Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Kisiklód (ROU)
5 tétel
1993. november 18.
Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke Besztercén, a díjátadáskor üdvözölte a szórványban munkálkodóknak. A díjazás gondolatát Jenei Tamás, a Diaszpóra Alapítvány egyik alelnöke vetette fel, létrehozták a Czelder Márton- és Földes Károly-szórvábydíjat. A bizottság most életműveket jutalmazott. Dr. Csiha Tamás református püspök nyújtotta át a díjakat a 82 éves volt kérői, jelenleg nyugdíjasként Kisiklódon szolgálatot vállaló Bányai Ferenc lelkésznek és a 83 éves Péter Jenő volt somogyomi gondnoknak. - Beszterce-Naszód megye 26 református anyaegyháza közül 8-ban nincs lelkész. A megyében öt leányegyház van és 24 szórvány. Legtöbb szórványa Magyarnemegyének van, ahol nincs lelkész. /Guther M. Ilona: Poggyászukban gumicsizma. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./
1999. július 14.
Szamosújváron a Református Szórványtábort 1997 óta rendezik meg minden nyáron. Azokat a gyerekeket gyűjti össze a környező falvakból, akik nem beszélik jól a magyar nyelvet. A tábor elsődleges célja a magyar nyelv gyakorlása, tájékoztatott Kiss Zsuzsanna nyugdíjas tanítónő, a tábor főszervezője. Idén 82-en voltak. A táborozók sok helyről érkeztek, így például Kékesről, Árpástóról, Veresegyházáról, Szépkenyerűszentmártonból, Sajóudvarhelyről, Sajószentandrásról, Bethlenből, Sófalváról, Nagyszebenből, Kisiklódról. /Deák Ünige Éva: III. Szamosújvári Református Szórványtábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 14./
2006. november 6.
Krizsovánszkyné Nagy Olga néprajzkutató, író 85 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. Temetése november 6-án lesz a sepsiszentgyörgyi új ravatalozóban. Nagy Olga folklorista, író /Nagyernye, 1921. jan. 2.- Sepsiszentgyörgy, 2002. nov. 2./ a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen magyar–néprajz szakon szerzett oklevelet 1950-ben. Tanító volt Kisiklódon 1940-től, majd Széken 1945-től. Később tanár volt Széken, 1952-től szerkesztőként dolgozott, majd a Kolozsvári Folklór Intézet tudományos munkatársaként (1958–1974). Szűkebb szakterülete a népmesekutatás volt, e témakörből cikkei jelentek meg a szakfolyóiratokban. Szépírói munkásságot is folytatott. Számos népmesegyűjteményt jelentetett meg. /Elhunyt Nagy Olga. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 6./ Legfontosabb kötetei: Lüdércsógor. Erdélyi magyar népmesék; Széki népmesék; Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről; A táltos törvénye. Népmese és esztétikum; Táltos és pegazus; Asszonyok könyve. Népi elbeszélések; A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák.
2008. március 22.
A közel háromezres lélekszámú bányásztelepülésen, Désaknán 270, zömében nyugdíjas református lelkésze Faragó István. 1999-ben Cegőtelkéről meghívás útján került a megüresedett désaknai lelkészi állásba. Felesége, Ildikó, szintén református lelkész, a cegőtelki parókián maradt, majd 2002-től sikerült a „családegyesítés”. Ildikó missziós egyházközség lelkésze lett: Désaknáról jár Kisiklód, Nagyiklód, Dengeleg, Kecsed, Girolt református híveihez. Magyar óvoda, iskola megszűnt, nem volt kiért működtetni. Ildikó nagyon büszke az alig 77 lelket számláló missziós egyházközségére. Például Dengelegen a templom azonnali felújításra szorult. 2004-ben a 20 tagú lelkes gyülekezettel – amelyből 8 gyerek – eldöntötték, hogy külső-belső javítással megpróbálják a lehetetlent. Lemondott a fizetéséről, közmunkával két év alatt rendbe tették templomot, a falu ortodox híveinek nagy csodálkozására. Kecseden egy híve van, az itteni az Árpád-kori műemléktemplom felújítása szorul. A felújítást 2007-ben kezdték el a Kolozs Megyei Tanács pénzbeli segítségével. Román munkások is segítenek. Kisiklódon sikerült visszakapni a leromlott állapotban lévő valamikori felekezeti iskolát. 2007 augusztusában a 32 tagot számláló gyülekezet önkéntes munkájának köszönhetően felújítással ravatalozót hoztak létre. A templomok helyreállítása életük része. A désaknai templom mai állapota is a Faragó családnak köszönhető. Sikerült visszakapniuk a 300 négyzetméteres felekezeti iskolaépületet. Itt fogják elhelyezni a Heltai Alapítványtól kapott könyveket. /Lukács Éva: Szülők, gazdálkodók, értékmentők – lelkészek szórványban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./
2014. november 6.
Ne szóljon igéd hiába
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)