Eltűnőben levő örökségünket dokumentálta
Doboznyitogató idők
A nemrég Sepsiszentgyörgyön, a Bástya-házban bemutatott, az ArtPrinter Kiadó gondozásában megjelent, Háromszék népi építészete című könyv kiemelkedő jelentősége abban áll, hogy azok közül az építmények közül, amelyeket 40 éve megörökített bennük Murádin Beyer Katalin, jó néhány már nyom nélkül eltűnt, pusztulni hagyták, vagy lebontották.
A szerző román nyelven megírt és 1984-ben megvédett doktori dolgozatának kivonatából készült el az a közel 150 oldalas, igényes kivitelezésű könyv, amely Háromszéken belül is hét kisebb, építészetileg elkülönülő jegyekkel rendelkező tájegységet tárgyal, mindemellett van közös, háromszéki vonása is azoknak az épületeknek, amelyeknek rajzait is tartalmazza a könyv.
Annak eredetéhez visszanyúlván az április 6-ai esten Murádin Beyer Katalin elmondta, a környékbe – és könnyen replikázó, szófacsaró lakosaiba – akkor szeretett bele, amikor egyetemi diplomamunkájához, a Kovásznára tervezett szívkórháznál tartott terepszemlét. Mikor aztán a doktorátusra készülődve közölte választott témáját, tanárai nem ismervén Háromszéket, annak részletes ismertetését kérték tőle. Így az elkészült munka nagyon terjedelmes lett, hiszen történelmi, földrajzi, geológiai, adminisztratív, kulturális, szociológiai és néprajzi szempontból is bemutatja Háromszéket.
Életéből mindmáig a legkedvesebb két nyarat köszönheti a hosszú előtanulmányok után elvégzett dokumentációs terepmunkának az akkor már a kolozsvári Építészeti Egyetem oktatójaként dolgozó Murádin Beyer Katalin. 1978–79-ben a kistérség 111 falujából 109-et bejárt, nagyon sok templom, harangláb, kastély, kúria, lakóház, ipari építmény belekerült a dolgozatba, köztük sok olyan, amelyiknek az országos műemléklistán lett volna a helye addig is, de nem volt ott.
A most megjelent kötet kifejezetten a népi építészetre összpontosít: számos doboz nyitogatása előzte meg, melyek az akkori rajzokat, fotókat, jegyzeteket, diákat őrizték. A munka rövidített formájában is kiemeli azokat a jegyeket, amelyek telekformában, anyaghasználatban, építkezésben egységesítik, illetve elkülönítik a hét vidék házait. A sok rajz közé utólag az illető épületekről készült fotókat is beillesztettek a kiadó vezetője, Kopacz Attila javaslatára.
Ilyenformán tehát Kézdivásárhely és környéke népi építészetének (mely a legérintetlenebb és egységesebb maradt, különösen a régió északkeleti részén) a leírását Orbaiszék tárgyalása követi, majd Bárkányé és környékéé, mely erőteljes havasalföldi hatásokat mutat. Az Olt mente (Sepiszék) után Uzon–Lisznyó környéke következik, a barcasági beütések részletezésével a kőépítészetben, majd Köpec–Bölön övezete (Miklósvárszék), mely szintén szász befolyásra utal. Utolsóként Erdővidék jellegzetességeit foglalja össze a szerző, mely udvarhelyi hatásokat mutat, lévén hogy 1876-ig Udvarhelyszékhez tartozott.
Murádin Beyer Katalin könyvét a Kovászna Megyei Képzőművészek Szövetségének üzletében lehet megvenni (a megyei tanács mellett).
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vastag hóréteg borítja Székelyföldet, hétvégén fagyni fog
Vastag hóréteg borítja Erdély számos települését, Sepsiszentgyörgyön 20 cm, Csíkszeredában és Bodzafordulón 15 cm, Brassóban 14 cm, Maroshévízen 6 cm, Kézdivásárhelyen, Szebenben és Fogarason 3 cm hó hullott.
A meteorológusok szerint a legalacsonyabb hőmérsékleti értek csütörtökről péntekre virradóra a -5 fok volt, de előrejelzéseik szerint nem ez volt a leghidegebb áprilisi éjszaka, ugyanis pénteken éjszaka kitisztul az égbolt, eláll a hóhullás, és Hargita megyében akár -10 fokig is lehűlhet a levegő hőmérséklete.
z erdélyi regionális meteorológiai központ szolgálatos meteorológusa szerint az áprilisi tél nem rendkívüli, máskor is mérték mínusz fokokat ebben az időszakban, például 2006-ban április 14-17. között is hasonló időjárási körülmények voltak. Jó hír azonban, hogy az előrejelzések szerint jövő héttől felmelegedés várható.
Pénteken közlekedésben a még mindig viharos erősségű szél okoz gondokat, amely - főleg az ország keleti részén - ellehetetleníti a hókotrók munkáját. Péntek reggel az útburkolatra fagyott jégréteg miatt lezárták az A1-es autópálya húsz kilométeres szakaszát Pitesti környékén, de nyolc moldvai országút is járhatatlan a hóátfúvások és jegesedés miatt. A jászvásári (Iasi) repülőteret az erős havazás és rossz látási viszonyok miatt péntek reggel több órára lezárták, két, Moldvába tartó járat a bukaresti nemzetközi repülőtéren szállt le.
Az ország tengeri kikötőit is lezárták az erős szél miatt. A moldvai Suceava megyében a hóvihar által megrongált villanyvezetékek miatt csaknem háromezer háztartás maradt áramellátás nélkül. maszol.ro

Markáns vezetői vélemények Székelyföld múltjáról, jelenéről és jövőjéről
A III. Székely Kongresszus részeként a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara épületében az önkormányzati vezetők egymást váltó péntek délutáni felszólalásaira megtelt az előadásoknak helyet adó terem.
Harmadik alkalommal szervezik meg a Székely Kongresszus tudományos konferenciát a hétvégén három székelyföldi városban. Csíkszeredában az egyik kiemelt témakör az önkormányzatok és a közintézmények szerepe volt a székelyföldi régióban. Előadást tartott Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai városvezető, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, illetve Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Az előadássorozattal olyan közpolitikai javaslatok megfogalmazását tűzték ki célul, amelyek elősegítik a régió fejlődését. Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, a házigazda egyetem oktatója A székelyföldi városok szerepe a régió fejlődésében címmel tartott előadást. A városvezető szemléltetésként egy térképet rajzolt a táblára, amelyen Székelyföld hat „fontos városa”, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely szerepelt. Mint mondta, nagyjából egyenlő távolságra vannak egymástól, mégis van közöttük egy kakukktojás: a felsoroltak közül ötben ma is többségében magyar lakosság él, de Marosvásárhelyen már más a helyzet. „Az öt említett város saját színházat működtet a saját pénzéből, miközben Marosvásárhelyen állami magyar színház van. Megvizsgáltam a három megyeszékhelyet, és azt láttam, hogy a hét marosvásárhelyi kulturális intézményből egyet sem tart el a város. Csíkszereda öt kulturális intézményéből négyet a város tart el. A másik identitáskifejező lehetősége egy városnak a sport. Az régi közhely, hogy a csíkszeredai hokicsapat egy székely csapat, de azzal, hogy Csíkszereda akár az FK Csíkszereda révén fenntartja ezeket az identitásmegőrző szimbólumokat, többletterhet vállal. Tény, hogy az elmúlt 27 évben az említett öt önkormányzat azért tudott kevesebb figyelmet és messze kevesebb forrást fordítani különböző gazdasági jellegű kérdésekre, mert a figyelmük mellett a forrásaik nagy részét ezekre a többletvállalásokra fordították a székelyföldi identitás megőrzésének érdekében” – hangsúlyozta Ráduly. A polgármester hozzátette, a kultúra és a sport fontossága mellett az együttműködés is kiemelt célként kell szerepeljen a tervek között. Nekifogtunk egy együttműködés kidolgozásának, de be kell vallanom, hogy nem könnyű. A magyar ajkú polgármesterek héthavonta tervezett találkozója megkönnyíthetné az együttműködést, de az eddig megszervezettek közül egyszer sem sikerült minden polgármestert asztal köré ültetni – emelte ki Ráduly, hozzátéve, „mára azonban látszik, hogy ki az, akire azért nem lehet számítani a székely ügyekben, mert olyan várost vezet, ahol jelentős testvérközösség él, és ki az, akire valamilyen más okból kifolyólag nem lehet ebben az együttműködésben számítani”.
Megfogalmazása szerint „azon kell lennünk, hogy próbáljuk újrafogalmazni egyrészt a saját szerepünket, másrészt a saját helyzetünket”. „Vannak ciklusok az életben, és mi a 2008 után zajló, a saját hatáskörben végzett regionalizációs székely jellegű, magyar jellegerősítő tevékenységekkor értünk a csúcsra. Gondolok itt például a székely zászlókra, a magyar helységnévtáblákra, vagy a kék közúti jelzőtáblákon elől szereplő magyar feliratokra. Azóta azonban van egy elég jelentős ellenszél, amivel harcolni, küzdeni kell ezekben a törekvésekben. Azt is el kell ismernünk, hogy bűn rosszul állunk a szakmaisággal kapcsolatban, amikor ellenszélben kell védeni jogainkat a bíróság előtt – mutatott rá Ráduly. Hallgatói kérdésre elmondta, nem tartja megfelelőnek a jelenlegi „polgármester-centrikus” rendszert. „Azon fáradozunk, hogy olyan hivatalt építsünk megfelelő csúcs- és középvezetőkkel, amelyik akkor, ha polgármester nélkül marad a közigazgatás, akár jobban működik, mint előtte. Már minden értelmes ember látja, hogy a közigazgatás ebben a struktúrában, ahol mindenki megbújhat a polgármester mögé, nem tud jobb lenni. Ezért lenne szükség az embereink képzésére, és megfelelően meg kellene fizetni őket. Felnőttképzésre mindenkinek szüksége van” – hívta fel a figyelmet Ráduly. A következőkben Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere tartott előadást Erős közösség, fejlesztő önkormányzat címmel. Mint mondta, fontos megvizsgálni, hogy hol, és milyen körülmények között élnek az erdélyi magyarok.
„Körülbelül 30 százalékuk olyan településen él, ahol a magyarok aránya meghaladja a 90 százalékot, 56,9 százalékuk pedig olyan helyen, ahol ez az arány több mint 50 százalék. 73,6 százalékuk 50 ezer lakosnál kisebb településen lakik. Az erdélyi magyarok 57,4 százaléka tehát olyan közigazgatási egységben van, ahol magyar nemzetiségű a polgármester. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi magyarok közel 60 százaléka olyan településen él, ahol van egy kis magyar világ” – ismertette Antal, rávilágítva arra is, hogy „szoros összefüggés van a gyerekvállalás és a települések mérete között: minél kisebb egy település, annál több gyereket vállalnak az ott élő fiatalok.” Szerinte az a tény, hogy az erdélyi magyarok kisebb településeken élnek, demográfiai szempontból egy fontos erőforrás, és ezzel számolnunk kell. „Bukarestben például a szülőképes nők átlagosan kevesebb mint egy gyereket, pontosan 0,9 gyereket vállalnak, míg Székelyföldön ez az arány 1,83. Ez azt jelenti, hogy ha azonos mértékű a kivándorlás, akkor a magyar közösség meg tudja őrizni, vagy akár növelni is tudja az arányát Erdélyen belül” – magyarázta Antal. Hozzátette, két oka van annak, hogy 2011 után Székelyföld politikai és a román államigazgatás szempontjából nagy nyomás alá került. „Az egyik az, hogy a 2011-es népszámlálási adatok azt mutatták, hogy megfordult egy közel 100 éves trend Székelyföldön, azaz nagyobb mértékben fogyott a románok aránya, mint a magyaroké. A másik pedig az, hogy a 2012-es választásokon katasztrofálisan szerepelt az RDMSZ, és gyakorlatilag mindent elveszítettek Székelyföldön kívül. „Akkor csak Hargita és Kovásza megyében voltak önkormányzati tisztségeink, és nyilvánvaló volt mindenki számára Bukarestből, hogy ha ebben a két megyében szétvernek az önkormányzatisok között, miközben azért gesztusokat tesznek az RMDSZ felé – mint például az az intézkedés, hogy akkor is jusson be a parlamentbe, ha 4 százalékot kap csak a választásokon –, akkor a politikai képviseltet Bukarestben tudja, és nem az utcán. Azt hitték, hogy így a székelyföldi önkormányzati képviselőket lefejezik, de nem így történt. A 2016-os választásokon viszonylag jól szerepeltünk, és így meghalt ez a projekt, kissé megváltozott a világ” – emelte ki a polgármester. Sepsiszentgyörgy vezetője továbbá kiemelte, Magyarországon és Erdélyben is a jövőképpel van probléma. Mint mondta, míg a két világháború között mindenki azt érezte, hogy egy lábon is kibír még egy, öt vagy tíz évet, mert „előbb-utóbb úgyis revízió és magyar világ lesz”, addig ma a jövőképpel nagyon nagy a probléma. A maximum, amit megfogalmazunk, az az autonómia kérdése, de ez az emberek számára nem egy érthető fogalom. Sokan azt hiszik, hogy az autonómia egyszer csak ránk fog zúdulni, megoldja minden problémánkat, és nem úgy közelítenek az ügy irányába, hogy azt fel kell építeni. Azt kell elérjük, hogy a közbeszéd végre ne arról szóljon, hogy milyennek kellene az autonómiának lennie, hanem arról, hogy mikor és hogyan valósítjuk meg – húzta alá Antal. Előadásában kitért arra is, hogy titkosszolgálati vezetők elmondása szerint a román igazságszolgáltatás tulajdonképpen egy taktikai mező.
„Terrorizmussal vádoltak engem is egy adott pillanatban, továbbá azt is megfogalmazták, hogy nemzetbiztonsági veszélyt jelentek Románia számára. Ezt ki lehet terjeszteni, és azt lehet mondani, hogy ebben az országban magyarnak lenni nemzetbiztonsági kockázat. Ezzel egyfajta nyomás jár a hatóságok részéről, és sok esetben nem könnyű magyarnak lenni, maradni, ezért sokan azt választják, hogy inkább beolvadnak. Hála Istennek az erdélyi magyarok többsége szereti azt, hogy magyar, és megfelelően viszonyul ehhez a kérdéshez. Ahhoz, hogy egy erős közösség legyen az erdélyi magyar közösség, nagyon fontos, hogy úgy a politikai vezetők, mint a legkisebb falu legkisebb utcájában élő székely ember is azt érezze, hogy ha bajba kerül a magyarsága miatt, akkor nem engedik el a kezét” – zárta Antal. A városvezetők után Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Jó példák és vezérelvek Székelyföld integrációs folyamatában címmel tartott előadást.
„A közösségépítés legfontosabb szereplői az egyházaink. Megyénkben, ahol egy kisfalvas szerkezet van, több mint száz településen az egyedüli intézmény az egyház, és ő kell foglalkozzon mindennel, ezért kiemelten fontos a támogatásuk. Véleményem szerint a legfontosabb vezérelv az, ha van egy közös jövőképünk az élet bármely területén. Nagy baj van a tervezéssel: tűzoltásszerűen dolgozunk nagyon sokan, és nem beszélünk távlatosan. Rengeteg területen több évre előre eldől a sorsunk, hogy hogyan tudunk hozzáférni forrásokhoz, mégsem dolgozunk eleget ezen. Egy brüsszeli döntés hatását a saját zsebünkön, bőrünkön majd csak évek múltán fogjuk érezni, a kérdés az, hogy megszületése előtt van-e erőnk, kapacitásunk dolgozni, és van-e jövőképünk arra vonatkozóan, hogy hová akarunk eljutni” – mondta Borboly.
Iszlai Katalin / Székelyföld.ro

Kórusok találkoztak Kézdivásárhelyen
Egyháziak és világiak
A kézdivásárhelyi református egyházközség szervezésében szombaton tartották a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye templomi kórusainak 13. találkozóját. A rendezvényen kilenc katolikus, református és világi kórus, illetve dalárda lépett fel.
A találkozó résztvevői a napot a református temetőben levő kopjafánál kezdték, ahol fejet hajtottak a Hálaadás dalárda által az elhunyt kórustagok emlékére állított kopjafa előtt, majd kezdetét vette a rendezvény. Fellépett a kézdialmási katolikus templom énekkara (vezényelt: Dima Péter), a kovásznai férfikar (Antal Ernő), az alsócsernátoni katolikus templom énekkara (Lukács Mihály), a Maassluis Nyugdíjas Klub Rozmaring énekkara (Héjja István), a kantai Szentháromság-templom énekkara (Fórika Balázs), a pákéi református dalkör (Szántó István), a Boldog Özséb katolikus templom énekkara (Gergely Gábor), a Hálaadás református dalárda (Balázs István) és a Kézdi-Orbai református lelkészcsaládok kórusa. Ez utóbbi, illetve a csernátoniak és az almásiak első alkalommal vettek részt a találkozón, amin neves és ismeretlen zeneszerzők szerzeményei csendültek fel.
Bartos Lóránt / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sikeres rendezvényt tudnak maguk mögött
Rettenthetetlen zöldek
Április 21–23. között a télies időjárás dacára is megtartották Kézdivásárhelyen, immár nyolcadik alkalommal a Tavaszi Zöld Napokat. Az érdeklődők könyvbemutatón és előadásokon vehettek részt, fürkészhették a tavaszi égboltot, és az új EVS-önkénteseket is megismerhették.
A péntek délben tartott sajtótájékoztatón Ráduly Attila, az eseményt szervező Zöld Nap Egyesület elnöke hangsúlyozta, a Föld napjára (április 22.) időzített esemény célja a természetközeli gondolkodás népszerűsítése, majd bemutatta a Don`t trash our future: RRR (Ne dobd kukába a jövőnket – szerk.) nevű projektet. Örömmel nyugtázta, hogy a projekt részét képező Zöld Nap Iskola tevékenysége már négy helyszínen zajlik, az egyesület önkéntesei hetente egyszer Kőváron és Lemhényben, míg kéthetente Albisban és Martonfalván rendeznek ingyenes kézműves, kulturális, illetve sporttevékenységeket a gyerekek számára.
A sajtótájékoztatón mutatkoztak be az új EVS-önkéntesek, akik a projektnek köszönhetően egy évig az egyesületben tevékenykednek. A törökországi Ayse Büșra Yilmaz Isztambulból származik, s miután kommunikáció-szakon végzett, szerkesztőként dolgozott egy török napilapnál. Az örményországi Jerevánban élő Haykuhi Harutyunyan az örmény-orosz egyetem pszichológia szakán végzett, majd öt évig óvónőként fogyatékos gyermekekkel foglalkozott. Isabel Maria Fernandez Roman tavaly nyáron egy London melletti kisvárosban dolgozott önkéntesként.
A kedvezőtlen időjárás miatt a délutánra tervezett kerékpárlassúsági versenyt egy későbbi időpontra halasztották, így a résztvevők a Vigadó Galériába vonultak, Salamon Ferenc háromszéki szólásokat bemutató és értelmező, El van bütülve című könyvének bemutatójára. Ráduly Attila rövid felvezetője után a szerző mesélt a több ezer állandó szókapcsolatot tartalmazó gyűjteményről, amely annak bizonyítéka, hogy a székely ember nemcsak hagyományőrző, hanem hagyományteremtő is, nyelvi leleménye derűs, ízes és zamatos.
Szombaton a tervek szerint az érdeklődők Nagy István csillagász útmutatásai alapján a tavaszi égboltot fürkészték volna, ám az időjárás ismét közbeszólt, azonban a csillagvizsgálás nem maradt el: vasárnap a hideg ellenére többen kitartóan kémlelték távcsővel az esti égboltot. Vasárnap a Vigadó Galériában előadások egész sorát hallgathatták végig az érdekeltek: Sólyom Zoltán Régi pénzek, régi érmek címmel a numizmatikáról, Nagy István, az Erdélyi Magyar Csillagászati Egyesület alelnöke a villámcsapás elleni védekezésről, Kis Emese és tanítványai a háromszéki emlékfákról, Szőcs Csongor a gombatermesztésről, míg Marosi Károly a méhek világáról tartott előadást. Az előadássorozatot a Bod Péter Tanítóképző diákjai által előadott dalok színesítették. Ráduly Attila lapunknak elmondta, a kedvezőtlen időjárás és a meghiúsult bicikliverseny ellenére sikerként könyvelik el a rendezvényt.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hajszálon múlt a lincselés Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyen vasárnap egy gyermeket elgázoló gépkocsivezetőn kívül, a sofőrre és a rendőrökre támadók ellen is eljárást indítottak a hatóságok. A környéken, ahol az incidens történt, már jó ideje áldatlan állapotok uralkodnak az ott élő cigány családok viselkedése miatt.
Nyolcéves kisgyereket gázolt el vasárnap Marosvásárhelyen, a Szabadi (Voinicenilor) úton egy gépkocsi: a marosszentannai cigány gyerek jelöletlen, tiltott helyen akart átszaladni az úttesten. A baleset után a cigányok egy része megtámadta a vezetőt, sőt a segítségére siető rendőrt is, emiatt csendőri beavatkozásra is sor került.
Andreea Pop rendőrségi szóvivő elmondta, a 42 éves marosvásárhelyi gépkocsivezető hölgy ellen gondatlanságból okozott testi sértés miatt indult eljárás, az áldozat ugyanis lábtörést és fejsérüléseket szenvedett. A rendőrség és a rohammentő-szolgálat (SMURD) egyébként a sofőr hívására érkezett ki, a gyermeket pedig azonnal kórházba szállították.
Az előírások szerint, amennyiben a közúti baleset áldozata sérüléseket szenved, a vezető ellen gondatlanságból elkövetett testi sértés gyanújával kell eljárást indítani, majd a vizsgálat során fényt derítenek arra, hogy milyen mértékben volt vétkes a sofőr, illetve az elgázolt személy. Ennek függvényében kerül át az iratcsomó az igazságszolgáltatási intézményekhez, majd hoznak ítéletet az ügyben, megállapítva az érintettek a felelősségét.
Vasrúddal támadtak a sofőrre
Egy szemtanú a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy a vasárnapi baleset bekövetkezte után azonnal telefonált a 112-es egységes sürgősségi segélykérő számra, egy percen belül pedig oda is érkezett egy rendőrségi rohamkocsi és egy mentő. A környéken levő cigány felnőttek közül azonban ketten, látva, hogy a gyereket elütötték, és elesett, két méter hosszú vasrudat ragadtak, majd szaladva közelítettek a gázoló autóhoz, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kárt tegyenek benne és esetleg a vezetőjében is. Az egyik rendőr megpróbálta megakadályozni ezt, lábával belerúgott a vasrúdba, mire a támadók az árokba estek.
A két felbőszült egyén ezután a rendőrre támadt, aki szolgálati autójába menekült. Egyikük belerúgott a rendőrségi autóba, a másik megpróbált bemászni a gépkocsiba, ahonnan a rendőrnek az utolsó pillanatban sikerült kimenekülnie. Ekkor a rendőrök segítséget hívtak, s rövidesen tíz rendőrségi és két csendőrségi jármű érkezett a helyszínre, erre a cigányok szétszéledtek. A hatósági alkalmazottaknak sikerült azonosítaniuk azokat a személyeket, akik megtámadták a rendőrt és az autót. A rendőrségi szóvivőtől megtudtuk: a sofőr ellen gondatlanságból elkövetett testi sértés miatt folytatnak eljárást, ugyanakkor feljelentést tettek a támadó személyek ellen is rongálás, fenyegetés és bántalmazás miatt.
Nem felügyelik a gyermekeket
A közösségi hálón a fényképekkel is illusztrált esethez többen is hozzászóltak, többségük pedig a környéken uralkodó állapotokra hívta fel a figyelmet. Állításuk szerint a cigány családok gyerekei az úton hancúroznak, labdáznak, az asszonyok szőnyeget mosnak, a szülők egyáltalán nem felügyelik gyerekeiket, ezzel egyrészt baleset kockázatának téve ki őket, másrészt veszélyeztetve a mezőségi megyei úton közlekedőket. Gyakran felügyelet nélkül hagyott lovak csatangolnak az úton. Egy szemtanú azt is elmondta, hogy a balesetet okozó jármű vezetője nem is láthatta az úton átszaladni készülő kisgyereket, mert az útszélen parkoló kisteherautó mögül ugrott ki eléje.
Erdélyben egyébként több ízben történt már olyan eset, hogy cigány csoportok bántalmazták a balesetet okozó, vagy csak vétlenül a helyszínen tartózkodó járművezetőt. Ilyesmire legutóbb 2014-ben, Kézdiszentléleken volt példa: Kézdivásárhely irányából két szovátai motorkerékpáros érkezett a község egyik bejáratához, ahol mintegy négyszáz cigány él, az elöl haladó motoros elütött egy tizenegy éves kislányt, aki szabálytalanul próbált átkelni az úttesten. A 37 éves motoros szörnyethalt, a mögötte ülő 41 éves nő súlyos belső sérüléseket szenvedett.
A második motoron egy férfi ült, aki szemtanúja volt társa tragikus halálának. Mivel segíteni akart, megállt a baleset helyszínén, de az összegyűltek ütlegelni kezdték. A 28 éves motorost súlyos sérülésekkel, többek között tüdőszúrással szállították Brassóba. A felbőszült helybeliek a járművet is megrongálták. A lincselést a helyszínre érkező rendőrök és csendőrök akadályozták meg, az összesereglett 120–150 cigány viszont a rend őreivel is szembefordult. Később olyan vélekedések is napvilágot láttak, hogy a gázoló motoros halálában sem ártatlanok a lincselők.
Egy másik eset Marosvásárhely közelében történt jó néhány évtizede, még a múlt rendszer idején. Az akkori polgármester gépkocsivezetője elkérte a szolgálati autót a főnökétől, hogy hétvégén meglátogassák a szülőket. Hazafelé jövet arra lett figyelmes, hogy több cigány férfi az úton ütlegel egy cigány asszonyt. Megállt az autóval, amelyben a felesége és kisgyereke tartózkodott, kiszállt, hogy az asszonyt kiszabadítsa az ütlegelők köréből. A férfiak azonban ellene fordultak, és több késszúrással meggyilkolták családja szeme láttára.
Kronika.ro; itthon.ma/erdelyorszag

Kevés magyar film jut be Erdélybe
Tekervényes utat jár be egy külföldi film, amíg egy romániai moziterem vásznára kerül. A magyar filmek romániai térhódítása elé a szokásosnál is több akadályt gördítettek. Többek között annak jártunk utána, hogy a Kincsem nevű nagysikerű magyar filmet miért nem lehet két hónappal a bemutató után sem megtekinteni Erdélyben.
Az országban forgalomba kerülő filmekért elsősorban nem a mozik a felelősek: Romániában olyan filmforgalmazásra szakosodott cégek vásárolják meg az alkotásokat, amelyek erre engedélyt kapnak az Országos Filmművészeti Intézettől (CNC). A nagyobb nemzetközi, illetve magyarországi forgalmazóktól megvásárolt alkotások ára számos tényezőtől függ. Ezt például az is befolyásolja, hogy hány díjat nyert el az alkotás, vagy mekkora nyereség várható a film esetében. A vásárlás után következik a neheze: a forgalmazó cégnek minél több mozinak kell eladnia a filmet. „A filmforgalmazók a legtöbb ellenállásba a moziba kerülés során ütközhetnek, ugyanis Romániában az állami filmforgalmazó (RADEF) működteti a legtöbb mozit, ritkábban a helyi önkormányzat, illetve magánforgalmazó cégen keresztül. De amióta az Odeon nevű román vállalatot felvásárolta, a Cinema City monopol hatalmú moziként működik, így a konkurencia felett állva munkatársai olyan műsorrácsot alakítanak ki, amilyet csak akarnak” – magyarázta el lapunknak Jakab-Benke Nándor filmkritikus, a Filmtett.ro szerkesztője. A szakértő szerint a világ számos országában megtalálható Cinema City elsősorban azokat a filmeket mutatja be a közönségnek, amelyektől a legtöbb nyereséget reméli. Így sok remek európai alkotást figyelmen kívül hagyva jellemzően hollywoodi akciókat, romantikus vígjátékokat, szuperhősöket és lagymatag animációs filmeket tűznek műsorra. A nemzetközi lánccal rendelkező vetítőtermekbe művészfilmek ritkán kerülnek terítékre, főleg, ha magyar nyelvűekről van szó, hiszen nem vonzzák be az elvárt nézőtömeget. Mindezt tovább súlyosbítja, hogy a Cinema City olyan cégcsoporthoz tartozik, amely külön forgalmazó és reklámkészítő ágazattal rendelkezik, tehát a cég önmagában egy összetett rendszer. Szinte nem is lenne szüksége külső forgalmazók filmjeire – magyarázza a szakember.
Hosszú az akadályok listája
A magyar filmek romániai mozikba kerülése nem egyszerű történet. Attól is függ, van-e épp olyan magyar gyártású film terítéken, amely nagyobb közönségnek szól. A Filmtett szerkesztője szerint egyre több olyan magyar filmművészeti alkotás születik, amely nem csak egy szűk nézői réteget vonz. Till Attila Tiszta szívvel című filmjét – amelyet legutóbb Magyarország Oscar-díjra jelölt – több erdélyi városban is vetítették, tavalyelőtt pedig Mundruczó Kornél több neves nemzetközi elismerést is begyűjtött alkotását, a Fehér Istent is elhozták Erdélybe. Az említettek többségét azonban nem az általános mozifilm-forgalmazás keretei között, hanem a Filmtett csapatának köszönhetően ismerte meg a romániai magyar közönség. A Filmtett, fesztiválja mellett évente szervez karavánvetítéseket olyan erdélyi városokban, ahol már nincs mozi. Hasonlóan a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szervezői is igyekeznek karavánokon, illetve különleges vetítéseken keresztül megnyerni a magyar közönséget és a magyar filmek kedvelőit. Bár javulni látszik a helyzet, az eddigi adatok alapján a romániai magyar néző nem repes az örömtől, hiszen 2000-től 2016 végéig összesen 16 magyar film került forgalmazásba Romániában: például a Valami Amerika, Sorstalanság, Állítsátok meg Terézanyut! és az Aglaja. De ha ide is érnek a magyar filmek, legtöbbször jócskán lecsúsznak időben a magyarországi bemutatóhoz képest. Jakab-Benke Nándor szerint ez elsősorban a forgalmazáspolitikán múlik: megvárják ugyanis, hogy a magyarországi eredmények után kiderüljön, érdemes-e elhozni Romániába is a filmet.
A magyar produkciók vetítésének időpontja függ a fesztiválok dátumától, de a számos engedély kiváltását követelő román bürokrácia is megnehezíti az alkotások útját. Mindezek mellé lassító tényezőként társulnak olyan alapvető technikai feladatok, mint a feliratok lefordítása és másolatok készítése. Minél kisebb egy forgalmazó, annál több időre van szüksége a véglegesítéshez. Például azt sem lehet tudni, hogy a már megvásárolt Kincsem című alkotást mikor láthatjuk erdélyi mozivásznon.
Jakab-Benke kifejtette: nem csak az üzleti szempont dönt arról, hogy melyik film kerül a mozikba, ugyanis a fesztiváldíjak is sokat számítanak. Enyedi Ildikó idei, egyebek közt az Arany Medvét és a FIPRESCI-díjat elnyert, Testről és lélekről című alkotására is lecsapott már egy romániai forgalmazó, ahogy a már említett Kincsemre is. A kritikus hozzátette: a Testről és lélekről című alkotást díjnyertes művészfilmként lehet eladni, de a Kincsemért valószínűleg annyira érdeklődnek majd a román a nézők, mint egy cseh vagy lengyel kosztümös film iránt. A Filmtett szerkesztője úgy véli, minden erőfeszítés ellenére a romániai mozik még mindig nem figyelnek eléggé a magyar ajkú közönség igényeire.
Kevés a mozi Erdélyben
A mozikultúra éppen most kezd feltápászkodni Romániában – még a román filmek is köhögni szoktak a pénztáraknál –, ugyanakkor több városban nincs mozi. Az elsődleges üzleti tényező ördögi kört teremt: egy multicég ugyanis előbb látni szeretné, van-e érdeklődés a film iránt. De honnan legyen érdeklődés, ha nincs film? Viszont filmre kevés az esély, ha egész Székelyföldön alig akad mozi: a most beindult sepsiszentgyörgyi és a készülőben lévő csíkszeredai még nem elég a boldogsághoz” – magyarázza a szakértő. Jakab-Benke szerint Gyergyótól Kézdivásárhelyen át Székelykeresztúrig mindenhol létesíteni kellene legalább egytermes mozit, hiszen az érdeklődést tekintve ezek még hétköznaponként is legalább egyharmad arányban megtelnének. A szakember úgy véli, nem elképzelhetetlen újrateremteni a régi mozis időket, amikor még falvakban is működtek vetítőtermek. Csak rengeteg energiát, pénzt kell befektetni a hatékony reklámozás mellett, illetve rá kell ébreszteni a filmkedvelőket: élvezhetőbb és sok tekintetben előnyösebb társaságban, széles vásznon, megfelelő hangtechnikával filmet nézni, mint otthon szűk tévéképernyő előtt, gyenge hangberendezéssel és húszpercenként bosszantó reklámokkal.
A rendszerváltozás után rengeteg magyar filmet nézhettek a filmkedvelők az erdélyi mozikban, idővel azonban csökkent a kirobbanó kínálat. A 2000-es évek folyamán hullámzóan alakult a magyar filmek iránti érdeklődés: a Cinemagia filmes portál adatai alapján a rekordot eddig a Valami Amerika viszi, amelyre 2002-ben 8 246 néző volt kíváncsi, de 2004-ben a Simon mágusra már alig több mint 370-en ültek be. 2009-ben a Gruber utazására majdnem kétezren voltak kíváncsiak, és 2015-ben a Fehér Istent 3 439 néző látta a moziban.
Magyar szinkron és felirat: jók a kilátások
Ha a sikeresebb magyar gyártású filmeket el is hozzák a romániai forgalmazók, az idegen nyelvűeket nem szinkronizálják, sőt, a Filmtett kivételével magyar feliratot sem készítenek – bár erre éppen most találunk pozitív ellenpéldát az idén nyílt sepsiszentgyörgyi mozi esetében. Romániában az is kétséges volt, szabad-e egyáltalán a román nyelvtől eltérő feliratot vetíteni. Ám a tavaly decemberben módosított mozitörvény már lehetségessé teszi, így az ezzel kapcsolatos problémát – a jogi akadályok mellett – ismét az anyagiakban találjuk. A magyar szinkron és felirat Magyarországon élvez szerzői jogvédettséget, így a felhasználási engedély megvásárlása sokba kerül. Ha pedig az adott forgalmazó úgy látja, a román feliratot nem értő magyar közönség nem éri meg ezt az összeget, nem fizeti ki. Jakab-Benke szerint azonban a magyar feliratos filmekre utaló jelek biztatóak, de hangsúlyozza: a forgalmazónak látnia kell, hogy van vásárlóerő a magyar nézőkben, látnia kell, hogy a felirat vagy a szinkron megéri a külön befektetést és fáradtságot. „Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Romániában, az animációkat leszámítva soha nem volt erős igény a szinkronos filmek iránt, ehhez képest Magyarország a szinkron földje” – teszi hozzá a kritikus. Sepsiszentgyörgyön hosszú harcot kellett vívni a moziért. A RADEF 2009-ben adta át az épületet a helyi önkormányzatnak, a korábban ott diszkót működtető vállalkozó azonban nem fogadta el a döntést. Folyamatosan azt hangoztatta: el akarják űzni a román vállalkozókat a székelyföldi városból. Végül 28 bírósági per után 2012-ben vette át az önkormányzat az épületet, a felújítást pedig két év múlva kezdték el. Új szárnyat is építettek, amelyben az Andrei Mureșanu Színház székel stúdiótermével, a mozirész pedig két, egyenként nyolcvan férőhelyes – Chaplin és Fellini nevű – teremmel várja az érdeklődőket. Az intézményt a városi tanács tartja fenn, ezen belül is a Kónya Ádám Művelődési Ház működteti, a filmeket pedig a Cityplex forgalmazza. A Művész Moziban ugyanakkor nemcsak hollywoodi kasszasikereket, hanem hazai, európai, fesztivál- és művészfilmeket is vetítenek hagyományos változatban, néhányat pedig háromdimenziósan is – derül ki a helyi sajtóból. Rögtön a nyitáskor vetítették Till Attila Tiszta szívvel című tragikomikus drámáját és Adrian Sitaru Fixeur című alkotását. Utóbbira a rendezőt is meghívták. Idén már vetítettek magyar szinkronos filmet is – Állati nagy szökés, Halálos iramban 8 –, s bár a drága licenc és technikai okok miatt nem könnyű megoldani a magyar feliratok problémáját, a működtetők ígérik, hamarosan az is lesz. Bár lehet magyar felirattal vetíteni, a románnak mindig futnia kell a film alatt. Így a kérdés az, hogyan oldják meg, hogy kényelmesen, látható módon, a hangsávtól nem elcsúszott magyar feliratot is vetíthessenek. Eközben Csíkszeredában tavaly óta már számos alkalommal tartottak ingyenes próbavetítéseket, és amint megszerzik az engedélyt, a Hargita megyei városban is beindul a mozi.
Kádár Hanga / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újabb videóklip készül (Örökségünk mozgalom)
A Paksról (Kézdivásárhely egyik magyarországi testvérvárosából) indult Örökségünk mozgalom egy dallal szólította meg a földkerekség magyarságát, ezreket vonva be Bécstől Kézdivásárhelyig, Kanadától Új-Zélandig a magyar nyelv megőrzését, a magyarság megtartását szorgalmazó megmozdulásba.
A szervezők Örökségünk címmel videóklip-pályázatot hirdettek a világban szétszóródott magyarság számára. Tervük az volt, hogy határoktól, földrésztől függetlenül buzdítsák a magyarokat, énekeljék el a paksi Gyulai István Örökségünk című szerzeményét, rögzítsék, és töltsék fel a mozgalom honlapjára. Az Örökségünk klippályázat tavalyi második fordulójának győztesei között háromszékiek is voltak. A Legjobb produkció díját megosztva kapta Gelence és a kézdivásárhelyi Step by Step Egyesület.
Nemrég újabb pályázatot írtak ki a mozgalom megálmodói Történetek a ládafiából címmel, amelyre Kis Emese, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanára is benevezett. Az első forgatásra szerdán a Molnár Józsiás park zenepavilonjánál került sor mintegy százhúsz személy részvételével. A klip elkészítésében a Zöld Nap Egyesület, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesülete, a Vackor Napközi Otthon kiscsoportja, a Bod Péter Tanítóképző három osztályának hetvenöt tanulója, Taierling Péter Ferenc, a Praetoria Egyesület és Péter János, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke vett részt. A technikai kivitelező Pászka Zoltán informatikatanár, rendező Kis Emese. A rövidfilmek beküldési határideje május 15.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népdal, népmese és zenés színdarab
Élő csángó hagyomány
Pénteken a Táncoló Udvartér és az Antanténusz Egyesület szervezésében kosteleki estet tartottak Kézdivásárhelyen.
18 órától a Vigadó nagyszínpadán a Szellőcske Néptánccsoport tagjai zenés színdarabot adtak elő, Vaszi Levente és tanítványa, Vrencsán Anita, a Fölszállott a páva népzenei és néptánc tehetségkutató verseny korábbi díjazottjai népdalokat énekeltek, míg Tankó Szilárd mesével szórakoztatta a szép számban megjelent érdeklődőket. Ezt követően a Borudvarban éjszakába nyúló csángó táncház kerekedett, a talpalávalót a Kosteleki Zenészek húzták.
Bakó-Fazakas Zsuzsa, a Táncoló Udvartér és az Antanténusz Egyesület alapítója lapunknak elmondta, régi céljuk közelebbről megismerni más régiók hagyományait. „Jó ismerősünk, a Kézdivásárhelyről Kostelekre telepedett Bardócz Noémi tanítónő közbenjárásával a Táncoló Udvartér tagjai Vaszi Levente falujában igazi csángó farsangi bálon vehettek részt, és akkor merült fel az ötlet, hogy visszahívjuk a kostelekieket” – idézte fel a kezdeményezés csíráját. Hozzátette, várható folytatás, terveik között szerepel egyebek mellett mezőségi és moldvai bálokon való részvétel is.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar nyelv napjai Kézdivásárhelyen
Verseny és konferencia
Idén negyedszázados évfordulója van az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége megalakulásának. Ezt ünnepi műsorral, díjátadással, szakmai konferenciával, valamint a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel ünneplik. Mindez Kézdivásárhelyen zajlik május 11–14. között.
A konferencia és a verseny témája: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében. Pénteken 10 órától megnyitó a Vigadó Művelődési Házban, átadják a Sütő András Nyelvőrzés-díjat és a Tüzes Bálint-díjat; 16 órától kiállításmegnyitó az Incze László Céhtörténeti Múzeumban: A Vizsolyi Biblia 425 éve (a Budapesti Városvédő Egyesület kiállítása). 17 órától konferencia ugyanott (A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében a következő előadásokkal:
– Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja…
– A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében.
– Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában.
– Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton 9.30-tól kirándulás a meghívottak és a konferencia résztvevői számára. 10 órától Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban, 16-tól városnézés, múzeumlátogatás, 18-tól bábszínház (a 4. osztályosok számára), 17.30-tól koncert a Vigadóban, 20-tól táncház a Gábor Áron-líceumban, zenél a Harai zenekar. Vasárnap 10-től záróünnepség. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kihallgatják a tanácstagokat (Wass Albert utca)
Attól függetlenül, hogy a névadásról szóló határozatot Kézdivásárhely önkormányzata visszavonta, amint azt korábbi vizsgálatában az ügyészség is megállapította, Sebastian Cucu prefektus kérése nyomán a bűnvádi eljárást újraindították, és jelenleg az ügyészség kérésére a megyei rendőrség folytatja a bűnügyi kivizsgálást a Wass Albert utcanév ügyében.
Azokat hívatják a megyei rendőrségre, akik tagjai voltak az előző önkormányzatnak, és megszavazták, majd visszavonták a névadásról szóló határozattervezetet. Értesüléseink szerint a beidézett személyeknek öt kérdésre kell válaszolniuk. A Wass Albert utcával kapcsolatos határozattervezetet előterjesztő Illés Botondot tegnapig még nem hívatták a rendőrségre, de Bokor Tibor polgármester tudomása szerint a 2012–2016 közötti időszakban mandátummal rendelkező önkormányzati képviselők kilencven százalékát már kihallgatták.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Értékőrzés”
Annyi értéket kap készen ebben a világban a mindenkori „átutazó” mind a természettől, mind a neves és névtelen felmenőktől, mondjam azt, a társadalomtól, hogy joggal érezheti, van, amivel büszkélkednie. Mondják is mifelénk, hogy bőven van, amire büszkéknek kell lennünk e szűkebb hazában – kistérségünkben. Magam pedig rögtön ki is egészíteném ezt a kijelentést, mondván, hogy például kulturális értékeink sokaságából akár félre is dobhatunk ezt-azt, hogy nem is fontos büszkélkednünk örökségünkkel, inkább röstellkedjünk, jobb lenne megszabadulni egyik-másik értékünktől…
Olvasám ugyanis a minap egy újsághírben, hogy Szentkatolnán a hírneves nyelvtudós, Bálint Gábor emlékére állított domborműves márványemléktáblát eltávolította háza faláról a tulajdonos. Mintegy két évvel ezelőtt történt, hogy a falu anyagi és erkölcsi támogatásával 1994-ben elhelyezett, visszhangos ünnepség keretében leleplezett emlékjel levétetett, és a helyi polgármesteri hivatal egyik raktárába került.
Nem volt „idegenkezűség” a dologban. Nem valamely hatóság vagy hivatal elrendelésére történt egy magyar emlékjel eltávolítása. Egyszerűen egyesek szerint ott a helye! Ne mind hirdesse tovább fűnek-fának, helybelinek és távoli érdeklődőnek, hogy „ezen a telken állott Szentkatolnai dr. Bálint Gábor (1844–1913) orientalista nyelvtudós szülőháza”! Legyen vége hát a szentkatolnaiak büszkélkedésének! Mire mennek azzal? Nincs, mit keresnie semmiféle megyei vagy székelyföldi értéktárban egy ilyen emlékjelnek, sokkal inkább egy sötét raktárban a helye!
Túlzás nélkül kijelenthető, a fél világot beutazta Bálint Gábor, hogy választ találjon arra a kérdésre, ki a magyar? Vállalta a korabeli utazási viszonyok nehézségei, hogy a helyszínen ismerhesse meg a magyarral rokonnak vélt idegen nyelveket, mert így gondolta megtalálni erre a kérdésére a választ. De halála után a lélektelen testet rejtő koporsónak is, úgymond, utaznia kellett, egy marosvásárhelyi kitérő után szállította Kézdivásárhelyre a vonat. S a jelenlegi tényállás szerint a Bálint-emlékjel is útra kelt egy adott pillanatban…
Egy dologban azért még bízhatunk – a sajtónyilvánosság erejében. Miután újságíró tárta fel a példátlan esetet, azóta keresik a helybeli illetékesek az emlékjel újbóli kihelyezésének lehetőségét. Vajha megtalálnák végső és méltó helyét!
Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kitüntették Albert Ernőt (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen)
Tegnap délelőtt a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében kezdődött el és ma ugyanott folytatódik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) hagyományos rendezvénye, A magyar nyelv napjai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő, amelyet a szövetség évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban szervez meg. A Sütő András Nyelvőrzés Díjjal idén Albert Ernőt tüntették ki.
A rendezvényt Péntek János nyelvészprofesszor, akadémikus, az AESZ elnöke nyitotta meg, majd a köszöntőbeszédek következtek, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Nyelv Stratégiai Intézete, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről. A magyar nyelv napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanatát a Nyelvőrzés Díja átadása jelenti. Ezt a kitüntetést 2000-ben alapította a szövetség, és évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, pedagógusoknak, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelvhasználati jogaiért munkálkodtak. 2007-től a nagy erdélyi író halála után a rangos elismerés elnevezése Sütő András Nyelvőrzés Díjra változott. Ezt idén a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrász által készített bronz domborművel együtt Albert Ernő tanár, néprajzkutató, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatója kapta meg az erdélyi magyar nyelv védelmében, anyanyelvünk ápolásában, terjesztésében és használatának bátorításában végzett áldozatos munkájáért. A napokban jelent meg Édesanyám sok szép szava című könyvének második, bővített kiadása, amelynek újraközlését az tette indokolttá, hogy az első, 1989 tavaszán megjelent változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak románul szerepelhettek. Laudációt mondott Erdély Judit magyartanár, a szövetség alelnöke, aki Albert Ernő életét és gazdag néprajzkutatói és közéleti munkásságát ismertette. Elmondta, a kitüntetett barátja és munkatársa a szövetségnek, szakmai tanácsaival huszonöt éve folyamatosan segíti az AESZ munkáját. A díjat Ördög-Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke adta át, Albert Ernő pedig meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért, és anyanyelvünk ápolására szólította a jelenlevőket. Az ünnepélyes megnyitó a 2016-os Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyen első helyezett Szöllősi Katalin marosvásárhelyi diák fellépésével ért véget, aki A nagy hegyi tolvaj című balladát adta elő. A rendezvény délután kiállításmegnyitóval, szakmai konferenciával és a diákok számára szervezett csernátoni kirándulással folytatódott.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos: Utókezelésen
Öt esztendeje eltávozott barátunk és kollégánk, lapunk főmunkatársa, SYLVESTER LAJOS, életünk szenvedélyes firtatójaként utolsó kórházi napjait is hivatásának kötelékében élte, az általa Fekete Doboznak nevezett irattartóba gyűjtve följegyzéseit a környező világról. Anyaga egy részét még életében három folytatásban közre is adta lapunkban, most emlékét idézve az utolsó szemelvényt közöljük hagyatékából.
Utókezelésre ismét a kézdivásárhelyi kórházhoz, dr. Vitos Attilához járok. Budapesten az Urológiai Klinikán dr. Romics professzor a műtét utáni utókezelést részletező hivatalos irat mellé a kézdivásárhelyi urológus főorvosnak személyre szóló levelet is mellékelt, amelyben a kezelés módját és az alkalmazott gyógyszert írta elő. A gyógyszer beszerzése körül itthon bonyodalmak keletkeztek. Romániában még nem alkalmazzák azt a kezelést. Vitos főorvos végigtelefonálta az urológiai szakismeretségi kört, majd a Romániában is használatos gyógyszer beszerzését ajánlotta. Ez is méregdrága „méreg”, de itthon a biztosító finanszírozza majd a hatalmas összeget. A gyógyszerek beszerzése külön kálvária. Ez a feleségem tiszte. A hónap utolsó napjaiban beadja az egészségügyi könyvecskét a háziorvos asszisztensnőjéhez, aznap délután vagy másnap a recept után megy. A váróterem mindig zsúfolt, tele türelmetlen betegekkel és ezek hozzátartozóival, akik rossz szemmel nézik, ha valaki soron kívül surran be az orvosnőhöz, akkor is, ha mondja, csak egy már megírt receptet vesz át. Aztán irány a gyógyszertár. Újabb sorok, és ott már a kötelező sorállás. Szerencsére ismerik, gyorsan kiszolgálják, ha nincs meg az a gyógyszer, mint a mostani esetben is, amelyet az urológiai utókezelésre írtak fel, akkor másnapra már beszerzik. Futár hozza. Szóval, újra Kézdivásárhelyen vagyok. Vitos főorvossal a kórház udvarán szaladunk össze. Azonnal betessékel az urológiai osztályra, üres kórtermet készíttet elő, ahol a katéteres hólyagfeltöltés után legalább egyórányi időt kell töltenem. A feltöltés művelete nem annyira fájdalmas, mint amennyire kellemetlen. „Túl kell lenni ezen is” – játszom a határozott férfit és a fegyelmezett beteget. Az orvos mindenféle civiltörténettel tereli el a figyelmemet a katéteres kellemetlenségről, ami sikerül is, azon veszem észre magam, hogy jó kedélyű beszélgetésbe keveredtünk. Meghallgatom a viselkedési utasításokat, azt, hogy mennyi ideig maradjak hanyatt fekve, majd forduljak erre meg arra az oldalamra, és sétáljak is, hogy az orvosság „bejárhassa” a hólyag teljes belső felületét. Aztán magamra maradok. Az orvosnak ebben az órában a műtőbe kell mennie, ahol a műtésre előkészített beteg várja. Mégsem vagyok magamra, mert a szomszéd kórteremtől egy függöny választ el, ahol két műtét utáni lábadozó beteg beszélget. Idősebb férfiak – egyiküknél a prosztataműtét után egy idő múlva újra elzáródott a húgyút, s ahogy mondja, az ebben képződött „köveket” kell kipisilnie. A másiknak – Gyurinak – a fél veséjét kellett eltávolítani. Mindezt későbbi megismerkedésünk után tudom meg. Most a függönyön áthallatszó beszélgetésből az életútjukkal ismerkedem. Mindketten világlátott emberek. Már az átkosban megfordultak a határon túl. Sándor az NDK-béli élményükről beszél. Fő téma – az urológiai klinikán vagyunk – a sör. A német sör, amely az itthonihoz képest szuper minőségű volt, és végtelenül olcsó. A finom söröknél jobban csak az lepte meg, amikor egy félmárkányi pénzt baksisként a pincérnél akart hagyni, de az utána rohant, s a vendéglő ajtajában visszaszámolta a pénzt. Ez még abban az időszakban volt, amikor Sepsin, a Sugás vendéglőben az értelmiségiek asztalánál Géza, a kedvenc pincérünk, mikor a számlát írta, mindig hozzábiggyesztette: „plusz a mai dátum – de szerencsétek van, ma olcsón megússzátok, mert ma még csak elseje, messze van még a hónap vége”. Persze játék volt az egész, Géza nem a mi zsebünkön akart meggazdagodni. A függöny mögötti „félvesés” férfi is világot látott ember. Előbb Nyugat-Németországban dolgozott muzsikusként. Csodálkozva hallgatom, milyen szakszerűen és mekkora jártassággal ecseteli a kinti életet. Alsó-háromszéki nyelvjárásban beszél a szakma titkairól, a repertoárról, az itthoni zenei viszonyokról határozottan rossz a véleménye. Persze a kereset is szóba kerül. Az „átkosban” a bukaresti ARIA bonyolította le a művészek külföldi szerződtetését. Ez a hivatal közvetített. A pénzt is ez zsebelte be. Adott a klienseknek egy itthoni fizetésnél valamivel nagyobb összeget. Ezért nem érdemelte volna meg kimenni, de a baksis, az a zsebükben maradt. Még a romániai forradalmat is „kinn” élte meg. Hatan voltak, s mondták is a szálloda és a vendéglő tulajdonosának, hogy most mitévők legyenek, mert ők többet nem akarnak román állami cégnek keresni. Otthon forradalom van, indulnak haza. A főnök nagyon egyszerűen oldotta meg a válságos helyzetet. Azt mondta: én nálatok nélkül nem tudom működtetni a céget. Annyi változás lesz, hogy nem az ARIA-nak utalom át a pénzt, hanem a ti markotokba adom. Közvetlen. Nos, ezután szépen kerestek. A beszédtéma a zene ürügyén aztán árnyalódik, s a nőkre terelődik a szó. Ez tipikus kórházi téma, különösen az urológián, az éhes disznó makkal álmodik alapon. Gyuri szerencsésnek tartja magát, hogy ő akkor még nem volt nős. Az azért szerencse, mert hat hónapon túl egyetlen fehérnép sem tud meglenni férfi nélkül, s itthon, ha nem is kurvul el az asszony, de kapcsolatot épít, s diszkréten félrelép. Ez természetesen valamiképpen mindig a távolban lévő férj tudomására jut, s amikor hazajön, vagy már a távollétében kezdődnek a kölcsönös szemrehányások, mert az asszony is sejti, hogy olyan hosszú ideig a férfi sem tartóztatta meg magát. Aztán szétmennek a házasságok. Neki, legényemberként ezen nem kellett átesnie. Órányit fekszem egymagamban, tervszerűen fordulok egyik oldalamról a másikra, s hallgatom a Sándor és Gyuri nőkről, férfi és női viszonyokról szóló történeteit. Kiderül, hogy több közös ismerősük van, azoknak a nőügyeit részleteiben ismerik, pikáns történeteket hallhatok, nem vagyok prűd ember, de ha ez a téma ekkora teret kap ennyi polgártársunk életútjában, akkor bennünk egy teljesen hamis kép él a világról, amelyben élünk. Érdekes, hogy a kórházban az ital és a nők után az élni akarás a következő téma. Gyuri mondja – ő arról, hogy a fél veséje el van rohadva, semmit sem tudott. A szívtájékon voltak fájdalmai, ezért szívgyógyszereket szedett, mindenféle népi szívkúrálási módot kipróbált, aztán, amikor a vizeletében észrevette a vért, akkor orvoshoz fordult. Addig vizsgálták, hogy mi a baja, míg kilenc kilót soványodott. Olyan lett, mint a deszka. És a végén kisült, hogy a vese okozza az egészet, s ha azt el nem távolítják, akkor ez végzetes lehet. Erre azt mondta: doktor úr, ha maga úgy látja, hogy e nélkül a műtét nélkül megdöglöm, akkor tegye velem azt, amit kell. Én alávetem magamat a műtétnek. És tessék, most úgy érzem magamat – mondja –, hogy itt a kocsim a kórház udvarán, azonnal be tudnék ülni és mehetnék haza. De nem teszem, mert még a cérnát nem szedték mind ki a varrásból. – Én élni akarok, és élni is fogok – jelenti ki –, én olyan erős akaratú vagyok, hogy ezt is túlélem. Soha nem voltam beteg... Fél vesével – olvastam róla s láttam a tévében is – sokáig lehet élni. Sándor, a szomszéd hallgat. Sejtem, hogy neki többféle baja volt. (Két szívinfarktus, prosztatagyulladás.) A betegségekről az orvos témára vált a beszélgetés. Ez felette érdekes. Gyuri mondja, hogy végigtelefonálták és érdeklődték – klinikákat, kórházakat nem mondok – a hazai világ felét. Ezer eurón alul szóba sem állnak az emberrel. A lánya Budapesten él, végigjárta ott is a szent szert, s azt mondta: édesapám, a legtöbb helyen azt mondták, hogy van otthon elég kiváló orvos. Ott van Vitos doktor, aki megjárta Svájcot, volt Magyarországon, keresse meg őt. Itt, Magyarországon egy ilyen műtét egy kocsi árába kerül. Hogy megértse, nem csak a pénzről van szó, hanem a szakértelemről is. Én veszek magának egy kocsit. Keresse meg Vitos doktort. A kocsit meg is vette – folytatja –, itt van az udvaron, akármikor beleülhetnék. Vitos doktor úrnak a szakmában nemcsak a neve jó, hanem maga is jó ember. Közvetlen. Figyelje meg, hogy az arca milyen megnyugtató. Ez a betegnek nagyon fontos. Bízni kezd nemcsak az orvosában, hanem önmagában is. Erre cseng a kabátom zsebében a mobiltelefon. – Van valaki a szomszédban? – kérdezi Sándor. – Van egy úr – feleli Gyuri. Most jött, nemrég. Hosszas telefonálásba kell kezdenem, amiből kiderül a kilétem és sok minden egyéb. A függöny mögött a szomszéd kórteremben beáll a csönd. Kopogok a függönnyel takart ajtófélfán, és átmegyek ismerkedni hozzájuk. Ismernek. Olvasnak. Szinte sajnálom, hogy társalgásunkat félbe kell szakítanom, mert számomra már rég lejárt a gyógyszeres kezelésre kiszabott idő. Beszélgetünk. Egymás társaságának örvendezve mondja Gyuri, a zenész, hogy műtét előtt olyan kórteremben volt, ahol egy izgága, raplis vénember mindenkivel kötekedett, a nővérekkel is, neki semmi sem tetszett. Rossz volt a hangulat. A betegek idegesek voltak, türelmetlenek. Ő sem bírta sokáig, s amikor vizitre érkezett Vitos főorvos úr, mondta neki, hogy ő abban a társaságban megbolondul. Az orvos mosolygott, nem szólt semmit, nem hordott le senkit, s aztán jöttek a nővérek s mondták, hogy melyik kórterembe menjen át. Mert a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát. Akaratomon kívül két óráig tartott a kúra, amelynek fele idő is megfelelt volna. Egészséges gondolkodású és lelkületű emberek között még a kórház, a félelmetes ispotály is klubbá, kaszinói hangulatúvá válhat.
Pálinkafőző-bajnokság Bécsben
Érik az embert meglepetések: a Destillata (Bécs, Ausztria) nemzetközi párlatversenyen 13 ország 188 pálinkafőzdéje közül összesített versenyben a győztes — no, ki lehetett? — természetesen magyar.
(Ha még a pálinkaivást is mérték és értékelték volna, s erre beneveznénk, akkor mi, székelymagyarok bizonyosan számíthattunk volna több nagydíjra.) No, de folytassam a magyar pálinka diadalmenetét: a 18. alkalommal megrendezett párlatversenyen, amelyre Argentína, Ausztrália, Ausztria, Görögország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Thaiföld és Új-Zéland nevezett be, a nemzetközi zsűri Az év főzdéje, 2009 aranyfokozatát az Agárdi Pálinkafőzdének ítélte, s Az év főzőmestere Vértes Tibor, a főzde egyik tulajdonosa. Ő tehát a világ legjobb pálinkafőző mestere, s ami természetes is, a kóstolást is szakmai szinten műveli. „A Destillata történelmében negyedszer kerül nem Ausztriából származó főzdéhez ez a cím – állapította meg Wolfgang Lukas, a Destillata verseny igazgatója –, és idén első alkalommal viheti el magyarországi mesterműhely ezt, a szakmában világbajnoki éremnek számító díjat.” A Destillata-érmekből 96 került Magyarországra, ebből négy Az év pálinkája, öt arany-, 32 ezüst- és 55 bronzérem. Ezt mindössze húsz magyar főzde csurgatta haza, szemben a 101 ausztriai benevezővel, akik a díjakból idén csak csepegtettek. Végre valami igazi magyar és magyaros diadalról is beszélhetünk, amely azt is jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati szervek még nem kavartak bele a cefrébe. És hirtelen azt is mondjam el, hogy ez a díjözön, ez a kitüntetéses eső elmosta annak a magyar–román pálinkavitának az emlékét is, amely a Medgyessy–Năstase-kormányzat alatt az uniós bírákra ráömlött, s ehhez jókedvemben azt is tegyem hozzá, hogy Magyarország akkor aratta legnagyobb diplomáciai győzelmét, amikor a magyar külügyminisztérium képviselője a vitában elővette a román nyelv értelmező szótárát, azt felütötte a „palincă” szócikknél, s hangosan felolvasta: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszes ital.” Punktum. Az uniós egyeztető csapat erre azt mondta, hogy ha maguk a románok is magyar eredetűnek tartják, és nem ősi román italnak, akkor ez csak magyar termék lehet. (Hja, ha autonómiaügyben is össze lehetne hozni egy ilyen grémiumot, amelyen Băsescu államelnök a maga mentségére – nem lesz soha székelyföldi autonómia – felhozhatná Gagauziától Katalóniáig az összes autonómiát.) Nos, ennyi jó szöveg, magyar siker olvastán a hírtől enyhén magam is megpityókosodtam, hisz ez az ausztriai siker a mi sikerünk is, mert Erdélyben sem cujkát párolnak, hanem igazi szilvóriumot (is) – ilyennel még Lomnici Zoltán, a legfelsőbb törvényszék volt elnöke is koccintott Felsőcsernátonban a Bíró-féle vízimalomban, amikor a Rákossy-szobrot avattuk, szóval, máris nyúltam a kamrába, hogy Dobolyi Laci barátom Cserszegtomajról (Balaton-felvidék) származó, aszú szőlőszemekből erjesztett és párolt törkölyéből egy kupicával felhajtsak, s akkor telefonált Sándor öcsém, aki éppen a pálinka nélküli neve napjára készült, s mit sem tudván az ausztriai magyar győzelemről, azt tanácsolta: tedd le a poharat, bátyám, mert másképp úgy jársz, mint én. Ez volt a másik meglepetés.
Volt egy harmadik meglepetés is: az egyik urológiai orvosi gyógyszerreceptre rá volt írva – szabadon fordítom magyarra – „alkohol nélkül”.
De a bécsi magyar gőzelemnek azért örültem. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszonöt éves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
„Magyarul álmodom”
Három napon át – péntektől vasárnapig – tartalmas rendezvénysorozattal ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Díjátadók, kiállítás, értekezlet és kirándulások színesítették a programot, amelynek egyik kiemelkedő része volt a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő lebonyolítása. A rendezvény választott témaköre: a reformáció hatása és jelentősége Erdély magyarnyelvűségében.
Pénteken 10 órától a Vigadó Művelődési Házban tartott, Deák Magdolna tanárnő által levezetett megnyitóünnepséggel rajtolt az eseménysorozat, számos neves meghívott, az AESZ erdélyi és magyarországi partnerei, támogatói szólaltak fel és mondták el köszöntőbeszédüket, rengeteg szép gondolat hangzott el.
A külsőségek nem számítanak, mondhatnánk, de a muskátlikkal szépen feldíszített színpad már jelezte: különleges alkalom zajlik, majd a Bod Péter Tanítóképző XI. A osztályos tanulóinak műsora vezette fel az ünnepséget. A lányok iskolájuk névadója, Bod Péter Szent Hilarius című művéből adtak elő részleteket énekkel, gitárkísérettel.
A teljesség igénye nélkül, néhányan azok közül, akik méltatták az AESZ kitartó értékmentő munkáját: Kiss Imre főtanfelügyelő, Péntek János nyelvész, Kőrösi Viktor Dávid konzul, Tóth Attila, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet megbízott igazgatója, dr. Eőry Vilma, az említett intézet szaktanácsadója, Kovács Zsuzsanna a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége képviseletében, dr. Nagy L. János egyetemi tanár, A. Molnár Ferenc professzor, Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség országos elnöke, Zsigmond Győző, az AESZ alapító elnöke, Zsigmond Emese, a társszervező, 60 éves Napsugár gyermeklap főszerkesztője.
Kiss Imre a házigazdák nevében köszöntötte a résztvevőket, elmondta: „a költők versben, a tudósok értekezésekben fogalmazták meg a magyar nyelv különlegességét, idegen ajkúak is többször rácsodálkoztak elképesztő gazdagságára, eleganciájára, zenéjére. Nyelvünk közösségi és személyes létünk alapja, önazonosságtudatunk meghatározója, szellemi létünk közege. A magyar nyelvet örököltük, és kötelességünk továbbadni, ilyen körülmények között is, hogy jogainkat folyamatosan korlátozzák”.
Péntek János akadémikus, a BBTE nyugalmazott tanára, az AESZ elnöke az esemény ünnepi jellegét hangsúlyozta, dr. Nagy L. János Illyés Gyulát idézte: „Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazánból: jellemkérdés.”
Zsigmond Győző alapítótag, egykori elnök régi fotók, kiadványok kivetítésének kíséretében idézte fel az AESZ indulását, a kezdeti körülményeket, az első nyelvhelyességi versenyek hangulatát, és javaslatokat is tett a további működésre, egyben felajánlva szakmai segítségét is.
Helyszűke miatt nem tolmácsolhatjuk a beszédek sorát, a számtalan megszívlelendő gondolat meghallgatása után is fontos pillanat következett, átadták a Nyelvőrzés Sütő András-díját, amelyet ebben az évben Albert Ernő nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató vehetett át. Laudációt Erdély Judit, az AESZ alelnöke mondott, akit egykori diákként az Albert tanár úr órái, hozzáállása győzött meg arról, hogy neki is a magyartanári pályát kell választania. A bronzplakettet (Hunyadi László marosvásárhelyi képzőművész alkotását) Ördög Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke nyújtotta át.
Albert Ernő Csíkdánfalván született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium igazgatója volt. Számos publikáció, könyv, gyűjtés fűződik nevéhez, érdemeit Sepsiszentgyörgy városa 2006-ban Pro Urbe díjjal ismerte el.
A saját megfogalmazása szerint a 80. életév után ráadásba kapott 86.-at taposó Albert Ernő úgy véli, ha valamikor, most igazán szükség van az anyanyelv ápolására. „Csak a fiatalok látnak minket öregnek, hiszen rengeteg még a munka, a tennivaló, amit csak mi végezhetünk el” – fogalmazott. Hozzátette: nagy fájdalom számára, hogy szép magyar nyelvünket sokan úgy használják, hogy egymást érik – szóban és írásban, köznyelvben és médiában – a trágár kifejezések.
Szöllősi Katalin, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjának A nagy hegyi tolvaj című ballada szívhez szóló előadása után Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium kabinetigazgatója tolmácsolta üdvözlő szavait, majd az idén első alkalommal átadott Tüzes Bálint-díj kiérdemlőjét ismerhettük meg. Izsák Arnold Róbert (akinek verseit korábban a Székely Hírmondó hasábjain is olvashatták) prof. Péntek Jánostól vehette át az anyagi támogatással is járó elismerést, a Tüzes Bálint öccse, a Svájcban élő Péter által alapított díj ugyanis az anyanyelvápolás terén kiemelkedően teljesítő diákokat hivatott segíteni.
A három órán át zajló megnyitó ünnepséget a sepsiszentgyörgyi Harai zenekar és Szöllősi Katalin fellépése zárta. Délután a diákok kiránduláson vettek részt, felkeresték az Ika várát, majd kézműves tevékenységekre fogadta őket a csernátoni Haszmann Pál Múzeum.
Ugyancsak aznap 16 órától az Incze László Céhtörténeti Múzeumban nyílt meg A Vizsolyi Biblia 425 éve című kiállítás. Gesztusértékű, hogy a pannókon olvasható tudnivalókból összeállított rövid összefoglalót román nyelven is kifüggesztették.
Dimény Attila múzeumigazgató elmondta: megtiszteltetés az intézménynek, hogy fogadhatják a Budapesti Városvédő Egyesület egyház- és bibliatörténeti kiállítását, amelyet eddig már több mint félszáz helyszínen mutattak be. Különlegesség, hogy itt az alapkiállítás helyi polgárok által rendelkezésre bocsátott darabokkal is kiegészült, mint például a Budapesten 1868-ban kiadott Biblia és egy 1903-as kiadású Újtestamentum, illetve egy 20. század eleji református Biblia.
Balogh Zoltán, a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye esperese méltatta a kiállított anyag jelentőségét, végül a Kézdi–Orbai Református Egyházmegye lelkészcsaládjainak kórusa adott elő két kórusművet, Ruszka Sándor karnagy irányításával.
A kiállításmegnyitót szakmai konferencia követte a múzeumban A reformáció hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében témával, a következő előadásokkal: Ruszka Sándor (lelkész, Kézdivásárhely): Ha lett volna Luthernek Facebookja; A. Molnár Ferenc (professor emeritus, Miskolci Egyetem, Debreceni Egyetem): A reformáció magyar bibliafordításainak és egyházi éneklésének hatása és jelentősége Erdély magyar nyelvűségében; Máthé Dénes (egyetemi docens, Kolozsvár): A reformáció szerepe irodalmi nyelvünk 16. századi formálódásában; Péntek János (ny. egyetemi tanár, akadémikus, Kolozsvár): A moldvai magyarok anyanyelvűsége az egyházújítás(ok) időszakában.
Szombaton délelőtt kirándulásra mentek a meghívottak és a konferencia résztvevői, ezzel párhuzamosan kezdődött a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő a Gábor Áron Szakképző Líceumban. Városnézés és múzeumlátogatás után, délután a Cimborák Bábszínház szórakoztatta a 4. osztályosokat, illetve Mint a szép híves patakra című koncertjét mutatta be a Codex Régizene-együttes a Vigadóban, este pedig a Harai zenekar húzta a talpalávalót a táncházban, a Gábor Áron Szakképző Líceumban.
Vasárnap délelőtt a Vigadó Művelődési Házban az eredményhirdetéssel és díjazással egybekötött záróünnepséget a Nagy Mózes Líceum diákjainak előadása színesítette.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A „kicsi magyar világ” adott lelkierőt Erdélyben
Babucs Zoltán hadtörténész Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szóló kötetét mutatták be a napokban Budapesten. A „kicsi magyar világ” szakavatott kutatójaként a budapesti történész számos cikkben és tanulmányban foglalkozik a második bécsi döntés nyomán visszaszerzett észak-erdélyi és székelyföldi területek történetével. A könyv júniusban székelyföldi író-olvasó találkozók keretében is megvásárolható lesz. A szerzővel az 1940-es történelmi eseményekről beszélgettünk.
- Legújabb kötete két székelyföldi város, Csíkszereda és Kézdivásárhely 1940-es hazatéréséről szól. Hadtörténeti szempontból a magyar hadsereg számára mennyire volt nehéz feladat a második bécsi döntés alapján visszacsatolnia a Magyarország számára megítélt erdélyi területeket?
– Az észak-erdélyi területek birtokbevételére mindössze tizennégy nap állt rendelkezésre. A keleti határra felzárkózott mintegy félmillió honvéd a románok ellen 1940. augusztus 28-ra tervezett és aztán lefújt támadó hadművelet szerinti hadrendi csoportosításban, alárendeltségi viszonyaiban és meghatározott menetvonalait használva, teljes fegyverzettel és felszereléssel vett részt a megszálló műveletben.
Ekkora hadsereg számára a virágesős, „csókos háború” korántsem volt egyszerű feladat, mint gondolnánk, ugyanis a románok lepusztult infrastruktúrát hagytak maguk után, így a honvédek meghatározott menetvonalakon haladhattak. Előfordult, hogy egyes útszakaszokon a csapatok feltorlódtak, s akkor még nem szóltunk a domborzati és időjárási viszonyokról, amelyek próbára tettek embert, lovat, gépjárművet egyaránt.
– Milyen hadiutakon történt Észak-Erdély visszavétele?
– Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között felzárkózott részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítására maradt vissza – Nagyvárad elhagyását követően az Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, s Besztercén és Szászrégenen át vonult a Székelyföldre. A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a terület átadását és átvételét, illetve a bevonulás menetrendjét, és arról is határozott, hogy Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. Mivel erre az erőltetett menetekben kimerült gyalogos seregtesteket nem lehetett igénybe venni, a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal elérését követően a Székelyföld birtokbavételére a gyorshadtest részeit küldték előre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.
– Milyen területeken dokumentálódik a hadtörténész egy ilyen szakmunka elkészítésekor? Mennyire hozzáférhetőek a magyarországi és a romániai levéltári adatok?
– Elsődleges forrásbázisként a budapesti Hadtörténelmi Levéltár iratai szolgálnak, emellett érdemes kutatásokat végezni a Magyar Honvédség Központi Irattárában, ahol az 1900 után született tisztek és honvédek személyi anyagait, ill. a második világháborús magyar veszteségi dokumentumokat őrzik. Nem elhanyagolandó terület a szakirodalom alapos ismerete, ráadásul a könyvtárat a korabeli sajtóanyag tanulmányozása végett is érdemes keresni. A bukaresti katonai levéltárban nem végeztem kutatásokat, de székelyföldi kollégáktól tudom, hogy ott igen körülményesen lehet kutatómunkát folytatni.
– Az észak-erdélyi és a székelyföldi települések visszacsatolása másként él az erdélyi magyar és román emberek emlékezetében. Mennyire igazak azok a román vádak, hogy a magyar hadsereg súlyos visszaéléseket követett el a helyi románsággal szemben?
A visszakapott területek katonai megszállásának előkészületei során a Nagyváradon összeült román–magyar katonai vegyes bizottság a honvédség békés bevonulása érdekében több kérdésben is megállapodott. Rögzítették, hogy a bevonuló honvéd alakulatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, akiket a magyar katonai hatóságok partizánoknak tekintenek. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok mindent elkövetnek a polgári lakosságnál kint lévő fegyverek begyűjtése érdekében, s a helyi lakosságot fenyegető magatartás, továbbá merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Ennek szellemében adta ki a budapesti 2. gyalogdandár vezetője karhatalmi parancsát, amely szerint „román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadás és ezek kísérletei esetén elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.”
– Hogyan élte meg a visszacsatolt területek magyarsága az anyaországgal történő újraegyesítést?
– Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszínű zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Ezen fogadtatást a rendszerváltoztatás előtti kommunista kánon giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg.
– Honnan érkeztek az új magyar adminisztráció tagjai, illetve ezeket az intézményeket mennyire sikerült az erdélyi közhivatalnokok előtt is megnyitni?
– A visszatért erdélyi országrészben 1940 késő őszéig katonai közigazgatás működött, amelyet aztán a polgári váltott fel. A román uralom korábban igyekezett kizárni a közigazgatásból az erdélyi magyarságot, így értelemszerű, hogy az anyaországból kellett érkezniük a közigazgatási szakembereknek, akiket igyekeztek olyan módon összeválogatni, hogy származásuk okán erdélyi kötődésűek legyenek. Ez nem volt nehéz, hiszen 1918 és 1920 között számos erdélyi magyar tisztviselő menekült el szülőföldjéről. Időnek kellett eltelnie, amíg megismerkedtek a megváltozott otthoni viszonyokkal, miközben a helybéliek bizalmát is el kellett nyerniük, akik kezdetben érthető módon a közéjük pottyant hivatalnokokat az anyaországból érkezett „ejtőernyősöknek” vélték. A „kicsi magyar világ” idejében mindvégig meghatározó maradt az anyaországi közigazgatási tisztségviselői réteg vezető szerepe, amely törekedett az erdélyi magyar közigazgatási utánpótlás kinevelésére és valamelyest a román értelmiség beemelésére. Az Erdélyt kettéválasztó határt nem tekintették véglegesnek, ezért oly módon próbáltak a polgári élet szinte minden területén döntéseket hozni, amelyekkel nem riasztották el a román lakosságot.
– Hadtörténészként sokat publikál. Melyek azok a területek, amelyekkel behatóbban foglalkozik?
– Mivel tősgyökeres jászberényi családból származom, természetes, hogy a jászkun ősök hadi múltja érdekel leginkább, feleségem révén pedig a székelyek hadi múltját kutatom. Elsődleges szakterületem a Magyar Királyi Honvédség második világháborús története. Nem titkolt célom, hogy az e témában megjelent publikációimmal nagyapám generációjának szolgáltassak igazságot, bizonyítván, hogy a második világháborús honvédség nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, hanem esküjüket mindhalálig teljesítő, derék magyar emberekből állott, akik becsülettel álltak helyt a világégés poklában. Természetes, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharc hadtörténeti eseményei is foglalkoztatnak, főleg egyenruházati és alakulattörténeti szinten. A fenti területek mellett igyekszem múltunk azon eseményeiről hírt adni, amelyekkel az elszakított nemzetrészek magyarságtudatát erősíthetem.
– Hogyan látja a mai magyar történelemírás nyitottságát? Mennyire kezeli helyén hadtörténeti múltunkat? Vannak-e olyan tabutémák, amelyekkel ma sem illik foglalkozni?
– Létezik a hivatalos akadémiai történetírás, amely sok tekintetben megosztja a közvéleményt. Elegendő, ha például az őstörténet-kutatásra utalok. Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami újabb számvetésre késztet bennünket. Ám félő, hogy az azzal foglalkozó történész-munkacsoport inkább az utódállamok öntömjénezését fogja szolgálni, semmint a mi igazságérzetünket és hitünket erősíteni. Megemlíthetjük az országgyarapítások időszakát is, hiszen az anyaországi hivatalos történetírás egyes képviselői inkább a „kicsi magyar világ” negatívumait igyekeznek hangsúlyozni, bizonyítandó, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak. Pedig biztosan állítható, hogy az a négy esztendő olyan lelki és szellemi erőt adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, amely az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. A második világháborús magyar történetírásban egyre inkább két új kutatási irány dominál a leginkább: méghozzá a holokauszt és a magyar háborús bűntettek kidomborítása, amelyek veszélyes tendenciákat hordoznak magukban, hiszen azt a látszatot igyekeznek kelteni, miszerint az akkori magyar társadalom minden egyes tagja – köztük apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink – kollektív háborús bűnösséggel vagy hallgatólagos cinkossággal vádolhatók.
– Van-e valamilyen intézményes kapcsolattartás az utódállamokban élő és a magyar hadtörténészek között? Mennyire különböznek az álláspontok, illetve kialakulnak-e ezekről érdemi szakmai viták?
– A Hadtörténeti Intézet és Múzeum törekszik a szomszédos államok hasonló intézményeivel jó szakmai kapcsolatot ápolni. Be kell azonban látnunk: vannak olyan kérdések, amelyekben a román, szerb és szlovák hadtörténészek homlokegyenest más álláspontot képviselnek. Legkiválóbb példa a szlovák és román történetírás mai napig zajló azon tudatos tevékenysége, amellyel a magyarság történeti múltjának meghamisításával akarják írni a saját történelmüket – természetesen a mi rovásunkra. Más lapra tartoznak az elszakított nemzetrészek hadtörténészei, akikkel az anyaországi kollégák többsége igyekszik jó szakmai kapcsolatot ápolni és segíteni őket kutatási munkáikban.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Veszélyben a legrégebbi sírkő (Kézdivásárhely)
Nagyobb darabok váltak le a kézdivásárhelyi római katolikus temető legrégebbi, különleges, négyszögű, gömbben végződő, a rajta szereplő évszám szerint 1768-ból fennmaradt, homokkőből készített síremlékéről.
Ottjártunkkor még megvoltak a levált darabok, de azok bármikor eltűnhetnek. A sírkövön olvasható többek között, hogy „M.gos Kapitány Balás Károly Úr végzé földi páljáját Augusztus 2-dikán 1838. Életének 79-dik évében”. A másik oldalán az 1768-as évszám látható. A sírkő elején még jól olvasható a „M.gos Balás Kapitány özvegye Mahterin Mária Asszony veté szeretett Férjét és Unokáját Augusztus 1849 Életének 67.dik évében” felirat és az 1849-es évszám. Idén még nem késő megmenteni az értékes sírkövet, de lehet, hogy jövőre már nem lesz, amit. Ugyancsak felújításra vár a Bem utcai református temetőben báró Purczell János, a Székely Katonanevelde építőjének, a Második Székely Gyalogezred ezredesének romos állapotban levő sírja is.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Agronómusból lett néprajzkutató
Csángósors-freskó
Kézdivásárhelyen, az Erzsébet Teremben mutatták be kedden Halász Péter néprajzkutató „Cserefának füstje hozta ki könnyvemet…” – Néprajzi, tudománytörténeti írások a moldvai magyarokról című legújabb könyvét.
A szerzővel dr. Balázs Lajos beszélgetett, elsőként a Kriza János Néprajzi Társaság által 2015-ben kiadott kötet címválasztásának magyarázatát kereste – a szemünkben olykor felgyülemlő könnyek kapcsán jellemzően mindig hárítunk, valami külső tényezőre, jelen esetben a füstre fogjuk, amely metaforikus jelentőségű. Az értelmezést egy bogdánfalvi kesergő adja meg, a népi kultúra rejtő-fedő jellegének példája, a bánat, keserűség tagadása.
Egyetlen gondolatba sűrítve, a kötet a moldvai magyarság sorsának másképp elmesélt története, a mindennapi élet ábrázolása révén. Tematikus felépítésének erénye a koncentrikuskör-szerű kialakításban rejlik, a négy fejezet – Az idők homályában, A hagyományos népélet emlékei, Akik előttünk jártak és Az igazsághoz közelítve – a csángó sors freskóját nyújtja az olvasónak. Az első fejezetből többek között megtudhatjuk, hogy Pusztinán ma is áll a Szent István oltalmába ajánlott templom, ám sok másik hasonló elpusztult – történetük a moldvai magyarok sorsának jelképe is egyben, ugyanakkor érdekes, mára eltűnt hagyományról, a „csíki karácsonyról” is olvashatunk. A népéletet leíró fejezetből a kutakról szóló írást emelte ki dr. Balázs: a több mint 200 fennmaradt magyar kútelnevezés is rövidre zárja ugyanis a vitát: magyarok-e vagy románok a csángók.
Akik előttünk jártak címmel tiszteleg a következő fejezet azok előtt, akik kutatták a moldvai magyarságot, köztük román szerzők is, akiket a szakma kiközösített, mert nem voltak hajlandóak a diktált szólamok szerint vélekedni a csángóságról.
Halász Péter a Kézdivásárhelyt a moldvai magyarsággal összekötő személyeket, kapcsolatokat mutatott be, majd felelevenítette: 1966 júliusában járt először Moldvában, miután oda kihelyezett erdélyi orvosokhoz fűződő baráti kapcsolatok révén tudomást szerzett a magyarul beszélő csángókról. A Budapesten született, agrártudományi végzettségű szerzőnek Külsőrekecsinbe vezetett az a bizonyos első útja, és „azóta sem hagyta abba” azt, ami ott, a hatvanas években elkezdődött. Az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalomba bekapcsolódva tette meg az első lépéseket, ma már számos kötet fémjelzi munkáját az ottani állattartásról, a szántóföldi növénytermesztésről, a hiedelemvilágról, a gyűjtögetésről, gyógynövény-felhasználásról.
– Beszédüket, énekeiket hallva, mintha régi kódexeink szólaltak volna meg, a magyarság több száz évvel ezelőtti állapotát őrizték – elevenítette fel a csángósággal való első találkozásának élményét.
Szerinte szükségtelen parttalan vitát folytatni arról, hogy ők románok vagy magyarok, az összegyűjtött anyagnak kell sugallnia, igazolnia a nyilvánvaló igazságot. A szerző elkötelezettségét mi sem igazolja jobban, minthogy 2010 őszén a Gyimesekbe költözött, hogy minden energiáját az adatgyűjtésre, írásra fordíthassa. A könyvbemutatót követő beszélgetésen az is körvonalazódott: a bonyodalmas viszonyrendszer okán ajánlott moldvai magyarokként emlegetni a magyar nemzettest ezen népcsoportját, éppen azonosságtudatuk erősítése (kialakítása!) érdekében.
Kaszap Johanna pusztinai csángó diáklány, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium érettségi előtt álló tanulója három szép szomorú népdallal gazdagította az eseményt és a hallgatóságot.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
Kézdivásárhelyen tegnap este, 55-ik életévében váratlanul elhunyt Péter János, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke – közölte a szomorú hírt rövid Fb-bejegyzésében Iochom István újságíró, a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilap munkatársa. Péter János megalkuvás nélküli közéleti ember, politikus volt, aki elszántan küzdött Székelyföld autonómiájáért.
Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke még nem töltötte az 55-ik évét, amikor tegnap este váratlanul elhunyt kézdivásárhelyi otthonában. Rettenthetetlen ember volt, a románok megszállta székelység és általában az erdélyi magyarság szabadság- és autonómiaküzdelme jegyében tartott minden tüntetésen jelen volt, zászlóvivője volt, felszólalásaiban lelkesített, a szebb jövő reményében biztatott.
Péter János tegnap esti, időnap előtti haláláról ez ideig csak a barát és harcostárs, Iochom István újságíró beszámolójából értesülhettünk Erdélyből. Tegnapelőtt, május 17-én Iochom István és Vass Imrének, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács elnökének a társaságában Péter János közel félezer könyvet vitt ajándékba a nemrégiben részben leégett Kommandó település Horn Dávid-iskolájának, s ma reggel pedig a tegnap esti váratlan haláláról kellett értesülnünk.
Péter János, amint említettük, a Székelyföld lakosságának politikai, kulturális és gazdasági jogaiért, az autonómiáért szervezett tüntetések állandó szervezője és résztvevője volt, de nem feledkezett meg a dicső elődök, így például Kratochvill Károly, a Székely Hadosztály legendás parancsnoka emlékének a megőrzéséről sem. Péter János ezenkívül elkötelezett hirdetője volt a török-székely testvériségnek, s ennek érdekében és jegyében többször fogadott ismert törökországi vendégeket Székelyföldön, így például az idén áprilisban a Nyerges-tetőn fölállított kopjafás hősi emlékműnél.
Péter János a halálakor mindössze 54 esztendős volt. Isten nyugosztalja!
Hering József / http://itthon.ma/erdelyorszag

Posztumusz elismerés Kosztándi Jenőnek
Néhai Kosztándi Jenő festőművészt (1930–2017) posztumusz díszpolgárrá nyilvánítják Kézdivásárhelyen – Bejan András önkormányzati képviselő, a Nagy Mózes Elméleti Líceum igazgatója javaslatára az erről szóló határozattervezetet egyhangúlag fogadták el a városi tanács múlt csütörtöki ülésén.
Kossuth Lajos, báró Wesselényi Miklós, báró Szentkereszty Stefánia, Wilhelm Wegener, Coos Henneveld és Dobolyi Aladár után a jövő hónapban a jeles képzőművész neve is felkerül tehát a városházán található díszpolgárok táblájára. Bejan András elmondta: a néhai festőművész – aki idén február elsején hunyt el – a kantai nagy múltú iskola tanára és a rajztagozat egyik alapítója volt, aki művészetével nem csak a város, hanem egész Székelyföld hírnevét öregbítette, alkotásai révén nemzetközileg is ismert és elismert festőművész volt. A díszpolgáravatást június 14-ére tervezik, amikor a művészt ábrázoló domborműves emléktáblát is leleplezik.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Munkanélküli segély nélkül maradtak, mert visszautasították az állásajánlatot
Több mint háromszáz Kovászna megyei lakos maradt munkanélküli segély nélkül, mert visszautasították a munkaerő-elhelyező ügynökség által felajánlott állásokat.
„314 személy van, akik elutasították az állásokat, és megvontuk tőlük a munkanélküli segélyt” – idézi az Agerpres hírügynökség Kelemen Tibort, az intézmény vezetőjét, hozzátéve, hogy egyesek nemcsak hogy elutasították a számukra felajánlott munkahelyeket, hanem meg sem jelentek az ügynökség által szervezett állásbörzéken. Múlt hónapban a sepsiszentgyörgyi állásbörzén 43 vállalkozás 564 munkahelyet kínált különböző szakterületeken, az eseményen azonban csupán 528 munkanélküli és álláskereső személy vett részt, miközben a hivatalos számadatok szerint a munkanélküliek száma sokkal magasabb. Április végén Kovászna megyében 4,20 százalékos volt a munkanélküliségi ráta, az elmúlt öt év legalacsonyabb értéke volt ez, amikor 3709 személy szerepelt munkanélküliként, és 513-an részesültek munkanélküli segélyben. A legtöbb munkanélküli Sepsiszentgyörgyön van, 1445 személy, Baróton 900, Kovásznán 558, Kézdivásárhelyen 547, Bodzafordulón pedig 259 személynek nincs munkahelye. A háromszéki munkaerő-elhelyező ügynökség jövő hónapban Barót környékén szervezi meg a következő állásbörzét.
Bíró Blanka / Székelyhon.ro

Harosalján Haraly
A Haros-hegyről kapta a falu a nevét – ízlelgeti a település néveredetét a helybeli ember, de hogy mit is jelent a haros szó, arról már hallgatnak. Mintegy kétszázan lakunk itt jelenleg – mondták, katolikus székelyek, de sokan külföldön dolgoznak, még az egyházközség gondnoka is ott keresi kenyerét. Csak az maradt itthon, aki meg tud itt élni! – hangzott a vélemény. 1567-ben 13 család lakott itt. 1868-ban lakóinak száma meghaladta az 500 lelket, a 2011-es népszámlálás idejére 215-re esett ismét a lakosság lélekszáma.
,,Suli máskéntbe” cseppentünk
Miért lenne lesújtó a lélekszám drasztikusnak is mondható zuhanása, ha a nyárba hajló május végén gyermekricsaj fogad a felette csendes faluban. Sulimásként-tokány rotyogott az udvaron felállított üstben, s ezt különös eseményként élték meg és könyvelték el a kicsik, de az elemista nagyobbak is. Ugye, jól érzitek magatokat itt, az iskola udvarán? – kérdeztük. Igeeen – kiáltották hangosan, itt nem unalmas! A tanító néni süteményt is hozott, annyit, hogy mindenkinek jusson, és vendég is érkezett: a haralyiak régi óvó nénije, aki erre az eseményre látogatott ki régi munkahelyére. A tanítónő ma már meglett anya, de emlékezett e sorok írójára, aki egykori pro naturásként mutatta be a vidék érdekességeit. Én is emlékszem Önre, volt nálunk Torján. Édesapámmal, Barabás Imre családorvossal – mert márkosfalvi volt – a rokon, a festő Barabás Miklós családfáját bogozgatták – így Barabás Zita, a haralyi kicsinyek óvó nénije. Mi mindig közösen tartjuk az Iskola máskéntet az iskolásokkal. Meglátogattuk a gelencei könyvtárat, volt itt élmény-játék, kézművesség is, gyűjtöttünk gyógynövényeket, megmostuk, szárítottuk-csomagoltuk, ahogy azt kell, közösen készítettünk egy hatalmas gyümölcssalátát, részt vettünk a haralyi búcsún is, mert beleesett a másként-hétbe – folytatta Bartók Ibolya tanítónő. Hétvégén Sepsiszentgyörgyre kirándulunk, megnézzük a Székely Nemzeti és a Vadászmúzeumot. A tanítónő elmondta: Haralynak egyfajta létérdeke, hogy megmaradjon falusi iskolája még akkor is, ha itt is enyhén csökkenő a gyereklétszám, de ameddig ennek fenntartásában részt vállal a gelencei községi önkormányzat, addig a pedagógusok állása sincs veszélyben. Sajnos, nem valósult meg a helyi elképzelés, így egyelőre nincs neve az orbaiszéki település iskolájának. Gazda Ferenc (1920–1996) neve többször is felmerült, jeles szülötte volt a kis településnek, porai ott nyugszanak a falu temetőjében. Egyetemi tanár, nyelvész, tankönyvíró, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények munkatársa, az 1956 utáni megtorlás börtönviseltje volt. Élettragédiája könyvben is megjelent, volna, aminek alapján fenntartsák emlékét. Jeles néptanító volt a korán elhalt néhai Fejér Árpád is, de kiemelkedő szerepet töltött be a terjedelmes nemes székely család több tagja is. Fejér Mihály (1823–1893) földbirtokos volt, 1848–49-béli honvédszázados. A falu temetőjében áll Fejér Vilmos (1894–1937) néptanító, közéleti személyiség és dr. vitéz Fejér Árpád (1898–1949) műszaki vámtiszt, vámtanácsos, az asiagoi csata hősének síremléke. A helybeli Fejér-kúriában a család élő tagjaival, Fejér Leventével és Kézdivásárhelyen élő testvérhúgával beszélgettünk elődeikről, megszemléltük a családi ereklyéket, nemesi címerüket.
Templombúcsú a falu igazi ünnepe
Virág és zöld nyírfaágak díszítették a Nepomuki Szent János emlékére felszentelt helybeli műemlék templomot. Ha búcsú, akkor legyen a napján, döntött a gelencei atya. Így is történt – részletezte Kosztándi Botond kántor, aki elmondta, hogy pénz hiányában csak a külső felét sikerült megújítaniuk a templomnak, a belső rendbetétele elkövetkező gond. Az épület tömör gerendázatát javítani-erősíteni nem kis feladat – hangsúlyozta –, sajnos helyi erőből nem lehet megmenteni az építészeti emléket, a falfestmény-részletet, faragott késő gótikus kőelemet őrző templomot. Menteni kell a tetőzetet, mert egy helyen omlásveszély fenyegeti, de ilyen jellegű munkálatokat csak a műemlékvédelmesek felügyeletével-tudtával lehet kivitelezni. Az épület keleti része korábbi, de időközben alakított gótikus, a nyugati későbbi, XVIII. századi. Az egyhajós keleti maradvány két leszelt ívű faragott ajtókeret: egyik a sekrestye bejárata, a másikat befalazták a külső déli falban. Északi és déli falán freskótöredékeket találtak, feltárására és értékelésére még nem került sor. A templom lapos mennyezete stukkódíszes. Déli portikuszának szoborfülkéjében védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak kisméretű szobra látható. Az ő megdicsőülését ábrázolja a késő barokk oltárkép is. Az épület nyugati homlokzatán felirat szól a látogatóhoz: „Mikor s ki épített, egy élő sem tudja. / Kis kápolna voltam hajdan és őrbástya. / Templom ezer után 744-ben lettem s meg / Újultam 92-ben. Végre most 1865-ben / Feldíszített Haraly eképp költségén, / Mikor Ns. Fejér Mihály vala a főgondnok / Mit neked utókor emlékül átadok.” Egyedi jelenség Haralyban, hogy a haranglábat fenn, a falu közepén építették fel, „hogy jobban hallja a nép a harangok templomba hívó szavát”. Van ebben egy neves brassói harangműves által készített s utóbb meghegesztett emlékharang. Felirata: O Rex Gloriae Christe Veni cum Pace P. N. 1617. A PN-iniciálék Paulus Neidel nevét rejtik. (Kgy. Z. megj.)
De vannak ennek a falunak más – mondhatni turisztikai – érdekességei is. A mai templomtól keleti irányban emelkedő hegyet Vörösvárhegy vagy Barátok hegye néven emlegetik. Ide helyezik az írások és a szájhagyomány is „a veres barátok templomát”. Ma már csak egy épület helye látható, egy mélyedés – az ún. Kincses-gödör – amelyről azt tartják, hogy alagút kötötte össze a mai templommal. „Nem messze innen, Aratás pusztáján beszakadt egy hegyoldalon a talaj, s ott három tó keletkezett. A három víztükörnek három színe van, (amelynek magyarázata egyelőre még talány): barna, szürke és kék.”
Él az ősi mesterség, élénk a közélet
Haraly hagyományos mestersége a kádárság. A két világháború között itt több mint 30 mester tevékenykedett – emlékeznek vissza. Most csak Szőke Tibor és családja folytatja a hagyományt. Nemcsak vásárokon, kiállításokon láthatjuk munkáikat, hanem a világhálón is, ma már nem csoda, hogy egy kézművesnek is van honlapja. Az árnyékos udvari asztal mellett a mesterrel beszélgettünk a kádárság rejtelmeiről, akinél éppen boroshordó rendelés ügyében tette tiszteletét barátunk, Kátai István nyugalmazott mezőgazdasági mérnök. Tibortól, régi ismerősünktől tudjuk, hogy a haralyiak ragadványneve – a „vert tejesek” – is ehhez a régi mesterséghez kötődik, nem azért, mert máshol nem köpültek vert tejet, hanem azért, hogy annak nélkülözhetetlen kelléke volt a vert tejes dézsa, ami kádármunka. Tibor mester a székelyföldi városnapok meghívottjaként szokott bemutatókat tartani. Munkáit külföldön is ismerik, megrendelésben nem szűkölködik. A mesterség ma is megélhetést biztosít annak, aki becsülettel szolgálja piacát. Szőke Tibor műhelyében készülnek pálinkafélék tárolására alkalmas és manapság divatos, csapokkal ellátott kisebb-nagyobb hordók, újabban káposztás kádak is. Számunkra meglepetés volt egy óriási építmény: családi fürdőkád lesz, amit mérnök fiával készítenek. Akkora, hogy létrával lehet fel- és belemászni, egy család nyugodtan lubickolhat benne. A faluban három fajta Szőke nevű van – folytattuk a beszélgetést –, de nem rokonok – jelezte a mester, miként az sem valószínű, de lehetséges – mondjuk mi –, hogy ennek a Szőke családnak lehetett elődje az a Gelence történetében több alkalommal említett XVII. századi népköltő, Szőke Ambrus, akiről elismerő szavakkal emlékezik meg Orbán Balázs is. „Csak néhány verse maradt fenn, de azok oly szépek, miszerint megérdemli, hogy neve a magyar irodalom történetében örökítve legyen: ez Gelenczei Szőke Ambrus, Bethlen Gábor fejedelem hadakozásainak egyik hőse, ki a kard mellett, úgy látszik, a lantot is tudta használni. Csak egyes kis töredékeket bírunk a hős-költő nagybecsű műveiből, s ezek is egy régi bibliának hátulsó táblájára (...), a költőtől saját kezűleg beírva maradtak fenn, ahonnan azt gr. Kemény József, a hazai tudományosság e fáradhatatlan nagy érdemű munkása, kiírta és közölte.” Íme egy részlet: Ének Székely hazámra. „Székely feöld/ Mindég zeöld/ Hazám ot/ Szívem ot/ Jaj be szép/ Székely nép/ Székely vér/ Magyar ér.” „Ne szánjuk ezen néhány sort, melyet itt az ismeretlen lantos szent emlékének szentelénk. Azon töredékek, melyek az ő életéből fennmaradtak, nemzeti irodalmunknak valódi gyémántai, s ki kell emelnünk, hogy valódi fényökben ragyoghassanak fel” – fejezi be Orbán Balázs. Szőke Barna, aki ismeri édesapja mesterségének titkait, csak lopva tud kérdéseinkre felelni, hiszen útgyalu (a gréder kifejezés is ismert errefelé) és úthenger járja a haralyi utcákat, simítja a kövezett útburkolatot, amit ha elkap egy gyenge eső, megjárják a gumikerekű szekerek és személygépkocsik, „jobb lesz mint egy likatos aszfalt!” Az ifjabb Szőke ugyanis – egyfajta hagyományként édesapját követve – a gelencei testület tagja, amolyan falufelelős-féle, akinek ott kell lennie a gréderes munkálatnál. A mai Haralyról, az élő faluról beszélgettünk vele. Ő az, aki e település ütőerén tartja az ujját. Elmondta, hogy a községi költségvetésben szerepel a haralyi ravatalozóra előirányzott pénz, ami közigény a faluban. A terv már készen is van. Most jutottak az engedélyeztetések periódusába. Arra is remény van, hogy ebben az évben végre befejezik a birtokok maradéktalan tulajdonba való visszajuttatását, ezt a törvény is előírja, folynak a topográfiai felmérések.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elballagtak a tanítóképzősök (Kézdivásárhely)
A kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház színháztermében ballagott el tegnap délután a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete óvodai és elemi oktatás pedagógia szakának tizenhat végzőse, akik hároméves alapképzésben vettek részt.
Ez volt a kilencedik ballagási ünnepség. Az ünnepségen jelen voltak a végzősök hozzátartozói, tanárok, az első- és másodévesek, illetve meghívottak, a gyakorló intézmények vezetői és a mentorok. A ballagókat Zoller Katalin igazgató köszöntötte, hangsúlyozva: „Az erdélyi, székelyföldi magyarságnak nem egyszerűen csak magyar iskolákra, de mindenekelőtt jó magyar iskolákra, elkötelezett, innovációra nyitott tanárokra van szüksége.” Azt is elmondta, 1999 óta a kolozsvári tudományegyetem keretében felsőfokú képzés formájában van lehetőség pedagógusi oklevelet szerezni, és a kezdetben főiskolai képzés idővel egyetemi szintűvé alakult. Ezt követően a gyakorló tanintézmények, a Manócska Napközi Otthon óvodásai, valamint a Petőfi Sándor-iskola második és harmadik osztályos tanulói rövid, az alkalomhoz illő előadással léptek színpadra. A műsort betanította Molnár Dalma és Cserei Izabella óvónő, illetve Füleki Katalin és Volloncs Szidónia tanítónő. A végzősök nevében Kovács Katalin mondott ünnepi beszédet, majd a másodévesek műsorát követően a ballagóknak emléklapokat és virágokat adtak át. A ballagók közül Kovács Katalin, Bardocz Orsolya és Simon Anett érte el a legjobb tanulmányi eredményt.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma

Beke István az igazságkeresés útján
A kézdivásárhelyi, 42 éves Beke István kétgyerekes családapát, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi vezetőjét 2015 novemberének végén a hatóságok terrorizmus vádjával letartóztatták. Hét hónapot és 9 napot tartották fogdában, majd házi őrizetben, ám nemrég alapfokon felmentették az alkotmányellenes merénylet kísérletének vádja alól. Az ügy állásáról, a börtönben töltött időszakról, megfigyeléséről, a HVIM-ről kérdeztük. – Jelenleg milyen fázisban tart az ügye?
– Alapfokon váratlan döntés született, ugyanis hirtelen felmentettek az alkotmányellenes merénylet kísérletének vádja alól, holott az ügyészség utolsó percig maximális büntetést kért, még az utolsó tárgyaláson is próbálta ellehetetleníteni a bíró döntését, megvádolva Szőcs Zoltánt, hogy befolyásolta a tanúkat. A fő vádpont alól felmentettek, de kellett valami, amivel indokolják a házi őrizettel együtt leült 11 hónapos fogságomat, ezért a nálam talált petárdák és két tűzijáték okán elítéltek pirotechnikai eszközök jogtalan használatáért (eredeti csomagolásban volt egy cipős dobozban 195 db petárda, 2 tűzijáték és tortára való fényszórók). Ezt természetesen megfellebbezzük, hiszen Románián kívül nem tudom, hogy van-e olyan ország, ahol ennyi petárda birtoklásáért börtönt adnak, letöltendőt, sőt másfél évig terrorizmussal vádolnak. Nem használtam őket, és bizonyítottuk, hogy 2014 decemberében kifizetett rendelést küldött el az illető cég. Az írásos indoklást a mai napig nem kaptuk kézhez, ez mindenképpen szükséges az érdembeli fellebbezéshez.
Fellebbezni kéne, de indoklás még nincs
– Jól értem? Még nem kapták kézhez az indoklás szövegét?
– Jól érti. Elvileg 30 nap alatt kellene az írásos indoklást kiközölniük, de ez még nem történt meg. Ez után következik a másodfokú tárgyalás a Legfelsőbb Semmítőszéken, amiről nem lehet tudni mikor, lesz. Tehát várunk, de mindenképpen jogi lépéseket fogunk tenni a megfelelő időben azokkal szemben, akik sárba tiporták minden emberi jogomat, semmibe vették az ártatlanság vélelemét, bűnösnek kiáltottak ki bizonyítékok nélkül, mutogatták a családomat, gyerekeinket, személyes adatainkat, aminek köszönhetően a családomat fenyegetések érték telefonon és interneten. És azzal szemben, aki hamisan vallott ügyemben. Az elsőfokú döntés alapján van némi bizodalmam a román igazságszolgáltatásban, de ha mégsem így lenne, akkor jogorvoslásért valószínűleg Strasbourghoz fordulunk.
– Mesélne a börtönben töltött időszakról?
– Annyi minden történt ott, hogy regényt lehetne írni róla. Mondhatnám, hogy az első hónapokban kaptam a legnagyobb pszichikai nyomást. Először a családommal „kínoztak”, hogy mit csinálnak ők a távollétemben, majd előadásokat hallhattam fegyverekről, hogy miből, hogyan, milyen robbanóeszközt lehet készíteni. „Véletlenül” olyan „letartóztatottak” kerültek mellém, akik túl sokat tudtak az ügyemről, vagy épp akarták tudni azt is, amit én nem. Bukarestben az első hónapban köztörvényesek közé voltam bezárva, tízen egy szobában, olyan körülmények közepette, ami joggal érhetné el az emberjogi bíróság ingerküszöbét. Kosz, mocsok, igénytelenség mindenütt, az ágyakban a matracok még a Cseau-időkből származhattak, tele bogarakkal, a cella sarkában egyben volt a WC és a tussoló, a tusolófej a WC-lefolyó fölé szerelve, természetesen ajtó nélkül; a letartóztatottak szereltek tusolófüggönyt, hogy bármi nyoma legyen a civilizációnak. Kellett vigyázni, hogy az ember ne akkor egyék, amikor más a nagydolgát végzi. Az étel ehetetlen volt, csak azt fogyasztottam, amit otthonról kaptam, persze, csak a megengedett mennyiséget, így sikeresen fogytam 17 kilót.
A börtönlakók nem hajtanak az etnikumra
– A börtönben éreztették önnel, hogy magyar?
– Nem. Amikor legelőször bevittek a cellába, a WC-be irányítottak, amit megtagadtam, de amikor megtudták, azért vagyok itt, mert én lennék a „székely terrorista”, csak nevettek, és testvérüknek neveztek. A maszkosok is hittek nekem, bátorítottak, hogy tartsak ki, mert családom van, hazamegyek, sőt, ők is javasolták az emberi jogi bírósághoz való folyamodást meghurcoltatásomért. Néha reggeltől estig ment a tévé, benne a manele – na, ez részemre felért egy kínzással, de tudván, hogy ilyen „híresség” van a cellában, esténként megnézték a híreket, hogy tudják a fejleményeket velem kapcsolatban. Sosem „bozgoroztak”, nem éreztettek velem ellenszenvet, és nem éreztem, hogy utálnának, mert magyar vagyok, sőt, mondhatnám, bizonyos értelemben felnéztek rám, úgy gondolván, valamiféle vezetője vagyok a magyarságnak, mert a hírekben látták, milyen sok ember kiáll mellettünk.
– Egyéb hasznuk volt-e a szimpátiatüntetéseknek?
– Felbecsülhetetlen! A sok rossz, ami nagyon rövid idő alatt történt velem, úgy érzem, tompul, ha arra gondolok, mit éreztem akkor, amikor feleségem által értesültem arról az összefogásról, kiállásról, amit a lakosság tanúsított irányomban. Nagyon sokan és sok helyen álltak ki értem, értünk, amit soha érdemben nem fogok tudni megköszönni. Ártatlan vagyok, és hittem magamban, a családomban, a Jóistenben, de a bizalom, amit kaptam, óriási erőt adott a kitartáshoz! Mondhatom azt is, hogy a megmozdulások hozzájárultak az ügyem tisztázásához. A politikum hozzáállása viszont már más történet. A román politikusok, ahogy észrevettem, ellenszenvvel kezelték a történteket, míg a magyar idézőjeles érdekképviseletünk, hogy ne használjak szebb szavakat, az első perctől hivatalosan elhatárolódott, és hallgatólagosan elfogadta a vádakat, amelyeket a DIICOT, a titkosszolgálat, az ügyészség rám húzott. Tisztelet annak a kevés politikusnak, akinek volt bátorsága kiállni mellettünk.
Maradt a megfigyelés?
– Ha már a titkosszolgálatot említette: mit gondol, továbbra is megfigyelik?
– Azt, hogy a telefonomat lehallgatják-e, nincs, ahogy észrevegyem, de nagyon valószínűnek tartom. Az, hogy követnek-e különböző személyek, soha nem figyeltem erre. Miután hazaengedtek, ez megváltozott, akaratlanul is észreveszi az ember, a történtek fényében, és ez nem a bűnösségről szól, vagy hogy bujkálnom kellene valamiért. A feleségem a fodrászatból fényképezte le őket, többször látott ismeretlen embert álldogálni az utcánk végén vagy egy utcával odébb, akinek hirtelen el kellett fordulnia, vagy hajnali háromkor követte autó, amikor épp Bukarestbe indult. Miután hazajöttem, többen is felhívták a figyelmemet: nem tűnt fel nekem, hogy egy autó mindig az utcánk közelében állt, ugyanazokkal a személyekkel, csak más számtáblával? Amikor Kézdivásárhely központjában március 15-re cseréltük ki a tönkrement székelyzászlót, megérkezett egy A6-os Audi, benne három „emberkével”, akiket az oldaltáskáról és napszemüvegről, valamint a baseball-sapkáról fel lehetett ismerni, és végig fényképeztek, mint turisták, csak nem a főteret, hanem minket. Hasonszőrű személyek Gyimesbükkön is eljátszották a napokban, hogy civilek (bár ott egyikük szalmakalapot viselt), és egymást fényképezik, de a másik annyira beleélte magát a megfigyelésembe, hogy még akkor is engem fotózott, amikor a társai már továbbléptek. Intettem neki, hogy a kollégái már elmentek, mire vár? Erre elmosolyodott, és továbbment.
– A HVIM kézdivásárhelyi szervezete még működik?
– Igen, tovább működik, amennyire ezt működésnek lehet nevezni, hiszen törvényen kívülinek akarják tudni. Valahol erre is irányult az a „fantasztikus tragikomédia”, hogy tiltsák be szervezetként, jelképeivel együtt. A vádiratban ide sorolják a kettős keresztet vagy az Árpád-sávos zászlót is, melyek nemzeti jelképeink, és ha nem lenne szomorú, akár mosolyoghatnánk is a tudatlanságukon. Vagy talán szándékos félreértésről lenne szó? No, de végleges döntés még nincs arra nézve, hogy ne működhetne.
Ha visszaforgathatná az időt
– Ha visszamehetne az időben, mit fogalmazna meg másként azon a bizonyos októberi beszélgetésen, ahol a „bizonyítékként” szolgáló hanganyag elkészült?
– Többször beszélgettünk októberben, és nem tudom, mit változtatnék. Továbbra sem él bennem a gyanú, hogy baráti társaságban valaki azért legyen ott, hogy a beszélgetéseket felvegye, megvágja (ezt a bíróságon hanggörbékkel bizonyítottam), leadja, majd a hatóság kénye-kedve szerint helytelenül lefordítsa úgy, ahogy a vád kéri. Ha nem ez lett volna, eddig a védett tanút is vádolnák, hogy félrevezette a hatóságokat. Ez a beszélgetés nem a tervezésről szólt, a bomba szó egyszer sem hangzott el. Az a bizonyos nap is olyan volt, mint a többi, nem volt semmi megszervezve a részünkről, nem terveztünk semmit, hanem beszélgettünk. Lehetne filozofálni, hogy mit tehettem volna másként, de szerintem ez már annyira meg volt írva a titkosszolgálat részéről, hogy úgy is kaptak volna „valamit”. A történtekből kiindulva: bárkire rá lehet húzni bármit. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire hülyének néztek, mármint hogy képes lennék az általuk koholt borzalmakra (más kérdés, hogy néhány petárda és egy sziréna mire lett volna elég), miért nem végeztek rajtam pszichiátriai vizsgálatot, vagy miért nem szervezték meg a tettenérést?
– Milyen most a kapcsolata B. Sz.-szel, aki tanúvallomásában nem erősítette meg, hogy önök tulajdonképpen csak viccelődtek azon a beszélgetésen?
– Nagyon érdekes a jelenlegi kapcsolatunk, mert ő volt az egyetlen, aki hátat fordított nekem. Amikor folyt a kihallgatás, voltak olyan megjegyzései, amikkel mintha engem szándékosan ki szeretetett volna emelni. Pl. amikor megkérdezték tőle, hogy petárdákat távirányítóval lehet-e működtetni, azt mondta: mindenki igent mondott, még Beke István is, aki elektrotechnikus. Az is érdekes, hogy ő volt, aki a beszélgetés után néhány napra eljött hozzám, és rákérdezett, hogy a „pizzával” lesz-e valami? Amikor én nem értettem, miről beszél, a fülembe súgta, én meg hülyének neveztem, és határozottan mondtam, hogy NEM. Aztán utólag ezt elfelejtette, majd mégis eszébe jutott, és nyilatkozott róla a médiának. Viszont a 3 és fél órás rögzített beszélgetést igazolta, arra már emlékezett! Másfél órás tanúkihallgatása során igazolt egy három és fél órás beszélgetést (többszöri újrahallgatás után sem tudom megtenni, mert nagyon sok helyen érthetetlen, egymásra beszélünk, a megvágások miatt értelmezhetetlen szövegrészek vannak, a fordítónő a jóváhagyott 20 percnek, ami az állítólagos bombatervről szólt, a nyilvános meghallgatásán az öt százalékát nem értette meg), azonosított minket, és írt egy tízoldalas tanúvallomást. Furcsa volt az is, hogy a tízoldalas vallomását románul írta, tökéletes románsággal, a tárgyaláson mégis tolmácsot kért, mert két mondat után nem ment neki a román. Én nem vétettem neki, és nem mi neveztük téglának, hanem a médiában jött le így. Az én lelkiismeretem tiszta, nem értem, miért kerül. Szerintem az lenne a helyes és tisztességes magatartás, ha kiállna, és megbeszélnénk, ami történt, én vállalom a nyilvánosságot akár a tévében is. Ezt veheti akár felkérésnek is.
Téglákról, román-magyar viszonyról
– A HVIM-ben vannak téglák?
– Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy ki mint él, úgy ítél. Soha nem nyomoztam senki becsülete, gerincessége vagy gerinctelensége után, az idő mindenre fényt derít, még a téglákra is. Amit a Vármegye keretén belül tettünk, dolgoztunk, szerveztünk, önkéntesekként és lélekből tettük, a téglának meg lelke rajta. A Jóisten az egyetlen igaz bíró, aki megadja mindenkinek, amit érdemel.
– Mindezek tükrében milyen következtetést vont le a román-magyar viszonyról?
– A civilek közt nem mondhatnám, hogy létezik ellentét, a politikum és a média próbálják ezt folyamatosan generálni, sajnálatos módon a volt securitate utódjainak az irányításával. A civil szféra minimális ellenőrzést sem tud gyakorolni ez irányban, viszont folyamatos elszenvedője a tudatosan provokált nemzeti konfliktusoknak.
– Az önnel történtek után mit üzen a hazafias lelkületű székelyeknek?
– Ami nem öl meg, az megerősít! Legyenek bármennyire nemzeti érzelműek is, azzal még nem követtek el semmi bűnt, sem törvénysértést. Maradjanak azok, akik mindig is voltak. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó Erdély.ma

Életszimfónia fuvolára és zongorára – Beszélgetés Simon Gábor nyugalmazott operaigazgatóval
Sepsiszentgyörgyi, mégis „rossz” származása ellenére a Kolozsvári Állami Opera történetének leghosszabb ideig regnáló igazgatójaként vonult nyugalomba Simon Gábor. Zenészsors a kommunista korszakból a mába vezető meredek és enyhébb kanyarokkal.
– Itt ülünk fél órája, és szinte valamennyi erre haladót régi ismerősként üdvözölt. Honnan ismeri fél Szentgyörgyöt? – Onnan, hogy én is szentgyörgyi vagyok. 1945 tavaszán, március 29-én születtem, apám családja bikfalvi, Uzon és Bikfalva határában szép nagy földekkel rendelkeztünk. Ő maga banktisztviselőként dolgozott, a Székely Mikó Kollégium sarkán volt egy könyvesboltja, amelytől 1948-ban jó érzékkel megszabadult, átíratta a Mikóra. A család „rossz” származása ettől még megmaradt, de ő megúszta a kitelepítést. A Mikóba jártam iskolába, de a hetedik osztályt követően hiába felvételiztem sikeresen, nem engedték ott folytatnom a tanulást. Akkor Kézdire „telepített” az apám, így a nyolcadik első évharmadában megélhettem a kollégiumi lét minden keservét. Ütöttek-vertek mint a legkisebbet, míg kézilabda-tehetségemmel ki nem vívtam valamiféle tiszteletet. A családot amúgy szabadúszó zongoratanárként édesanyám tartotta el, a Mikóban is éveken át tanító, aztán az 1960-as évek magyar könnyűzenéje egyik meghatározó alakjává váló Bágya András tanítványa volt. Papírja nem volt róla, de kitűnően játszott, Szentgyörgyön nagyon sokan tanultak zongorázni Simon Ica nénitől. Innen származik az én zongorás képzettségem is, amellyel 17 éven át korrepetitorként dolgoztam a kolozsvári balettintézetben – fuvolás végzettséggel. 
– A fuvola választása saját döntés volt?
– Dehogyis, nem dönthettem én semmiről. A nővérem a brassói sportiskolában kosarazott, így a nyolcadik második évharmadától Kézdivásárhelyről én is oda kerültem, de hiába szerettem én sportoló lenni, a családi tanács másként döntött. Kilencediktől zeneiskolában folytattam, de a zeneiskolai történetem úgy kezdődött, hogy még nyolcadikos koromban egy ismerősöm elvitt Guttmann Misi bácsihoz, a kolozsvári zeneiskola igazgatójához. Levizsgáztatott, hallás, ritmusérzék, akkordok, utána pedig elkezdte nézni, milyen hangszeren vannak helyek a következő induló évfolyamon. Az alapképlet az volt, hogy ha a felvételi vizsgáig sikerül felzárkóznom, felvesznek fuvola szakra. Így is történt, mégis azt tanácsolták, hogy menjek inkább Marosvásárhelyre. Jó elképzelés volt. De mivel valamennyi szerelmem zongorista volt, én meg imponálni akartam, megtanultam néhány zongoradarabot a kötelező repertoárból. Furcsa mód elsősorban románnyelv-tudásomnak köszönhetően jutottam be aztán a kolozsvári zeneakadémiára, amelynek öt évét különösebben mély nyomok nélkül hagytam magam mögött. – Hogyan találta magát egy friss végzős mindjárt a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában? – Természetesen protekcióval. A feleségem főnöke ajánlott be 1968-ban az operaigazgató barátjának, de még így sem volt könnyű, mivel egy zenekarban legfeljebb három fuvolás kell. Én meg negyedikként kerültem oda… Nagyon stréber voltam, hogy gyakorlásra kényszerítsem az öregebb, elfásult zenészeket, kamarazene-formációkat találtam ki. Addig fontoskodtam, míg 1972-ben kirúgtak. Nehéz pillanat volt, akkoriban fizettünk be egy monostori tömbházlakásra, megszületett az első gyermekünk, én meg utcára kerültem. Összes­ségében azonban jó lecke volt. Némi eseti rádiózás után a könyvelosztó központ következett, szükség esetén az utcasarkon is árusítottam a könyveket, néha simlis trükköket is alkalmazva. Utólag azt mondom, nem vált káromra a könyvterjesztés világában eltöltött közel két esztendő sem, míg egy barátom fel nem villantotta, hogy holnap felvételi vizsgát tartanak a balettintézetben egy korrepetitori állásra.
– Vissza a zongorához?
– Bizony. Ha nem is túl sokat, de a könyves periódusomban is zongoráztam, a pianínó mindig kéznél volt, a tömbházba költözéskor a haverok segítségével – köztük Vermesy Péter, Bodor Ádám… – cipeltük fel a negyedik emeletre. A versenyvizsga előtti este körbejártam a szomszédokat, elnézést, de egész éjjel gyakorolni fogok, hiszen kész repertoárt kellett előkészíteni. Reggelig aztán leporoltam néhány korábban tanult darabot, s felvettek. Elsősorban azért, mert jól improvizáltam, ami a balett­iskolában igen nagy érték. Én meg tizenhét éven át, 1975-től az 1989-es forradalmi eseményekig csupa csinos nő között dolgoztam, nagyon élveztem azt a munkát.
– Nem volt unalmas bő másfél évtizeden át balettlépések alá klimpírozni?
– Nem, mert közben mást is csináltam. 1977-ben kitaláltuk például a Musica Antiqua nevű régizene-együttest, nagyon jók voltunk, külföldre jártunk. Voltak akkoriban más jó együttesek is, mi viszont valamennyien képzett, akadémiát végzett profi zenészek voltunk, a csíkszeredai régizene-fesztiválon mindig szívesen láttak bennünket. Az operaigazgatói kinevezésemig zenéltem ott, amikor az együttes vezetője, Majó Zoltán „eltanácsolt”, arra hivatkozva, hogy igazgatóként nekem már nem lesz időm próbára járni. Nem esett jól, mert lett volna.
– Milyen mértékig erodált lelkiállapotban érték a romániai ’89-es rendszerváltoztató események? – A 17 esztendős fiam megkérdezte: édesapa, akkor most már, ugye, nem kell másik országba mennünk? Mi ugyanis akkor már Magyarországra szóló kitelepedési engedéllyel rendelkeztünk. Kis híján elsírtam magam, nem is mentünk sehová. Márciusig még billentyűztem a balettiskolában, amikor egyszer csak szembejött velem az operaigazgatóság lehetősége. Egy kolozsvári vendéglőben üldögéltünk néhányan zenészemberek, és arról beszélgettünk, hogy a két operának, a filharmóniának, a zeneakadémiának új igazgató kellene. Ott teremtettük az új világot a terített asztal mellett. Személyemmel kapcsolatban felmerült az is, hogy a filharmóniához menjek, de az operás és a balettiskolás múltam alapján inkább az opera érdekelt. Szerencsém volt, mert az akkori igazgató, Hary Béla karnagy magától állt fel az igazgatói székből, ám mégsem ment simán minden. Miután Horváth Andor a maga művelődési államtitkári minőségében bejelentette a kinevezésemet, bizony akadtak, akik kezdetben nem tudták lenyelni, hogy egy incifinci fuvolás lett az opera vezetője. Olyanok is voltak, akik a szemembe mondták: mindent elkövetnek, hogy ne töltsek ott túl sok időt. De minden kezdeti viszály ellenére maradtam, felállítottuk a nulla kilométerkövet, versenyvizsgát rendeztünk, gyakorlatilag lecseréltük a teljes zenekart, harminchárom új tagot vettünk fel a kórusba. Közben kinőttük az új rendszer gyermekbetegségeit, lassan elkoptak az ellenzőim, én meg húsz éven át vezettem a Kolozsvári Magyar Operát.
– Az első, igazgatóként jegyzett produkció igazán emlékezetes lehetett...
– A Marica grófnő valóban az volt, gyönyörű szereposztás, telt ház valamikor ’90 áprilisában. A Tasziló grófot alakító Szeibert István kiment jelmezben a függöny elé, és bejelentette, hogy a társulat munkakonfliktusba keveredett a vezetőséggel, ezért aztán a kezdés tizenöt percet csúszik. Ez a demokrácia hajnalán több más helyen is előfordult. Engem meglepetésszerűen ért a dolog. Másnap már Kolozsváron volt egy államtitkár, de miután a vizsgálat semmiféle indokát nem találta a sztrájknak, a megmozdulás szervezői fegyelmit kaptak, mi meg mentünk tovább.
– Az új csapat, az új lehetőségek milyen mértékben befolyásolták a repertoárt?
– Egy év alatt összeraktunk egy profi csapatot. Az átalakítás után a zenekar robbanásszerű fejlődésen ment át, akárcsak a fiatal kórus, Valkay Ferenc koreográfus meghívása után pedig a balettkar is magas színvonalú feladatokra lett képes. Az új körülmények nyilván átalakították az opera repertoárját. Mindenekelőtt a kortárs magyar művek irányába nyitottunk, igazgatóságom húsz éve alatt tizenhét hasonló alkotást mutattunk be. Akkoriban kezdett velünk dolgozni a hetvenes évek végétől már Budapesten élő Selmeczi György karmester-zeneszerző. Először azzal kerestem, hogy csináljuk meg együtt Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című, egy Tamási Áron-témára készült operáját, amelynek születésénél szinte folyamatosan jelen voltam, tekintve, hogy Vermesyvel jó cimborák voltunk. Selmeczi örömmel jött, azóta is folyamatosan visszajár. Valkay is értékes, klasszikusokból és saját koreográfiákból álló sorozatot tett le az asztalra. Az emberi kapcsolatok szintjén jóval korábbról datálódó budapesti Magyar Operával való kapcsolatunk 1992-től hivatalossá is vált, amikor három előadással meghívtak a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.
– Hogyan tudta együtt tartani a csapatot a közelmúltig meglehetősen alacsony művészbérek mellett? – Esetenként igen nehéz meccseket vívtam, de mégis könnyebb dolgom volt, mint a román intézmények vezetőinek, tekintve, hogy már a kezdetektől fogva magyar állami támogatásban részesültünk. Azokból a pénzekből tudtunk például szolgálati lakásokat vásárolni az alkalmazottaknak. – Milyen élmények kívánkoznak az élre egy húszesztendős operaigazgatói pálya sikerlistáján? – Mindenekelőtt talán az, hogy színre vittük Erkel mind a nyolc operáját. Küldetésnek tekintettük Hary Béla karnaggyal, Dehel Gábor rendezővel együtt, hiszen a Bánk bánon és Hunyadi Lászlón túl a többi művet gyakorlatilag papírcafatokból a Széchenyi-könyvtárból szedtük össze és rekonstruáltuk. Örök élmény a két olaszországi turnénk is, bejártuk a csizmát Torinótól Szicíliáig. Az első három hónapja alatt 55 előadást tartottunk, számomra azonban a második, rövidebb volt az igazán emlékezetes. Hary Béla ugyanis eltörte a kulcscsontját, s bár egy előadást levezényelt fél kézzel, a turné impresszáriója a továbbiakban már nem engedte pódiumra lépni. Vagy hazamegyünk, vagy vendégkarmestert alkalmazunk, vagy megoldjuk saját erőből – ez a három alternatíva állt előttünk. Nyolc előadás volt még hátra, a koncertmesterek, a kórusban éneklő néhány, karmesternek tanuló egyetemista közül senki sem vállalta, nekem kellett beugranom. Így jött szembe velem az újabb kihívás, mint korábban a balettintézet vagy az opera direktori státusa. A kollégák segítettek a végszavazással, igaz, korábban sem a kocsmában üldögéltem végig az előadásokat, hanem jelmezben, kórustagként tébláboltam a színpadon, jól ismertem a műveket. Vagy ott van a két éven át szervezett, példa nélküli nemzetközi karmesterverseny, amelyen 38 ország 40 karmestere vett részt.
– A zongorát meg belepte a por?
– Nem teljesen, mert még pénzt is kerestem vele. Például egy amerikai haknikörúton, ahol nemcsak a műsort kellett végigzenélnem, hanem az azt követő mulatságokat is. Anya annyi köszönetet nem kapott még, mint amennyit én rebegtem akkor.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csak bátorságból születik győzelem (Huszártoborzó Kézdiszéken)
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében, Kovászna Megye Tanácsa és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak fő támogatásával nyolcadik alkalommal tartottak huszártoborzót szombaton és tegnap, ezúttal ismét Felső-Háromszéken, immár harmadik alkalommal.
A nyolcadik háromszéki huszártoborzót az 1809-ben Papolcon született Kiss Sándor huszárezredes, a 11. Székely Határőr Huszárezred legendás hírű parancsnoka emlékének szentelték. A múlt hét végi rendezvényen százötven katonai hagyományőrző részvételével tíz kézdiszéki településen mutatták be, hogyan zajlott annak idején a huszárok verbuválása. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület alsó- és felső-háromszéki huszárjai mellett a huszártoborzón Marosszékről, Udvarhelyszékről és Csíkszékről érkeztek résztvevők, a Vass László hagyományőrző ezredes vezetésével szegedi tüzérek, a 15. Székely Határőr Gyalogezred kézdivásárhelyi és gelencei ütegének tagjai, valamint málnásfürdői és zalánpataki tüzérek is részt vettek a rendezvényen. Összesen nyolcvan lovas huszár, negyven gyalogkatona, valamint a mikóújfalusi Nagykürt 95 Egyesület fúvószenekara tette meg a huszártoborzó útvonalát, utóbbiak öt kísérő szekéren és többször gyalogosan. A fúvósok az alkalomhoz illő harci indulókat és Kossuth-nótákat fújtak.
Az idei toborzás szombat reggel a kézdiszentléleki Porondon kezdődött, ahol nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be a huszártoborzást a Perkő Néptáncegyüttes táncosai, akiknek a talpalávalót Ábri Béla és zenekara húzta. A toborzás a Kossuth Lajos kormányzó által aláírt kiáltvány felolvasásával kezdődött. A sorozási ceremóniát Vass László hagyományőrző ezredes vezényelte le. A toborzó résztvevőit házigazdaként Balogh Tibor polgármester köszöntötte, majd engedélyt kért Tamás Sándortól, a megyei önkormányzat elnökétől, a toborzó aktív résztvevőjétől a szalag feltűzésére a nyolcadik huszártoborzó címeres zászlójára. A Fecske lován ülő Tamás Sándor arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy a huszármozgalom a kilencvenes évek elején Kézdiszékről indult el idős dr. Kádár Lászlónak, Miholcsa József szobrásznak, huszár őrnagynak és néhai Tóth Ferencnek köszönhetően a dálnoki ménes lovaival, majd kisebb szünet után, 2010-ben indították újra huszártoborzóként immár ifj. Kádár László huszár őrnagy kezdeményezésére. „Kevesen tudják, hogy a Tömösi-szorosi csatában Kiss Sándor ezredes megsebesült, de hősiesen a végsőkig kitartott. A huszártiszt, mivel lóra már nem tudott ülni, katonáival emeltette fejük fölé magát a sánc tetején, hogy minden katonája lássa, a vezér még él, és kivont karddal vezényelte a védelmet – amíg mindent el nem söpört az oroszok végső, huszonötszörös rohama” – mondotta többek között a megyei önkormányzat vezetője, aki azt is kiemelte, hogy „gyávaságból nem születik győzelem, vagy szebben fogalmazva: csak bátorságból születik győzelem”. A szalagtűzés után Tamás Sándor a hűségről szóló emléklapot és egy-egy üveg szilvóriumot adott át két háborús veteránnak, a 92 éves Bara Andrásnak és a 94 éves Mátyus Gyulának. Szervezési hibából a harmadik háborús veteránt és volt hadifogolyt, a 93 esztendős Gáll Antalt nem hívták meg a rendezvényre. Miután a helybeliek köményes pálinkával és kürtőskaláccsal kínálták a toborzó résztvevőit, azok Kézdikővárra indultak, ahol nem tartottak toborzást. Kézdikővárról Kiskászonba mentek, a kis faluban ismét toboroztak, majd a kiközölt programtól eltérően másfél órás késéssel a Perkőre érkeztek, ahol több száz fős tömeg várta őket. A toborzást a kőszínpadon mutatták be, majd a huszárok és kísérőik elindultak Kézdiszentkereszt felé, ahol folytatták a toborzást és megebédeltek. Délután Bélafalván és Esztelneken elevenítették fel a régi katonai szokást. Este Esztelneken éjszakába nyúló huszárbált tartottak. Tegnap Csomortánban, Kézdialmáson, Felső- és Alsólemhényben lehetett megtekinteni, hogy hajdanán miként verbuválták a huszárokat.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Család és egészség hete Kézdivásárhelyen
Megmozdultak kicsik-nagyok
Az időjárás lehetett volna kegyesebb, a tervezett tevékenységek zömét azonban így is sikeresen meg lehetett tartani, jövőre is számíthatnak a programokra a céhes városiak – összegeztek a Család és egészsége hete elnevezésű rendezvény szervezői hétfőn, az eseményt kiértékelő sajtótájékoztatón.
– Ötödik alkalommal hozták tető alá a rendezvényt, ezúttal kevesebb programmal, de töretlen lelkesedéssel – mondta Kocsis Zoltán szervező, a kézdivásárhelyi sportiroda részéről. – A családos vasárnappal rajtolt a programsorozat, az oroszfalvi templomban Szőcs Csaba és Zsuzsa beszélt arról: miként jelenik meg az egészség fogalma a Bibliában, mit tanít nekünk erről Isten, ezt mintegy hatvan személy kísérte figyelemmel.
Kincsünk, az egészség címmel rajzpályázatot is hirdettek, a kiértékelő és díjkiosztó barátságos hangulatban zajlott a szentkatolnai Rebeka Missziós Központban, ahol a munkákat Vetró András szobrászművész értékelte.
A Zöld Nap Egyesület szokás szerint társszervezői szerepet vállalt, Ráduly Attila elmondta: négy program lebonyolításában vett részt, ezek közül nagy sikernek örvendett az asztalitenisz-verseny, amely igazi családi eseménynek bizonyult. Nem kedvezett a csütörtöki futónapnak az esős időjárás, ezúttal csak nyolc család vett részt (a korábbi években ennek négyszerese), ám a zárt térben is sikerült alaposan átmozgatni az izmokat.
Pénteken már 62 bringás képezte a Kritikus tömeg kerékpáros felvonulást, és népszerű volt a záró program, azaz a Nemere útján vasárnap tett biciklis kirándulás is, 33 bringás tekerte végig az 58 kilométeres távot, zömmel mezei-erdei utakon, a Kézdi–Perkő–Kiskászon–Kővár–Torja–Futásfalva–Ikafalva–Csernáton–Kézdi útvonalon.
Főként baráti társaságok vettek részt a lábtenisz-bajnokságon, és amint Lénárt Adolf fogalmazott, a harmadik alkalommal megrendezett családi kosárlabdaverseny is nagyon jól sikerült: tíz család nevezett, két korosztályban zajlott a vetélkedés, de azok is csiszolhatták kosárra dobási tudományukat, akik nem alkottak csapatot.
Érdeklődés hiányában elmaradt az élelmiszeradalékokkal kapcsolatos interaktív beszélgetés, ám ezt talán más keretek között pótolni lehet, érdemes ismét meghirdetni. A szervezők köszönik a támogatók segítségét (Lénárt optika, Kertész optika, Francia pékség, Senso Kft., Mi-Tu-Ház Kft., Kerekes kürtőskalács és lángos, Székely vendéglő), és ígérik: jövőre is lesz hasonló programsorozat, hiszen amint elhangzott, van igény rá a családok részéről.
Farkas Imola Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Wass Albert utcanév Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi ügyészség a bűnvádi eljárás megszüntetését javasolva zárta le a helyi önkormányzati képviselők elleni eljárást a Wass Albert utcanév kapcsán – közölte tegnap Bokor Tibor polgármester.
Mint mondta, az iratcsomót vizsgáló Simona Codruţa Chindea ügyész által aláírt, június 7-i keltezésű átiratot a napokban kapta meg. Kézdivásárhely polgármestere úgy vélekedett, nagy vonalakban az ügyész is ugyanazokra az érvekre hivatkozik, mint annak idején ő maga, amikor kifejtette, hogy mondvacsinált, megfélemlítési kirakatperről van szó, hiszen a kormánymegbízott által megtámadott és a Wass Albert utcanévre vonatkozó helyi határozatot soha nem alkalmazták. 
Ezért az ügyészség is azt a döntést hozta, hogy nem folytatja tovább a bűnvádi eljárást. Bokor Tibor abban reménykedik, hogy a prefektus is észhez tér, és nem fellebbez, nem idéz elő újabb mesterséges feszültséget a magyar és a román közösség között. Mint ismeretes, az ügyészség kérésére a megyei rendőrség folytatta a bűnügyi kivizsgálást a Wass Albert utcanév ügyében. Azokat az önkormányzati képviselőket hívták a megyei rendőrségre, akik tagjai voltak az előző önkormányzatnak, és megszavazták, majd visszavonták a névadásról szóló határozattervezetet.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi képzőművészet hírvivője
Életöröm és áradó ötletek
Újabb díszpolgárral lett gazdagabb a céhes város: tegnap délután régi adósságát törlesztette Kézdivásárhely, amikor a néhai Kosztándi Jenő festőművészt hivatalosan is beemelte legnagyobbjai közé.
Neje, Kosztándi Katalin, számos tisztelője, volt tanítványa és művészkollégák jelenlétében zajlott az ünnepség a Nagy Mózes Elméleti Líceum aulájában, majd emlékplakettet, Vetró András szobrászművész alkotását leplezték le a Márton Áron utcai szülőháznál.
– Kosztándi Jenő élete több szállal kötődik a Nagy Mózes Elméleti Líceumhoz, a kiváló festészetórák, a tanítványok szeretete, a kollegiális kapcsolatok, a fizikaterem csillagos mennyezete mind-mind az ő emlékét őrzik – fogalmazott Bejan András, a tanintézmény igazgatója. – A Kosztándi házaspár kezdeményezésére és irányításával 1971-ben jött létre a rajztagozat – Jenő bácsi órái életre szóló élményt jelentenek számtalan nemzedék számára. A színek és formák összhangjának elkötelezett híveként, gazdag szellemi és lelki hagyatékot adott át tanítványainak, a képi ritmusokat a klasszikus zene szeretetével kötötte össze. Nyugdíjaséveiben is életben tartotta és ápolta kapcsolatát az iskolával, a tehetséges diákokat műtermében oktatta, a rajztagozat éves, számadó kiállítását figyelemmel követte, a nagyobb rendezvényeken mulasztás nélkül jelen volt. Kiváló kapcsolatteremtő képessége, oldott humorérzéke által az erdélyi művésztársadalom és a kisváros kulturális életének meghatározó alakja volt, műterme a helyi értelmiség és az átutazó művészek találkozóhelye.
Dr. Deák Ferenc magyartanár – a megtisztelő személyes barátság birtokában – a festőművész életművéről nyújtott tartalmas összefoglalót, a munkákon keresztül az alkotó személyiségjegyeit, emberi nagyságát is felvillantva.
– Szegényebb lett a világ, amikor örökre letette az ecsetet Kosztándi Jenő, aki nemcsak művészként, emberként is hatalmasat alkotott. Fájó szívvel búcsúztam tőle, akit mi, kézdivásárhelyiek a legnagyobb büszkeségeink között tartunk számon, de tisztelték őt egész Erdélyben és a határon túl is. 87. életévében hirtelen hunyt el, hatalmas kulturális örökséget hagyva hátra. Hosszú és tartalmas életet élt, vidámsága és életkedve mindvégig töretlen volt. Mindig volt a tarsolyában egy vicc, amelyet örömmel osztott meg azzal, akivel éppen szóba elegyedett, és ilyenek nagyon sokan voltak, hiszen mindenki tisztelte, szerette őt. Halálával fontos feladatot hagyott ránk: örökségét immár nekünk kell őriznünk, és vigyáznunk arra, hogy munkásságát az utánunk jövő nemzedékek is ismerjék, megismerjék. Szívünkben örökké élni fog – osztotta meg gondolatait Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere.
„A művész nem titkolt szándéka a fehér vásznon a rendteremtés, hogy a kor ritmusát úgy láttassa, amint érzelmei sugallják és értelme vezérli” – őrzi Kosztándi Jenő hitvallását az emlékplakett.
Farkas Imola Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)