökösödési háború tizennégy hónapnyi ostromot követő barcelonai bukására emlékeznek. Mi március 10-én a Makk-féle összeesküvés 1854-ben kivégezett tagjai előtt tiszteleghetünk, ők az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját próbálták újra fellobbantani. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket áldozták, példát mutatva bátorságból és hűségből. Minden adott hát, hogy március 10-e a székelység nagy ünnepe legyen, melyet néhány nap múlva követ március 15-e, a magyar nemzet szabadságünnepe. Egyik nem kizárja vagy gyengíti a másikat, hanem erősíthetik egymást. Tavaly 30 ezren gyűltünk össze Marosvásárhelyen, október végén 120 ezren alakítottunk ki élőláncot Kökös és Bereck közt. Nem szabadna hagyni, hogy ez a folyamat most elbotoljon csak azért, mert a polgármester nemet mondott a felvonulásra, vagy mert az RMDSZ kormányon próbálja érvényesíteni közösségi igényeinket. Munkájukat is segítheti, ha utcára vonulva állunk ki az autonómia mellett, ha megmutatjuk: néhány miniszteri, államtitkári székkel nem lehet kiváltani a magyarság jogos követelését. „Először nem vesznek rólad tudomást, aztán kinevetnek, majd harcolnak ellened, végül győzöl” – Izsák Balázs SZNT-elnök Mahatma Gandhi szavait segítségül hívva toborozza Marosvásárhelyre a székelyföldi magyarokat. 2014 tavaszán mi, székelyek eljutottunk hát arra a pontra, amikor már tiltással, megfélemlítéssel próbálnak megállítani. Most nem szabad megijednünk, hiszen a győzelem következik.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A kőbe is beleköt a prefektus
Kovászna megye kormánymegbízottja, Dumitru Marinescu nemcsak folytatja egykori elődje, Codrin Munteanu magyarellenes harcát, hanem még azon is túltesz. Már nem csak székely zászlók, megyei, városi, községi zászlók ellen nyújt be keresetet a közigazgatási bíróságra, nem csak intézmények feliratait nehezményezi, hanem szó szerint a kőbe is beleköt: régen állított emlékművek magyar felirata ellen szállt síkra.
Egy bejelentésre hivatkozva február 25-én átiratban felszólította Kökös község polgármesterét, rendezze a törvénytelen feliratok helyzetét. Konkrétan a „Gábor Áron-emlékmű, az 1849-es csata kőből állított emlékműve és a Manó Óvoda” feliratát nevezte meg a prefektus. Az első, a Feketeügy partján, a kökösi híd mellől továbbköltöztetett emlékmű felirata „1849. július 2-án ezen a helyen ütközött meg Gál Sándor ezredes vezetésével a maroknyi háromszéki népfelkelő sereg az osztrák császári és orosz cári túlerővel. Ebben a csatában esett el a szabadságharc hőse, Gábor Áron őrnagy, 1814–1849”. A márványtáblán – ugyanolyan méretben, de a magyar alatt – románul is megjelenik a szöveg. A második valójában a községháza előtt álló emlékmű. Felirata: „A világháborúban elesett kökösi hősök emlékére 1914–1918”, s alatta két oszlopban megjelenik a hősök névsora. Az óvoda névtábláján először románul, majd magyarul jelenik meg az intézmény neve, a Manó nevet nem fordították le. A prefektus felszólította a polgármestert, „a legrövidebb időn belül azonosítsa a jelezett feliratokat, továbbá olyan esetleges más helyzeteket is, amelyekben csupán kisebbségi nyelven jelenik meg, vagy először kisebbségi és csak alatta a hivatalos nyelven a felirat, mint például hatóságok, alárendelt intézmények, utcák, helyi objektumok, hirdetmények stb., és rendelje el ezek legrövidebb időn belüli kiigazítását”.
Sánta Gyula polgármester március 6-án válaszolt a kormánymegbízott levelére. Közli: az óvoda esetében nem tapasztaltak szabálytalanságot, ami pedig a történelmi emlékműveket illeti, azokon csupán a művelődési minisztérium engedélyével lehet beavatkozást végrehajtani. Az elöljáró utóbb arról is tájékoztatta Marinescut, hogy március 7-én levelet írt a kulturális minisztériumnak, s kérte, a csatolt prefektusi átirat szellemében küldjenek a helyszínre szakértői bizottságot, hogy vizsgálja meg, milyen módon lehet a kökösi történelmi emlékművekhez hozzányúlni. Sánta Gyula kíváncsian várja a választ.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Tánczos: Székelyföld jövője a székely földön múlik
Mi lesz veled székely föld? Mikor lesz Székelyföld? – ezeket a kérdéseket feszegette előadásában péntek este Tánczos Barna szenátor a csíkszeredai városháza dísztermében.
Veress Dávid meghívásának eleget téve A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat 123. meghívottjaként Tánczos az újonnan elfogadott román földtörvényről és a különböző hátulütőiről beszélt.
Ha földet vesztünk, nemzetiséget is vesztünk
A legnagyobb hátránya ennek a törvénynek a szenátor szerint az, hogy arra kötelez mindenkit, önkormányzatot, hatóságot, hogy egy internetes oldalon közzé tegye a földeladási szándékokat. Ezáltal kitesszük magunkat a nemzetközi területvásárlók kénye-kedvének. „Hatalmas tévedés, hogy minden olyan információt, amit eddig féltve őrzött a közösség, ma arra kötelez a román állam, hogy kitegyük a világ szeme láttára” – hívta fel a figyelmet az RMDSZ mezőgazdasági szakpolitikusa. Megítélése szerint, ha földet vesztünk, akkor hosszú távon nemzetiséget is vesztünk. „Ha a székely földet mások vásárolják meg, akkor évtizedek, évszázadokon belül, a vallás és a nemzetiség is változni fog.”
Nem halunk éhen, ha lesz autonómiánk
Az előadás második felében a székely föld mellett Székelyföld sorsa és jövője került terítékre. A szenátor szerint le kell dönteni azokat a falakat, amelyeket a téves mentalitások emeltek. A román történelemoktatás, az a propaganda, ami az elmúlt ötven évben folyt Romániában, az egy olyan agymosást eredményezett, hogy egyáltalán Székelyföld léte, hogy van Romániában olyan falu, ahol a rendőrön kívül senki sem román, ez számukra elképzelhetetlen. Beidegződött, téves mentalitásokat kell megváltoztatni, ami rettenetesen nehéz. Addig, amíg nem tudatosul a román többségben az, hogy mit akarunk az autonómiától, addig a természetes reakció a visszautasítás. Amíg nem látják pontosan, mit jelent az adminisztrációban, a pénzügyekben, az oktatásban az autonómia, a földbirtokok rendezésében, addig ők egy dologgal tudják csak azonosítani: szögesdrót van Kökösnél, és amikor jönnek, kell mutassák az útlevelet. Amíg ezeket a falakat nem bontjuk le, valamennyi autonómiatervezetet vissza fogják utasítani, vélte a politikus.
Döntsük el mi itt, hogy mit csinálunk a saját pénz és erőforrásainkkal – ezt jelenti az autonómia. „Biztos lehet Băsescu benne, hogy hat hónap alatt nem halunk éhen!” – replikázott az államfő napokban tett kijelentésére Tánczos Barna.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro,

Huszártoborzóra készülnek
Június 6–7-én lesz a VI. háromszéki huszártoborzó. Ezúttal Sepsiszék déli részét járják be a lovasok. A szervező Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület és a főtámogató Kovászna Megyei Tanács szerdán tartott eseménybeharangozó sajtótájékoztatót.
A huszárok Uzonban szállnak meg, onnan szombat reggel 9-kor indulnak, toboroznak Lisznyóban, Bikfalván, majd Uzonban, onnan Kökösbe mennek, következik Szotyor és Illyefalva, ahol huszárbállal zárják a napot. A vasárnapi toborzás Sepsiszentkirályban kezdődik, Kilyénben folytatódik, végül bevonulnak Sepsiszentgyörgyre, ahol a Székely határőr huszárezred parancsnoksági épülete, a Lábas Ház előtt tartják a toborzót.
Tamás Sándor tanácselnök elmondta, ifj. Kádár László huszár őrnaggyal tárgyaltak a hagyományőrző mozgalmak támogatási lehetőségeiről. Feltételül szabta az egész megyét lefedő rendezvények szervezését. A megyeháza ugyanakkor hagyományőrző egyenruhák beszerzését támogatja, és székelyruha-programot is indított. Meghonosították a huszárok szakmai találkozóját, a Huszárakadémiát, melyet újabban Torján tartanak, legutóbb 170 résztvevővel. A huszártoborzót 2010-ben indították, és mindig más útvonalat jártak be.
Ifj. Kádár László huszár őrnagy ismertette a háromszéki huszármozgalom kezdeteit és fejlődését. A tavalyi toborzón összesen 150 hagyományőrző, közöttük 80 huszár vett részt. Jakab Kevend István huszárkapitány a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület történetéről szólt. Sala Zsolt tüzér főhadnagy elmondta, az egyesületen belül három éve megalapította a tüzér zászlóaljat, mely egyedüli Erdélyben. Idáig négy ágyúmakettet, két röppentyűt és tíz fapuskát készített.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antal Árpád: a kettős mércét nem tudjuk elfogadni!
Sepsiszentgyörgy polgármestere és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke Traian Băsescu azon kijelentését kommentálta, miszerint nem lehet a Moldovai Köztársaságról és Székelyföldről ugyanúgy beszélni, hiszen utóbbin csak a politikusok akarnak autonómiát.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere sajtótájékoztató keretében úgy fogalmazott, látják, hogy Traian Băsescu államfőt nagyon foglalkoztatja Moldova jövője a jelenleg kialakult geopolitikai helyzetben. A polgármester azt is feltételezi, hogy a román politikum jól ismeri az említett ország problémáit, és mindezek fényében szeretné felhívni a figyelmet a Gagaúzia és Transznisztria közti különbségekre, ugyanis az autonómia és a szakadár mozgalmak között különbséget kell tenni.
A stabilitás feltétele a kettős mérce megszüntetése
A székelyföldi politikusok nem szakadárok, hiszen a székelységnek igénye van a területi önrendelkezésre, de amennyiben az államfő ezt nem így érzi, akkor meg kelleni engednie, illetve az elmúlt évekhez hasonlóan nem kellene megakadályozza közigazgatási és jogi eszközökkel egy népszavazás megtartását, amelynek alkalmával a helyiek is kifejezhetnék véleményüket az autonómiával kapcsolatban – hangsúlyozta a megyeszékhely vezetője.
„A Romániában lévő kettős mércét nem tudjuk elfogadni. Egy részről Bukarestben arról beszélgetnek, hogy az ukrajnai románoknak nyelvhasználati jogokat kell biztosítsanak, másfelől ezt a székely megyékben élő magyaroktól megtagadják” – mondta Antal, ugyanakkor kifejtette, az ukrajnai kettős mércét sem tudják elfogadni, hiszen bár az ukrán állam támogatja a Krím-félszigeten élő tatárok autonómiáját, felszisszenek ha a kárpátaljai magyarok ugyanezt kérik.
A polgármester azon meggyőződéséről is beszélt, hogy Kelet-Közép-Európa stabilitásának feltétele ezen kettős mércéknek a megszüntetése – főként annak érdekében, hogy adott nemzeti közösségek megkapják, amit követelnek.
A Románia és Moldovai Köztársaság egyesüléséhez annyit fűzött hozzá, hogy az nagyban függ a gagaúzok véleményétől is, hiszen ők korábban kijelentették, hogy nem akarnak az erdélyi magyarok sorsára jutni, és éppen ezért úgy véli, hogy a román politikumnak jobban oda kellene figyelni a székelység sorsára.
A székelység érti, akarja és támogatja az önrendelkezést
Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke elmondta, egyértelmű véleménykinyilvánításnak látja, hogy ha „100 ezer székely a térség területi autonómiája érdekében Berecktől Kökösig 55 kilométert gyalogol, akkor az nem néhány habókos politikus elképzelése volt, hanem a jelenlevők érezték az esemény hangulatát, illetve a közösség érti, akarja és támogatja a kezdeményezést”.
Fenyegetések a székely politikusok ellen?
Tamás Sándor ugyanakkor megemlítette a három héttel ezelőtti, B1 televízióban leadott burkolt fenyegetést is, miszerint a Hargita és Kovászna megyei tanácselnököket két olyan másik elnökhöz hasonlítottak, akiket a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) letartóztatott. Ezt úgy értelmezte Tamás, hogy „fiúk, ha ti tovább autonómiáztok, akkor el fog vinni a DNA”, illetve kijelentette, hogy visszautasít minden fajta összehasonlítást.
Antal Árpád irányában is történt fenyegetés, hiszen Mircea Duşa védelmi miniszter kinyilatkozta, hogy amennyiben a polgármester még egyszer felhozza a sepsiszentgyörgyi lőtér kérdését – amit a városnak kellene megszereznie –, akkor ráirányítják Gábor Áron ágyúit. Antal hozzátette, nem szereti nyilvánosságra hozni az őt ért fenyegetéseket, annak ellenére, hogy gyakran tesz feljelentést az ügyészségen ezek miatt. Elmondása alapján még nem indult eljárás a fenyegetők ellen, és ezt úgy értelmezi, hogy a román igazságszolgáltatás nem lép fel ellenük.
Tamás Sándor azt is hozzátette, államigazgatási és közigazgatási szinten sem találja rendben, ha az ország minden megyéjének és városának lehet zászlója, de Hargita és Kovászna megyékben nem. Nem tartja jogosnak a román kormány és a korábbi Kovászna megyei prefektus által felhozott problémát sem, miszerint magyar, román és angol nyelvű fejléces papírt használnak a megyei tanácsnál. Mint mondta, ezeket az eseteket elmesélték az őket meglátogató brit, amerikai attaséknak is, kérve, hogy gyakoroljanak nyomást a román államra.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

Székelykeresztúr is a Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni
Székelykeresztúr önkormányzata elfogadta azt a határozatot, amelyben kinyilvánítja akaratát, hogy Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni.
A Székely Nemzeti Tanács felhívása nyomán az udvarhelyszéki kisváros sorrendben immár a tizedik, amely egyhangú szavazással fogadja el a határozatot, Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Kökös után.
Izsák Balázs SZNT-elnök, február 12-én Másfél száz székely önkormányzat nyilvánítsa ki akaratát! című, a székely önkormányzatoknak intézett nyílt levelében kérte fel a testületeket, hogy egységesen nyilvánítsák ki az általuk képviselt közösség autonómia iránti igényét, és tegyék láthatóvá a nagyvilág számára, amit a prefektusi önkény a népszavazások meggátolásával el akar rejteni: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni.
Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy szerves törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
A Székely Nemzeti Tanács Sajtószolgálata. Erdély.ma

Hírsaláta
MÁR TÍZ TELEPÜLÉS SZÉKELYFÖLDET AKAR. Székelykeresztúr önkormányzata elfogadta azt a határozatot, amelyben kinyilvánítja, hogy Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni. A Székely Nemzeti Tanács felhívása nyomán az udvarhelyszéki kisváros sorrendben immár a tizedik, amely egyhangú szavazással fogadja el a határozatot Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Kökös után – áll a Székely Nemzeti Tanács tegnapi közleményében.
A FOCI-VB-T SEM NÉZHETJÜK MAGYARUL. Nem sikerült megállapodnia az MTVA-nak a román közszolgálati televízióval, így a téli olimpiához hasonlóan a brazíliai labdarúgó-világbajnokság mérkőzései sem lesznek elérhetőek az M1, illetve M2 közvetítésében Románia területén. Az MTVA közleménye szerint a környező országok közül Szlovéniával és Romániával nem sikerült megállapodniuk, miután tárgyalófelük általános kereskedelmi érdekre hivatkozva nem tette lehetővé a magyar adások kódolás nélküli sugárzását. (Transindex) VITA NÉLKÜL. Felháborodott az építészi kamara és a civil szféra egy csöndben megszületett miniszteri rendelet láttán: kedden jelent meg a Hivatalos Közlönyben a fejlesztési tárca vezetőjének ama rendelkezése, amely megkerülhetővé teszi a nyilvános vitákat a városrendezési tervek elfogadásának különböző szakaszaiban. Gyakorlatilag egy négyéves jogszabály egyetlen cikkelyét törölték, azt, amely úgy szólt, hogy amennyiben a városrendezési tervek elfogadási szakaszaiban nem tartanak nyilvános vitákat, a dokumentáció jogilag érvénytelen. Ezt a zavarosban halászni szerető „befektetők” életét megkönnyítő rendeletet természetesen nyilvános vita nélkül, csöndben fogadták el, a civil szféra oldalán álló jogászok már kilátásba helyezték megtámadását a közigazgatási bíróságon. (Népújság)
MEGDÉZSMÁLT TEHERVAGONOK. Tavaly 900 millió lej értékű árut loptak el tehervagonokból. A Cotidianul cikke szerint elsősorban az állomásokon, rendező-pályaudvarokon veszteglő tehervonatokat dézsmálják a tolvajok, de már rendszeres az is, hogy mozgó vonatból fújják meg az árut. Elsősorban az üzemanyagot vagy nyersolajat szállító tartályvagonokra hajtanak, de kiemelt célpontoknak számítanak a gabonaszállítmányok is. Mivel lopják a sínek melletti biztonsági elemeket is, Dan Şova miniszter elképzelése szerint ezeket betoncsőbe fektetve legalább egyméteres mélységben ásnák le. A leginkább dézsmáltnak a konstancai kikötő körüli vágányok számítanak, pedig azokat magáncég is őrzi. Erdélyben főleg a dési és a piski rendezőpályaudvarokon csapolják meg a tehervagonokat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Prefektusi körlevél: ne fogadjanak el autonómiapárti határozatokat
Körlevélben szólította fel Kovászna megye prefektusa a megye polgármestereit és jegyzőit, hogy ne fogadjanak el autonómiapárti önkormányzati határozatokat.
A kormány Kovászna megyei képviselőjének hétfői keltezésű levelét az autonómiapárti határozatok elfogadását kezdeményező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) illetékese juttatta el az MTI-hez.
Ebben Marius Popica prefektus az Uzoni önkormányzat Memorandum című határozatára utalt, melyben a település a Székelyföld területi egységhez való tartozását kérte. A prefektus a határozatot petíciónak tekintette, és közölte, a petícióírás az állampolgárok alapvető joga, nem pedig a helyi hatóságoké. Hozzátette, a helyi önkormányzatok jogkörei nem terjednek ki arra, hogy programszerű dokumentumokat fogadjanak el az ország területi közigazgatási rendszerére, hivatalos nyelvére vonatkozóan. Marius Popica arra kérte a megye önkormányzatait, hogy „a törvénytelenségek elkerülése végett" ne fogadjanak el autonómiapárti határozatokat, az önkormányzatok jegyzőit pedig felszólította, ha mégis napirendre kerülnének efféle határozatok, ne ellenjegyezzék azokat.
A március végén kinevezett prefektus hétfőn sajtótájékoztatót is tartott Sepsiszentgyörgyön, amelyiken kijelentette: valamennyi perben, amelyet elődei a székely zászló hivatali kitűzése ellen indítottak, a jogerős ítéletek a prefektus álláspontját támasztják alá. Hozzátette, az ítéleteket végre kell hajtani.
Az SZNT február 12-én fordult nyílt levéllel a székelyföldi önkormányzatokhoz arra kérve ezeket, hogy fogadjanak el autonómiapárti határozatot. A tanács a javasolt határozat szövegtervezetét is mellékelte, és javasolta, hogy a határozatot a kormány helyi képviselői mellett az Európai Unión belül működő Régiók Bizottságának, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének, az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának, valamint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának is küldjék el.
Az SZNT által elkészített határozattervezetet eddig Hargita megyében Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Székelykeresztúr, Kovászna megyében Kökös és Uzon, Maros megyében pedig Makfalva önkormányzati testülete fogadta el.
MTI. Erdély.ma

Támad a hargitai prefektus (Önkormányzati határozatok az autonómiáért)
Négy település autonómiapárti határozatát támadta meg a közigazgatási bíróságon Hargita megye prefektusa. Adrian Jean Andrei tegnap sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Gyergyóditró, Gyergyószárhegy, Gyergyóújfalu és Gyergyószentmiklós autonómiapárti határozata ellen nyújtott be törvényszéki keresetet. Álláspontja szerint ezek a határozatok azért érvénytelenek, mert az önkormányzatoknak nincs törvényi felhatalmazásuk ilyen döntések meghozatalára.
A prefektus szerint a határozatok súlyosan sértik Románia alkotmányát, amelynek értelmében az ország közigazgatása községekbe, városokba és megyékbe szerveződik. A Székelyföld területi autonómiájához szerinte alkotmánymódosításra van szükség. „Minden efféle kezdeményezés megalapozatlan és törvénytelen” – jelentette ki Adrian Jean Andrei. Hozzátette, számít arra, hogy az elkövetkező időszakban más önkormányzatok is hoznak hasonló határozatokat. „Szeretném tudatni, hogy ezek a kezdeményezések törvénytelenek, és minden olyan határozatot, amely egy a törvény által nem szentesített közigazgatási egység létrehozására vonatkozik, meg fogok támadni a törvényszéken. (...) A prefektusi hivatal a törvény betartását szavatolja, ez nem lehet vita vagy egyezkedés tárgya” – mondta a prefektus.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) február 12-én fordult nyílt levéllel a székelyföldi önkormányzatokhoz, arra kérve ezeket, hogy fogadjanak el autonómiapárti határozatot. A tanács a határozat szövegtervezetét is mellékelte, és javasolta, hogy a határozatot a kormány helyi képviselői mellett az Európai Unión belül működő Régiók Bizottságának, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének, az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának, valamint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának is küldjék el. Az SZNT által elkészített határozattervezetet eddig Hargita megyében Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Székelykeresztúr, Kovászna megyében Kökös és Uzon, Maros megyében pedig Makfalva önkormányzati testülete fogadta el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia: cél és eszköz
A román politikum hangadói sokféleképpen nyilatkoztak az elmúlt negyed évszázadban az autonómiáról. Nevezték középkori megoldásnak – miközben csak Európában több mint féltucat autonómiaváltozat működik közmegelégedésre –, a román egységes nemzetállam felbontására irányuló kísérletnek, az elszakadás felé tett első lépésként. Egyvalami volt közös ezekben a nyilatkozatokban: az elutasítás. Ebben egységes az úgynevezett jobb- és baloldal, ebben egyet gondol Traian Băsescu és Victor Ponta. Utóbbi nemrégiben választ adott a Székely Nemzeti Tanácsnak a Székely Szabadság Napján megfogalmazott memorandumára, s láss csodát, kategorikus, elutasító választ. Miközben ugyebár az RMDSZ miniszterelnök-helyettest is adva a kormánynak, a legmagasabb szinten legitimálja ezt a hatalmi garnitúrát.
Kérdések...
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azóta nyílt levélben vonta kérdőre az RMDSZ elnökét, hat pontban, hat kérdésben sűrűsítve mondanivalóját. A politikában igen gyakori, már-már megszokott hímezést-hámozást elkerülve a lényegre kérdezett rá: egyeztette-e Ponta az elutasító levél tartalmát az RMDSZ-szel? Természetesen arra is, hogy mit kíván tenni az RMDSZ a kollektív jogokra és a területi autonómiára vonatkozó, és Románia által elfogadott 1201-es ajánlás életbe léptetésével kapcsolatban, annak érdekében, hogy Székelyföld egységes fejlesztési régióvá váljon az európai fórumok idevágó ajánlásainak megfelelően – az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK rendelete a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozásáról. A kérdések között az is szerepelt, hogy az RMDSZ rá tudja-e venni koalíciós partnerét a székely jelképek üldözése befejezésére, hogy a kormány maradéktalanul tegyen eleget az Európa Tanács Rasszizmus- és Intoleranciaelleni Bizottsága (ECRI) jelentésben megfogalmazott kéréseknek/felszólításoknak, amelyek kitérnek a székely zászló ügyben tanúsított kettős mércére. Végül pedig Izsák Balázs rákérdezett a lényegre egy székely autonómiát támogató, a kanadai kormány mobilizálását célzó akcióra adott kedvező kanadai válasz ürügyén: elég erős-e az RMDSZ arra, hogy előmozdítsa a területi autonómia ügyét, vagy igényt tart a nemzetközi közösség, a világ demokratikus államai támogatására?
Kelemen Hunor reakciója – egy egyenes választ leszámítva, amelyben elmondja, hogy a kormányfőnek nincs előzetes egyeztetési kötelezettsége ilyen esetekben, s így nem meglepő módon ezúttal sem egyeztetett partnerével – sajátosan keveri a valótlanságokat a mellébeszéléssel.
Szerinte megoldott „az anyanyelv használata a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, vagy az egészségügyben, az oktatási törvény, (…), az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása”.
Érdekes, a köznapi polgár mást tapasztal, hall és olvas. Az anyanyelvhasználat korlátozottságáról köteteket lehetne írni. Kellene is, ez lenne többek között az RMDSZ feladata ahelyett, hogy kormányról legitimáljon egy olyan hatalmat, amelynek uralma alatt magánterületről viszik el Wass Albert szobrát, zaklatják az RMDSZ-szel szemben álló magyar párt támogatóit, üldözik a székely zászlót, hogy csak a legfrissebb és legbotrányosabb eseményeket említsem. Az oktatási törvénynek az RMDSZ programja és az erdélyi magyarság létérdekei szerint tartalmaznia kellett volna az állami magyar egyetem működésére vonatkozó passzusokat, nem szólva a kulturális autonómiáról.
...valódi válasz nélkül
S hogy megoldott kérdés az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása? Tényleg? Akkor miről szól a Mikó-ügy és az a végeláthatatlan lista, amely a még vissza nem szolgáltatott magyar közösségi javakat tartalmazza a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig? Olyan ráolvasásszerű kommunikációs technika ez Kelemen részéről, mint amikor Gyurcsány Ferenc azt állította, dübörög a magyar gazdaság, vagy mint amikor Frunda György a kétezres évek elején nem átallotta kijelenteni a Népújság hasábjain, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosítva van az erdélyi magyarság számára. Csak a pontosság kedvéért: a kulturális autonómia azt jelenti, hogy a közösség visszakapja a központi költségvetésből az általa befizetett adó kultúrára szánt hányadát, amit saját kebeléből választott testület döntéseinek megfelelően a maga belátása szerint költ el, megszervezve oktatási intézményrendszerének teljes vertikumát. Továbbá azt is, hogy döntően maga határoz a felnövekvő nemzedékek alapvető szocializációját, világnézetét, identitás-kapaszkodóit meghatározó tananyagról.
Megtudhattuk Kelemen Hunor válaszából azt is, hogy az RMDSZ nemzetközi síkon mi mindent tett az autonómiáért – érdemes lenne megkérdezni, hogy akkor mit keresett Frunda György a román nagykövet társaságában a Székely Nemzeti Tanácsnak az Európa Tanács elnökénél történt meghallgatásán, s miért cáfolta az SZNT képviselői által eladott jogsérelmeket –, valamint azt is, hogy az autonómia megteremtésének útja a „többségi társadalom bevonásával folytatott össztársadalmi párbeszéd”. Nyilván ezért történhetett meg, hogy a parlamenti jegyzőkönyvek szerint az RMDSZ sztárszenátorainak szájából éveken át nem hangzott el hivatalos ülésen az autonómia szó, s alighanem ez magyarázza azt is, hogy távol maradtak az autonómiáról szóló szavazástól.
Másik út
A Székely Nemzeti Tanács ehhez képest következetesen arra törekszik, hogy intézményesen felmutassa az autonómiára vonatkozó közakaratot, és azt nemzetközi fronton népszerűsítse. Ezt célozta a területi autonómiáról szóló mozgóurnás népszavazás, ezt célozta a Székely Önkormányzati Nagygyűlés – amely megszervezési módjának és az RMDSZ-szel való célorientált együttműködésnek a kérdésében e jeles testület tanúsíthatott, volna nagyobb rugalmasságot – és ezt szolgálta az a felhívás is, miszerint a székely önkormányzatok fogadjanak el olyan határozatot, amelyben kinyilvánítják arra irányuló akaratukat, hogy a Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni. Eddig ilyen tartalmú határozatot tíz település önkormányzata fogadott el, sorrendben Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, legutóbb pedig Székelykeresztúr.
Mindebből világossá válik a lényeg. A magyar érdekekben és értékekben, magyar jövőben, nem pedig egyéni klikkérdekekben gondolkodók számára az autonómia egyszerre cél és eszköz. Cél, amit el kell érni, hogy eszközként szolgálhassa a megmaradást.
Az RMDSZ számára viszont az autonómia hivatkozási alap, programpont, ami eszköz arra, hogy e párttá silányodott szövetség négyévente választói támogatást szerezzen. Ez az alapvető nagy különbség az SZNT, az EMNT és az EMNP, valamint az RMDSZ között.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyalka vitézek seregszemléje Kézdiszéken
Több mint száz háromszéki, csíki, udvarhelyi és marosszéki huszár vet részt az ötödik alkalommal megtartott Háromszéki huszártoborzón. A huszárok két nap alatt mintegy 75 kilométer lovagoltak, és több településen toboroztak.
Az időnként esős idő sem vette kedvét a résztvevőknek, és nem csorbította a fényét az V. Háromszéki Huszártoborzónak, melynek idén Kézdiszék települései voltak a házigazdái.
A rendezvényre a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében, Kovászna Megye Tanácsának és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak támogatásával került sor. A több tucatnyi huszár Dálnok, Kézdialbis, Alsó- és Felső Csernáton, Ikafalva, Futásfalva, Alsó- és Felső Torja és Kézdivásárhely útvonalon toborzott.
A rendezvény pénteken kezdődött, ekkor sereglett össze a csapat a dálnoki fogadónál. Szombaton reggel 7 órakor ébresztőt tartottak, csutakolás, majd sorban toborzás következett Dózsa György szülőfalujában, Dálnokon, majd Albisban és Csernátonban. A csernátoni toborzóra a felújított és a közönség számára megnyitott Ika vár lábánál, a Csókás feredőnél került sor. Ezt követően Futásfalván jártak a vitézek, este pedig Torján huszárbálon vettek részt. A bor és a tánc mámorából ébredezve vasárnap délelőtt Al-Torján, Báró Apor Csaba ősi birtokán nyergelték a lovakat, majd Altorja irányába indultak el a hagyományőrzők, akiket a kézdiszentléleki és csernátoni fiatalokból álló Perkő Néptáncegyüttes és zenekar kísért el a két napos útjukon.
A 2014-es toborzó délután Kézdivásárhely központjában zárult, ahol közel ezer ember jelenlétében minden résztvevőnek egy erre az alkalomra készíttetett Gábor Áron emlékérmet adott át Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke.
Nem véletlen, hiszen az idei huszártoborzót a Gábor Áron emlékév jegyében szervezték, a toborzás alatt a kökösi csatára emlékezvén verbuváltak. Költő Norbert toborzó huszár hívogatójától volt hangos Kézdiszék: „Kossuth Lajos megbízásából jöttünk ide, hogy holnapra száz kemény legényt sorozzunk a regimentjébe. Közéjük csak olyan álljon, ki hogyha kell, hat évet is szolgáljon. Aki ezt felvállalja, azt a II. Székely Határőr tárt karokkal várja. Büszkén felöltheti magára a huszáregyenruhát, s lova hátán dicsőséggel védheti a hazát. Szólok hozzátok legények, búcsúzzatok kedveseitektől, hisz a cári sereg közeledik Kökös felől. Holnap a kökösi hídnál elálljuk az útját és elporoljuk rajta a cári gúnyát.”
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az elmúlt éveket elevenítette fel: öt év alatt a Háromszéki Huszártoborzóval sikerült bejárni a megye minden régióját, ezáltal ápolni és tovább vinni lovas hagyományainkat. Rengeteg szép történet, hihetetlen élmények születtek. Az egyenruhába öltözött huszárok, a délceg lovak bevonulása, a székely népviseletben éneklő és táncoló fiatalok látványa öröm- és bánatkönnyet, a múlt szépségét, de a jövő reményét is elővetíti a közönség szemében. Virággal, tapssal, énekkel fogadták a helyiek a toborzókat.
Ezért is dolgozunk, út és híd építése mellett hagyományaink és szokásaink megőrzése is feladatunk, így marad meg a székely család múltja és lesz jövője is – mondotta a megyei tanács elnöke.
Bartos Lóránt. Székelyhon.ro

Strasbourgban is felfigyeltek (Autonómiapárti önkormányzati határozatok)
Minden székelyföldi önkormányzati testületben, ahol legalább egy tanácstaggal rendelkezik, kérni fogja az autonómiapárti önkormányzati határozat elfogadását a Magyar Polgári Párt az elkövetkező napokban – jelentette be Biró Zsolt MPP-elnök tegnap Marosvásárhelyen, hangsúlyozva a határozatok nemzetközi vonzatait.
A Székely Nemzeti Tanács ugyancsak tegnap közölte, hogy a Maros megyei Makfalva önkormányzata egyszerre kapott levelet a Székelyföld autonómiáját szorgalmazó határozatot a közigazgatási bíróságon megtámadó prefektustól és Strasbourgból az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának főtitkárságától. Utóbbiban közlik Márton Zoltán polgármesterrel: a Kongresszus Helyi Önkormányzatok Kamarájának Bürója megvizsgálta a dokumentumot, és elküldik Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettesnek, hogy megadják a lehetőséget álláspontja kifejtésére. A Székelyföld autonómiáját kérő határozatot eddig a következő önkormányzatok fogadták el – mind egyhangú szavazással –: Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, Székelykeresztúr és Gyergyóalfalu. Gyergyószentmiklós után Makfalva a második önkormányzat, amely visszajelzést kapott az Európa Tanácstól a tájékoztatásképpen megküldött határozatra. Az SZNT szerint ezáltal is beigazolódik, hogy annak elfogadása, illetve nemzetközi megismertetése komoly és megkerülhetetlen hivatkozási alapot teremt a közigazgatási reform során ahhoz, hogy a 153 székelyföldi önkormányzat egy közigazgatási egységbe kerüljön, és hozzájárul ahhoz, hogy beinduljon az évek óta sürgetett hivatalos párbeszéd Székelyföld autonóm jogállásáról. Éppen ezért szükséges, hogy minél több önkormányzat szavazza azt meg – áll az SZNT tegnap kiadott közleményében. Aki tagadja az autonómiához való jogot, az 1918. december elsejét kérdőjelezi meg – szögezte le tegnapi sajtótájékoztatóján Biró Zsolt, aki szerint ezen határozatok elvi nyilatkozatot jelentenek arról, hogy Székelyföld létezik, az adott település pedig annak része, ezt nem lehet bíróságon vitatni. Ezt tudják a prefektusok is, akik levelet küldözgetnek az önkormányzatoknak, hogy azokat „lebeszéljék”, de tudják azt is, hogy jogilag nem kifogásolható egy ilyen elvi nyilatkozat. Jelentősége viszont annál nagyobb. Az MPP elnöke kitért arra is, hogy Victor Ponta miniszterelnök válasza a március 10-i petícióra, bár elutasító, mégis üdvözlendő, hiszen áttörést jelent: ez az első alkalom, amikor Románia kormánya választ küldött ebben a kérdésben, ez azt is jelenti, hogy esély van a párbeszédre. Tartalmilag mindenképpen vitatkozni kell a kormányfővel, aki nemzetközi szerződés hiányáról beszél, de megfeledkezik arról, hogy az Európa Tanács 1993. évi 1201-es számú ajánlásának életbeültetésére Románia ígéretet tett, amikor 1997-ben ET-tagságot kért és kapott. De ennél is fontosabb a román közösség saját vállalása: 1918. december elsején a Gyulafehérvári nyilatkozatban ígéretet tettek arra, hogy az együtt élő népeknek joguk van az önrendelkezéshez, ez erkölcsileg is kötelez.
Elemzik az RMDSZ–MPP együttműködést
Biró Zsolt arról is beszélt, hogy az MPP és az RMDSZ vezetői jövő héten közösen elemzik, milyen mértékben teljesültek a két párt által márciusban aláírt együttműködési megállapodás kitételei. „Felelős politikát ígértünk, felelősen viszonyulunk a nemzeti kérdésekhez, ez azt is jelenti, hogy időről időre meg kell vizsgálni, sikerült-e tartalommal is feltölteni a keretegyezményünket. Három hónap és egy kampány tanulságai után ezt mindenképpen meg kell tennünk” – mondotta. Hozzátette: hiányérzetük és fenntartásuk leginkább az autonómiatervezet kapcsán van, ezért a találkozó alkalmával az MPP átnyújtja majd az ezzel kapcsolatos elképzeléseit.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elő akarják-e mozdítani az autonómia ügyét?
A Kovászna és a Hargita megyei kormánybiztosok újbóli, ezúttal az autonómiapárti határozatok ellen irányuló akciója, a székely önkormányzatoknak körlevélben kiküldött intése ismét előtérbe helyezte Székelyföld autonómiaügyét.
A román hatalom integrált meghiúsítási stratégiájának részeként érkeztek karöltve a Ponta-kabinetet és a kormánykoalíciót erősítő, kirakatbábu-szerepet betöltő RMDSZ majd-identikus válaszlevelei is a Székely Nemzeti Tanács március 10-én, a székely szabadság napján közfelkiáltással elfogadott autonómiakiáltványára, illetve petíciójára.
A Kézdivásárhelyen minap meghiúsult zászlófelvonás, valamint a Gábor Áron-szobor melletti tartórudak eltávolítása olaj volt a székely–székely konfliktus tüzén és hab a román hatalom tortáján. Mit látnak Pontáék Bukarestből?
Elsősorban azt, hogy nincs és nem is körvonalazódik konszenzus a magyarok között. Látják egyfelől a székelyek igényeit és törekvéseit Izsák Balázs személyében igencsak vokálisan képviselő SZNT-t, másfelől az erdélyi székely magyar közösség érdekképviseleti szervezetéből hamisítatlan román párttá degradálódott és devalválódott RMDSZ-t és mindenkori vezetőit, akikre a Dâmboviţa-parti politikai latrinában való 25 évnyi lubickolás rendkívül káros hatással volt: elfelejtették küldetésük célját, román ajkú kollégáikhoz hasonlóan állandóan változó aktuálpolitikai érdekeik szerint és azok sikeres megvalósítása érdekében cselekszenek és szónokolnak, a lelkiismeret-furdalás legkisebb jelét sem mutatva áldozzák fel az erdélyi és székelyföldi magyarság érdekeit, sőt, ha kell, önmagukat is arcul köpik – lásd az RMDSZ sajtóirodája által kiadott, Izsák Balázsnak címzett válaszlevelet, amelynek csak a nyelve magyar, a szelleme már nem. Ennél, a folyton fortyogó magyar–magyar feszültségeknél és az RMDSZ autonómiacsárdásánál viszont súlyosabb ránk nézve az, amit az önkormányzatok félénk (nem)felzárkózása és a harmatgyenge civil támogatás üzen Pontáéknak.
Az SZNT februárban kérte fel nyílt levélben az önkormányzatokat az autonómiapárti határozat szövegének elfogadására. Összesen 153 székely önkormányzatot. Ebből eddig Maros megyében Makfalva, Kovászna megyében Kökös és Uzon, Hargita megyében pedig Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Székelykeresztúr önkormányzati testülete fogadta el azt. Összesen tíz székely önkormányzat. Nem túl jó arány, mondhatni, siralmas, és ha ehhez hozzátesszük, hogy az autonóm Székelyföldet követelő petíciót aláírók száma messze elmarad a nagy menetelésen részt vevő 150 ezertől, még zavarosabb képet kapunk a valós székely népakaratról, arról, hogy mit is akar – vagy nem akar – a székely. Autonómiát? Nos, a székelyek nagy menetelése megmutatta, hogy igen. A fenti adatok viszont teljesen másról árulkodnak, és ezt Pontáék is látják, és minden adandó alkalommal láttatják Bukarestből. Mi látszik ebből a zűrzavarból a nyugati kancelláriákban? Az, hogy az RMDSZ kormányon van. Kisebb-nagyobb szünetekkel immár 25 éve. Ebből az Európa-szerte szinte egyedi pozícióból az RMDSZ elő tudja-e mozdítani az autonómia ügyét? – tette fel a kérdést Izsák Balázs. Tudja-e, tudja-e – akarja-e: ez itt a kérdés!
Kerekes Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európa tanácsi lépések a székelyföldi önkormányzati határozatok ügyében
Makfalva önkormányzatát arról tájékoztatta a Maros megyei prefektus, hogy megtámadta a közigazgatási bíróságon a Székelyföld autonómiáját támogató határozatot. Ezzel egy időben a makfalvi önkormányzat levelet kapott Strasbourgból, az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának főtitkárságától, amelyben közlik Márton Zoltán polgármesterrel, hogy a Kongresszus Helyi Önkormányzatok Kamarájának Bürója megvizsgálta a dokumentumot, és úgy döntött, hogy megküldi Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes úrnak, hogy megadják a lehetőséget álláspontja kifejtésére.
A Büró elhatározta, hogy továbbítja a levelet a Kongresszus Monitoring Bizottságának, amely a következő ülésén tárgyalja meg azt, július harmadikán Kisinyovban.
A határozatot eddig tizenegy önkormányzat fogadta el, mind egyhangú szavazással: Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, Székelykeresztúr és Gyergyóalfalu. Gyergyószentmiklós után Makfalva a második önkormányzat, amelyik visszajelzést kapott az Európa Tanácstól a tájékoztatásképpen megküldött határozatra. Ezáltal is beigazolódik, hogy annak elfogadása, illetve nemzetközi megismertetése komoly és megkerülhetetlen hivatkozási alapot teremt a közigazgatási reform során ahhoz, hogy a százötvenhárom székelyföldi önkormányzat egy közigazgatási egységbe kerüljön, és hozzájárul ahhoz, hogy beinduljon az évek óta sürgetett hivatalos párbeszéd Székelyföld autonóm jogállásáról. Éppen ezért szükséges, hogy minél több önkormányzat szavazza azt meg.
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata. Népújság (Marosvásárhely)

A szabadságért küzdeni kell
Gábor Áron halálának 165. évfordulóján, amikor fölöttünk lebeg a régiósítás, a kisebbségbe, szórványba száműzés réme, amely teljes kiszolgáltatottságot, a székelység gyors etnikai fellazítását jelenti, az ágyúöntő konok kitartása, szabadságért folytatott harca számunkra jelkép értékű.
Ha számvetést végzünk, sajnos, a Gábor Áron vértanúhalála óta eltelt hosszú időszak után még mindig támadnak olyan erők, amelyek a székelység felszámolásán munkálkodnak, ezért a szabadságért folytatott küzdelmünk nem ért véget. Olyan országban élünk, ahol az általunk tisztelt személyiségek szobrait meggyalázzák, az egy-két magyar szót tartalmazó megnevezések, utcanevek büntetőperek anyagaivá lesznek. A székely zászlók üldözése pedig állampolitikai rangot nyert. Már nemcsak az önálló magyar egyetemért, de az önálló magyar tagozatért is harcolni kell. A diszkriminációt, az intoleráns politikát folytató hatalom a megalkuvókra támaszkodva próbálja aláásni népünk jövőjét.
Az idő múlása – az elmúlt negyedszázad – a magyarellenes nacionalistákat szolgálta, de ma egyre inkább bennünket, a nemzeti elnyomás áldozatait, mert Európa-szerte új szelek fújnak. Harcunk az autonómiáért ma már nem teljességgel kilátástalan. Szülőföldünkön való megmaradásunkért azonban nap mint nap meg kell küzdenünk, ez a mi sorsunk, másképp nem tehetünk! E harcot már nem ágyúkkal vívjuk. Legerősebb fegyverünk az igazmondás, a könyv, a szó! Európa egyik legnagyobb, tömbben élő nemzeti közösségeként mind az etnikai, mind a történeti jog alapján jogosultak vagyunk a területi autonómiára, amely Románián belüli korlátozott szuverenitást, önrendelkezést jelent.
Népünk soha nem feledte elődei küzdelmét a szabadságért, és ebből ma is erőt merít. Székelyföld népe képes megszervezni saját gazdasági, társadalmi és kulturális életét azon a földön, ahol él. Képes magasabb életminőséget és teljes kulturális önrendelkezést biztosítani az itt kisebbségben élő románoknak is. Székelyföld két nép birtoka, az itt élő székelyeké és románoké. Az egyenlőség alapja a két nyelv egyenrangúsága, az arányos részvétel e terület vezetésében, a helyi döntések meghozatalában. A területi autonómia biztonságot jelent mindenkinek, erősíti Romániát is azáltal, hogy véget vet az ádáz feszültségnek, a szélsőséges erők hazug és uszító jellegű propagandájának. Amikor a román nacionalizmus – a román alkotmány első cikkelyére hivatkozva – nyíltan Székelyföld felszámolására tör, megtagadja a székelység területi autonómiához való jogát, akkor mi az igazmondás fegyverével mondjuk, követeljük e jogot. Erre emlékeztet 1849. július 2., amikor az Uzon és Kökös közötti csatamezőn ágyúk tucatjai hirdették, hogy a székely népet megilleti a szabadság! Erre emlékeztet Gábor Áron hősi halála is, amely arra int, hogy a szabadságért elszántan és határozottan tovább kell küzdeni!
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómiahatározatot fogadtak el székely önkormányzatok
Tizenöt székely önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amelyben kifejezte az autonómia iránti igényét – közölte hétfőn a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
Az Izsák Balázs SZNT-elnök által aláírt közlemény emlékeztet, öt hónappal ezelőtt fordultak felhívással Székelyföld önkormányzataihoz, hogy határozatban nyilvánítsák ki az általuk képviselt közösségek igényét az autonómiára. Eddig Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, Székelykeresztúr, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, Székelyudvarhely, Csíkszereda és Szentegyháza önkormányzatai tettek eleget ennek a felkérésnek, és egyhangú szavazással elfogadták a határozatot. Az SZNT szerint ezzel a tizenöt székely önkormányzat a pártpolitikai viták fölé emelte Székelyföld autonómiájának és egységének ügyét. „A szavazáson részt vevő és a határozatot megszavazó román nemzetiségű önkormányzati képviselők megértették, hogy a határozatoknak sem tartalma, sem célja nem irányul sem a székelyföldi románság, sem Románia ellen, viszont olyan közös célt fogalmaz meg, amely Székelyföld minden lakójának egyformán a javát szolgálja" – olvasható a közleményben.
Az SZNT emlékeztet, hogy az elfogadott határozatok eljutottak Románia kormányához és parlamentjéhez, az Európa Tanácshoz, az Európai Unióhoz és az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Ugyanakkor az érintett romániai megyék prefektusai közigazgatási bíróságon támadták meg az elfogadott határozatokat, és „fenyegető figyelmeztetésekkel próbálták visszarettenteni a határozatok elfogadásától a többi önkormányzatot".
Izsák Balázs szerint a folytatás letéteményese és felelőse a többi 138 székely önkormányzat, amelyek felerősíthetik a folyamatot, és új lendületet adhatnak azon fórumok munkájának, amelyek érdemben elkezdtek foglalkozni Székelyföld ügyével. Ezért ismét kérnek minden érintett önkormányzatot, legyen határozott és bátor, s minél hamarabb döntsön a javasolt határozat elfogadásáról, tájékoztatásul pedig továbbítsa romániai és nemzetközi fórumoknak.
Az SZNT elnöke felkérte a civil szervezeteket is, ne hagyják magukra az önkormányzatokat ebben a küzdelemben. „Átfogó mozgalmat kell indítani a román kormány közigazgatási reformterve ellen és Székelyföld területi autonómiájáért" – olvasható a közleményben.
MTI, Erdély.ma