Királydaróc Szatmárnémeti és Tasnád között fekvő falu, az 1992-es népszámlálás szerint 1083 lakosa volt, nemzetiségi megoszlásuk: 548 román, 372 magyar, 90 /magyar anyanyelvű/ cigány és 65 /magyar anyanyelvű/ magát svábnak valló ember. Mind a magyar, mind a román elemi iskola két tanerős, az óvodának magyar és román tagozata van. Királydaróc legmagasabb lélekszámát 1917-ben érte el, akkor háromezren éltek a faluban, közülük kétezren magyarok voltak. A faluról szól Mándi Szabó Miklós református lelkész könyve: A királydaróci református egyház története /Debrecen, 1917/. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 29./

Nov. 4-5-én én Szilágycsehben tartotta kihelyezett őszi közgyűlését a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. A szilágycsehi református egyházközség ünnepi évfordulók alkalmából hívta meg a közgyűlést: 480 éves a református templom és 400 éve tartottak zsinatot benne. A közgyűlésen elnöklő Tőkés László püspök többek közt bejelentette: az elmúlt tíz évben hiányzott az újításhoz szükséges megfelelő erő, a kezdeti lelkesedés lanyhult. A közgyűlésen emlékeztek az 1989-es események 10. évfordulójára, valamint a földvári haláltábor partiumi áldozataira, majd átadták a Pro Partium- és Pro Ecclesia díjakat. /Baksai Károly: Jubileumi református közgyűlés. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./ Nov. 5-én osztották ki Szilágycsehben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület idei kitüntetéseit, a kihelyezett igazgatótanácsi közgyűlés keretében. Szilágy megyéből Pro Ecclesia kitüntetésben részesült Bántó Bálint, az egyházmegye jelenleg legidősebb lelkésze. Bántó Bálint 1910. május 23?án született Nagykárolyban. A kolozsvári protestáns teológiáról Szatmárnémetibe került, ahol három évig volt a Láncos-egyházközség segédlelkésze. 1940 őszétől negyven évig, vagyis nyugdíjazásáig volt a mikolai gyülekezet lelkipásztora. Nyugalomba vonulása után helyettesítő lelkészi állást töltött be Királydarócon, Érszentkirályon, Avasfelsőfaluban. A Pro Ecclesia kitüntetés odaítélésével az egyház a lelkipásztor által végzett rendkívül értékes szolgálatot ismerte el. /Bántó Bálint nyugalmazott lelkipásztor Pro Ecclesia kitüntetést kapott. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 8./ Véső Ágoston nagybányai képzőművész és Dánielisz Endre nagyszalontai közíró Pro Partium-díjat kapott. A Pro Ecclesia Militans-díjjal tüntették ki dr. Molnár János lelkipásztort, tanárt és írót, akinek a közgyűlésen mutatták be a Királyhágómelléki Református Egyházkerület története című könyve első kötetét, műve az egyházkerülettel foglalkozó első történeti munka, amely alakulásától 1941-ig ismerteti annak történetét. Tőkés László püspök laudációjában felvázolta dr. Molnár János életpályáját, akit a diktatúra éveiben kizártak az ország minden iskolájából, a teológiáról, sorozatosan meghurcolták, és az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóirat szerkesztésében való részvétel miatt bukott le, került a tiltott írók listájára. 1989-ben áttelepült Magyarországra. /Fejér László: Emlékezés a megtett útról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./

Királydarócon a református egyház visszaköveteli iskolaépületét. Ettől az évtől ebben az épületben működik az óvoda, melyet a két tagozaton mintegy húsz-húsz gyermek látogat. /Királydaróc. A református egyház volt iskolájába költözött az óvoda. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jan. 22./

Kovács Gabriella, a Szatmár megyei Művelődési Felügyelőség munkatársa a vidéki közművelődés sajátosságairól beszélt. A községek nagyobb részében ma is törődnek a kultúrával, sok helyen falumúzeumot létesítettek. Vannak azonban kivételek is: a svábok lakta, lassan elnéptelenedő Mezőteremben üres a művelődési otthon, nem működik a könyvtár. Ez történik, ha egy népcsoport lemond a kulturális igényéről. Több helyen van gond, így Érendréden, Érszakácsibanalig van kultúrtevékenység. A batizi, királydaróci, kolcsi, szatmárhegyi művelődési házaknak nincs igazgatója, máshol, Gencsen nincs anyagi fedezet a művelődési otthon építése befejezésére. /Kereskényi Sándor: Kovács Gabriella művelődési felügyelő: A vidéki közművelődés egyre nehezebb helyzetben van. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 10./

Jún. 2-án, vasárnap emlékmisét tartottak a római katolikus templomban a Királydarócról 1945. januárjában a Szovjetunióba deportált római katolikus vallásúak s a deportálás idején elhunytak tiszteletére. A száztíz elhurcolt királydarócinak két nagy bűne volt: német nevet viselt, vagy római katolikus volt a vallása. Közülük tizenkettő, minden tizedik, már nem térhetett haza családjához. Nem bírták a kínzást, vagy éhen haltak. Nevüket ezentúl emléktábla őrzi a királydaróci katolikus templomban. /(bódi): Királydaróc: Emléktábla a 45–ös deportáltaknak. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 4./

Az 1945 januárjában Oroszországba hurcolt száztíz királydaróci lakos emlékének kíván obeliszket emelni a helyi római katolikus egyházközség, jelezte Sővér István, Királydaróc plébánosa. Az ártatlanul elhurcoltak emlékét megörökítő emlékoszlop állítása már 1992–93–ban felvetődött, de akkor a környékről elszármazott román nacionalisták kezdeményezésére egyik napról a másikra a falu lakossága számára ismeretlen Iuliu Coroianu mellszobra került a római katolikus templom és a római katolikus plébánia által határolt háromszög alakú térre. Az elhurcoltaknak egyetlen fő bűne volt a helyi románok által félrevezetett oroszok szemében: az, hogy római katolikusok voltak. Egy részük magát büszkén vallotta magát svábnak vagy németnek, de többen magyarnak valló sváb származásúnak és 40 százalékuk magyar származású magyar volt. A helyi román nacionalista "nemzetőrök" minden római katolikusra ráfogták, hogy sváb, s készséggel kiszolgáltatták őket az oroszoknak. Jún. 2–án a Német Demokrata Fórum megyei szervezete emléktáblát ajándékozott az egyházközségnek, amelyen annak a tizenkét római katolikus áldozatnak a neve van megörökítve, aki az éheztetés, az embertelen munka folytán már nem térhetett vissza szülőföldjére. A templom belső falán elhelyezett táblát az emlékoszlopra kívánja helyeztetni az egyházközség, egy másik táblával egyetemben. Ez utóbbi az összes elhurcolt nevét fogja tartalmazni — mondotta Sővér István tisztelendő. /(bódi): Királydaróc: Emlékoszlop a 45–ös deportáltaknak. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 18./

"Közel 7,9 százalékkal csökkent Szatmár megye lakosságának száma az 1992-es népszámláláshoz képest, vagyis több mint 31 ezer lakossal van kevesebb. A megye 369 096 lakosából 143 597 fő (38,9%) magyar anyanyelvű, közülük közel 13 600 nem vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A magyar nemzetiségűek száma a megyében 2002-ben 129 998, ami 35,2%-ot jelent. Az 1992-es népszámlálás 140 391magyart jegyzett, ami a megye akkori összlakosságának 35 százaléka volt. Az 1977-es népszámláláskor 152 738 magyar volt, akkor ez a létszám 38,8 százalékot jelentett az összlakossághoz viszonyítva. Jelenleg a megye lakosságának 58,8 százaléka /217 100 fő/ román, 3,7 %-a /13517 fő/ roma nemzetiségű. Közülük 2530-an beszélik - nyilatkozataik szerint - a roma nyelvet. A magyar lakosság száma legmagasabb Kaplonyban (83,3%), Királydarócon (81,9%), Lázáriban (80,2%) Csanáloson (68,2%), Hadadon (68,0%), Börvelyben (62,4%), Sárközújlakon (60,6%). További 34 helységben a magyar lakosság aránya 20-60 % között van. Nem éri el a magyar lakosság száma a 20 százalékot Erdődön, Szamosdobon, Aranyosmeggyesen, Apában. Szatmárnémetiben a magyar lakosság számaránya 39,3%, Nagykárolyban 54,4 %, Tasnádon 38,0%. /(benedek): Népszámlálás 2002. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 13./"

"Harminckét település története címet viseli az Otthonom Szatmár megye /Szent-Györgyi Albert Társaság és EMKE, Szatmárnémeti/ helytörténeti sorozat 16. kötete. Merli Rezső, a kötet szerzője. /A települések: Alsóhomoród, Barlafalu, Csanálos, Csomaköz, Erdőd, Józsefháza, Gilvács, Kaplony, Kálmánd, Kigye, Kisdengeleg, Krasznabéltek, Krasznasándorfalu, Krasznaterebes, Királydaróc, Mérk, Mezőfény, Mezőpetri, Mezőterem, Nagykároly, Nagymadarász, Nagymajtény, Nagyszokond, Nántű, Szakasz, Szaniszló, Szinfalu, Tasnád, Tasnádszántó, Túrterebes, Vállaj, Zajta./ A településekből három Magyarország területére esik (Vállaj, Mérk, Zajta), egy pedig, Kigye története már csak mementó lehet. A könyv tartalmazza az egyes helységekből deportáltak névsorát is. /Az Otthonom, Szatmár megye sorozat újabb kötete. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 23./"

Az elmúlt napokban az RMDSZ Szatmár megyei küldöttgyűlésén 97 százalékos többséggel ismét Ilyés Gyulát választották a szervezet megyei elnökének. Kónya László főtanfelügyelő-helyettes bejelentette: a három-négy évvel ezelőtti 71 százalékról 78-ra nőtt azon magyar gyermekek aránya, akik anyanyelvükön tanulnak. Ennek köszönhetően egész Erdélyben egyedül Szatmár megyében nem csökkent, hanem az apadó lakosság ellenére is valamelyest gyarapodott a magyar iskolások száma. Nagykárolyban és vidékén volt a legjobb eredmény: 30 százalékról 20 százalékra csökkent azok aránya, akiket román osztályokba írattak. Pozitív változás tapasztalható olyan szórvány-településeken is, mint Patóháza, Hirip, Királydaróc, Krasznamihályfalva. Szatmár megyében jelenleg csak az általános iskolákban 10.500 gyermek tanul magyarul, s ez a szám a következő tanévben sem csökken. Kónya László szerint mindez köszönhető az oktatási támogatásnak, a közhangulat javulásának, a pedagógusok és szülők közötti kapcsolat szorosabbá válásának. /(Sike Lajos): Az oktatási támogatásnak köszönhetően: Szatmár megyében többen tanulnak magyarul. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./

Váratlanul elhunyt 65. életévében Balogh Géza /sz. Királydaróc, 1942. márc. 6./ nyugalmazott tanár. Történelem szakos tanári oklevelet szerzett az egyetemen. 1996–ban került a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba, 1998–tól nyugdíjaztatásáig aligazgató volt. Szorgalmazta a nemzeti történelem tanítását is. Levéltárakban kutatott, előadásokat tartott, tanulmányokat közölt. Szatmár és vidéke a reformáció századában címen tartott előadása most jelent meg A kálvinizmus és a magyar kultúra című kötetben. 2004-ben jelent meg Élő hagyományaink – Tanulmányok a Szatmárnémeti Református Főgimnázium múltjáról című munkája. Kutatásának eredménye a Szeles András: A szathmári tiszt. tractus ekklésiáinak históriája című terjedelmes munka, melynek előszavát és magyarázó jegyzeteit ő írta. /Bura László: Elhunyt Balogh Géza. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), ápr. 28./

Kolozsváron találkoztak a napokban az ország magyar tanfelügyelői, számolt be a történtekről Kónya László Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettes, szenátorjelölt. Megállapították, hogy országosan rengeteg magyar nyelvű középiskola alakult meg az elmúlt tizennyolc évben, a magyar nemzetiségű magyar iskolákban tanulók száma ötvenegy százalékról kilencvenhét százalékra nőtt. A nagy probléma a szórványban van, Szatmár megyének is vannak olyan községei, ahol gondok vannak, de bevezették a magyar nyelv oktatását – például Királydarócon, Kismajtényban, Nagymajtényban és Domahidán. Egy felmérés értelmében a diákok közel 50 százaléka nem tudja elmagyarázni az elolvasott szöveg tartalmát. /(fodor): Kónya László a kisebbségi oktatásról. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 6./

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)