Hírsaláta
DISZKRIMINÁL AZ ORSZÁGOS VASÚTTÁRSASÁG. Hátrányos megkülönböztetésnek ítélte az Országos Diszkrimináció-ellenes Hatóság, hogy több olyan településen, ahol a magyar lakosság számaránya meghaladja a húsz százalékot, vasútállomásokon a település neve nincs feltüntetve magyarul is a román megnevezés mellett.
A panaszt egy sepsiszentgyörgyi lakos nyújtotta be, és a Brassó megyei Örményes, Kőhalom, Kaca, a Kovászna megyei Angyalos, Bita, Nagyborosnyó, Cófalva, Zabola és Szentkatolna, valamint a Kolozs megyei Harasztos vasútállomásain hiányolta a magyar feliratokat. Az ODEH azt javasolja az Országos Vasúttársaságnak, hogy tüntesse fel a helység magyar megnevezését azokon a vasútállomásokon, ahol a település magyar lakossága meghaladja az összlakosság húsz százalékát. (Krónika) ALKOTMÁNYELLENES AZ ÚJ RESTITÚCIÓS TÖRVÉNYTERVEZET. Benyújtotta a kormány a parlamentnek a restitúciós törvény tervezetének azt a változatát, amelyet felelősségvállalással szerdán kíván elfogadtatni. Máté András Levente képviselő bejelentette: az RMDSZ jelen formájában alkotmányellenesnek tartja a tervezetet, mert az hátrányosan érintené a még nem kárpótolt tulajdonosokat. Máté azzal is elégedetlen, hogy a helyi restitúciós bizottságok munkáját ez a törvény befagyasztja arra az időszakra, amíg a kormány az állam tulajdonában levő ingatlanok felleltározását végzi, ami a kárpótlási folyamat ideiglenes leállítását jelenti. Az RMDSZ a Demokrata Liberális Párttal együtt kívánja benyújtani a bizalmatlansági indítványt, melynek megszavazása esélytelen, de jelzésértékű. (Transindex) KI LESZ ROMÁNIA ÚJ ELNÖKE. Traian Băsescu államfő szerint sem Crin Antonescu, sem Klaus Johannis, sem Sorin Oprescu nem lesz Románia elnöke 2014-ben. „Victor Ponta világosan kijelentette, hogy nem akar, a többiek nem tudnak” – fogalmazott Băsescu a Digi24 televíziónak, ahol a 2014-es államfőválasztás esélyeit taglaló közvélemény-kutatást kommentálta. LEMONDANAK, MERT NEM KÍVÁNCSIAK VÉLEMÉNYÜKRE. Testületileg lemondanak az Országos Tudományos Kutatási Tanács tagjai, akik a tanügyminisztériumot segítik az országban zajló tudományos kutatások irányításában és értékelésében. A testület tagjai azzal indokolják lemondásukat, hogy idei költségvetésük drámai léptékben csökkent, ráadásul mindmáig nem jelentették be, kik nyerték a tavalyi Humánerőforrás és Ötlet Program kutatási kiírását. Ezenkívül valamennyi, jelenleg zajló projekt finanszírozása késik, ennek ellenére máris kiírták a soron következő pályázatokat. Mindennek tetejében hónapok óta senki sem kíváncsi véleményükre. (Puterea)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

III. Konferencia az Erdélyi Szórványért Brassóban
Az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezetei, illetve az Egyesület az Erdélyi Szórványmagyarságért 2013. április 13-án szervezte meg a III. Konferenciát az Erdélyi Szórványért. Sajnálatos, hogy az RMDSZ Brassó megyei szervezete megpróbálta ellehetetleníteni az eseményt.
A konferencia, amelynek fő témája idén A Brassó megyei magyar szórvány volt, arra próbált rávilágítani, hogy a megmaradás küszöbén lévő szórvány-magyarság különös odafigyelést, jellegzetes stratégiákat, összefogással és együttműködéssel megvalósítandó programokat igényel.
A konferencia első részében, délelőtt, bemutatkoztak azok a Brassó megyei települések, ahol a magyarság számaránya meghaladja az 1 százalékot. Kovács Lehel István, a konferencia főszervezője elmondta, hogy egy kérdőívet állítottak össze, melyet eljuttattak erre a 33 településre, és amelynek segítségével két hónapon belül felmérik a megye helyzetét a népesség, népességmozgás, politikai összetétel, a magyar oktatás, a magyar egyházak és felekezetek, vállalkozások, civil szervezetek működését illetően, és megvizsgálják a magyar közösségek gondjait, lehetőségeit, kapcsolattartásukat Brassóval, de azt is, hogy milyen mértékben jut el és fejti ki hatását a magyar sajtó ezeken a településeken.
A konferencia második részében, délután, a jelenlévők a Brassó megyei magyar oktatási stratégiáról, egyházi stratégiáról egyeztettek, valamint szó esett arról is, hogy a négy pillérre – Brassó, Négyfalu, Kőhalom, Fogaras – építkező megye magyarságának szakorvosi ellátást és diakóniai szolgálatot hozzanak létre, valamint arról is, hogy a szórványban megtartó erőnek ígérkező honismereti oktatást kibővítik, és egy egységes Brassó megyei magyar honismereti segéd-tankönyvet és szöveggyűjteményt állítanak össze.
A jelenlévők nagy megdöbbenésére több résztvevő is arról számolt be, hogy az RMDSZ Brassó megyei munkatársai végigtelefonálták a meghívott lelkészeket, tanárokat, és szép szóval vagy fenyegetőzéssel megpróbálták őket rávenni, hogy ne vegyenek részt a konferencián, és arra kérték őket, hogy inkább az RMDSZ által májusban megszervezendő Szórványnapra menjenek el, és az általuk megszerkesztendő kérdőívet töltsék ki.
A hatvan meghívott közül negyvenen vettek részt a konferencián, és a szervezőkkel közösen kijelentették, hogy a Brassó megyei magyar szórvány ügyét pártpolitikák fölötti ügynek tekintik és teljes odaadással dolgoznak a szórványproblémák megoldásán. Kifejtették, hogy amint a helyhatósági választásokon összefogás jött létre Brassó megyében az RMDSZ és a Néppárt között, úgy a szórvány kérdéseit is csupán egy még szélesebb körű összefogással lehet megoldani, amelyben a politikai tényezők mellett a magyar egyházak, iskolák, intézmények, civil szervezetek, vállalkozások is kiveszik részüket.
Erdély.ma.

Emlékezés Szászföldre
Az Erdélyben sűrűn autózóknak Segesvár és Kőhalom közötti főúton bizonyára feltűnt néhány, a többitől lényegesen elütő építkezésű település. Szászkézd, Szászbuda – nem csak nevükkel, hanem sajátos, egyszerre levegős és zárt házaival, kapuival is jelzik: az egykori Szászföldön járunk. Harminc éve még virágzó szász települések voltak, ma többnyire betelepített cigányok által lakott falvak.
A magyarok és románok mellett Erdély országalkotó népességeként tisztelt németek közül ma már csak mutatóban találkozhatunk néhánnyal, a szász-sváb lakosság amolyan szimbolikus mércét adó „ártalmatlan” törpekisebbséggé vált, amelynek értékeit szinte demonstratív módon ismeri el a többségi nemzet. Túl későn, hiszen a munkaszeretet, a fegyelmezettség, a takarékosság szinonimájának tartott németeket – 225 ezer lelket – a román kommunista hatalom gyakorlatilag fejpénz ellenében árusította ki az akkor még kettészakadt anyaország nyugati államának. A Német Szövetségi Köztársaság több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a román államnak, harmad akkora összeget pedig az Izraelbe igyekvők kilépési „kapupénzéből” inkasszált Bukarest.
Így fest a leltár. Borítékolható módon az erdélyi magyarság is eladó lett volna, ha nincs a szocialista nemzetköziség, amelynek tagjai mégiscsak némi „prüdériával” kezelték a hivatalos diskurzusban igazából nem is létező kérdést. Hiszen ha a kisebbségek ügye minden ország belső kezelendő problémája, akkor, ugyebár, hogyan lehetne bármilyen adásvétel tárgya?
Nagy és reális újkori veszély viszont az elvándorlás. Az a fajta népességmozgás, amelyet a szabad helyváltoztatás, munkavállalás alapvető és rögzített emberi jogai hitelesítenek. Amelyet súlyosbodó gazdasági- és életkörülmények magyaráznak és ösztönöznek. Az önmegvalósítás, érvényesülés lehetősége, amellyel élni minden ember kétségbevonhatatlan joga. A folyamat egyik mozgatórugója ma éppen a hivatalos román állampolitika, amely nyílt és burkolt tiltásokkal, üldözésekkel, a magyar érdek-képviseleti alakulatok közötti konfrontáció intézményes fenntartásával állandó bizonytalansági légkört igyekszik fenntartani.
A németek 400 ezres lélekszámból indultak, virágzó ipart, kultúrát, közösségi életet alakítottak ki, s egy perverz politikai kurzus áldozataiként tűntek el gyakorlatilag az erdélyi közéletből. Példájuk, emlékük nem csak nosztalgiázásra kell hogy ösztönözzön, hanem a megmaradásunk új utainak és energiáinak felkutatására is. Mert mi, magyarok a még mindig 1,3 milliós lélekszámunkkal nehezebb falat vagyunk. Hitünk szerint lenyelhetetlenek.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szórványkörúton
Egész Erdély példát vehetne arról, ahogyan Abrudbánya népe ünnepelt nemrég – mondotta lapunknak Demeter László, a Kovászna Megyei Tanács szórványprogram-felelőse, aki június végén negyedmagával szórványkörúton vett részt. Csütörtöktől vasárnapig meglátogatták Erzsébetváros, Nagyszeben, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Őraljaboldogfalva, Abrudbánya, Gyulafehérvár, Csombord, Tür, Kőhalom magyar közösségeit.
Az Összetartozunk Székelyföld–szórvány partnerségi program részeként zajlott látogatásokon elbeszélgettek a helybeliekkel mindennapjaikról, a szórványsors nehézségeiről, a gondok megoldási lehetőségéről, a magyarságtudat erősítésének módozatairól – számolt be Kiss Csilla, a megyeháza programfelelőse. Gudor Kund Botond lelkésszel, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével az őszi Bethlen Gábor-programról, háromszéki előadók fellépéséről tárgyaltak. Szombaton az abrudbányai magyar közösség napján vett részt a küldöttség. A rendezvényen népdalokkal, néptáncokkal felléptek a kovásznai kisiskolások is. Az ünnepi istentiszteleten Demeter László üdvözlő szavaiban kiemelte, hogy a helyiek egymás iránti kölcsönös tisztelete, történelmi fájdalmakat felülmúló toleranciája a székelyföldiek számára is példaértékű. Tolmácsolta Tamás Sándor megyeitanács-elnök üdvözletét, kiemelve, míg Abrudbányán gond nélkül befogadják Kovászna megye zászlaját, addig Háromszéken küzdenünk kell értékeinkért, jelképeinkért, hagyományainkért.
A csombordi Rózsafesztivál után a Fehér megyei Tür településre látogattak, számba vették a Magyar Ház új tetőszerkezetét, Kémenes Lóránt plébános a további munkálatokról, tervekről számolt be. A település első írásos említésének 700. évfordulóját októberben ünneplik, a programban több háromszéki előadó is szerepel. Demeter László lapunk érdeklődésére elmondta: a legmeghatóbb az volt, ahogyan Abrudbányán ünnepeltek. Ott, ahol valamivel több mint félszáz magyar él hatezer román között, a központ tele volt a magyar napokon, a románok is ott voltak. Az, ahogyan elfogadták, tiszteletben tartják a másságot, egész Erdélyre példa lehet – tette hozzá.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)

Átmenő a magyar osztályoknak
Az átszervezés és a csökkenő gyereklétszám ellenére a szórványmegyék többségében – akárcsak a tömbmagyar térségekben – a következő tanévre is sikerült megőrizni a jelenlegi magyar oktatási hálózatot. A nagyon kis létszámú vidéki iskolák is megmaradnak.
Bár az oktatásban bevezetett megszorító intézkedések miatt felmerült az összevonások lehetősége, egy kis odafigyeléssel mindenütt sikerült megőrizni a jelenlegi osztálylétszámot, és ugyanannyi előkészítő és kilencedik osztályt betervezni a következő tanévre, ahány jelenleg is működik.
Lőrincz Helga Fehér megyei tanfelügyelőtől megtudtuk, a nagyon kis létszámú magyar elemi iskolák is megmaradtak, az önkormányzatok ugyanis felvállalták a finanszírozási többletet, a tanfelügyelőség pedig rábólintott erre. A tanfelügyelő hangsúlyozta, csökkent a magyar gyerekek létszáma, de nem annyira, hogy ne lehessen megalakítani legalább egy osztályt minden intézményben és évfolyamon, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban két ötödik osztályt is sikerül beiskolázni. Kivétel Bethlenszentmiklós, ahol az V–VIII. osztályosok számára két összevont osztály működik.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Keresztes Kálmán Szeben megyei tanfelügyelő, aki szerint Vízaknán és Kiskapuson 3-4 gyerekkel is megalakultak a magyar osztályok. „Nem veszítettünk semmit. Valamenynyi magyar osztály, ami ebben a tanévben működik, megmarad a következő tanévben, és a kezdő évfolyamokon szintén megalakulnak az osztályok" – szögezte le Keresztes Kálmán. Osztatlan magyar osztályok alakulnak a nagyszebeni Octavian Goga Gimnáziumban és a medgyesi Báthory István Általános Iskolában is, tájékoztatott.
A tanfelügyelő szerint a magyar nyelvű szakoktatás sem csorbult, csupán Medgyesen az elektromechanikai szak átalakult környezetvédelmi szakká. Keresztes Kálmán kiemelte: a Szeben megyei főtanfelügyelő rendkívül rugalmas volt a magyar nyelvű iskolahálózat kérdésében, azt hangoztatta, hogy úgy kell viszonyulni a megyében élő magyarokhoz, ahogy szeretnék, hogy a külföldön élő románok helyzetét kezeljék.
Elenyésző a lemorzsolódás
Brassó megyében a magyar nyelvű szakoktatás került veszélybe a csökkenő gyereklétszám miatt, a hároméves szakmunkásképzőt magyar nyelven nem is tudták megalakítani, mert nem volt elég jelentkező, mondta el lapunknak Szabó Mária Magdolna főtanfelügyelő-helyettes. Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban és a Remus Răduleţ Szakközépiskolában indul egy-egy kilencedik osztály, Kőhalomban pedig egy szaklíceumi osztály.
Az általános iskolákban hasonlóképpen évről évre kevesebb a gyerek, az előkészítő osztályokban 10–15 diákkal van kevesebb, mint például a nyolcadik osztályokban, magyarázta Szabó Mária Magdolna. A főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta, a negatív demográfiai mutatók ellenére próbálták megtartani a jelenlegi hálózatot, és remélik, hogy a beiskolázási tervben jóváhagyott osztályok meg is alakulnak. Az oktatási szakember szerint nem jellemző, hogy a magyar diákok átiratkoznak román tagozatra, a vegyes házasságban született gyerekeket ugyanis gyakran már román óvodába íratják.
Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű gimnáziumában, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban ősztől két középiskolai osztályt indítanak. Marton Enikő, a tanintézet munkatársa lapunknak elmondta, egy matematika–informatika és egy turizmus osztályban hirdetnek helyeket. Jelenleg két kilencedik osztály működik az iskolában, ebből egyiket átalakítják hároméves szakmunkásképzővé szintén turizmus szakon, az 55 gyerekből 14 ebbe iratkozik. Hunyad megyében idén 49 magyar gyermek végzi el a nyolcadik osztályt, a dévai iskolában mindegyikükre számítanak, hiszen általában elenyésző a lemorzsolódás.
Megvan a helyük
Maros megyében minden egyes nyolcadik osztályos magyar tanulónak megvan a helye a közép- vagy szakiskolában – jelentette ki lapunknak Illés Ildikó. A főtanfelügyelő-helyettes szerint a megyében egyetlen iskola sem zár be, és összevonásokra sem kerül sor.
„A helyi közösségek és önkormányzatok kérésére még azokban a falvacskákban is sikerül megtartanunk az iskolákat, ahol a gyermeklétszám indokolná az összevonást. Ez viszont nem azt jelenti, hogy hasból felduzzasztott létszámmal osztályt lehet indítani" – tette hozzá Illés.
A tervek szerint megyeszerte mindössze 13 szakosztályt indítanak a magyar tagozaton, azonban a főtanfelügyelő-helyettes szerint még így is félő, hogy nem telnek be a helyek. A szakoktatás területén a legfőbb gondot azok a szülők okozzák, akik túlértékelve gyermekeik képességeit, elméleti gimnáziumokba íratják, számos kudarcra ítélve őket.
A Székelyföldön is csökken a gyereklétszám
A gyereklétszám csökkenése nemcsak a szórványra, a Székelyföldre is jellemző. Hargita megyében ősztől hárommal kevesebb középiskolai osztály indul, mint a jelenlegi tanévben, öszszesen 117 kilencedik osztály szerepel a beiskolázási tervben. Az induló osztályok több mint egynegyede szakmunkásképző, 92 líceumi és 25 szakmunkásképző osztállyal számolnak, mondta el lapunknak Görbe Péter szakoktatásért felelős tanfelügyelő. A székelyföldi megyében a nyolcadik osztályosok létszáma alapján határozták meg a beiskolázási tervet, és az évről évre csökkenő gyereklétszám miatt kevesebb osztály telik meg.
Leginkább Székelyudvarhelyen észlelhető létszámleépülés, az Eötvös József Szakközépiskolában, a Bányai János Műszaki Szakközépiskolában és a Kós Károly Szakközépiskolában egy-eggyel kevesebb osztályt indítanak. Görbe Péter szerint a szakok száma nem változik, hiszen az iskolák fizettek az akkreditálásukért, így felváltva, kétévente indítják a különböző szakokat.
Kovászna megyében a szakoktatás irányába sikerült elmozdítani a 2014–2015-ös beiskolázási tervet: a kilencedik osztályban a helyek 57 százalékát a szaklíceumokban, illetve az ősztől visszavezetett hároméves szakiskolai osztályokban hirdetik meg. Keresztély Irma főtanfelügyelő szerint a következő tanévben 24 elméleti kilencedik osztályt indítanak, és további hét osztályba lehet iratkozni a művészeti, felekezeti és pedagógiai szakokon. A szakosztályokból összesen 39 indul, 15 a szaklíceumokban, 24 pedig a hároméves szakiskolákban.
Nem történt magyarellenes intézkedés
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese bizakodó az oktatási átszervezés és az új beiskolázási tervek alakulása kapcsán. Mint lapunknak elmondta, csupán Fehér megyében szűnik meg egy középiskolai osztály, és vonnak össze másik kettőt. De a szórványbeli demográfiai csökkenés tükrében, ebben nincs semmi rendkívüli, vélte az illetékes.
Bár még nem rendelkezik valamennyi adattal, a jelenlegi állás szerint úgy tűnik, az átszervezés során egyetlen erdélyi megyében sem történt magyarellenes intézkedés. Ugyanakkor a háromhavonta bekért panaszlistára sem kerültek fel újabb tételek, magyarázta Magyari. Kérdésünkre, hogy mindez kinek az érdeme, az oktatási főtitkárhelyettes elsősorban a szövetség megyei vezetőit és a magyar tanfelügyelőket említette. Hozzátette, sehol nem volt szükség a felső vezetés beavatkozására.
Ugyan komolyabb visszalépés nem történt, haladás sem tapasztalható az évek óta megrekedt ügyekben. Továbbra sincs politikai egyezség a dicsőszentmártoni és a segesvári önálló magyar iskolák létesítéséről, ahogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítása is kérdőjeles maradt.
Szucher Ervin, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Megtartó munka a szórványban
Ha az utazó a Szászrégen–Kolozsvár útvonalon elhagyja Beresztelkét, a következő falu a Marosvásárhelytől 40 kilométernyire fekvő Magyarfülpös, ahol azonban a község vezetősége már elfelejtette kiírni a település nevét magyarul is. Hasonlóképpen felejtenek el a környék lakói magyarul, és válik az élet egyre céltalanabbá és kilátástalanabbá. Ady István, a falu lelkipásztora, a Szivárvány Alapítvány vezetője és munkatársai ezen próbálnak két évtizede változtatni: 26 gyereket taníttatnak, és közben remélik, a környék magyarsága egyszer csak megérti és elkezdi támogatni munkájukat.
Péntek délben a Szivárvány Ház iskolaterme pont olyan életvidám képet fest, mint bármely más elemi tanintézeté: a padokon szanaszét heverő, ottfelejtett ceruzák, a földön papírfecnik, kihúzott székek, kintről beszűrődő gyerekzsivaj – mindeközben a tájékozatlan látogató nem is sejti, hogy a látszólagos harmónia és jólét mögött minden gyerek élettörténete szomorúságot és nélkülözést rejt.
Hétfőn iskola, ha pizsamában is…
Beszélgetőtársaink – Ady István lelkipásztor, Székely Éva, a Szivárvány Ház munkatársa, Bodor Vera tanítónő – úgy tekintenek az alapítvány 16 kis bentlakójára, mintha a sajátjaik lennének. „Ezek a gyerekek különlegesebbek, hiszen mindeniknek ismerjük életkörülményeit, ezért tudjuk, hogy más bánásmódot igényelnek. Mindent nagyon az elejétől kell kezdenünk, mert arra is volt már példa, hogy 8 évesen a gyerek nem tudta megmondani nevét és életkorát. Ezért lehet, hogy a kívülálló számára a fejlődés nem olyan látványos, de nekünk, velük foglalkozó pedagógusoknak már az is nagy sikerélmény, ha megtanulnak egy verset, leírnak helyesen egy szót vagy azt mondják: kérem szépen” – magyarázza Vera.
A gyerekek szülei a környékbeli farmokon dolgoznak, ahol igénytelen és olcsó munkaerőként használják őket, és akiknek kisebb gondja is nagyobb annál, mint gyerekeik taníttatása. De Ady Istvánék nem hagyják elveszni egyetlen védencüket sem, ha hétfőn reggel a szülő nincs ott a megbeszélt helyen és időben a gyerekével, utánamennek, és ha kell pizsamában és mezítláb viszik a bentlakásos iskolába.
Balladai harcok a nemtörődömséggel
Gyakran az az érzésük, hogy Kőműves Kelemen harcát vívják: amit közösen felépítenek egy év, de akár egy hét alatt, az a nyári vakáció vagy a hosszú hétvége alatt tönkremegy, kezdve attól, hogy minden hétfőt tetűirtással, fürdetéssel kezdenek. „A gyerekeket minden pénteken hazavisszük, mert akármilyenek is a szüleik, ragaszkodnak hozzájuk, és nem szeretnénk őket elszakítani tőlük vagy a testvéreiktől” – meséli Éva. Természetesen gyakran előfordul, hogy a Timko pékség jóvoltából felajánlott pénteki édes péksüteményük lesz az egész hétvégi eledelük, mégis, akármelyik gyereket kérdeztük, mindenik azt válaszolta, igen, várja, hogy hétvégén hazamenjen.
A holland testvérkapcsolati segítséggel épült Szivárvány Házról senki nem gondolta volna, hogy iskolaként, óvodaként és bentlakásként fog működni. A közösségi házként indult hely története is érdekes: amikor 1994-ben a holland település képviselőinek egy magyarfülpösi halotti tor alkalmával szinte jeges húslevest szolgáltak fel, akkor született meg a gondolat, hogy újítsák fel a kultúrotthont. Mivel a román nemzetiségű polgármesternek ez ellen kifogásai voltak, saját ház építése mellett döntöttek.
Évtizedes szünet után: újraindult magyar oktatás
Ady István 1996-ban gondolt egy merészet és újraindíttatta az egy évtizede megszűnt magyar elemi oktatást a faluban, amely Donáth Árpád főtanfelügyelő-helyettes közbenjárásának köszönhetően a mai napig hivatalos keretek között működik a Szivárvány Házban. Mivel létszámhiány volt, Mezőörményesről is hoztak egy testvérpárt, akik az első évben a parókián laktak. A következő évben az iskola újabb három görgényi gyerekkel bővült, ekkor azonban már házat kellett bérelniük, de csak addig, míg hét évvel ezelőtt elkészült az iskola és óvoda fölötti emelet, ahol most 16 óvodás és elemista gyerek lakik, a többiek a faluból járnak reggelente.
A gyerekek egy része Kőhalmon folytatja a tanulmányait, de Ady Istvánék minél közelebb szerették volna tudni védenceiket, ezért úgy gondolták: muszáj egy szászrégeni bentlakást is létesíteniük. A katolikus egyháztól kaptak egy romos állapotban lévő épületet, amelyet 25 évig ingyen használhatnak. A lelkipásztor azt remélte, hogy az ingatlant a régeni magyar vállalkozók segítségével újítják majd fel. Végül egy vállalkozó, a szászrégeni Portik János saját költségén és saját embereivel egy nyár alatt a földszinti részt és a hálószobákat rendbe tette. Jelenleg tíz gyerek lakik itt, akiknek minden nap egy önkéntes viszi be Magyarfülpösről a meleg ételt.
A gondok ellenére új terveket szőnek
„Nem tudom, hogy ősztől hogyan tudjuk majd működtetni. Néha kijönnek, vállon veregetnek, s azzal mennek tovább” – ecseteli a választási kampányok során ismétlődő forgatókönyvet a lelkipásztor, aki azon a véleményen van, hogy sajnos sem a régeni, sem a Maros megyei magyarság még nem érti meg azt, hogy nem személyes ambíciókról, hanem valami sokkal mélyebb és egyre tragikusabb dologról van szó. „Mi, szórványban szolgáló lelkészek gyakorlatilag elfelejtünk keresztelni és esketni – csak temetünk. Magyarfülpösön is sok a vegyes házasság, ami azt jelenti, hogy hiába magyar az apa, a gyerek nem fog megtanulni magyarul” – vázolja a 260 lelkes gyülekezet jövőképét a lelkipásztor.
Gyülekezetük és a már meglévő bentlakásaik sorsa miatti aggodalmuk ellenére, falujárásaik során Ady Istvánék újabb terveket szőnek: a Szászrégen melletti Vajola, Dedrád és Dedrádszéplak elemistáit is a régeni bentlakásban szeretnék tudni, de Dedrádszéplakon még mindig van 11 magyar gyerek, akiknek óvodát kellene építeni.
Csak a töredékét ismerhettük meg a Szivárvány Ház mindennapjainak, de azzal váltunk el Ady Istvántól, hogy követjük történetüket. Látogatásunk legutolsó mozzanataként megnéztük a takaros bentlakás szobáit, és miközben Éva azt fejtegeti, hogy szülővárosában, Csíkszeredában milyen könnyű magyarnak lenni, tekintetünk a szobák ajtóira felszegezett holland támogatók neveire réved, és hangosan sóhajtunk fel: bárcsak magyar nevek is ékeskednének a táblákon.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Csodára várnak az uzdiszentpéteriek
Egyre halkabban és évről évre egyre ritkábban csendül fel magyar szó a Maros megyei Uzdiszentpéteren. A fogyatkozó helyi közösség tagjai a református lelkész irányításával a helyi magyarság jövőjéért fohászkodnak.
A kis Maros megyei falu csöndjét érkezésünkkor két hangoskodó atyafi töri meg: egymásnak adogatják a nemzetiszínű lobogót, majd odanyújtják a villanyoszlop tetején várakozó harmadik társuknak, hogy belehelyezze a zászlótartóba.
Közben halk egyházi zenét hallunk a domb tetején álló református parókia irányából. Az uzdiszentpéteri református paplak konyhájában néhány idős gyülekezeti tag, négy férfi és négy nő Szabolcska Mihály „Szállj, szállj magasra, szíveink reménye / Vezess el Jézusunk elébe” kezdetű megzenésített versét dalolja. Aztán meghallgatják lelkipásztoruk Jeremiás könyvéből felolvasott igéjét, végül pedig imára kulcsolják kezüket.
Mint kiderül: éppen egy délelőtti bibliaórára toppantunk be, amelyen Kiss Szabolcs fiatal lelkész hirdeti az igét. A szertartás után a csésze tea vagy kávé melletti hangulat és kötetlen beszélgetést hallgatva arra következtetünk, hogy egy kicsi, de jól összeforrott gyülekezetbe csöppentünk, amelyet egy évek óta a kis Maros megyei településen szolgáló lelkipásztor irányít.
Pedig nem így van: az asztal két oldalán uzdiszentpéteriek és tusoniak gyűltek össze, papjuk pedig mindössze két éve került a mezőségi gyülekezetbe. Egyesek szerint Kiss Szabolcs a harminckettedik lelkész, aki az utóbbi húsz esztendőben megfordul Uzdiszentpéteren, miközben a környékbeli tusoniakat, nagyölyvesieket, mezőpagocsaiakat és pagocsavölgyieket is szolgálja. Az egyházmegye statisztikája valamivel jobb képet fest: e szerint 1985-től máig tizenöt lelkipásztor fordult meg a mezőségi missziós gyülekezetben.
Egymásnak adták a templom kilincsét
„Egész Európában nincs még egy ilyen falu, mint Uzdiszentpéter, hogy egyik lelkész a másiknak adja a kilincset, és átlagban még egy évet se üljön” – állítja bosszúsan Bangó János, a sokat megért 68 esztendős gondnok. Aztán nyomban hozzáteszi: ő azért nem neheztel azokra a fiatalokra, akik nem itt, a Mezőség kellős közepén képzelték el jövőjüket.
Péter Irénke néni úgy érzi, mire a közösség megszokja a papot, az már tovább is áll. Pedig Uzdiszentpéter nem a világ vége: a település negyedórányira fekszik Nagysármástól, alig bő félórára Marosvásárhelytől, de Kolozsvárra is egy óra alatt be lehet érni. Ráadásul minden irányba aszfaltozott, kevésbé forgalmas út vezet.
Valamikor, a 19. században, amikor Vásárhely még félnapos szekérútnyira volt Szentpétertől, Vályi János csaknem négy évtizedig szolgált egyhuzamban a településen, és miután búcsút vett a gyülekezettől, a helyét azonos nevű fiának adta át, aki további húsz esztendeig maradt az akkor is román többségű faluban. Mintegy ötven évvel ezelőtt Tamás Béla volt a szentpéteriek utolsó olyan lelkésze, aki hosszú ideig vezethette a közösséget. Az öregek többsége most is szeretettel emlékezik rá, hisz vasárnaponként nem csak jól prédikált, de a focilabdát is szívesen rúgta a helyi csapatban.
„Elszomorítóak a mezőszentpéteri adatok, de túlzás azt állítani, hogy a lelkészek még egy évet sem maradnak a faluban” – mondja Jakab István, a maros-mezőségi egyházmegye esperese, aki szerint nem is oly fekete az ördög, mint amilyennek látszik. A hivatalos statisztikákat áttekintő elöljáró egyetlen, Szentpéteren szolgáló kollégájáról sem tud rosszat mondani. „Jól ismerem az utóbbi húsz esztendőben itt megfordult lelkészeket. Egytől egyig hűségesek voltak a gyülekezethez, és igyekeztek eleget tenni a feladatuknak” – fejtegeti az esperes.
Mindezek ellenére, az öregek véleménye némileg eltér a Jakab Istvánétól. „Mi általában házas embert szoktunk kérni, aki hajlandó ideköltözni és közöttünk élni. Nem örültünk azoknak, akik legénykedtek, mert ilyen is volt bizony” – mondja a gondnok, miközben a vele szemben ülő férfiak elmosolyodnak, az asszonyok pedig lesütik a szemüket. A nős papokkal meg az a gond, hogy amint megszületik és felcseperedik a gyermekük, rögtön elkívánkoznak erről a vidékről – fakad ki Albert Erzsike néni. Érkezésekor a jelenlegi lelkipásztort meglepte a Tusonban neki szegezett kérdés.
„Maga mennyit marad közöttünk?” – állt elébe két évvel ezelőtt Borbély Erzsébet harangozó. Kiss Szabolcs hamarosan megértette: a mezőségi magyarságnak velük törődő pásztorra van szüksége. Tény, hogy Szentpéter valamint leány- és szórványgyülekezetei hányatottságát igazolja az a tény is, hogy sokáig ahhoz a marosi egyházmegyéhez tartoztak, amelyhez földrajzilag annyi közük nem volt, mint Makónak Jeruzsálemhez.
Mint minden román többségű mezőségi faluban, Szentpéteren is a legnagyobb gondot az elvándorlás jelenti. A helyiek az állandó lelkészfluktuációnak tulajdonítják a gyülekezet taglétszámának csökkenését is. A vegyes házasságok révén az ortodox egyház is felszippantott egy pár reformátust, a pünkösdista és adventista gyülekezetek viszont tömegesen adtak menedéket az időnként pásztor nélkül kóválygó nyáj eltévedt tagjainak.
Az egyházi nyilvántartásokban 94 gyülekezeti tag szerepel, de közel húszan közülük csak papíron számítanak reformátusnak. Egyházadót ugyan fizetnek, de egyetlen meggondolásból: legyen hová temetkezniük. Ennek ellenére a jelenlegi lelkész soha nem kerüli el a portájukat, családlátogatási programjában pontosan úgy szerepelnek, mint azok, akik nem fordultak el egyházuktól. Bármilyen sűrűn is cserélődnének, arról viszont semmiként nem a papok tehetnek, hogy a faluban szinte nincs kit keresztelni, az idősek pedig egymás után távoznak.
Kétéves és két hónapos szolgálata alatt Kiss Szabolcsnak egyszer adatott meg, hogy kereszteljen, és egyszer, hogy házasokat adjon össze. Mindeközben tizennyolc hívét kísérte utolsó útjára. „Maga a szentpéteri szolgálatom is a temetések jegyében kezdődött. Már az első istentiszteletem előtt, egy pénteki napon temetnem kellett” – idézi fel a különös bemutatkozást a marosvásárhelyi cserealji gyülekezetből idekerült ifjú lelkész.
Iskola nélkül „elhalkul” az anyanyelv
A falu és a környék református lakóival együtt pusztul ki a Mezőszentpéteren valamikor a románok által is elég jól beszélt magyar nyelv. Az identitásvesztés és az elrománosodás legfőbb okát, a községbeliek a magyar iskola hiányában látják. „Én még magyarul tanulhattam – emlékszik vissza Bangó János. – Akkor is lényegesen kevesebben voltunk, mint a románok, de ünnepekkor alig fértünk a templomba”.
A helyzet azóta sokat változott. A lelkész statisztikája szerint átlagban tizenegyen-tizenketten járnak templomba. A Kiss Szabolcs által mért csúcs, az egyik húsvéton volt, amikor ötvenöten foglaltak helyet a 16. századi, román stílusban épült templomban. „Hiába kevés a fiatal, aki van, az sem igen tud magyarul” – magyarázza Czinege Márton presbiter.
A helyzeten a falu egyetlen magyar értelmiségijeként a lelkész próbál segíteni. A konyhában megtartott vallásóráit kötelező módon, negyedórányi anyanyelvű irodalommal és egy kis történelmi leckével egészíti ki. „A gyerekek aranyosak, de nagyon nehezen, valósággal kínlódva tanulják meg a kátét. Jó jel, hogy még így sem hagyják magukat, a szülők, nagyszülők segítségét kérik, hisz ragaszkodnak ahhoz, hogy magyarul konfirmáljanak. A szülők is örülnek ennek, kérik is, hogy mindig magyarul beszéljek a csemetéikkel. A furcsa viszont az, hogy mindeközben ők románul szólnak a gyerekeikhez” – ecseteli a visszás helyzetet a fiatal pap.
Néhány kilométerrel odébb, Tusonban egy picivel másabb a helyzet. Az ottani hatgyerekes Borbély család otthonában kizárólag magyar szó csendül fel. Bár a szülőket egyáltalán nem veti fel a pénz, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekeik naponta ingázzanak Nagysármásra, a legnagyobb csemetéjüket pedig Kőhalomra küldték, az egyházi kollégiumba. A tusoni gondnokot viszont már nem sikerült rávenni, hogy ő is küldje magyar iskolába csemetéjét. Sármásra a Kallós Zoltán-féle válaszúti alapítvány kisbusza viszi és hozzá a környékbeli gyermekeket.
„Sajnos a szentpéteri magyar gyermekek közül senki nem jelentkezett, hisz szüleik bizalmatlanok, azt feltételezvén, hogy lesznek majd olyan napok is, amikor az alapítványi busz nem jut el a falunkba. Pedig erre még nem volt példa” – mondja a pap.
A szentpéteri magyar gyerekek nyelvtudását egy-egy egyházi ünnepély alkalmával is le lehet mérni. Kiss Szabolcs szerint a csöppségek szívesen öltenek angyalszárnyat egy-egy rövidebb betlehemes jelenet kedvéért, amelyben négy-öt soros versikéket adnak elő. „Fogékonyak, meg akarják tanulni, de ahhoz, hogy tudják, mit is mondanak, előbb le kell fordítanom nekik románra” – vázolja a helyzetet a lelkipásztor.
Az anyanyelv ápolásába az öntudatosabb nagyszülők is besegítenek. Péter Irénke néni például megköveteli a már vegyes házasságból született unokáitól, hogy vele kizárólag magyarul beszéljenek. Hasonlóan jár el Bangó János is, akinek a veje szintén román, de otthonukban magyarul beszélnek.
Nemzeti ünnep – csak a lelkekben
Az uzdiszentpéteriek magyarkodása nagyjából ebben merül ki. Még március 15. sem jelent többet egy ünnepi istentiszteletnél. Pedig a helyi románság már rég megszelídült huszonöt évvel ezelőtti önmagához képest, és sokkal jobban tolerálja az abszolút kisebbségbe szorultakat. A presbiterek szerint a faluban egészen szépen helyreállt az 1990-ben megtépázott etnikai béke, és számos esetben ma már az ortodox pópa is magyarul szól a református hívekhez.
„Most már azok is szégyenkeznek tetteik miatt, akik '90-ben még büszkén és hangosan sértegettek” – mondja Bangó. Akkoriban a többségiek lépten-nyomon éreztették, hogy Trianon óta nagyot fordult a világ, és ma már ők az urak a Mezőségen. „Egyszer egy külföldi segélyszállítmányt kapott az egyházunk, de mivel a teherautó nem tudott feljönni a sáros utcán a dombra, az ortodoxoknál pakolták le a csomagokat. Abból aztán mi azt és annyit kaptunk, amennyit a többségiek jónak láttak: szinte semmit” – emlékszik vissza a '89 utáni első évekre jellemző barátságtalan gesztusra a gondnok.
Bangó és presbiter társai azt sem felejtik, hogy a földtörvény megjelenése után mennyi megalázásban volt részük, hisz a régi polgármester nem volt hajlandó visszajuttatni az egyház javait, majd amikor már kénytelen volt kimérni a visszaigényelt minimális területet, a falutól távol eső, szinte megközelíthetetlen részén jelölte ki. Az egyház a valamikori felekezeti iskoláját is megkésve, romos állapotban kapta vissza, és a mai napig sem tudja megtölteni élettel.
A reformátusok nem jártak sokkal jobban a visszaszerzett erdőkkel sem, mert az illetékes állami hivatal, többszöri kérés után sem hajlandó megjelölni a kivágható fákat. Pedig igazán elkelne egy jó pár rönk kerítésnek meg tűzifának, vélik a helyiek. Ma már a 2008 óta magyar tanácsos nélkül tevékenykedő helyi önkormányzat próbálja imitt-amott támogatni a református egyházat. A segítségre nagy szükség lenne. A szentpéteri műemlék templom külső faláról omladozik a vakolat, helyenként kikandikálnak a téglák, bent meg egyre szélesednek a repedések.
Tusonban a cserepeket kellene megforgatni, hisz annyira megrongálódtak, hogy beesik az eső, behull a hó. Nagyölyvesen a salétrom számít a legnagyobb ellenségnek. A környékről hiányzik a magyarokat összefogó érdekvédelmi szervezet: míg máshol akár három magyar párt is verseng néhány tucatnyi szavazatért, Szentpéterre, Tusonba, Ölyvesre, Pagocsára még a választási kampányok során sem járnak a politikusok. „Valóban ezen a vidéken ritkán fordultunk meg, pedig rendkívül fontos megerősíteni a szórványt” – látja be Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ elnöke is.
A Mezőség kellős közepén a legnagyobb kérdőjelt a jövő jelenti. A tusoni Albert Erzsike néni szerint ha a jelenlegi lelkész – akit nagyon megszerettek – húsz évet maradna köztük, mindannyiukat eltemetné. Jakab István esperes úgy fogalmaz, hogy „isteni csodának kellene történnie ahhoz, hogy valamiféle változás bekövetkezzen”.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Önvallomás
1940. szeptember 27-én születtem a Kőhalom–Fogaras–Segesvár háromszögben, az úgymond „Szászország” szélén, Kerekes Izsák balladája falujában, Nagymohán. Alig hat héttel később édesanyám ölében, csendőri kísérettel kitoloncoltak Romániából, mert a monori alagútnál dolgozó édesapám a második bécsi döntéskor Észak-Erdélybe került, s a vasgárdisták nagylelkű „családegyesítő” politikájának – hadd nevezzem így – „élvezője” lettem. A négy éven át tartó menekültstátus lejárta után visszatértünk szülőfalumba, az omladozó szülői házba, a senki földjévé változott lakásba. És elkezdődött egy új élet, mely szegénységében tökéletesen hasonlított a korábbi négy esztendőhöz.
Hatéves koromban kezdtem el iskolába járni, úgymond „lógóba”: az I–V. osztályt Nagymohán, a VI–VII.-et Fogarason, az első évet a székelykeresztúri tanítóképzőben, majd a képző megszüntetése után a VIII. osztállyal kezdtem el középiskolai tanulmányaimat. Brassóban érettségiztem 1957-ben. Következett egy év a brassói traktorgyárban. Esztergályostanoncként kerestem a kenyerem, s közben készültem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, ahová nem vettek fel, de szerencsémre még elértem a Református Teológia felvételijét, s ezt a próbálkozásomat siker koronázta. Két évet jártam a teológiára, aztán felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem román nyelv és irodalom szakára – sikerrel, de két év után áttanácsoltak a román–magyar szakra, melyet 1966-ban abszolváltam. 1966. szeptember 1-jétől a kézdiszentléleki általános iskola tanáraként másfél évet töltöttem a katedrán, mert 1968. február 24-étől az újonnan megalakult Kovászna megye lapjának, a Megyei Tükörnek lettem a sportújságírója. 1978 és 1983 között a bukaresti egyetem látogatás nélküli újságírói karán diplomáztam, s természetesen megszakítás nélkül szerkesztettem, írtam a lap sportrovatát, s teszem ezt negyvenhat év után ma is az egyetemes magyar sport szellemében, a feleségem biztosította nyugodt családi háttérnek köszönhetően... Könyveim: 1979 őszén a Labdarúgó tavasz (füzet), 1980-ban A sportjátékok könyve, 1982-ben a Montevideótól Madridig, 1994-ben a Montevideótól Los Angelesig, 1998-ban a Montevideótól Párizsig – mindhárom a labdarúgó-világbajnokságok történetével foglalkozik, 2002-ben az Erdélyi magyar sportolók az olimpiákon, 2011-ben a Sepsiszentgyörgy a sportvilágban.
Áros Károly
Kiadás előtt áll Áros Károly két könyve: Háromszékiek a sportvilágban, valamint Ferencz Péterrel közösen Hajrá, Textil! (szerk. megj.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Fogyatkozó szórványközösség a kóbori omló falak között
Ritkaságszámba menő archaikus falukép és gótikus református erődtemplom van a Brassó megyei Kóboron, aszfaltos bekötőút és térerő viszont nincs. Jövő szintén nincs, gondolták azok a kóbori magyarok, akik elvándoroltak, ki Fogarasra, ki Amerikába. Megmenthető-e az egykor ezerfős, ma agonizáló magyar közösség?
Kóborba eljutni kalandos vállalkozás. A Kőhalom és Fogaras között, a Hortobágy-hegység magas dombjai között megbúvó településre aszfaltozott út nem vezet, a távolsági tömegközlekedés csak vágyálom. Újdonsült ismerősöm viharvert furgonjával legelőkön, földutakon zötykölődtünk, Zsiberk felől közelítve a településhez. Ha telefonon szeretnék beszélni, akkor most tegyem, ugyanis rövidesen búcsút mondunk a térerőnek, figyelmeztet alkalmi idegenvezetőm, amikor felérünk a falu előtti utolsó dombhátra.
Az utcák kihaltak, csak az egyetlen vegyesbolt előtt sziesztázik, sörrel a kezében, néhány férfiember. „Tiszta magyar falu ez?” – kérdezem Botos Bálint harangozót, miközben szállásomra, az egykori felekezeti iskola épületébe kísér. „Tiszta cigány falu” – válaszol lemondó hangsúllyal.
Hogy ez nem pont így van, arról vagy negyedórával később meggyőződöm, mikor is csatlakozom a boltbejáratnál sörözőkhöz. Az atyafiak többsége magyar, a szó javarészt magyarul folyik. Rövidesen felfedező útra indulok, felfelé baktatok a Tyúkos utcán, amely nevét nem onnan kapta, hogy lakói jeles baromfitenyésztők lennének, hanem azért, hogy rajta át lehet eljutni a községközpontba, Szásztyúkosra.
Jobbról és balról is szebb napokat megért, jellegzetes szász stílusú házak, többségük elhanyagolt, némelyik szemmel láthatóan gazdátlan. Akad rendezett porta is, ám ezek inkább kivételnek számítanak. A falu széle felé közeledve egyre több a romos, az enyészetnek magát lassanként végleg megadó épület. Az utcán gyerekek játszanak, egyikük, 10-11 éves szőke lány, magyarul köszön rám, majd közli, vitt a szállásomra vizet és törölközőt. Játszótársain látszik, hogy őseik nem Etelközből, hanem Indiából indultak el a Kárpát-medencébe.
Egy jól karbantartott ház előtt idősödő férfi ücsörög. Szóba elegyedünk, később a házba invitál. Évtizedek óta Fogarason él, de rendszeresen hazajár a szülői házba. Két felnőtt gyermeke Nyugaton él, ritkán találkoznak, mondja fájdalomtól kicsit fátyolos hangon. Tipikus kóbori életpálya.
Tört kövek, omló falak
Az utcákat járva szembeötlő a székelyföldi és kalotaszegi falvakat is egyre inkább domináló jellegtelen kockaházak szinte teljes hiánya. Torockón kívül nem ismerek erdélyi magyar települést, ahol a hagyományos falukép annyira érintetlen volna, mint Kóboron. Az érem másik oldala, hogy olyat falut sem láttam még, a lakatlan Gerdályon és Lindenfelden kívül, ahol ennyi romos ház lenne. Nagy idegenforgalmi potenciál van a faluban, csak épp a látogató ritka madár errefelé.
A Felszegen magasodó középkori erődtemplom kapuját zárva találom. Nem csoda, a templomot évek óta nem használja a gyülekezet, az istentiszteleteket a parókián berendezett gyülekezeti teremben tartják a fogyatkozó híveknek. A kulcsra zárt kapunak sok értelme egyébként nincs, az erődfal temető felőli oldalán ugyanis jókora rés tátong, csak át kell vergődni az előtte burjánzó cserjésen.
Az épületegyüttest az elmúlás szelleme lengi körül: a kántorlak düledezik, a templom homlokzatát repedések barázdálják, a hátsó bástya belső fala beomlott, a templomudvart lassanként birtokba veszi a természet, az erődfal helyenként már alig látszik ki az elvadult bokrok, serdülő fák közül. Egyedül a harangtoronyként is szolgáló zömök Zwingli-bástya dacol még büszkén az idővel, néhány évvel korábban, szponzorok segítségével javításokat végeztek rajta, a harangot is villamosították. Az erődtemplom nincs még visszavonhatatlanul megsemmisülésre ítélve, de ha néhány éven belül nem végeznek rajta állagmegóvó munkálatokat, akkor a romlás visszafordíthatatlan lesz.
Demográfiai mélyrepülés
A település egykor életerős magyar közösségének erodálódása ugyanolyan előrehaladott, mint a helyi épített örökségé. Kóbor az igazolhatóan legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Lakói ekkor még szászok voltak, az erődtemplomot is ők emelték. Később székelyek költöztek be a faluba, akik évszázadokon át meg tudtak maradni magyarnak ezen a korábban szász, napjainkban román többségű szórványvidéken.
A helyi református gyülekezet az 1800-as évek közepén 1.000 lelket számlált, de még 1916-ban is 820 magyar élt Kóboron, 68 román és cigány mellett. Az elvándorlás miatt 150 éve folyamatosan fogy a kóbori magyarság. A szocializmus éveiben sokan költöztek be Fogarasba, Brassóba, Kőhalomra, mások távolabb, Ausztráliában, Kanadában, Németországban, az USÁ-ban keresték a boldogulást. A rendszerváltás után jó néhányan Olaszországba és Spanyolországba mentek dolgozni. Az 1945/46-os tanévben 90 diák járt a helyi iskolába, de még 1981-ben is 16 nebuló koptatta a padokat. Jelenleg nincs magyar oktatás a faluban.
Az elvándorlás oda vezetett, hogy jelenleg Kóbor a legkisebb lélekszámú önálló erdélyi református gyülekezet. „Mikor idekerültem, azt mondták 100 fő körüli a gyülekezet. Elkezdtem látogatni a híveket, s kiderült, hogy csak 73-an vannak. Időközben kettőt eltemettem, egyet sem kereszteltem, s csak a saját fiamat konfirmáltam meg. Néhány család hazatelepedett, az átlagéletkor 60 év körül van” – mondja Lukács Zoltán lelkész. A tiszteletes elismeri, hogy kritikus állapotban van a kóbori magyarság, de úgy véli, a helyzet nem teljesen reménytelen. „Egy elhivatott lelkész kellene a faluba, aki össze tudná fogni az embereket” – véli Lukács Zoltán, aki júniusi találkozásunk óta maga is búcsút intett Kóbornak.
Kellene egy lelkész
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület elöljárója nincs képben a kóbori állapotokkal. „850 épületünk van, nincs naprakész információim mindegyikről. Az anyagi lehetőségeink korlátozottak, elém azoknak az ügye kerül, oda irányítunk több pénzt, ahol a lelkész agilis” – nyilatkozta a püspök.
„Ha valakinek fáj, ami Kóborban van, akkor az én vagyok. Sajnos, az egyházon kívül senkit sem érdekel ami ott történik, sem a civil szférát, sem pedig a faluból Nyugatra elszármazottakat, akik között pedig sok a tehetős ember. 10 évvel ezelőtt 75 milliót költöttünk a templom topográfiai felmérésére, s ha nem renováltuk volna a Zwingli-tornyot, ma már nem állna. A teljes felújítás többmillió euróba kerülne, amire az egyháznak nincs pénze. EU-s pályázatot is csak kettőt nyertünk mostanáig, a széki- és a Farkas utcai templomra” – nyilatkozta Szegedi László kőhalmi lelkész, a brassói egyházmegye esperese.
Néhány évvel ezelőtt volt egy terv, hogy egyházmegyei nyaralóvá alakítsák az egykori református iskolát, ám nem valósult meg. Szegedi László is osztja elöljárója, illetve Lukács Zoltán véleményét, hogy egy magát teljesen a falu ügyének szentelő lelkész kellene ahhoz, hogy Kóborban valami megmozduljon, a közösség is, a templom, a falukép is esélyt kapjon a megmaradásra. Az utóbbi időben ilyen nem volt, senki sem akarta elkötelezni magát a világtól elzárt, halódó közösség ügye mellett. „26 éve élek Kőhalomban, ez idő alatt kilenc kóbori lelkészt fogyasztottam el” – sommázza az esperes.
Pengő Zoltán
maszol.ro

A Petőfi Sándor-program ösztöndíjasaival ünnepelnek a szórványterületen
A Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának a Petőfi Sándor-programban részt vevő ötven ösztöndíjasa is hozzájárul ahhoz, hogy a szórványterületeken élő magyar közösségek méltó módon ünnepelhessék meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját - közölte az államtitkárság pénteken az MTI-vel.
Az államtitkárság közleménye szerint az ösztöndíjasok hagyományőrző, értékteremtő, közösségszervező munkájukkal és ötleteikkel segítik a helyi közösségek felkészülését az ünnepi programra.
Kitértek arra is, hogy Erdélyben Vicén az iskolákban, óvodákban műsorral készülnek a gyerekek, Szászrégenben a megemlékezés mellett 48-as történelmi vetélkedőt szerveznek középiskolások részére. Szeben megyében a Medgyesi Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége a Báthory István Általános Iskola diákjaival készül a Miért éppen piros-fehér-zöld? című előadással. Temesváron a száz éve közadakozásból állított Petőfi-emlékműnél tartanak megemlékezést. Kőhalomban a gyülekezetek műsora mellett a szórványdiákotthonban is megemlékeznek, idén első ízben a Petőfi-program ösztöndíjasának köszönhetően a műsor gerincét zenés-táncos betétek adják. A program ösztöndíjasának vezetésével a fiatalok is készülnek egy rövid műsorszámmal, amelyet az unitárius egyházban az ünnepi megemlékezésen adnak elő. Krassó-Szörény megyében - ahol Resicabányát és Boksánbányát leszámítva évek óta nem volt március 15-ei ünnepség - három nap alatt öt településen tartanak koszorúzást.
Kárpátalján a magyarság hagyományosan idén is megünnepli az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseit, a magyarlakta területeken csaknem kivétel nélkül mindenütt. A legnagyobb megemlékezéseket a helyi magyar politikai tömörülések szervezik.
A Délvidéken nagyon változatos képet mutat az ünnep szervezése: a pancsovai televízió magyar szerkesztősége minden évben külön adást készít a nemzeti ünnepről. Pancsován és Hertelendyfalván huszadik alkalommal ünnepelnek együtt a magyar művelődési egyesületek tagjai.
Horvátországban Dályhelyen nagyszabású műsorral készülnek, amelybe az óvodásokat, iskolásokat, fiatal felnőtteket és az idősebb korosztályt is bevonják. A program egyik ösztöndíjasa Horvátországban több településen történelmi előadásokat tart a 48-as eseményekről. A Délvidéken is déli végnek számító szemérségi szórványban Nyékinca, Mitrovica, Feketics és Dobradó közössége hat éve döntött úgy, hogy távol a tömbmagyarságtól közösen ünnepel.
A felvidéki Dunaszerdahelyen, Komáromban és más nagyobb, magyarlakta nagyvárosban, ahol stabil magyar közösség van, városi szervezésben az anyaországi megemlékezésekhez hasonlóan koszorúzás és műsor az ünnep jellemző formája. A legnagyobb akadályt az jelenti, hogy Szlovákiában nem munkaszüneti nap március 15. - olvasható az összegzésben.
Prágában 26 éve rendszeresen koszorúzással és ünnepi műsorral emlékeznek meg március 15-éről, a szervező a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége és az Ady Endre Diákkör. Hivatalos és nyilvános megemlékezés csak a 1989-es bársonyos forradalom óta lehet Csehországban.
Az ausztriai magyar szervezetek az ünnepet megelőző hétvégén tartják megemlékezéseiket szerte Ausztriában - írta a nemzetpolitikai államtitkárság. MTI

Ünnep a szórványban
Kőhalom magyar felekezetei ebben az évben az unitárius templomban a hétfőtől szombatig tartó hiterősítő hét részeként emlékeztek a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, amely egybeesett a város jeles szülötte, a régész-akadémikus és grafikus László Gyula professzor születésének 106. évfordulójával.
Zsúfolásig telt a 120 férőhelyes templom, ahol Nagy-Veress Hajnal, a brassói református egyházmegye szórványlelkésze Jeremiás próféta textusa (29:6) alapján boncolgatta azokat az általános érvényű, de a mai embernek is szóló parancsokat, amelyek március idusán, felajzó kisebbségi létünk forgatagában többszörös és különleges erővel munkálnak. „Házasodjatok meg és neveljetek gyermekeket! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok feleségül leányaitokat, hogy gyermekeket szüljenek! Szaporodjatok a száműzetésben, meg ne fogyatkozzatok!” A Kőhalom széki magyar hívek tárt lélekkel fogadták a bibliai üzenetet.
Az ünnep történelmi mondanivalóját, a valódi emlékezést e sorok írója közvetítette Lányok és asszonyok az erdélyi és háromszéki szabadságharcban című előadásában, felidézve azoknak a hős asszonyoknak az emlékét (Szotyori Nagy Tamásné, Benkő Rafaelné, Antos Józsefné, Haller Ágnes stb.), akiket korukban zaklattak, börtönbüntetést is szenvedtek a forradalomban kifejtett tevékenységük miatt. A székelyzsombori fiatal lányok Petőfi Sándor Még kér a nép című költeményét adták elő, Toró Zoltán, a vendégfogadó egyházközség gondnoka a Nemzeti dalt. Az ünnepi istentisztelet felejthetetlen része a nagymohai református férfi dalcsoport fellépése: korabeli katonadalokat és Kossuth-nótákat mutattak be (vezette: Nagy-Veress Csaba mohai lelkész). Az ünnepi istentiszteleten híveik társaságában részt vettek a magyar felekezetek lelkészei is: Szegedi László esperes, Bedő Boróka református segédlelkész, Faragó István plébános, Kunos Lajos evangélikus lelkész és a házigazda Márkos Ervin. Elhangzott nemzeti imánk, amit állófogadás és ünnepi vacsora követett. Látogatásunkkor megtekintettük a Kőhalom szék nemzetiségeinek és szórványmagyarságának népi kultúráját bemutató gazdag állandó kiállítást a helybeli néprajzi múzeumban, amelyet Ligia Fulga néprajzkutató, a Cenk alatti város néprajzi múzeuma igazgatójának tervei alapján rendeztek be. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nemzetemet szolgáltam”
Kétrészes portréfilm László Gyula régész–történészről
A múlt hét közepén vetítették le Jelenczki István Áldom a Teremtőt című, kétrészes, költőien szép, mély érzelmi és gondolati töltetet hordozó filmjét a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. A László Gyula régész, történész, egyetemi tanár életét és munkásságát bemutató alkotás tulajdonképpen lírai vallomás haza- és nemzetszeretetről, helytállásról és felelősségtudatról, művészetről és tudományról, valamint e két utóbbinak a tudós férfiúban létrejött nemes ötvözetéről.
„Aki a magyar őstörténettel és történelemmel foglalkozik, nem tudja megkerülni a 20. század egyik legkiválóbb géniuszát és polihisztorát, László Gyulát. Aki a magyar történelemmel foglalkozik, annak kötelessége László Gyula ismerete, annak kötelessége utánamenni az igaz, hiteles magyar őstörténetnek, hiszen ő jeles képviselője volt ennek a kutatásnak. Személyében ugyanakkor nemcsak egy kitűnő régészt, történészt és képzőművészt ismerhetünk meg, hanem egy kiváló előadó képességgel rendelkező tanítómestert is” – jegyezte meg vetítés előtt az eseményen részt vevő rendező, egyben a forgatás operatőre.
A filmről, melynek elhangzó szövegrészleteit a professzor 1910-ben születtem, Árpád népe, a Szent László-legenda középkori falképei, valamint a Nagyszentmiklósi kincs című könyveiből válogatta, így vallott: „László Gyula munkásságát a teljesség igényével is csak »hiányosan« lehet bemutatni, mert olyan sokrétű, színes és részletes, hogy szétfeszíti a kétrészes film adott időkeretét.”
Az alkotásban fokozatosan bontakozik ki a László család hányatott sorsa, illetve a vásznon való ábrázolás tehetségével és tudós elmével egyaránt megáldott második gyermek életútja. A kettős honfoglalás elméletének megalkotójaként tisztelt László Gyula 1910. március 14-én született a Brassó megyei Kőhalmon, ahol apja tanítóskodott. Első megpróbáltatásukat az 1916-os román betörés jelentette, majd Erdély Romániához történt csatolása következett. Magyarországra menekültek, ahol hónapokon át vagonban tengették az életüket, míg az apának sikerült álláshoz jutnia.
Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen kezdte el, de miután egy külföldi tanulmányútja során eredetiben csodálhatta meg a legnagyobb mesterek alkotásait, úgy gondolta, neki nincs keresnivalója a művészetben, és a Pázmány Péter Tudományegyetem nekifogott régészetet, néprajzot és művészettörténetet tanulni. Régészeti munkásságát Fettich Nándor mellett kezdte meg, majd Észak-Erdély visszacsatolása után a Kolozsvári Ferenc József Egyetemen nyert katedrát. Itt főleg a népvándorlás és a honfoglalás korával foglalkozott, de néprajzi kutatásokat is végzett.
Szülőföldjén, ahol kulcsszerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésében,1949-ig maradt. Magyarországra való visszatérése után csak 1957-ben jutott állandó katedrához, azonban több mint két évtizeden át oktatta a régészhallgatókat, miközben tanárként és kutatóként a legnagyobbak közé emelkedett. „Tudva tudatlan édes nemzetemet szolgáltam” – hangzott el a filmben is idézett önvallomásában.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

Értékmentés csikorgó ajtók nélkül (Beszélgetés Haszmann Pállal, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott igazgatójával)
Kiegyenesedni, elfelejteni az évszázados szereptévesztést, úgy segíteni a fiatalokat értékmentő érdeklődésük kibontakoztatásában, hogy közben ne érezzék tolakodásnak: többek között ezekről a témákról beszélgettünk Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum nyugalmazott igazgatójával.
– Naponta több látogatói csoportnak mesél erről a múzeumról. Emlékszik még az első tárlatvezetésére? – Könnyű erre válaszolnom, s nem csak azért, mert a kor előrehaladtával élénkebben emlékszünk a korábbi múlt történéseire, mint a tegnapiakra. Ami 1973 februárjában megesett, az a múzeum, a népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület alapítására összesereglett rengeteg ember fogadását jelenti, de azt is, hogy drága emlékezetű szüleim úgy hajítottak a mély vízbe bennünket Jóska és Lajos testvéremmel együtt, hogy csak úgy csobbantunk. A múzeumi anyag rendezése, a nyitásra való készülődés során egyre több munkát terheltek ránk. Sok jó ember lesz itt, fiaim, mondta édesapám, s bár sokan lesznek az adományozók közül is, valamennyi kiállított tárgyról el kell mondani, mi mire való. A gyűjtés során is jelentős tárgyismeretünk alakult ki, mi pedig akkor sodródtunk a néppel, ők kérdeztek, mi igyekeztünk válaszolni, de a kérdésekből is tanulni. Persze évekbe telt, míg kicsiszolódott a mondandónk, amelyet aztán az egyes látogató csoportok összetételére, érdeklődésére alakítunk.
– Mindig egyértelmű volt, hogy önök, fiúk a szülők örökségét viszik majd tovább?
– Egy családban jelentős mértékben meghatározó a szülői minta. Sokszor nélkülözés közepette, de mindig hivatástudattal élő értelmiségi családnak számítottunk. Nem él bennem olyan emlék, hogy bármikor is szívesebben mentem volna futballozni, amikor édesapám éppen elcipelt bennünket egy házépítéshez, ahol az alap kiásásánál régi cserépdarabok kerültek elő. Sikerélménynek számított, ha letisztíthattuk, hazavihettük, megmenthettük őket. Édesapámat minden érdekelte, s ezt az érdeklődést igyekezett átadni nekünk, azokat a gyökereket, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyek nélkül nem lehet élni. De megtanított a ház körül szükséges eszközök elkészítésére is, a kézügyességet pedig bizonyára a génjeinkben hoztuk magunkkal.
– Azért vesszőseprűt kötni talán ma már nem annyira fontos...
– A készségek, a szépérzék fejlesztése viszont minden gyerek esetében elsődleges. A népfőiskolánkon is az ízlésvilág formálása az egyik legfontosabb feladatunk, illetve hogy megtanítsuk dolgozni a hallgatóinkat. Súlyos elmaradásaink vannak, mivel időközben több egyszemű ördögöt is adtunk a gyermekeink kezébe a televíziótól a táblagépig. Tisztában vagyok, hogy a mai felgyorsult világban már nélkülözhetetlenek ezek az eszközök, de végtelenül elszomorodom, amikor két egymás mellett ülő gyermeket látok, amint egymásról szinte tudomást sem véve matatják a telefonjukat. Édeském, vedd észre, milyen gyönyörű világ vesz körül, igyekszem mondani nekik ilyenkor.
– A csernátoni múzeum udvarán kiállított mezőgazdasági gépek láttán a környék gazdálkodási története aligha maradhat ki az ismertetésből. A műszaki jellegű ismertetés viszont legfeljebb rétegérdeklődést képes kielégíteni.
– Nyilván, ezért aztán magyarságtörténetbe, településtörténetbe oltott meséket mondok a gépeinkről. Mivel a környék mezőgazdasági múltját még mindig nem dolgozták fel a maga teljességében, roppant fontos, hogy az érdeklődő egyfajta képet kapjon a kiegyezést követő magyar mezőgazdaság és gépgyártás fejlődéséről. A tévhitekkel ellentétben a mai elcsatolt területekre csekély késéssel jutottak el a fejlesztések eredményei, korántsem volt ez elmaradott vidék. S itt máris kapaszkodhatok Végh Antal székely ezermester példájába, hiszen a Végh-féle eke gyakorlatilag forradalmasította a környék mezőgazdaságát. – Merre vezetnek az értékmentés útjai, hiszen a felfedezendő, beüzemelendő mezőgépek száma véges. Hogy néz ki ennek a gyűjteménynek a holnapja, holnaputánja?
– Mindazt, amit sikerült összegyűjteni, meg kell „vallatni”, ahogy illik, alaposan, s amit magukról „mesélnek”, papírra kell vetni. A régi jó gépészmesterek sorra hagynak itt bennünket, viszik magukkal azt a hatalmas szakmai tudást. Őket is faggatni kell, adatolni, mert utánuk már nem lesz, aki elmondja. És ne feledjük, hogy hasonló felelőtlenséggel hordjuk el a székely épített örökséget, akárcsak az erdőinket. Pusztul a székely falukép, a hagyományos háztípus, a gazdasági épületekkel roppant tudatosan berendezett székely porta. Lebontjuk az utolsó 19. századi épületet, ahogy a 19. században lebontották a 17. századit, hiába, mindig is így ment ebben a világban. A mai ember igényeinek megfelelően felhúzott épületekbe azonban be kellene lopni egy keveset a múltból, újrafesteni a régi festett bútorokat, legalább egy szobában ilyen környezetet teremteni. Nem kell minden háznak múzeumnak lennie, életszerűtlen is volna, de egy kis múltőrzéssel értékmentést hajtunk végre tárgyi és lelki értelemben egyaránt. Nem beszélve a kultúránk jelképi világa újratanulásának fontosságáról.
– Egy nemzet nagyságát hajlamosak vagyunk a pillanatnyi gazdasági-politikai ereje függvényében megítélni. A dicső múltról árulkodó csernátoni gyűjtemény képes lehet e szemlélet visszaszorítására? – Mi minden erőnkkel ezen vagyunk. Igyekszünk múzeumpedagógiai módszerekkel, írótalálkozókkal életet vinni a múzeumba, a látogatóknak pedig soha nem mulasztom el elmondani: egy nemzet értékét mindig az szabja meg, hogy mit tett le a világ asztalára. S e tekintetben nekünk minden okunk és alapunk megvan, hogy végre kiegyenesedjünk.
– Hordoz magában olyan fájdalmat, amelyet egy-egy elmulasztott alkalom, kudarcos beszerzési kísérlet, rosszul elvégzett restaurálás okozott?
– Több évtizedes gyűjtési tevékenységünk alatt bizony előfordultak esetek, amelyekből tanulnunk kellett volna. Hogy azt a gépet, azt a tárgyat akkor kellett volna elhoznunk, nem pedig egy hét múlva. Akkor talán áthághatatlannak tűnhetett a pillanatnyi akadály, de így, utólag nem tudom felmenteni magam. Egy néni például rengeteg régi, a férje után maradt dokumentumot ajánlott fel a múzeumnak, de azt mondta, menjek egy hét múlva utána, mert még bele akar nézni egyikbe-másikba. Elhanyagoltam, később mentem, s a néni közben eltüzelte a papírok egy részét. Friss élmény: az egyik Brassó megyei településen egy Hoffer robbanómotort ajánlottak eladásra, de olyan árat kértek érte, ami meghaladja az eszközvásárlásra rendelkezésre álló keretet. Igyekeztem meggyőzni, gondoljon bele, az apja, a nagyapja örökségét, emlékét akarja minél több aprópénzre váltani, a család hajdani iparkodását, takarékosságát, hogy legyen a gazdaságban egy erőgép, amely megkönnyíti a munkát. Nem sok sikerrel. Persze akadt boldogabb végkifejlet is. Csíkban egy cséplőszekrény esetében a tulajdonos kezdetben azt mondta, inkább az ócskavasba dobja, mintsem az ajánlott pénzért ideadja. Jöjjön csak ide, mondtam, olvassa el, mit ír itt a kerékagyon: Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára, Budapest. Ezt maga össze tudná vágni? Hát ezt nem, mondta. A cséplőgép ma itt van az udvaron.
– Hogyan készülnek a csernátoni skanzenben Trianon közelgő százéves évfordulójára?
– Mindenekelőtt a tudatosítás szándékával és felelősségével, hogy milyen máig ható gazdasági és társadalmi következményekkel járt az impériumváltás. Mert máig gyűrűznek azok a korlátozások, félelmek, amelyeket a magyarság tudatába ültetett az a diktátum. A gúzsba kötött gondolatok mindenre kihatnak. Azóta is állandó szereptévesztésben élünk: nekünk nem könyöradományként kellene kezelnünk az önrendelkezést, hanem valami olyannak, ami jár, s amit azoknak kellene biztosítaniuk, akik annak idején vállalást tettek rá. A trianoni évfordulóra való megemlékezés előkészítése folyamatosan zajlik, még megtekinthető az első világháborús kiállításunk, amelynek alapanyagát már édesapám biztosította azzal, hogy összegyűjtötte a faluból, a környékről háborúba ment katonák, családjaik levelezését, tárgyi emlékeit. Ezt készülünk gazdagítani azokkal az elemekkel, amelyeket a háború későbbi évei „szállítottak”: a román betörés, a fokozódó nyomorúság. Terveink szerint ebben a ritmusban érkezünk majd el Trianonhoz.
– A közelmúlt, a szocializmus éveinek kutatásában osztanak-e maguknak szerepet?
– Egyértelműen, korábban is sokszor hangoztattam, hogy például a kollektív gazdaságok irattárát nem elpusztítani kell, hanem megőrizni, hiszen ezek alapján lehet rekonstruálni ezt a kort. Mindezek feldolgozását pedig közérthető időszakos tematikus kiállítások keretében kell bemutatni, hogy a mai fiatal se unja meg. Aki pedig a mai fiatalok érdektelenségére panaszkodik, annak azt üzenem: olyanok, amilyeneknek mi neveltük őket. Csak magunkon kérhetjük számon, hogy milyen útravalóval engedtük ki őket a kapun. És ma is rajtunk múlik, mivel mennek ki a múzeum udvaráról. Segíteni kell őket megnyílni, kitárulkozni, vigyázva, hogy a kitáruló ajtó ne csikorogjon.
HASZMANN PÁL
Népművész, helytörténész, Alsócsernátonban született 1942. augusztus 12-én. A múzeumalapító id. Haszmann Pál fia. Mezőgazdasági középiskolát Kézdivásárhelyen, líceumot Szászrégenben végzett. Előbb mezőgazdasági technikus Kőhalomban, Szászrégenben, 1971-től a kézdivásárhelyi múzeum alkalmazottja, 1973-tól 2015-ig a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum részlegeként működő Csernátoni Tájmúzeum, majd Haszmann Pál Múzeum vezetője volt, utódja lánya, Dimény-Haszmann Orsolya. Könyvtártörténeti, néprajzi, településtörténeti adatközlései, a sepsiszentgyörgyi textilgyár csernátoni bedolgozóiról írt értekezése, jelképmegfejtései a Művelődés, Aluta, Fórum, Korunk hasábjain jelentek meg. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj, Bartók Béla Emlékdíj, Orbán Balázs-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, Ezüstfenyő díj.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyderzs, az elherdált világörökség (RIPORT)
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu 1999-ben felkerült a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomásokat tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy meglássam, hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet, napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre. “Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen
A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
A várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség. A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, mely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd lelkész.
Tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház s egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: “Az APIA támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus, s bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”. Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében, a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, melyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már ő, kinek egy 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégeket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel az erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbákozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert kora délután Udvarhelyre kell menniük. Kb. félóra múlva az erődtemplomban nézelődöm, mikor szól az idegenvezető, hogy le lett fújva az ebéd, mert vendéglátóim a tervezettnél korábban kell bemenjenek a városba.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültessenek sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. “Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, melyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst. “Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve, alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár is van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakossághoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta 10-től 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik. A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árúsít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. “Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász. “Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, ahol Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget. A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő. Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet, tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember. Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. “Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú várólistán van, döntés az ügyben ősszel várható.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Értékmentők Felsőrákoson
Menteni azt a tudást, amely az elmúlt évtizedekben érdektelenség és a kényelem miatt elenyészni látszik; felfedezni a tudatosan óvott, de rejtve mAradt, különleges igénnyel varrt, mívesen hímzett ruhadarabjainkat, hogy tanulhassunk belőlük; öreg festett ládákat és bútordarabok mintáit lemásolni és lefényképezni, hogy színvilágukat, formáikat, díszítőmotívumaikat közkinccsé tegyük s újból felhasználhassuk – ez volt a célja a héten a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola Felsőrákoson tartott néprajzi gyűjtő- és bútorfestő táborának.
A tábor előzményének a kilencvenes években az újraéledő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett népi mesterségek táborát lehet tekinteni. Az akkor és most is főszervezőként működő Pál Tünde úgy fogalmazott, fontos, hogy a ma még élő nyolcvan-kilencven éves nemzedéket megszólítsák s arra kérjék, mesterségbeli fogásaikat osszák meg: másként nem mArad meg, elvész az elődök által évszázadok alatt megteremtett kincs. „Közhely, ha azt mondom, néprajzgyűjtői szempontból az utolsó percekben vagyunk, s amit ma nem sikerül összegyűjtenünk, holnapra elvész. Közhely, de igaz, hiszen már az az idős korosztály, amelyet a napokban felkerestünk, már az sem emlékszik, az sem rendelkezik azzal a tudással, amely még néhány évtizeddel ezelőtt létezett. Például már négynyüstös hímes szőttest sem tud készíteni senki, a fiatalabbak közül pedig osztovátát nem tudnak vetni. Meg is kértünk valakit, ha legközelebb osztovatát vet, szóljon, filmezzük le, mAradjon meg, ne csak a leírás, de a mozdulatok is rögzüljenek. Az ingvarrást többen megtanulták az utóbbi években, de az sem az igazi már. Távolról szépnek néznek ki, de közelebbről már észrevehető, sokkal egyszerűbbek, hadd ne mondjam, igénytelenebbek” – mondja a fiatalasszony, majd sirül-térül, s férfiinggel tér vissza, és magyarázni kezdi, miben különbözik a régi és az új. Mint mondja, csak a mellében megfigyelhető, hogy a régiek gombházának széle nyolcas azsúrral van összeöltve, több a lerakás, a vállban nincs meg a diszkrét díszt adó, ék alakú letoldás – s a sor még folytatható lenne. Esetenként nemcsak a kész ruhákat nézik, vizsgálják át alaposan finom különbségek után kutatva a tábor résztvevői, de a rég abbahagyott daraboknak is megörvendenek, mert azok talán kicsit többet megmutatnak, visszafejthetőbbé válnak a titkok.
Hasonlóképpen figyelnek a festett bútorokra is. A kőhalmi barna és a Brassói zöld alapú ládákból találni még szép számban, de a Pulu Pista bácsi által helyben festett bordó alapúból már csak hírmondó mAradt. Érthető is, hiszen a hetvenes, majd a kilencvenes években érkező felvásárlók értették a dolgukat, felismerték az értéket, s vitték is, mint a cukrot – bezzeg, a kevésbé értékes, mondhatni, futószalagon készült Brassói darabokat meghagyták. A tárgyi hagyatékon túl a szellemi örökséget is dokumentálni próbálták a táborozók. Az átmeneti rítusokhoz és emberi sorsfordulókhoz – születés, keresztelő, konfirmálás, esküvő, halál és temetés – köthető szokásokat is rögzítették.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A román betörés Háromszéki emlékezete
Románia ünnepi „színjátékkal” is emlékeztetett arra, hogy a román hadsereg száz évvel ezelőtt, az antanttal területszerzés reményében kötött titkos megállapodás alapján 1916. augusztus 27-én betört Erdélybe, annak magyar lakosságát menekülésre kényszerítve. Célja Erdély és az Alföld Tiszáig terjedő részének megszerzése volt.
A hadüzenet pillanatában a Kárpátok szorosain, hágóin – Orsovától a Tölgyesi-hágóig – az előnyomuló románok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Alcsíkba az Úz völgyében, a szomszédos Csobányos-patak mentén, Háromszékre Sósmezőn és onnan az Ojtozi-szoroson át Bereck és Kézdivásárhely felé. Putna völgyéből Ozsdola volt a legközelebbi célpont, a Musa-hágón át a Zernye fűrésztelep, majd Gelence volt az útvonal, Kommandóról Kovászna, majd Kézdivásárhely, illetve Sepsiszentgyörgy felé, a Bodzai-szoroson Magyarbodza, s onnan Nagyborosnyó irányába, a Tömösi-szoroson Brassó felé nyomultak a román csapatok.
A betörést megélők feljegyzései
A betörés és az ezt követő események történelmi leírása közismert, de az azt megélők emlékei, feljegyzései, naplói alapján történő tanulmányozása adatgazdagságuk miatt még ma is újdonságokkal, érdekes részletekkel szerezhetnek meglepetéseket. Elég, ha itt a Székelyföld című folyóirat ez évi augusztusi számával példázódunk, mely teljes anyagát épp az erdélyi betörés eseményeinek szenteli, vagy ha a Sapientia Magyar Tudományegyetem ez alkalommal szervezett kétnyelvű szimpóziumának tárgykörét tanulmányozzuk.
Az alábbiakban a Háromszéki betörés néhány vonatkozását kevésbé vagy egyáltalán nem ismert idézettel próbálom árnyalni, érzékeltetni az olvasóval a történtek lakosságra gyakorolt mélyen megrázó hatását. (Itt jegyezzük meg, hogy a Sepsiszentgyörgyi megszállás napjairól Balázsovits Sándor gyógyszerész naplójából tudhatunk meg érdekes részleteket. A naplóról a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című 2011. évi évkönyvében Nagy Szabolcs tollából olvashatunk tanulmányt.)
Dimény Jánosék a legelőn voltak
A világháborúban őrvezetőként szolgáló, rétyi származású Dimény János a hadüzenet napján néhány bajtársával együtt mezőgazdasági munkálatokra kapott szabadságát töltötte otthon. Visszaemlékezéseiben olvashatjuk:
„… Augusztus 27-én vasárnap este édesanyámhoz mentem haza tisztálkodni és látom, hogy egy repülőgép kereng Komolló felett. Ez a repülőgép nekem nagyon gyanús volt, hisz ide a legközelebbi front is nagyon messze volt… Úgy terveztük, reggel megyünk sarjú kaszálni, el is indultam a rétre. Mikor a vizen átmentem, hallok két ágyúdörgést Bodza felől… Alig tíz percet kaszáltam, hát a faluban hirdetnek, hogy kiütött a háború az Osztrák Magyar Monárkia és Románia között és azonnal meneküljön mindenki… Édesanyám sírt, én vigasztaltam, ne sírjanak, mAradjanak idehaza, ne meneküljenek el. Én katona vagyok, nekem menni kell. Nem mAradunk, mindenki készül, mi is megyünk. Akkor éjjel megháltunk az oltszemi réten, az egész falu menekült. Nagy szekértáborok voltak, másnap elértünk a Hatodon keresztül a nagybaczoni méhes kertbe. Az uton tovább menni nem lehetett, az asszonyok sírtak. Édesanya, mi indulunk most vissza. Mikor látták a többiek, egy részük megtért, így a falunak több mint fele visszatért. Mi, akik katonák voltunk, egy kicsit féltünk, hogy nehogy fogságba essünk, de azért a szekereket még hazakisértük. A román katonák már megjárták volt a falut, de kimentek, üres volt a falu. Másnap korán reggel keltünk, s kezdtünk készülődni… este felé indultunk Angyalos felé. A román csapatok előőrsei előttünk haladtak el, egy csapat lándzsás Szentgyörgy felé haladt, egy másik Besenyőtől Angyalos felé tartott... Megvártuk, amíg elhaladtak, aztán indultunk Angyalos, Gidófalva, Körispatak felé. Körispatakon megháltunk, reggel korán a Vadason keresztül Középajtára értünk, innen Mikósvárra, ahol megháltunk. Másnap aztán több falun keresztül Homoródkőhalomba értünk, itt már nagyon sok német és osztrák-magyar csapat volt, akik készültek a román előnyomulást megállítani…”
Sepsiszentgyörgy kiürült
A Budapesten megjelenő Az Est című napilap 1916. szept. 6-i számának beszámolója szerint a mintegy tizenegyezer főt számláló Sepsiszentgyörgyön ötszáznyolcvanhárman mAradtak vissza. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó községeket ért károkat összegző esperesi jelentés szerint az egyházmegyéhez tartozó harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők jó része még a megszállás alatt visszatért, illetve háromból eleve nem menekültek el nagy számban.
Dr. Király Aladár megyei alispán 1917. jan. 20-i jelentésében így emlékezik:
„1916. aug. 28-án fél egy órakor Gábor Péter szolgabíró azzal költött fel lakásomon, hogy a románok betörtek a vármegyénkbe. Azonnal felöltözködtem, feljöttem a vármegyeházához, gondoskodtam arról, hogy... a sepsi járási, a Sepsiszentgyörgy városi tisztviselők készenlétben legyenek és reggel 9 órakor a betörés körülményeire vonatkozóan kérdést intéztem távbeszélőn a helybeli csendőrszárny parancsnoksághoz. Ez a szomorú hír valódiságát megerősítette, és egyben távbeszélőn értésemre adta azt is, hogy a románok több oldalról törtek be a megyébe, hogy a Tatárszoros, a Kisbotán és Musatelepen levő, körülbelül 40-40 főből álló őrségünket az ellenség elfogta, és Bodza-Krasznatelep lángokban áll. Ezen értesítés alapján fél 2 órakor a m. kir. belügyminiszter úrhoz távbeszélőn jelentést tettem és egyben a kormánybiztos úrral is összeköttetést kerestem. A belügyminiszter úr nyomban rendelkezett az államjavak biztonságba helyezésére vonatkozóan, elrendelte a fontosabb közigazgatási iratok, értékek biztosítását és azzal, hogy a kiürítés tekintetében később fog intézkedést kiadni. Kérésemre kilátásba helyezte, hogy a menekülő közönség részére körülbelül 1000 vasúti kocsit fog rendelkezésre bocsátani... S elindult a menekülők áradata… ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő elé, alig alig mentve meg valamit, hátrahagyva minden vagyonát, dús termését, ősi házát, apái temetőjét a martalócoknak. Én augusztus 28-án du. 6 órakor hagytam el Sepsiszentgyörgyöt... Balavásáron útközben sikerült a kormánybiztossággal távbeszélőn összeköttetésbe jutni s így tudtam meg, hogy Békés megyében kell letelepednünk.”
Pusztítottak, raboltak
A jelentéséből azt is megtudjuk, hogy „az ellenség nagy mennyiségű gabonát élt fel és vitt el. Hasonlóan a szövetséges német hadsereg is… Állatállományunk tönkrement. A menekülés alkalmával elszállított állatok elhulltak, vagy olcsón túladtak rajtuk, az itthon mAradtat pedig az ellenség elvitte, leölte, elfogyasztotta, a csőcselék ellopta, a hadsereg állandóan requirálja.”
Végh Endre, a Székely Mikó Kollégium rajztanárának feljegyzése a fentiekre rádupláz: „...a termést pusztította és rabolta az ellenség, erőszakkal veszi el szövetségesünk, saját katonaságunk is rabolta, az itthon mAradtak megrabolták az elmenekültek gabonáját, s mikor a menekültek visszatértek, hogy ne kerüljenek az igazságszolgáltatás kezére, a gabonát mázsaszámra a patakba, a folyóba öntötte.”
Az alispán kitér a román katonaság és a helyi románság közötti viszonyra, és a katonák tetteire is: „Az oláh papok és tanítók – 2-3 kivétellel – mindebben előljártak, még a lopások, fosztogatások irányításánál is, mire bizonyíték, hogy az ellopott tárgyak jelentékeny része az oláhok által lakott vidékeken van. A megyénkben lakó oláhság... a bevonuló ellenséget örömmel fogadta, felvirágozta, ünnepelte, sok helyen pedig a bevonulásnál vezette. Részt vett az ellenség által szervezett táncmulatságokon, népünnepélyeken. Rávezette azt polgártársai vagyonára, segédkezett a középületek, gyárak lisztraktárak feltörésénél. Árulkodott az itthon mAradt magyarságra és állandóan rettegésben tartotta azt az ellenséggel való folytonos érintkezésével
A köpeczi honvéd emlékoszlopot meggyalázták, összetörték, s körülötte oláh papok, tanítók jártak körtáncot. Az árapataki, hidvégi, szászmogyorósi és ágostonfalvi hidakat felégették, részben felrobbantották. A kökösi Gábor Áron híd vasszerkezetét felrobbantották, az Ojtoz patakán és a Brassó–Bodzakraszna útvonalon számos hidat megsemmisítettek. Bereckben, Sósmezőn, Rétyen, Kézdivásárhelyen mintegy 200 épületet égettek fel.”
Sepsiszentgyörgyről vonatokat nem indítottak
Sepsiszentgyörgy megyei főjegyzője, dr. Béldi Pál és dr. Demeter Gyula másodfőjegyző Az Est szerkesztőségének közlésre küldött beszámolójából idézünk: „A váratlanul ért oláh orvtámadás virágzó székely otthonunkat, Sepsiszentgyörgy szintiszta székely várost éjjeli nyugalmából verte fel. A hajnali óráik bizonytalansága után reggel 6 óra tájban vette a közönség a felsőbb helyről jött rendelkezést a kiürítésre vonatkozólag, mely szerint három óra alatt a várost el kell hagynia. Sepsiszentgyörgy város közönségének nagy részét a vármegye székhelyén kereskedők s iparosok teszik ki s központján elhelyezett hivatalok tisztviselői s kultúrintézmények hivatalnokai, s a közönség alig egy negyed része foglalkozik földműveléssel. Ezt előre kell bocsátani azért, mert a kora reggeli órákban a város lakosságának háromnegyed része a vasúti állomásra tolult vonaton remélvén a továbbításukat. Köztudomású, hogy Sepsiszentgyörgyről – még ma is közelebbről nem ismert okból – vonatokat nem indítottak, a közönséget azzal utasították vissza, hogy »ma vonat nem indul«. Elképzelhető a podgyászokkal kihurcolkodott közönség rémülete arra a gondolatra, hogy tengelyen, fuvarokkal kell menekülnie, mikor a fuvarosokra a földművelő lakosságnak magának is szüksége volt, s már elterjedt a híre annak, hogy a fuvarok még a közjavak elszállítására sem voltak elegendők, s hogy a közeli földvári állomásig 1000 koronákat kínáltak egy bérkocsinak. Csak így lehet megérteni, hogy mindenki igyekezett a podgyászt redukálni, s a lakosság legnagyobb része a legszükségesebb ruházatokat is visszahagyta s gyalog indult a nagy útnak, s ha valamit még magával hozott, azt útközben fáradtságtól megtörve dobta el magától. Így magyarázható az út szélén heverő csomagok, utazótáskák s batyuk sokasága. S mintha a sors kétszeresen verte volna székelyeinket, aki útközben elérte a vonatot, a felszálláskor hagyta el csomagjait, hogy a túlzsúfolt vonatokon bár személyének helyet könyörögjön a már a kocsin podgyásszal elhelyezkedet utasok között…”
Meneküljünk, mert jő az ellenség!
Jakab István zajzoni születésű tizedes és katonatársai frontszolgálat közben szereztek tudomást a történtekről. Naplójában 1916. augusztus 28-ról így ír:
„…hogy megérkeztem, bementem a József kaszárnyába, utána összejártam az egész várost, minden meg volt zavarodva az új hírre, hogy az oláhok betörtek Erdélybe, talán épp ezekben az órákban tör be az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség, ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, ott hagyva mindent mije volt, ugyan nem sokat, hisz szegény asszony özvegy, a gazdaságot el nem lopják, nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme, nem tűrhette az ellenséget és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek visszagondolva a 48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken.”
1916. szept. 4-i keltezéssel pedig így folytatja:
„...raporton kértem szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni, hír szerint a románok elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban…”
A szintén rétyi Kovács László tizedes 1984-ben írt visszaemlékezésében kitér a hadszíntereken az erdélyi katonák egyre eluralkodó, szülőföldjük felszabadításáért harcolni kívánó követeléseire:
„...más nap jött a bévagonérozás olyan hatalmas szerelvény állt elé, hogy elöl is hátul is két mozdony állt. Irány Erdély, de mikor elindult nem Erdély, hanem az olasz front az irány, megvolt a nagy zavargás puskatussal és gyalogsági csákányokkal mind beverték a vagonok oldalát.
A leibaki (Leibach – ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa – J. Á. megj.) állomásnál kiszállt az egész legénység, nem tovább, vissza innen Erdélybe, Isztriát védje meg az osztrák, hangzott a kiabálás, mi Erdélyt kell védjük a románok ellen ….. Jött egy tábornok, tartott egy nagy beszédet, hogy lemegyünk a frontig, ott az ezredet kiegészítik és onnan le fognak vinni Erdélybe, a tisztjeink is rajta voltak, a századunk parancsnoka egy Kézdivásárhelyi Bors nevű főhadnagy aszongya, nem megyünk, a századját sorakoztatta, a sínekre fektette és ő feküdt elöl. Őrnagy úr mehet, mi nem megyünk, itt mAradunk. A tábornok kijött az állomásra, több törzstiszt itt megint nagy buzdító beszédet mondott, Bors főhadnagyot körülfogták, úgy beszéltek neki, míg ö is bele egyezett, az összetört vagonokat kicserélték és ujra bévagonéroztak...”
A megszállás utolsó órái
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai szeptemberben indították az ellentámadást. Az idegen megszállást előbb a nagyszebeni (szeptember 25–29.), majd a Brassói csata (október 5–7.) pecsételte meg. Kelemenné Zathureczky Berta Sepsiszentgyörgyi író, a háború alatt önkéntes betegápoló, a helyi Vöröskereszt alelnöke naplójában a megszállás utolsó óráit idézi:
„Október 10. Az Olt hídjától Kilyénig van felállítva a visszavonulást fedező román hadsereg. Tűzérségük nincs. A távolban dörögnek a nehéz ágyuk,….. Ebbe beleszól az Olt-menti malomból a városnak irányított román fegyverek kattogása, a huszárkarabélyok ropogása, a vágtató lovak dübörgése. Solymossy kapitány olyan eréllyel, olyan tűzzel vezeti az ő huszárjait, hogy az ellenség tévedésbe jő és több századnak minősíti őket. Erre a „román sasok” szép csendesen elrepülnek a határról.
Október 11. Ma délelőtt megszólalt a harang a katolikus templomban, hírdetve Isten jóságát és kegyelmét….. Dícsőség az Úrnak a magas egekben, ki visszaadott nekünk téged, te áldott Székelyföld!”
József Álmos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szórványkonferencián vettek részt a szatmári unitáriusok
Az Északnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség szatmárnémeti gyülekezete képviseletében, Sándor Gyula gondnok, a Gergely házaspár (Ilona és Sándor, nyugalmazott tanárok) és Pálffy Anna-Mária lelkésznő vettek részt a Magyar Unitárius Egyház által szervezett szórványkonferencián, melyre e hónap 18-19-én került sor Déván. A Kolozsvárról küldött meghívó „a szórványegyházközségek és szórványban levő anyaegyházközségek lelkészeit és világi vezetőit" szólította meg. Pálffy Tamás Szabolcs beszámolója.
Folyó év október 18-án keltezett körlevelükben, a Főhatósági Hivatal illetékesei megfogalmazták, hogy „a szórványkonferencia témája a szórványegyházközségek és a nemzeti, illetve vallási szórványban tevékenykedő gyülekezetek helyzetének számbavétele, erőforrásaik és szükségleteik azonosítása, illetve a szolgálat jobb feltételeinek megvalósítására közös cselekvési terv kidolgozása."
A konferencia helyszínére, a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontba igyekvő szatmárnémeti csapat Szilágysomlyó városban tartott megállót, nem véletlenül. Lakásán keresték meg Szegedi Tünde unitárius szórványgondnokot, átadva az 56-os magyar forradalom és szabadságharc unitárius áldozatainak leszármazottai részére a Főtanács részéről küldött emléklapot.
A Déván találkozó unitárius szórványképviselők palettája színes virágcsokor, melyen a következő települések láthatóak: Szatmárnémeti, Nagybánya, Máramarossziget, Zilah, Szilágysomlyó (Északnyugat-Erdély), Déva, Vajdahunyad, Arad, Temesvár (Délnyugat-Erdély), Fogaras- Bukarest- Szeben (Dél-Erdély), Petrozsény, Lupény, Nagyenyed, Medgyes, Segesvár, Kőhalom-Homoród, Brassó-Óváros, Brassó-Újváros, Nagyvárad és Gyergyószentmiklós.
Helyzetkép jellegű előadások után, 18-án este unitárius lelkészjelölt teológushallgatók zenei szolgálata gazdagította a szórványkonferenciát.
19-én, az egyházközségi küldötteknek tíz perc idő állt rendelkezésre a szórványban élő hívek lelki életének alakulása, a vallási és nemzeti önazonosság-tudat éltetése és erősítése tevékenységek szemléltetésére. A szatmárnémeti helyzetről Gergely Ilona tanárnő beszélt, ezt követte Pálffy Anna-Mária lelkésznő vetítettképes beszámolója (Gyülekezeti nap; Unitárius konfirmáció; Részvétel a Tordai-hasadéki találkozó egyházköri rendezvényen; Együtt őszi hálaadás ünnepén; Férfiak Klubja jellegű, közös sport tevékenység terv).
A dévai unitárius imaház udvarán alig két hete felavatott-, fában megformázott Dávid Ferenc szobrot most tekinthették meg a szatmári küldöttek.
Szombat este, a háromszáztíz kilométeres visszaút (Déva-Szatmárnémeti) során, Sándor Gyula tavirózsához hasonlította a Szatmárnémetiben élő unitáriusok és más felekezetű családtagok helyzetét. „A mi gyülekezetünk tavirózsa életű. Most gazdagon virágzik, köszönhetően az elegendő napsütésnek. Van gyökerünk, rügyeink is vannak. Akárcsak a tavirózsa a tápanyagot, úgy mi is, gyökereinkkel szívjuk magunkba a lelki eledelt. Figyelnünk kell arra, hogy a töveket úgy teleltessük, hogy jövő évben is virágozzon a tavirózsánk."
szatmar.ro

Szórványkonferencia a dévai Dávid Ferenc központban
Jó unitáriusnak lenni a szórványban!
Szatmárnémetitől Nagyszebenig és Nagyváradtól Brassóig Erdély minden csücskéből, sőt Bukarestből is képviseltették magukat a helyi unitárius közösségek a dévai Dávid Ferenc zarándok- és szórványközpontban megtartott egyházszintű szórványkonferencián.
A Magyar Unitárius Egyházban a szórványkérdést illetően jelentős szemléletváltás történt az utóbbi időben. Az egyházi vezetőség felismerte: a szórványok megfelelő gondozása, a végvárak megerősítése kulcskérdése a megmaradásnak. A dévai konferencián elhangzó megállapítás, miszerint „egy felér a százzal” – azaz az elszórtan élő egy-két unitárius hívőre is éppúgy oda kell figyelni, mint a százlelkes gyülekezetekre – tulajdonképpen vezérfonala lett az egyházon belül kiépülő szórványstratégiának.
– A Magyar Unitárius Egyházban három vidékre: a délnyugat-erdélyi, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi szórványegyházközségünkre szűkítettük hosszú időkig a szórvány fogalmát. Szolgálataink során azonban szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a szórványban lévő, amúgy anyaegyházközségnek minősülő közösségek (pl. Lupény, Petrozsény, stb.) is hasonló gondokkal küzdenek: nyelvi, nemzeti identitásvesztés, jelentős fizikai távolságok stb. Ezért fontosnak tartottam, tartottuk a szórványgyülekezet fogalmának az átértékelését és egy olyan stratégia kidolgozását, mely valamennyi ilyen helyzetben lévő közösségnek, az itt szolgáló lelkipásztoroknak reális támaszt nyújt az embertől emberig történő kapcsolatrendszer kialakításában. A népszámlálási adatok és az egyházi nyilvántartás adatainak találkozása arra enged következtetni, hogy egyházunk nagyon pontos és naprakész adattárral rendelkezik, pontosan tudjuk, hol hány unitárius lélek él. Ez azt jelzi, hogy a szolgálat létezik, működik, de az egyháznak ezt meg kell erősítenie olyan infrastrukturális és anyagi háttérrel, ami lehetővé teszi a tényleges lelkipásztori szolgálatot. Gondolok itt kommunikációs eszközök és autók biztosítására, illetve akár szállásbiztosításra is, hogy a szórványban tevékenykedő lelkészeknek ne csak a havi egy-két igehirdetésre legyen lehetőségük egy-egy távolabb eső közösségben, hanem a beteg- és családlátogatás is beleférjen a kiszállásba – fogalmazott a konferenciát megnyitó előadásában Bálint Róbert Zoltán, a Magyar Unitárius Egyház szórványért felelős előadó-tanácsosa. Vitaindító felszólalásában konkrét adatokkal illusztrálta az egyházközségek kialakulásának történelmi, társadalmi vonatkozásait, azokat a folyamatokat, melyek ezt befolyásolták, illetve melyek ma is alakítják az egyházközségek életét, jövőjét. Ezek tükrében került sor a konferencia másnapján a körvonalazódó szórványstratégia konkrétumainak megvitatására.
A szórványbeli szolgálat sajátos problémáira világított rá előadásában Koppándi-Benczédi Zoltán, a délnyugat-erdélyi szórványegyházközség lelkésze, aki immár 16 esztendeje szolgál e térségben. Egyéni tapasztalatait megosztva mondta: sajnos, a szórványba érkező lelkészeket senki nem készíti fel előzetesen legalább a jellegzetes problémákra, illetve ezek kezelésére. – Egyénileg kell kitaposnunk az ösvényt, sokszor magunkra maradva, olyan körülmények között, hogy a szomszéd (egyházközségi vonatkozásban) száz kilométerekkel odébb van. E helyzetből adódóan elsősorban a jókora fizikai távolságokkal szembesülünk, ami az emberközti kapcsolatok megteremtéséhez szinte állandó úton levést feltételez. Jelentős probléma továbbá a nyelvi, nemzeti dilemma. Hiszen mi a Magyar Unitárius Egyház szolgálatában végezzük a mindennapi lelkipásztori feladatainkat. De mi a teendő a vegyes házasságok, illetve a különböző szertartások esetén, amikor a jelenlévőknek csak kis százaléka érti a magyar nyelvet?! Ragaszkodjunk egyházunk, nemzetünk nyelvéhez, süket fülekre találva, vagy váltsunk nyelvet, feladva ezáltal identitásunknak egy vetületét?! Ezek olyan kérdések, mellyel minden szórványban tevékenykedő lelkipásztor szembesül, és melyekre közösen kell megtaláljuk a megoldást – fogalmazott Koppándi Benczédi Zoltán lelkipásztor, aki a rendezvény házigazdájaként örömmel nyugtázta, hogy az éves rendszerességgel megtartott Dávid Ferenc emlékzarándoklat mellett a dévai zarándok- és szórványközpont immár országos szintű konferenciának is méltó helyet tudott biztosítani.
A szórványegyházközségek, illetve az ezekben szolgáló lelkipásztorok helyzetének általános bemutatását követően a konferencián sor került valamennyi jelen lévő egyházközség bemutatkozására. A technika modern eszközeit felhasználva alakult ki a körkép: Brassó, Kőhalom, Fogaras, Nagyszeben, Nagybánya, Zilah, Szatmárnémeti, Temesvár, Déva, Lupény, Petrozsény és Bukarest helyzetéről. – Bár Brassó és Fogaras jelentős lélekszámú anyaegyházközségnek számít, a szórványra jellemző gondok itt is fellelhetők. A konferenciára való meghívásukban pedig az is közrejátszott, hogy szeretnénk felhívni az erős anyaegyházak figyelmét arra, hogy felkarolják a környékükön lévő apró gyülekezeteket – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán.
A konkrét helyzetek számbavételét követően a már kidolgozás és részben megvalósítás alatt álló szórványstratégia újabb elemeit vitatták meg a jelenlévők. – Egyházi szinten szeretnénk támogatni a szórványegyházközségek megerősödését szolgáló rendezvényeket. Éves vonatkozásban négy ilyen rendezvényre gondolunk, melyek kulturális és identitáserősítési céllal kerülnének megvalósításra. Kettő helyi szintű kezdeményezésként, egy a tömb–szórvány találkozására biztosítana alkalmat, egy pedig akár konferencia jelleget öltve a teljes szórványt érintő kérdések megvitatására nyújt majd lehetőséget – fogalmazott Bálint Róbert egyháztanácsos.
A helyi kezdeményezésű programok szintjén sok nagyszerű példa és ötlet hangzott el. – Mi itt, a délnyugat-erdélyi szórványban két ilyen rendezvényt ajánlottunk társaink figyelmébe. Az egyik az idén immár harmadízben megrendezésre kerülő ökumenikus jellegű Adventi Találkozások, melyen a helyi magyarság egy kulturális eseményen, illetve az azt követő, kézműves foglalkozással egybekapcsolt kötetlen együttléten vehet részt az adventi időszakban hétről hétre. A másik kezdeményezés a tavaly Temesváron megtartott Unitárius Nap, melyre meghívtuk a város elöljáróit, közéleti személyiségeket, testvérfelekezeteket és természetesen unitárius híveinket, illetve a velünk szimpatizálókat. Idén december harmadikán szeretnénk újra megrendezni a tavaly nagy sikernek örvendő Temesvári Unitárius Napot. Ezeket a rendezvényeket ajánlottuk a jelenlévők figyelmébe és a magunk során mi is sokféle nagyszerű ötlettel gazdagodtunk – fogalmazott Koppándi-Benczédi Zoltán lelkipásztor, hangsúlyozva, hogy mindannak, amit a Magyar Unitárius Egyház szórványstratégiájába foglal, be kell illeszkednie a helyi, régiós, erdélyi és össznemzeti megmaradást célzó stratégiába.
A rendezvénynek lélekemelő momentuma volt a konferencia első napját záró zenés istentisztelet, melyre a résztvevők mellett hivatalos volt a dévai magyar közösség is. Molnár Imola 26 esztendős nagyváradi lelkész megindító őszinteséggel beszélt a más nyelvű és vallású közösségek tengerében élő parányi unitárius gyülekezetben megélt tapasztalatáról. És ebből fakadóan meggyőződéssel állította: jó unitáriusnak lenni a szórványban! Jó egy olyan közösséghez tartozni, melyben az ember otthon érezheti magát, önmaga lehet, segítségre számíthat és számítanak rá. Sajátos megvilágításba helyezve a magvető példázatát, úgy fogalmazott: a szórványban, nyelvi, vallási elszigeteltségben élő emberek hasonlatosak az útszélre, kövek közé, tövisek közé esett búzamagokhoz. Ezek közül a könyörtelen környezet sokat elpusztít. De amelyek megmaradnak, szárba szökkennek, kalászt növesztenek, azoknak megerősödő gyökereik áttörik a felszínt, és az Isten igéje által táplált anyaföldbe kapaszkodva részévé lesznek a nagy búzatáblának. Elszórják magvaikat, ezek szárba szökkenve új kalászt növesztenek, és ha gyökereikkel elég mélyen kapaszkodnak a tápláló földbe, életet jelentő kis búzatáblákká lehetnek a kietlen vidéken. És zöldellő kalászaikkal hangos kiáltásként jelzik: itt vagyunk, élünk és élni akarunk! A szívhez szóló prédikáció üzenetét a kolozsvári Lángol ifjúsági csoport tagjai egyházi énekekkel és közismert, találó szövegű slágerekkel erősítették meg. Az különleges istentisztelet végén, a lelkésznő arra kérte a jelenlévőket, hogy az asztalra kihelyezett tiszta vizű tálba dobják be a lelküket éppen marcangoló fájdalmat, gondot, bajt jelképező apró kavicsokat, és helyezzék mellé az Isten felé irányuló hála szimbólumaként kikészített rózsaszirmokat, a különböző formában megtapasztalt gondviselésért. Emlékeztetőül pedig mindenki magával vihetett egy marék búzát, hogy gyermekeivel, unokáival elültesse és erőt merítsen az apró mag élniakarásából.
A lelket mélyen megmozgató istentisztelet nagymértékben hozzájárult a konferencia pozitív hangulatához, végkicsengéséhez: jó szórványban unitáriusnak lenni! Szükségünk van egymásra és közös erővel akarunk itt tovább élni, a mélyen gyökerező, zöldellő búzatábla részként!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mindenkiről el kell számolni (Élet a szórványban, 2.)
Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit – idéztük szórványriportunk első (tegnapi lapszámunkban megjelent) részében Szegedi László kőhalmi református lelkészt, a Brassói Református Egyházmegye esperesét, akivel a július közepén Kóborban tartott szórványtalálkozón beszélgettünk. Bizony, nagy kihívás a hit megtartása azok számára, akik vegyes házasságban élnek, akiknek gyermekei nem járhatnak magyar iskolába, akik legfennebb kéthetente vagy havonta hallhatják Isten igéjét anyanyelvükön. A hívek és a szolgálattevő lelkészek részéről is erős elkötelezettséget igényel, hogy egy szórványközösség megőrizhesse anyanyelvét és hitét. A téma legfőbb ismerőivel beszélgettünk a szórványlétről és a szórványban végzett szolgálat sajátosságairól.
A bákói gyülekezet északra 200 kilométerre van, ugyanennyire a bukaresti, de a galaci és brăilai valamivel közelebbi, egyik sem túl népes – ismerteti Nagy Endre galaci református lelkész, aki harmincnégy éve szolgál a legdélebbi református közösségekben. Derűvel beszél a térségi találkozókról, amelyekbe belefér a közös disznóvágás, a kulturális program és sok egyéb, a lényeg, hogy tudjanak egymásról, és ne érezzék, hogy magukra vannak hagyva. De amint a többi szórványközösség, a regáti is egyre csak fogy. A galaci lelkész úgy fogalmazott: egy kis gyülekezetet temetett el a több mint harminc év alatt.
Ezt szeretni kell
A Brassói Református Egyházmegye esperesének meggyőződése, hogy a lelkészi szolgálat a szórványban teljesedik ki a leginkább.
Szegedi László: Ezt azért is mondom, mert sokkal több a kihívás és kevesebb a szolgálati élmény: nem népes, nagy templomi gyülekezetek előtt kell szolgálnia az embernek, nem a dolgok saját rendje szerint zajlik a gyülekezeti élet, sőt az emberek reménysége, hozzáállása, mindennapi élete sem úgy zajlik, mint a nagy tömbben. Ezért a szórványlelkészi szolgálat egy kihívás, és ezt szeretni kell. Nem lehet úgy végezni, hogy ide kineveznek, és közben nem szeretem a falunak a sarát, nem szeretem az esőt, nem szeretem a telet, nem szeretem azt, hogy vannak hosszú esték, éjszakák, amikor magányos vagy, egyedül vagy. Itt is minden időt ki kell tölteni értelemmel. Az a lelkész, aki unatkozik egyáltalában – akár nagy vagy kis gyülekezetben –, erre a szolgálatra nem igazából alkalmas. A szórványszolgálatra pedig azért is nagy hangsúlyt kell fektetnie az egyháznak, mert bár ez egy vékonyeres vérzése közösségünknek, de Isten előtt mindenkiről úgy el kell számolni, akárcsak a nagyvárosi gyülekezetben. Azt gondolom, az ilyen szórványtalálkozók, mint a kóbori, azt erősítik meg bennünk és a közel harminc szórványgyülekezetből érkezett magyarságban, hogy egymásra kell figyelnünk. És az egyház kimondottan figyel a szórványra, úgy, ahogyan Jézus Krisztus mondta: el kell menni a századik elveszett juhért, ámbár a kilenvcenkilencnek az ottléte esetleg veszélyben forog, azért az egyért is érdemes elmenni.
– A szórványban gyakran panaszkodnak a hívek, hogy nincs saját papjuk, a fiatalok számára csak ugródeszka a kis lélekszámú gyülekezetekben szolgálni, s bár az istentiszteleteket kétheti vagy havi rendszerességgel megtartják, a hétköznapokban magukra maradnak. A lelkész szempontjából mit jelent tíz-húsz főnyi gyülekezetben szolgálni? Mennyire kell elhivatottnak lennie, hogy ugyanolyan komolyan vegye a szolgálatot, ha tíz ember hallgatja az istentiszteletet és ha csupán egy-kettő?
Szegedi László: Ha az a kérdés, hogy melyik az a gyülekezet, ahol már lehet vagy érdemes szolgálni, én azt mondom, az egyemberes gyülekezet. Az, amikor én és valaki – egy drága magyar testvérem – beszélgetünk egymással otthon, a templomban, az utcán a magánéletéről, a közösségi életéről, a lelki problémáiról, a küzdelmeiről, vagy egyszerűen csak emberi dolgokról. Arról például, hogy a tehén beteg, hogy elfogyott a nyugdíj, arról, hogy mit csinálnak az unokák, hogy a gyermekek vagy az unokák külföldön vannak. Ez az egyemberes szolgálat. És a szórványban sokszor azt is meg kell kérdezni, érted-e, amit prédikálok. Mert ahol nincs anyanyelvű közösség, ahol magára van az ember egy nyelvi tengerben, vagy vegyes házasságban él, ott bizony ez is előfordul. A nyelvhatár egyben etnikai határ, és aki vallást vált, természetszerűen váltja identitását is.
A közösség hiánya
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója évtizedek óta járja a szórványtelepüléseket, így nem csoda, hogy a kóbori találkozó háromszáz résztvevője majdnem mind személy szerint ismerte, alig akadt néhány perc, amikor megszólíthattuk. Sorolhattuk volna azokat a szórványmentő programokat, amelyeket ő kezdeményezett vagy részt vett a megvalósításukban, de leginkább arra voltunk kíváncsiak, mi a legfontosabb ahhoz, hogy a szórvány megmaradjon?
Vetési László: Például a kóborihoz hasonló találkozókra van szükség a szórvány megmaradásához. Ehhez fogható méretű együttlétre nem volt példa ebben a régióban, ami azt jelenti, hogy a Nagy-Küküllő összes szórványa, a Hortobágy-völgye, az Olt mente és a Barcaság szórványai itt vannak, sőt, a regáti, Râmnicu Vâlcea-i, ploieşti-i és Konstanca környéki is. Egy ilyen találkozó egy életre szól mindenkinek, hiszen közösségi élményben van részük. Az az igazság, hogy a közösség hiánya a szórvány legfontosabb jellemzője. Hiszen nem tudnak közösségben élni, a saját közösségük nagyon kicsi. Ezen a kóbori találkozón olyan települések képviselői voltak itt, ahol tízen, húszan élnek magyarok, vagy még annyian sem. Hogyan éljék meg magyarságukat, vallásukat, az egymáshoz tartozást, ha nincs közösség? Mi mindig azért harcolunk, hogy ilyen közösségi együttléti élmények legyenek, megmaradjanak és feltöltődjenek az emberek azzal, hogy nincsenek egyedül.
– Gyakran beszélünk szórványmentésről, de valójában ez gyűjtőfogalom, mert esetenként, helyzetenként mást jelent. Milyen cselekvési feladatokat kell ezalatt érteni?
– Vannak olyan területek, ahol kimondottam így vetjük fel, hogy szórványmentés. A szórványkérdés annyira bonyolult, hogy minden változatra van egy ellenváltozat, minden cselekvési lehetőségre van egy második, harmadik, negyedik. Gyakorlatilag ezért kell a mentés kifejezést is használnunk. Amikor például iskolát teremtünk egy szórványrégióban, és elmegyünk a gyermekek után egy településre, hogy a szülőket meggyőzzük, a gyermeket adják magyar iskolába, szórványkollégiumba – ez gyakorlatilag mentés. De nem minden esetben ennyire konkrét, hogy utána ugrunk a mély vízbe és kimentjük a szórványban élőt. Többnyire hosszabb távú dolgokról van szó, és ezt nem mindig nevezzük szórványmentésnek.
– Azt is tisztázni kellene, hogy ki a szórványban élő, és ezt milyen szempontok határozzák meg.
– Valamikor azt mondtuk, hogy a húsz, harminc százalék alatti népességi arányban levő tömeg szórványnak tekinthető. Ma már sokkal bonyolultabb a helyzet. Nagyon sok a vita emiatt. Mert felvetik a kérdést, hogy a számarány vagy a számbeliség határozza-e meg a szórványt. Én már elég régóta a tematikus szórvány fogalmát használom. Az a gyermek, aki a saját településén nem tud anyanyelvi iskolába menni, az oktatási szórványban él. Az a gyermek, aki az anyanyelvén nem tud szólni a többi gyermekhez a játszótéren, az szintén szórvány. Ahová nem tud kéthetente, havonta eljutni egy lelkész, az a közösség szórványban él. És létezik önkormányzati szórvány is, mert az a település, amelyik nem tud egy anyanyelvű önkormányzati képviselőt küldeni a községközpontba, szintén szórványnak tekinthető. Kóbornak például majdnem folyamatosan van magyar képviselője a tyukosdi önkormányzatban, ami azért is érdekes, mert a falu egy román tengerben helyezkedik el, tizenöt-húsz kilométeres körzetben csak Nagymoha és Kőhalom az a két település, ahol magyarok is élnek. Tehát, ha ezek közül legalább két tényező összetevődik, akkor egyértelmű, hogy szórványról van szó.
– A szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a romániai magyarság egyharmada szórványban él. A felsorolt kritériumok alapján ezt hogyan kell értelmezni?
– Nagyon sokrétű ez a kérdés, mert például ha azt mondjuk, hogy a tömbmagyarságban nincs szórvány, az nem igaz. Borszék és Hévíz például Hargita megyében található, tehát tömbmagyarságban, de nem lehet kivenni a szórvány kategóriából, mert egyértelműen szórványterület Tölgyestől Gödemesterházáig. Nagyon sok minden függ a közösség szerkezetétől. Kolozsvár szerkezetileg szórvány, mert etnikailag a magyar lakosság számaránya alig tizenvalahány százalék, de rétegzettsége szerint nem szórvány, hiszen ott van négy magyar püspökség, öt-hat magyar középiskola, színház, két egyetem és azok teljes adminisztrációja, könyvkiadó és egyebek – ezek nyelvi szigetben élnek, és ezeket nem tekinthetem szórványnak. Ebből a szempontból Gyulafehérvár is érdekes, mert településileg szórvány, de az érsekség körüli létben nem tekinthető szórványnak.
Székelyföld is felelős a szórványért
– Milyen esélye van Kóbornak a megmaradásra?
− Sokszor lemondtunk Kóborról az elmúlt évtizedekben. Először akkor, amikor nem újították fel az útját, amikor nem küldtek autóbuszt a kollektivizálás időszakában. Akkor még háromszáz-négyszáz lelkes falu volt, azelőtt kétszer annyi, és azt mondtuk, vége. De mindig nyitva kell hagyni a közösség regenerálódásának csodaelemeit. Mindig van valami, amitől azt mondjuk, lehet még. Kijár a lelkész, össze lehet gyűjteni bizonyos számú embert, meg lehet szervezni egy szórvány-nagytalálkozót, mint amilyen most volt. És meg kellene szervezni itt is és a többi faluban az elszármazottakkal együtt a falusi találkozókat. A szimbolikus térerősítés és identitáserősítés nagyon fontos. Ami azt jelenti, hogy megoldom az összes funkcionális feladatot, tehát egy gyermek se maradjon, aki nem jár magyar iskolába, aki ne tartozna saját vallási közösségéhez, és azonkívül hozzájárulok ahhoz, hogy a szimbolikus értékeket erősítsem. Jöhetnének előadók, tánccsoportok és más kulturális programok. Ez az anyaországon kívül elvárható Székelyföldtől is, ezt a célt szolgálja az Összetartozás program. Hisz Kóbor Székelyföld széle, az itt élő magyarok székelyek, akiket telepítéssel hoztak ide, de egykor az udvarhelyi egyházmegyéhez tartozott. Sokkal több biztatás kell, el kell jutni oda, hogy a tömbbeli magyar önkormányzat keresse meg a kapcsolatot a szórványbelivel. És ez nem pénz kérdése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Református sziget a szász tenger kellős-közepén
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A szórványmagyarság peremén
Első alkalommal kaptak ajándék tanfelszerelés-csomagot Brassó megyei, vidéken magyarul tanuló kisdiákok. A program célja odafigyelni a szórványmagyarság peremén élő gyermekekre és a program által bátorítani a családokat, hogy a magyar anyanyelvű oktatást válasszák számukra. Minden gyermek korosztályának megfelelően összeállított csomagot kapott, többek közt tornazsákot, órarendet, ceruzákat, színes ceruzákat, írószereket, radírt, hegyezőt, kézimunka-felszerelést, rajzfelszerelést és többfajta füzetet, összesen körülbelül 21 terméket. Alsórákoson 41, Apácán 37, Barcaújfaluban 33, Darócon 26, Datkon 12, Kacán 11, Keresztváron 51, Kőhalomban 33, Krizbán 9, Nagymohán 19, Olthévízen 29, Székelyzsomboron 29, Tatrangban 16, Ürmösön 22, Zernyesten 7 diák, Fogarason 30, Halmágyon 5 gyerek vehette át az iskolakezdési csomagot. A program szervezője a Brassó Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács, főtámogató az RMDSZ. (RMDSZ-tájékoztató) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)