Jan. 30-án Kézdiszászfaluban, a római katolikus templomban a szecselevárosi ifjak A szabadság rabjai című darabot mutatták be, majd a jelenlevők a tavalyelőtt közadakozásból elkészített Hősök emlékművéhez vonultak, ahol Bodó Imre kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes és két lelkész társa megáldotta a 22 első és második világháborúban elesett szászfalusi hős nevét megörökítő emlékművet. Kettős avatás következett: a lelkészek megszentelték a felújított művelődési otthont, majd a millecentenárium és Márton Áron püspök emlékét megörökítő márvány emléktáblát. /Kettős avatóünnepséget tartottak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 31./

A berecki Református Missziói Egyházközség az egyházkerület legfiatalabbjai közé tartozik. 1922-ben Kézdi Egyházmegye vezetősége úgy döntött, hogy önállóvá szervezi a Bereck környéki szórványokat. Ma már tizenöt felsőháromszéki település tartozik ide Berecktől Szászfaluig, a hívek száma közel háromszáz. Raff Róbert, a frissen kinevezett lelkész kifejtette, segítségre van szükség, az Oroszfalván levő templomot kellene megmenteni, kilyukadt a bádogtetőzet. 150 ezer lejre becsülik az elvégzendő munkálatok értékét. A tiszteletes adakozásra szólított fel. /Dimény Haszmann Árpád: Mentsünk meg egy templomot. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), dec. 29.

Bereck felé menet egyik napról a másikra nem Kézdisárfalvára ért be az ember, hanem Nyújtódra, és továbbmenve hiába kereste Kézdiszászfalut, mert az lekerült a térképről, olvasható a lapban. Egyik nap még volt helységnévtábla, ma már nincs. Ugyanúgy, mint ahogy 1956-ban eldobták Oroszfalu nevét, a falu nyomtalanul szívódott fel Kézdivásárhelybe. Ma már elfeledkeztek azokról az emberekről is, akik a torjai Karatnát, Volált, a kézdivásárhelyi Kantát, a maksai Eresztevényt, a rétyi Komollót alapították. /Sántha Attila: Rekviem Sárfalváért, Szászfaluért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 16./ A táblák valóban lekerültek a két falu bejárata elől, annyi történt, hogy a megrozsdásodott táblákat a tavasz folyamán leszerelték. Amint sikerül elfogadtatni a Székelyföld összes településére érvényes helységtáblák szimbólumait, Nyujtódra, Kézdisárfalvára és Kézdiszászfaluba is új táblákat szerelnek fel. /Iochom István: Kézdisárfalva és Kézdiszászfalu nem tűnt el! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 18./

Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely után most Kézdiszászfalu névtábláját mázolták le festékkel, csak a magyar feliratot fújták le, a románt és a németet nem bántották. – Kézdivásárhelyen ez már a második alkalommal fordult elő, és véleményem szerint egy megbocsáthatatlan bűncselekménynek lehettünk tanúi. Sajnálatos módon, ez eléggé elterjedt jelenség Erdélyben – mondta Rácz Károly, Kézdivásárhely polgármestere. /Lefújták Szászfalu nevét a helységnévtáblán. = Erdély. ma, okt. 27.

Üzenet a Végekről
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro

Aláírásokat gyűjt a HVIM
Wass Albert nevét kapná a Millennium park 
Jól halad a márciusban elkezdett aláírásgyűjtéssel a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete. Jelenleg 1200 összegyűjtött céhes városi kézjegynél tartanak, céljuk az, hogy az önkormányzat napirendre tűzze a kézdivásárhelyi Millennium park Wass Albertre történő átnevezését.
Szőcs Csongor, a HVIM kézdivásárhelyi szervezetének alelnöke elmondta: az 1200 aláírással már meghaladták azt az összlakossághoz viszonyított 5 százalékot, ami a kezdeményezés nyomatékosításához szükséges. Azért döntöttek a Millennium park átkeresztelése mellett, mert szerintük annak amúgy sincs sokatmondó neve. 
A HVIM az előzetes elképzelések szerint a parkban idézeteket helyezne el, ugyanakkor 13 almafát ültetnének, így asszociálva a szerző egyik népszerű regényére. Mindezek mellett a park gondozását évente pár alkalommal önkéntesen felvállalná a szervezet. Legközelebb Nyujtódon és Szászfaluban, a délelőtti miséket követően gyűjtenek aláírást, május közepén terjesztik a testület elé kérésüket.
A kezdeményezés kapcsán a városrendészeti osztályon lapunknak azt mondták: először a prefektúrának kell rábólintania a névváltoztatásra, csak utána tűzheti napirendre az önkormányzat. 
Nagy Szabolcs Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Foghíjas erdélyi emlékművédelem
Az erdélyi és partiumi városok önkormányzatai kizárólag a térfigyelő kamerák kihelyezésével és a helyi rendőrség járőrszolgálata révén próbálják megakadályozni a köztéri szobrok meggyalázását, megrongálását.
Bár a módszerek a legtöbb helyen eddig sem bizonyultak hatékonynak, mint kiderült, arra nincs esély, hogy az önkormányzatok komolyabb védelmi stratégiát dolgozzanak ki.
Ezentúl jobban odafigyelnek
A kolozsvári önkormányzat sem dicsekedhet az emlékművek felügyeletének eredményességével, miután a múlt héten vízben oldódó barna festékkel öntötték le a főtéri Mátyás-szoborcsoport talapzatát. A világhírű alkotást egyébként nem első alkalommal rongálják meg. Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere érdeklődésünkre elmondta, két hónapon belül két új térfigyelő kamera vigyáz majd a Mátyás-szoborcsoportra Kolozsváron. Az önkormányzatnak még csak azt kell eldöntenie, hogy a Főtér melyik épületeire helyezik ki a térfigyelőket. Hozzátette: ma délután vagy legkésőbb holnap reggel elkezdik a festékkel leöntött Fadrusz-alkotás megtisztítását. Kérdésünkre elmondta: a városháza azt tervezi, hogy egy speciális réteggel vonják be a közelmúltban felújított köztéri szobrok felületét. Köztük például a Farkas (Kogălniceanu) utcai Szent György-szobrot is. Az ehhez szükséges forrásokat az önkormányzat várhatóan a szeptemberi költségvetés-kiegészítéskor hagyja jóvá. Iulia Perşă, a városháza szóvivője ugyanakkor megkeresésünkre közölte: Kolozsváron a térfigyelő kamerák felszerelése mellett a helyi rendőrség járőrözésével igyekeznek elejét venni a műemlék- és szoborrongálásoknak. A módszer hatékonyságát firtató kérdésünkre elmondta: a rendőrök rendszeresen járőröznek, de képtelenség minden műemlék mellé állandó őrt állítani. A térfigyelő kamerák egyébként Aradon sem segítettek a Szabadság-szoborcsoportot meggyalázók azonosításában. A felvételek alapján három álarcos ember fényes nappal piros, sárga és kék színű festékszóróval befújta a vértanú tábornokok bronzplakettjeit, valamint magyargyalázó szöveget írt a talapzatra. A tetteseket azóta sem találták meg.
Nincs ellenszer, nincs válasz
A vandálokat Nagyváradon sem sikerült még elijesztenie a városvezetésnek. Idén például Iosif Vulcan és Mária román királynő szobrát rongálták meg, de korábban például Bethlen Gábor, Szacsvay Imre és Petőfi Sándor emlékművét is meggyalázták már. Tették ezt ismeretlen tettesek, mert a környéken elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit nem tudták eredményesen felhasználni. A helyi rendőrségtől lapzártánkig nem kaptunk írásban választ arra, hogy milyen módszerekkel próbálják megfékezni ezt a típusú vandalizmust, de információink szerint többnyire csak járőrözéssel bátortalanítják el a garázdálkodókat. Az is ismert, hogy a nagyváradi köztéri szobrok többségének tulajdonjogi viszonya rendezetlen, így azok karbantartási szabályzatának tisztázása is évek óta várat magára. Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken is a térfigyelő kamerákkal és rendszeres ellenőrzésekkel próbálják elejét venni a különböző rongálásoknak. A megyei rendőrség idei félévi mérlegében is arról számolt be, hogy Kovászna megyében nem jellemző az emlékműrongálás. A legutóbbi eset 2011-ben történt, amikor két román fiatal videofelvételt tett közzé a világhálón arról, amint lehugyozzák a kökösi Gábor Áron-emlékművet. A kamerák kihelyezését és a rendszeres ellenőrzést a különböző magyar feliratok átfestése tette indokolttá. Évekkel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kézdiszászfaluban fújták le többször a kétnyelvű helységtábla magyar feliratát festékpermettel, de hasonló incidensre egy ideje nem volt példa a megyében. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester kezdeményezte korábban a fokozott felügyeletet és az ellenőrzést, abban bízva, hogy ha sikerül azonosítani, kik rongálják a táblákat, a villanyoszlopokat, a köztéri épületeket, akkor sikerül megakadályozni a hasonló jelenségeket.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Székely sors – nem dicső és nem hősies
Sántha Attilát az olvasók költőként ismerik. Azonban a költőlét mellett sok mindent kipróbált. A transzközép irodalom fő ideológusa, a bálványosi egyetem egyik elindítója, egykori államtitkári tanácsos kiadót alapított, majd elkezdett székely őstörténettel foglalkozni. Egyedi kutatásairól kérdeztük.
– Megannyi kezdet – szeret új dolgokat kipróbálni, vagy a sokféle induló intézmény csak véletlenszerűen került az életébe?
– Hosszú időn keresztül tényleg ott voltam, ahol két cintányért összeütöttek az országban, illetve magam ütöttem össze, eszerint elég nagy eredménnyel, ha mindazok az intézmények, amelyeknek a megszületésénél bábáskodtam, élnek és virulnak. Mindenütt jó volt dolgozni, amíg ott voltam, egyik munka adta a másikat – míg egyszer csak feltettem magamnak a kérdést: s akkor mi van? A pénzen kívül ez nekem miért jó? Azóta próbálok szabadúszni, s az életemet én magam megszervezni. Egy idő után hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdivásárhelyre, majd egy 250 lelkes kis faluban, Kézdiszászfaluban építettem. Nem kell ebben semmi különöset látni, mindenütt olyan, amilyen, semmi különbség Szászfalu vagy New York között, ahol egy év alatt sikerült eléggé szépen befutnom angol költőként (no lám, ezt az elején nem is említette).
– A kilencvenes évek erdélyi irodalma, a hírhedt transzközép kiáltvány köré több, ma már befutott író, költő szerveződött. Hogyan tekint erre az időszakra, nemzedéktársaira, van-e és ha van, mennyire erős még ez a nemzedéki kötődés?
– Sokan voltunk együtt olyanok, akik egyféleképpen gondolkodtunk az irodalomról, illetve a közös beszélgetések, viták során egymáshoz csiszolódtunk. Közös volt bennünk az, hogy kerestük 1990 után a megváltozott világban az irodalom és a mi helyünket, mivel azt láttuk, ami éppen folyik. A nagy posztmodern nihilt nem nekünk találták ki, fiatal, vitalitással teli fiúknak és leányoknak. Aztán megfogalmaztuk, hogy mit tartunk mi jó irodalomnak: azt, hogy próbáljunk élni is a szövegben, ne csak interpretálni, és a mű ne arról szóljon, hogy mennyire nem lehet semmi autentikusat tenni. Mindezt becsomagoltuk szép sztaniolpapírba, elneveztük transzközépnek, és mindenki felfigyelt ránk. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy az összmagyar irodalomra is hatottunk, a fellépésünk után kezdenek a magyarországi fiatal szerzők olvashatóan írni, illetve az öregebbek átgondolják, érdemes-e az interpretációkba belebonyolódó kritikusok elvárásait követni.
– Kötetein érződik a regionális identitás: a székely származás, az erős székelyföldi kötődés. Mennyire jelent gondot egy nem székely olvasónak a székely nyelvjárás megértése, találkozott-e ezzel a problémával?
– Amennyire tudom, a Kemál és Amál kötetemet, amely az Ulpius Háznál jelent meg, nem székely egzotikumként adták el, hanem – nagyon helyesen – a Jarry, Morgenstern, Urmuz vonulatba ágyazták bele, abba az irodalomba, ahol minden a feje tetejére van állítva. Én ebben nem láttam semmi kivetnivalót, mert tényleg ide tartozik ez a kötet. Volt benne pár székely vers is (telezsúfolva tájszavakkal), ezek egyáltalán nem ütöttek el a többitől: a szövegek létrehoztak egyfajta külön világot, aminek semmi köze nem volt semmiféle valósághoz – ennek ellenére a magyarországi olvasó számára halandzsaként ható szavak teljesen úgy működtek, mintha értelmük lenne (s csak én tudtam, és még hatszázezer székely, hogy azoknak ténylegesen is van értelmük). Szaknyelvi szóval egy szimulákrumot próbáltam létrehozni, ami a kiadónál levő emberek szerint nekik bejött, és remélték, hogy más olvasóknak is bejön – ezért adták ki a kötetet, pénzt és energiát nem spórolva.
– A székelységhez kapcsolódva: összeállított egy székely-magyar szótárt. Valóban annyira lényegi eltérések mutatkoznak a székely és a magyar nyelv között, hogy szükség van egy ilyen szótárra, van piaca egy ilyen kötetnek?
– Kolozsvárra, az egyetemre kerülvén, azt tapasztaltam, hogy „kommunikációs zavaraim” vannak, a nem székelyek sokszor úgy néznek rám, mint borjú az új kapura. Mondhattam volna nekik, vegyék kezükbe a székely tájszótárt, de ilyen nem volt. Mivel a nyelv működése amúgy is nagyon érdekelt, elhatároztam, hogy összeállítom magam a szótárt. Külön érdekesség, hogy a gyűjtés jó része interneten keresztül folyt (az elsők között a nyelvészet történetében), az én dolgom abból állt, hogy ellenőriztem a szavakat, területileg behatároltam azok használatát. Hogy kiket érdekel egy ilyen szószedet? Mindazokat, akik értékként tekintenek saját székely nyelvjárásukra. És érdekli azokat is, akik nem székelyek, de úgy gondolják, érdemes közelebbről megismerni a székelység egyik legszebb produktumát, a beszélt nyelvet.
– A Helikon és a Székelyföld hasábjain több tanulmányát is olvastam nemrég: gótokról, hunugorokról, a székelyek sorsáról Attila birodalmának elromlása után. Mi késztette arra, hogy a székelyek „őstörténete” fele forduljon?
– Az, hogy történelmi tárgyú tanulmányokat kezdtem írni, szintén a Székely szótár összeállításához vezethető vissza. Ahogy haladtam előre annak munkálataival, kezdtem „csodálni” nyelvészeinket, történészeinket, akik úgy voltak képesek messzemenő következtetések levonására – a székely nyelvjárásból kiindulva – történelmünkkel kapcsolatban, hogy a korpusz, amelyből dolgozhattak volna – a székely tájszótár – nem is létezett. Így odatettek minket a 12. század előtt a nyugati határra, a mai Szlovénia, Ausztria felé, mondván, onnan magyarázható a délszláv hatás. Ha viszont a kezükben lett volna a tájszótáram, láthatták volna, hogy bizony az északi szláv hatás sem semmi, kezdve a kulyak szavunkkal (ököl), ami egy testrészt jelöl, így hihetetlenül fontos, és folytatva a parapáccsal (gyorsbeszédű) és a radinával (újszülöttnézés). Ezek a szavak nem a románon keresztül kerültek a magyarba, ezeket egy északi szláv néptől vettük át. Szóval azt láttam, hogy a nagyon erősen nyelvészeti megalapozottságú, rekonstruált székely történelem alapjaiban van elrontva. Ekkor kezdtem el foglalkozni a székelyek történetével komolyabban, valamiképpen a Csíki székely krónika került kezembe először: erről Szádeczky Lajos neves történész 1905-ben megállapította, hogy hamisítvány. Érvei mai szemmel nézve (nyilván számomra) már vagy megmosolyogtatóak, vagy egyszerűen csak hibásak – ő pedig azért ferdíthetett néha nagyon durván, mert működtek a már korábbi előítéletek, félreértelmezések arról, milyen is volt a székelyek története. A legvégső érv a krónika ellenében az, hogy azért hamisítvány, mert nem illik bele a rekonstruált székely történelembe. A krónika azt állítja, a székelyek Attila birodalmának bukása után (5. század közepe) egy Dacia Alpestris nevű helyen laktak. Ezt egyébként még a támogatók is úgy félreértelmezték, hogy csuda, mondván, az bizonyára Székelyföld. De bizony mondom, hogy nem az, hanem Havasalföld és Moldva, merthogy pár évszázadon keresztül mindenki ebben az értelemben használta. Az említett két tanulmány pedig ennek szerves folytatása: miután megvolt a székelyek lokalizálása, azt is könnyen meg tudtam határozni, hol volt a székelyek legendás helye, ahová menekültek 453 után, a Campo Chigla. Ennek megfejtését újra nyelvészeink lőtték el, mivelhogy Csiglának, Csiglamezőnek olvasták azt, pedig ugyanolyan erővel olvashatták volna helyesen Kilyának, Câmpul Chiliának is, észak-olaszosan. Kézai ugyanis térképekből is dolgozott, amelyeket genovaiak, velenceiek, bolognaiak (észak-olaszok) készítettek abban az időben.
– Különböző kódexeket, gesztákat használ forrásmunkaként: hatalmas történelmi tudásra, szakirodalom-ismeretre is szükség van ezek értelmezéséhez. Hogyan lesz egy költőből, inézményszervezőből történész?
– Én nem tartom magam történésznek, hanem komparatistának, „nyelvszakembernek”. Ezt tanultam az egyetemen és a doktori iskolában. Ez utóbbi helyen egy olyan módszert is elsajátítottam, amellyel sokkal hatékonyabban lehet szöveget elemezni, mint korábban (márpedig a történelem – mondjon bárki bármit – nem egyéb, mint sok-sok szöveg egymás mellett, amiből absztrahálunk egyfajta „nemzeti üdvösségtörténetet”). Szegeden, Odorics Ferenc vezetésével vettünk egy szöveget, azt szétbontottuk atomjaira, minden szóról, szófoszlányról elmondtuk, ami az eszünkbe ötlött, az összes lehetséges értelmet kifacsartuk belőle. Ezután következett az összerakás: a dekonstruált, szétcentrifugázott, majd utána minden lehetséges jelentéssel megrakott alkotóelemekből építeni valami koherenset. Történészeink, akik nem tanulnak szövegértelmezést, bizonyára meglepődnek azon, hogy egy ilyen eljárásnak alávetett szövegből sokkal tisztábban lehet rekonstruálni az eredeti szándékot. (Jó, elismerem: a szóban forgó deKON-módszer csak annyit mond, hogy konstruál, és nem rekonstruál egy szöveget. Egy 13. századi mű elemzése kapcsán viszont engedtessék meg nekem, hogy a konstruktum és a rekonstruktum közé egyenlőségjelt tegyek).
– Hatalmas kéziratos és nyomtatott irodalma van a magyarság és a székelység eredettörténetének, ráadásul ezek elolvasásához nem árt, ha az ember jártas a latin nyelvben is. Hogy birkózik meg ezzel a feladattal?
– Én erre azt szoktam mondani, hogy a székelyek története tanulmányozásához kellene tudni latinul, (bizánci) görögül, „egyházi szlávul”, szlovénül/szerbül/macedónul/bolgárul/oroszul ukránul/lengyelül (hogy lássuk, pontosan honnan is jön a szláv hatás), románul (mikor is kerültünk kapcsolatba velük), törökül/türkül (hogy lássuk, hogyhogy semmi nyomot nem hagytak a nyelvünkben). Nyilván ezt mind megtanulni képtelenség, nem vagyok én nyelvzseni, de szerencsére nem is létszükséglet mindez. Azt kell tudni, hogyan álljunk neki a munkának.
– Milyen hozama lehet egy ilyen kutakodásnak?
– Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Eredmény talán az, hogy több dolgot tudunk meg őseinkről, ez pedig jó. Legutóbbi verseskötetemben, a Razglednicákban az őseimhez tartozó történeteket írtam le, kutattam fel, ott éreztem, hogy mennyire szívet melengető, ha hallok valamit egy olyan, századokkal korábban élt emberről, akinek tizenhatod vagy harmincketted részben a vére bennem csörgedezik. Ezek az őseim éltek, haltak, harcoltak a jussért, a hazáért, vagy mert küldték őket, és nem volt köztük senki, akire a családján kívül bárki is emlékezne kétszáz év után. De talán ezért vagyok én. És ezért akarom megtudni székely népem történetét is: hogy valaki emlékezzen, mert rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Most, hogy kész vagyok a székelyek 5–12. századi történetének megoldásával (hogy valami „szenzációsat” is bejelentsek), azt látom, nem volt az különösebben dicső, sem hősies: hol az avarok, hol a bolgárok, hol a besenyők oldalán harcoltak a bizánciak ellen, és nyertek vagy kikaptak őseink. A nagy eredmény az volt, hogy megmaradtak, nekünk, utódaiknak. De ez a megmaradás is csak a Havasalföldön– Moldvában élő székelyeknek adatott meg, akik majd átjöttek Székelyföldre: egy másik székely csoport, Csaba népe, amely elment „Görögországba”, azaz Macedóniába, több évszázados heroikus küzdelem után szétporlott. Ám erről többet most nem mondok, hadd fúrja az olvasó oldalát a kíváncsiság.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Türkös nem falu...”
Hétfalusi barátaimtól hallottam, hogy ez a kijelentés nem falucsúfoló. Vicces beugratóféle, ugyanis Türkös Négyfalu részeként azért nem falu, mert nevében nincs benne a falu szó, miként Bácsfalunak, Csernátfalunak, avagy Hosszúfalunak. Jó, jó, de mégis falu – folytatták, mert Négyfalu része! De városrészként is lehet emlegetni, mert Négyfalu város, s annak Türkös is része! A négy falu teljesen összeépült a századok során, s ha valaki nem találja meg a városrészeket jelölő eligazító táblákat, úgy jár, mint mi: eltéved. 
A régi Türkös és Kossuth-emléke
Türkös története Négyfalu históriájának része, melyről sorozatunk bevezetőjében szóltunk. Magyar evangélikus egyháza fiatalabb a többinél, egy ideig Csernátfalu anyaegyházához tartozott, de a reformáció tanai Johannes Honterus kemény kezű intézkedései nyomán gyökeret vertek itt is. Később Türkös is önállósult, ezzel magyarázható, hogy 1885-ben épült temploma nem hasonlít a szomszédokéhoz. Miután Négyfalu kivált a szász egyház hegemóniája alól (1886), első lelkésze, Deák Sándor – földink, a Torja részeként ismert Karatna szülötte – 48 évig folytatta szolgáló paplaképítő áldásos tevékenységét. Evangélikus templomának egyedi neogótikus oltára a neves hosszúfalusi faragóiskola híres tanára, Kupcsay János tervei szerint készült. A papi lakot történelmi emlékhelynek is nevezhetnénk, mert kertjében virágoztak azok a rózsák, melyeknek megszárított sziromleveleivel kitömték az evangélikus vallású Kossuth Lajos halotti párnáját. Szemfedelét is hétfalusi csángó asszonyok hímezték a Csángók Nagyasszonyaként emlegetett Sipos Jánosné Bereczki Anna vezetésével. Nevét emléktábla őrzi a bácsfalusi temetőben.  Türkösön a katolikus restauráció idején újra gyökeret vert a „régi vallás”, és a Bara-dombra Mária Terézia engedélyével 1754-ben katolikus fatemplomot építettek. Ennek helyén áll a sorozatos alakítások eredményeként épült mai plébániatemplom (képünk), védőszentje Szent Mihály. Udvarán működik a közösségi élet másik központja, a Márton Áron Ifjúsági Ház. Létrehozója szintén földink, a tragikus hirtelenséggel elhalt T. Gajdó Zoltán mikós diák, négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, aki Kézdisárfalva–Szászfalu közös templomának cintermében alussza örök álmát. Utódja, T. András József plébános – aki 2006 óta pásztorolja a plébánia híveit – elmondta, hogy beleszámolva a hosszúfalusi Apor Vilmos filiális templom köré csoportosuló közösséget is, híveinek lélekszáma nyolcszáz körül ingadozik.
Élő közösség 
Rácsodálkoztam, mennyire gazdag Hétfalu, s így Türkös históriás kínálata, s hogy mennyire állnak helyt hitükben és ragaszkodnak identitásukhoz hétfalusi csángó testvéreink. Id. Domokos Jenőt, aki negyedszázadig volt Türkös evangélikus lelkipásztora, személyesen is ismertem. A parókia kapujában utódja, az új lelkész, Kóródi Levente szeretettel fogadott, kalauzként pedig Kovács Lehel István Hétfalu kitartó és hűséges krónikása szegődött mellém, segített válogatni a gazdag helytörténeti érdekességek között. A település azonban más értékekkel-meglepetésekkel is várt. A főút melletti evangélikus templom cintermében három kőoszlopot állíttattak 2004-ben az 1848-as szabadságharc és a két világháború hőseinek emlékére. A magyar szabadságharcban és forradalomban huszonegy türkösi evangélikus és katolikus vesztette életét, akik nevét az egyik kőoszlopon örökítették meg. A Türkösön székelő néprajzi múzeum trapéz oromfalas régi épülete 1804-ből való, itt székelt egykoron Brassó Kúriája, Orbán Balázs szerint „a durva hatalmaskodás e bűnfészke”, ahol a hétfalusiak dézsmáit hajtották be a Cenk alatti város hatalmasai. Ebben az épületben rendezték be 1964-ben Négyfalu néprajzi múzeumát, amelynek – bár tulajdonukban volt Kiss Béla és Bálint András gyűjtéséből származó eredeti csángó néprajzi anyag – 1990-ig sok köze nem volt a hétfalusi csángókhoz. A rendszerváltás után változott a helyzet. Senki nem várta el, hogy kimondottan Csángó Múzeum legyen a neve, témaköre, hiszen Négyfaluban élnek román ajkúak is. Most mind a két etnikum emlékeit, életét-múltját tükrözi az intézmény. Magyar nyelvű kiadványt is kínáltak látogatásunk idején, bántó volt azonban, hogy a tárlatvezető nem ismerte a magyar nyelvet.
A csángó-székely zászlóalj születése
Türkös biztosított helyet a Kúria melletti telken a 126-os, csángókból és székelyekből álló zászlóalj megszervezésére – derül ki Kelemen György (1833–1916) negyvennyolcas csángó honvéd visszaemlékezéséből (A Barcaság 1848–1849-ben. Szecseleváros, 1998). A zászlóalj őrnagya földink, a sepsiszentkirályi Vida Dániel volt, akit Bem nevezett ki. Vida a kézdivásárhelyi katonai nevelde végzettje, a háromszéki határőrezred hadnagya, Kézdivásárhely térparancsnoka volt. Tetteinek méltó elismeréseként a fogarasi harcok hőseként emlegetjük. Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkész egy 1907-ben Fogarason keltezett emlékfüzetre hívta fel figyelmünket, amely Vodráska Vencel fogarasi főgimnáziumi tanárnak azt az emlékbeszédét tartalmazta, melyet a Honvéd Alap javára rendezett fogarasi ünnepségen mondott 1905-ben. Ekkor ugyanis gyűjtést indítottak egy negyvennyolcas emlékmű felállítására, melyen méltó helyet foglalt volna el Vida neve is. Az emlékműből vagy nem lett semmi, vagy elsöpörte a történelem. Az emlékbeszédből idézzük Vida hősiességének egy momentumát, amely jobbára ismeretlen a hétfalusiak számára. „Bem rendeletet küldött, hogy a Fogarason állomásozó zászlóalj két százada siessen a Törcsvári-szoros védelmére (...), a visszamaradt 600 ember két ágyúval és egy század Kossuth-huszárral fedezze a fogarasi várat, valamint az Olt völgyétől Vledényig igyekezzék az ellenséget feltartóztatni... Engelhardt cári tábornok Mundra mellett homlokzatba támadta az Olt bal partján a Vida őrnagy vezette magyar haderőt. Végtelen volt a két megütközött had között az aránytalanság. Engelhardt 20 ágyújával és 12 ezer emberével szemben csak 600 honvéd és két ágyú képezte a magyar haderőt... Vida látván az ellene fellépő haderő nagyságát (...), reggelfelé megkezdte csatarendben a visszavonulást. Az ulánus csapatok és az oroszok mindenfelől bekerítették a honvédséget... Vida Dániel is, míg csak volt kivel harcolni, addig helyéről nem mozdult (...), átvágva az ellenség sorain, az Olt felé húzódott. Itt azonban 12 kozák állotta útját, kikkel viaskodva három dsidaszúrás után lehanyatlott lováról. A kozákok lovával elnyargaltak, más martalócok, meglátván őrnagyi ruháját, levetkőztették, és addig ütötték, vagdalták, míg halottnak hitték. Pénztárcáját ellopták. Eszméletét vesztve, iszonyúan összevagdalva feküdt vérében a hős, mígnem a reggeli hűs levegő eszméletét visszaadva, az Olt partjához vonszolta sebektől vérző testét. Itt találtak rá az ulánusok, ahonnan az őrtanyára, majd a várba szállították...Lüders faggatta a fogarasi várban Vidát: maroknyi népével hogyan mert az ő hadseregével szembeszállni? Vida azt felelte: Kegyelmes uram, mit tartana Ön azon törzstisztjéről, aki a parancsszóra kirendelt harcmezőről gyáván elfut? Az orosz tábornagy helyeslően intett, rendelkezett, hogy gyógyítsák meg, és a kozákok által elrabolt pénzének egy részét is megtérítette. Nem így a bevonuló osztrákok, akik galádul bántak vele. A brassói fellegvárban egy halálkamrába dobták, lázba esett, s ilyen állapotban vitték a nagyszebeni börtönbe.” Itt kimondták rá a halálos ítéletet, melyet nyolcévi várfogságra változtattak. 1853 februárjában szabadult az olmützi börtönből. Keze alatt sok hétfalusi és háromszéki harcolt. Utóbbiak között a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Lajos, a barátosi Mirtse Dénes százados, testvére, a sepsiszentkirályi Vida József, Sükösd János, Újvárosi Ferenc, az albisi Vén Ferenc, a kézdivásárhelyi Szőcs Dani és a hősi halált halt bölöni Tana Benedek. Vida porai a sepsiszentkirályi családi sírboltban nyugszanak. Szülőfalujában, Sepsiszentkirályban és a fogarasi unitárius templom előcsarnokában márványtáblát állíttattak emlékére. Négyfaluban-Türkösben nincs emléke a 126-os csángó-székely zászlóaljnak.
Öröklő utókor 
Türkösön kaptuk lencsevégre a Zajzoni Rab István-iskola udvarán a költő mellszobrát, a helybeli Szász-Benedek István alkotását. Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban a címe annak a kötetnek, amely 1992-ben jelent meg Hochbauer Gyula szerkesztésében, kútfőjeként a hétfalusi népoktatás történetének. A zajzoni középiskoláról Pap Árpád iskolatörténetéből böngésztünk, majd ismerkedünk a hely híressé vált diákjaival: az egykori királyi táblai ülnökkel, a bácsfalusi Gyerkó Györggyel és Jakab András szobrásszal, Thököly Imre erdélyi evangélikus fejedelem udvari lelkészével, a türkösi Hajdu Istvánnal, a csernátfalusi Pap Sámuellel, Bálint Istvánnal és Bencze Mihállyal. „Amikor Johannes Honterus brassói reformátor 1544-ben meglátogatta Hétfalut, már egyházi iskola működött egy tanítóval. Az ősi skóla Csernátfaluban volt, azon a helyen, ahol a jelenlegi középiskola egyik épülete áll – írja iskolatörténetében Pap Árpád. Az azóta eltelt évszázadok alatt megszakítás nélkül folyt a magyar nyelvű oktatás, mindig léteztek magyar iskolák, általában a templomok mellett, szoros és sikeres együttműködésben a helyi történelmi egyházakkal, így találta meg a barcasági csángó magyarság a túlélés egyetlen lehetséges módját. A kommunizmus évei alatt az akkori hatalom folyamatos nyomást gyakorolt a magyar közösségre, következetes és állandó lépéseket tett a magyar iskolahálózat meggyengítésére. Ennek a diszkrimináló kisebbségi politikának a következményeként 1978-ban megszűnt a négyfalusi magyar elméleti középiskolai tanítás. Az 1989-es romániai események után a helyi magyar közösség újra anyanyelvén akarta taníttatni gyerekeit. Beindulhatott 1990-ben a Négyfalusi Magyar Líceum, majd 1992-től a Zajzoni Rab István Elméleti Középiskola.” Ebben napjainkban magyar óvoda, elemi és líceumi osztályok működnek. Többek között ennek a líceumnak volt diákja Géczi Levente Székelyudvarhelyen élő jogász és Gödri B. Alpár fungens tatrangi lelkipásztor is.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult Kézdiszászfalu és Kézdisárfalva közös plébániatemploma
Augusztus 13-án, vasárnap a déli búcsús szentmisén Jakubinyi György gyulafehérvári érsek megáldotta a kívül-belül felújított Nagyboldogasszony-plébániatemplomot. A két faluban, Kézdiszászfaluban és Kézdisárfalván négyszáztíz hívő katolikust tartanak nyilván. A templom előterében meg lehetett tekinteni a templom és a kézdisárfalvi plébánia felújításáról készült fotókat.
Kézdisárfalva Kézdiszászfalvával közös, mező szélén álló római katolikus templomát 1648-ban építették, 1775-ben javították. 1802-ben egy földrengés következtében úgy megrongálódott, hogy javítani már nem lehetett, ezért 1817-ben be kellett zárni. A hívek kápolnát építettek az Erős Gábor ajándékozta telken. Mivel ez nem volt elegendő a gyülekezet befogadására, báró Szepesy Ignác püspök megengedte a községnek, hogy a régi helyére új, tágas templomot építsenek. Szepesy Ignác püspök, Horváth Antal kormányszéki tanácsos és felesége, valamint gróf Ferrati Erzsébet támogatásával épült az új templom, amely 1826-ban készült el. A falu egyik jótevője az olasz származású Ferrati Mihály gróf volt, akiről annyit tudunk, hogy 1799-ben halt meg, és Nemes Mihály plébános a templom oltára alá temette el. Özvegye, Ferrati Erzsébet még hosszú ideig élt, és a Berec nevű helyen álló kastélyának egy részét templomépítésre a falunak adományozta. A templomban a grófnőnek volt egy szobája (az oltárra néző ablakát mára befalazták), ahonnan a szentmisét hallgatta. A Ferrati-emlékszobában ma a grófnő személyes tárgyai és egy 1724-ben épített, 1826-ban javított és valószínűleg a régi, lebontott templomból származó használhatatlan orgona látható. A templom védőszentje Nagyboldogasszony. Az 1823 és 1826 között épült istenházát 1873-ban renoválták. Janó Antal lelkész fáradozásával 1887-ben új orgona került a templomba Kolonics István 180. műveként.
1996-ban kisebb javításokat végeztek, a legutóbbi tatarozás 2015-ben kezdődött el. Bartos Károly plébánost arra kértük, hogy beszéljen a felújításról és a templom újraáldásáról. A plébános elmondta: a víz és a salétrom nagy károkat okozott, az ablakokon folyt be a víz, a padló elrothadt, mindez semmiképpen nem volt méltó istenházához. A felújítás a tetővel kezdődött. A kisszámú hívő és az egyháztanács a munkálatok mellé állt, felkarolta a plébános kezdeményezését. A belső felújítás során elvégezték a templomfal salétrom elleni külső és belső szigetelését, kicserélték a villanyhálózatot, a nyílászárókat, a padokat és a padlót. A munkálat azért húzódott el ennyire – magyarázta a plébános –, mert a vakolat leverése után kétéves szellőztetésre volt szükség. A templom külső fala mellől erőgépekkel elpucoltak egy hetvencentis földréteget, hogy a továbbiakban ne vezesse be a vizet, majd belső sáncolás, kővel meghordás, újravakolás és -padolás következett. A belső falakat a mesteremberek az 1826-os falrétegig pucolták le, s arra került az új vakolat hálóval, majd újrafestették a falakat. Azt is megtudtuk, hogy a gondviselés olyan vállalkozóval hozta össze a plébánost, aki huszonöt évig Olaszországban régi templomokat újított fel. A csángó származású, Kézdivásárhelyen lakó Imre Özséb kiváló munkát végzett. A hívek nagyon sokat kalákáztak, amiben tudtak, segítettek. A plébános azt is elárulta, hogy csalódott az emberi erőforrások minisztériumában, hiszen négyszer is pályáztak a templom tatarozására, és minden alkalommal nemleges választ kaptak. Kissé fájó, hogy a román kormány és a megyei önkormányzat, a közbirtokosságok és magáncégek segítettek, a magyar kormány azonban nem támogatott – mondotta a lelkész. Az Aradra elszármazott kilencvenéves Nagy Terézia hazalátogatva szülőfalujába háromezer lejjel támogatta a templom felújítását, a padokat a nagyváradi püspökségtől kapták, a megyei tanács a három év alatt harmincezer lejt utalt ki. A hívek közadakozásából 81 600 lej gyűlt össze kérés nélkül. A felújítás összesen kétszázezer lejbe került.
A plébánostól azt is megtudtuk, hogy azért tartották vasárnap az ünnepi szentmisét, mert az érsek kedden, Nagyboldogasszony napján Erzsébetvárosban tartózkodott az örmények nagy ünnepén. Azért hívta meg az érsek atyát – mondotta –, hogy az emberek érezzék, megbecsülik őket az egyházi méltóságok. A búcsús szentmise főcelebránsa Jakubinyi György érsek volt, kocelebránsa pedig Potyó Ferenc pápai prelátus, általános érseki helynök, Keresztes Zoltán, a gyergyószentmiklósi Szent István-templom plébánosa és Vargha Béla kézdi-orbaiszéki főesperes és a környékbeli papság is kivette részét a lebonyolításában.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)