Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. július 17.
Közel félmillió eurós pályázatot nyert a Milvus
Felmérik az "ökoszisztéma- szolgáltatásokat"
Tegnap délelőtt a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület a marosvásárhelyi Bolyai klubban ismertette legújabb – az Európai Unió által támogatott – programját, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjával és a CEEweb for Biodiversityvel – a környezetvédelmi szervezetek közép-kelet-európaihálózatával – közösen valósít meg. A támogatásnak köszönhetően 91.000 hektáron felmérik az ökoszisztéma-szolgáltatásokat a Nyárád és Kis-Küküllő mentén levő Natura 2000-es területeken.
Tulajdonképpen a Nyárád völgyét és a Küküllő-dombságot, a Bekecset, valamint a Nagy- Küküllő menti molyostölgy-rezervációt foglalták be a pályázatba. Tegnap a sajtótájékoztatón a projektben részt vevő szervezetek képviselői ismertették, hogy tulajdonképpen mire is költik az unió által felajánlott 402.340 eurót. A projektmenedzser Kelemen Katalin, munkatársa a Milvustól Papp Délia Judit, valamint Kelemen Márton biológus, a tájékoztatón még jelen volt Tripolszky Sarolta, a CEEweb for Biodiversity képviselője és munkatársa, Óhegyi Erzsébet valamint Rares Bonfate, a pályázatot kezelő román környezetvédelmi minisztérium képviselője.
Tripolszky Sarolta kifejtette: ők biztosítják azt a szakmai hátteret, amelynek köszönhetően – az unió keretirányel-vének megfelelően – az említett területen felmérik az ökoszisztémák állapotát, ezek gazdasági erejét, amelynek potenciálját a helyi lakosoknak és döntéshozóknak kell majd kiaknázniuk környezetkímélő módszerekkel. Az ökoszisztéma-szolgáltatások olyan természeti források, amelyeket nemcsak környezetvédelmi, hanem kulturális, jóléti szempontok szerint gazdasági hatékonysággal ki lehet használni.
Kelemen Márton elmondta: ezek a források három kategóriába sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az ún. ellátó, termelő jellegű javak, mint a víz, levegő, föld, legelők, erdők – az ökoszisztémának azok az összetevői, amelyek biztosítják a létfeltétel alapját. A másodikat a szabályozó jellegű szolgáltatások képezik – ezen azokat a minimális beavatkozásokat értik, amelyekkel értékesítik vagy akár megóvják a természetes vagy az ember alkotta életteret. Ide sorolhatók a kulturális szolgáltatások is, amelyek a gazdasági tényezőket hozzásegítik ahhoz, hogy kihasználják, értékesítsék az említetteket. Ezek lehetnek rendezvények, szimpóziumok, más jellegű találkozók, amelyeken tudatosítják az érintett érdekcsoportokkal az ésszerű, fenntartható gazdálkodás szükségességét, esetleg olyan turisztikai programok, amelyekkel a sajátos tájat, ökoszisztémát lehet értékesíteni, népszerűsíteni.
A program keretében különböző kutatási módszerekkel felmérik a lehetőségeket. Amint megtudtuk, az érintett övezetekben már hozzáfogtak a kérdőívezéshez, amiben arra kíváncsiak, hogy a helyiek mit tartanak fontosnak, kiaknázandónak. Megalakult egy tudományos tanácsadói testület is, amely irányítja a felmérést, elemzi és értékeli a begyűjtött adatokat. Eddig 12 ökoszisztémát különítettek el. Az erdélyi táj sajátossága a kisparcellás mezőgazdálkodásnak köszönhetően ún. mozaikos terület, ahol jól megfér egymással a megművelt és a beavatkozástól mentes terület.
A döntéshozókkal megosztják a projekt következtetéseit, hogy ezeket beépítsék a helyi vagy a regionális gazdaságfejlesztési politikába, annak érdekében, hogy megőrizzék az ökoszisztémák biodiverzitását – hallhattuk a sajtótájékoztatón.
A Népújság kérdésére Kelemen Márton elmondta, ismerve a helyi sajátosságokat, gazdasági és politikai helyzetet, nincs garancia arra, hogy ezeket a következtetéseket figyelembe veszik a döntéshozók, holott ennek az új szemléletnek az a hozadéka, hogy a közösségek megőrizhetik az alapvető természeti forrásokat, amelyekből – megfelelő mértékletességgel – hosszú távon gazdálkodhatnak – tegyük hozzá, nem sok anyagi ráfordítással.
A terv megvalósításának határideje 2016 december vége. A milvusosok arról biztosítottak, hogy lesz folytatás.
Népújság (Marosvásárhely)
Felmérik az "ökoszisztéma- szolgáltatásokat"
Tegnap délelőtt a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület a marosvásárhelyi Bolyai klubban ismertette legújabb – az Európai Unió által támogatott – programját, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjával és a CEEweb for Biodiversityvel – a környezetvédelmi szervezetek közép-kelet-európaihálózatával – közösen valósít meg. A támogatásnak köszönhetően 91.000 hektáron felmérik az ökoszisztéma-szolgáltatásokat a Nyárád és Kis-Küküllő mentén levő Natura 2000-es területeken.
Tulajdonképpen a Nyárád völgyét és a Küküllő-dombságot, a Bekecset, valamint a Nagy- Küküllő menti molyostölgy-rezervációt foglalták be a pályázatba. Tegnap a sajtótájékoztatón a projektben részt vevő szervezetek képviselői ismertették, hogy tulajdonképpen mire is költik az unió által felajánlott 402.340 eurót. A projektmenedzser Kelemen Katalin, munkatársa a Milvustól Papp Délia Judit, valamint Kelemen Márton biológus, a tájékoztatón még jelen volt Tripolszky Sarolta, a CEEweb for Biodiversity képviselője és munkatársa, Óhegyi Erzsébet valamint Rares Bonfate, a pályázatot kezelő román környezetvédelmi minisztérium képviselője.
Tripolszky Sarolta kifejtette: ők biztosítják azt a szakmai hátteret, amelynek köszönhetően – az unió keretirányel-vének megfelelően – az említett területen felmérik az ökoszisztémák állapotát, ezek gazdasági erejét, amelynek potenciálját a helyi lakosoknak és döntéshozóknak kell majd kiaknázniuk környezetkímélő módszerekkel. Az ökoszisztéma-szolgáltatások olyan természeti források, amelyeket nemcsak környezetvédelmi, hanem kulturális, jóléti szempontok szerint gazdasági hatékonysággal ki lehet használni.
Kelemen Márton elmondta: ezek a források három kategóriába sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az ún. ellátó, termelő jellegű javak, mint a víz, levegő, föld, legelők, erdők – az ökoszisztémának azok az összetevői, amelyek biztosítják a létfeltétel alapját. A másodikat a szabályozó jellegű szolgáltatások képezik – ezen azokat a minimális beavatkozásokat értik, amelyekkel értékesítik vagy akár megóvják a természetes vagy az ember alkotta életteret. Ide sorolhatók a kulturális szolgáltatások is, amelyek a gazdasági tényezőket hozzásegítik ahhoz, hogy kihasználják, értékesítsék az említetteket. Ezek lehetnek rendezvények, szimpóziumok, más jellegű találkozók, amelyeken tudatosítják az érintett érdekcsoportokkal az ésszerű, fenntartható gazdálkodás szükségességét, esetleg olyan turisztikai programok, amelyekkel a sajátos tájat, ökoszisztémát lehet értékesíteni, népszerűsíteni.
A program keretében különböző kutatási módszerekkel felmérik a lehetőségeket. Amint megtudtuk, az érintett övezetekben már hozzáfogtak a kérdőívezéshez, amiben arra kíváncsiak, hogy a helyiek mit tartanak fontosnak, kiaknázandónak. Megalakult egy tudományos tanácsadói testület is, amely irányítja a felmérést, elemzi és értékeli a begyűjtött adatokat. Eddig 12 ökoszisztémát különítettek el. Az erdélyi táj sajátossága a kisparcellás mezőgazdálkodásnak köszönhetően ún. mozaikos terület, ahol jól megfér egymással a megművelt és a beavatkozástól mentes terület.
A döntéshozókkal megosztják a projekt következtetéseit, hogy ezeket beépítsék a helyi vagy a regionális gazdaságfejlesztési politikába, annak érdekében, hogy megőrizzék az ökoszisztémák biodiverzitását – hallhattuk a sajtótájékoztatón.
A Népújság kérdésére Kelemen Márton elmondta, ismerve a helyi sajátosságokat, gazdasági és politikai helyzetet, nincs garancia arra, hogy ezeket a következtetéseket figyelembe veszik a döntéshozók, holott ennek az új szemléletnek az a hozadéka, hogy a közösségek megőrizhetik az alapvető természeti forrásokat, amelyekből – megfelelő mértékletességgel – hosszú távon gazdálkodhatnak – tegyük hozzá, nem sok anyagi ráfordítással.
A terv megvalósításának határideje 2016 december vége. A milvusosok arról biztosítottak, hogy lesz folytatás.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 28.
Térségi és városnapok egyidőben
Sok apró, de érdekes programponttal bővül az egyidőben zajló hétvégi Nyárádszeredai Városnapok és a Nyárádmenti Napok szórakoztató ajánlata.
Az eddigi megszokott programpontok – mint kézműves vásár, néptánc, koncertek, szépségverseny és tűzijáték – mellett újabbakat is találhat magának az érdeklődő. Augusztus 1-jén délben a lovak és a lovassportok kedvelőit Nyárádszereda Marosvásárhely felőli kijáratánál található Butyurka-tanyára várják, ahol lovas bemutatóra kerül sor. Az érdeklődők a nemrég lovasíjász-rekordot döntött Pászka Lehel produkcióinak örülhetnek, de szombaton reggel bevonulnak a településre a 15. Mátyás huszárezred havadi lovasai is, akik ugyancsak ezen a helyen pihennek meg.
Egész napos új programot szervez a fiataloknak a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet ugyancsak szombaton. Az Ifjúsági Udvar nevű rendezvény színhelye az önkormányzat megújult udvara lesz. Tóth Sádor polgármester szerint a fiatalok képesek megszervezni a maguk mást stílusú programjait, és ezek kiegészítik a városnapi rendezvényeket. Így 11 órától kiértékelik Az én varázskertem című rajzpályázatra beérkezett legjobb munkákat, s ezúttal az alkotók újabb munkákat is készíthetnek, amelyet helyi tárlaton is bemutatnak majd a szervezők. 12 órától zumba-partin lehet zenére mozogni a közismert Bogival, 15 és 16 órától Bencze Ildikóval beszélgethetnek el az érdeklődők a tanulás új módszereiről és a kommunikációról, a meggyőzés erejéről, míg 17 órától Kraft Hunor nőgyógyásszal. 18 órától lazább programra hívják azokat, akik nevetni is szeretnek, ugyanis a klasszikus stand-up komédia képviselőit, Kun Zsoltot és a nyolcadik erdélyi humorfesztivál győztesét, György Botondot is meghívták a szervezők. A jó zenehangulatról az Elgé lokál fog gondoskodni, majd a főtéri esti koncertek és szépségverseny után a szórakozni vágyók visszatérhetnek a önkormányzat udvarára, ahol éjféltől szabadtéri buli lesz, a hangulatról a Pikowatt zenelovasa gondoskodik.
De aki nem szeretne bulizni, és aludni sem tud, azt a futballpályára várják, ahol éjszakai focitornát szerveznek megvilágított füves pályákon. A szervezők tizenhat csapat részvételére számítanak a Nyárád, Maros és Kis-Küküllő térségéből, akik négy csoportban küzdenek meg, mindenikből kettő jut tovább a döntő körökbe. Amúgy fociból nem lesz hiány a hétvégén, és nem csak éjszaka: szombaton 17 órától a futballpályán Székelyföld válogatottját és az egykori ASA öregfiú csapatát látja vendégül Nyárádszereda, míg vasárnap délután a műfüves pályán a papok, polgármesterek és vállalkozók csapatai rúgják majd a bőrt.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Sok apró, de érdekes programponttal bővül az egyidőben zajló hétvégi Nyárádszeredai Városnapok és a Nyárádmenti Napok szórakoztató ajánlata.
Az eddigi megszokott programpontok – mint kézműves vásár, néptánc, koncertek, szépségverseny és tűzijáték – mellett újabbakat is találhat magának az érdeklődő. Augusztus 1-jén délben a lovak és a lovassportok kedvelőit Nyárádszereda Marosvásárhely felőli kijáratánál található Butyurka-tanyára várják, ahol lovas bemutatóra kerül sor. Az érdeklődők a nemrég lovasíjász-rekordot döntött Pászka Lehel produkcióinak örülhetnek, de szombaton reggel bevonulnak a településre a 15. Mátyás huszárezred havadi lovasai is, akik ugyancsak ezen a helyen pihennek meg.
Egész napos új programot szervez a fiataloknak a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet ugyancsak szombaton. Az Ifjúsági Udvar nevű rendezvény színhelye az önkormányzat megújult udvara lesz. Tóth Sádor polgármester szerint a fiatalok képesek megszervezni a maguk mást stílusú programjait, és ezek kiegészítik a városnapi rendezvényeket. Így 11 órától kiértékelik Az én varázskertem című rajzpályázatra beérkezett legjobb munkákat, s ezúttal az alkotók újabb munkákat is készíthetnek, amelyet helyi tárlaton is bemutatnak majd a szervezők. 12 órától zumba-partin lehet zenére mozogni a közismert Bogival, 15 és 16 órától Bencze Ildikóval beszélgethetnek el az érdeklődők a tanulás új módszereiről és a kommunikációról, a meggyőzés erejéről, míg 17 órától Kraft Hunor nőgyógyásszal. 18 órától lazább programra hívják azokat, akik nevetni is szeretnek, ugyanis a klasszikus stand-up komédia képviselőit, Kun Zsoltot és a nyolcadik erdélyi humorfesztivál győztesét, György Botondot is meghívták a szervezők. A jó zenehangulatról az Elgé lokál fog gondoskodni, majd a főtéri esti koncertek és szépségverseny után a szórakozni vágyók visszatérhetnek a önkormányzat udvarára, ahol éjféltől szabadtéri buli lesz, a hangulatról a Pikowatt zenelovasa gondoskodik.
De aki nem szeretne bulizni, és aludni sem tud, azt a futballpályára várják, ahol éjszakai focitornát szerveznek megvilágított füves pályákon. A szervezők tizenhat csapat részvételére számítanak a Nyárád, Maros és Kis-Küküllő térségéből, akik négy csoportban küzdenek meg, mindenikből kettő jut tovább a döntő körökbe. Amúgy fociból nem lesz hiány a hétvégén, és nem csak éjszaka: szombaton 17 órától a futballpályán Székelyföld válogatottját és az egykori ASA öregfiú csapatát látja vendégül Nyárádszereda, míg vasárnap délután a műfüves pályán a papok, polgármesterek és vállalkozók csapatai rúgják majd a bőrt.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. augusztus 2.
Bözödújfalu: zarándoklat a zsarnokság emlékének helyszínére
Közel ezer ember vonult szombaton az egykori Bözödújfalu helyére, a faluromboló zsarnokság jelképének helyszínére.
Nagyon sok elszármazott, kitelepített bözödújfalusi tért vissza a hétvégén a „székely siratófalhoz” emlékezni, de sokan jöttem velük magyarországiak, Kis-Küküllő menti emberek és elöljárók. És itt volt Magyarország Miniszterelnökségének miniszteri biztosa, Grezsa István, a csíkszeredai főkonzulátus vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is. És ott volt mindenki, aki emlékezni akart egy tájról, az itteni emberekről és egy történelmi igazságtalanságról, amely egy falut törölt el a föld színéről.
„Nem a mi dolgunk ítélkezni és felelősöket keresni, a mai generáció dolga a méltó emlékezés” – véli Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere, aki kijelentette: nem rombolni, hanem építeni fogják ezt a falut, megtartani azt, ami megmaradt, és felépíteni azt, ami szükséges, hogy sose lehessen kitörölni az emlékezetből azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet Bözödújfalu volt lakóinak okoztak.
Szombaton jelképesen ismét benépesült Bözödújfalu, ugyanis egykori lakói megkeresték helyüket abban a kopjafafaluban, amelyet az önkormányzat a Bözödújfaluért Egyesülettel és számos jóakaróval, segítőkész és adakozó emberrel együtt épített, száznyolcvan faragott oszlopot állítva: minden háznak a számát, családfőjének nevét fába vésték, de az intézményekét, egyházakét is. A kitelepítettek könnyes szemmel járták be a helyet, és mondtak köszönetet a megvalósításért. Az ünnepségen felszólalók egyértelmű következtetése és óhaja volt, hogy nincs többé szükség kopjafafalura Erdélyben. Csibi Attila szerint az egykori falu egy szeletét adták vissza lakóinak, és az emlékeket, amellyel fennmaradhat az, amit elvettek tőlük, és ebben segítettek azok a szorgos Kárpát-medencei magyar kezek, amelyek az oszlopokat faragták, ezáltal is segítve az emlékek ápolását és építését.
Az ünnepségen a polgármester azokról a tervekről is beszélt, amelyeket a falu emlékének éltetése érdekében szőnek . Szeretnék konzerválni az unitárius templom még meglévő falait és újjáépíteni a tavaly leomlott katolikus templomot. Az épület és némán figyelmeztető harangja csak akkor adták fel a harcot a gyilkosan szorító víz ellen, amikor már érezték: nincsenek egyedül. Most ezt viszik tovább azok, akik tervekkel, munkával, adománnyal vagy akár csak egy téglajeggyel járulnak hozzá az újjáépítéshez. Hosszú munka előtt állnak, de hiszik, hogy egyszer állni fognak ezek az üzenethordozó emlékjelek is. Addig is elkészül a falu makettje is, amely minden dombot, völgyet, házat és templomot megmutat majd az egykori Bözödújfaluból. Ez jövő tavaszra készül el, és az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban kap helyett egy kisfilmmel együtt külön teremben, amelyet az egykori falu emlékének szánnak.
Gligor Róbert László
Közel ezer ember vonult szombaton az egykori Bözödújfalu helyére, a faluromboló zsarnokság jelképének helyszínére.
Nagyon sok elszármazott, kitelepített bözödújfalusi tért vissza a hétvégén a „székely siratófalhoz” emlékezni, de sokan jöttem velük magyarországiak, Kis-Küküllő menti emberek és elöljárók. És itt volt Magyarország Miniszterelnökségének miniszteri biztosa, Grezsa István, a csíkszeredai főkonzulátus vezető konzulja, Csige Sándor Zoltán és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke is. És ott volt mindenki, aki emlékezni akart egy tájról, az itteni emberekről és egy történelmi igazságtalanságról, amely egy falut törölt el a föld színéről.
„Nem a mi dolgunk ítélkezni és felelősöket keresni, a mai generáció dolga a méltó emlékezés” – véli Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere, aki kijelentette: nem rombolni, hanem építeni fogják ezt a falut, megtartani azt, ami megmaradt, és felépíteni azt, ami szükséges, hogy sose lehessen kitörölni az emlékezetből azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet Bözödújfalu volt lakóinak okoztak.
Szombaton jelképesen ismét benépesült Bözödújfalu, ugyanis egykori lakói megkeresték helyüket abban a kopjafafaluban, amelyet az önkormányzat a Bözödújfaluért Egyesülettel és számos jóakaróval, segítőkész és adakozó emberrel együtt épített, száznyolcvan faragott oszlopot állítva: minden háznak a számát, családfőjének nevét fába vésték, de az intézményekét, egyházakét is. A kitelepítettek könnyes szemmel járták be a helyet, és mondtak köszönetet a megvalósításért. Az ünnepségen felszólalók egyértelmű következtetése és óhaja volt, hogy nincs többé szükség kopjafafalura Erdélyben. Csibi Attila szerint az egykori falu egy szeletét adták vissza lakóinak, és az emlékeket, amellyel fennmaradhat az, amit elvettek tőlük, és ebben segítettek azok a szorgos Kárpát-medencei magyar kezek, amelyek az oszlopokat faragták, ezáltal is segítve az emlékek ápolását és építését.
Az ünnepségen a polgármester azokról a tervekről is beszélt, amelyeket a falu emlékének éltetése érdekében szőnek . Szeretnék konzerválni az unitárius templom még meglévő falait és újjáépíteni a tavaly leomlott katolikus templomot. Az épület és némán figyelmeztető harangja csak akkor adták fel a harcot a gyilkosan szorító víz ellen, amikor már érezték: nincsenek egyedül. Most ezt viszik tovább azok, akik tervekkel, munkával, adománnyal vagy akár csak egy téglajeggyel járulnak hozzá az újjáépítéshez. Hosszú munka előtt állnak, de hiszik, hogy egyszer állni fognak ezek az üzenethordozó emlékjelek is. Addig is elkészül a falu makettje is, amely minden dombot, völgyet, házat és templomot megmutat majd az egykori Bözödújfaluból. Ez jövő tavaszra készül el, és az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyban kap helyett egy kisfilmmel együtt külön teremben, amelyet az egykori falu emlékének szánnak.
Gligor Róbert László
2015. augusztus 25.
Elhunyt Szentimrei Judit néprajzi szakíró
A XX. századi erdélyi és a moldvai magyar népi kultúra klasszikus kutatója, a Kriza János Néprajzi Társaság alapító tagja Kolozsvárott született 1921. május 19-én, tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és Helsinkiben végezte. 1940-től a Kós Károly által tervezett sztánai műtermében dolgozott és tanított.
A kalotaszegi háziipar szakmai felügyelője és irányítója, a kolozsvári Állami Leánygimnázium tanára, az Iparművészeti Szövetkezet alapítója és bedolgozója, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanára, a Dolgozó Nő, majd a Családi Tükör szerkesztője, a bukaresti magyar adás tudományos tanácsadója is volt. Számos hazai és külföldi kiállításon vett részt, első önálló munkája a Székely festékesek; később a Széki iratosok aratott nagy sikert.
Hat tájegység (a Kászonok, a Szilágyság, a Kis-Küküllő vidéke, a moldvai csángók, Torockó és a Mezőség) etnográfiai szintézisét jelentette meg dr. Kós Károly és dr. Nagy Jenő szerzőtársaival. Meghatározó szerepet vállalt a Román Tudományos Akadémia művészettörténeti osztályának dr. Kós Károly által vezetett kutatási programjaiban.
A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja volt, 1989 után az Orbán Balázs Társaság, a Magyar Filológiai Társaság, a Romániai Képzőművészeti Szövetség és a Barabás Miklós Céh tevékenységében vett részt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A XX. századi erdélyi és a moldvai magyar népi kultúra klasszikus kutatója, a Kriza János Néprajzi Társaság alapító tagja Kolozsvárott született 1921. május 19-én, tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és Helsinkiben végezte. 1940-től a Kós Károly által tervezett sztánai műtermében dolgozott és tanított.
A kalotaszegi háziipar szakmai felügyelője és irányítója, a kolozsvári Állami Leánygimnázium tanára, az Iparművészeti Szövetkezet alapítója és bedolgozója, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanára, a Dolgozó Nő, majd a Családi Tükör szerkesztője, a bukaresti magyar adás tudományos tanácsadója is volt. Számos hazai és külföldi kiállításon vett részt, első önálló munkája a Székely festékesek; később a Széki iratosok aratott nagy sikert.
Hat tájegység (a Kászonok, a Szilágyság, a Kis-Küküllő vidéke, a moldvai csángók, Torockó és a Mezőség) etnográfiai szintézisét jelentette meg dr. Kós Károly és dr. Nagy Jenő szerzőtársaival. Meghatározó szerepet vállalt a Román Tudományos Akadémia művészettörténeti osztályának dr. Kós Károly által vezetett kutatási programjaiban.
A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja volt, 1989 után az Orbán Balázs Társaság, a Magyar Filológiai Társaság, a Romániai Képzőművészeti Szövetség és a Barabás Miklós Céh tevékenységében vett részt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 2.
Visszatérő tankönyvhiány
Tanítani, de miből?
Az új tantervhez új tankönyvek készülnek, hangzik el minduntalan a közoktatási minisztérium illetékeseinek nyilatkozataiban. Ennek ellenére az utóbbi években egyre homályosabb, hogy az alaptantárgyak oktatásához nélkülözhetetlen tankönyvek az iskolai év melyik szakaszában kerülnek a magyar tagozaton tanuló diákok padjára.
Tavaly is könnyű iskolatáskával térhettek haza a kisdiákok, szeptember 15-én ugyanis a tankönyvek még a nyomdában sem voltak. Akkor is, akárcsak idén, a közbeszerzési eljárás vesztes kiadóinak egy része megóvta a tankönyvlicit eredményeit. Ezért még azok a könyvek sem készülhettek el tanévkezdésre, melyek túljutottak a minisztériumi szűrőn, ugyanis az óvások miatt a nyertes kiadókkal sem írták alá a szerződést a tanügyminisztériumban. Az állami oktatásban zajló tankönyvbiznisz egyre átláthatatlanabbnak tűnik, követni sem lehet a szövevényes utakat, az érintettek szerint nagyon úgy tűnik, hogy rég nem a gyerekek érdeke az elsőrendű.
A Maros megyei pedagógusok is a tankönyvhiány, a kiadók harca miatt kialakult, országos jelenséggé váló áldatlan helyzet miatt bosszankodnak, amely a tanfelügyelőségeket is meghaladja. Múlt heti látogatásunk jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a dicsőszentmártoni pedagógusok is felsorolják az oktatási rendszer azon hiányosságait, amelyek miatt a gyerekre, pedagógusra, szülőre egyaránt nagy nyomás nehezedik. A II. osztályosokat tanító Molnár Margit elmondta, hogy az idei tanévben a legnagyobb mértékben a magyar tagozat II–III. osztályos diákjai és tanítói szembesültek a tankönyvhiánnyal. Annak ellenére, hogy új tanterv szerint kell oktatniuk, egyetlen olyan tankönyvet sem kaptak, amely megkönnyítené a tanterv betartását. Matematika, magyar, román tankönyvük egyáltalán nincs. A második osztályos tankönyveket állítólag azért nem kapták meg, mert a digitális hanganyag, amit egy szakbizottságnak is láttamoznia kell, még nem készült el. A harmadik osztályos diákoknak sincsenek tankönyveik, de még csak ígéret sem hangzott el arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben megkaphatnák. Az idei első osztályosoknak van anyanyelv és román tankönyvük, ezeket a tavalyi elsősök januárban kapták meg.
Leleményes oktatók
Arra a kérdésre, hogy miként oktatnak, Molnár Margit tanítónő és Fodor Sándor József aligazgató elmondták: jobb híján leporolták a lerakatban tárolt régi tankönyveket, azokból próbálnak valamit összehozni, azonban rengeteg munkát igényel átgondolni, megtervezni, az új tantervhez igazítani a napi tevékenységet. Naponta keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy az ötven percet kreatívan és hasznosan töltsék ki. Anyanyelvből a régi, 90-es években kiadott tankönyvekből válogatnak, illetve meséskönyvekből, gyermekfolyóiratokból fénymásolnak, de az interneten fellelhető anyagokat is átdolgozva, kinyomtatva próbálják hasznosítani. A régi kiadású anyanyelvi tankönyvekben egy bizonyos betűsorrend volt, az új tanterv más sorrendet ír elő, a matematikakönyv sem megfelelő. Szövegértést csak szövegértő segédanyaggal lehet tanítani, így nincs más megoldás, mint interneten böngészni, letölteni, átdolgozni és kinyomtatni, majd a gyerekek kezébe adni. Ez arra kényszeríti a tanítókat, hogy a szülőktől a papír és nyomtatás értékét elkérjék, ami számukra igencsak kellemetlen, ráadásul törvénybe ütköző. "Mindennap nem kérhetek egy lejt a szülőktől a fénymásola-tokért, az a gyerek zsebpénze lehetne, de akkor mi a teendő?" – teszi fel a kérdést a pedagógus. "Belegondolni sem lehet, hogy mit tesz az a tanító, aki két-három összevont osztályban tanít. Pedig a Kis-Küküllő mentén is, akárcsak a többi vidéki iskolában, leginkább összevont alsó tagozatok vannak" – hangzik el a kérdésfelvetésünkre.
"Az első osztályosokat hagyományosan ábécéskönyvvel a padjukon és mellette egy szál virággal szoktuk fogadni. A tavalyi elsősöknek meg kellett vásárolnunk a Színes Számösvény matematika munkafüzetet azért, hogy a kisiskolás életének meghatározó eseményét kellőképp megélhesse, a padján legalább egy könyvet találjon. Az ábécéskönyvet végül januárban kaptuk meg" – idézték fel a tavalyi tanévkezdés nehézségeit. A digitális tankönyvek kapcsán kifejtették, hogy az elképzelés jó, hasznos is volna, előtte azonban a megfelelő feltételeket kellett volna megteremteni azok használatához, az iskolák hiányos felszereltségére azonban az illetékeseknek nem terjedt ki a figyelmük. Mindaddig, míg nem állnak megfelelő eszközök a pedagógusok rendelkezésére, míg az osztályokban csak egy-egy régi típusú számítógép van, amelynek a teljesítménye nem teszi lehetővé azoknak a programoknak a megnyitását, amelyekkel az első osztályosoknak szánt tananyagot készítették, minden tanító olyan eszközhöz folyamodik, amelyet a legkézenfekvőbbnek tart, ugyanakkor eleget kell tennie a közoktatási minisztériumi tanterv előírásainak is. "A digitális technológián és a hiányosságokon túlmutat a végcél, ami nem más, mint a diákokkal elsajátíttatni az írás- olvasás tudományát" – hangsúlyozták a pedagógusok.
Az RMDSZ közleménye szerint hétfőn, október 19-én a Kisebbségi Oktatásért Felelős Államtitkárságon aláírták azt a miniszteri határozatot, amely a második osztályosok számára hiánypótló Magyar anyanyelvi kommunikáció tankönyv kiadását hagyja jóvá. A kiadó rövid időn belül teljesítheti a megyei tanfelügyelőségek által benyújtott rendeléseket. A tankönyvkiírás értelmében a nyomtatott tankönyvet CD-n annak digitális változata kíséri. "A rendelet értelmében már az idei tanévtől kezdődően használatba kerül a második osztályosok számára íródott tankönyv, amely amellett, hogy segítséget nyújt a tanulás megtervezésében, a kerettanterv és napi gyakorlat összehangolására is lehetőséget nyújt… Már a megyei tanfelügyelőségeken vannak a másodikosok specifikus tanterve alapján készült román nyelvű kommunikáció tankönyvek is" – mondta Király András, az RMDSZ oktatásért felelős államtitkára.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
Tanítani, de miből?
Az új tantervhez új tankönyvek készülnek, hangzik el minduntalan a közoktatási minisztérium illetékeseinek nyilatkozataiban. Ennek ellenére az utóbbi években egyre homályosabb, hogy az alaptantárgyak oktatásához nélkülözhetetlen tankönyvek az iskolai év melyik szakaszában kerülnek a magyar tagozaton tanuló diákok padjára.
Tavaly is könnyű iskolatáskával térhettek haza a kisdiákok, szeptember 15-én ugyanis a tankönyvek még a nyomdában sem voltak. Akkor is, akárcsak idén, a közbeszerzési eljárás vesztes kiadóinak egy része megóvta a tankönyvlicit eredményeit. Ezért még azok a könyvek sem készülhettek el tanévkezdésre, melyek túljutottak a minisztériumi szűrőn, ugyanis az óvások miatt a nyertes kiadókkal sem írták alá a szerződést a tanügyminisztériumban. Az állami oktatásban zajló tankönyvbiznisz egyre átláthatatlanabbnak tűnik, követni sem lehet a szövevényes utakat, az érintettek szerint nagyon úgy tűnik, hogy rég nem a gyerekek érdeke az elsőrendű.
A Maros megyei pedagógusok is a tankönyvhiány, a kiadók harca miatt kialakult, országos jelenséggé váló áldatlan helyzet miatt bosszankodnak, amely a tanfelügyelőségeket is meghaladja. Múlt heti látogatásunk jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a dicsőszentmártoni pedagógusok is felsorolják az oktatási rendszer azon hiányosságait, amelyek miatt a gyerekre, pedagógusra, szülőre egyaránt nagy nyomás nehezedik. A II. osztályosokat tanító Molnár Margit elmondta, hogy az idei tanévben a legnagyobb mértékben a magyar tagozat II–III. osztályos diákjai és tanítói szembesültek a tankönyvhiánnyal. Annak ellenére, hogy új tanterv szerint kell oktatniuk, egyetlen olyan tankönyvet sem kaptak, amely megkönnyítené a tanterv betartását. Matematika, magyar, román tankönyvük egyáltalán nincs. A második osztályos tankönyveket állítólag azért nem kapták meg, mert a digitális hanganyag, amit egy szakbizottságnak is láttamoznia kell, még nem készült el. A harmadik osztályos diákoknak sincsenek tankönyveik, de még csak ígéret sem hangzott el arra vonatkozóan, hogy a közeljövőben megkaphatnák. Az idei első osztályosoknak van anyanyelv és román tankönyvük, ezeket a tavalyi elsősök januárban kapták meg.
Leleményes oktatók
Arra a kérdésre, hogy miként oktatnak, Molnár Margit tanítónő és Fodor Sándor József aligazgató elmondták: jobb híján leporolták a lerakatban tárolt régi tankönyveket, azokból próbálnak valamit összehozni, azonban rengeteg munkát igényel átgondolni, megtervezni, az új tantervhez igazítani a napi tevékenységet. Naponta keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy az ötven percet kreatívan és hasznosan töltsék ki. Anyanyelvből a régi, 90-es években kiadott tankönyvekből válogatnak, illetve meséskönyvekből, gyermekfolyóiratokból fénymásolnak, de az interneten fellelhető anyagokat is átdolgozva, kinyomtatva próbálják hasznosítani. A régi kiadású anyanyelvi tankönyvekben egy bizonyos betűsorrend volt, az új tanterv más sorrendet ír elő, a matematikakönyv sem megfelelő. Szövegértést csak szövegértő segédanyaggal lehet tanítani, így nincs más megoldás, mint interneten böngészni, letölteni, átdolgozni és kinyomtatni, majd a gyerekek kezébe adni. Ez arra kényszeríti a tanítókat, hogy a szülőktől a papír és nyomtatás értékét elkérjék, ami számukra igencsak kellemetlen, ráadásul törvénybe ütköző. "Mindennap nem kérhetek egy lejt a szülőktől a fénymásola-tokért, az a gyerek zsebpénze lehetne, de akkor mi a teendő?" – teszi fel a kérdést a pedagógus. "Belegondolni sem lehet, hogy mit tesz az a tanító, aki két-három összevont osztályban tanít. Pedig a Kis-Küküllő mentén is, akárcsak a többi vidéki iskolában, leginkább összevont alsó tagozatok vannak" – hangzik el a kérdésfelvetésünkre.
"Az első osztályosokat hagyományosan ábécéskönyvvel a padjukon és mellette egy szál virággal szoktuk fogadni. A tavalyi elsősöknek meg kellett vásárolnunk a Színes Számösvény matematika munkafüzetet azért, hogy a kisiskolás életének meghatározó eseményét kellőképp megélhesse, a padján legalább egy könyvet találjon. Az ábécéskönyvet végül januárban kaptuk meg" – idézték fel a tavalyi tanévkezdés nehézségeit. A digitális tankönyvek kapcsán kifejtették, hogy az elképzelés jó, hasznos is volna, előtte azonban a megfelelő feltételeket kellett volna megteremteni azok használatához, az iskolák hiányos felszereltségére azonban az illetékeseknek nem terjedt ki a figyelmük. Mindaddig, míg nem állnak megfelelő eszközök a pedagógusok rendelkezésére, míg az osztályokban csak egy-egy régi típusú számítógép van, amelynek a teljesítménye nem teszi lehetővé azoknak a programoknak a megnyitását, amelyekkel az első osztályosoknak szánt tananyagot készítették, minden tanító olyan eszközhöz folyamodik, amelyet a legkézenfekvőbbnek tart, ugyanakkor eleget kell tennie a közoktatási minisztériumi tanterv előírásainak is. "A digitális technológián és a hiányosságokon túlmutat a végcél, ami nem más, mint a diákokkal elsajátíttatni az írás- olvasás tudományát" – hangsúlyozták a pedagógusok.
Az RMDSZ közleménye szerint hétfőn, október 19-én a Kisebbségi Oktatásért Felelős Államtitkárságon aláírták azt a miniszteri határozatot, amely a második osztályosok számára hiánypótló Magyar anyanyelvi kommunikáció tankönyv kiadását hagyja jóvá. A kiadó rövid időn belül teljesítheti a megyei tanfelügyelőségek által benyújtott rendeléseket. A tankönyvkiírás értelmében a nyomtatott tankönyvet CD-n annak digitális változata kíséri. "A rendelet értelmében már az idei tanévtől kezdődően használatba kerül a második osztályosok számára íródott tankönyv, amely amellett, hogy segítséget nyújt a tanulás megtervezésében, a kerettanterv és napi gyakorlat összehangolására is lehetőséget nyújt… Már a megyei tanfelügyelőségeken vannak a másodikosok specifikus tanterve alapján készült román nyelvű kommunikáció tankönyvek is" – mondta Király András, az RMDSZ oktatásért felelős államtitkára.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 27.
Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
2016. március 5.
Mindennek eljön az ideje…
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb- bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
Húsz éve hunyt el dr. Kós Károly (1919–1996) néprajzkutató
Húsz éve, 1996. február 29-én hunyt el dr. Kós Károly néprajzkutató, muzeológus, egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, Kós Károly (1883–1977) író, építész fia.
Dr. Kós Károly a kalotaszegi Sztánán született 1919. augusztus 31-én. 1931-ben a kolozsvári Református Kollégium diákja volt, de 1935-ben édesapja – a tanárokkal támadt nézeteltérése miatt – átíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol Csutak Vilmos volt az igazgató. 1939-ben egy évig református teológiai hallgató volt Kolozsváron, majd ’40-ben, amikor újraindult a néprajz szak az egyetemen, átiratkozott. 1943-ban egyéves ösztöndíjat nyert, és Budapesten tanult, ahol Viski Károly volt a tanára. Történelemből, földrajzból és bölcsészetből szerzett oklevelet. Doktori disszertációját néprajz témakörben írta meg 1944-ben, Viski Károly és Gunda Béla irányítása alatt.
1944-ben egyetemi tanársegédként maradt vissza a kolozsvári egyetemen, ahol történelmet és néprajzot oktatott. Közben az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajztárát és az Erdélyi Kárpát Egyesület fényképtárát gondozza.
1951–56 között az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, osztályvezetője és igazgatóhelyettese volt. 1955–59 között, a két kolozsvári egyetem egyesítéséig akadémiai kutatóként a kolozsvári magyar egyetem néprajzi tanszékének előadótanára volt.
1976-ban Faragó Józseffel beindítja a Népismereti Dolgozatokat, amelynek alapító szerkesztője volt. Ez halála előtt két évvel szűnt meg, 1994-ben.
1979-ben nyugdíjazták, de sosem vonult vissza, élete végéig dolgozott. Kutatási területe: az erdélyi és moldvai magyarság tárgyi kultúrája és az interetnikus kapcsolatok egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. Legismertebb témakörei: népi vadfogás, fazekasság, kőfaragás, ekés földművelés, bivalytartás, árucsere, vásárok, népi építészet, fejfák, népviseletek, festett bútorok.
Szentimrei Judittal és Nagy Jenővel megírták azt a hatalmas szellemi értéket hordozó öt tájmonográfiát (Kászon, Szilágyság, Kis-Küküllő, Moldva, Torockó), amelyek az erdélyi népművészetben az ember és táj, ember és ember közötti kapcsolatok legszebb bizonyítékai.
Ezenkívül vannak a nagy ívű "egyéni vállalkozásai": Tájak, falvak, hagyományok (Kriterion, 1976), Eszköz, munka, néphagyomány (Kriterion, 1979). Halála után jelent meg a monumentális, kétkötetes Mezőség néprajza (Mentor, 2000) és a többszerzős Torockói népművészet (Kriterion, 2002).
***
Dr. Kós Károllyal 1984 kora tavaszán találkoztam Kolozsváron, amikor meglátogattam Györgyfalva negyedbeli lakásán. Látogatásomat koráb- bi, levélben küldött meghívására "terveztem" be, amikor túl voltunk már az 1983-as Néprajzi Dolgozatokban lehozott népi vadriasztás megjelenésén. Akkor gyűjtöttem az anyagot a Halálozás, temetés, temető Vadasdon c. dolgozatomhoz. Magammal vittem az addig összeállt anyag nyers változatát, amit tételről tételre gondosan átnézett, tanácsokkal látott el, szakmai útmutatásokkal vértezett fel. Tudta, érezte: az ND szerzői gárdájának java része úgy verbuválódott össze, legtöbbje nem a néprajz terén szerzett diplomát (akkor már nem létezett, azaz: korábban megszűnt a néprajzi oktatás egyetemi szinten), hozzáállásunkat a népi kultúra iránti értékmentő VONZALOM és az akarat fémjelezte, semmint a szakmai felkészültség…
Az a nap, amit ott töltöttem a Scarisoara utcai lakásában – dr. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor lakása közelében – felér egy egyetemi évvel!
Erre a találkozóra magammal vittem lelki jó barátom, a vadasdi származású Molnár Dénes e témakörben készített rajzait, akinek munkáit látva fölöttébb el volt ragadtatva. Szívből örült annak, hogy apadó magyar képzőművészeink egyre bokrosodó tanári- művészi elfoglaltságuk közepette időt szakítanak a néprajzra is… Aztán beszélt a vonalas rajz fontosságáról a néprajzkutatásban, ami hitelesebbé, értékesebbé és vizualitásában gazdagabbá teszi a leírt néprajzi szokást – jelen esetben a halálozás, a temető néphagyományait.
Mikor elköszöntem – a délutáni órákban –, meg kellett ígérjem: sohasem fogok lemondani a "néprajz felé hajló szerelmemről", s még a nyár beállta előtt postázom "halottas" dolgozatomat, hogy benne legyen a következő ND-ben…
Néhány hónap múlva postáztam, amelyre az alábbi válasz érkezett.
Székely Ferenc
Vadasd
Kolozsvár, 1984. június 26.
Kedves Ferenc!
Az egyik szemem nevet, a másik sír. Nyugtázom a te 29+6 oldal szövegből álló dolgozatodat (Halálozás, temetés, temető Vadasdon) és Molnár Dénes dolgozatát (Sírjelek) – 27 oldal szöveg + 12 lap tusrajz, melyeket a napokban (még Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy körúton voltam) hozott a posta. Öröm látni az újragépelt (tökéletesített) kéziratodat és a témát jól kiegészítő Molnár Dénes-kéziratot (bár ehhez még nem szólhatok hozzá, mert csak átlapoztam) és szép képanyagot. Öröm látni az ilyen szép képanyagot, de az immár véglegesnek tekinthető (föltehetően már csak szerkesztői adjusztálást igénylő) tanulmányszöveget meg éppen, hiszen ez az a téma és vidék, amiről s ahonnan oly régóta várunk valamit, minél többet, ez kell a Népismereti Dolgozatoknak!
Ugyanakkor viszont a másik szemem sír, hiszen ’84 helyett – mint évtizedünk elején szó volt az évenkénti megjelenésről – az ND legközelebbi kötete csak 86-ban jelenhet meg ("legjobb esetben" – mint a Kriterion főszerkesztője írta) s e kötetre már kétszeres anyag van (hál’ Istennek – mondja a nevető szem). A "legjobb eset" pedig arra vonatkozik, hogy jelenleg (3 hónapja) egy brigád a Kriterion eddigi tevékenységét és jövendő profilját igyekszik meghatározni s úgy tűnik, hogy e kiadónak vissza kell térnie a korábbi szépirodalmi kiadó profilhoz s ami nem szépirodalom, azt mind az Editura Academiei, Albatros, Sport- Turism, Meridiane, Creanga stb. kiadókhoz kell átadni elbírálásra, hogy vállalják-e kiadásukat ilyen vagy olyan nyelven. Több éve már a példányszámokat sem a Kriterion határozza meg, s ugyanakkor a papírral és festékkel is problémák vannak. Egyszóval pillanatnyilag alig tudná valaki megmondani, hogy mi lesz a sorsa pl. a ND-nek, vagy akár az én és mások már ott levő kész kéziratainak, melyek szerződés alapján készültek el évekkel ezelőtt.
Nem alkalmas e papiros arra, hogy minden részletre kitérjek, minden fentiekkel kapcsolatos gondolatot kifejtsek stb. Ami fő mondanivalóm van a magam és minden szeretett, becsült munkatársam számára, az ebben foglalható össze: mivel jelenleg senki sem sürget, senki sem kap írásaink után, senki sem szorít, hogy hamar-hamar adjuk a kéziratot, az 1950-es, 60-as évekhez hasonlóan nyugodtan dolgozhatunk, alapos munkára van időnk, s ha már mi nem is, de utódaink bizonyára kapnak kiadót munkáinknak. Persze, meglehet, hogy akár pár év múlva kapósak lesznek kézirataink, hiszen a már "változó valóság" korában, mikor úgy rohan, alakul minden, közelebbről is előállhat olyan helyzet, hogy nem csak az olvasók, de a kiadók is igényelni fogják írásainkat, csak legyenek kész formában. Ebben a reményben folytatom én is a munkámat s biztatlak Téged is a további hasznos munkálkodásra. Mindennek eljön az ideje, érdemes dolgozni!
Barátsággal köszönt
K Károly bátyád
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 25.
Ebben bizony Székelyföld az egyik legjobb
Országszerte, de kelet-európai viszonylatban is élen jár a Maros, Hargita és Kovászna megyei otthoni beteggondozás, amelyet napi szinten egyre többen vesznek igénybe. A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli otthoni beteggondozó szolgálatának húszéves fennállását. 1997 óta sokat fejlődött ez az ágazat, ma már nem csak a környező megyékből, hanem Boszniából, a Moldovai Köztársaságból, Grúziából és Fehéroroszországból is jönnek ide szakmai képzésekre.
A legelső otthoni beteggondozó központot Nagyenyeden hozta létre a Gyulafehérvári Caritas 1997-ben. Rá egy évre Székelyudvarhelyen, 1999-ben Marosvásárhelyen, 2000-től pedig Csíkszeredában és Gyulafehérváron is megalakult a központ. A szervezet betegápolási tevékenysége az otthonhoz, ágyhoz kötött betegek, a szakorvosi ellátásban hiányt szenvedők számára nyújt segítséget. Helyzettől függően egészségügyi, háztartási vagy szociális jellegű szolgáltatásokat lehet igénybe venni, de a betegközvetítő szolgálat során kapcsolatot teremtenek a beteg és a szakorvos között a beteg szállítása, és ha szükséges, szállásának biztosítása által is.
Maros megyében 56 otthoni beteggondozó látja el a mindennapi feladatokat 23 önkormányzat területén, és jelenleg 2934 ápolásra, otthoni gondozásra szoruló személy van a Caritas nyilvántartásában – tudtuk meg az adatokat Molnár Józseftől, a szervezet PR-es munkatársától. Maros megyében három csoport látja el a beteggondozói feladatokat, az egyikhez Marosvásárhely és környéke, Nyárádmente és a Mezőség egy része tartozik, a második csoport a Kis-Küküllő mentén, azaz Balavásártól Szovátáig látja el a feladatokat, a harmadik pedig a Nagy-Küküllő mentén teljesít szolgálatot. Koszta Piroska, a marosvásárhelyi csoport vezetője lapunknak elmondta, a legtöbb beteg ágyhoz kötött, és napi szinten hat-hét új személlyel növekszik az ellátottak száma, főként ebben az időszakban, mert gyakori az elcsúszás, esés.
„Szinte az összes ápoltunk ágyban fekvő beteg, és egyedül élnek, vagy dolgoznak a családtagok. Sokan közülük olyan településen laknak, ahol nincs rendszeres buszjárat, a szakápolóink ezért a gyógyszerek kiíratásában, megszerzésében is segítenek. A csoportunknak jelenleg 483 ellátottja van kilenc községben” – mondta Koszta Piroska. A 0265–246 804-es telefonszámon lehet érdeklődni a szolgáltatás felől, de a szervezet honlapján is elérhetők a szükséges információk.
Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális ágazatának igazgatója 2000 óta dolgozik a szervezetnél, és úgy érzi, mérföldkőhöz érkezett az otthoni beteggondozó szolgáltatás. „Az első tíz évünk az építkezésről szólt, hiszen akkor még megfelelő törvénykezés sem volt a szolgáltatás működtetésével kapcsolatban. Azóta sokat tanultunk a nyugati partnereinktől, jelenleg Maros, Hargita és Kovászna megyében a legfejlettebb az otthoni beteggondozó hálózat az országban, nem csak miattunk, hanem a Diakónia és más szervezetek szolgáltatásai miatt is. Úgy érezzük, hogy mérföldkőhöz érkeztünk, és az ország többi részének is meg kell mutatni, hogy hogyan működik a hálózat” – fejtette ki az igazgató. Az elmúlt időszakban nem csak a környező megyékből, de Boszniából, a Moldovai Köztársaságból, Grúziából és Fehéroroszországból is jöttek a Gyulafehérvári Caritas képzéseire, ugyanis az elmúlt két évtized alatt komoly szakmai tapasztalatot is gyűjtött a szervezet beteggondozás terén.
A Caritas tervei között szerepel az ápoló szakma jelentőségének megerősítése, ugyanis míg Nyugaton doktorálni is lehet ebben a szakmában, addig itthon mindössze posztliceális képzésben részesülhet valaki, ezért szakmai képzést is vállal a szervezet – tudtuk meg Péter Györgytől. A Caritas többek között egy háromnapos nemzetközi konferencia szervezésével ünnepli meg a beteggondozás húszéves jubileumát, amelyre Marosvásárhelyen kerül sor november 15–17. között Ápolás és életminőség címmel.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
Országszerte, de kelet-európai viszonylatban is élen jár a Maros, Hargita és Kovászna megyei otthoni beteggondozás, amelyet napi szinten egyre többen vesznek igénybe. A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli otthoni beteggondozó szolgálatának húszéves fennállását. 1997 óta sokat fejlődött ez az ágazat, ma már nem csak a környező megyékből, hanem Boszniából, a Moldovai Köztársaságból, Grúziából és Fehéroroszországból is jönnek ide szakmai képzésekre.
A legelső otthoni beteggondozó központot Nagyenyeden hozta létre a Gyulafehérvári Caritas 1997-ben. Rá egy évre Székelyudvarhelyen, 1999-ben Marosvásárhelyen, 2000-től pedig Csíkszeredában és Gyulafehérváron is megalakult a központ. A szervezet betegápolási tevékenysége az otthonhoz, ágyhoz kötött betegek, a szakorvosi ellátásban hiányt szenvedők számára nyújt segítséget. Helyzettől függően egészségügyi, háztartási vagy szociális jellegű szolgáltatásokat lehet igénybe venni, de a betegközvetítő szolgálat során kapcsolatot teremtenek a beteg és a szakorvos között a beteg szállítása, és ha szükséges, szállásának biztosítása által is.
Maros megyében 56 otthoni beteggondozó látja el a mindennapi feladatokat 23 önkormányzat területén, és jelenleg 2934 ápolásra, otthoni gondozásra szoruló személy van a Caritas nyilvántartásában – tudtuk meg az adatokat Molnár Józseftől, a szervezet PR-es munkatársától. Maros megyében három csoport látja el a beteggondozói feladatokat, az egyikhez Marosvásárhely és környéke, Nyárádmente és a Mezőség egy része tartozik, a második csoport a Kis-Küküllő mentén, azaz Balavásártól Szovátáig látja el a feladatokat, a harmadik pedig a Nagy-Küküllő mentén teljesít szolgálatot. Koszta Piroska, a marosvásárhelyi csoport vezetője lapunknak elmondta, a legtöbb beteg ágyhoz kötött, és napi szinten hat-hét új személlyel növekszik az ellátottak száma, főként ebben az időszakban, mert gyakori az elcsúszás, esés.
„Szinte az összes ápoltunk ágyban fekvő beteg, és egyedül élnek, vagy dolgoznak a családtagok. Sokan közülük olyan településen laknak, ahol nincs rendszeres buszjárat, a szakápolóink ezért a gyógyszerek kiíratásában, megszerzésében is segítenek. A csoportunknak jelenleg 483 ellátottja van kilenc községben” – mondta Koszta Piroska. A 0265–246 804-es telefonszámon lehet érdeklődni a szolgáltatás felől, de a szervezet honlapján is elérhetők a szükséges információk.
Péter György, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális ágazatának igazgatója 2000 óta dolgozik a szervezetnél, és úgy érzi, mérföldkőhöz érkezett az otthoni beteggondozó szolgáltatás. „Az első tíz évünk az építkezésről szólt, hiszen akkor még megfelelő törvénykezés sem volt a szolgáltatás működtetésével kapcsolatban. Azóta sokat tanultunk a nyugati partnereinktől, jelenleg Maros, Hargita és Kovászna megyében a legfejlettebb az otthoni beteggondozó hálózat az országban, nem csak miattunk, hanem a Diakónia és más szervezetek szolgáltatásai miatt is. Úgy érezzük, hogy mérföldkőhöz érkeztünk, és az ország többi részének is meg kell mutatni, hogy hogyan működik a hálózat” – fejtette ki az igazgató. Az elmúlt időszakban nem csak a környező megyékből, de Boszniából, a Moldovai Köztársaságból, Grúziából és Fehéroroszországból is jöttek a Gyulafehérvári Caritas képzéseire, ugyanis az elmúlt két évtized alatt komoly szakmai tapasztalatot is gyűjtött a szervezet beteggondozás terén.
A Caritas tervei között szerepel az ápoló szakma jelentőségének megerősítése, ugyanis míg Nyugaton doktorálni is lehet ebben a szakmában, addig itthon mindössze posztliceális képzésben részesülhet valaki, ezért szakmai képzést is vállal a szervezet – tudtuk meg Péter Györgytől. A Caritas többek között egy háromnapos nemzetközi konferencia szervezésével ünnepli meg a beteggondozás húszéves jubileumát, amelyre Marosvásárhelyen kerül sor november 15–17. között Ápolás és életminőség címmel.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro
2017. január 29.
„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emléke
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
„Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa
Negyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része.
1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”
Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.”
A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését.
A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.”
„Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek
A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva.
A betű vonzásában
A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán.
Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle?
A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe.
Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.”
1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.”
Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását.
Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad.
„Náci Pista író lesz...”
1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet.
A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”.
Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza.
Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom:
„Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”.
Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni?
Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás.
Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel.
„A nagyapaember”
A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák.
Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám)
Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját.
Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Pa
2017. március 30.
Nemsokára lesznek hármasfalusi táblák
Ha nem tetszett a kétnyelvű, lesz egynyelvű
Még nincsenek kivitelezve, de nemsokára lesznek új falunévjelző táblák Hármasfaluban – tudtuk meg Makfalva község polgármesterétől.
Vass Imre néhány nappal ezelőtt megkeresésünkre megerősítette: rövid időn belül magyar nyelvű helységnévtáblákat szerelnek fel a ma Hármasfaluként emlegetett települést alkotó, egykor önálló három faluja határán. Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva nevét a kommunista hatalom törölte el, de az emberemlékezet számontartja, sőt most is ezeket a neveket használják a Kis-Küküllő menti emberek. A községvezetés 2014-ben hivatalos, kétnyelvű táblákat függesztett ki a három falu határán, de rendőrség jelzésére az útügyi ható- ságok kérték ezek eltávolítását olyan nevetséges indokokkal, hogy megtévesztőek, elvonják a gépkocsivezetők figyelmét, s foszforeszkáló fényük miatt is közlekedési szempontból veszélyesek. Mivel ezt nem tette meg a községvezetés, a megye prefektusa beperelte az önkormányzatot, így tavaly végül eltávolították a táblákat, de nem mondtak le arról a szándékukról, hogy az egykori faluneveket kifüggesszék. Vass Imre szerint fából kivitelezett, az előző táblákhoz hasonló méretű, szépen kidolgozott, zsindelytetővel ellátott fatáblákat helyeznek ki, hogy azok ne legyenek sem „megtévesztőek”, sem „veszélyesek”, és mindezt turisztikai tájékoztatás céljából teszik, továbbá egy kis műanyag táblát is elhelyeznek a tartóoszlopon, amelyen tudatják, hogy ezeket a falunevezeket mikor és hogyan „tüntette el” a hatalom. A közel három évvel ezelőtt kihelyezett tábláktól eltérően a mostani feliratok viszont már csak magyar nyelvűek lesznek – tette hozzá az elöljáró, aki elmondta: egy erdőszentgyörgyi mesterrel tárgyaltak a kivitelezésről, s bár még nem véglegesítették a tábla alakját, kinézetét, hamarosan hozzálátnak a kivitelezéshez. Ugyanis a helyi lakosság számontartja ez irányú ígéretüket, úgy ahogy a népszavazást is, amelyet azért írnának ki, hogy a három település hivatalosan visszakapja az egykori nevét. Erre a lépésre azonban még nem került sor, mivel az utóbbi időben a kelleténél is több munkát, pályázatot vállalt be az önkormányzat, ezért egyelőre a népszavazás kérdése kissé eltolódott, de erre is időt fognak szakítani – magyarázta Vass Imre. A kommunista hatalom eltörölte, de az emlékezet számontartja a faluneveket
Gligor Róbert László
Népújság (Marosvásárhely)
Ha nem tetszett a kétnyelvű, lesz egynyelvű
Még nincsenek kivitelezve, de nemsokára lesznek új falunévjelző táblák Hármasfaluban – tudtuk meg Makfalva község polgármesterétől.
Vass Imre néhány nappal ezelőtt megkeresésünkre megerősítette: rövid időn belül magyar nyelvű helységnévtáblákat szerelnek fel a ma Hármasfaluként emlegetett települést alkotó, egykor önálló három faluja határán. Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva nevét a kommunista hatalom törölte el, de az emberemlékezet számontartja, sőt most is ezeket a neveket használják a Kis-Küküllő menti emberek. A községvezetés 2014-ben hivatalos, kétnyelvű táblákat függesztett ki a három falu határán, de rendőrség jelzésére az útügyi ható- ságok kérték ezek eltávolítását olyan nevetséges indokokkal, hogy megtévesztőek, elvonják a gépkocsivezetők figyelmét, s foszforeszkáló fényük miatt is közlekedési szempontból veszélyesek. Mivel ezt nem tette meg a községvezetés, a megye prefektusa beperelte az önkormányzatot, így tavaly végül eltávolították a táblákat, de nem mondtak le arról a szándékukról, hogy az egykori faluneveket kifüggesszék. Vass Imre szerint fából kivitelezett, az előző táblákhoz hasonló méretű, szépen kidolgozott, zsindelytetővel ellátott fatáblákat helyeznek ki, hogy azok ne legyenek sem „megtévesztőek”, sem „veszélyesek”, és mindezt turisztikai tájékoztatás céljából teszik, továbbá egy kis műanyag táblát is elhelyeznek a tartóoszlopon, amelyen tudatják, hogy ezeket a falunevezeket mikor és hogyan „tüntette el” a hatalom. A közel három évvel ezelőtt kihelyezett tábláktól eltérően a mostani feliratok viszont már csak magyar nyelvűek lesznek – tette hozzá az elöljáró, aki elmondta: egy erdőszentgyörgyi mesterrel tárgyaltak a kivitelezésről, s bár még nem véglegesítették a tábla alakját, kinézetét, hamarosan hozzálátnak a kivitelezéshez. Ugyanis a helyi lakosság számontartja ez irányú ígéretüket, úgy ahogy a népszavazást is, amelyet azért írnának ki, hogy a három település hivatalosan visszakapja az egykori nevét. Erre a lépésre azonban még nem került sor, mivel az utóbbi időben a kelleténél is több munkát, pályázatot vállalt be az önkormányzat, ezért egyelőre a népszavazás kérdése kissé eltolódott, de erre is időt fognak szakítani – magyarázta Vass Imre. A kommunista hatalom eltörölte, de az emlékezet számontartja a faluneveket
Gligor Róbert László
Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 31.
Dicsőszentmárton és környéke
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
A megye délkeleti sarkába kalauzoljuk el olvasóinkat. Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő régió „fővárosa”. Régi kereskedőváros volt, ahol évszázadokkal ezelőtt valószínűleg a kézműves és gazdálkodó szászok, a bortermelő magyarok (székelyek) és a pásztorkodó románok árui cseréltek gazdát, s a kereskedelmet a XIX. században betelepült zsidók tartották a kezükben. A város fejlődését a ma már csődbe jutott két vegyipari kombinátjának köszönhette, ahol gyakorlatilag a város lakosságának több mint fele dolgozott, vagy valamiképpen érintett volt. A kombinát bezárása után a város nehezen talált magára, egykori dicsőségét csak a főtéri nagy épületek őrzik, amelyek közül a jelentősebbek történetét leírtuk.
Küküllőkirályfalva az egyik legismertebb borfajtához, a királyleánykához kötődik, mert úgy tartja a fáma, hogy ezen a vidéken terem meg az a szőlő, amelyből itt tudják a legjobb bort készíteni. Akinek több ideje van barangolni a környéken, annak érdemes átruccanni Herepére is. Olyan az a falu, mintha legalább 200 évet utaznánk vissza az időben. S bár Küküllővár nem tartozik a megyéhez, érdemes megállni előtte, hiszen az Erdély múltjához kötődő egyik legjelentősebb történelmi épület.
Dicsőszentmárton
A Kis-Küküllő mente központi települése az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a „Dicsőséges Szent Márton” tiszteletére emelt templomáról kapta. Dicsőszentmárton turisztikai látványosságai közé tartozik XIII. századi, gótikus stílusú unitárius temploma, a helység egyetlen középkori műemléke, amelyet 1599-ben felújítottak. Megmaradt egy 1636-ban készített aranyozott ezüstpohár és egy ezüsttál 1678-ból, valamint az 1678-ban öntött harang. Ugyancsak a főtéren áll a görögkatolikus, a református, a római katolikus és az evangélikus templom.
A Pekry-kastély
1590-ben dicsőszentmártoni birtokot adományoz Báthory Zsigmond fejedelem Pekri Lajosnak. A család két, dicsői és magyarózdi ága 1700-ban birtokokat cserélt, ettől kezdve a dicsői kastély a nemesi ág tulajdonába került, és maradt is 250 éven át. Legjelentősebb tulajdonosa Pekri Sándor (1855-1928) volt, aki többek között a dicsőszentmártoni római katolikus egyház gondnoka, a Takarékpénztár igazgatója, az Olvasó- és Társaskör elnöke, a Tűzoltóegylet megalapítója, valamint a Kis-Küküllő vármegyei Országos Magyar Párt elnöke volt. A kastély földszintes épület, amelynek főhomlokzata középtengelyében egy, a hatalmas tető alatt valósággal roskadozó tetőt emeltek. A négy toszkán féloszloppal díszített árkádos bejárathoz egyszerű lépcsősor vezet. A félköríves záródású ajtónyílás kétoldalán nagyméretű, ugyancsak félköríves ablakok nyílnak, alattuk bábos mellvéd húzódik. A portikusz főpárkánya fölé attikafal készült, egykor itt lehetett elhelyezve a család címere. A portikusz aránytalanul nagy, barokkos tetőzetet kapott. A nyugati oldalon az épület tömbjéből kétemeletes saroktorony emelkedik ki. A hatszögű tornyok minden második oldalán egyenes záródású, dísztelen ablakokat alakítottak ki. Mindkét torony a portikusz tetőzetével harmonizáló, barokkos sisakot kapott. Az államosítás után a kastélyban vendéglő nyílt, ma is az működik benne.
Béldi-ház
A kúria a XIX. század második felében épült Béldi Gergely gróf lakásaként. Az államosítás után a helyi katonai bizottság székhelye lett, majd 1968-tól a Városi Múzeum működik benne.
A zsinagóga
Bár egykor a főtér képéhez tartozott, elejébe tömbházakat építettek, így a Pekry-kastéllyal szembeni tömbház alatti bejárón kell átmenni a zsinagógához, amely a XIX. század végén és a XX. század elején épült mór stílusban. Felirata szerint száz évig, 1902 és 2002 között a zsidó hitközség rendeltetése szerint használta, azóta a Kis-Küküllő Alapítvány béreli az épületet, és kulturális rendezvényeknek adnak helyet benne, Magyar Házként működik. A zsidók száma megfogyatkozott a városban, bár az 1930-as években több mint 500 zsidó személyt tartottak számon, mára tíznél is kevesebben vannak.
Ligeti György szülőháza
Dicsőszentmártonban született 1923. május 28-án Ligeti György világhírű zeneszerző (2006. június 12-én, 82 éves korában Bécsben hunyt el), akinek a szülőházán 2016-ban emléktáblát avattak. Ligeti György a kortárs komolyzene egyik legjelentősebb személyisége, a zenei Nobel-díjként is emlegetett Polar Music Prize kitüntetettje, a város post mortem díszpolgára. Ligeti György olyan művekkel lett világhírű, mint az Atmosfere, Lux Aeterna, Volumina, Requiem, Lontano, Ramification, String Quartet no. 2 vagy a Le grand macabre. Számos zeneművét filmekben is felhasználták, többek között a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Viharsziget című filmekben csendülnek fel a számos díjjal kitüntetett zeneszerző alkotásai. Ligeti György a kolozsvári konzervatóriumban, majd a budapesti zeneakadémián tanult, utána népzenekutatással foglalkozott. Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti zeneművészeti főiskolán tanított. Az 1956-os forradalom leverése után menekülni kényszerült, a kölni rádió külső munkatársa lett. 1959-ben Bécsben telepedett le. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi zeneművészeti főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Ádámos – Küküllődombó, Sövényfalva, Küküllővár, Magyarherepe, Szásznagyvesszős, Kincses
A XV. században említik először, ekkor még Adamus néven. Az unitárius műemlék templom 1518-ban épült, festett kazettás mennyezetét 1526-ban készítették. 1618 és 1695 között tíz zsinat színhelye volt. 1659. március 30-án az unitárius papság itt tett hűségesküt Barcsay Ákos fejedelemnek. 1663. október 21-én itt választották püspökké Koncz Boldizsárt. A templom több tárgyát, például szentszékét és mennyezetfestményeit – a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felvásárolta. Első ortodox temploma 1692-ben épült.
Magyarkirályfalva
Magyarkirályfalváról az első hivatalos dokumentumok 1332-ből maradtak fenn, ekkor a pápai tizedjegyzék királyi birtokként jegyezte fel, Villa Regis néven. 1412-ben a Szentléleki, Dicsőszentmártoni Sándor, Keszi és Tarnóczi Székely családoké, később pedig a Somkeréki Erdélyi, Gerendi, Bánffy és Szapolyai családok birtoka volt. 1492-ben Keszi Székely László Kyralfalwa birtokbeli részét elcserélte. 1502-ben Kyralfalwa egész birtoka Kizdi Jánosé, 1517-ben pedig Somkeréki Erdélyi Márton volt itt a birtokos. 1546-ban Tarnóczi Sebestyén testvéri szeretetből Susalit-Horváth Jánosné Romhányi Zsófiának ajándékozta Kyralffalwan azt a jobbágytelket, amelyen Tóháti Antal lakott. 1638-ban Kiralyfalva I. Rákóczi György birtoka volt. Magyarkirályfalva református gyülekezete körülbelül 1568-ban alakult. Az első írásos feljegyzések 1570-beliek a levéltárban.
Királyfalván érdemes felkeresni a két régi temetőt. A legrégibb a templom körüli magaslaton fekszik, itt nyugszik Ilyés Géza (1883-1950) történész-lelkipásztor, esperes is, aki ennek a magára hagyott vidéknek elkötelezett írástudója volt. A temetők fejfái, emlékfái néprajzi, faragászati szempontból is érdekesek. Értékes XVI–XVII. századi kegytárgyak találhatók a református egyház birtokában.
Küküllővár
Nem Maros megyében van ugyan, de aki Dicsőszentmárton környékén jár, keresse fel a Küküllővárat is. A Küküllő mocsaras árterületén fekvő településen épült a Mocsárvár, amely a tatárjáráskor elpusztult. Ennek a várnak az utódját 1321-ben említik először. Mátyás király 1462-ben Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, az ő halála után, 1476-ban hűbérbe adta Ştefan cel Marénak, Moldva fejedelmének. 1507-ben Ştefan fiának, Bogdan vajdának a kezén volt a vár, de a soron következő vajda, Petru Rareş, I. Ferdinánd támogatójaként 1538-ban elvesztette, és az erdélyi országgyűlés határozata alapján 1565-ben lerombolták. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István építtette a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt egy régi udvarház helyére. Több tulajdonos után 1758-ban Bethlen Gábor udvari kancellár vásárolta meg a birtokot a kincstártól. Tőle 1764-ben csere útján testvéréhez, Miklóshoz került, aki lépcsőházat emelt, a külső várfalat lebontatta, kápolnát, lóistállót és egy kaputornyot építtetett (1972-ben leomlott). Ezekre a munkálatokra emlékeztet az épület mögötti emléktábla az 1773-as évszámmal, hátán egy görbe lábú huszárral. 1884-ben a birtok gróf Haller Jenő birtokába került, aki kártyán nyerte el Bethlen Márktól. Az 1944-es harcokban a kastély falai megsérültek. Hasznát vették magtárként, irodaházként, majd a 70-es évektől a Zsidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit. Az örökösök visszakapták az épületet, és a Zsidvei gyár tulajdonosa megvásárolta a kastélyt, amelyet felújítottak. Sajnos a magyar történelmi és kulturális örökség nem látogatható. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
A megye délkeleti sarkába kalauzoljuk el olvasóinkat. Dicsőszentmárton a Kis-Küküllő régió „fővárosa”. Régi kereskedőváros volt, ahol évszázadokkal ezelőtt valószínűleg a kézműves és gazdálkodó szászok, a bortermelő magyarok (székelyek) és a pásztorkodó románok árui cseréltek gazdát, s a kereskedelmet a XIX. században betelepült zsidók tartották a kezükben. A város fejlődését a ma már csődbe jutott két vegyipari kombinátjának köszönhette, ahol gyakorlatilag a város lakosságának több mint fele dolgozott, vagy valamiképpen érintett volt. A kombinát bezárása után a város nehezen talált magára, egykori dicsőségét csak a főtéri nagy épületek őrzik, amelyek közül a jelentősebbek történetét leírtuk.
Küküllőkirályfalva az egyik legismertebb borfajtához, a királyleánykához kötődik, mert úgy tartja a fáma, hogy ezen a vidéken terem meg az a szőlő, amelyből itt tudják a legjobb bort készíteni. Akinek több ideje van barangolni a környéken, annak érdemes átruccanni Herepére is. Olyan az a falu, mintha legalább 200 évet utaznánk vissza az időben. S bár Küküllővár nem tartozik a megyéhez, érdemes megállni előtte, hiszen az Erdély múltjához kötődő egyik legjelentősebb történelmi épület.
Dicsőszentmárton
A Kis-Küküllő mente központi települése az egykori Kis-Küküllő vármegye székhelye volt. Nevét a „Dicsőséges Szent Márton” tiszteletére emelt templomáról kapta. Dicsőszentmárton turisztikai látványosságai közé tartozik XIII. századi, gótikus stílusú unitárius temploma, a helység egyetlen középkori műemléke, amelyet 1599-ben felújítottak. Megmaradt egy 1636-ban készített aranyozott ezüstpohár és egy ezüsttál 1678-ból, valamint az 1678-ban öntött harang. Ugyancsak a főtéren áll a görögkatolikus, a református, a római katolikus és az evangélikus templom.
A Pekry-kastély
1590-ben dicsőszentmártoni birtokot adományoz Báthory Zsigmond fejedelem Pekri Lajosnak. A család két, dicsői és magyarózdi ága 1700-ban birtokokat cserélt, ettől kezdve a dicsői kastély a nemesi ág tulajdonába került, és maradt is 250 éven át. Legjelentősebb tulajdonosa Pekri Sándor (1855-1928) volt, aki többek között a dicsőszentmártoni római katolikus egyház gondnoka, a Takarékpénztár igazgatója, az Olvasó- és Társaskör elnöke, a Tűzoltóegylet megalapítója, valamint a Kis-Küküllő vármegyei Országos Magyar Párt elnöke volt. A kastély földszintes épület, amelynek főhomlokzata középtengelyében egy, a hatalmas tető alatt valósággal roskadozó tetőt emeltek. A négy toszkán féloszloppal díszített árkádos bejárathoz egyszerű lépcsősor vezet. A félköríves záródású ajtónyílás kétoldalán nagyméretű, ugyancsak félköríves ablakok nyílnak, alattuk bábos mellvéd húzódik. A portikusz főpárkánya fölé attikafal készült, egykor itt lehetett elhelyezve a család címere. A portikusz aránytalanul nagy, barokkos tetőzetet kapott. A nyugati oldalon az épület tömbjéből kétemeletes saroktorony emelkedik ki. A hatszögű tornyok minden második oldalán egyenes záródású, dísztelen ablakokat alakítottak ki. Mindkét torony a portikusz tetőzetével harmonizáló, barokkos sisakot kapott. Az államosítás után a kastélyban vendéglő nyílt, ma is az működik benne.
Béldi-ház
A kúria a XIX. század második felében épült Béldi Gergely gróf lakásaként. Az államosítás után a helyi katonai bizottság székhelye lett, majd 1968-tól a Városi Múzeum működik benne.
A zsinagóga
Bár egykor a főtér képéhez tartozott, elejébe tömbházakat építettek, így a Pekry-kastéllyal szembeni tömbház alatti bejárón kell átmenni a zsinagógához, amely a XIX. század végén és a XX. század elején épült mór stílusban. Felirata szerint száz évig, 1902 és 2002 között a zsidó hitközség rendeltetése szerint használta, azóta a Kis-Küküllő Alapítvány béreli az épületet, és kulturális rendezvényeknek adnak helyet benne, Magyar Házként működik. A zsidók száma megfogyatkozott a városban, bár az 1930-as években több mint 500 zsidó személyt tartottak számon, mára tíznél is kevesebben vannak.
Ligeti György szülőháza
Dicsőszentmártonban született 1923. május 28-án Ligeti György világhírű zeneszerző (2006. június 12-én, 82 éves korában Bécsben hunyt el), akinek a szülőházán 2016-ban emléktáblát avattak. Ligeti György a kortárs komolyzene egyik legjelentősebb személyisége, a zenei Nobel-díjként is emlegetett Polar Music Prize kitüntetettje, a város post mortem díszpolgára. Ligeti György olyan művekkel lett világhírű, mint az Atmosfere, Lux Aeterna, Volumina, Requiem, Lontano, Ramification, String Quartet no. 2 vagy a Le grand macabre. Számos zeneművét filmekben is felhasználták, többek között a 2001: Űrodüsszeia, a Ragyogás, a Viharsziget című filmekben csendülnek fel a számos díjjal kitüntetett zeneszerző alkotásai. Ligeti György a kolozsvári konzervatóriumban, majd a budapesti zeneakadémián tanult, utána népzenekutatással foglalkozott. Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti zeneművészeti főiskolán tanított. Az 1956-os forradalom leverése után menekülni kényszerült, a kölni rádió külső munkatársa lett. 1959-ben Bécsben telepedett le. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi zeneművészeti főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt.
Ádámos – Küküllődombó, Sövényfalva, Küküllővár, Magyarherepe, Szásznagyvesszős, Kincses
A XV. században említik először, ekkor még Adamus néven. Az unitárius műemlék templom 1518-ban épült, festett kazettás mennyezetét 1526-ban készítették. 1618 és 1695 között tíz zsinat színhelye volt. 1659. március 30-án az unitárius papság itt tett hűségesküt Barcsay Ákos fejedelemnek. 1663. október 21-én itt választották püspökké Koncz Boldizsárt. A templom több tárgyát, például szentszékét és mennyezetfestményeit – a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felvásárolta. Első ortodox temploma 1692-ben épült.
Magyarkirályfalva
Magyarkirályfalváról az első hivatalos dokumentumok 1332-ből maradtak fenn, ekkor a pápai tizedjegyzék királyi birtokként jegyezte fel, Villa Regis néven. 1412-ben a Szentléleki, Dicsőszentmártoni Sándor, Keszi és Tarnóczi Székely családoké, később pedig a Somkeréki Erdélyi, Gerendi, Bánffy és Szapolyai családok birtoka volt. 1492-ben Keszi Székely László Kyralfalwa birtokbeli részét elcserélte. 1502-ben Kyralfalwa egész birtoka Kizdi Jánosé, 1517-ben pedig Somkeréki Erdélyi Márton volt itt a birtokos. 1546-ban Tarnóczi Sebestyén testvéri szeretetből Susalit-Horváth Jánosné Romhányi Zsófiának ajándékozta Kyralffalwan azt a jobbágytelket, amelyen Tóháti Antal lakott. 1638-ban Kiralyfalva I. Rákóczi György birtoka volt. Magyarkirályfalva református gyülekezete körülbelül 1568-ban alakult. Az első írásos feljegyzések 1570-beliek a levéltárban.
Királyfalván érdemes felkeresni a két régi temetőt. A legrégibb a templom körüli magaslaton fekszik, itt nyugszik Ilyés Géza (1883-1950) történész-lelkipásztor, esperes is, aki ennek a magára hagyott vidéknek elkötelezett írástudója volt. A temetők fejfái, emlékfái néprajzi, faragászati szempontból is érdekesek. Értékes XVI–XVII. századi kegytárgyak találhatók a református egyház birtokában.
Küküllővár
Nem Maros megyében van ugyan, de aki Dicsőszentmárton környékén jár, keresse fel a Küküllővárat is. A Küküllő mocsaras árterületén fekvő településen épült a Mocsárvár, amely a tatárjáráskor elpusztult. Ennek a várnak az utódját 1321-ben említik először. Mátyás király 1462-ben Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, az ő halála után, 1476-ban hűbérbe adta Ştefan cel Marénak, Moldva fejedelmének. 1507-ben Ştefan fiának, Bogdan vajdának a kezén volt a vár, de a soron következő vajda, Petru Rareş, I. Ferdinánd támogatójaként 1538-ban elvesztette, és az erdélyi országgyűlés határozata alapján 1565-ben lerombolták. 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem öccse, iktári Bethlen István építtette a ma álló, négyszögletes, sarkain hengeres saroktornyos kastélyt egy régi udvarház helyére. Több tulajdonos után 1758-ban Bethlen Gábor udvari kancellár vásárolta meg a birtokot a kincstártól. Tőle 1764-ben csere útján testvéréhez, Miklóshoz került, aki lépcsőházat emelt, a külső várfalat lebontatta, kápolnát, lóistállót és egy kaputornyot építtetett (1972-ben leomlott). Ezekre a munkálatokra emlékeztet az épület mögötti emléktábla az 1773-as évszámmal, hátán egy görbe lábú huszárral. 1884-ben a birtok gróf Haller Jenő birtokába került, aki kártyán nyerte el Bethlen Márktól. Az 1944-es harcokban a kastély falai megsérültek. Hasznát vették magtárként, irodaházként, majd a 70-es évektől a Zsidvei pezsgőgyár használta a várkastély tágas pincéit. Az örökösök visszakapták az épületet, és a Zsidvei gyár tulajdonosa megvásárolta a kastélyt, amelyet felújítottak. Sajnos a magyar történelmi és kulturális örökség nem látogatható. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)