Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 20.
Száznyolcvan kopjafa
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna. – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Valamikor a télen unalmamban eszembe jutott, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója lesz idén, és faragok hatvan darab hatvancentis kopjafát. Valahova, nem tudtam, hogy hova, csak gondoltam, hogy elkezdem, megfaragom, és majd valakinek oda fogom ajándékozni” – kezdi Balázs Antal a száznyolcvan kopjafa történetét. Mert a hatvanból időközben háromszor annyi lett, hiszen az ötlet megtetszett másoknak is – Bács-Kiskun megye déli szegletében így hát három településen: Kiskunmajsán, Csólyospáloson és Szankon lesz egyedi ’56-os kopjafaemlék. És talán itthon, Sepsiszentgyörgyön is – bár erre senki nem kérte Anti bácsit, de ő úgy gondolja, az ’56-os forradalomnak és városának is tartozik ennyivel.
Jelentkezik az ’56-os múzeum
A nyolcvanadik életévét betöltött, de továbbra is nyughatatlan Balázs Anti bácsi elkezdte hát a télen megfaragni a kopjafákat. Közben elmondta itt-ott ötletét, hogy hátha talál rá „vevőt“ – és nem is kellett sokat várnia. A tavasz jóformán még be sem köszöntött, amikor telefonált Grezsa István miniszteri biztos, hogy a hatvan kopjafának megvan a gazdája: a kiskunmajsai ’56-os múzeum szívesen ad helyet egy ilyen egyedi emléknek.
Mielőtt a hatvanból száznyolcvanná lett kopjafák történetébe belevágnánk, ismerkedjünk kicsit a kiskunmajsai múzeummal. Magyarország első – és tavalyig egyetlen – ’56-os kiállítóhelyét a kényszerű száműzetéséből 1990-ben hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin köz egykori főparancsnoka alapította. Az épület valamikor tanyasi iskola volt, két termében korabeli relikviák tekinthetőek meg: zászlók, fegyverek, térképek, fényképek, újságok, szabadságharcosok személyes tárgyai. A múzeum udvarán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jóvoltából különböző harci eszközök, köztük egy T-55-ös orosz tank is látható. Az 1999-ben megnyílt múzeum mellett Pongrátz Gergely egy kápolnát is építtetett, a 2002-ben felavatott kápolna egyik tornya a győztes forradalmat, a másik – romos – tornya a vérbe fojtott szabadságharcot jelképezi. Védőszentje Kapisztrán Szent János, akinek ünnepe október 23-án van. A kápolna belső falára helyezték el azoknak a névtábláját, akiket a forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt a kommunista hatalom kivégeztetett, és a kápolnában helyezték végső nyugalomba – kívánságának megfelelően – Pongrátz Gergelyt. A múzeumot a Pongrátz Gergely Alapítvány működteti.
’56 fénye ma is világít
Érdekes formát talált ki Balázs Antal a kiskunmajsára kerülő kopjafakompozíciónak. A hatvan faragott tölgyfa oszlopocska nem mind hatvan centiméter hosszú: ahogy érlelődött a terv, úgy alakult is, végső változatában fele-fele arányban készültek a lámpásban, illetve a tulipánban végződőek: a faragott mintakincsben a lámpás csúcs a férfiak, a tulipán – a termékenység – a nők jelképe. A férfiaké 60, a nőké 56 centi hosszúságú, és egymást váltva, egy kétméteres átmérőjű kört alakítva szerelik fel egy korong köré.
– Napot fognak képezni, a kopjafák lesznek a sugarai, jelképezve azt, hogy ’56 fénye ma is világít, mondja Balázs Antal, és sebtében meg is mutatja. – A középső korongra ragasztjuk, szintén kör formában az ugyancsak tölgyfából kivágott betűket: felül Gloria, középen ’56, alatta Victis. A kopjafasugarú nap nem a múzeum falára kerül, hiszen az nem megfelelő háttérnek, hanem a múzeummal szembeni tábor épületének hatalmas fehér falára – a tábor és a múzeum amúgy is összetartoznak, nyaranta ott tartják az ’56-os ifjúsági tábort, bejárata pedig egy székely kapu.
Megfaragom nektek is
Balázs Antal ’56-os emlékötlete tehát könnyen gazdára talált. A bonyodalmak azonban ezután következtek. – Azzal nem is volt baj, hogy odaígértem Kiskunmajsára a hatvan kopjafát, csak Szent György-napkor itt járt Ábrahám Fúrús János csólyospálosi és Patkós Zsolt szanki polgármester, s amikor meglátták, hogy mit csinálok, és elmondtam, hogy mi céllal faragom a kopjafákat, azonnal lerohantak, hogy nekik is kell, meséli Anti bácsi. – Mondtam, gyerekek, semmi baj, én Kiskunmajsának visszamondani már nem tudom, de ette fene, megfaragom a hatvan-hatvanat nektek is. És akkor kezdődött a versenyfutás az idővel. A laikus azt gondolná, a kis-méretű kopjafát könnyebb megfaragni, mint a nagyot – de épp ellenkezőleg. Kisméretben az arányosan csökkentett minta is kicsi, a fa pedig könnyen megpattan, nem is kell hozzá egy rossz mozdulat, és máris messzire ugrik a kivésett forma valamelyik sarka. Olyankor meg kell keresni az elugrott darabkát, visszaragasztani a helyére, megvárni, míg megszárad, lecsiszolni, a javítás nyomait eltüntetni – sok időt és hatalmas türelmet igénylő munka. Anti bácsi azonban nemcsak konokul kitartó, hanem munkabírása is lankadatlan. Mondom is neki viccesen, fiatal még, alig nyolcvanéves.
– 81 leszek januárban, ha megérem, válaszolja nem dicsekedve, csupán mint aki megállapít valamit. – Ezzel még nincs baj, az a fele a rossz, hogy egyre több a munka, a megrendelés, és azt bírni kell. Felszereltünk a nyáron egy székely kaput Virágoskútra, a Hortobágyon, kapu kell még az idén Csehétfalvára, szülőfalumba, és kapu kell Árapatakra a temető bejáratához, az is egy ügy. Mindenre nem jut időm, mert ez a 180 kopjafa annyi időmet elrabolta, sokszor volt úgy, hogy nem aludtam itt, ebben a kicsi műhelyben, de itt ébredtem fel: mikor eljöttem otthonról, még olyan korán volt, hogy itt ébredtem meg a műhelyben. De meg kellett csinálni.
– Te sok ügy mellé álltál éltedben, ezt is ügyként kezeled.
– Teljes egészében. Én, ha nem ’56-ról van szó, változzak lepcsegős varasbékává, ha megcsináltam volna. – Miért oly fontos neked ’56?
– Mert a magyar történelemben kevés az olyan küzdelem, ami tényleg a szabadságért történt. A pozsonyi csata, utána nagy szünet Dózsa Györgyig, majd a Rákóczi-szabadságharc, a ’48-as szabadságharc és ’56. Valakinek vagy valakiknek támogatni kell ezt az ügyet. Tenni kell azért, hogy azok, akik utánunk jönnek, lássanak valamit, mert hallani hallanak az iskolában róla, az egy dolog, de a vizuális ismeretszerzés tartósabb. Ha valaki kopjafát farag pénzért a temetőbe, az nem ügy. Az csak egy emlék annak, akit eltemettek. Ez pedig felidézi ’56-ot és azokat, akik abban az eseményben részt vettek. Minden kopjafára felírhattam volna valakinek a nevét, lett volna mit felírni. De minek, úgyis tudjuk, hogy kik voltak a hősök, nézzünk rá, s válasszuk ki, hogy melyiket kinek szánnók. Ezt nem tartottam lényegesnek, sőt, azt sem, hogy felírjam a készítés évszámát, mert aki hatvanig el tud számolni, az számolja meg a kopjafákat, s számítsa ki, ’56-tól mikor volt a 60. évforduló. Dolgozzon másnak is az agya, ne csak az enyém. Persze, biztos kerül mindig valaki, aki el fogja mondani, mit jelent az a nap formában elhelyezett hatvan kopjafa, hogy az is tudja, miről van ott szó, aki csak néz, de nem lát. Valószínűnek tartom, hogy fognak majd tenni valahova egy táblát is, s én mindenképpen követelem, hogy írják rá, ez Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön készült. Az én nevemet ne írják oda, nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült, és Sepsiszentgyörgyön készült, ez nemcsak nekem, hanem minden sepsiszentgyörgyinek dicsőség.
Hosszú az emlékév
A Kiskunmajsára kerülő, napot formázó kopjafák mindenike tölgyfából készült. Első változatban úgy tervezte Anti bácsi, a hatvan kopjafát hatvan különböző fajta fából faragja meg, ezek készítéséhez fogott hozzá a tél végén. A csólyospálosi és szanki felkérést követően azonban változtatott elképzelésén: mivel Kiskunmajsán kültérre kerül a kopjafa-kompozíció, szükséges levédeni, a pác alatt nem érvényesülne annyira a különböző fafajták mintája, erezete. Szankon viszont benn, a polgármesteri hivatalban alakítanak ki egy ’56-os sarkot a kopjafákból – hát ide kerülnek a sokféle fából készült, természetes színében meghagyott oszopok.
A kopjafák elhelyezése a három helyszínen nem egyforma: Kiskunmajsán a nap sugarait formázzák egymást váltva az 56 és 60 centis faragott farudak, Szankon a mennyezetről lóg alá az 56 nem egyforma méretű kopjafa, különböző magasságokban.
– Ez a sajátos elhelyezése a kopjafáknak arra utal, hogy az ’56-os áldozatok közt voltak kiemelkedőbb személyek, és voltak kevésbé híresek – de mind ott voltak, életüket adták a szabadságért, magyarázza Anti bácsi.
Csólyospáloson most, október 23-án még nem állítják fel a kopjafákat. Ott ugyanis a település központjában lévő park átalakítására kerül sor olyképpen, hogy egy új ’56-os emlék is helyet kapjon benne – erre pályáztak jó eséllyel a helyiek, ezért a kivitelezésre csak jövőben kerül sor. Ami nem jelent gondot, hiszen az ’56-os emlékezési év 2017. március 31-éig tart.
A csólyospálosi ’56-os emlékmű egy hosszú, romos tetejű fal lesz, rajta nagy-nyílású vakablak, ebben kap helyet a hatvan kopjafa, egycentis távolságra egymástól. Az ide szánt kopjafák diófából készülnek, mert „a nóta szerint diófából nem csinálnak koporsót, de kopjafát igen, ilyen kicsikét, mert érdekes fa a dió, jó faragni” – mondja Anti bácsi.
Otthon és itthon
Kiskunmajsára felajánlással, Csólyospálosra és Szankra felkérésre készítette Balázs Antal a kopjafákat – de vajon itthon, Sepsiszentgyörgyön, lesz-e hasonló ’56-os emlék?
– Hát nem tudom. Gondolkozni gondolkodtam rajta, van is egy tervem, azt viszont még nem árulhatom el. Mert Szentgyörgyön is lesz valahol, és biztos, hogy beleegyezést is kapok, akitől kell, de azt egyelőre nem mondom el, hogy hol, mert nem beszéltem meg senkivel, és nem illik, hogy rákényszerítsem bárkire is az elképzelésemet. De lesz, hogy mikor, pontosan nem tudom, de ebben az évben szeretném megcsinálni. Erről még senkinek nem mondtam egy szót sem, de biztos, ha élek, Szentgyörgyön is lesz egy olyasmi, mint a kiskunmajsai, csak sokkal kisebb kopjafákkal, mert a hely, amit kinéztem, nem engedi akkora méretben. És nem is akarok akkorát csinálni, legyen az egy, ez egy másik, hasonlítani fog hozzá, de mégsem olyan lesz, mert én valami olyan dolgokat viszek bele, amitől más lesz, mint a kiskunmajsai. A forma ott, amikor megláttam a falat, azonnal beugrott, nagyon elismerően nyilatkoztak a kiskunmajsaiak, kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar kitaláltam. Mondtam, nem tudom, mert nekem vagy beugrik hirtelen egy ötlet, vagy egyáltalán. De rendszerint beugrik, nem tudom, hogy mi az oka ennek, valószínű, hogy amikor gyúrt engem sárból az Úristen, akkor azt mondta, hogy na, ennek adjunk egy olyan adottságot, hogy hamar lásson meg valamit. Ránézni és tudni. Szívesen faragtam ezeket a kopjafákat, bár sok volt a száznyolcvan, de hadd lássák, hogy itt is élnek magyarok, és valami láthatót is tudnak tenni. Ha nem is nagy dolog, de fel tudom mutatni, hogy kérem, én ezt a magyar nemzetért tettem. Azért a nemzetért, amelynek fiai puskát fogtak ’56-ban, és 1848-ban is, és ha az életüket odaadták, akkor legalább mi emlékezzünk meg róluk. Emberi módon, tisztességgel, mindenhol, ahol magyar él a világon.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 20.
Sosem késő nemzeti fohász
Hol gyászos, hol ünnepi eseményként gondolhatunk a szombati (2017. február 18.), rendkívüli istentiszteletre, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Megemlékezés az 1956-os magyarországi szabadságharcról, a forradalomról, amelynek vérbefojtására a rettegett, a pokoli célhatalom, a Szovjetunió vállalkozott. Ahogy a Magyar Himnusz, a Székely Himnusz, Vörösmarty Szózata is nemzeti ima és az lesz mindig is, úgy a megemlékezéseink sem kötöttek október 23-hoz, sem a vérterror, november 4. szörnyűségeihez, a szovjet tankokhoz.
Ne legyünk mi sose az egyetlen megbocsájtó keresztény nemzet! Akik vesztünket akarták s akarják, azokra is figyelnünk kell.
És azokra, akiknek 80 életév után is futja az emlékeztetés erejéből. Balázs Antal egykori mikóújfalusi iskolaigazgató, néptanító, faragó művész 240 kisebb-nagyobb székely kopjafát készített az ’56-os szabadságharc emlékére, a 60. évfordulóra, két országban. Most, az évfordulótól kissé errébb, 60 faragott kopjafából állított össze az unitárius templom javára emlékeztetőt. Kovács István unitárius lelkész prédikációjában mondta: a szabadság ott van, ahol Isten lelke… Budapestről az ünnepségre érkezett Grezsa István kormánybiztos beszédében magasra emelte a nemzeti összefogás életes szükségességét. Nem másokra, viaskodásainkra, hanem önmagunk nemzeti összefogására kell figyelmeznünk.
Szabó László, az unitárius egyház előadó tanácsosa „cselekedeteinkben, lélekben és megfontolásainkban” maga is erre hívta föl a figyelmet. Balázs Antal szólt a sosem kései megemlékezésről és annak művészi vonzatáról, a nemzeti hagyományokról meg arról, veszendőbe hagyni valamit, ami összeköti a nemzetet, az már önmagunk elveszejtése.
A Duna–Tisza köze és abban többek között Kiskunmajsa képviselői mindenben osztoztak, ami az együvé tartozást jelenti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a tőle megszokott vaskemény szavakkal sem zárta az ünnepi megemlékezést. Tudván, vannak jelenségek, melyeket lezárni nem lehet. Magam arra is emlékezem itt, hogy az öt beszédben egyetlen idegen szót nem hallhattunk. Ez is a nemzeti fohászokhoz tartozik.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Hol gyászos, hol ünnepi eseményként gondolhatunk a szombati (2017. február 18.), rendkívüli istentiszteletre, a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Megemlékezés az 1956-os magyarországi szabadságharcról, a forradalomról, amelynek vérbefojtására a rettegett, a pokoli célhatalom, a Szovjetunió vállalkozott. Ahogy a Magyar Himnusz, a Székely Himnusz, Vörösmarty Szózata is nemzeti ima és az lesz mindig is, úgy a megemlékezéseink sem kötöttek október 23-hoz, sem a vérterror, november 4. szörnyűségeihez, a szovjet tankokhoz.
Ne legyünk mi sose az egyetlen megbocsájtó keresztény nemzet! Akik vesztünket akarták s akarják, azokra is figyelnünk kell.
És azokra, akiknek 80 életév után is futja az emlékeztetés erejéből. Balázs Antal egykori mikóújfalusi iskolaigazgató, néptanító, faragó művész 240 kisebb-nagyobb székely kopjafát készített az ’56-os szabadságharc emlékére, a 60. évfordulóra, két országban. Most, az évfordulótól kissé errébb, 60 faragott kopjafából állított össze az unitárius templom javára emlékeztetőt. Kovács István unitárius lelkész prédikációjában mondta: a szabadság ott van, ahol Isten lelke… Budapestről az ünnepségre érkezett Grezsa István kormánybiztos beszédében magasra emelte a nemzeti összefogás életes szükségességét. Nem másokra, viaskodásainkra, hanem önmagunk nemzeti összefogására kell figyelmeznünk.
Szabó László, az unitárius egyház előadó tanácsosa „cselekedeteinkben, lélekben és megfontolásainkban” maga is erre hívta föl a figyelmet. Balázs Antal szólt a sosem kései megemlékezésről és annak művészi vonzatáról, a nemzeti hagyományokról meg arról, veszendőbe hagyni valamit, ami összeköti a nemzetet, az már önmagunk elveszejtése.
A Duna–Tisza köze és abban többek között Kiskunmajsa képviselői mindenben osztoztak, ami az együvé tartozást jelenti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a tőle megszokott vaskemény szavakkal sem zárta az ünnepi megemlékezést. Tudván, vannak jelenségek, melyeket lezárni nem lehet. Magam arra is emlékezem itt, hogy az öt beszédben egyetlen idegen szót nem hallhattunk. Ez is a nemzeti fohászokhoz tartozik.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. augusztus 19.
Nyári Téka-táborok: nyelvtanulás, tánc, kézművesség, művészet
Egy edzőtábor még inkább összekovácsolja a tánccsoportot
A szamosújvári Téka Alapítvány egyik fő célkitűzése a helyi értékek népszerűsítése, illetve a mezőségi gyerekek oktatása, iskolán kívüli tevékenységek szervezése által is. A nyár tehát nemcsak a pihenésé, hanem olyan táborok megvalósításának lehetősége, amikor a játék, a tánc és a dal nyelvén neveljük a jövő nemzedéket.
17 éve kezdődött, akkor szervezték meg az első honismereti tábort. Egyik alapötlet, amely azóta is aktuális, hogy az 5. osztályt a Téka Szórványkollégiumban kezdők e tábor idején megismerkedhessenek a bentlakási élettel, illetve a válaszúti szórványkollégiumból érkezők az itteni rendszabályokkal, épülettel, pedagógusokkal. Idén, június utolsó hetében, 50 helyi és környékbeli gyerek ismerkedett a város és tágabb környezetének értékeivel. Harmadszor táboroznak a helyiekkel a veszprémi Bárczi-iskola speciális nevelésű diákjai is. A hetet néprajzi, történelmi, irodalmi csoportos játékok, kirándulások, kézműveskedés, sportolás, népdal- és néptánctanulás színesítette.
A következő héten a legnépesebb táborunk, a IX. Kézműves tábor lakói népesítették be a Téka Alapítvány székhelyét. Több visszajáró, sok első táborozó, akik közül 89 bennalvó, a többi (106-ig) bejáró. Kilenc műhelyben alkottak, de ki tudja hány tárgyat.
A kilenc műhely közül néhány a megszokott és várt agyagozás, nemezelés, gyöngyfűzés, varrás, festés, üvegfestés, ám voltak újak is, mint a fonás körmöcske segítségével, gyékényfonás, illetve a népi gyermekjátékok. Délelőtt és délután egy-egy háromórás alkotási folyamatban vehettek részt a 7–14 éves gyerekek, közte természetesen ebédszünettel. Délután a szamosújvári és széki gyerekek hazamentek, a kolozsvári, décsei bennalvók pedig egy kis szünet után népdaltanuláson vettek részt. Erdély és Dunántúl tájegységeinek dalait sajátíthatták el.
Szórakoztató román nyelvtanulás
A kézműves tábort, a „legfiatalabb” táborunk, a II. román nyelvű kommunikációs bejáró tábor követte. S bár a szórványban levő gyerekekről az az elképzelés, hogy ők kevert nyelvet, illetve főleg a román nyelvet beszélik, létezik egy olyan gyerekcsoport, akik számára a román nyelv tanulása nehézséget okoz, csupán az iskolában használják. Nekik segítenek e táborban, amelynek célja: magyar anyanyelvű gyerekek románul való kommunikálásának segítése, beszédbátorságuk és beszédkedvük erősítése.
A július 10. és 14. közöt szervezett táborban a Téka Alapítvány szervezésében 55, 5–11 év közötti gyerek vett részt 3 román anyanyelvű oktató irányításával. Délelőtt kommunikációs játékokon, délután pedig kézműves foglalkozásokon, szórakoztató és mozgásos játékokon vehettek részt, amelyeket román nyelven irányítottak.
A román tábor és a felnőtt fazekastábor néhány napja párhuzamosan zajlott. A fazekas tábor résztvevői olyan felnőttek voltak, akik év közben havi egy hétvégét e mesterség titkainak megismerésével töltenek. Demeter Irén nyolc éve a tanfolyam és a táborok résztvevője, így ír erről:
„Minden évben van júliusban négy nap, ami a tied, és csakis a tied. Már nyolcadik éve várod ezeket a napokat. Olyan ez, mint egy sátor, ahova bebújhatsz, akár a vihar, akár a napsütés elől, és egészen biztosan tudod, hogy jól fogod érezni magad, hiszen körülvesz, és beborít a békéjével és biztonságával. Ez a csodája a szamosújvári Téka Alapítvány Fazekas Táborának. Olyan kevés dolog van, amiről biztosan tudod, hogy jó lesz számodra. Főleg nekünk, felnőtteknek, akik már kinőttünk az anyaölből. Ott volt még ilyen biztonságos, meleg, szeretetteli és elfogadó, kiszámítható környezet. Itt tudod, hogy mi vár rád: a társaid, akiket már 5-9 éve ismersz, akikkel minden évben egyszer találkozol, és egy hosszú hétvégét együtt töltesz. Akiktől tudod, hogy mire számíthatsz, tudod, hogy elfogadnak, megértenek, lelkesítenek, inspirálnak, jókedvre derítenek. És vár rád az agyag meg a korongok. Már hónapok óta gyűjtögeted a terveidet, szövögeted álmaidat. A terv az sok, az idő az kevés. A listád jó hosszú, és tudod, hogy nem valósíthatod meg mind, de nem is ez a fontos. Teret engedsz a pillanatnyi hangulatodnak, és odafigyelsz az agyagra, megérzed, hogy mivé szeretne válni a kezed alatt. A fontos az, hogy itt te magad lehetsz. De nem vagy egyedül, nem vagy magányos. Egy közösségnek, a műhelynek tagja vagy, együtt alkottok, hattok egymásra. Együtt gondolkoztok, segítitek egymást. Velük együtt fájlalod csontjaidat. Itt az idő valahogy mindig kevés, a napnak a 24 órája sem lenne elég. Pont ezért akár éjjel 2-ig is fenn vagy, görnyedsz a korong fölött, együtt a hozzád hasonló megszállottakkal. A legfontosabb az alkotás. Lelkedből, fejedből, szívedből, kezeden keresztül megtestesülnek megálmodott edényeid, tárgyaid. Ezek a tárgyak mindig szépek. A lelked mosolyából születtek, és mindenki, aki ránéz, ezt meglátja bennük. Megismer általuk téged. Látja derűdet, látja szépségedet, rajtuk keresztül belelát a lelkedbe. Ablakaid ezek a tárgyak. A négy nap alatt, bármilyen körülmény közül érkeztél, azt érzed, hogy jól vagy, és itt minden segít téged abban, hogy ez így legyen. A mesterei ennek Egri Hajnal, és Balázs-Bécsi Enikő, a táborunk, műhelyünk vezetői, akik mindent megtesznek azért, hogy igazi »wellnesstáborrá« alakuljon ottléted. Ha kell, kiszednek a görnyedtségből, elvisznek a széki tavakhoz, a nádashoz, ahol inspirációt, további feltöltődést kaphatsz, elvisznek közösen pizzázni. És még véget sem ért a tábor, máris várod a következő találkozást.” Ősszel új csapattagokat is várnak az alkotók és természetesen a régiek is folytatják a tervek szövésétől a csodaszép kerámiákig tartó utazásokat.
Összművészet Feketelakon
A negyedik alkalommal megszervezett Feketelaki Összművészeti Tábornak újból sikerült trendet teremtenie. A merőben szórványban élő magyar jelentkezők az idén Makkai Bencével, Bordás Attilával, Márton Evelinnel, Farkas Györggyel, Demeter Rékával és Vajna Botonddal dolgozhattak együtt. A tábor ötletgazdája Debreczeni Orsolya magyartanár.
A Téka Alapítvány és az EMKE szervezésében július 6. és 9. között zajlott a IV. Feketelaki Összművészeti Tábor. Az idei tematika a rend volt, amelyet az irodalom, tánc, film, fotó felől közelítettek meg az előadók. Újdonságnak számított, hogy a műhelymunkák nem határolódtak el élesen, hanem a meghívottak egyszerre dolgoztak a végtermék érdekében.
Első nap Márton Evelin írónő párba (az egyik a rendet a másik a káoszt jelképezve) állította a táborlakókat, akiknek együttesen olyan fiktív figurát kellett életre kelteniük, amelyben a rend és a káosz elemei egyszerre vannak jelen. Ezeket a történeteket később kiértékelték a mentorokkal, és elkezdődhetett a munka: szövegkönyv készült a történetekből. Este a tábor blogjára feltöltött szövegkönyveket másnap a mozgás felől értelmezték újra.
Bordás Attila táncos, koreográfus segítségével a történeteket a mozgás szempontjából is továbbgondolták és Demeter Rékával a szimbolisztikájukat is megbeszélték. A harmadik nap a forgatásé volt. Az eddig fokozatosan épülő történeteket kisfilmmé alakíthatták a táborlakók, ebben Makkai Bence és Farkas György mutatott irányt, úgy, hogy közben a filmezés háttérmunkájába is beavatták a jelenlévőket. Kipróbálhatták, milyen stábnak, rendezőnek, operatőrnek lenni. Sőt még a vágásnál is komoly szerep jutott a táborlakóknak.
Az utolsó nap az utómunkálatoké, a következtetéseké, és persze a búcsúzásé volt. A nyersanyagot visszanézve, mindenki gyönyörködhetett a munkájában. A délután folyamán Vajna Botond szolgáltatta a zenét, aki a DJ szakma rejtelmeibe is beavatta a fiatalokat.
Befejezésképpen a jelenlévők abban egyeztek meg, hogy Márton Evelin Szalamandrák könyvét a következő táborig mindenki kézbe veszi, elolvassa és továbbküldi. Ez a folyamat akkor zárulna le, amikor az Evelin által felajánlott könyv jövőre, a tábor kezdetére visszakerül a szervezőhöz.
A táborban készült kisfilmek augusztusban nyerik el végleges formájukat, remélhetőleg bemutatásra is kerülnek majd különböző rendezvényeken.
Edzőtábor táncoslábúaknak
Ugyancsak Feketelakon szervezték a 21. Feketelaki edzőtábort. Sokan nosztalgiával gondolnak az 1900-as évek végén zajló táborokra, amelyeknek akkor aktív részesei voltak. Szőlősi Kata az idei tábor krónikása: „A Téka Alapítvány idén 21. alkalommal rendezte meg a Kaláka illetve Kiskaláka néptáncsoportnak szóló edzőtábort, amely keretén belül táncismereteinket bővíthettük. Táncos nyarunk első állomása a feketelaki edzőtábor. Csodálatos érzés minden nyáron egy hetet eltölteni Feketelakon és együtt táncolni meg szórakozni. A Kaláka mezőszopori táncokat kezdett el tanulni a hét első felében Kiss Zsolt és Tálas Ágnes vezetésével, majd a hét második felében az egész éves bonchidai tánctanulás gyümölcseként összeállították Feketelaki Tibor és Székely Melinda irányításával a várva várt koreográfiát. A Kiskaláka a hét folyamán Both Józseffel és Zsuzsával magyarózdi táncokat tanult.
A tánctanulás mellett számos program színesítette a hetet. A reggeli zenés és olykor túl korainak tűnő ébresztés után a lányoknak Puscas Rebeka zumbát tartott, míg ez idő alatt a fiúk szaladni voltak. A reggeli után már kezdődött a délelőtti táncoktatás, amelyre mindig izgatottan mentek a résztvevők, mivel ilyenkor új lépéseket sajátíthattak el. A táncoktatást az ebéd követte, amikor ugyanis finomabbnál finomabb ételek fogadták a táncosokat. A táncoslábúak kedvence a töltött káposzta volt. A pihenőidőt mindenki a maga kedvére tölthette el, ilyenkor a nagy meleget vizeződéssel vagy épp egy fa árnyékában való pihenéssel próbálták átvészelni. Bence és Balázs függőágyai nemcsak a pihenést szolgálták, hanem a szórakozást is, főként azután, hogy a nagy terhelés miatt néhányszor leszakadtak. A délutáni táncoktatás ugyanolyan jókedvűen telt, mint egyébként az egész nap. A vacsora után a közös népdaloktatáson az oktatók a táncanyagokhoz tartozó népdalokat tanították meg, amelyeket az egész napot záró táncházban el is énekelhettek. A táncház volt az, ahol mindenki kedvére táncolhatott, énekelhetett és jól érezhette magát. Szombaton délután közös erővel meg persze vidámsággal rendet raktak a táborközpont területén. Este meg a már szokásossá vált tábortűz következett, ilyenkor a lobogó tűz mellett az oktatókkal együtt énekelnek meg beszélgetnek a résztvevők. Miután a tűz leégett fergeteges tánc következett, pihenésként meg szalonnát sütöttek a táncoslábúak. Egy ilyen tábor még inkább összekovácsolja a tánccsoportot, új szerelmek születnek és új táncismeretekkel meg élményekkel várják, hogy ősszel újrakezdhessék a táncpróbákat.
A Téka Szórványkollégium diákjai közül többen nyaraltak az alapítvány és a támogatók jóvoltából, Balatonakaliban 23-an, illetve ötön Kiskunmajsán. A nyár idején elvégezték a szobák felújítását, illetve átalakítását is, hogy szeptemberben a 120 kollégista otthonra leljen.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)
Egy edzőtábor még inkább összekovácsolja a tánccsoportot
A szamosújvári Téka Alapítvány egyik fő célkitűzése a helyi értékek népszerűsítése, illetve a mezőségi gyerekek oktatása, iskolán kívüli tevékenységek szervezése által is. A nyár tehát nemcsak a pihenésé, hanem olyan táborok megvalósításának lehetősége, amikor a játék, a tánc és a dal nyelvén neveljük a jövő nemzedéket.
17 éve kezdődött, akkor szervezték meg az első honismereti tábort. Egyik alapötlet, amely azóta is aktuális, hogy az 5. osztályt a Téka Szórványkollégiumban kezdők e tábor idején megismerkedhessenek a bentlakási élettel, illetve a válaszúti szórványkollégiumból érkezők az itteni rendszabályokkal, épülettel, pedagógusokkal. Idén, június utolsó hetében, 50 helyi és környékbeli gyerek ismerkedett a város és tágabb környezetének értékeivel. Harmadszor táboroznak a helyiekkel a veszprémi Bárczi-iskola speciális nevelésű diákjai is. A hetet néprajzi, történelmi, irodalmi csoportos játékok, kirándulások, kézműveskedés, sportolás, népdal- és néptánctanulás színesítette.
A következő héten a legnépesebb táborunk, a IX. Kézműves tábor lakói népesítették be a Téka Alapítvány székhelyét. Több visszajáró, sok első táborozó, akik közül 89 bennalvó, a többi (106-ig) bejáró. Kilenc műhelyben alkottak, de ki tudja hány tárgyat.
A kilenc műhely közül néhány a megszokott és várt agyagozás, nemezelés, gyöngyfűzés, varrás, festés, üvegfestés, ám voltak újak is, mint a fonás körmöcske segítségével, gyékényfonás, illetve a népi gyermekjátékok. Délelőtt és délután egy-egy háromórás alkotási folyamatban vehettek részt a 7–14 éves gyerekek, közte természetesen ebédszünettel. Délután a szamosújvári és széki gyerekek hazamentek, a kolozsvári, décsei bennalvók pedig egy kis szünet után népdaltanuláson vettek részt. Erdély és Dunántúl tájegységeinek dalait sajátíthatták el.
Szórakoztató román nyelvtanulás
A kézműves tábort, a „legfiatalabb” táborunk, a II. román nyelvű kommunikációs bejáró tábor követte. S bár a szórványban levő gyerekekről az az elképzelés, hogy ők kevert nyelvet, illetve főleg a román nyelvet beszélik, létezik egy olyan gyerekcsoport, akik számára a román nyelv tanulása nehézséget okoz, csupán az iskolában használják. Nekik segítenek e táborban, amelynek célja: magyar anyanyelvű gyerekek románul való kommunikálásának segítése, beszédbátorságuk és beszédkedvük erősítése.
A július 10. és 14. közöt szervezett táborban a Téka Alapítvány szervezésében 55, 5–11 év közötti gyerek vett részt 3 román anyanyelvű oktató irányításával. Délelőtt kommunikációs játékokon, délután pedig kézműves foglalkozásokon, szórakoztató és mozgásos játékokon vehettek részt, amelyeket román nyelven irányítottak.
A román tábor és a felnőtt fazekastábor néhány napja párhuzamosan zajlott. A fazekas tábor résztvevői olyan felnőttek voltak, akik év közben havi egy hétvégét e mesterség titkainak megismerésével töltenek. Demeter Irén nyolc éve a tanfolyam és a táborok résztvevője, így ír erről:
„Minden évben van júliusban négy nap, ami a tied, és csakis a tied. Már nyolcadik éve várod ezeket a napokat. Olyan ez, mint egy sátor, ahova bebújhatsz, akár a vihar, akár a napsütés elől, és egészen biztosan tudod, hogy jól fogod érezni magad, hiszen körülvesz, és beborít a békéjével és biztonságával. Ez a csodája a szamosújvári Téka Alapítvány Fazekas Táborának. Olyan kevés dolog van, amiről biztosan tudod, hogy jó lesz számodra. Főleg nekünk, felnőtteknek, akik már kinőttünk az anyaölből. Ott volt még ilyen biztonságos, meleg, szeretetteli és elfogadó, kiszámítható környezet. Itt tudod, hogy mi vár rád: a társaid, akiket már 5-9 éve ismersz, akikkel minden évben egyszer találkozol, és egy hosszú hétvégét együtt töltesz. Akiktől tudod, hogy mire számíthatsz, tudod, hogy elfogadnak, megértenek, lelkesítenek, inspirálnak, jókedvre derítenek. És vár rád az agyag meg a korongok. Már hónapok óta gyűjtögeted a terveidet, szövögeted álmaidat. A terv az sok, az idő az kevés. A listád jó hosszú, és tudod, hogy nem valósíthatod meg mind, de nem is ez a fontos. Teret engedsz a pillanatnyi hangulatodnak, és odafigyelsz az agyagra, megérzed, hogy mivé szeretne válni a kezed alatt. A fontos az, hogy itt te magad lehetsz. De nem vagy egyedül, nem vagy magányos. Egy közösségnek, a műhelynek tagja vagy, együtt alkottok, hattok egymásra. Együtt gondolkoztok, segítitek egymást. Velük együtt fájlalod csontjaidat. Itt az idő valahogy mindig kevés, a napnak a 24 órája sem lenne elég. Pont ezért akár éjjel 2-ig is fenn vagy, görnyedsz a korong fölött, együtt a hozzád hasonló megszállottakkal. A legfontosabb az alkotás. Lelkedből, fejedből, szívedből, kezeden keresztül megtestesülnek megálmodott edényeid, tárgyaid. Ezek a tárgyak mindig szépek. A lelked mosolyából születtek, és mindenki, aki ránéz, ezt meglátja bennük. Megismer általuk téged. Látja derűdet, látja szépségedet, rajtuk keresztül belelát a lelkedbe. Ablakaid ezek a tárgyak. A négy nap alatt, bármilyen körülmény közül érkeztél, azt érzed, hogy jól vagy, és itt minden segít téged abban, hogy ez így legyen. A mesterei ennek Egri Hajnal, és Balázs-Bécsi Enikő, a táborunk, műhelyünk vezetői, akik mindent megtesznek azért, hogy igazi »wellnesstáborrá« alakuljon ottléted. Ha kell, kiszednek a görnyedtségből, elvisznek a széki tavakhoz, a nádashoz, ahol inspirációt, további feltöltődést kaphatsz, elvisznek közösen pizzázni. És még véget sem ért a tábor, máris várod a következő találkozást.” Ősszel új csapattagokat is várnak az alkotók és természetesen a régiek is folytatják a tervek szövésétől a csodaszép kerámiákig tartó utazásokat.
Összművészet Feketelakon
A negyedik alkalommal megszervezett Feketelaki Összművészeti Tábornak újból sikerült trendet teremtenie. A merőben szórványban élő magyar jelentkezők az idén Makkai Bencével, Bordás Attilával, Márton Evelinnel, Farkas Györggyel, Demeter Rékával és Vajna Botonddal dolgozhattak együtt. A tábor ötletgazdája Debreczeni Orsolya magyartanár.
A Téka Alapítvány és az EMKE szervezésében július 6. és 9. között zajlott a IV. Feketelaki Összművészeti Tábor. Az idei tematika a rend volt, amelyet az irodalom, tánc, film, fotó felől közelítettek meg az előadók. Újdonságnak számított, hogy a műhelymunkák nem határolódtak el élesen, hanem a meghívottak egyszerre dolgoztak a végtermék érdekében.
Első nap Márton Evelin írónő párba (az egyik a rendet a másik a káoszt jelképezve) állította a táborlakókat, akiknek együttesen olyan fiktív figurát kellett életre kelteniük, amelyben a rend és a káosz elemei egyszerre vannak jelen. Ezeket a történeteket később kiértékelték a mentorokkal, és elkezdődhetett a munka: szövegkönyv készült a történetekből. Este a tábor blogjára feltöltött szövegkönyveket másnap a mozgás felől értelmezték újra.
Bordás Attila táncos, koreográfus segítségével a történeteket a mozgás szempontjából is továbbgondolták és Demeter Rékával a szimbolisztikájukat is megbeszélték. A harmadik nap a forgatásé volt. Az eddig fokozatosan épülő történeteket kisfilmmé alakíthatták a táborlakók, ebben Makkai Bence és Farkas György mutatott irányt, úgy, hogy közben a filmezés háttérmunkájába is beavatták a jelenlévőket. Kipróbálhatták, milyen stábnak, rendezőnek, operatőrnek lenni. Sőt még a vágásnál is komoly szerep jutott a táborlakóknak.
Az utolsó nap az utómunkálatoké, a következtetéseké, és persze a búcsúzásé volt. A nyersanyagot visszanézve, mindenki gyönyörködhetett a munkájában. A délután folyamán Vajna Botond szolgáltatta a zenét, aki a DJ szakma rejtelmeibe is beavatta a fiatalokat.
Befejezésképpen a jelenlévők abban egyeztek meg, hogy Márton Evelin Szalamandrák könyvét a következő táborig mindenki kézbe veszi, elolvassa és továbbküldi. Ez a folyamat akkor zárulna le, amikor az Evelin által felajánlott könyv jövőre, a tábor kezdetére visszakerül a szervezőhöz.
A táborban készült kisfilmek augusztusban nyerik el végleges formájukat, remélhetőleg bemutatásra is kerülnek majd különböző rendezvényeken.
Edzőtábor táncoslábúaknak
Ugyancsak Feketelakon szervezték a 21. Feketelaki edzőtábort. Sokan nosztalgiával gondolnak az 1900-as évek végén zajló táborokra, amelyeknek akkor aktív részesei voltak. Szőlősi Kata az idei tábor krónikása: „A Téka Alapítvány idén 21. alkalommal rendezte meg a Kaláka illetve Kiskaláka néptáncsoportnak szóló edzőtábort, amely keretén belül táncismereteinket bővíthettük. Táncos nyarunk első állomása a feketelaki edzőtábor. Csodálatos érzés minden nyáron egy hetet eltölteni Feketelakon és együtt táncolni meg szórakozni. A Kaláka mezőszopori táncokat kezdett el tanulni a hét első felében Kiss Zsolt és Tálas Ágnes vezetésével, majd a hét második felében az egész éves bonchidai tánctanulás gyümölcseként összeállították Feketelaki Tibor és Székely Melinda irányításával a várva várt koreográfiát. A Kiskaláka a hét folyamán Both Józseffel és Zsuzsával magyarózdi táncokat tanult.
A tánctanulás mellett számos program színesítette a hetet. A reggeli zenés és olykor túl korainak tűnő ébresztés után a lányoknak Puscas Rebeka zumbát tartott, míg ez idő alatt a fiúk szaladni voltak. A reggeli után már kezdődött a délelőtti táncoktatás, amelyre mindig izgatottan mentek a résztvevők, mivel ilyenkor új lépéseket sajátíthattak el. A táncoktatást az ebéd követte, amikor ugyanis finomabbnál finomabb ételek fogadták a táncosokat. A táncoslábúak kedvence a töltött káposzta volt. A pihenőidőt mindenki a maga kedvére tölthette el, ilyenkor a nagy meleget vizeződéssel vagy épp egy fa árnyékában való pihenéssel próbálták átvészelni. Bence és Balázs függőágyai nemcsak a pihenést szolgálták, hanem a szórakozást is, főként azután, hogy a nagy terhelés miatt néhányszor leszakadtak. A délutáni táncoktatás ugyanolyan jókedvűen telt, mint egyébként az egész nap. A vacsora után a közös népdaloktatáson az oktatók a táncanyagokhoz tartozó népdalokat tanították meg, amelyeket az egész napot záró táncházban el is énekelhettek. A táncház volt az, ahol mindenki kedvére táncolhatott, énekelhetett és jól érezhette magát. Szombaton délután közös erővel meg persze vidámsággal rendet raktak a táborközpont területén. Este meg a már szokásossá vált tábortűz következett, ilyenkor a lobogó tűz mellett az oktatókkal együtt énekelnek meg beszélgetnek a résztvevők. Miután a tűz leégett fergeteges tánc következett, pihenésként meg szalonnát sütöttek a táncoslábúak. Egy ilyen tábor még inkább összekovácsolja a tánccsoportot, új szerelmek születnek és új táncismeretekkel meg élményekkel várják, hogy ősszel újrakezdhessék a táncpróbákat.
A Téka Szórványkollégium diákjai közül többen nyaraltak az alapítvány és a támogatók jóvoltából, Balatonakaliban 23-an, illetve ötön Kiskunmajsán. A nyár idején elvégezték a szobák felújítását, illetve átalakítását is, hogy szeptemberben a 120 kollégista otthonra leljen.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)