Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre  hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Bartók Bélára emlékezett Nagyszentmiklós
Bartók a határokon át is összeköti a magyarokat
Nagyszentmiklóson az utóbbi évtizedekben a március idusán megtartott Nemzeti Ünnepet követően, március 25-e is ünnepnappá nemesült, mert az egyetemes kultúra korszakalkotó jelentőségű személyisége, Bartók Béla születésnapját szülővárosában immár a zene egyik ünnepnapjaként tartják számon.
A Pro Bartók Társaság és Tamás Sándor fő szervezőnek köszönhetően immár másfél évtizede alkalomról-alkalomra hallhatják a zene kedvelői Bartók és a világ zeneirodalmának gyöngyszemeit. A hagyományt betartva, az idei Bartók-napon koszorút helyeztek el a Jecza Péter szobrászművész által alkotott, és 1993-ban felavatott, Bartók-szobornál a Pro Bartók Társaság, a helyi Polgármesteri Hivatal, a topolyai (Vajdaság) és zsombói (Magyarország) küldöttségek, a Temes megyei és a helyi RMDSZ szervezetek, a Révai Miklós Egyesület, a Máltai Segélyszolgálat helyi fiókszervezetének képviselői és magánszemélyek.
A koszorúzás ünnepélyes pillanatait követően, a felújítás alatt álló Nákó-kastély nagytermében Ioan Mihailescu, Dragos és Manuela Iana-Mihailescu zongoraművészek, Doru Roman és Szabó Zsolt (ütőhangszerek) közreműködésével ünnepi hangversenyt adták elő. A hangversenyen helybéli egyházi és világi tisztségviselők mellett nagy számban vettek részt a helybéliek mellett temesvári zenekedvelők is.
A rendezvény díszvendége volt dr. Kerek Ferenc szegedi egyetemi tanár, Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, a Pro Bartók Társaság művészeti vezetője. Köszöntőbeszédében Tamás Sándor, a Pro Bartók Társaság elnöke igazi eurorégiós rendezvényként értékelte az idei Bartók Napot, ezzel teljesítve az egyesület célkitűzését, mely Bartók zenei örökségének országhatárokat felülírva hivatott népszerűsíteni és megismertetni. „Annak ellenére, hogy az idei nem kerek évforduló, hiszen Bartók Béla 134 évvel ezelőtt született városunkban, mégis különleges emlékezés az idei, mert egyrészt szeptemberben lesz a nagy zeneszerző halálának hetvenedik évfordulója, és ezáltal a zenei világ érdeklődésének homlokterébe került Bartók zenei öröksége, több helyszínen szerveznek hangversenyeket és más rendezvényeket, másrészt mindannyiunk örömére, a Pro Bartók Társaság tizenötödik alkalommal szervezi meg Bartók Béla születésnapján az ünnepi Bartók-Napot.
Kis üröm is vegyült örömünkbe amiatt, hogy a Román Rádió Vándorló Zongora akciója keretében három évvel ezelőtt Nagyszentmiklósra eljutott Blüthner koncertzongora áprilisban ismét útra kel, hogy más hazai kisvárosokban szólaljon meg. A fenti ok miatt, nagyon örülünk annak, hogy a két koncertzongora ittléte lehetővé teszi számunkra azt, hogy ezen a hagversenyen Bartóknak viszonylag ritkán játszott szerzeményének hangjait szólaltassuk meg. Abban reménykedünk, hogy a Nákó-kastély felújítására szánt európai pénzből sikerül egy zongorát is vásárolni, mert nagy szükségünk van egy jó hangversenyzongorára – mondta Tamás Sándor, aki az elmúlt másfél évtized gyorsmérlegét megvonva fejtette ki meggyőződését, mely szerint sikerült a legfontosabb célkitűzést, Bartók elmékének és szellemiségének ápolását, életművének népszerűsítését és bemutatását maradéktalanul teljesíteni. „A kezdetektől fogva hangsúlyosan jelen voltak a hangversenyek reperoárjában Bartók alkotásai, a legegyszerűbb daraboktól kezdve, a nápdalfeldolgozásokon keresztül, a maihoz hasonló rendkívül összetett darabokig. Az is része volt az elképzelésünknek, hogy ne csak a nagyszentmiklósiakat, hanem az egész régiót megszólítsuk, és az idén ez sikerült is, a temesvári vendégeink mellett szegedi, makói, kiszombori és vajdasági vendégeket fogadhattunk.” – mondta Tamás Sándor.
Dănuţ Groza nagyszentmiklósi polgármester a résztvevőknek ismertette, hogy egy Mórahalommal közösen megnyert, határon átnyúló európai uniós pályázat keretében újítják fel a Nákó-kastélyt: „Az uniós projektnek két összetevője volt. Az első a kastély tulajdonosainak járó összeg kifizetését célozta, mert a Nákó-kastély egyik szárnyát visszaszolgáltatták az örökösöknek. Megegyeztünk velük az árban, megkapták a kért összeget, és a kastély jelenleg teljes egészében a város tulajdonában van. A projekt másik összetevője a kastély külső felújítására vonatkozik. Reméljük, hogy az idei nyár végéig sikerül befejezni a külső felújítást, és a jövőben egy másik európai uniós pályázat keretében szeretnénk a kastélybelsőt is felújítani annak érdekében, hogy a régióba látogató turisták programjába is bekerüljön a kastélylátogatás, Nagyszentmiklós többi nevezetességével együtt” – mondta a polgármester.
A Bartók-napi ünnepi hangversenyen elsőként az ifjú Ioan Mihailescu zongoraművész tolmácsolásában hangzottak fel Beethoven 12. zongoraszonátája dallamai, majd az előadóművész Chopin fokozott lírai hangvételű cisz moll Scherzóját adta elő. A lírai zenei vonalvezetés jegyében, a romantikus hangzás folytatásaként rendkívüli élményt, hamisítatlan zenei csemegét biztosított a Mihailescu házaspár előadva Rahmaninov hat négykezes zongoradarabját.
A hangverseny kiemelkedő és egyedi – Bartók zsenijét egyértelműen kiemelő – darabját képezte, az 1937-ben szerzett Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című, a zeneiséget a végletekig kiaknázó darab. Az előadók ihletett megfogalmazásában keltek életre a változatosságuk ellenére is összeforrt zenei egységet alkotó hol mélyen gomolygó, hol játékos, sőt humoros fordulatokkal telített dallamok, a váratlan cintányérütések, a zongorák hömpölygő dallamait kiteljesítő xilofon, pergődob, trangulum és sok más ütőhangszer hangjai tartalmas és különleges zenei élményt biztosítva. Makai Zoltán
hetiujszo.com
Erdély.ma

Határok és kerítések között
Miközben (hétfőn reggel) ezeket a sorokat írom, Amszterdamban ismét a menekültügyről tárgyalnak az unió külügyminiszterei. Drámaibb fogalmazásban Európa jövőjéről, higgadtabb megközelítésben csak a határairól, földközeli hozzáállásban pedig „csupán” a határok őrzéséről van szó. Főként pedig az ezer lyuktól foszladozó görög–török tengeri határról, amelyet a szétszórt szigetvilág miatt még áttekinteni sem olyan könnyű, hát még megvédeni, elzárni a migránsok újabb milliója elől. Márpedig a közel-keleti menekültek tavalyi első milliója után egyre több európai országban gondolják úgy, hogy a vendégszeretet előírásainak az eddigiekkel már bőven eleget tettek, Európa betelt, következésképpen... Azért nem folytatom, mert hát a folytatást a miniszter urak is, ahányan vannak, szinte annyiféleképpen képzelik el. Mindegyik a saját érdeke szerint, a maga szemszögéből nézi. Korántsem szent egyikük sem, de azért mindegyiknek maga felé húz a keze.
Noha én miniszter nem voltam és nem is leszek, csupán egy romániai magyar, hát én ebből a szemszögből figyelem a híreket, s próbálom saccolni a fejleményeket. A hírek pedig arról szólnak, hogy Románia, mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de hajlandó lenne fogadni a számára kiporciózott migránsokat. Olvasom, hogy mennyi lenne a fejadagjuk, és mire is költhetik el, hogy hová gondolnák berendezni a táboraikat, mennyi időre fogadnák be őket, és így tovább. És azt is hallom, hogy hiába telt le a novemberi, majd decemberi határidő, ezek a fránya migránsok az orrukat húzzák, Isten ments, hogy a közmondásos román vendégszeretetre fájna a foguk. Olvashattak ők valamit, hallhattak valamit Sabin Gherman nézeteiről. Akinek korántsem egyedül van elege mioritikus tájainkból, gondoljuk meg, közel négymillió polgártársunk (majdhogynem migránsokat írtam) fordított már hátat neki, fordította Európa boldogabb tájai felé a szekere rúdját. Nem kellünk mi már, úgy tetszik, még a földönfutó migránsoknak sem.
No, de elég az önsajnálatból, vessünk egy pillantást szerfelett változatos határainkra. A román–bolgár, az ugye uniós belső határ, a magyar–román nemcsak uniós, de ezen felül vagy belül schengeni határ is, a szerbektől, az ukránoktól meg a moldáv testvérektől uniós külső határok választanak el minket. Amit utóbbiak elég könnyen átjárnak, több százezren, hála legyen a kettős állampolgárságnak. Mondjuk ezt mi itthon. Európában azért más hangok is hallatszanak. Magyarországról például olyasmi, hogyha a szükség úgy hozná, ők bizony a déli, schengeni határaikon felhúzott drótkerítést akár északra kanyarodva, a román–magyar–szerb hármashatár irányába is készek meghosszabbítani. Logikus lépés lenne, de az is érthető, hogy Bukarestben aligha tapsolnának neki. Pedig a dolog, legalábbis román–szerb viszonylatban nem is lenne akkora újdonság. Mert hát hiába volt Tito és Ceauşescu akkora kebelbarát, országaik között a szögesdrót bizony a régi világban is fennállt. Belső vasfüggöny, két barátinak mondott, szocialista ország között! Ahol bizony elég gyakori volt a puskaropogás, de szinte mindig a román oldalon. Akit a részletek, a Dunába lőtt vagy a jeltelen sírokba elkapart menekülők történetei, sorsa, részlegesen a névsoruk is érdekelne, a neves temesvári tévés újságíró,  Brînduşa Armanca könyvében bőven megtalálhatja. Ahol nem feledkezik meg a sikeres szökések részletezéséről sem. Például a Phoenix együttes tagjainak kalandos disszidálásáról a vaskapui vízierőmű gátján át, vagy Nadia Comâneci szenzációs szökéséről Csanád és Kiszombor között, mindössze egy hónappal az Aranykorszak dicstelen vége előtt. A könyv (Frontieriştii) több román kiadást is megért, 2011-ben megjelent magyar fordítását (Közelmúlt a médiában. Határesetek a szögesdróton, Irodalmi Jelen Könyvek, Concord Media Jelen) szintén gyorsan elkapkodták.
Láthattuk, hogy határ és határ között mekkora változatosság és különbség van, a kerítések és a szögesdrótok között sincs ez másként. Amiről viszont a Brüsszelben vitatkozó külügyeseknek sem kellene megfeledkezniük: egészen más, ha – mint az Aranykorban – a drótakadály a diktatúrát, az elszigetelődést, a bezártságot szolgálja, vagy pedig – mint manapság Európában – egy ezeréves identitást, kultúrát védelmez meg másfajta szellemiséget képviselő, aligha integrálható migránsok tömegeivel szemben.
Krajnik-Nagy Károly. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elfelejtett „dominókocka” (2.)
Folytatás a múlt heti Szempontból – Könyvismertetésünk múlt heti bevezetőjében utaltunk rá, hogy bár Magyarország a tízezres nagyságrendű erdélyi menekültek helyzetének a rendezése érdekében csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez, a szocialista országok történetében e páratlan lépés igazi haszonélvezői mégis a folyamat „potyautasai”, a szövetségi köztársaságba igyekvő NDK-s menekültek voltak.
Viszont ez a csatlakozás majd csak a keletnémet menekültek Sopron melletti határáttörése révén válhatott az egész kelet-európai „dominóomlás” egyik kezdeti kockájává, és sajnos a későbbi felejtés okává is. Mert hát a berlini fal világszenzációval felérő leomlásának meglepetésében ugyan kit érdekeltek volna már a piknik, majd a falomlás kevésbé látványos előzményei? Minálunk pedig az év decemberében a gyorsvonat sebességével beindult átalakulások izgatott forgatagában kinek is maradt volna ideje és energiája, hogy ilyesmivel pepecseljen?
Erdélyi menekültek – így honosodott meg a közbeszédben, és így szerepel a félezer oldalas monográfia címében is, noha a szószerkezet mindkét tagja, az „erdélyi”, illetve a „menekült” is utólagos magyarázatra, pontosításra szorul. Vegyük például Nadia Comăneci esetét. Mielőtt a jobb napokat is megélt tornászlány egy november végi fagyos éjszakán Csanád és Kiszombor között átszökött volna a román–magyar határon, már „kegyvesztetten”, bukaresti lakosként és giurgiui tornaedzőként tengette az életét. Menekült volt a javából, erdélyinek viszont aligha, romániainak már találóbban nevezhetnénk. A hivatalos magyar közegek a köznyelvnél valamivel pontosabban fogalmaztak, amikor a „Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról” készítettek összefoglaló jelentést.
Ami a „menekült” megnevezést illeti, azt sem a mostanság bevett értelmezésekben használták – leggyakrabban háborús, illetve gazdasági menekülteket értenek ma alatta –, hanem inkább gyűjtőfogalomként. A házasságkötés, családegyesítés, visszahonosítás stb. címén legálisan áttelepülők nyilván nem tartoztak ebbe a kategáriába, azok viszont, akik legálisan érkeztek ugyan, de tartózkodási engedélyük lejárta után sem voltak hajlandók hazatérni, ők annál inkább. Akkor is, ha Magyarországot csupán ugródeszkának tekintették, előszobának Nyugat irányába, és akkor is, ha itt kérték az állandó letelepedést, utána a családegyesítést, végül pedig az állampolgárságot is.
Leginkább menekültnek viszont azok számítottak, akik még érvényes vagy lejárt útlevéllel sem rendelkeztek, akik életük kockáztatásával, gyermekeik, családtagjaik hátrahagyásával szöktek át a zöldhatáron, nem egyszer a helyi embercsempészek borsosan megfizetett kalauzolásával. Márpedig ahogy egy szakértői tanulmányban szó szerint olvassuk: „A határforgalmi szerződések Csehszlovákia, Románia és a Szovjetunió viszonylatában az államhatárt jogellenesen átlépett és az államhatár közelében elfogott személyek 48 órán belül történő, eljárás nélküli kiadatását írták elő, azaz nem tartalmaztak a menedékjogra vonatkozó olyan kitételt, amelynek alapján a kiadatás megtagadható lett volna”.
Hivatalosan innen indult a történet, a menekültügyi egyezmény elfogadásával viszont – Oplatka András zürichi közírónk szavaival élve – egyszerre bukott meg a szocialista országok közös határvédelme, és szűnt meg az elfogott disszidensek visszaadásának a kötelezettsége is. A történtek külön pikantériája, hogy a menekülttáborok egyes lakóiban a magyar hatóságok – bizonyára nem alaptalanul – átdobott Szekuritáté-ügynököket is sejtettek vagy feltételeztek, s a dolgok fordított irányban sem álltak másként. Azokkal, akik először kintmaradtak, de utána valamilyen okból visszaadták, pontosabban visszatoloncolták őket. Ezekben viszont itthon gyanítottak a menekülttáborokban rekrutált magyar ügynököket...
És ha már a menekültügy pikantériáinál tartunk, Kaszás Veronika könyvéből hadd példázzuk a menekültügy kapcsán felvirágzó üzletelést, sőt korrupciót is. Romániában például egy útlevél beszerzéséért 6600 lejt, negyedévi átlagkeresetet is kifizettek, egy magyar állampolgárral kötött névházasságért az erdélyiek nemegyszer száz-kétszázezer forintot is lepengettek anyaországi „hivatásos” jövendőbelijüknek. Mi több, olvashatunk egy „szupertitkos” román pártokmányt is, amely egyenesen azt ajánlja: a német és a zsidó kivándorlók mintájára állapítsanak meg fejkvótát és fejpénzt az erdélyi magyarok számára. Javasolják ezt elég későn, 1989 nyarán, amikor Ceauşescu rendszere számára már az utolsó „vonatok” is elmentek, vagy legalábbis mozgásban voltak.(Folytatás a következő Szempontban)
Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)

45 éves a Bartók Béla Vegyeskar
„Kitartásból, magyarságtudatból, megmaradásból példát mutattak”
Fennállásának 45. évfordulóját ünnepelte június 6-án a temesvári Bartók Béla Vegyeskar. A Bartók Béla Elméleti Líceum dísztermében sorra került évfordulós rendezvény keretében Molnár Zsolt parlamenti képviselő emléklapokat adott át az ünnepelt kórus tagjainak. A Bartók Béla Vegyeskar tagjait dr. Erdei Ildikó, a kórusnak heti egy alkalommal próbahelyszínt biztosító iskola igazgatója köszöntötte, hangsúlyozva, hogy az idősödő korosztályhoz tartozó tagokból verbuválódott kulturális egyesület kitartásból, magyarságtudatból és megmaradásból példát mutat a fiatalabb generációknak.
A megye egyetlen, közel fél évszázada folyamatosan működő művelődési egyesületének történetét Tácsi Erika ny. magyartanár idézte fel. A Bartók Béla örökségét felvállaló kórus 1971-ben jött létre, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöke, dr. Sisak Ernő, a tanfelügyelőség képviselője, Tácsi László és a sajtó támogatásával, többségükben aktív pedagógusok részvételével, akik közül ketten, Halász Magdolna és Benkő József mai is a kórus aktív tagjai. A kórus működését a Temesvári Művelődési Ház anyagiakkal is támogatta. A kezdetekkor megfogalmazott célkitűzések között volt a hagyományok folytatása, a zenei értékek ápolása, klasszikusok, népdalfeldolgozások, bánsági zeneszerzők műveinek a bemutatása.
A kórust az első években Teleki László alapító karvezető irányította. 1973-tól Csizmarik László, a Megyei Művészeti Tanács felügyelője vette át a helyét, 16 éves munkásságának az 1989-es temesvári forradalmi események vetettek véget, amelynek az első áldozatai között volt a karvezető. 1990–2002 között Elekes András karnagy vezetésével működött a kórus, 2002-ben Gáspár Mária zenetanár vette át a karmesteri pálcát és ma is ő irányítja a vegyeskart. A kórus többször vendégszerepelt külföldön (Szentes, Makó, Öttömös, Bogárzó, Paks, Békéscsaba), idén, július 17-én Kiszomboron lépnek fel a Zombori Nyári Fesztivál keretében. Amegyében Zsombolya, Ótelek, Szapáryfalva, Csene, Bodó, Végvár vendége volt a Bartók Béla kórus, Nagyszentmiklóson több alkalommal is részt vettek az évfordulós Bartók megemlékezéseken, rendezvényeken. A Bokrétahagyományőrző együttessel is többször léptek fel, a Bokréta citeracsoportja az évfordulós ünnepségen is megajándékozta egy népdalcsokorral a kórus tagjait. A Bartók Béla Vegyeskarnak az idők folyamán 240 tagja, rövid ideig zenekara is volt – tudtuk meg Tácsi Erika tanárnő beszámolójából.
Az ünnepelt Bartók Béla Vegyeskar, Gáspár Mária karmester irányításával, ez alkalommal is szép műsorral örvendeztette meg a hallgatóságot. A műsorból nem hiányoztak Bartók Béla, Liszt Ferenc, Praetorius és Horazio Vecchi zeneművei, a szépen előadott madrigálok, Vasek Ferenc és Tárcza Bertalan feldolgozásai és végül felcsendült Verdi Nabucco című operájából a „rabszolgák kórusa”. A közönség nagy tapssal köszönte meg a jelenleg 32 aktív tagból álló Bartók kórus ünnepi műsorát.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Megnőtt a várakozási idő Románia határátkelőin az ötnapos vakáció miatt
Megnövekedett a várakozási idő Románia legforgalmasabb határátkelőin csütörtökön, mivel sokan külföldön töltik a gyermeknap és pünkösdi ünnepek összekötésével kialakított ötnapos vakációt.
A kilépő oldalon főleg a román-magyar határátkelőknél kell torlódásra számítani: a délelőtti órákban a Csengersima-Pete, Ártánd-Bors és Kiszombor-Csanád határátkelőknél kellett félóránál hosszabb ideig várakozniuk a nyugatra indulóknak. A bolgár tengerpartra igyekvők miatt nagy a forgalom a Giurgiu-Rusze határátkelőnél is, ahol ötven perces várakozási időt jelzett a román határrendészet honlapján elérhető, az utasok tájékoztatását szolgáló alkalmazás. A belépő oldalon is élénkül a forgalom a román határátkelőkön, egyrészt a csíksomlyói búcsúra érkező zarándokok, másrészt az – idén a nyugati kereszténységgel egyszerre ünnepelt – ortodox pünkösdre hazatérő román vendégmunkások miatt. A reggeli torlódás után délelőtt már csak a Csengersima-Pete és Ártánd-Bors határátkelőkön kellett félóránál többet várakozni. A román határrendészet az ország más térségeiből is erősítést vezényelt a magyar és bolgár határátkelőkhöz, a torlódások megelőzése érdekében, de továbbra sem tekint el a szisztematikus határellenőrzésről szóló, április elején bevezetett uniós rendelet alkalmazásától. Románia határain belül is a szokásosnál hosszabb menetidővel kell számolniuk a közlekedőknek: csütörtöktől vasárnapig számos katonai konvoj érkezik az országba a Saber Guardian 2017 elnevezésű nagyszabású nemzetközi hadgyakorlatra. Az autópályákon és közutakon haladó jármű- oszlopok úti célja az erdélyi (Szeben megyei) Nagysink (Cincu), ahol több mint tíz NATO-tagállam mintegy négyezer katonája és több száz harci jármű részvételével rendeznek gyakorlatot a gyorsreagálású erőik számára.
(MTI) erdon.ro